Gyors próféták, erős bölcsek

Vajon sportoltak-e a Biblia szereplői? Lehetett-e szerepe a test művelésének Isten szolgáinak életében, és vajon mivel tölthették szabadidejüket? Lehetséges megtalálni az egyensúlyt az egészséges testmozgás, vagy akár az élsport és az Istennel való folyamatos kapcsolat között?

Az Írást olvasók általában könnyen átsiklanak azon, hogy az elbeszélt történetekben néhány esemény pontosan milyen módon is játszódik le – így azt sem mindenki veszi észre, hogy mennyire mozgalmas életet is éltek akkoriban. Ma sokan vélekednek úgy a Bibliáról, hogy az nem tulajdonít túl nagy szerepet a sportnak. Igaz, nincs külön kiemelve, mégis szerves része volt akkor is a hétköznapoknak.

Az ókorban már az egyiptomiak és a görögök is rendszeresen művelték ezt az időtöltést. Természetesen a Biblia nem egy sporttörténeti dokumentum, de meglepően sok részben találkozunk olyan leírásokkal, amelyekben megjelennek bizonyos sportok és a hozzájuk kapcsolódó kifejezések.

Először az Ószövetséget áttekintve láthatjuk, hogy sok mai értelemben vett sport található benne. Az egyik legalapvetőbb tevékenység, amelyet Isten szolgái is műveltek, a futás volt. A futók mellett találunk birkózást, íjazást, dárdahajítást, paritytyázást, lovaglást, vadászatot és kocsihajtást is. Akkoriban a futás leginkább a mai maratoni távnak felelhetett meg. A versenysport is létezett, természetesen ne a mostani kor világeseményei legyenek a szemeink előtt, de sokszor a legkiválóbbak döntötték el a csatákat. A harcra való felkészülésben is nagy szerep jutott a testedzésnek. Az emberek teljesen más kényelmi körülmények között éltek, és a legmegbízhatóbb közlekedési eszköznek a saját lábuk bizonyult. Azokban az időkben sokkal több kapcsolatuk volt az embereknek az őket körülvevő természetes világgal. Amit ma sportnak hívunk, akkor a mindennapos élet része volt. Amikor Isten hadba hívta népét, nem a testnevelésből felmentettek tömege érkezett a helyszínre, hanem erős, fegyverfogható férfiak.

Jákób hazatérése közben megpihent, és ekkor támadott rá valaki. (1Móz 32,25–26) Nem lepődött meg, hanem elkezdett birkózni, nem tudjuk, hogy kötött- vagy szabadfogásban tette-e, de ellenfele csak természetfeletti erővel tudta legyőzni. Ettől függetlenül Dávid király volt az első szent „élsportoló”. Nem akármilyen képességekre tett szert, miközben atyja nyáját vigyázta. Ezen a területen szerzett gyakorlatát egy véletlen folytán közönség előtt is kipróbálhatta. Mintegy huszonöt kilométeres futás után érkezett meg az Élá-völgybe (1Sám 17,17–20), mely élete első nyilvános versenyének adott otthont. Góliáttal került szembe, és fiatal kora ellenére sem rettent meg. „A te szolgád mind az oroszlánt, mind a medvét megölte…” – mondta Dávid az aggódó Saul királynak. (1Sám 17,32–37) A fiatal Dávidot a pusztai élet teljesen előkészítette a később rá váró harcokra. Ahhoz, hogy a nyáj őrzését el tudja látni, edzettnek kellett lennie, és még Isten keresésére is jutott bőven ideje.

A Góliát elleni győzelemben az ókor egyik legelterjedtebb sportja, a parittyázás segítette. Ezzel a módszerrel akár százméteres távolságról is pontosan lehetett célba találni. A kő vagy fém lövedék olyan sebességgel haladt, hogy látni sem lehetett. A parittyások az ókori Kelet egyik legelterjedtebb harcosai, pontosan célzó, mozgékony fiatalok voltak. Ha nem köveket használtak, mint Dávid (1Sám 17,40), akkor fémből öntött lövedék volt az oldaltarisznyájukban. Ezeket az öntvényeket a görögök gyakran harcias feliratokkal látták el, mint például „dexa”, azaz „ezt neked”.

A köveket így célba juttatókkal már jóval korábban is találkozunk. A Bírák könyvében van leírva Benjámin és Izrael csatája, amelynek a végén Izrael győzött. A harcba vonulók között külön ki lettek emelve a parittyások: „Ebből az egész népből volt hétszáz válogatott férfiú, akik suták [balkezesek, ez az ókorban teljesen pozitív megkülönböztetésnek számított] voltak. Ezek mindnyájan a parittyával hajszálnyira biztosan találtak, és nem hibázták el.” (Bírák 20,16) Biztosra vehetjük, hogy igen sokat kellett gyakorolniuk, hogy ezt elérjék, a Biblia ugyanis nem túlzott, amikor megemlítette ezt a teljesítményt. Pál apostol is találkozhatott velük, amikor Jeruzsálemből Caesareába kísérték át a rómaiak: kétszázan voltak a mellé rendelt parittyások (Csel 23,23).

Dávid barátja, Jonatán is edzett férfiú volt. Igen jól kezelte az íjat, amely szintén igen elterjedt harc- és sporteszköz volt. Az emberek életében lehet olyan elhívás is, hogy egy sportban kimagaslót nyújtsanak. Ismáel, Ábrahám egyik fia például kimagasló tudású íjász lett: „És vala Isten a gyermekkel, s az felnövekedék, és lakik vala a pusztában, és lőn íjásszá.” (1Móz 21,20) Lehet, hogy furcsa, de Isten szereti a fiatal sportolókat, és a nekik adott tehetségben segíti is őket. Egy istenfélő ember is lehet sikeres a sportban, ráadásul az ebből származó hírnév nem feltétlenül csak az adott sportoló személyes sikere lesz. Egy nemzetséghez tartozók is kaphattak hasonló tehetséget, amit ha nem használtak megfelelően, Isten felrótta nekik. Ilyenek voltak: „Efraim fiai, a fegyveres íjászok hátat fordítottak az ütközet napján; nem őrizték meg az Isten szövetségét, és nem akartak járni az ő törvényében.” (Zsolt 78,9–10)

Nagy kincsnek számítottak a jó eszközök is. Jonatán baráti szövetsége jeléül Dávidnak ajándékozta a saját fegyvereit: „És Jonatán levette felső ruháját, amely rajta volt, és Dávidnak adta, sőt hadi öltözetét is, saját kardját, kézívét és övét.” (1Sám 18,4) Ez olyan, mintha ma egy világ-élvonalbeli versenylövő ajándékba adná fegyverét a legjobb barátjának.

Fontos megjegyezni, hogy akkoriban a testi erő és ügyesség nem öncélú volt, mint napjainkban. Dávid és Jonatán nem azért fejlesztette ki a kardvívást, íjazást, parittyázást, hogy a saját céljaikra használják. Napjainkban a versenysportban egyre kevesebben adják a dicsőséget Istennek azért a tehetségért, amellyel eredményeiket elérték. Ezek nem célok voltak az életükben, hanem eszközök, melyeket Isten saját céljainak az elérésére tudott használni. A dárdavetés vagy -hajítás is igényelt némi előképzettséget. A dárdák két-háromméteres, egyik végükön éles fém fejjel, a másikon a biztos repülésért felelős ellensúllyal ellátott egyenes rudak voltak. Saul király is igen jól használta ezt a fegyvert: „Akkor Saul utána dobta dárdáját, hogy általüsse őt.” (1Sám 20,33) Saul fegyverét ugyan még gyilkos indulattal hajította el, ám a dárdavetés napjainkra már sporttá szelídült, amelyet gerelyhajításnak hívnak: klasszikus atlétikai sportág lett, ahol már nem emberek a célpontok.

A lovaglás is a sportok közé tartozott. Salamon rengeteg lovat gyűjtött össze uralkodása alatt, és nem valószínű, hogy csak nézegette őket. Ma is sokan lovagolnak, főleg azok, akik szeretik az olyan mozgást, ahol egy állattal kell együtt mozogni: ehhez nem elég a puszta fizikai erő.

A lovagláshoz tartozó sport volt még a kocsihajtás. A harci szekerek irányítása is külön tudománynak számított. A Ben Hur című filmben látott harci szekerekhez hasonlót kell elképzelni. Hatékony használatukhoz sima felület kellett, egy hajtó és egy harcos volt rajtuk, általában két ló volt eléjük befogva. A harcos menet közben használta íját, dárdáját, kardját és parittyáját is. A harci szekerek fenntartása rendkívül drága volt, a lovak ugyanis nem voltak a legelterjedtebb állatok, és emiatt az áruk is igen magas volt. A kocsihajtás kifejezetten királyi sportnak nevezhető, azaz az elit űzte csak. Amolyan drága technikai verseny, mint ma az autó- és motorsport. Izrael terepviszonyai egyébként is jócskán nehezítették a lovak sorsát.

Jonatánra visszatérve érdemes megjegyezni, hogy nem csak az íjászatban nyújtott kiemelkedőt. A ma extrém sportnak számító sziklamászásban is remekelt. „És felmászott Jonatán négykézláb, és utána az ő fegyverhordozója. És hullanak vala Jonatán előtt, és fegyverhordozója is öldököl utána.” (1Sám 14,13) Magas kősziklák között mentek az ellenség tábora felé, és nem a körülményektől tették függővé a támadást, mert képesnek tartották magukat a feljutásra, hanem Isten akaratára bízták azt. (4–16. vers) Dávidék is igen biztosan közlekedtek a sziklák között. Aki járt már Jeruzsálemben, könnyen el tudja képzelni, hogy a várost és környékét e képesség nélkül igen nehéz lett volna meghódítani. És ne feledkezzünk meg a barlangászatról sem, amelyben Dávidnak és kísérőinek – igaz nem jókedvükből –, de igen gyakran volt részük egy időben.

Ugyan a sport célja, mindig is – mint ahogy ma a katonaságnál – elsősorban a harcra való felkészítés volt, mégsem csak a harcosok között találunk sportolókat. Az ószövetségi időkben rengetegen futottak, mondhatni, ez volt a kor tömegsportja. Talán ez volt a legelterjedtebb mozgásforma, amelyet mindenki, korra és nemre való tekintet nélkül űzött. A héber rúc ige futást jelent. A magyar nyelvű fordítások nem mindig mutatják meg, hogy egy személy valójában milyen mozgást hajtott végre az adott eseményben, vagy mi volt a foglalkozása. A 99 éves Ábrahám futott, amikor meglátott három férfiút a sátrához közeledni. (1Móz 18,2–7) Futott Ábrahám öreg szolgája is, amikor meglátta Rebekát. (1Móz 24,17) Rebeka az állatok itatása közben, az üres vödrökkel futott a kúthoz. (1Móz 24) Jákób lánykérése hasonlóan dinamikus volt: a súlyemelés versenyszámában is indult. (1Móz 29) Ez egy kicsit megváltoztathatja azt a képet, amelyet ma az emberek az ókorról alkotnak, hogy abban az időben minden lassú volt: „Mert veled harci seregen is átfutok, az én Istenemmel kőfalon is átugrom.” (2Sám 22,30) Szorult helyzetben Isten így is tud szabadulást szerezni, Dávid is a Saultól való megmenekülése után emlékezett meg erről.

Tekintélyes emberek parancsát szintén futva teljesítették. (3Móz 11,27 és 16,47) Néhány foglalkozást szintén nem lehetett a megfelelő edzettségi szint nélkül betölteni. Igen jó és megbízható futókra volt szükség a következő munkakörökhöz: a hírnökéhez (2Krón 30,10), a futáréhoz (Eszt 3,13: „és elküldettek a levelek futárok által a király minden tartományába”). Absolon halálának a hírét szintén ilyen emberek vitték meg a királynak. (2Sám 18,19–32) Akhimás és Kúsi két közismert futár volt, állásukhoz valószínűleg a futás jutatta őket. Akhimás futási stílusa annyira jellegzetes volt, hogy messziről is köny-nyen fel lehetett ismerni, mellesleg később indult el, és mégis megelőzte társát. Mondhatnánk, versenyeztek, és a komoly fizikai teljesítmény után – Akhimás mintegy nyolc, míg Kúsi körülbelül hat kilométert futott – nem kellett pihenniük, hogy az üzenetet át is tudják adni. Középtávfutás – a láb terhelését enyhítő sportcipők nélkül! Nem véletlen, hogy éppen ez ma a világ egyik legnépszerűbb egyéni sportja. Sok helyzetben az itt megszerzett állóképesség és kitartás az, amely bizonyos helyzetekben továbbsegítheti az embert. Munkahelyen, családban és Isten szolgálatában is gyakran adódnak helyzetek, amikor az embernek össze kell szorítania a fogát, és előre nézve átrobognia az egészen.

Isten szolgái sokat használták lábaikat a futásra: „És lőn az Úr keze Illésen, és felövezvén az ő derekát, még Akháb előtt futott el Jezréel felé.” (1Kir 18,46) A Kármel-hegytől ez a távolság közel 30 kilométert jelentett, mellesleg Akháb lovas kocsival volt. Majd Illés csaknem 200 kilométert gyalogolt Beér-Sevába, ahol szolgáját hagyta. Innen még egy negyvennapos gyalogtúrát is megtett a Hórebig (1Kir 19,2–8). Ezzel Illés a ma természetjárásnak nevezett sportot űzte, de teljesítménytúrának is nevezhetnénk. Teljesítménye azonban Isten természetfeletti segítsége által elérhetetlen a mai kirándulók számára: a negyvennapos sivatagi gyalogtúrát evés és ivás nélkül tette meg! A leírtak alapján az is kiderül, hogy Elizeus és szolgája, Géházi, gyakran követte a nagy elődöt ebben a klasszikusnak mondható mozgásban. (1Kir 19,20; 2Kir 4,26) Azaz nem szégyen a futás, és hasznos, nem csak a menekülésben lehet segítségünkre. A próféták sporthoz való viszonyukban nem hasonlítottak a ma entellektüeljeinek többségéhez.

Ha valakinek kérdéses lenne, hogy voltak-e versenyek az ókori Izraelben, íme a bizonyíték: „Akkor monda Abner Joábnak: Nosza álljanak elő néhányan az ifjak, és viaskodjanak [sportoljanak] előttünk. És monda Joáb: Hát álljanak elő.” (2Sám 2,14) Voltak sportversenyek az ókori Izrael királyi udvarában. De Jeremiás idején is különböző módon mérhették össze erejüket: „Hogyha gyalogokkal futsz, és elfárasztanak téged: mi módon versenyezhetnél a lovakkal? És ha csak békességes földön vagy bátorságban: ugyan mit cselekednél a Jordán hullámai között?” (Jer 12,5)

Az Újszövetség keletkezésének idejében sem volt ez másképp. Már korábban, a görög kultúra elterjedésével, sokkal inkább hangsúly került a test tudatos képzésére, még Izraelben is, bár ez nem aratott osztatlan elismerést. A hellenizmus térhódításával, mint feljegyezték, még a jeruzsálemi Szentélyben szolgáló papok is otthagyták az áldozatokat, hogy egy-egy izgalmas versenyt megnézzenek a szomszédos stadionban. Ezt valószínűleg már Isten is túlzásnak tekintette.

Jézus Krisztus és az apostolok legtöbbször gyalog közlekedtek, azaz szintén a lábukat használták, és a „sportok” közé bekerült az evezés is. Jézus Krisztus Simon Pétert, Jakabot és Jánost is közvetlenül az evezőlapátok, illetve a vitorla mellől hívta el.

A hellenizált világban a sportnak fontos szerepe volt. Az olimpiai játékok küldetése – bár pogány értelemben, de – az erkölcsös, nemes élet terjesztése volt, amelyet nem zavarhat meg háború és erőszak. Az olimpiai játékok idejére a harcoló feleknek be kellett szüntetniük a viszálykodást. A modernkori olimpiák újraélesztésében is ez volt a fő szempont: hogy az emberek együtt mozogjanak, és a különböző nemzetek a háborúk helyett a versenypályákon mérjék össze erejüket, szabályos és rendezett körülmények között.

Aki sportol, sok felesleges dologtól tudja magát távol tartani. A jó sportoló nem engedheti meg magának, hogy a saját testét különböző módokon rombolja, így sok bűnt már eleve nem követ el. Legyen akár csapat- vagy egyéni sport, mindenképpen van egy cél, amelyet el akar érni az ember. Csapatsportok esetén az egyéni érdekeket kell alárendelni a közös célnak, s a sok kudarc és siker megedzi az embert. Győztes csak az lesz, aki megtanul továbblépni. Lázadó és megalkuvó magatartással az ember nem sokáig maradhat a csapatban. Dávid hősei is csapatot alkottak, mindenben követték vezérüket, mondjuk így, a csapatkapitányt, és közben mindannyian megőrizték saját egyéniségüket is. Ezeknek az embereknek a nevét a Bibliában külön is felsorolták. (1Krón 11,11–47; 2Sám 23,8–39) Sokszor csak „balhéból” vállaltak különleges teljesítményeket, például, amikor egyikük lement télen a verembe, és úgy ölt meg egy foglyul esett oroszlánt. Nyilvánvaló, hogy felülről, biztonságból is lenyilazhatta volna, de ő szerette a kockázatot és a hősiességet, ezért olyan küzdelmet vállalt, amely a gyakorlati végeredmény szempontjából fölösleges erőfeszítést jelentett: csak a sport élvezete ösztönözte.

Ezek alapján érdemes elgondolkozni azon, hogy mennyire jó generációm, a mostani magyar fiatalok gyakorlata: túlnyomó többségüknek minden tevékenysége a mozgás rovására megy. Az edzések tagadhatatlanul elfárasztják a testet – bár igazából ezt a Prédikátor könyve szerint inkábbb a rengeteg tanulás teszi –, viszont növelik a figyelmet, a kreativitást, és serkentik a gondolkozást is. Észak-Amerikában ez a szempont az oktatási intézményekben is viszontlátható. Délelőttönként tanulás, délután meg sok mozgás – nem hagyják a szülőket és gyermekeket választás nélkül. Baseball, kosárlabda, amerikai foci, úszás, atlétika és még sok egyéb sport.

Pál apostol sem véletlenül használt olyan kifejezéseket, amelyeket a sportnyelvből vett át. Keresztények szeretik a sporttal szemben felhozni Pál levelét, melyet Timotheoszhoz írt: „Amíg a test gyakorlásának a maga módján van haszna, addig az istenfélelem mindenre hasznos, mert benne van a mostani és a jövőbeli isteni élet ígérete.” (1Tim 4,8, – a saját fordításom) Itt Pál nem azt állítja, hogy a testet nem kell edzeni, csak öszszehasonlítva az Istentől nyert élettel és annak gyakorlásával, tényleg kevesebb az értelme. Az edzett test önmagában nem tartalmazza az isteni életet. De edzett testben is lehet istenfélően élni. A 7. versben azt írja: „Az istentelen és hitvány beszédeket utasítsd el! Eddzed pedig magadat az istenfélelemre!” Az istenfélő élet valójában edzésmód – de sokkal fontosabb, mint a testedzés.

Pál hozzáállása a témához érthető. A hellenizált világban rendkívül erős befolyással bírt a testi kultúra. Elég, ha egy pillantást vet az ember a görög–római világban született emberábrázolásokra. Csak tökéletes és harmonikus izomzattal rendelkező emberek lettek kőbe faragva. Senki ne essen kétségbe, ha rendszeres mozgásának nem azokhoz hasonló végeredményével találja magát szemben. Nem a külalak a lényeg – és nem csak a versenysportban lehetnek élményei az embernek. Barátokkal, ismerősökkel is lehet mozogni. Sok üzlet is ilyen események alatt köttetik meg, mert a sportolás közben az ember nem tudja személyiségét megtagadni, és ideális esetben ez előremozdítja a dolgokat. Fallabda, tenisz, teremfoci, kosárlabda. Ha Amerikában és Izraelben működik az üzleti életben, akkor itt is működhet.

A kor jellemző játékai közé tartozott a gladiátorküzdelem és a pankráció, azaz a birkózás is. Ezekben szintén a testi erőnek volt a legnagyobb szerepe. Az a rabszolga, aki ezeken a helyeken hős lett, könnyen a szabadságát is elnyerhette. Ezekért a díjakért, koszorúkért folyt ennyire komolyan a harc. Pál korában ugyanis túlnyomórészt a szabadságukat elvesztett emberek közül kerültek ki a versenyzők. Népszerű volt még az atlétika is, nem meglepő, hogy az apostol ezt is megemlíti: „Ha pedig valaki versenyben vesz részt, nem kap díjat, ha nem szabályszerűen versenyezik.” (2Tim 2,5) A hit útján a sporthoz hasonló fizikai megpróbáltatások is érték a hívőket. Pál a Zsidókhoz írt levélben ilyen esetekre hívja fel a figyelmet: „Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, amelyekben, minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki.” (Zsid 10,32) Természetesen a küzdelemnek volt más fajtája is. „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán [sztadió a sztadion szóból: versenyen, adott hosszú távon] futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek.” (1Kor 9,24) Pál emlékeztet a versenyre, ahol csak egy győztes lehet. A hit pályáján is kell az erőfeszítés, csak ott mindenkinek jut győzelmi koszorú, azaz fődíj. A következő mondat már így hangzik: „Mindaz pedig, aki versenyen vesz részt, mindenben megtartóztatja önmagát; azok ugyan, hogy mulandó díjat kapjanak, mi pedig, hogy maradandót. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra [céltudatosan]; úgy bokszolok, mint aki nem a levegőt üti”, mondja el a 26. versben. Ez akár egy ökölvívóbajnok szájából is elhangozhatott volna, egy újabb megnyert mérkőzés után nyilatkozva. A befejezés, továbbra is a mai sportnyelvre lefordítva: „Hanem inkább kiütéssel legyőzöm testemet [hüpopiadzó: szeme alá ütök, kiütöm], és rabszolgámmá teszem, hogy míg másoknak prédikálok, valamilyen módon nehogy diszkvalifikálttá váljak [vagy: vereséget szenvedjek].” (27. vers) Pál igazán nem szerette volna, ha kizárják a versenyzésből.

Az epheszosziakat Pál a következőképpen igyekezett megnyugtatni és a valódi ellenfél felé irányítani: „Mert nem vérrel és testtel birkózunk, hanem a fejedelemségekkel, a hatalmakkal, e [jelenlegi] élet sötétségének világuraival, a gonoszság szellemeivel, amelyek a magasságban vannak.” (6,12) A szellemi harcot a birkózáshoz hasonlította. Az ilyen típusú szellemi tevékenységhez szintén kitartónak, erősnek kell lenni. Könnyen belátható, hogy Pál teljesen tisztában volt korának versenyeivel. A különböző gyülekezeteknek és a Timotheosznak elküldött levelekből látszik, hogy nem csak ő ismerte ezeket, hiszen sportokkal nem foglalkozó embereknek teljesen feleslegesek lettek volna az ilyen üzenetek. Képes beszéd volt ez, amelyet az olvasó vagy hallgató könnyen tudott dekódolni, mert azonnal értette, mire gondolt az apostol.

Jézus felszólította a tanítványokat: „Küzdjetek, hogy bejussatok a szűk kapun: mert sokan, mondom néktek, törekszenek bemenni, és nem képesek rá!” (Lk 13,24). Pál első levelében felszólítja Timotheoszt: „Harcold/fusd meg a hitnek szép harcát/versenypályáját, nyerd el az örök isteni életet.” (6, 12)

Összefoglalásként érdemes megnézni, mit írt Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében, mondjuk így, a versenyre szóló jókívánságként: „Ezért mi is, kiket a tanúk ily nagy felhője vesz körül, megszabadulva minden akadálytól és a (bennünket) erősen körülvevő felkínálkozó bűnöktől, kitartással fussuk meg a nekünk kijelölt versenypályát!” (Zsid 12,1). Egy igaz(i) sportembernek ennél jobbat nem is kívánhatnának.