Ítélet az egész Föld fölött

Mint már előző számunkban írtuk e bibliai könyv első tizenkét fejezete kapcsán, Jesája (Ézsaiás) próféta abban az időszakban tevékenykedett Jeruzsálemben, amikor az északi királyság (Izrael) tíz törzsét több hullámban deportálta az Asszír Birodalom a mai Szíria, Törökország, Irak és Irán különböző területeire, ahonnan azóta sem tértek vissza, sőt többségükben beolvadtak az ott élő népekbe.

Isten a súlyos bűnökben élő izraeli törzseket két nemzedéken át figyelmeztette a rövidesen bekövetkező ítéletre, összesen négy, könyvet is író próféta által, nem számítva azokat, akik csak szóban adták át ugyanezt az isteni ítéletet. Hósea (Hóseás), Míka (Mikeás), Ámósz (Ámós) és Jesája (Ézsaiás) teljesen egybehangzó üzenete kétszeresen kielégítette a tórai jogban megkívánt két vagy három tanú követelményét („két vagy három tanú szavára minden dolog megáll”), így e négy tanú fellépése, bár minden kétséget kizárt, Izrael tíz északi törzse mégsem engedelmeskedett az Úr figyelmeztetésének, ezért végzetük elérkezett. Jóna (Jónás) ninivei szolgálata pedig eközben az asszír főváros megtéréséhez vezetett, amely számukra áldásuk forrásává vált; így az asszír „nemzetállam” sikeres hódításai révén hatalmas birodalommá növekedve először az északi területeket (Galilea) és a Jordán keleti partján élő törzseket deportálta. Ekkor a megmaradt középső terület (főként Efraim törzse) újabb lehetőséget kapott a megtérésre, látva, hogy a próféták szava igaz, és hogy Isten komolyan gondolta a fenyítéket – ám Efraim sem élt ezzel a türelemmel, így a következő hullámban nekik is követniük kellett idegenbe hurcolt testvéreiket. A próféták ugyanakkor valamennyien azt is tanúsították, hogy e deportálásnak egyszer majd vége lesz, és a tíz törzs visszatérhet hazájába, a Szent földre. Ez az ígéret mind a mai napig, kétezer- hétszáz éve sem teljesedett még be, legfeljebb csak rész legesen, az el múlt hetven évben. A Jeruzsálemben – azaz Júdában, a déli országrészben élő – Jesája próféta mindezt előre be jelentette, majd végig is nézte, sőt végig is „kommentálta” könyve első tizenkét fejezetében.

Most azonban, mindezek tragikus lezajlása után a próféta figyelme és szava, azaz Isten tekintete és üzenete a környező idegen nemzetek felé fordul. Nem tudjuk, vajon az egyetlen folyamatos füzérben sorjázó próféciák valóban egy időben és ekként összefűzve adattak-e Istentől, vagy csak a könyv megszerkesztésekor csoportosította őket egymás mellé Jesája – vagy esetleg Ezra (Ezsdrás), akinek vezetésével az Ószövetség könyveinek végső szerkesztését végezték –, de az tény, hogy a 13. fejezettől a 23. fejezet végéig a prófécia fókusza mintegy spirális, táguló körben végig pásztázza a Közel-Kelet szinte valamennyi nemzetét, és mindegyikük történelmi sorsát kinyilatkoztatja – a 24. fejezettől pedig mintha még magasabbra szárnyalna a sas, az egész földre, valamennyi népre kiszélesedik, és egyetemes ítéletet hirdet az egész emberiség fölött, több ezer évvel tekintve előre, egészen az Antikrisztus globális birodalmának kiteljesedéséig és pusztulásáig – amely még előttünk áll –, sőt az ezer éves Messiási Királyságig. Szép bizonyíték mindez arra is, hogy Izrael prófétáinak szolgálata már az ószövetségi időkben sem csak Izraelre korlátozódott, hanem a nemzeteknek is segíteni igyekezett – hasonlóan sikertelenül, legalábbis rövid távon.

Próféciák a nemzetekről

A népek sorsát előrejelző próféciafüzér Babilonnal indul, és egyetlen fejezeten belül több ezer évet világít át. Egyetlen képsorban be szél az – akkor még nem is létező – Újbabiloni Birodalom médek és perzsák által végrehajtott pusztulásáról (Jesája után kétszáz évvel), és a vég idők Nagy Babilonjának – még előttünk álló – apokaliptikus bukásáról (Jelenések 17–18.), amelynek során a Nap és a Hold is el fog sötétülni, a Földet pedig aszteroidák bombázzák. Azt a tényt, hogy a próféták egy-egy nemzet sorsába mintegy „belenézve” – ahogyan az építőmesterek „néznek bele a falba” annak éle, sarka felől, hogy vajon egyenes-e, vagy ahogyan a tengeralattjáró kapitánya néz bele a periszkópba, hogy kilásson a vízfelszín fölé – egyetlen képben látják az illető nemzet egész, több ezer éves jövőjét, Németh Sándor kitűnően elemezte és értelmezte A történelmi és végső Babilon című tanulmányában (A hit botránya című könyv). A próféta ilyenkor mintegy „szálirányban” tekint bele az időbe, ezért úgymond elveszíti az időérzékét – hiszen az Örökkévaló Szellembe lép –, és ez az oka annak, hogy a figyelme középpontjában álló nemzet egész jövőbeli sorsát egyetlen képben látja, amelyben egymásra vetülnek olyan események, amelyeket akár több ezer évnyi idő választ el egymástól. Ezen elv szerint érdemes olvasnunk a többi nemzetről szóló próféciát is, hogy könnyebben érthetővé váljanak számunkra. Babilon pusztulása végleges lesz az idők végén, tudjuk meg Jesájá tól. Mindössze két olyan nép van, amelyről a Biblia biztosan kijelenti, hogy nem jut be a végső Messiási Birodalomba, hanem földje átokverte, lakhatatlan kőolajmocsár lesz: Babilon és Edom.

Babilon pusztulásának kapcsán Jesája azt is elmondja, hogy azzal párhuzamosan Izrael népe – tehát nemcsak Júda, hanem egész Izrael, a tíz elveszett törzs is – meg fog szabadulni, és hazatér hosszú fogságából. Ezzel párhuzamosan következik be az akkoriban – és a végső időkben újra – éppen Babilon fölött tanyázó Sátán ítélete is. Az itt „Babilon királyaként” megnevezett lény ugyan is láthatólag nem egy ember, hanem Hélél ben Sáchár (Ragyogó, Hajnal fia), ennek latin fordítása lett a római katolikus egyház hivatalosan elfogadott Bibliájában, a Vulgatában: Lucifer (Fény - hordozó), ami itt szerepel először a Szentírásban. Jób könyvéből tudjuk, hogy a Sátánnak nincs állandó bázisa a Földön, hanem hol itt, hol ott üt szállást ideiglenesen, és ilyenkor átveszi az uralmat a térség felett annak angyalától, aki az ő alattvalója: ekkoriban Babilonban, Ezékiel idejében Türoszban, János élete vége felé Pergamonban tanyázott épp, a történelem végén újra Babilonban lesz. Jelenlétének a bibliai leírások szerint mindig ugyanazok a jellemzői, így viszonylag könnyen felismerhető: óriási gazdagság, nagy kiterjedésű (végül majd globális) kereskedelmi centrum, nagy hatású hamis vallás és okkultizmus, mélységes szexuális erkölcstelenség, durva istenellenesség és kegyetlen zsarnoki politikai rendszer, melyek eredőjeként a helyi emberi uralkodó a Minden ható Istennek képzeli magát. A Sátán a Szent írás lezárása óta úgy tűnik, lakhatott egy ideig Rómában, Berlinben, talán Moszkvában is, de Washing ton, New York, Brüsszel, és napjainkban a Hollywood–Szilíciumvölgy– San Francisco-háromszög is méltán gyanút keltő.

Babilon pusztulása után a prófécia fókusza egy pillanatra északabbra, Asszíriára mozdul át, majd Filisztea (a héber plisti szóból származik a mai palesztin névalak is), azaz a mai Gázai övezet kerül az isteni tekintet centrumába. Ítéletet hirdet ezek fölött is, majd száz kilométernyit kelet felé ugorva Moáb következik, a Holt-tenger keleti partvidéke, a mai Jordánia déli fele. Fontos látnunk, hogy a próféta egyik nemzet nyomorúságainak sem örül, és Isten sem, hiszen a bűnös embereket, nemzeteket is szereti, sírva, zokogva beszél az Ige a háborús pusztításokról, de a népek bűnössége sajnos elkerülhetetlenné teszi ítéletüket, hiszen az igazságosság mindenképpen érvényre kell hogy jusson a világon.

Moáb után észak felé röpül né hány száz kilométert az isteni tekintet, és Damaszkusz – amely mindmáig Szíria fővárosa – feletti igazságszolgáltatást írja le. Aztán a mai Afrika (Kús) földje következik, az Egyiptomtól délre eső területek, a leírásból a szudáni dágonok vagy a még délebbre élő maszáj törzsek ismerhetők fel. Róluk – mint általában az Afrikáról szóló próféciák – az ítéletek lezajlása után egyértelműen pozitív jövőt fest: a Messiási Birodalomban élen járnak majd Isten dicséretében és imádatában.

Ezután a prófétai tekintet – Isten Szellemét a Biblia több helyen is a szemek képével szimbolizálja – ismét közelebb fordul Izraelhez: Egyiptom kerül a fókuszába. Hosszan részletezi e nép történelmi ítéletét, de nekik is kiemelkedően jót ígér a történelem végső idejére. A próféta közeljövőjében azonban az Asszír Birodalom Egyiptomban és Afrikában is deportálásokat fog végrehajtani.

Ezután röviden újra Babilonra ugrik a figyelmünk, melyet itt „a tenger sivatagának” nevez, aztán az arab törzsek kerülnek sorra, Dúma (Ismáel tizenkét fejedelmi fia közül az egyik), majd egész Arábia, vagyis a mai Jordánia, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek és Omán területei – ha a térképen is követni akarjuk Isten mennyei tekintetét. Említi Témát és Kédárt külön is, akik szintén a ti zen két arab törzs közé tartoznak. Kédárt így jellemezte a közöttük is megfordult Dávid: „Jaj nékem, hogy Mésekben bujdosom és a Kédár sátrai közt lakom! Sok ideje lakozik az én lelkem a békességnek gyűlölőivel! Magam vagyok a békesség, de mihelyt megszólalok, ők viadalra készek.” (Zsolt 120:5–7) Ez a jellemrajz erős összhangot mutat Kédár atyjának, Ismáelnek a karakterével: „Az pedig vad természetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze őellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát.” (1Móz 16:12)

Ezután Jeruzsálem és Júda – de itt mint a nemzetek egyike a sorban – kerül a középpontba „Látomás völgye” megszólítással. Egy, a médek és perzsák általi ostromról be szél, amely Jeruzsálem és Júda pusztulásához vezet. Nem könnyű azonosítani, hogy ez az asszír vagy a babiloni hadseregben szolgáló csapattesteket jelöl-e, vagy egy eddig még be nem következett iráni–iraki támadásról beszél; mindenesetre a lakosság hedonista és istentelen életvitele miatt a jeruzsálemiek vereségével fog végződni.

Ezen a ponton Jesája két személyes próféciát is átad két kortársának. Maga is bejáratos volt a királyi udvarba Hizkijáhú (Ezékiás) király barátjaként, így személyes ismerőse volt Sébnának, a királyi ház intézőjének – ma ügyvezető igazgatónak mondanánk – és Eljákimnak. Próféciája szerint Sébna el fogja veszíteni magas pozícióját felfuvalkodottsága miatt, és helyébe Eljákim lép majd. A prófécia hamar be teljesült, ugyanis könyve 36:3 versében már Eljákim az ügy vezető igazgató, Sébna pedig kancellári pozícióba került, így tekintélyi viszonyuk megfordult. Remek példa ez arra, hogy a próféták bizony politizáltak is – persze a Szent Szellem vezetése alatt –, és nem csak külpolitikai, hanem belpolitikai ügyekben is megnyilatkoztak, egészen a pozíciókat betöltő személyekig menően. Eljákim – akinek próféciája két sorát a Jelenések könyvének 3. fejezetében a Szent Szellem Jézusra is vonatkoztatja – azonban egész rokonságát elhelyezi majd a különböző udvari státuszokban, s e korrupciója miatt végül ő is ítélet alá kerül majd.

Ezután a prófécia Türosz, a föníciai főváros felé fordul a mai Libanon területén, amely ebben az időszakban uralta az egész földközi-tengeri kereskedelmet, sőt Gibraltáron áthaladva egész Afrikát megkerülték hajói, amelyek a selyem úton egészen Kínáig, valamint Indiáig terjedő keleti szárazföldi kereskedelem árucikkeit cserélték ottani árukra, így méltán mondható a korszak világ kereskedelmi központjának. A Babiloni Birodalom általi pusztulása hetven évig fog tartani éppúgy, mint később Júdáé, de ahhoz hasonlóan ő is visszatér a deportálásból, a Messiási Királyságban is létezni fog, de gazdagsága a jeruzsálemi Templom kincseit gyarapítja majd.

A nagy nyomorúság és a Messiási Birodalom eljövetele

És ekkor mintha a Szent Szellem a műholdak magasságába szállna fel, tekintete felöleli az egész földet, a kép kiszélesedik, és a próféta az egész emberiség globális ítéletéről kezd beszélni. Az időben is több ezer évet szárnyal előre egy pillanat alatt, hiszen a 24. fejezet első verseitől egészen a 36. fejezet végéig jól felismerhetően a még előttünk álló, globális Antikrisztusi Birodalom ítéletéről, vagyis a nagy nyomorúság időszakáról prófétál. Ebben az időben az emberiség létszáma a kozmikus csapások alatt egészen kevésre csökken; a szétszóratásban élő Izrael népe viszont közeli szabadulását ünnepli, mert végül elérkezik a Messiás Birodalma. A 36. fejezettel be - fejeződik ez a nagy lélegzetű, fokozatosan globálissá táguló, és az egész történelmet áttekintő próféciafüzér.

Az asszír támadás

Jesája könyvének 37–39. fejezete az Ószövetség egyik legnagyobb, sőt halmozott csodáját beszéli el, ami egyben a próféta korábbi, Asszíriával kapcsolatos jövendöléseinek beteljesedése is. Az asszír hadsereg ugyanis, amelynek Istentől származó küldetése volt az északi királyság (Izrael) tíz törzsének megbüntetése, deportálása, ezen a ponton túllépte isteni felhatalmazásának korlátait, és Júdát, valamint Jeruzsálemet is megpróbálta elfoglalni. Az irtózatos, sokszoros túlerővel érkező hadsereg elfoglalja és letarolja egész Júdát, egyedül Jeruzsálem marad – ahogyan ezt Jesája már könyve elején előre megmondta: „Azért ímé rájok hozza az Úr a folyónak erős és sok vizét, Assiria királyát és minden ő hatalmát, és feljő minden medre fölé, és foly minden partjai felett, és becsap Júdába, és megáradván át megy rajta, s torkig ér, és elterjesztett szárnyai ellepik földednek szélességét, oh Immánuel!” (Ézs 8:7–8)

Mivel azonban ez már nem szerepelt Isten tervében és megbízatásában, hanem pusztán az egykoron éppen Jónás izraeli próféta által megtérve áldásba jutott asszírok néhány nemzedék múlva bekövetkező felfuvalkodása állt mögötte, Jesája már szintén jó előre megmondta: „Jaj Assiriának, haragom botjának, mert pálcza az ő kezében az én búsulásom! Istentelen nemzetség ellen küldtem őt, és haragom népe ellen rendelém, hogy prédáljon és zsákmányt vessen, és eltapodja azt, mint az utczák sarát. De ő nem így vélekedik, és szíve nem így gondolkozik, mert ő pusztítani akar, és kigyomlálni sok népeket. (…) Ezért ha majd elvégezi az Úr minden dolgát Sion hegyén és Jeruzsálemben, meglátogatom az Assiriabeli király nagyakaró szíve gyümölcsét és nagyralátó szeme kevélységét. (…) Avagy dicsekszik- é a fejsze azzal szemben, a ki vele vág? vagy a fűrész felemeli-é magát az ellen, a ki vonsza azt? Mintha a bot forgatná azt, a ki őt felemelé, és a pálcza felemelné azt, a mi nem fa! Azért az Úr, a seregek Ura kövéreire ösztövérséget bocsát, és az ő dicsősége alatt égés ég, miként a tűz égése; És lészen Izráel világossága tűz gyanánt, és annak Szentje láng gyanánt, és ég és megemészti gazzát és tövisét egy napon; Az ő erdejének és kertjének ékességét pedig lelkétől mind testéig megemészti, és lesorvad, mint a sorvadozó; (…) Azért így szól az Úr, a seregeknek Ura: Ne félj népem, Sionnak lakosa, az Assiriabeli királytól! bár botjával megver tégedet és pálczáját felemeli rád, miként Égyiptom egykoron; Mert még csak egy kevés idő van: és elfogy búsulásom, és haragom az ő megemésztésökre lészen! És a seregeknek Ura ostort emel ő ellenök, miként a Midián levágatása idején az Oreb kő szikláján, és pálczáját a tenger fölé emeli, mint Égyiptomban egykoron. És lesz ama napon: eltávozik az ő terhe válladról és igája nyakadról, és megromol az iga a kövérségnek miatta.” (Ézs 10:5–27)

Így Jesája prófétát nem éri nagy meglepetés, amikor látja, hogy pontosan ez történik. Talán innen is ered az a hatalmas biztonság - érzet, amellyel az ostrom alatt ráadásul halálos betegségbe eső királyt egyszerre meg is gyógyítja, és ugyanakkor az asszír sereg pusztulását is kihirdeti. Hiába vegyít a hatalmától eltelt keleti hadvezér durva istenkáromlásokat a védőket manipulálni próbáló sátáni beszédébe, a próféta egy pillanatra sem bizonytalanodik el, hatalmas erejű és egyúttal gyönyörű költészetet is képviselő énekével válaszol a sátáni szónoklatra, minek következtében egy pusztító angyal száll le éjjel az asszírok táborára, és 185 ezer harcost pusztít el egyetlen éjszaka. Ezt a – még a Bibliában is kiemelkedően nagy csodát – nem véletlenül jegyzi fel a Szentírás három különböző könyvben is, ennél többször – négyszer – csak né hány evangéliumi eseményről tudósít párhuzamosan, így itt háromszoros tanúságtétellel erősíti meg a történet hitelességét. Egyébként ez azon kevés bibliai események egyike, amelyet még a világi történetírás is igazol, ugyanis Hérodotosz beszámolója szerint az asszír sereget bubópestis pusztította el. A csúfos vereség után az asszír király hazamenekül, ám otthon saját fiai mészárolják le, birodalma pedig széthullik.

Az asszírok dicsőségének története ezzel véget ér. Két-három nemzedékkel korábban Jónás próféta így szólt fővárosukhoz: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” Az asszír főváros azonban megtért, és Jónás még meg is sértődött Istenre, hogy ekként ő hamis próféta színében tűn he tett fel, mivel a város így nem pusztult el. Jó példa ez arra – ami máshol is megfigyelhető a Szentírásban –, hogy az ítélet idejét a szívbeli megtérés mindig elhalaszthatja. Akkoriban a negyven napot számoló isteni stop per óra megállt, miközben a történelmi idő tovább telt. Hiszen a Biblia „idők”-ről beszél, vagyis több idő fut párhuzamosan, s ezek közül némelyik állhat, míg a többi telik. Amikor azonban az asszírok né hány nemzedékkel később annyira visszazuhantak korábbi, sőt még a korábbinál is gonoszabb szellemi-erkölcsi állapotukba, a negyven napot számláló mennyei stopper észrevétlenül újraindult. Jónás nem volt hamis próféta. A gonoszság idejéből valóban csak negyven nap volt hátra Ninivében, még ha a megtérten töltött idejük késleltette is azt. Az asszírok birodalmi istenkáromlása után hamar leketyegett a negyven napból hátralévő maradék idő, és Ninive elpusztult, Jeruzsálem pedig megmenekült.

Ám szintén csak átmenetileg. Az Asszír Birodalom összeomlása nyomán ugyanis nemcsak Júda, hanem egy másik általuk elnyomott nép is fölszabadult: Babilon. Az ekként sorsközösségben lévő, s így barátságos nép a közös örvendezés jegyében követeket küldött Jeruzsálembe, annál is inkább, mert maguk is rendkívül spirituális beállítottságúak lévén nagyra tartották a király gyógyulásának, az árnyék visszafordulásának és az asszír sereg pusztulásának különlegesen nagy erejű csodajeleit. Hizkijáhú (Ezékiás) király a sorstársak hasonlóan lelkesült baráti nagyvonalúságával fogadta őket, nem tudva, hogy a következő, nemsokára hatalmassá növő birodalom küldöttségét látja, és mindent megmutatott nekik palotájában. Ekkor újra meglátogatja barátja, Jesája próféta, és bejelenti az egyáltalán nem örömteli hírt: Jeruzsálemet és Júdát a felemelkedő Babiloni Birodalom fogja deportálni éppúgy, ahogyan ezt az asszírok tették Izraellel.

Ez a bejelentés a prófétai könyvek sorában az első nyílt és teljesen világos előrejelzése Júda babiloni fogságának. Ezek után Jesája újra nagy levegőt vesz – minden eddiginél nagyobbat –, és egy huszonhét bibliai fejezeten átszárnyaló hatalmas prófétálásba kezd – ami a Szentírás leghosszabb egybefüggő próféciája –, amely Júda és Izrael, sőt az egész emberiség előtt álló jövőt elmondja hatalmas költői erővel egészen a történelem végéig, a Messiási Királyságig, sőt azon túl is, az új ég és új föld örökkévaló világáig. Ezt az utolsó nagy próféciáját – ha az Úr megengedi és élünk – következő számunkban fogjuk közölni.