Tanulmány
Gondolkodó szív
A Biblia árnyalt képet ad az ember személyiségének a felépítéséről, megdöbbentő azonban, hogy ez a kijelentés mennyire elsikkadt az évszázadok során. Az Írás felfogásában az emberi értelemnek is több típusa van, amelyeket az eredeti szöveg jól megkülönböztet egymástól. Ezek közül különösen izgalmas az értelemnek az a típusa, amit a Biblia eredeti szövege görög nyelven nusznak nevez. Ezt a szót a Károli-féle bibliafordítás magyarul általában az elme szóval adja vissza, és alaposan zavarba hoz bennünket, amikor például az „elme lelkéről” beszél (Ef 4,23). Mit jelent ez a kifejezés? Hogyan lehet az elmének lelke? Egyáltalán: mi az, hogy elme?
Ezeket az izgalmas kijelentéseket nem Isten akarta elhallgatni előlünk, hanem a fordítók rejtették el akaratlanul, ezért ebben az írásban megpróbáljuk feltárni a nusz különböző fordítások mögött rejtőző eredeti jelentését.
A nusz a görög filozófiában is az egyik legjelentősebb fogalom, amelynek annyiféle jelentésárnyalata fordul elő Anaxagorasztól Plótinoszig, hogy csaknem lehetetlen lefordítani. Ennek megfelelően a magyar filozófiatörténeti irodalomban nem is alakult ki egységes terminológiája, a leggyakrabban észnek, ritkábban szellemnek fordították. A sokféleségben azonban kitapintható két közös elem. Az egyik az, hogy a nusz olyan értelem, amely a szellemmel (pneuma) hozható összefüggésbe, amint ezt az ész és a szellem között ingadozó magyar szóhasználat is mutatja. A másik közös elem – amelyben Platón, Arisztotelész és a későbbi platonikusok is egyetértenek – az, hogy a nusz nem elemzések és következtetések által, hanem egyetlen mozzanatban, közvetlenül ragadja meg a tárgyát.
A görög filozófiának ezek a megállapításai azért jelentősek a számunkra, mert annak gondolatvilágától áthatott közegben született meg a héber Biblia (Ószövetség) görög nyelvű fordítása, a Szeptuaginta, amelyet Pál is forgatott, melyből az apostolok is prédikáltak, és amelynek számos fordítói értelmezése rajtuk keresztül beépült a szintén görög nyelvű Újszövetségbe, vagyis a Szentlélek jóváhagyta. Azok a zsidó rabbik, akik az i. e. III. században, a görög filozófia hellenisztikus korszakában elkészítették ezt a fordítást, a nusz jelentését még „belülről” érezték, ezért figyelmet érdemel, hogy ők mit értettek a nuszon, és milyen héber szóról érezték azt, hogy kimeríti a nusz tartalmát. Ennek fényében nagyon érdekes, hogy a Szeptuaginta általában a szív alapjelentésű héber lév szót fordítja nusznak. Például amikor Ézsaiás próféta azt mondja, hogy „[Asszíria] nem így vélekedik, és szíve nem így gondolkozik” (Ézs 10,7), akkor a szív szót a Szeptuaginta a nusz-szal adja vissza.
Az Újszövetség viszont egy új megállapítással gazdagítja az előbbieket, ugyanis a nuszt a szellemmel hozza összefüggésbe: „Megújuljatok pedig a ti elméteknek [nusz] szelleme [pneuma] szerint.” (Ef 4,23) A Biblia felfogásában a szív és a szellem szoros kapcsolatban van egymással az ember személyiségén belül. A szív az emberi személyiség fundamentuma, legbenső lényege, amelyben a test, a lélek és a szellem találkozik, ezen belül a szív és a szellem kapcsolatáról Salamon azt mondja, hogy az ember szelleme a szívben kutat. Tehát a nusz olyan értelem, amely nem a „fejben” van, hanem a szívben és a szellemben, konkrétabban: a nusz az ember szívében kutató szellem értelme.
Az általunk leggyakrabban használt Károli-fordítás egyik legsúlyosabb fordítási tévedését is ez alapján lehet igazából megérteni. A Károli-fordítás a Példabeszédek könyvében a héber lév, azaz szív szót általában az elme szóval adja vissza magyarul, aminek az lett a máig ható következménye, hogy a Példabeszédek könyvének egyik legalapvetőbb kijelentése, a szívről szóló tanítás teljesen érthetetlenné vált számunkra. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a fordítók ismerték a Szeptuagintát, és ők is rájöttek arra, hogy a nusz jelentése a héber lévvel, azaz szívvel van kapcsolatban, és erre a szívvel kapcsolatos értelemre a magyar fordításban bevezették az elme szót. Az igazi probléma akkor kezdődött, amikor az elme szót már nemcsak a nusz fordítására alkalmazták az Újszövetségben, hanem kiterjesztették az Ószövetségben néhol magára a szívre is. Ennek a fordítási koncepciónak esett áldozatul a Példabeszédek könyve. Hogy ebből milyen óriási félreértések származnak, annak érzékeltetésére itt most legyen elég egyetlen példa: teljesen mást jelent az, hogy „a vidám elméjűnek pedig szüntelen lakodalma van” (Péld 15,15), mint az eredeti mondat, amely a Szentlélekkel való betöltekezésről ad egy izgalmas kijelentést: „A jó szív szüntelenül iszik.”
Amellett, hogy a nusz a szívhez és a szellemhez kapcsolható, van egy másik vonása is, amely élesen megkülönbözteti a többi, értelem alapjelentésű görög szótól. Az emberi értelem különböző típusait jelentő görög szavak végeredményben két görög igére, a phroneóra és a noeóra mennek vissza.
A phroneó igében az értelmi tevékenységen túl a szándék, a törekvés van kihangsúlyozva, ennek megfelelően a belőle származó főnevek – a phrén, a phronészisz és a phronéma – közös vonása, hogy mindegyik cselekvésre ösztönző értelem, melyek székhelye nem a fej, hanem a has, egészen pontosan a rekeszizom (phrén) környéke! Ezzel szemben a noeó ige a megértés során a megragadás mozzanatát hangsúlyozza, így a belőle származó főnevek – a nusz, a noészisz, a noéma, a dianoia, a dianoészisz és a dianoéma – közös jelentéstartalma az eltérések mellett: a felfogás, a megragadás. A görög gondolkodásmód egyébként ezek székhelyét sem a fejhez köti. Származásának megfelelően tehát a nusz a szellem felfogóképességét jelenti.
Ezzel kapcsolatban egy érdekes történetet olvasunk Lukács evangéliumában. Jézus feltámadásának a napján két tanítvány igyekezett Jeruzsálemből Emmauszba. Út közben Jézus haláláról és az előző napok különös és megdöbbentő eseményeiről beszélgettek, amikor maga a feltámadt Jézus csatlakozott hozzájuk, bár ők először nem ismerték meg. A közös beszélgetés során Jézus az elmúlt napok eseményeit értelmezte az Írásokból, majd a végén fölismerhetővé tette magát, de azon nyomban el is tűnt. Ekkor a tanítványok azt mondták: „Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk [kardia] mibennünk, mikor nékünk szóla az úton, és mikor magyarázá nékünk az Írásokat?” (Lk 24,32) A későbbi eseményekből egyértelműen kiderül, hogy ekkor még csupán gerjedezett a szívük, az Írások értelmét azonban nem tudták felfogni. Néhány órával később ugyanis újra megjelent nekik Jézus, amiről a Biblia így számol be: „És monda nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek, mikor még veletek valék, hogy szükség beteljesedni mindazoknak, amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban én felőlem. Akkor megnyilatkoztatá az ő elméjöket [nusz], hogy értsék az Írásokat.” (Lk 24,44–45) Ekkor tehát olyan isteni beavatkozás történt a tanítványok szellemében, amelynek következtében már meg is értették a megváltással kapcsolatos igazságokat, és fel is fogták Jézus szavainak az értelmét. Vagyis különbség van aközött, amikor egy ember érzékeli a Szent Szellem jelenlétét egy szellemi igazsággal kapcsolatban („gerjedezett a szívünk”), illetve aközött, amikor fel is fogja annak a szellemi igazságnak a tartalmát („megnyitotta a nuszukat”).
Amellett, hogy a nusz jelentéstartalmában benne van a felfogás mozzanata, az emmauszi tanítványok története azt is megmutatja, hogy ez a felfogóképesség szellemi természetű igazságokra irányul, hiszen ezek a tanítványok egyéb dolgokban értelmes emberek voltak, akiknek csupán arra volt szükségük, hogy a szellemi dolgokat, az Írásokat is megértsék. Tehát a nusz a szellemnek az a felfogóképessége, amelynek helyes működése a szellemi természetű dolgok megértéséhez szükséges.
Ezt a megértést első lépésben nem mi kezdeményezzük, hanem maga Isten. Ha Isten nem nyitja meg a nuszt, de az ember mégis meg akarja ragadni a szellemi dolgokat, könnyen okkultizmusba keveredhet. A nusz tárgyát képező szellemi dolgok egy része láthatatlan, ilyenek a menny, az Atya, a Fiú, a Szentlélek, az angyalok, a kerubok vagy a szeráfok, más része viszont látható, mint például Izrael, az Egyház, a Szentlélek manifesztációi vagy a szolgálati ajándékok, amelyek ugyan szellemi forrásból származnak, de az anyagi természetű világban manifesztálódnak. A nusz mind a két irányú szellemi „dolgok” helyes megértéséhez szükséges. Az elmondottak miatt egy olyan ember, akinek a nusza nincs megnyitva, a természetes értelmével, tehát az értelem korábban felsorolt, többi típusának a birtokában nem képes megérteni a szellemi dolgokat, értetlenül fog állni az előtt, amikor egy emberből látványos fizikai reakciók kíséretében kimegy egy tisztátalan szellem, vagy amikor valaki eksztázisba kerül a Szentlélek hatására.
A történelem során eddig nem sok jó származott abból, amikor az értelem egyéb típusai segítségével próbálták megérteni a szellemi dolgokat. Pontosan ezt tette a középkorban Anselmus az ontológiai istenérv kidolgozásakor, vagy az újkor hajnalán Descartes, aki analitikus módszer alkalmazásával kívánt eljutni az öntudat evidenciájától Isten létezésének bizonyításáig, és még sorolhatnánk a számtalan példát. A legdrámaibb következményeit ennek azonban jól megtestesíti a hírhedt náci orvos, Mengele példája.
Az auschwitzi koncentrációs tábor egyik túlélője beszámolt arról, hogy amikor a táborba érkezve társaival együtt kiszállt a vagonból, a rájuk váró Mengele értelmes és rendkívül kifinomult úriember benyomását keltette, udvariasan fogadta a táborba érkező foglyokat, és kedvességét akkor is megőrizte, amikor a munkára képtelennek ítélt embereket kiválogatta, és a vagonokból egyenesen a krematóriumba küldte. Állítólagos külső szépségének, intelligenciájának és gonosz tetteinek kiáltó ellentmondása miatt a táborban egyszerűen az ördög angyalának nevezték. Mengele több nyelven beszélt, az orvostudományokban rendkívül járatos volt, tehát nehéz rá azt mondani, hogy értelmileg fogyatékos ember lett volna. Akkor hát mi volt Mengele „titka”?
A Biblia a nusz mellett megkülönbözteti az értelem több más típusát. Mengele nem volt híján az értelem számos fajtájának, sőt bizonyos területeken, mint a dianoia vagy a phronészisz, láthatóan nagyon erős volt, a nusza azonban be volt zárva a szellemi igazság előtt. A szellemi dolgokat azonban dianoiával nem lehet megérteni. A dianoia szó előtagja a dia igekötő, amelynek alapjelentése: szét. Ehhez járul a felfogást, megragadást hangsúlyozó utótag. Ennek megfelelően a dianoia: „szétgondolás”, vagyis az analitikus, elemző, diszkurzív értelem, amely a megértés során részekre bontja tárgyát, hogy aztán a részekből felépítve értse meg az egészet. A dianoia az Ószövetségben a héber bíná szónak felel meg, amely szintén értelmet jelent, és a szétválasztani alapjelentésű bín gyökből származik. A bíná a héberben az értelemnek azt a típusát fejezi ki, amely szétválaszt, különbséget tesz, a bínával rendelkező emberre magyarul azt mondjuk hétköznapi kifejezéssel, hogy „vág az esze”, vagy hogy „éles eszű”.
Az értelem harmadik típusa, amelyet az említett példa értelmezésekor el kell határolnunk a nusztól: a phronészisz. Arisztotelész a phronésziszt a Nikomakhoszi etika kilencedik könyvében gyakorlati gondolkodásként, egyfajta szituációátlátásként értelmezi. A phronészisz szó jelentése azonban ennél is tágabb. A magyar értelem szó nem tudja kifejezni, mert a phronészisz az értelem mellett magában foglalja az érzelem (vágy) és az akarat (szándék) területét is. A phronészisz egy belső beállítódás, irányultság, amely a lélek egészét átfogja, és ugyanabba az irányba állítja be. Mengele egy antiszemita „beállítottságú” ember volt, akinek az egész gondolkozásmódja, sőt akarata és érzelmei is át voltak itatva antiszemitizmussal, minden célja, gondolata, cselekedete és érzése alá volt rendelve antiszemitizmusának, amelyen belül azonban teljesen, úgymond, „normális”, érthető, logikus, kiszámítható, sőt értelmes ember volt. Másfajta beállítódásról olvasunk a Lukács evangélium 1,17-ben: „hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére [phronészisz]”. Eszerint Keresztelő János olyan hatást gyakorolt a hallgatóságára, hogy azok istenközpontú emberekké váltak, minden gondolatuk, tervük és érzésük alá volt rendelve Isten Igéjének.
A szellemi dolgokat azonban az értelem különböző típusai közül alapvetően a nusz-szal lehet megérteni: „És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek [nusz] megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12,2) A mondat első fele az eredetit szó szerint viszszaadva így hangzik: „Ne legyetek ennek a világkorszaknak a lenyomatai, hanem a nusz megújítása által menjetek keresztül egy belső átváltozáson.” Eszerint a változás úgy következik be egy ember életében, hogy először a nusza megragadja Isten akaratát, utána egy belső átalakuláson, metamorfózison megy keresztül, és ennek következtében azután már külsőleg sem lesz ennek a világkorszaknak a lenyomata.
Említettem már, hogy a nusz megnyitását Isten kezdeményezi. Pál apostol azonban épp az imént szólított fel bennünket, hogy mi magunk újítsuk meg a nuszunkat, márpedig Isten nem kér olyat tőlünk, amit eleve képtelenek vagyunk megtenni. Az ellentmondás csupán látszólagos, ugyanis itt arról van szó, hogy a már megnyitott nuszunk jó működéséért mi is felelősek vagyunk. Pál apostol sokszor beszél olyan személyekről, akiknek valaha jól működött a nuszuk, később azonban nem vigyáztak rá kellőképpen, így aztán meghomályosodott, és a szellemi igazságokat nem tudták többé felfogni, csak félreértelmezni: „Megbomlott elméjű [nusz] és az igazságtól megfosztott embereknek hiábavaló torzsalkodásai, akik az istenfélelmet nyerekedésnek tekintik” (1Tim 6,5), vagy: „Miképpen pedig Jánnes és Jámbres ellene állottak Mózesnek, akképpen ezek is ellene állanak az igazságnak; megromlott elméjű [nusz], a hitre nézve nem becsületes emberek.” (2Tim 3,8) Egy másik levelében arról beszél, hogy egyeseknek megfertőződött a nuszuk: „megfertőztetett azoknak mind elméjök [nusz], mind lelkiismeretök”. (Tit 1,15)
A nagy kérdés az, hogy mitől tud megfertőződni egy keresztény szellemének a felfogóképessége? Pál apostol válasza erre a kérdésre a következő: „Hogy ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől [nusz], se ne háboríttassatok meg, se szellem által, se beszéd által, se nekünk tulajdonított levél által.” (2Thessz 2,2) Pál azt mondja, hogy a jól működő nuszt a leginkább az zavarja össze, ha egy keresztény idegen – gonosz – szellemtől származó beszédeket fogad be. Ahogyan a vírusos fertőzés egyik emberről átterjed a másikra, ugyanúgy egy megbomlott szellemi ítélőképességgel rendelkező ember a beszédével megfertőzheti egy hívő nuszát is.
Pál apostolnak a Korinthosziakhoz írt első levele megmutatja, mit eredményez a gyakorlatban, ha a keresztények nusza nem jól működik. Az Apostolok Cselekedeteiből és Pál leveleinek különböző utalásaiból kirajzolódik a korinthoszi gyülekezet története, amelynek legkalandosabb időszaka kétségtelenül az volt, amikor a korinthoszi keresztények elkezdték megkérdőjelezni az alapító apostol elsőségét. A konfliktus a Pál távollétében Korinthoszban tartózkodó Apollós szolgálata nyomán jött létre, akit az Írásokban való jártassága és kiváló beszédkészsége miatt az intellektualizmusra hagyományosan fogékony görögök kezdtek Pálnál nagyobb ajándéknak tekinteni. Pál arra kényszerült, hogy védelmezze saját, Istentől rendelt elsőségét: „Mert ha tízezer tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok; mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangélium által.” (1Kor 4,15) Első levele ennek a válságnak a kezelésére íródott, melyet Timotheosszal küldött el, hogy legkedvesebb tanítványa személyes szolgálatával is megpróbálja megakadályozni a gyülekezet elfordulását az alapító apostoltól. Azonban sem a levél, sem Timotheosz szolgálata nem tudta megszüntetni a problémát, ezért az ez idő alatt Epheszoszban tartózkodó Pál rövid időre személyesen is ellátogatott Korinthoszba. Miután ez sem érte el a kívánt eredményt, Pál Titust küldte el hozzájuk, aki végre részleges sikereket ért el. Ekkor mutatkozott meg, hogy Titusnak ajándéka van az ilyen ügyek kezelésére, ezért Pál később őt küldte Krétára is, hogy oldja meg a krétai gyülekezet még fennálló vitás kérdéseit, illetve még egyszer feltűnik, amikor Rómából Dalmáciába tart egy ottani ügy kezelésére. A Titustól kapott jó hírekre válaszul, illetve a krízis végső kezelésére írja meg Pál a Korinthosziakhoz írt második levelet.
A korinthoszi gyülekezet története felveti a kérdést, vajon mi idézhette elő a gyülekezet kezdeti elfordulását. Pál apostol a Korinthosziakhoz írt első levelének az elején azonnal rá is tér erre, és a válság okát abban látja, hogy a korinthoszi keresztények nusza, szellemi ítélőképessége meghomályosodott: „Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben [nusz] és véleményben.” (1Kor 1,10) A korinthoszi probléma kibontakozásának folyamatát Pál három lépésben foglalja össze: az első a nusz, a második a beszéd, a harmadik pedig a szakadás. Vagyis a korinthoszi gyülekezet közelében tevékenykedő delphoi jósda és más tényezők hatására a keresztények nusza meghomályosodott, azután néhány hangadó ki is mondta zavaros véleményét, végül ezeknek a beszédeknek a mentén négy szekértáborra szakadt a gyülekezet. Az egyik csoport azt hangoztatta, hogy ő Pálé, a másik azt, hogy ő Apollósé, a harmadik azt, hogy ő Kéfásé, végül a vita láttán a negyedik csoport már elutasított minden szolgálati ajándékot, és azt mondta, hogy ő emberektől függetlenül a Krisztusé. A nusz a szellem felfogóképessége vagy ítélőképessége, amelynek a feladata szellemi igazságok megragadása. De vajon mi volt az a legfontosabb szellemi igazság, amellyel kapcsolatban meghomályosodott a korinthoszi keresztények nusza?
Pál apostol levele és a gyülekezet története azt mutatja, hogy ez a szolgálati ajándék kérdése volt. Isten Igéje leszögezi, hogy a szolgálati ajándékokat nem demokratikus úton választják, hanem Isten adja az egyháznak, azok között is a tekintélyi rendben elsőséget élvez az alapító apostol. Ehhez képest Korinthoszban a keresztények Pálban egyre inkább csak az embert látták, és nem pedig Isten ajándékát, vagyis nem a nusz-szal, hanem az értelem más típusaival, testi módon, a szimpátia vagy a prédikálás stílusa alapján kezdték megválogatni, hogy kit hallgassanak. Ezt követően már nemcsak ezen a területen zavarodtak össze, hanem számos más, kisebb horderejű kérdésben is, ezért Pál első levelét végigkíséri a legkülönbözőbb szellemi dolgok megítélésének a kérdése is, mint a paráznaság, a világiak előtt való pereskedések, a társválasztás, a bálványimádás, az úrvacsora, a szellemi ajándékok vagy a halottak feltámadásának kérdése. Most nem akarok arról beszélni, hogy mi volt az az erő, amely a térség és a város fölött tevékenykedett, és tönkre akarta tenni az ébredést, legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy a gyülekezet annak a delphoi jósdának a szomszédságában jött létre, amelyet a görög világban hagyományosan a Föld köldökeként tartottak számon, és a legenda szerint ezen a helyen ölte meg Apollón a Püthón nevű sárkánykígyót, a jövendőmondás görög istenét. Ennek következtében a delphoi jósda fő tevékenysége a jóslás volt, amelyet a Püthónról elnevezett püthia végzett hallucinogén anyagokat tartalmazó, nyers babérlevél rágcsálása közben. A Biblia beszámolója a korinthoszi gyülekezet történetével kapcsolatban ott szakad meg, hogy Titus beavatkozása eredményeképpen a gyülekezet részlegesen helyreállt.
Ezek után azonban felmerül a kérdés, hogy mit tegyünk mi, akiknek a számára már rendelkezésre áll a korinthoszi gyülekezet sorsának ez a bibliai beszámolója. Pál apostol az epheszoszi keresztényeknek a nusz-szal kapcsolatban elmondja, hogy tanítás által megújítható: „Ha ugyan Őt megértettétek, és Őbenne megtaníttattatok úgy, amint az igazság a Jézusban… Megújuljatok pedig a ti elmétek [nusz] szelleme szerint.” (Ef 4,21–23) A szellem felfogóképességét a cölöpökként levert tanítások, a világos, egészséges, kenet alatt prédikált Ige tudja megújítani, amihez természetesen ránk is szükség van. Sok múlik ugyanis a keresztények igehirdetéshez való viszonyán, vagyis hogy egy ember elmegy-e hallgatni az Igét, felkínálja-e a szívét és a szellemét Istennek.