Tanulmány
Izrael Állam és a Tóra
A Biblia a végidők Izraelével kapcsolatban két dolgot egyértelműen rögzít: az egyik az, hogy lesz a zsidó nemzetnek önálló állama, a másik, hogy állni fog Jeruzsálemben a Templom, ahol működik a Tóra által előírt áldozati rendszer. Az viszont már nem ennyire közismert, hogy a kortárs Izrael Állam hogyan viszonyul ma a Tórához, mint ahogy az sem, hogy tulajdonképpen miért is van minderre szükség.
Két újszövetségi rész is egyértelműen kijelenti azt, hogy a jeruzsálemi Templom állni fog a történelem utolsó hét évében: „[az Antikrisztus] maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát” (2Tessz 2:4), valamint „mérd meg az Isten templomát és az oltárt” (Jel 11:1). Ezenkívül Jézus is utal rá a végidőkről szóló próféciájában: „Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen” (Mt 24:15). Sőt mi több, a Jézus által idézett Dániel könyve még azt is egyértelműen megfogalmazza, hogy a tórai állatáldozati rendszer is működni fog ebben az időben: „a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak” (Dán 9:27). Ugyanakkor Dániel szerint az Antikrisztus, aki vitathatatlanul a világ akkori legnagyobb befolyású politikai vezetője lesz, szövetséget fog kötni a zsidókkal, ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy Izrael nemzetállamként világpolitikai tényező lesz. Ha egy szuverén zsidó állam területén felépül a Templom, és ott a papok vezetésével a Tóra előírásai szerint folyamatosan végzik az áldozatok bemutatását, akkor az egy tórai, vagy más néven háláchikus állam. (Ez utóbbi kifejezés azt jelenti, hogy az állam működésének alapja a Tóra, valamint a vének szóbeli hagyománya. A hálácháról részletesebben lásd keretes írásunkat.) Mindez azt jelenti, hogy a világkorszak végén Izrael állama — legalábbis bizonyos mértékig — a Tóra szerint fog működni. A Szentírás egyértelmű kijelentései miatt ez a keresztények számára közismert és általánosan elfogadott nézet, és ebből fakadóan Izrael Állam megalakulása a végidők egyik fontos jele, s mint ilyen, üdvözlendő és támogatandó fejlemény. Arról viszont kevesebb szó esik, hogy minderre miért is van szükség. Miért szükséges egy ószövetségi alapokon álló zsidó állam létezése a történelem befejezéséhez, miért nem elég, ha minden zsidó (de legalább egy részük) felismeri Jézusban a Messiást, és csatlakozik az Egyházhoz? A másik, ugyancsak ehhez a kérdéshez kapcsolódó és szintén nem közismert tény, hogy a vallásos zsidók végletesen megosztottak Izrael Államát illetően: noha mindannyian azt várják, hogy az eljövendő Messiás egy jövőbeli, tórai alapokon működő zsidó állam politikai vezetője lesz, mégis egy részük a kortárs izraeli állam esküdt és kibékíthetetlen ellensége. Ez a keresztények számára nehezen érthető, furcsa diszharmóniát mutat. A két kérdés gyújtópontjában tulajdonképpen egyetlen, mély morálteológiai dilemma áll: hogyan viszonyuljon Izrael Állam a Tórához, vagy még inkább, milyen viszonyulást vár el tőle a Mindenható?
Izrael Állam és a Tóra
Az izraeli társadalmon belül az 1948-as államalapítás óta jelentős feszültséget hordoz az a kérdéskör, hogy miként viszonyuljon az állam a Tórához. A vallásos pártok mindig is igyekeztek a törvényhozást úgy befolyásolni, hogy a Tóra és a zsidó vallásjog minél hangsúlyosabban jelenjen meg a jogszabályokban, míg a szekuláris tábor mindent megtesz ennek akadályozására. Ez a feszültség az oka annak, hogy Izraelnek a mai napig nincs alkotmánya, mivel így nem kell abban a kérdésben állást foglalni a zsidóság vezetőinek, hogy milyen kapcsolatban áll az állam a Tórával. Ez a rendkívüli feszültség érhető tetten abban, hogy az államalapításkor kihirdetett Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezésének utolsó pillanatáig parázs vita zajlott azon, hogy legyen-e benne Istenre való hivatkozás vagy sem. Végül a nyilatkozat utolsó mondatába bekerült az „Izrael sziklája” kifejezés, amely kellőképpen homályos és kétértelmű megfogalmazás volt ahhoz, hogy mindkét tábor el tudja fogadni. A vallásos zsidók számára egyértelműen Istenre való utalást jelentett, míg a szekuláris tábor számára szimbolikus hivatkozásként lehetett értelmezni a zsidó nép erejére. A megszövegezők pontosan tudatában voltak annak, hogy az erről a két aprócska kifejezésről szóló vita nem terminológiai jellegű, hanem az állam legalapvetőbb elveit fejezi ki.
A függetlenség kikiáltásával egy időben a fiatal zsidó államnak egyetlen törvény meghozatalára volt lehetősége a háború azonnali kitörése miatt, annak érdekében, hogy elkerülje az exlex állapotot, vagyis ne maradjon jogi értelemben egyfajta „senki földjén”. Deklarálták, hogy a brit mandátum jogrendje az államalapítás után életben marad. Ez azért volt döntő fontosságú lépés, mivel a zsidóságnak mint nemzetnek egészen addig a történelemben nem volt más törvénye, mint a Tóra és a rabbinikus vallásjog. Ennek egy modern kori állam gyakorlati törvényhozásához való adaptálása rendkívüli nehézségű, szinte lehetetlen feladat, amit a fenti döntéssel egy csapásra megoldottak a zsidó vezetők. Ezt a háborús kényszer miatt a vallásos tábor is elfogadta. Ez az állapot azonban az azóta eltelt hetven évben sem változott lényegesen: a jelenlegi joggyakorlat szerint abban az esetben lehet csak a zsidó hagyományt alapul venni egy bírói döntéshez, amennyiben az adott jogi helyzetre nem található sem pontos törvényi szabályozás, nem alkalmazható korábbi bírói döntés által teremtett precedens, sem pedig egy másik törvényből levezethető megoldás. A gyakorlatban ez nem jelent lényegi változást a korábbiakhoz képest, mivel létező jogszabályokból levezethető megoldás mindig kínálkozik.
A Tóra tehát csekély mértékben befolyásolja ma az izraeli állam működését. Néhány területen látható csupán gyakorlati hatása. Ilyen például a szombat törvénye, amely a vasárnap helyett a szombatot teszi pihenőnappá, valamint az, hogy nem létezik polgári házasságkötés és válás. Ezeket kizárólag a rabbik (vagy más egyházi személyek: keresztény papok, muszlim vezetők) végezhetik, az állami szervek csak elismerik és adminisztrálják az eseményeket, amelyek ezáltal nemzetközileg is elismertek lesznek. Ezenkívül a húszas évektől kezdődően létezik egy rabbinátusi szervezet a Szentföldön, amelynek keretében működik egy vallási bírósági rendszer. Minden városnak (nagyobb városok esetén minden kerületnek) van egy főrabbija, és minden nagyobb városban működik egy háromfős bíróság (bét dín). Ezek a bíróságok állami fenntartású intézmények, a bírákat az állam fizeti, és nemcsak vallási, hanem polgári kérdésekben is ítélkezhetnek. Hozzájuk természetesen csak olyan esetben fordulnak, ha az ítéletet mindkét fél önként elfogadja. A bét dín a modern Izraelben is a háláchá szerint működik, amelyet a Talmud Szanhedrin traktátusa szabályoz. Az ott leírtak szerint a háromfős testület olyan ügyekben hozhat ítéletet, mint például a lopás, károkozás, erőszak, testi sértés, valamint ilyen bíróság mondhatja ki a válást, és dönthet különböző vallási kérdésekben, azonban fenyítést (például börtönbüntetést) nem alkalmazhat. A Talmud alapján halálos ügyekben huszonhárom fős bíróság ítélkezhet, ilyen azonban ma nem működik Izraelben. A huszonhárom fős, úgynevezett Kis Szanhedrinek fölött áll a hetvenegy fős Nagy Szanhedrin, amely különlegesen nagy súlyú esetekben hoz döntést, mint amilyen egy egész törzset, egy hamis prófétát vagy a főpap személyét érintő kérdés. Ezenkívül háborút is csak a Nagy Szanhedrin engedélyével lehet indítani, és még néhány különleges államigazgatási ügyhöz van szükség erre a legfelsőbb bírói testületre. Mózes könyve alapján a Nagy Szanhedrin hatáskörébe tartoznak azok a döntések is, amikor az adott helyzetre vonatkozóan nincs parancsolat, ezek az úgynevezett „megfoghatatlan dolgok”. A Nagy Szanhedrin által hozott döntés kötelező érvényű minden zsidó számára, ám ez a testület sem működik ma Izraelben.
A fentiek alapján leszögezhető, hogy a Tóra befolyása jelenleg az állami törvényhozás és joggyakorlat területén elenyészőnek mondható. Ennek kismértékű növekedése elképzelhető ugyan, azonban az állami működés lényegi vagy akár teljes mértékű alárendelése a Tórának a jelenlegi demokratikus keretek között nem lehetséges. Egy pusztán tórai államban a legfelsőbb törvényhozói és bírói testület a Nagy Szanhedrin, amelynek tagjait nem lehet rendszeres időközönként országos választás útján lecserélni, mivel tagságuk halálukig tart. Mellette egy választásokon alapuló parlament elvesztené a funkcióját. Feloldhatatlannak tűnik az ellentmondás a demokratikus berendezkedés és a tórai államigazgatás között: ha a többségi vélemény alapján a Tórát tennék a joggyakorlat alapjává, ezzel magát a demokratikus berendezkedést szüntetnék meg. Ez pedig a jelenlegi helyzetben a zsidó társadalomban óriási konfliktushoz vezetne a szekuláris és a vallásos emberek között, amely végső soron akár polgárháborúba is taszíthatná az országot. Ugyanez a helyzet a Nagy Szanhedrin megalakításával is, mivel ez a testület érvényes döntést csak a jeruzsálemi Templomban hozhat, amelynek felépítése ma szintén nem lehetséges véres konfliktus nélkül. Ehhez tehát elengedhetetlenül szükséges mind az izraeli társadalmi helyzet, mind pedig a világpolitikai helyzet gyökeres megváltozása. Ezért ameddig a jelenlegi politikai és társadalmi állapotok fennállnak, nem várható lényeges változás Izrael Államnak a Tórához fűződő viszonyában. Érdemes tehát mind a világpolitikát, mind az izraeli belpolitikát nyomon követni ebből a nézőpontból is. Ma még nyitva áll az a kérdés, vajon milyen változás (vagy változások sorozata) fog elvezetni a próféciákban olvasható, tórai alapokon működő zsidó államhoz.
A Szentély
A fenti tényezők lényeges megváltozása esetén a próféciákban látható tórai állam felé tett első és legfontosabb lépés a jeruzsálemi Templom felépítése lenne. A Szentély hiánya három tórai problémát vet fel. Először is a Törvény parancsainak azon része, amelyek a Templomhoz kötődnek valamilyen formában, egyáltalán nem tarthatóak meg fizikailag — egyes zsidó vélemények szerint Templom nélkül a 613 tórai parancsolat közül legfeljebb 70-80 tartható meg Izrael területén belül, azon kívül még kevesebb. A második probléma az, hogy a Nagy Szanhedrin sem hozhat jogerős döntést, mivel ilyen döntés csak a Szentély helyén ülésezve történhet. A harmadik pedig, hogy a halotti tisztátalanságból való megtisztulás sem lehetséges, mivel ahhoz egy veres tehén hamvát kell használni, amelynek törvényes elkészítéséhez szükség van a Templomra, a tehén vérével a papnak a Szenthely felé kell hintenie hétszer (lásd 4Móz 19:4,9). Ez utóbbi probléma azt is jelenti, hogy a Templom pusztulása óta eltelt majdnem kétezer évben gyakorlatilag nem volt egyetlen rituálisan tiszta zsidó ember sem, mivel ez a tisztátalanság az idő múlásával nem szűnik meg, érintéssel viszont továbbadódik. (Ez utóbbiról részletesen lásd: Ruff Tibor: A helyreállítás prófétái. Előszó Haggaj és Maleáki próféták könyveihez. Új Exodus, XXI. évf. 2. szám, 2014, 80—86.)
A Tóra előírja a Szentély felépítését, amennyiben Izrael a Szentföldön lakik: „És készítsenek nekem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam.” (2Móz 25:8) Noha itt konkrétan a pusztabeli hajlék felépítéséről rendelkezik a Szentírás, az egybehangzó rabbinikus álláspont az, hogy ez a parancs örök érvényű, vagyis magában foglalja a mindenkori Szentély felépítésének kötelezettségét is. A jelenlegi világpolitikai közeg miatt azonban a Templom felépítésének még a gondolata is rendkívül érzékeny téma. A fizikai megvalósítás irányába tett legkisebb lépés is az azonnali fegyveres konfliktus kirobbanásával fenyeget. Az iszlám világban annyira kényes ma a Templom-hegy státuszának kérdése, hogy egy zsidó templom felépítése azon a helyen világméretű háborút indíthat el, amelyben nem kérdéses, hogy rengeteg ember veszítené életét. Ez pedig olyan dilemma elé állítja a kortárs vallásos zsidóságot, amely a Tóra lényegi részét érinti: ha a Tóra megtartásának végső lényege, a parancsolatok célja az élet, akkor meg szabad-e tartani egy olyan tórai parancsolatot, amelynek következménye biztosra vehetően rengeteg ember életébe kerül? Erre a határozott rabbinikus álláspont a makkabeusi háborúk óta az, hogy nem. Ezt az értelmezést alkalmazta Slomo Goren, Izrael Állam főrabbija a jóm kippuri háború kitörésekor, amikor kijelentette, hogy nem töri meg a szombatot az, aki a háború idején kenyeret süt szombaton. Sőt, ebben az esetben a parancsolatot éppen akkor tartja meg egy zsidó, ha megszegi azt. Ez a Törvény-értelmezés az élet védelmének (pikkúách nefes) elvén alapul, amely szerint az élet védelme felülírja a parancsok egy részének megtartását. Bár vannak ezzel ellentétes nézetek is, ma a vallásos körökben is az az általánosan elfogadott vélemény, hogy a Szentély felépítésének nincs még itt az ideje, mivel emberi életek árán nem szabad azt megkísérelni. Egy dolog azonban biztos: el fog jönni az idő, amikor ebben a helyzetben gyökeres fordulat áll be.
A Vég kikényszerítői
Keresztény szemmel különösnek hat, hogy a vallásos zsidók táborán belül létezik egy jelentős réteg, amely nem igyekszik azon, hogy a Tóra minél nagyobb befolyásra tegyen szert az állam működésére, sőt céljaik ezzel éppen ellentétesek. Ők azon a véleményen vannak, hogy Izrael Állam megalapítása és általában véve a cionizmus a legnagyobb lázadás, amit egy zsidó ember Istennel szemben elkövethet. Ezzel ugyanis Izrael megpróbálja saját erejéből kikényszeríteni a Vég eljövetelét és ezzel a Messiás megjelenését. Mivel azonban ezt a Mindenható kifejezetten megtiltotta számukra (a tiltásról lásd A három eskü című keretes írásunkat), ezért minden olyan erőfeszítés, amelyet az állam létrehozásáért, fenn - tartásáért és a Messiás mihamarabbi eljöveteléért tesz egy zsidó, éppen a Messiás eljövetelét és Izrael helyreállítását akadályozza meg. Ahogyan a 20. század elején a lubavicsi rebbe, Shalom Dov Baer Schneersohn fogalmazott: „még azáltal sem siettethetjük a véget, hogy túl sokat imádkozunk érte”. Nézőpontjuk szerint a holokauszt „kollektív büntetés volt a cionizmusnak a Vég kikényszerítésével elkövetett kollektív bűnére”. Ennek ellenére ez a tábor is várja Izrael megváltását, véleményük szerint azonban azt egyedül a Messiás meg - jelenése fogja elhozni természetfeletti jelek és csodák segítségével. Izrael egyetlen dolga az, hogy a bűneiből megtérjen, és így várja a Vég előre rendelt idejének elérkezését. Véleményük szerint Izrael Állam létezése olyan lázadást testesít meg, amelyen nem változtatna az sem, ha a Kneszet tagjai valamennyien szentek, az állami vezetők mind talmudi bölcsek lennének is, és a jogrend alapjává a Tórát tennék, így nincs is értelme ezen fáradozni.
Álláspontjuk megértéséhez fontos megjegyezni azt, hogy annak hátterében tulajdonképpen nem elméleti, teológiai megfontolások állnak, hanem a zsidóság tragikus történelmi tapasztalata. Éppen ebből érthető meg az, hogy miért látják a Vég idő előtti kikényszerítését a legsúlyosabb törvényszegésnek. A nagy szétszóratás előtti időkben ugyanis zsidó szabadságharcosok háromszor is megkísérelték kikényszeríteni a Véget, vagyis megpróbálták Istent rábírni arra, hogy avatkozzon be a háborús eseményekbe, ám ez egyik esetben sem történt meg. Sőt, ezek eredménye mindhárom esetben tömeges mészárlás lett (a Vég kikényszerítéséről részletesen lásd keretes írásunkat). Ezek után a zsidó nép vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy a megváltást nem lehet emberi cselekedetek segítségével kikényszeríteni. Minden ilyen próbálkozás tragédiához vezet, és pusztulást hoz a népre. Ebből a szemszögből érthető meg, hogy miért mond a Talmud átkot azokra, akik a dánieli hetven évhét leteltét számítgatják, és miért tiltanak minden olyan tevékenységet, amely a Vég kikényszerítésének akár a gyanúját is felvetheti.
A fent részletezett véleménnyel szemben a vallásos cionista tábor azzal érvel, hogy nem ők kényszerítik a Véget, hanem éppen fordítva: a Vég kényszeríti őket. A közeledő megváltás idézi elő azokat a szükségszerű történelmi változásokat, amelyek eredményeképpen elkezdődött a zsidóság összegyűjtése, és változásokkal pedig minden hívő zsidónak együtt kell működnie. Ez nyilvánvaló összhangot mutat a kereszténység nézőpontjával, amely a cikk elején felsorolt újszövetségi részek alapján szintén a végidők fokozatos beteljesedéseként értelmezi ezeket a folyamatokat.
De miért is szükséges a tórai államiság?
A vallásos zsidóságon belüli vita feloldhatatlan ellentéteken nyugszik. Ugyan a keresztények álláspontja a vallásos cionistákéval mutat rokonságot, amelyik üdvözli és támogatja Izrael államát, és szükségszerűnek tartja a jövőben a tórai jellegű államiság felé való elmozdulást, abban azonban már eltérnek az álláspontok, hogy miért is szükségszerű ez. A vallásos cionisták úgy vélik, hogy a Messiás Izrael politikai vezetőjeként fogja elhozni a világ összes nemzete számára az igazságon és békességen alapuló új korszakot. A Messiás vezetése alatt lévő zsidó állam pedig szükségképpen a Tóra szerint kell hogy működjön. Ez a magyarázat nyilvánvalóan helyes, ám nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért lenne ez elkerülhetetlenül szükséges már a Messiás eljövetele előtt. A kereszténység számára éppen ezért nem kielégítő ez a magyarázat. Keresztény szempontból a Tóra szerint működő zsidó nemzetállam létezésének szükségessége a végidőkben ennél sokkal alapvetőbb dologgal áll összefüggésben. Azért szükséges ez, mivel Izrael egész nemzete kétezer évvel ezelőtt Jézust hivatalosan álmessiásnak — vagyis hamis prófétának — nyilvánította. Erről pedig az akkori Nagy Szanhedrin érvényes határozatot hozott, aminek értelmében kiszabta a Tóra alapján járó halálos büntetést Jézusra. Mivel a Nagy Szanhedrin nem sokkal a téves döntést követően megszűnt létezni úgy, hogy azóta sem állt fel újra, ezért ez az állapot konzerválódott: a téves határozat érvényben van mind a mai napig. Éppen ezért a zsidóság nemzetként csak úgy képes elfogadni Jézust Messiásnak, ha egy újabb Nagy Szanhedrin hivatalosan hatályon kívül helyezi az előző hibás döntését, és Jézust Messiásnak nyilvánítja.
Izrael Jézust mint Messiást nemzetként utasította el, és az Újszövetség szerint ezért Isten is mint nemzetet vetette el Izraelt — átmenetileg. De a nemzetek idejének lejártával, vagyis a világkorszak végén, újra visszafogadja őket, mégpedig nemzetként. A Kajafás vezette Nagy Szanhedrin határozata ugyan téves, a Tóra szerint mégis kötelező hatállyal kiterjed valamennyi zsidóra. Ez a döntés tehát Isten törvényének erejénél fogva tartja távol a zsidó nemzetet a Messiástól. Ha az összes rabbi rehabilitálná is Jézust, vagy minden egyes zsidó személyesen el is fogadná megváltójának, a Tóra értelmében a nemzet akkor is elutasítaná a ma is érvényben lévő szanhedrini döntés miatt. Ez annak ellenére is így van, hogy Isten maga is kinyilvánította a döntés helytelen voltát azáltal, hogy Jézust feltámasztotta a halálból. Mégpedig azért, mert Isten a Szanhedrin döntésének kötelező érvényességét nem tette függővé attól, hogy az helyes-e vagy helytelen. Abban az esetben viszont, ha egy újabb Nagy Szanhedrin megváltoztatná a korábbi döntést — amit a Tóra nem tilt, a rabbinikus irodalom pedig kifejezetten állítja, hogy a Messiás eljövetelekor felálló Szanhedrin kijavítja az előzőek hibás döntéseit —, akkor ez utóbbi szanhedrini döntés már valamennyi zsidót éppen arra kötelezne, hogy Jézust Messiásnak fogadja el. Pontosan e logika mentén válik érthetővé, hogy miért szabályozza a Tóra azt, hogy mi a teendő abban a helyzetben, ha „Izrael fiainak egész közönsége megtéved, és a gyülekezet előtt rejtve marad e dolog” (3Móz 4:13). Ez a nehezen értelmezhető meghatározás hajszálpontosan írja le a fent taglalt lehetetlen helyzetet: a Szanhedrin hibás döntésének kötelező érvénye az egész népet tévedésbe vitte — ezzel ráadásul a nép még együtt is működött, amikor Barabbás szabadon bocsátása mellett állt ki. Így az egész közösség „meg tévedt”. A mondat második része is nagyon érzékletes, hiszen a kábultságban lévő Izrael előtt „rejtve” van a Messiás kiléte, vagyis döntésük helytelen volta, mind a mai napig. Amikor azonban rájönnek a tévedésre, az előírt áldozat bemutatása engesztelést fog szerezni az egész népnek. Így tehát szükségszerű az, hogy egy — legalább részben — tórai izraeli állam működjön, és a jeruzsálemi Templomban ülésezzen a Nagy Szanhedrin, annak érdekében, hogy Izrael nemzete Jézust Messiásként elfogadhassa, még a megjelenése előtt.
Kétezer éves egyidejűség
Dániel próféciájában a 69. és a 70. évhét között egyáltalán nincs szünet, az események szorosan követik egymást. Az már csak utólag állapítható meg, hogy a 69. évhetet követő kegyelmi időszak, az Egyház korszaka egy rendkívüli hosszúságú üdvtörténeti időszakká vált, amely folyamatosan „tolja maga előtt” az utolsó 7 évet. Ez azt is jelenti, hogy a történelem színpadán a prófécia egyes szereplői úgy folytatják majd meghatározott pályájukat, mintha ez a közbevetett kétezer év nem is lett volna. Izrael és a negyedik világbirodalom ugyanonnan fogja folytatni küzdelmét a nemzetekért, ahol abbahagyta. Ahogyan Tatár György fogalmazott, a zsidó nép ma „mintha épp azon a ponton akarná fölvenni a történelem fonalát, ahol az 70-ben kihullott a júdeai háborút vívó zelóták kezéből”. Izrael átmeneti elvettetésére azért volt szükség, hogy abban az állapotban maradhasson, amilyenben a Messiás elutasításakor volt. Így a kábultság állapotában lévő Izrael „egyidejű” maradt a 69. évhéttel, s ahogyan János a Jelenések könyvében jelzi, Róma is ugyanezt a pályát futja be: „volt és nincs, noha van” (Jel 17:8). A kegyelem korszakának főszereplőjét, az Egyházat is ugyanezen okból fogja Isten kiragadni a színpadról, hiszen a 69. évhét végén jelen formájában még nem volt a szereplők között. És ezért várható az is, hogy a 70. évhét kezdetére Izrael állama ugyanolyan vagy nagyon hasonló mértékben válik tórai állammá, mint amilyen mértékben Jézus idejében volt: Jeruzsálemben álló Templommal, működő mózesi istentisztelettel, jogerős döntés meghozatalára képes Nagy Szanhedrinnel. Az Anti krisztus pontosan azért fogja támogatni a Templom felépítését és a Nagy Szanhedrin felállítását, mivel az ő messiási igényének szentesítéséhez szüksége lesz rájuk. Ezúttal azonban a testület helyes döntést fog hozni, és a nép sem Barabbás nevét fogja fennhangon kiáltani.