Tanulmány
Hajnal Rómában
Előszó a Rómaiakhoz írt levél új fordításához
„…amiként ezt szeretett testvérünk, Pál is megírta nektek a neki adatott bölcsesség alapján majd mindegyik levelében, amelyekben ezekről a dolgokról beszél; ezekben néhány nehezen magyarázható rész is található, amelyeket a tanulatlan és állhatatlan emberek kiforgatnak a saját maguk vesztére, ahogy ezt más írásokkal is megteszik. Ti tehát, szeretteim, miután eleve tisztában vagytok ezzel, óvakodjatok attól, hogy a szövetségszegők tévelygése magával rántson benneteket…”
Péter apostol második levele 3:15–17
Pál a rómaiakhoz szóló levelét harmadik missziós útja végén, körülbelül i. sz. 57-ben Korinthoszból írta. Már korábban elhatározta (Csel 19:21), hogy amikor befejezi éppen aktuális makedóniai és görögországi körútját, Rómába fog menni, s e látogatását előkészítendő írta meg a történelemre legnagyobb hatást gyakorló teológiai levelét, amelyben a legalaposabban és legmélyebben ismerteti felfogását a keresztény hit, az evangélium lényegéről.
De azt is elmondhatjuk: ez az a levele és tanítása, amelyet mélysége miatt – amiként azt Péter apostol előre jelezte – a legtöbbször és a legsúlyosabban magyaráztak és magyaráznak félre mindmáig a történelemben.
Rómába, a birodalom fővárosába és szívébe nem Pál apostol vitte el először az evangéliumot, mint sok más pogány városba. Levelét olyan, részint zsidó, részint pogány származású római keresztényekhez írja, akiket – néhány kivétellel – személyesen nem ismert, s akik nem őáltala lettek hívőkké. Egyes tradíciókkal ellentétben nem is Péter volt a római keresztény közösség alapítója. A birodalmi városba olyan, Jézusban hívő zsidók juttatták el először az evangéliumot, akik jelen voltak Jeruzsálemben azon a bizonyos pünkösdön (savuót, hetek ünnepe), körülbelül i. sz. 32 nyarának elején, amikor látványos fény- és hangjelenségek kíséretében a Szent Szellem leszállt százhúsz tanítványra.
A pünkösd úgynevezett zarándokünnep volt a zsidóság számára: Mózes Törvénye előírta, hogy évente háromszor minden zsidó férfinak fel kellett mennie a jeruzsálemi Templomba, hogy ott áldozatot mutasson be. Ezen ünnepek közül volt az egyik a pünkösd. A Szentföldtől távol, diaszpórában élő zsidók számára a rabbik egy felmentést, könnyítést eszközöltek ezen a törvényen, hiszen egész életük utazással telt volna, ha mindig mindhárom ünnepen meg kellett volna jelenniük. Számukra elegendő volt, ha lehetőségeik szerint gyakorolták ezt a kötelezettséget (de életükben legalább egyszer fel kellett utazniuk). Már itt megjegyezhetjük, hogy Pál – aki maga is a diaszpórában született, de törvényhű farizeus családban – szintén ehhez tartotta magát, s amint azt az Apostolok cselekedeteiből megtudjuk, néhány évenként mindenképpen megjelent valamelyik zarándokünnepen azután is, hogy hitre jutott Jézusban mint Messiásban.
A Szentlélek kitöltetésekor „római jövevények … mind zsidók, mind prozeliták [a zsidóságba betért pogányok]” jelen voltak (Csel 2:10) sok más országból érkezettekkel együtt Jeruzsálemben. Ők voltak azok, akik – miután azon a napon mintegy háromezren fogadták el Jézust Messiásként közülük (Csel 2:41) – ezt a hírt elvitték hazájukba, így Rómába is.
Azonban keresztény hívők sokasága, tömege – ez még nem gyülekezet. Az Újszövetség tanítása szerint a keresztény gyülekezet egy szervezett valóság, egységesen, egy testként, „ékes rendben” működő közösség, amely az adott helyen a társadalom egésze előtt magának a Krisztusnak a testeként képes megjelenni. S amint éppen Pál kifejti egy másik levelében (1Kor 12:12–27), abban hasonlít az emberi testhez, hogy rend és egység van benne, nem gépszerű, merev, hanem a Szellem rugalmas és életszerű rendje, de igazi szervezettség, „ékes rend”. Szintén Pál tanít arról (Ef 4:11–16), hogy ilyen jellegű, élő, igazi és hatékony gyülekezetet a hívők egyszerű tömegéből kizárólag isteni elhívással és küldetéssel rendelkező „szolgálati ajándékok”, vagyis apostolok, próféták, pásztorok, evangélisták és tanítók tudnak létrehozni, mivel ez természetfölötti beavatkozásokat, munkát igényel, emberi eszközökkel lehetetlen.
Pál azért írt, majd utazott Rómába, hogy az ott élő, részben zsidó, részben pogány származású keresztényeket ilyen gyülekezetté szervezze. Ez az oka annak, hogy jóllehet nem őáltala lettek hívőkké, és személyesen nem ismerte őket, mégis teljes apostoli tekintéllyel írja meg nekik levelét, hogy odautazását előkészítse. Pál isteni elhivatása az apostoli munkára – amelynek lényege: élő gyülekezetek alapítása – valamennyi nem zsidó népre kiterjedt, így a rómaiakra is.
Kötelező a lehetetlen
A másik nagyon fontos dolog, amit meg kell értenünk, mielőtt a levél tartalmával foglalkoznánk, az, hogy Pál írásai mindig gyakorlati célokat szolgáltak. Nagy ívű, néha nehezen követhető, intellektuálisan és spirituálisan egyaránt óriási magasságokba és mélységekbe hatoló, némelyek számára néha elvontnak ható gondolatmenetei sohasem öncélú, a valóságtól elszakadt elméleti okfejtések, hanem a gyülekezetek egészen konkrét belső problémáira adott, gyakorlati, életvezetési válaszokat indokol és magyaráz meg Pál. Különböző leveleinek egyes részletei között még látszólagos ellentmondásokra is bukkanhatunk (például: Róm 14:1–6 és Gal 4:8–11), amelyek abból fakadnak, hogy más embereknek, más kulturális háttérben, más helyzetben más megoldásokat adott. A Szentlélek vezetése szerint, életszerűen, rugalmasan és gyakorlati módon közelítette meg a gyülekezetek szellemi és erkölcsi problémáit, azt a fő célt tartva szeme előtt, hogy azok krisztusi megoldást nyerjenek, s a hívők valódi krisztusi emberekké válhassanak, így élhessék meg kapcsolataikat. Ez nem azt jelenti, hogy Pál kompromisszumokat kötött volna az igazság terén, hanem azt, hogy levelei, így a Rómaiakhoz írt levél sem tartalmaz öncélú elméleti okoskodásokat, hanem végső soron minden gondolatának gyakorlati következményei a legfontosabbak.
Éppen ezért ahhoz, hogy ezt a levelet helyesen értelmezhessük, a zsidókból és nem zsidókból álló, még szervezetlen római keresztény sokaság alapvető problémáit kell megértenünk. Ezekről bőven kapunk információt a levélből, az Újszövetség többi iratából, a rabbinikus forrásokból és a történelemből. Most ennek a mozaiknak a kirakására teszünk kísérletet.
Rómában tizennégy zsidó zsinagóga volt ebben az időszakban, és jelentős zsidó közösség. A tizennégy zsinagóga egyúttal több irányzatot is jelez (ha nem is tizennégyet). Mint mindenütt, a diaszpórában éppúgy, mint a Szentföldön, a zsidóság vallási felfogás tekintetében – több évszázada – erőteljesen megosztott volt. Az úgynevezett hellenizmus, azaz a görög világnézet és kultúra hatása már régebb óta felbontotta a mózesi Törvény egységes értelmezését. A hellenizált zsidók kevésbé szigorúan, szélsőséges esetben gyakorlatilag egyáltalán nem tartották meg a Tóra parancsolatait; míg az erre válaszul létrejött mozgalmak a mózesi parancsok szigorú megtartását követelték, sőt védekezésképpen még jobban megszigorították azokat. E két végpont között a skálán minden árnyalatot megtalálunk. A hellenizmus legszélsőségesebb pontjának azokat a diaszpórában élő zsidókat tekinthetjük, akik a jóm kippur (engesztelés napja) böjtjét tartották meg egyedül, és semmi más parancsot nem, mivel abban reménykedtek, hogy azon a napon Isten megbocsátja nekik az összes többi parancsolat áthágását. Mielőtt mélyen elítélnénk őket, azért jegyezzük meg, hogy a mózesi törvények pontos betartása egy nem zsidó társadalomban élve gyakorlatilag lehetetlen. (Ezt a problémát később a judaizmus sem tudta másként megoldani, mint hogy rendelkezéseivel számos mózesi parancsot érvénytelenített.)
Egy példa: menstruáló nővel, tisztátalan állat holttestével, húsával, halottal stb. való fizikai érintkezés a mózesi Törvény szerint tisztátalanná tesz, amely miatt egy vagy hét napig az érintettnek a közösségen kívül kell tartózkodnia, és különböző tisztulási rítusokat kell elvégeznie. A tisztátalanná lett ember, ha érintkezik mással, szintén továbbadja ezt annak. Ha pedig valaki nem végzi el a tisztulást, akkor az idő múlásával a tisztátalanság nem múlik el, hanem rajta marad. A nem zsidó társadalomban tehát gyakorlatilag minden ember tisztátalan, hiszen rendszeresen érintkezik az említett dolgokkal, s mivel nem tisztítja meg magát, az is marad. Így egy zsidó, ha teljességgel hű akar maradni a mózesi Törvényhez, akkor vagy egyáltalán nem érintkezhet fizikailag egy nem zsidóval, sem azzal, amit az már megérintett, vagy pedig – amennyiben érintkezik – gyakorlatilag egész életét a saját megtisztulásához szükséges elkülönülésben és szertartásokkal kell töltenie. Mindkét esetben lehetetlenné válik számára a puszta létezés is a pogány társadalomban.
Ez valóságos és nagyon mély probléma, amely magából a mózesi Törvényből következik, és nem csak valamilyen farizeus okoskodás. Ezért nevezik egyes modern ortodox zsidó tudósok a Tórát „antiegzisztensnek”, azaz „létezésellenesnek” – ami mit sem változtat azon, hogy mégis Istentől ihletett, szent, igaz és jó. Pál is ír erről a „létezésellenességről” a Római levélben, ahol a maga – mint a Törvényhez hű, de diaszpórában élő zsidó – élettapasztalatát így összegzi: „Én pedig egykor a Törvény nélkül éltem, de amikor eljött a parancs, a bűn életre kelt, én pedig meghaltam – és kiderült, hogy az a parancs, amely az életre irányul, számomra a halált jelenti…” (Róm 7:9–10) Megoldásnak egyedül az látszana, ha a zsidó nép teljesen elkülönült társadalomban élhetne a hazájában (bár ez is csak akkor, ha minden zsidó elkötelezi magát a Törvény megtartására, ahogyan ezt Mózes igényelte, amit szintén nem sikerült soha megvalósítani), ám ez már Pál idejében is rég nem érvényesült: a babilóni fogság óta a zsidóság idegen birodalmak részeként élt hazájában, és a Törvényt még saját földjén sem tudta szabadon megélni és érvényesíteni, ezért ugyanezek a problémák, ha kisebb mértékben is, de a Szentföldön élőket is nyugtalanították.
Ez a dilemma nem felszínes, vallásos kérdés, üres okoskodás, amint azt a Törvényt nem ismerő nem zsidók esetleg látják, hanem az üdvtörténet egyik legmélyebb problémája, amely közvetlenül annak magvát, Isten szívét érinti; valóságos és szinte beláthatatlanul mély szellemi és erkölcsi konzekvenciákkal járó kérdés, amely magának az erkölcsnek is az alapkérdése. A paradoxon lényege, hogy a Törvény, amely ebben a helyzetben egyre inkább létezésellenesnek bizonyult, ugyanakkor Isten kinyilatkoztatott Igéje, amelynek megtartása a zsidóság számára átok terhe mellett kötelező. Azok számára, akik a hitüket eléggé komolyan vették, és ugyanakkor őszintén szembenéztek a helyzettel, úgy tűnhetett, mintha Isten szándékosan lehetetlen helyzetbe hozta volna őket, holott Ő igaz, hűséges és jó. Pál, aki a diaszpórában nőtt fel, de elkötelezett hebraista (anti-hellenista), farizeus családban, szintén így értelmezte a dolgot a Szent Szellem által. De mi lehet Isten célja ezzel? Mire akar bennünket megtanítani? – tette fel a kérdést. Voltaképpen a kereszténységet a zsidóság szemszögéből úgy is felfoghatjuk, mint az erre a problémára adott isteni választ, korrekt megoldást.
A korabeli zsidóság megoldási kísérletei egy széles skálán szinte minden értelmezési lehetőséget képviseltek (mint ahogy ma is). Mint már említettük, a skála egyik végpontján a hellenizált diaszpóra-zsidóság azon része állt, akik a pogány társadalomban való létezés megélhetősége végett lemondtak a lehetetlen feladat megvalósításáról, és feladták a Törvényhez való teljes hűséget, annak csak valami minimumát igyekeztek teljesíteni, a jóm kippur megtartását. Közülük sokan akár még bálványimádó szertartásokon is részt vettek, ha a pogány társadalmi elvárás ezt megkívánta tőlük. A skála másik végpontján a farizeusok ( perúsím , azaz elkülönültek ) azon legszigorúbb csoportjai álltak, akik a Törvény parancsolatainak mindenáron történő teljesítéséhez ragaszkodva a biztonság kedvéért még meg is szigorították a parancsokat, hogy véletlenül se hághassák át azokat; valamint azok a zelóták ( kánnáim , „féltékenyen szeretők” ), akik például azért hordtak maguknál kést, hogy a törvényt megszegő hit- és honfitársaikat azonnal leszúrhassák ( szikáriusok ).
E két végpont között pedig, a skála minden színárnyalatában, köszönhetően a kor rendkívül aktív szellemi és intellektuális életének, szinte minden törvényértelmezés, teológia, elmélet és magyarázat megfogalmazódott, ami ebben a kérdésben egyáltalán elképzelhető. Ez sem tudta azonban megoldani azt a mély társadalmi válságot, amely létrejött a zsidóságon belül. A fent ismertetett probléma miatt, mint azt a korral foglalkozó történészek feltárták, a zsidó társadalom annyira megosztott lett, hogy gyakorlatilag kettészakadt, egyik fele nem érintkezett a másikkal. A Törvény tisztasági és egyéb parancsolatainak kötelező voltát forszírozók külön piacokat, egyleteket stb. hoztak létre, és a megbízhatatlanokkal nem érintkeztek, nehogy tudtukon kívül tisztátalanokká vagy bűnösökké váljanak. Helyzetük azonban ezáltal nagyon nehézzé vált, igen kevesen rendelkeztek csak közülük akkora erkölcsi erővel, hogy saját követelményeik teljesítése során ne váljanak képmutatókká, öncsalókká, valamint a többieket, a „bűnösöket” ( ammé-háárec, „a föld népe”, földhözragadt, tudatlan ) gyűlölővé. Tehát jó szándékú kezdeményezésük a Törvény megtartására a helyzetükből fakadóan végül egy szellemi-erkölcsi csapdává vált: ezt látja az Újszövetség a farizeizmus lényegének.
A másik utat választók, a Törvény rovására az életszerűség mellett döntők pedig bűntudat alá kerültek, ki voltak téve a törvényhűek megvetésének, gyűlöletének és saját lelkiismeretük vádlásának. Az egész zsidó közösséget, társadalmat pedig a végletekig kifárasztotta a megosztottság, s az elnyomókkal szembeni egységes fellépést vagy érdekérvényesítést éppúgy megnehezítette, mint az egyéb társadalmi problémák konstruktív megoldásán való munkálkodást.
Ez az üdvtörténetileg szükségszerű feszültség természetesen a római zsidó közösséget is elérte. Az Apostolok cselekedetei is feljegyzi (18:2), hogy a zsidókat – Pál látogatása előtt néhány évvel – Claudius császár ideiglenesen kiűzte Róma városából, Suetonius római történetíró pedig ugyanerről azt írja: „A zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, [Claudius] kiűzte Rómából.” ( A caesarok élete V/25. ) Egyes történészek feltételezik, hogy az itt említett Khrésztosz („Nemes”) valójában a Khrisztosz („Felkent”, „Messiás”) elnevezés félreértéséből adódhatott, s így Jézusra utal – de ez nem biztos. Akárhogyan is van, a zsidóságon belüli feszültségek megvoltak, s ezen nem enyhített, inkább súlyosbított a pünkösdről hazatérő, Szentlélekkel betöltött, Jézus-hívő zsidók újszerű üzenete.
A hellenista és hebraista zsidók közötti feszültség a jeruzsálemi ősegyházat is elérte korábban (Csel 6:1), ahol a Törvény tekintetében szigorúbb héber zsidók igyekeztek kiszorítani a szabadabb felfogású hellenistákat az egyházi szolgálatokból. A jeruzsálemi apostolok azzal orvosolták a helyzetet, hogy hét hellenista hátterű, de az egész gyülekezet előtt elfogadottan tiszta erkölcsű és szellemiségű embert állítottak be kézrátétellel a szolgálatba. Ezzel sikerült helyreállítani a gyülekezet egységét és kiküszöbölni a megosztottságot, valamint az elitizmust.
Ez a történet is mutatja, hogy az ősegyház az első pillanattól fogva küldetésének tekintette, hogy ezen a társadalmi megosztottságon felülemelkedjen, és a Törvény körüli viták helyett egy magasabb valóságra koncentráljon. Itt nincs hely ennek részletes elemzésére, elég annyi, hogy az Apostolok cselekedeteiből kiderül: az egyéni lelkiismeret hatáskörébe helyezték kinek-kinek a Törvényhez való viszonya részletkérdéseit, és a legfontosabb dolgokra, a Törvény végcéljának megvalósulására figyeltek, abban a hitben, hogy az egész problémára Jézus Krisztus megváltása adja meg a választ. Vagyis az, hogy Jézus, aki hiánytalanul és teljesen megtartotta az egész Törvényt, bűntelen életét önfeláldozóan felajánlotta Istennek helyettesítő áldozatul valamennyi zsidó és nem zsidó ember bűnéért, törvényszegéséért, Isten pedig ezt elfogadta, amiről Jézus feltámasztásával tett tanúságot. Ezáltal a Törvény körüli viták relevanciája megszűnt, hiszen minden zsidó a Jézus által megszerzett bűnbocsánat hatalma alatt, a bűntudat alól felszabadult lelkiismerettel szabadon döntheti el, hogy a Törvény részletkérdéseit milyen értelmezésben kívánja megélni Istennel való személyes kapcsolatában. Ez újra lehetőséget nyit a társadalom egységének és így Izrael felemelkedésének a megvalósulásához egy olyan korban, amikor a pogány közeg miatt a Törvény megtartása gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Tévedés tehát az az évezredes keresztény vélekedés, amely azt állítja, hogy a kereszténység eltörölte a mózesi Törvényt. Az a ma is élő nézet sem igaz, amely szerint Pál apostol a zsidók számára a Törvény érvénytelenné válását hirdette volna. Az a ma egyre divatosabbá váló vélekedés is téves, amely szerint Jézussal, Péterrel és a jeruzsálemi apostolokkal Pál ellentétben állt volna, és míg előbbiek a Törvény megtartását, addig Pál annak elhagyását hirdette volna. Ma egyre szélesebb körben terjed az a hibás nézet, amely szerint Jézus és apostolai voltaképpen semmi újdonságot sem hoztak a korabeli judaizmushoz képest, és a kereszténységet – amely a Törvény elhagyását jelentené – Pál apostol „találta ki”. Ez a nézet bizonyíthatóan tökéletesen hamis, az Újszövetség félreértelmezésén, valamint a történelem elfogult félremagyarázásán alapul. Pál teljes egységben tanított Jézussal, Péterrel, Jakabbal és a többi apostollal, amint ez az Újszövetség elfogulatlan és alapos tanulmányozásából egyértelműen látható. A Rómaiakhoz írt levélnek az az értelmezése, amely szerint Jézus Krisztus a Törvényt eltörölte, érvénytelenné tette volna, éppoly hamis, mint az az újabban közkeletű értelmezés, amely szerint ezt Pál tette meg, Jézussal és Péterékkel mintegy szemben állva.
Rugalmasság és egység
A különböző felfogású római zsidókeresztények, valamint – ami a kérdést tovább nehezítette – pogány származású keresztények együttélése egy egységes közösségben tehát problematikus volt, és ez nemcsak a történelmi forrásokból, hanem magából a levélből is kiderül. Pál a 12. fejezettől tér rá arra, hogy az azt megelőző teológiai gondolatmenetéből a gyakorlati következtetéseket levonja a gyülekezeti együttélésre vonatkozóan. Különösen a 14. fejezetben foglalkozik azzal, hogy a mózesi Törvény különböző felfogásaiból, értelmezéseiből adódó életstílusaikat hogyan hozzák közös nevezőre a zsidókeresztények egymással Jézus Krisztusban, valamint a szigorúbb meggyőződésűek mit kezdjenek azzal a ténnyel, hogy érintkezniük kell pogány hátterű hittestvéreikkel. Kiderül a levélből, hogy egyes zsidókeresztények például egyáltalán nem ettek húst, nehogy a pogány környezet ezáltal tisztátalanná tegye őket. (Ez ugyanis nem valamiféle pogány vegetarianizmusra vonatkozott, hanem azokra a zsidókra, akik Dániel próféta példáját látták a maguk számára követendőnek a pogány környezetben. A pogány vallásos meggyőződésből származó étkezési tilalmakat, vegetarianizmust Pál elutasítja mint démonikusat.) Más Jézus-hívő zsidók azonban szabadon ettek húst. Egyesek közülük megtartották a zsidó ünnepeket, mások nem. A pogánykeresztények számára ezek nem voltak kérdések, hiszen rájuk nem vonatkoztak ezek a törvények. A zsidókeresztények közül némelyek számára azonban az is kérdés lehetett, hogy miként járjanak egy közösségbe ezekkel a pogányokkal. (Az Újszövetség ugyanis evidensnek tartja, hogy a zsidó és nem zsidó keresztények egy közösségbe tartoznak, nem indokolt a zsidó származásúak elkülönülése.) Pál azonban a Törvény lényegét és végcélját tartja szem előtt: a szeretet, az igazságosság, az egység létrehozását és fenntartását, amelyek megőrzése érdekében a keresztényeknek felül kell emelkedniük bizonyos részletkérdéseken, kinek-kinek a saját lelkiismeretére utalva ezeket. Ezért így ír: „Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik, aki pedig nem eszik, ne ítélje el azt, aki eszik – hiszen az Isten befogadta őt. Ki vagy te, hogy elítéled a más szolgáját? Saját ura előtt áll meg vagy bukik el – de meg fog állni, mert az Úrnak van hatalma állva tartani. Van, aki az egyik napot többre tartja a másiknál – van, aki minden napot ünnepnek tart. Legyen mindenki meggyőződve a maga felfogásáról! Aki törődik a napokkal, az Úrért törődik, aki nem törődik a napokkal, az Úrért nem törődik. Aki eszik, az Úrért eszik, hiszen hálát ad az Istennek; aki nem eszik, az Úrért nem eszik, és hálát ad az Istennek… Te pedig mit ítélgeted a testvéredet, vagy mire föl veted meg a testvéredet? Hiszen mindnyájan megállunk majd az Isten ítélőszéke előtt.” (14:3–10)
Ezzel a rugalmasabb hozzáállással megoldható a római keresztények egységes gyülekezetbe szervezésének ügye, ami a fő cél. Végeredményben azt mondhatjuk: zsidók egymással és pogányok zsidókkal való békés együttélésének a megoldása, ez az a gyakorlatias igazság, amely mögött az 1–11. fejezetig húzódó, hatalmas és szerteágazó, de mégis egységes gondolati ív áll, hogy ezt az együttélést az igazságban alapozza meg.
Pál, a törvényhű zsidó
Mint említettük, széles körben elfogadott ma az a tévedés, amely szerint Pál, Jézussal és a tizenkét apostollal ellentétben, valami újszerű tanítást hozva eltörölte volna a mózesi Törvény érvényességét. Ez a félreértés mély és némelyek számára nehezen érthető tanításai miatt már életében elterjedt róla, ám maga az Újszövetség ezt határozottan cáfolja. Az Apostolok cselekedetei beszámol arról, hogy éppen Rómába utazása előtt Pál Jeruzsálembe érkezik, ahol Jakab (nem János testvére, aki korábban vértanúhalált halt már, hanem Jézus féltestvére, a jeruzsálemi gyülekezet pásztora) és a gyülekezet vezetői fogadják, és a következő, döntő jelentőségű utasítást adják neki: „Látod, testvérünk, milyen rengetegen vannak a zsidók között, akik hívőkké lettek, és valamennyien a Törvény rajongói! Ők azt hallották rólad, hogy te a diaszpórában élő összes zsidót a Mózestől való elszakadásra tanítod, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és ne tartsák meg a szokásokat. Nos, mi legyen? Mindenképpen híre megy annak, hogy itt vagy. Tedd hát azt, amit mondunk neked: van nálunk négy férfi, aki fogadalmat tett. Vedd magad mellé őket, mutasd be velük együtt a tisztulási áldozatot, és fizess értük, hogy megnyírathassák fejüket. Így mindenki tudni fogja, hogy semmi sem igaz abból, amit rólad hallott, hanem te magad is törvénytisztelő életet élsz. A pogányokból lett hívőkkel kapcsolatban pedig már levélben közöltük határozatunkat, hogy tartózkodjanak a bálványáldozatoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól. Akkor Pál maga mellé vette ezeket a férfiakat, és a következő napon velük együtt megtisztulva bement a Templomba, ahol közölte, hogy mikor telnek le tisztulási fogadalmuk napjai, ameddig mindegyikőjükért bemutatják az áldozatot.” (Csel 21:20–28, a kiemelések tőlem)
Ezt a történetet három irányban lehet értelmezni: 1) valójában mindannyian csak képmutatóskodtak, Jakabék is, Pál is, hiszen tudták, hogy Pál valóban a Törvénytől való elszakadást éli és tanítja, csak az ellenkező látszatot akarták fenntartani a nép előtt. Úgy vélem, ezt az értelmezést kizárhatjuk ezeknek az embereknek az esetében, akik valamennyien az életüket adták végül azért, amit hirdettek.
A másik lehetőség, hogy 2) csak Pál képmutatóskodott, a többiek valóban azt hitték, hogy ő törvénytisztelő, Pál persze tudta, hogy nem az, de nem akart „balhét”, ezért engedelmeskedett nekik, bár nem értett egyet, hanem szemben állt velük (amint azt manapság sok történész állítja). Ezt szintén kizárhatjuk, ugyanis Pál ebben a kérdésben bizonyosan nem tett volna engedményt, és nem lett volna képmutató, hiszen ez egész szolgálatának a leglényegesebb feladatát, üzenetét érintette. Egy hasonló esetben mindenki előtt megintette a legnagyobb tekintéllyel rendelkező Pétert, amikor az nem korrekten járt el, Pál tehát nem volt az ilyesmiben félős vagy megalkuvó.
Egyetlen megoldás marad: hogy 3) Pál valóban törvénytisztelő életet élt maga is, és nem tanította arra a diaszpórában élő zsidókat, hogy ne metéljék körül a fiaikat, és ne tartsák meg a törvényeket. Ezt az is bizonyítja, hogy maga is tisztulási szertartást végzett el, majd pedig a Törvény szerinti nazireusi fogadalmat tett zsidókeresztényekkel együtt állatáldozatot is bemutatott. Ez mindhárom olyan szimbolikus, rituális cselekedet, amely csak a Törvény megtartásán belül értelmezhető.
Hogy Pál megtartotta a Törvényt, és nem tanított ellene, az más utalásokból is kiderül. Az Apostolok cselekedetei többször is beszámol arról, hogy Pál rendszeresen feljárt a jeruzsálemi zarándokünnepekre akkor is, amikor a birodalom távol eső területein tevékenykedett. Ezekben az esetekben a már említett rabbinikus könnyítésnek megfelelően, néhány évente utazott el az ünnepre, ahol áldozatot mutatott be a Templomban és imádkozott. Egy ilyen alkalommal jelent meg neki a Templomban, ima közben másodszor a feltámadott Jézus (Csel 22:17–18). Egy másik esetben akkor is felutazott az ünnepre, amikor Efeszoszban kifejezetten kérték a diaszpórában élő zsidók, hogy maradjon még közöttük tanítani. Ekkor így felelt: „Mindenképpen Jeruzsálemben kell a következő ünnepet töltenem.” (Csel 18:19–22) Ugyanebben az időszakban maga is nazireusi fogadalmat tett bizonyos időre (ugyanitt a 18. vers). Ez a fogadalom kizárólag a Törvényen belül értelmezhető, szimbolikus-rituális jellegű és önkéntes, nem kötelező.
Ezek az esetek – sok másikkal együtt – szintén egyértelműen bizonyítják nemcsak azt, hogy Pál megtartotta a Törvényt, hanem azt is, hogy ezt nem csak a látszat kedvéért tette, hanem szívéből (hiszen különben értelmetlen lett volna olyan szimbolikus-rituális cselekedetsorozatot végeznie, amely nem is volt kötelező, ráadásul mindezt Korinthoszban, azaz pogány környezetben).
Mint fentebb olvastuk, az ünnepekre való felmenetelkor részt vett a tisztulási szertartásokon, mielőtt a Templomba lépett volna, ahogyan ez kötelező volt a diaszpórából érkezők számára. Ezzel elismerte, hogy a pogányok között tartózkodás során rituálisan beszennyeződhetett. Ennek szintén csak a Törvény keretein belül van értelme. Erre hivatkozik is védekezésekor a helytartó előtt, amikor az ismert vádakkal vádolják, amely szerint elszakadt a Törvénytől, és erre tanítja a zsidókat: „Te is meggyőződhetsz róla: legföljebb tizenkét napja annak, hogy feljöttem Jeruzsálembe imádkozni . De sem a Templomban, sem a zsinagógákban, sem pedig a városban nem találtak rám, hogy bárkivel is vitatkoztam volna, vagy lázadást szerveztem volna a nép között. Azokat sem tudják bebizonyítani neked, amikkel most vádolnak. És vallom előtted, hogy a szerint az Út szerint, amelyet ők szektának mondanak, úgy szolgálok atyáim Istenének, hogy hiszek mindabban, amik megírattak a Törvényben és a Prófétáknál, azzal az Istenbe vetett reménységgel, amit ők is elfogadnak: hogy mind az igazaknak, mind a hamisaknak lesz feltámadásuk. Ezért magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem mindig tiszta legyen az Isten és az emberek előtt. Több év után hazatértem népemhez, hogy adományokat hozzak, és áldozatokat mutassak be . Eközben találtak rám a Templomban, megtisztulásom után – se nem csődület, se nem zavargás közepette! – egyes Ázsia tartományból való zsidók. Nekik kellett volna megjelenniük előtted, hogy vádat emeljenek, ha van valami panaszuk ellenem.” (Csel 24:11–19, a kiemelések tőlem)
Itt kell megemlítenünk, hogy a Péterrel való konfliktus (Gal 2:11–14) – amelyre oly sokat hivatkoznak – valójában nem a Törvény megtartásával kapcsolatos ügy volt, ahogyan gyakran értelmezik. A következő történt: Péter apostol az antiokhiai – túlnyomórészt nem zsidókból álló – gyülekezetben tett látogatásakor rendszeresen együtt étkezett a nem zsidó keresztényekkel. Ezt a Tóra közvetlenül nem tiltotta, de mivel a tisztátalanná válás ilyenkor szinte biztosan bekövetkezhetett, a szigorúbb felfogású rabbik, megszigorítva a Törvény parancsát, megtiltották. Ezt a rabbinikus rendelést Péter korábban meg is tartotta, amíg egy látomásban a Szentlélek fel nem oldotta alóla, hogy képessé váljon az evangéliumot a pogányoknak is hirdetni (Csel 10. fej.). Ezután azonban nyugodtan együtt étkezett a nem zsidókkal. Amikor azonban Jeruzsálemből megérkeztek más zsidókeresztények, akik „rajongtak a Törvényért”, mint fentebb olvashattuk, akkor Péter elkülönítette magát az étkezéskor, s ebben Barnabás is követte, akire előtte sohasem volt jellemző az ilyesmi. Pál nem amiatt intette meg Pétert mindenki előtt, hogy elkülönítette magát, hanem amiatt, hogy képmutatóskodott, azaz egyszer így, másszor pedig amúgy cselekedett, aszerint, ahogyan az éppen jelen lévők elvárták tőle, ahelyett, hogy a lelkiismeretének megfelelően járt volna el, s ezzel megbotránkoztatta az antiokhiaiakat. Bár ezt a Galatákhoz írt levél nem mondja el, más utalásokból nyilvánvaló, hogy Péter az intést elfogadta, és a konfliktus megfelelően rendeződött.
Szintén érdekes és fontos észrevennünk: Pál tanítványa, Lukács az az újszövetségi szerző, aki a legnagyobb hangsúlyt teszi arra, hogy világosan megmutassa és bizonyítsa: sem Jézus, sem a tizenkettő, sem Pál nem éltek és nem tanítottak a mózesi Törvény ellen. Lukács evangéliuma hívja fel a leggyakrabban a figyelmet arra, hogy Jézus, családja és tanítványai a Törvény szerint jártak el (például: 1:5–6, 2:21–25, 39, 41–42, 4:16–20 stb.), és az Apostolok cselekedetei – melyet szintén ő írt – koncentrál a legvilágosabban és leghatározottabban erre a kérdésre. Ez annál is inkább figyelemre méltó, ha eszünkbe jut, hogy Lukács az egyetlen nem zsidó származású szerzője az Újszövetségnek. Tehát éppen ő, Pál pogánykeresztény tanítványa hangsúlyozza ezt a legerőteljesebben! Ennek minden bizonnyal jelentőséget kell tulajdonítanunk, fontos üzenete van.
Pál nem hozott semmiféle új tanítást Péterhez és a tizenkettőhöz képest sem. Ez világosan látható abból, hogy az egész „páli tanítás” lényegét először Péter fogalmazza meg, amikor felmerül a kérdés, hogy a pogányok közül megtérőknek meg kell-e tartaniuk a mózesi Törvényt vagy sem: „Hosszas vita után felállt Péter, és azt mondta nekik: Férfiak, testvéreim, tudjátok, hogy régtől fogva kiválasztott közületek az Isten arra, hogy a nem zsidók meghallják a számból az evangélium üzenetét, és hitre jussanak. És a szívet ismerő Isten bizonyságot tett erről, ugyanúgy megadva nekik a Szent Szellemet, ahogyan nekünk is, és semmi különbséget nem tett köztünk és köztük, a hit által tisztítva meg a szívüket. Akkor most miért teszitek próbára az Istent azzal, hogy olyan igát raktok a tanítványok nyakára, amit sem apáink, sem mi nem voltunk képesek hordozni?! Épp ellenkezőleg, mi is azt hisszük, hogy az Úr Jézus kegyelméből üdvözülünk, ugyanúgy, ahogyan azok.” (Csel 15:7–11)
Péter tehát arra hívja fel a figyelmet, hogy a nem zsidók ugyanúgy megkapták a Jézusban való hit által a Szent Szellemet, ahogyan ők. Őszintén, képmutatás nélkül emlékezteti arra a jelen lévő zsidókat, hogy sem ők, sem őseik nem voltak képesek megfelelni a Törvény követelményeinek. Ezért ezt a terhet nem szabad ráhelyezni a pogánykeresztényekre, sőt ők, zsidók is rászorulnak a Jézus vére által megszerzett bűnbocsánatra, amely nélkül törvényszegéseik miatt ők is elkárhoznának. Ez az őszinte beszéd alapozta meg jóval Pál leveleinek a megszületése előtt a hitből való megigazulás újszövetségi tanítását, amely a Rómaiakhoz írt levél fő témája. Pál nem mást tett, mint a Péter, majd Jakab hozzászólása nyomán közösen hozott döntést részletesebben magyarázta leveleiben, semmiféle attól eltérő új tanítást nem képviselt: „Miközben [Pál és társai] végigjárták a városokat, meghagyták nekik [a hívőknek], hogy őrizzék meg a jeruzsálemi apostolok és presbiterek által hozott rendeleteket.” (Csel 16:4)
A Rómaiakhoz írt levél kulcsmondatai pontosan ugyanazt a gondolatot képviselik, amit Péter fogalmazott meg: „Most azonban a Törvénytől függetlenül jelent meg Isten igazságossága – amelyről a Törvény és a próféták tanúságot tesznek –, szóval Isten igazságossága a Jézus Krisztusba vetett hit által mindenki számára, aki hisz. Mert nincs különbség köztük: hiszen mindannyian követtek el bűnt, meg vannak fosztva az Isten dicsőségétől, és ingyen, az Ő kegyelméből válnak igazakká a váltságdíj által, amely Krisztus Jézusban van; akit az Isten tett ki közszemlére engesztelésül – amely az ő vérébe vetett hit által működik –, hogy bemutassa igazságosságát a korábban elkövetett bűnök elengedése által az Isten fegyverszünetében, igazságosságának bizonyítékául a mostani időszakban: hogy Ő maga igazságos legyen, és igazzá tegye azt is, aki a Jézusba vetett hitből való.” (Róm 3:21–26)
„A Törvénytől függetlenül” : ezt gyakran úgy fordítják: „a Törvény nélkül ”. A görög khórisz szó jelentése azonban egészen pontosan: valamitől [a Törvénytől] elkülönítve, különválva; eltérően, másképpen; függetlenül; valamire való tekintet nélkül, valamit nem számítva stb. Ez azért nagyon fontos, mert – az antiszemita keresztény tradícióval és a közhiedelemmel ellentétben – Pál nem azt tanítja, hogy a hitből való megigazulás a Törvény megtartásával ellentétes dolog, hanem hogy a Törvény megtartásától független . Hiszen, mint láttuk, Pál idejében a zsidókeresztények megtartották a Törvényt az Istennel való szövetség miatt, legalábbis a Templom lerombolásáig (i. sz. 70), maga Pál is – de megigazulásukat, vagyis azt, hogy Isten igaznak tekinti őket, nem ettől remélték.
Ez az egész gondolat döntő eleme. Így a Törvényt megtartó zsidókeresztények és a Törvényt meg nem tartó nem zsidó hívők a megigazulás tekintetében azonos platformra kerültek, amint azt Péter apostol is összefoglalta röviden. Mivel senki sem képes saját erejéből a Törvényt hibátlanul és tökéletesen betölteni, akár zsidó, akár nem, mindenki Isten kegyelmére szorul, akár zsidó, akár nem. Az Isten irgalmába vetett hit, héberül emúná , azaz rátámaszkodás, ráépítkezés, vagyis bizalom az, amely az embert végül is fenntartja és megmenti úgy a földi, mint az örök élet tekintetében ebben a nehéz világkorszakban, amelyben Izrael nem is rendelkezik a lehetőséggel, hogy a Törvényen alapuló életet élhessen a nemzetek között. És ebből a szempontból mindenki ugyanúgy áll, hiszen mindenki tökéletlen, bűnös, ezért egyenlővé válik a hellenista zsidó a törvényhű zsidóval, és mindketten a pogánnyal – hogy mindannyian Isten irgalmában bízva tartassanak meg. Ebben a bizalomban válnak mindannyian újra képessé arra, hogy szeressék Istent, és szeressék egymást is – ami által viszont betöltik a Törvény legfontosabb, végső célját, s ami nélkül a részletek megtartásának semmi értelme nincs. Persze ahhoz, hogy ez a bizalom korrekt módon az igazságon alapuljon Isten szemében, szükséges volt, hogy Jézus, az egyetlen ember, aki képes volt a Törvényt tökéletesen megtartani, mindenkinek a bűnét magára vegye, és ennek árát, büntetését kifizesse a kereszten. Csak egy teljesen bűntelen ember mutathatott be tökéletes és elfogadható engesztelő, helyettesítő áldozatot Isten előtt mindenki más, zsidók és nem zsidók bűneiért, hogy az igazság követelménye is kielégüljön, és ne sérüljön meg.
Ez a megfontolás vezette tehát az apostolok tanácsát (Csel 15. fej.), amikor meghozták döntésüket, amely szerint a nem zsidó megtérőknek nem szükséges a mózesi Törvényt magukra venniük, hanem a Noénak adott hét törvény szerint kell élniük. Ez a döntés nem volt idegen a korabeli zsidó gondolkodástól sem: a rabbik régóta keresték a választ arra a kérdésre, hogy a messiási királyságban a nem zsidó népeknek majd a mózesi avagy csak a noahita (Noénak adott) törvényeknek kell-e megfelelniük. A rabbinikus iratok szerint a kérdés – máig – nem dőlt el, mindkét álláspontnak voltak hiteles képviselői és érvei, így a talmudi értekezések nyitva hagyták a kérdést, és mindkét álláspontot tartalmazzák. Az Apostolok cselekedeteiből megtudjuk, hogy Péter fenti érvelése nyomán Jakabnak, Jézus féltestvérének javaslatára – akit az egész zsidó nép között „Jakab, az Igaz” néven ismertek, annyira híres volt a Törvényhez való hűségéről – az apostolok a Szentlélek által amellett döntöttek: a nem zsidó megtérőkre a Noéval kötött szövetség vonatkozik, hiszen a mózesi Törvény szövetségét Isten csak a zsidó néppel kötötte meg, a többi nemzettel nem (annak pontos megtartása például más éghajlaton élő népek számára nem is lehetséges, furcsa helyzetbe kerülnének – konkrétan éhen halnának – például az eszkimók, ha csak páros ujjú patásokat ehetnének). Pál ezt a döntést fogadta el, majd tanította és hirdette valamennyi pogánykeresztény gyülekezetben, így a Rómaiakhoz írt levelében is, amelynek stílusa és gondolatmenete egyszerre megfelel a római jogi és a rabbinikus (talmudi) gondolkodásmódnak.
A Templom lerombolása után a Törvény megtartása teljes mértékben lehetetlenné vált, ezért ez után a zsidókeresztények számára sem maradt más, mint a prófétai írásokban (Jer 31:31–34) előrejelzett új szövetségbe való átlépés. A Krisztusban nem hívő zsidók pedig a judaizmus rendszerét dolgozták ki e problémára adott válaszkísérletként. (A judaizmus ugyanis éppúgy nem a mózesi Törvény megtartása, mint a zsidókeresztények hite az új szövetségben.) Ez azonban már a Zsidókhoz írt levél fő témája. A Törvény továbbra sem vesztette el érvényességét, ám a Templom lerombolása után a zsidóság számára végleg lehetetlenné vált az – ami továbbra is kötelező maradt. Minden út lezárva, egyetlen „menekülési útvonal” hagyatott: a Jézus vérével megszerzett bűnbocsánatba vetett hit, a lehetetlen feladat egyetlen megoldása. „Mert az Isten mindenkit összezárt az engedetlenségben, hogy mindenkin megkönyörülhessen.” (Róm 11:32)