Tanulmány
Isten keménysége
„Kedves Tibor! Nem értem, nem tudom magamnak megmagyarázni az Isten parancsára elkövetett erőszakot, a gyilkosságokat, a bosszút, az egész családokra, közösségekre kimért halálos büntetést. Hogyan magyarázható mindez?” Ez a kérdés érkezett hozzám levélben egy ismerősömtől, a következőkben megkísérelek válaszolni rá.
1. Elvi kiindulópont
Először is szeretném leszögezni, hogy nem akarom Istent megvédeni, mivel nincs erre szüksége. Nekünk van szükségünk arra, hogy Ő védjen meg bennünket. Ezért nem is feltétlenül akarok mindent megmagyarázni az Ő védelmében, amit Ő mond, és főleg nem mesterséges – hamis – érvekkel, mivel Ő végtelen őszinteségében bátran vállalja a konfrontációt a mai és a mindenkori emberi gondolkodásmóddal („mindenek felett való egyenességben jelentetted ki szavaidat” – mondja Neki Dávid; és „a Te beszéded: valóság” – mondja Dávid fia, Jézus); és nem feltétlenül törekszik megegyezésre az emberrel, illetve az embertől várja el a megegyezést anélkül, hogy Ő ennek érdekében változtatna igaz gondolatain. „Istennel szemben soha nem lehet igazunk” – mondja Kierkegaard, és mivel, ha szeretünk valakit – teszi hozzá –, akkor mindig azt akarjuk, hogy neki legyen igaza velünk szemben, ugyanígy „akarják” ezt az Istent szeretők. Ezért az alábbiakban én is teljes őszinteségre törekszem, vállalva ezt a konfrontációt akkor is, ha ez akár minden ember számára ellenszenves lesz is.
2. Isten nem ember
Mindenekelőtt le kell szögeznünk azt is, hogy „Isten nem ember, hogy hazudjék, és nem ember fia, hogy megváltozzék” (4Móz 23:19). A keresztények hite szerint ugyan az egyetlen Isten három személyben nyilatkoztatta ki magát (Atya, Fiú, Szentlélek), és ebből az egyik (a Fiú) emberré lett (azaz mindig is az volt az örökkévalóság időtlen dimenziójában, hiszen ott nincsen Istenben változás), de nem bűnös, hanem tökéletes emberré. Míg a hivatalos judaizmusban Isten abszolút egyetlenségét és egységét hangsúlyozzák, a zsidó misztikus hagyomány – melyet nyilvánosan elvileg tilos tanítani – is tud arról, hogy Istennek több személyisége létezik, és azok közül az egyik az „eredeti/mennyei ember” (adam kadmon), akinek képmására a földi ember teremtetett. Ezt valahogy úgy értik, hogy amikor a végtelen, s így meghatározatlan és végtelenségében felfoghatatlan Isten mintegy „meghatározta Önmagát”, egy mennyei emberként határozta meg, majd ennek képére alkotta meg a földi embert.
Sokak számára meglepő, de a judaizmus és a kereszténység valójában nincs e tekintetben ellentmondásban (csak a judaizmus tiltja az erről való nyilvános beszédet, hogy elkerülje e nehezen érthető tény okozta zavart: a többistenhit veszélyét). A hasonlóság odáig megy, hogy az önmagát mennyei emberként meghatározó Isten egyik neve a zsidó misztikában Há-Náár, vagyis „az Ifjú”(a kereszténységben: a Fiú).
Ám az Atya és a Szellem soha nem volt és soha nem is lesz ember. Hogy úgy mondjam, egy másik „fajhoz” tartozik, egy másfajta lény, emberfeletti lény. Vagyis mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy Isten alapvetően nem ember, és gondolkodásmódja sem (földi) emberi, legfeljebb mennyei emberi.
3. Isten és ember aránya egymáshoz
Az egész világmindenséget megteremtő Atya és az ember közötti különbség mérhetetlenül nagyobb arányú, mint mondjuk az ember és a hangya, vagy még inkább az ember és az egysejtű állatkák közötti különbség. Isten egy helyütt így szólítja meg Izrael népét, érzékeltetve ezt a különbséget: „férgecske, Jákob” (Ézs 41:14).
Azok a modern humanisták, akik erkölcsileg fennakadnak azon, amit a kérdező is megfogalmazott (Isten haragjának keménysége), nem csinálnak a maguk számára erkölcsi-lelkiismereti problémát abból, hogy minden lépésükkel egysejtűek ezreit semmisítik meg, vagy hogy agyoncsapjanak egy vérüket szívó vagy akár csak zümmögésével álmukat zavaró szúnyogot, vagy hogy a tavasszal lakásukban megjelenő hangyákat irtószerek kihelyezésével egész bolyukkal együtt elpusztítsák (beleértve a bábokat is, a hangyák „gyermekeit”). Így Istennel szembeni rosszallásuk merő képmutatás: ha következetesek lennének, úgy kellene élniük, mint annak a buddhista szektának a tagjai, akik szájuk előtt kendőt hordanak, nehogy belélegezve egy kis rovart, véletlenül elpusztítsák azt, és folyamatosan söprögetik az utat maguk előtt, nehogy rálépjenek egy hangyára. (Hozzáteszem, igyekezetük eredménytelen, hiszen így is másodpercenként pusztítanak el egysejtűeket.)
Istenben, aki az Univerzumban lévő összes galaxist és az azokban lévő összes csillagot teremtette – amelyek mindegyikében külön-külön akkora energiamennyiség van, mint a mi Napunkban –, végtelenszer akkora erő koncentrálódik, mint amennyi az egész Univerzumban összesen. Lénye ezért egy számunkra felfoghatatlanul nagy erejű izzás („a mi Istenünk megemésztő tűz”), melyről a keresztény kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy forrása és lényege a szeretet, de a közelébe kerülni a földi ember számára mégis túlélhetetlen („nem láthat engem ember, élvén”). A Biblia Istent gyakran hasonlítja a Naphoz, amely fényével és melegével az egész földi életet jótékonyan fenntartja és táplálja, de ha valaki egyenesen belenéz, az néhány másodperc alatt véglegesen megvakul. Hasonló a helyzet Isten lényével, aki éppen ezért húzódott vissza az érzékelhetetlenségbe, és tartja távol magát a világmindenségtől, amelyben csak mintegy „inkognitóban”, önmagát korlátozva és rejtetten jelenik meg. Izrael népének a Szináj pusztájában adott egy-két felvillanást Önmagából, és ezt az élményt a zsidó nép máig is csak folyamatosan a megsemmisülés határán állva tudja hordozni. Mindezt az érzést és tudatot nevezzük istenfélelemnek, amely a Biblia szerint a bölcsesség kezdete. Istennek ez az életveszélyessége nem kegyetlenségből vagy gonoszságból, hanem lényének végtelen nagyságából és a lényegében koncentrálódó szeretet végtelen, izzó szenvedélyességéből fakad. Ezt nevezzük Isten dicsőségének, amely a magyarban a ragyogás képét láttatja, a megfelelő héber „kávód” szó azonban „súlyt” jelent, ahogyan valakit „súlyos személyiségnek” szoktunk nevezni. Isten súlya a földi ember számára abszolút kibírhatatlan.
4. A bibliai és a modern humanizmus különbsége
Mindezekből fakad, hogy míg a modern nyugati humanizmus az embert tartja a legnagyobb értéknek a világmindenségben (s így önértéknek) és „minden mértékének” (Prótagorasz), addig a bibliai humanizmus szerint az ember csak a második legnagyobb érték az Univerzumban, az első: Isten. Ebből számos más etikai konzekvencia is fakad.
Az ember-ember viszonyban evidens, hogy egy ember soha nem lehet – teljesen – egy másik ember tulajdona; egy ember soha nem használhat egy másik embert eszközeként, hanem öncélként kell a másikra tekintenie; egy ember soha nem lehet egy másik fölött élet-halál ura; stb. Mindezek az etikai elvek azonban Istenre nem érvényesek. Mivel Ő teremtett mindannyiunkat, Ő adott és ad folyamatosan életet mindannyiunknak, Ő tart létezésben folyamatosan, ezért Ő abszolút tulajdonosa minden embernek, és bármikor jogában áll – akár közelebbi indoklás nélkül is – visszavennie azt, amit adott, azaz az életet, anélkül, hogy emiatt gyilkosnak minősülne. Bár Önmagát szüntelenül korlátozó szeretete és bennünket kímélő visszavonultsága miatt csak egészen kivételes esetben használja eszközként az embert, de ha mégis megteszi, nem követ el erkölcstelenséget, hiszen 1. a tulajdonai vagyunk, 2. ha esetleg megteszi is, szeretetéből teszi. Ő abszolút módon élet-halál ura, de az Ő esetében ez nem jogtalanság.
Fontos azt is szem előtt tartani, hogy az Ő szemében senki sem hal meg, mert minden lélek megvan nála (a lélek halhatatlansága), és bárkit bármikor vissza tud – és fog is – hozni az életbe testben is (halottak feltámadása). Amit mi halálnak látunk, számára pusztán annyi, hogy átmenetileg kivon valakit a földi életből.
A modern humanizmus gondolati hibája vagy csúsztatása abban áll, hogy egyrészt a halál tényét visszafordíthatatlan és végleges megsemmisülésként észleli, másrészt az ember-ember viszony egyenlőségen, szabadságon és testvériségen alapuló felvilágosult etikáját Istenre is ki akarja terjeszteni. A modern humanizmus ez utóbbi tévedése annak félreértésén vagy eltúlzásán alapul a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáson alapuló nyugati kultúrában, hogy a bibliai humanizmus valóban kitüntetett lénynek hirdeti az embert mint Isten egyetlen képmását az Univerzumban (8. zsoltár). Más kultúrákban a humanizmus mindkét említett alakja ismeretlen.
5. Isten joga az ítélethez
Tudatosítsuk azt is, hogy a Mindenható a világmindenséget nagyfokú rendezettségben és szépségben teremtette (a görög „koszmosz” szó „szép rendet” jelent, lásd a „kozmosz” és „kozmetika” szavakat), és éppen szeretetéből fakad az a felelősség-érzete teremtményei iránt, hogy ezt a rendet és szépséget – melyet teljes mélységében és részleteiben egyedül Ő lát át, mi nem – megőrizze.
Ezért amikor egy lény – szintén szeretetből kapott szabad akaratával élve – már valóban komolyan veszélyezteti ezt a rendet, s ezáltal a többi lény életminőségét, Isten abszolút mértékben fenntartja magának a jogot arra, hogy azt a lényt a létezésből kivonja, sőt ezzel példát statuáljon a többiek számára. E tekintetben az ember felelőssége igen nagy, éppen kitüntetett szerepéből, istenképűségéből fakadóan, mert emiatt az ember képes a legnagyobb kárt okozni a világmindenség rendjében (s ezt rendszeresen meg is teszi). Ilyenkor Isten – bár „normális” körülmények közt az embert, szintén annak istenképűségéből következően, öncélnak tekinti – mint használhatatlanná, sőt károssá vált eszközt elpusztít(hat)ja. Erre a vízözön volt az első nagy, globális példa.
Röviden fogalmazva azt mondhatjuk, hogy Isten, mivel Ő maga a szeretet, soha nem pusztítja el az embereket addig, ameddig azok csak egy kicsit is szerethetőek, ameddig van bennük valami jó, ameddig számára embernek tekinthetőek, akik bűnösök ugyan, de nem velejükig gonoszak. Amikor mégis ilyet tesz, az annak a jele, hogy azok az emberek az emberi lényeget elveszítették, voltaképpen testben élő démonokká váltak (nem véletlenül állítja az apokrif hagyomány egy része, Énókh könyve például, hogy a ma létező démonok a vízözönben elpusztult emberek szellemei).
6. A démoni lényege
A démoni lényegét Kierkegaard ragadja meg – számomra – a legmélyebben, amikor valahol arról ír, hogy a démoni retteg, szorong a szeretettől. (Ez is bibliai gyökerű gondolat: „Te hiszed, hogy Isten egy. Jól teszed. Ezt a démonok is hiszik, és rettegnek” – írja Jakab, Jézus testvére.)
A démonná váló szellem tudatában van annak, hogy a gonoszságban átlépte azt a határt, amelyen túl már nem képes többé soha szeretni, mivel ezt a képességet eredményesen és gyökerestül kiirtotta magából. Mivel boldog csak olyan lény lehet, aki tud szeretni és szeretetet elfogadni, a démoni szellem azt is tudja, hogy örökre elveszítette a boldogság képességét (kárhozat), ugyanakkor megsemmisülni nem tud, mivel szellem, és a szellem örök: ha egyszer már létezett, nem tud úgy tenni, mintha nem létezett volna. Ezért a démon(ná vált szellem) számára a legnagyobb gyötrelmet az okozza, ha szeretetet tapasztal – ezért kezdtek a démonok rendszeresen őrjöngeni és ordítozni Jézus közelében, vagy beszédeit hallgatva, és ezért tapasztalhatjuk mi is, hogy a démonizálódott emberek szorongásos rohamokat kapnak, amikor szeretetet tapasztalnak (esetükben ez még nem végleges állapot, ki lehet űzni belőlük a démonokat, mert még létezik bennük az ember). Isten lényege szerint szeretet, Ő úgymond „nem tud/nem akar” nem szeretni, ám a démonokra irányuló szeretete azok számára a legelviselhetetlenebb szenvedést okozza, ezért is mondja Ézsaiás, hogy a gyehenna tüzét az Úr lehelete (Szelleme) gyújtja meg.
(Persze mondhatná valaki, hogy Isten irgalmából megtehetné velük, hogy legalább megsemmisíti őket, hogy ne szenvedjenek örökké, csakhogy a szellemeket nem lehet megsemmisíteni, mert akkor semmivé lenne a létezés tétje és komolysága, sőt valósága, s a realitás egy buddhista álomfolyamvilággá degradálódna, azaz a lét csupán egy hamis látszat lenne, s maga Isten is léthazugsággá válna az Univerzummal együtt. Vagyis minden démonivá válna.)
Visszatérve a vízözönre: az akkori emberiség démoni lények tömegévé vált. Ettől a pillanattól fogva Isten nem érez részvétet e torz és végtelenül kártékony lények iránt, mivel ezek nem szerethetőek. Nem emberek. Isten ugyan minden ilyen esetben a legvégsőkig vár, és szavával, sőt figyelmeztető csapásokkal is igyekszik visszatartani az embereket e végső megromlástól, de amikor bekövetkezik, részvét nélkül pusztítja el őket, ahogy azt a leghumanistább emberek – Isten képmásai – is érzelmek nélkül megteszik a házukat elözönlő csótányokkal, hangyákkal vagy a halálos betegségeket okozó baktériumokkal. (Az sem véletlen, hogy valamennyi animista nép azonosítja a kártékony rovarokat a démonokkal, s hogy Belzebub, azaz Baál-Zevuv, a démonok fejedelme nevének jelentése: Legyek Ura, innen vette Golding, zsidó író.) Ugyanebbe a jelenségbe ad mély és részletes betekintést Szodoma története Mózes 1. könyvében. Sajnos a Biblia kinyilatkoztatja, hogy a legnagyobb ilyen természetű isteni ítélet és pusztítás még előttünk áll, és a megtérés üzenetét a hívők azért hirdetik, hogy minél többen visszaforduljanak arról az útról, amely az ember teljes démonizálódásához vezet.
7. A kanaánita népek kiirtásának parancsa Izrael számára
Szodoma és Gomora kanaánita városok voltak, amelyek a szexualitás és az erőszak területén minden erkölcsi korlátot felszámoltak, és eljutottak a teljes démonizáltság állapotába. Isten Ábrahámon és Lóton keresztül többszörös lehetőséget adott nekik a megtérésre, de erre is erőszakoskodással válaszoltak. Ábrahámnak ennek ellenére azt mondta Isten, hogy leszármazottai azért kell, hogy tovább vándoroljanak, majd rabszolgaként sínylődjenek még négyszáz éven át, „mert az emoreusok (egy kanaánita törzs) gonoszsága még nem teljesedett be”.
Általános tanulság ebből, hogy Isten népének mindig szenvednie kell addig, ameddig Isten a bűnösök megtérésére vár, még akkor is, ha ez a megtérés már reménytelen. (Ma is így van ez.) Ez maga is Isten megalkuvás nélküli igazságosságát és óriási irgalmát bizonyítja egyszerre, ezért tűrjük mi is békével e várakozás szenvedését. Isten egyáltalán nem hagyta kegyelem és irgalom nélkül ezeket a népeket, mert Ábrahám, Izsák és Jákob három nemzedéken át élt közöttük, s ők felismerték, hogy „Istentől való fejedelem vagy te közöttünk”, valamint Szodoma és Gomora pusztulása példát adott nekik Isten ítéletéről – mégsem változtatták meg magatartásukat, hanem tovább zuhantak a megromlás mélységeibe. Mózes 3. könyvének 18. fejezete, valamint 5. könyvének 18. fejezete tudatja velünk, hogy minden létező szexuális és spirituális korlátot megszüntettek: mindenfajta perverziót elfogadottá, sőt általános gyakorlattá tettek (vérfertőzés, állatokkal való nemi élet, házasságtörés, homoszexualitás stb.), és mindenfajta okkultizmust gyakoroltak (átkozás, mágia, igézés, halottidézés, démonizáltaktól való tudakozás, vagyis spiritizmus stb.), sőt a kettőt összekapcsolták a szakrális prostitúció és a szexuális mágia (vörös mágia) világában, a Baál-Peór imádását például a szobor előtti orgiákkal gyakorolták.
Mindez azonban végül az emberi lényeg elvesztéséhez és e népek totális démonizálódásához vezetett, nem beszélve még a bukott angyalokkal való szexuális egyesülésről (ez ma újra egyre népszerűbb a New Age-esek „idegenekkel” való szexuális kapcsolatkeresésének programjában), amiből a Biblia szerint hibrid lények születtek, akik a szó genetikai értelmében sem voltak már emberek --de a genetikai kérdésre még visszatérünk. Így Izrael szabadulása Egyiptomból már erre az időre esett, és ebben az esetben Izrael mint Isten kiválasztott népe kapta a parancsot arra, hogy ezeket a nemzeteket a Szentföldről (amely ráadásul az Éden egykori középpontja volt, s így a Föld legszentebb területe) kiirtsa, illetve kiűzze (nem feltétlenül kellett kiirtania, elég lett volna kiűznie), valamint démonikus kultuszaikat és szokásaikat megsemmisítse. (Ez egyébként aztán nem történt meg, ami végül Izrael bukásához és kétezer éves diaszpóralétéhez vezetett.) Fontos azt is megjegyezni, hogy számos kanaánita felhagyott korábbi magatartásával, és ezek valamennyien megmenekültek, sőt Isten még Izraellel szemben is megvédte őket minden jogtalanságtól (még Izrael megbüntetése által is [!], lásd például a gibeóniak történetét, valamint Ráhábot vagy az evangéliumokban a kananeus asszony történetét stb.).
Itt még egyszer szeretném megjegyezni, hogy a Biblia egyértelmű, minden próféta által megerősített kinyilatkoztatása szerint a legnagyobb, a vízözön mértékét is messze felülmúló isteni ítélet következtében lezajló pusztulás még előttünk áll, s a jelenlegi kulturális-civilizációs és erkölcsi világtendenciák sajnos szintén arra mutatnak, hogy az emberiség megint ebbe az irányba halad, így az egyéni megtérés szerepe túlértékelhetetlenül nagy.
8. Fajelmélet?
A mai gondolkodás számára legbotrányosabb gondolathoz jutunk el most, ezért kérem, hogy aki olvassa, ne vonja le addig azt a következtetést, hogy fasiszta vagyok, amíg becsülettel és figyelmesen végig nem olvasta, mert itt rendkívül árnyalt és pontos gondolkodásra van szükségünk. A kérdés ugyanis az, hogy egyrészt miért kellett esetenként a vétkezők családtagjainak, gyermekeinek, csecsemőinek is meghalniuk; másrészt, ezzel összefüggésben, hogy a Biblia tanítja-e a gonoszság genetikai úton történő továbbadásának lehetőségét? Nos hát, egy bizonyos határon túl, igen. A kiemelkedően jó vagy kiemelkedően rossz tettek következtében a vér szerinti leszármazottakon megjelenő úgynevezett generációs áldás és átok tanítása a teljes Szentíráson végigvonul mint szinte a legfőbb történelemformáló elv és tényező. Ebben nincs semmi részrehajlás sem, Izrael, sőt Isten legkedvesebb emberei életében (például Dávid és családja) éppúgy konzekvensen megjelennek a bűnök következményei a következő generációkon, mint bárki más esetében. Ezen a ponton a genetikai kérdés mellett a kollektív felelősség problémája is élesen felmerül.
9. Vér és gének
A Tóra szerint „a lélek a vér” (nefes dam hu). A lélek (nefes, pszükhé, anima) bibliai fogalmának elemzésébe itt nem bocsátkozom bele, mert külön kötetet igényelne – ugyanis nem teljesen fedi a mi lélek fogalmunkat –, de akár a testet éltető életerőt, akár az egyéni-személyes életet, akár az érzelmek, gondolatok és akaratok összességét értjük alatta, a bibliai fogalom közelében mozgunk. Élesen megkülönböztethető ugyanakkor a szellemtől (ruach, pneuma, spiritus), amely az emberi személyiség tisztán természetfölötti része, míg a lélekben a természetes és a természetfölötti összekapcsolódása realizálódik. A megdöbbentő állítást, miszerint a lélek és a vér egészen szoros kapcsolatban állnak egymással, majdhogynem azonos a kettő – mintegy a vérben egyesül egymással a szellem és a test –, nagy mértékben visszaigazolja a modern orvostudomány, amely szerint mindaz, ami az érzelmekben, gondolkodásban, szándékokban megjelenik, egyúttal megjelenik a vérben belső elválasztású hormonok felszabadulása által (ijedtségkor adrenalin, szerelemben dopamin és szerotonin, szeretetben oxitocin stb. szabadul fel a szervezetben, a vérben, az ingerületátviteli pontokon, a szinaptikus résekben, s mindezt az agyalapi mirigy összehangolja az idegrendszer elektromos impulzusainak működéseivel stb.).
Néhány hónappal ezelőtt jelentettek be egy új tudományos eredményt, amely véleményem szerint gyökeres újragondolásra kényszeríti a filozófusokat és a társadalomtudósokat a fajelmélet vonatkozásában. Tudatában mindannak a rettenetes embertelenségnek, amit ezen eszme nevében elkövettek a 20. században, érthető, hogy – legalábbis tudomásom szerint – az új kérdést a társadalomtudósok eddig fel sem merték vetni. De nem úszhatjuk meg előbb-utóbb. Konkrétan: orvosilag is bizonyítást nyert Szondi Lipót régebbi sejtése, miszerint az erősebb vagy folyamatosabb életélmények pontosan visszaíródnak a génekbe, és továbböröklődnek. Egereket egy általuk egyébként kedvelt, táplálékot jelző illat (mandula) érzékelésével egy időben erős negatív impulzusoknak tettek ki, s ezen egerek ivadékai, akiket ezek a rossz élmények soha nem értek, ugyanazon illat érzékelésekor remegni kezdtek a félelemtől – a szülők élménye tehát visszaíródott a génekbe, és egészen pontosan öröklődött.
Ez rengeteg olyan, eddig megmagyarázhatatlan jelenséget megmagyaráz, mint például a holokauszttúlélők leszármazottainak több generáción túlnyúló pszichés problémái, bizonyos tehetségek vagy épp szociális beilleszkedési zavarok (például lelki függőségek vagy bűnözés) öröklődése, amelyek e szerint nemcsak a családon belüli érzelmi szocializáció során adódtak át, mint eddig gondolták, hanem genetikailag is.
Gyökeresen átalakult tehát az az eddig érvényben lévő felfogás, amely a géneket lelki okokból „visszafelé” nem tekintette módosíthatóaknak, s az öröklést pusztán a régebbről átörökített gének – esetleg itt-ott meghibásodó – továbbadásának vélte. Ha pedig ez nem így van, tehát ha a mélyebb élmények visszaíródnak a génállományba, majd öröklődnek, akkor a természettudomány ismét igazolt egy bibliai felfogást: a generációs átkok és áldások működését, valóban mintegy a véren keresztül. Innen pedig érthetővé válik, hogy egy kollektívum (például a kanaánita népek vagy Kórách [Kóré] családja) teljes démonizálódása esetén miért kellett a gyermekeket és csecsemőket – akik nem tehettek semmiről – kivégezni.
Mindennek a társadalomtudományi és filozófiai implikációi rendkívül jelentősek és messze hatóak, ugyanis első megközelítésben ez igazolni látszik a fajelmélet egyes vonatkozásait, illetve azt a régi zsidó- és keresztényellenes vádat a Biblia ellen, miszerint ez alapot ad ennek
a gyilkossá váló eszmének. Fontos azt is újra megjegyezni, hogy a Szentírás egyes esetekben a gonosz angyalok és emberek közötti szexuális egyesülésből származó hibridációt (az „óriások” különböző fajainak: nefilim, gibbórim, refáim, zanzummím, émím stb., és a pogány mitológiákban a félisten-félember héroszoknak a létrejöttét) is a pusztító ítélet egyik fő okaként említi (vízözön előtti nemzedékek, kanaánita népek stb.).
9. A kollektív felelősségre vonás problémája
Mindezt még tovább „súlyosbítja”, hogy a Biblián az a felfogás is masszívan végigvonul, hogy Isten sok esetben az egész közösséget (családot, törzset, népet, csoportot) bünteti egyes tagjainak vétkéért. Pregnánsan megjelenik ez Józsué könyvében, amikor Ákán a Jerikóban teljes elpusztításra rendelt zsákmányból elvesz magának egy-két értékes holmit, s azt magánál elrejti; minek következtében Izrael elveszíti következő csatáját, s abban több ártatlan ember is meghal a nép közül. Józsué kérdésére Isten kinyilatkoztatja, hogy Ákán bűne miatt történt ez; majd ezután Ákánt egész családjával együtt megkövezik, hogy Isten ítélete elháruljon Izraelről. Fineás (Pinchász) főpap le is vonja a következtetést: „Avagy nem egy ember vétkezett-e, mégis egész Izraelt érte a büntetés?!”
Nem sok mindent kezdhetünk ezzel a ténnyel, túl azon, hogy tudomásul vesszük, Isten így gondolkodik, ezért egészen röviden csak két gondolatot vetnék fel: 1. egy individuum bűnéért valójában soha nem csak egyedül ő a felelős, hiszen annak hátterében bizonyos mértékig mindig ott áll a neveltetése, a családi, kulturális, civilizációs stb. háttere, ezért a modern individualizmus azon felfogása, miszerint mindig egyedül az elkövető egyént teszi teljes mértékben felelőssé, nem a valóság egészén alapul; 2. Isten felelőssé akarja tenni a közösséget a benne élő egyének tetteiért azzal a nevelő célzattal is, hogy a közösség tagjai visszatartsák egymást a bűnök elkövetésétől, és ne engedjék, hogy a köztük élők a magánéletükön belül bármit megtehessenek. (Természetesen ennek szabályozását valahogy úgy kell megoldaniuk, hogy a magánszféra és az egyén emberi jogai a mindenképp szükségesnél nagyobb mértékben ne sérülhessenek meg.)
Végezetül kiemelkedően fontos azt is leszögeznünk, hogy ember nem alkalmazhat kollektív büntetést (a Tóra például tiltja, hogy az apák bűnét a fiakon torolják meg, vagy fordítva), Isten azonban, aki mindenki szívét tökéletesen ismeri, abszolút igazságos, irgalmas, és tulajdonosa minden ember életének, Ő igen (a Tóra azt is kimondja, hogy Isten megbünteti az apák vétkét az Őt gyűlölő fiakon harmad-, sőt negyedíziglen). Tudomásul kell vennünk – ami amúgy is evidens –, hogy bűneinkkel saját közösségeinknek (családunknak, nemzetünknek stb.) ártunk a legtöbbet.
10. A nácizmus kiküszöbölése
Ha így áll mindez a génekkel és a kollektív felelősséggel, mit tehetünk, hogy elkerüljük és kiküszöböljük ennek a ténynek a nácizmus népirtását igazoló vagy azt a történelemben újratermelő következményét? Nos, a Biblia szerint egyedül „Isten a szívek és vesék vizsgálója” és ismerője, ezért egyetlen ember sem ítélkezhet teljes igazságossággal egyetlen másik ember felett sem. Jézus ezért is óv attól, hogy a szálkát szedegessük testvéreink szeméből, s hogy ítélkezzünk mások felett. Ezért nem fordulhat elő az sem, hogy egy ember vagy egy csoport úgy határozzon, ahogyan például az inkvizítor egyházak (mert a kálvinizmus is működtetett inkvizíciót, nem csak a katolikusok) vagy Hitler és közössége döntöttek: kiirthat egy másik csoportot, mert az elérte a totális démonizálódás szintjét. Hiszen senki sem képes arra, hogy a másik ember(ek) szellemének állapotát teljes mélységében átlássa és megítélje. Ezt az ítéletet Isten kizárólag a saját hatáskörében, Önmaga gyakorolhatja. Mózes és Józsué sem az ujjukból szopták, hogy ki kell irtaniuk a kanaánitákat, hanem ezt Isten kifejezett parancsára tették.
Így továbbra is érvényben marad a nyugati civilizáció legnagyobb, oly nehezen kiizzadott értéke: az egyén szabadságának tiszteletben tartása, mindaddig, amíg ő nem sérti azzal mások szabadságát. Ezért a jelenlegi világon majdan bekövetkező isteni ítéletet nem nekünk kell végrehajtanunk, hanem Istennek és visszatérő Messiásának.
A mi feladatunk csak a megtérés hirdetése, az emberekért való könyörgés és a türelmes várakozás lehet. Akkor azonban hazugok lennénk, ha szóban nem hirdetnénk a jövőben bekövetkező ítéletet.
11. Az iszlamizmus elkerülése
Végül szólnom kell még mindezzel összefüggésben az iszlám/iszlamizmus jelenleg oly akut problémájáról. A fentiek fényében könnyű megállapítanunk az iszlamizmus tévedését, amely abban áll, hogy a nyugati civilizáció valóban végzetesnek és nagyon súlyosnak látszó szellemi-erkölcsi hanyatlását (gendermozgalmak, homoszexuális házasság, korlátlan drogozás, ateizmus, materializmus, okkultizmus, perverzitások társadalmi elfogadottsága, a pénz korlátozhatatlan hatalmi tényezővé válása a globalizált kapitalizmusban stb.) az iszlamizmus úgy értelmezi, hogy az megérett Isten pusztító ítéletére, amelyet a muszlimoknak kell fegyveres eszközökkel végrehajtaniuk mint Isten hadseregének, amint azt Mózes és Józsué tette.
Ezért a fentieket ki kell egészítenünk még egy kérdéssel és szemponttal: vajon ha valaki abban hisz, hogy őt Isten maga küldte e büntetés végrehajtására, miért is ne tenné meg azt? Ettől a problémától rettegve ragaszkodik a Nyugat ahhoz, hogy minden, Istenre való hivatkozást a leghatározottabban kiutasítson a politikai vagy a közéletből.
A probléma reális, de a megoldása nem ez. Hanem – ismét csak visszatérve az egyetlen valós és használható forráshoz, a Szentíráshoz – a kulcskérdés az, hogy az igaz prófétákat megkülönböztessük a hamis prófétáktól; Isten valóságos szavát a vallási fanatikusok önjelölt, de isteni tekintéllyel kimondott szavaitól. Ehhez pedig az egyetlen zsinórmérték a Biblia. Maradjunk tehát annyiban, hogy türelmesen megvárjuk a Messiás el-/visszajövetelét, és rábízzuk az emberiség és az emberek végső ítéletét.
Persze ez sem lesz egyszerű, mert – mint Jézustól tudjuk – közvetlen előtte „sokan jönnek majd az én nevemben, akik azt mondják: én vagyok a Krisztus (Messiás)”. Ezek a hamis próféták így vagy úgy, de mind vagy háborúba szólítják az embereket, vagy pedig totális kontroll bevezetésére törekszenek, hogy igazságosnak vélt rendszerüket megvalósíttassák az emberiséggel, és a világot „megjavítsák”, amint ezt tette a középkori inkvizíciótól és Mohamedtől kezdve Leninen és Hitleren át oly sok, önmagát a teljes igazság birtokosának vélő őrült, tönkretéve még azt is, ami a világból addig megmaradt.
De Jézus visszaérkezése valójában nem összetéveszthető mindezzel, mert „az Emberfia eljövetele olyan lesz, mint a villám, amelynek felvillanása az ég aljától az ég aljáig látszik”.
„Szia Tibor, az írásoddal semmi bajom nincs, én máshonnan ugrottam volna neki talán. Elsősorban onnan, hogy például a hit (emunah) elsősorban bizalmat jelent, minden egyéb (csodálat stb.) csak utána jön. És főképp: nincsen olyan objektív, feltétlen etikánk, amelynek alapján Istent morálisan megítélhetnénk (embert is csak az isteni parancsokba vetett – szubjektív – bizalmunk alapján). Istenismeretünk sem objektív, ha az lenne, nem volna szükségünk hitre. Ebből a moralizálásból az is következne, hogy már a templomi állatáldozatok is megvetendők voltak (hiszen az állatoknak is vannak jogaik stb.), sőt az állatok és növények fogyasztása is gyűlöletes, stb. Mit tehet az az állat arról, hogy én éhes vagyok?
A bibliai hit nem Istenről szól, nem is az emberről (Izraelről), hanem a viszonyukról („együttjárásukról”). A jóemberkedés egyszerűen a valóság megvetése. Persze ezt is lehet, csak hát tudni kell, hová vezet.” (Tatár György vallásfilozófus, az ELTE BTK Vallásfilozófia és Etika Tanszékének nyugalmazott docense)