Keresztények és a politika

Foglalkozzanak-e a keresztények és az egyház a politikával, és milyen mértékben? Ez a kérdés ma a keresztény világban is megosztást okoz. Annak ellenére is, hogy a keresztény értékek felszámolását célozzák az ezeket tagadó, határokon átívelő politikai programok. Tanulmányunk rámutat arra, hogy a keresztény tanítás alaptermészetéből, az Isten- és az emberszeretetből eredően a kereszténység eleve nem tud politikamentes lenni.

A politika kifejezés a görög polisz szóból ered. A polisz jelentése: város / városállam, a politika pedig a vá­rost / vá­rosállamot, a közösség egészét érintő ügyeket: a közügyeket, a velük való törődést, ezek alakítását jelenti eredendően. Mivel ez érdekérvényesítés is egyben, ami hatalmi harccal jár, a politikát többnyire a közhatalom megszerzésére irányuló harccal és magával a hatalomgyakorlással azonosítják, jelentését erre szűkítik. A hatalmi harc valóban része a politikának, de nem feltétlenül, hiszen önmagában politizálást jelent már maga a közhatalom döntéseinek vagy a közgondolkodásnak a befolyásolására irányuló igyekezet is.

Bármennyire szeretne valaki „apolitikus” (politikamentes, a politika iránt közömbös) lenni, mivel nem lakatlan szigeten él, hanem tagja valamilyen közösségnek, valamelyik állam joghatósága kiterjed rá, a politika hatásai alól nem tudja kivonni magát. Kénytelen elszenvedni azokat. Nem létezik tehát politikai érintetlenség. E szempontból az emberek két kategóriát képeznek: a politikailag aktívakét, akik odafigyelnek a közéletre, és befolyásolni, formálni igyekeznek a politikát, illetve a passzívakét, akik csak elszenvedik azt.

A Szentírás arra tanít, hogy a keresztények ne a politika elszenvedői, hanem alakítói legyenek. Ez egyaránt fakad az ember istenké­pű­ségéből, isteni rendeltetéséből, a felebaráti szeretetből és a saját, jól felfogott érdekből is.

Részvétel az isteni kormányzásban

Isten a teremtője és fenntartója, nem pedig alávetettje, elszenvedője a világnak. A történelem Uraként tereli az általa kijelölt cél felé, a világban jelen levő rosszat nem szemléli közönyösen, tehetetlenül, hanem keretek között tartja, és hosszan tűr annak érdekében, hogy minél több ember megtérhessen, mi­előtt az egész emberiséget megrostáló ítélettel véget vet ennek a világkorszaknak. Istenképűsége okán az ember természetéből is az következik, hogy ne elszenvedje, hanem alakítsa, befolyása alatt tartsa a környezetét.

Ádámban és Évában a Teremtő mindegyikünket arra hívott el, hogy a paradicsomi viszonyokat, nevezetesen az Isten szabta harmonikus rendet az egész földkerekségen megvalósítsuk, fenntartsuk, védelmezzük. Isten gyermekeiként tevékenyen részt vegyünk a Teremtő világkormányzó munkájában, az úgynevezett „gubernatio Dei”-ben:

„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.

És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá…” (1Móz 1:26-28)

Ez nem a passzivitás programja! Az istenképűségből pedig tartalmilag az isteni rend megvalósítása következik, olyan civilizáció építése, aminek vezérmotívumát nem az öntörvényűség, önzés, mások kizsákmányolása adja, hanem a nagy parancsolat – „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat” (Lk 10:27) – szellemében való ténykedés, építkezés.

Az istenképű ember származása okán a Teremtőjének képviseletére hivatott a Földön. Mindenképpen igaz ez az Istennel szövetségi viszonyban álló hívőkre és azok közösségeire, így magára az egyházra. A hívők ugyanis Isten Országának polgárai is, és ebből eredően egyfajta „diplomáciai” feladatot is ellátnak: képviselik és népszerűsítik Isten Országának értékrendjét a közjó előmozdítása érdekében. Pál apostol is utal erre, amikor azt írja a Filippi városában levő keresztényeknek:

„Csakhogy a Krisztus evangéliumához méltóan viseljétek magatokat…” (Fil 1:27)

A magyar fordítás („viseljétek magatokat”) nem tükrözi pontosan az eredeti görög kifejezés (politeuomai) tartalmát, ami itt a közösségre való hatásgyakorlást, „politizálást” jelent, a szónak a közösség életének befolyásolására irányuló legtágabb értelmében. Azt is jelzi ezzel a Szentírás, hogy egy keresztény, mint Isten Országának polgára, a Teremtő szemszögéből eleve nem magánembernek, hanem hatásgyakorlásra rendelt követnek számít.

Társadalmi hatásgyakorlás

Jézus Krisztus maga is három erőteljes hasonlattal domborítja ki a hívők és közösségeik társadalmi hatásgyakorlásának fontosságát a Hegyi beszédben:

„Ti vagytok a földnek sói; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.

Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.

Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.

Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:13-16)

A só rendeltetése a tartósítás, a romlás visszatartása, továbbá az ízesítés. A világosságé az iránymutatás, a tájékozódás elő­segítése, a sötétség visszatartása, áthatolása. A hegyen épített város többek között a biztonságos, felülemelkedett, mindenki számára helyes orientációt nyújtó civilizáció hirdetése is. Ebbe a körbe illeszkedik, hogy Pál apostol az „igazság oszlopának és erősségének” nevezi az egyházat (1Tim 3:15), ami Isten népének az élhető társadalom fenntartásában betöltött fundamentális szerepkörére utal.

Martin Luther King tiszteletes beszél az 1963-as washingtoni tömegtüntetésen. „Ezek az igazságok nyilvánvalóak: minden ember egyen - lőnek lett teremtve.”

Jézus Krisztus az úgynevezett missziós parancsában nemcsak az evangélium, az üdvözülés útjának hirdetését szabja a keresztények feladatául, hanem a Szentírás az emberi élet min­den területére érvényes többi igazságának ismertetését is:

„Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében,

Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!” (Mt 28:19-20)

A feladat tehát „mindannak” tanítása, amit Jézus Krisztus parancsolt. Ebbe a Szentírás összes, így a társadalom- és gazdaságetikára kiterjedő tanításai, a Törvény és a próféták üzenetének teljes spektruma is beletartozik, hiszen Jézus maga mondta, hogy nem eltörölni, hanem betölteni jött ezeket, hangsúlyozva, hogy „a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik”. (Mt 5:17-18)

Társadalmi tanítás

A Szentírásnak tehát az evangélium mellett (aminek hirdetése a keresztények legfőbb feladata az emberek felé) van ezen túlmutató, úgynevezett társadalmi tanítása és kulturális vetülete is, ami a társadalmi élet egészét felöleli. Az egész emberiségre általánosan vonatkozó Tízparancsolat rendelkezései­nek több mint a fele az emberek egymás közötti viszonyaira, tehát társadalmi viszonyokra vonatkozik, amelyek e minőségükben értelemszerűen a politikai szféra szerves részei is. Olyan általános erkölcsi törvények ezek, amelyek az igazságosság, a kölcsönös tiszteleten alapuló emberi együttélés, a társadalom, sőt az emberiség fennmaradásának alapjai. A keresztények, az egyház fontos társadalmi küldetése ezeknek a normáknak, az általuk védett klasszikus értékeknek, az Isten adta, mindenkit megillető, elidegeníthetetlen jogoknak (tudniillik a Tízparancsolat a tilalmakkal védett alapjogok kartája is) népsze­rűsítése, védelme. Nemcsak az istenszeretet, hanem a felebaráti szeretet is ezt diktálja, amihez hozzátartozik az emberek életét meghatározó viszonyokkal való törődés. Még a Tízparancsolat Isten és ember viszonyára vonatkozó rendelkezéseinek is van politikai kihatása. Mindenkinek ugyanis Isten adta joga Istent úgy tisztelni, ahogy azt Ő előírta, ezt senki sem akadályozhatja. Ebből pedig az erre irányuló szabadság következik – társadalmi viszonylatban.

A keresztényeknek tulajdonképpen a társadalom morális alapjait képező isteni törvény őreinek kell lenniük! Ha ezt komolyan veszik, és nem alkudnak meg, akkor a dolgok természeténél fogva nem is tudnak apolitikusak lenni, mert az isteni törvények által érintett társadalmi viszonyok alakítása a politika tárgya is egyben. Kiállni azért, hogy a házasság két külön nemű ember, magyarán egy férfi és egy nő élethosszig tartó, kölcsönös hűségen alapuló szövetsége, ma már automatikusan politikai állásfoglalást is jelent, csakúgy, mint védelmezni a magzati életet, szembeszállni a genderizmus őrültségével. A nemzeti szuverenitás védelme (5Móz 17:15b), vagy a lopás (a közpénzek kisajátítása) elítélése is ide tartoznak. Nem is szólva a keresztény kultúrát és az emberi méltóság ethoszát fenyegető muszlim térhódítással szembeni ellenállásról! Az egyház nem törekszik direkt politizálásra, de tudomásul kell venni és fel kell vállalni, hogy társada­lom­­etikai üzenetei tartalmilag politikai üzenetként hatnak.

A közjó előmozdítása

A Szentírás a közjó előmozdítását – mindenkinek a saját jól fölfogott érdekében is – aláhúzza:

„És igyekezzetek a városnak jólétén … és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek.” (Jer 29:7)

Húsbavágó tapasztalat, hogy a köz állapota visszahat tagjaira. Ezt bárki fölismerheti, még azok is, akiknél nem elégséges, vagy eleve hiányzik az a motiváció a közjó előmozdítására, aminek az embertársak iránti szeretetből, közösségeink iránti felelősségből fakadnia kéne. Minimum imádkozni kell a közügyekért, és ez tartalmilag már „politikai” tevékenység, hiszen a közügyek alakítását célozza Isten segítségül hívásával. De ennél többet mond Jeremiás: „igyekezzetek”(!) a városnak jólétén! Ez konkrét, kézzelfogható és folyamatos aktivitást is jelent, kinek-kinek a talentumai, rendelkezésére álló lehetőségei szerint.

A minimum egy demokráciában, hogy a keresztények ne legyenek közömbösek a közügyek iránt, és éljenek a szavazati jogukkal, tudatosan, átlátva a politikai propagandán! De ennél többet is kell tenni, hiszen egy, a politikai érdekek szabad versenyének teret adó rendszerben már nem lehet arra számítani, hogy helyettünk majd az élethosszig kormányzó „keresztény” király gondoskodik a társadalomnak az általános zsidó-keresztény erkölcsi elvek alapján történő igazgatásáról, és védelmezi „jó törvényekkel” a közerkölcsöt. A demokratikus államberendezkedés szélesre tárta a kaput a politika népi befolyásolása előtt, ez viszont közéleti aktivitást követel, még a korábban változhatatlannak vélt általános erkölcsi értékek védelme végett is, különben elsodorják ezeket az ellenségeik!

Prófétai felelősség

Az egyházat a tőle elválaszthatatlan prófétai szerepköre, az emberek és a körülvevő társadalmi közeg iránti felelőssége is predesztinálja rá, hogy – az egyébként is mindenkit megillető véleménynyilvánítási szabadsággal élve – az isteni értékrend, a Szentírás társadalom- és jövőképe tükrében (tehát a fennálló politikai és közvélekedéstől függetlenül) megítélje a társadalom erkölcsi alapjait, illetve a nemzet sorsát érintő kérdéseket, védelmezze az ember méltóságát és alapvető jogait. Figyelmeztessen, intsen, vagy éppen bátorítson, irányt mutasson velük kapcsolatban.

Az ószövetségi próféták, mint például Illés, Elizeus, Mikeás, Ézsaiás, Jeremiás vagy Dániel, akik kertelés nélkül tolmácsolták az Isten adta útmutatást, értékítéletet, mindehhez karakteres mintát nyújtanak. Szellemi és erkölcsi üzenetek mellett számos politikai intelmet is megfogalmaztak, nem zavartatva attól, hogy a közvélemény, a politikai hatalom miként viszonyul mondandójukhoz. Álljon itt néhány példa:

„Azután ezt mondjad e népnek: Ezt mondja az Úr: Íme, én elétek adom néktek az élet útját és a halál útját. Aki e városban lakik, fegyver, éhség és döghalál miatt kell meghalnia; aki pedig kimegy belőle és a kaldeusokhoz megy, akik megostromolnak titeket, él, és az ő lelkét zsákmányul nyeri; mert orcámat e város veszedelmére fordítottam és nem megszabadulására, azt mondja az Úr: a babiloni király kezébe adatik, és tűzzel égeti meg azt!

Júda királya házának mondd meg: Halljátok meg az Úr szavát! Dávidnak háza, ezt mondja az Úr: Hamarsággal tegyetek igaz ítéletet, a nyomorultat mentsétek meg a nyomorgatónak kezéből, különben az én haragom kitör, mint a tűz, és felgerjed, és nem lesz, aki megolthassa, az ő cselekedeteiknek gonoszsága miatt.” (Jer 21:8-12)

„És mondám én: Halljátok, kérlek, Jákób fejedelmei és Izráel házának vezérei: Nem a ti tisztetek-é tudni az ítéletet? Ti, kik gyűlölitek a jót, és kedvelitek a gonoszt! Akik levonszátok róluk bőrüket és csontjaikról az ő húsokat! Akik megeszik az én népemnek húsát, és lenyúzzák róluk bőrüket, és összetörik csontjaikat, és feldarabolják, akárcsak a fazékba, és mint húst a tálba. Kiáltanak majd az Úrhoz, de nem hallgatja meg őket; sőt elrejti akkor orcáját előlök, mivelhogy gonoszokká lettek cselekedeteik.” (Mik 3:1-4)

Az ilyen – nemzeti sorskérdésre vagy a társadalmi igazságosság védelmére irányuló – üzenetek tartalmilag politikaiaknak minősülnek, így aztán a próféták nem is maradtak észrevétlenek. Sokukra (például Illésre, Jeremiásra) közellenségként néztek, egyeseket (például Elizeust, Dánielt) köztisztelet övezett, de nem ez határozta meg mondandójukat.

Az egyház természetesen nem politikai párt. Mint a természetfölöttire irányuló és erkölcsi, szellemi alapokon álló vallási közösségnek nem az a dolga, hogy minden kérdésbe beleszóljon, a világi témakörökben konkrét megoldásokat javasoljon. A hívőknek azonban feladatuk, hogy a keresztény értékrend alapján tevékenykedve a saját közegükben, a mindennapokban is igyekezzenek jobbá alakítani az evilági élet rendjét. Éljenek a mindenkit megillető politikai jogaikkal, ezzel is előmozdítva azt, hogy a keresztény erkölcsiség a társadalom értékrendjét áthassa. Ha pedig arra indíttatást éreznek, akár hivatásos közszolgálatot, illetve politikai szerepkört is betöltsenek a köz érdekében. E vonatkozásban helytállóan szögezi le a római katolikus Püspöki Szinódus „De Iustitia in Mundo” (Igazságosság a világban) kezdetű, 1971-es záródokumentuma is, hogy az egyháztagoknak, akik egyben a világi társadalom tagjai is, „joguk és kötelességük” a közjó szolgálata. „Kovászként kell működniük a világban, családi, munkahelyi, társadalmi, kulturális és politikai életükben. Feladataik sajátos jellege abban van, hogy mindezeken a területeken dolgaikat, kötelességeiket az Evangélium szellemében” végezzék (38. pont). A katolikus egyház „társadalmi tanítása” egyébként vaskos kötetet tesz ki. A katolikus világban sosem volt kérdéses, hogy a vallási tevékenységnek szükségszerű velejárója a közéleti aktivitás is. De a történelmi protestantizmusról is ugyanez mondható el.

oliver Cromwell: „…A hAtAlmAsságok nem tehetnek meg bármit!”

Jézus Krisztus és a politika

Ha Krisztus földi pályafutását nem vonatkoztatjuk el korának társadalmi és politikai viszonyaitól, akkor nyilvánvaló, hogy Ő maga sem volt apolitikus. Világossá tette, hogy hatalommal való visszaélés, amikor a közhatalom képviselői nem szolgálatnak, hanem uralkodásnak tekintik a hatalomgyakorlást: „A nemzeteken uralkodnak az ő királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van, jótevőknek hívatnak. Ti azonban ne tegyetek így…” (Lk 22:25-26) Az, hogy az emberbaráti szeretet példájának egy, az akkori izraelita társadalomban idegennek bélyegzett szamaritánust állított a korabeli teokratikus establish­menthez tartozó pappal és lévitával szemben, kőkemény elitellenes kritika is volt az elit érzéketlenségéről (Lk 10:25-37). A politikai elit romlottsága elleni kritika nyilvánult meg a farizeusok és az úgynevezett írástudók szenvedélyes ostorozásában is, akiket Jézus „vak vezéreknek” nevezett (Mt 23. fejezet). A farizeusok ugyanis nemcsak vallási, hanem politikai irányzatot is képeztek. Az a tény, hogy Jézus a templomszentelés ünnepén is felment a Templom-hegyre (Jn 10:22-23), a korábbi makkabeusi szabadságharc elismerését is jelentette, hiszen annak köszönhetően lehetett a Templomot megtisztítani. Heródes Antipászt, Galilea uralkodóját „rókának” nevezte (Lk 13:32), később pedig még szóra sem méltatta, lényegében illegitimnek tekintve a „globalista” Rómát kiszolgáló, félig edomita (idegen) Heródes-házat (Lk 23:9). Nem kifogásolta, hogy őt magát „királynak” nevezze Pilátus (Jn 18:37), bár nyilvánvalóvá tette, hogy az Ő országa nem e világból való. Ez azonban távolról sem jelenti, hogy ne akarná a világ rendjét befolyásolni, már a mostani korszakban is. (Arról nem is szólva, hogy a Földre való visszajövetele után Jézus Krisztus politikailag is az egész világ vezetőjévé válik.)

A nándorfehérvári diadal. Hunyadi János és Kapisztrán János seregei útját állták a török hódításnak

Az apostolok politikai küzdelme

Az apostolok – szükséges mértékben – a politikai és jogi küzdelmet is felvállalták küldetésük teljesítése érdekében. Mai kifejezéssel élve „polgári engedetlenséget” tanúsítottak, amikor a közhatalmi testületként is mű­kö­dő Szanhedrin tiltásával szemben bejelentették: „Inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint embereknek.” (Csel 5:29) A maga nemében polgári jogi küzdelemmel érnek fel Pál apostol azon erőfeszítései, amikor máig ható példamutatással a római polgárjogainak igyekezett érvényt szerezni az őt ért atrocitásokkal szemben (Csel 16:37, 22:25, 25:11). Péterrel együtt kinyilvánították, hogy az államhatalom legitimitását az Isten szabta erkölcsi törvények betartása és betartatása adja, tehát a közhatalom nem korlátlan, hanem erkölcsi igazolásra szorul (Róm 13:1-7, 1Pt 2:13-14).

A Biblia tehát nem politikamentes. Eseményei konkrét térben és időben, konkrét politikai keretek között játszódnak és tartalmaznak a mindenkori hatalmi, társadalmi környezetre is vonatkozó általános igazságokat. A bibliai események nem spiritualizálhatók annyira, hogy elfeledkezzünk: a fáraó, Heródes, Pilátus politikai vezetők voltak. A bűn, ami ellen a keresztények harcolnak, nagyon sokszor politikai döntésekben és programokban is testet ölt. Isten embereinek, népének (Izraelnek és az Egyháznak) sok konfliktusa politikai is volt, amihez Istennek mindig volt szava, cselekvési terve.

A kereszténység felbecsülhetetlen értékű politikai hatása

Miután a 313-ban kiadott milánói ediktum véget vetett a Római Birodalomban a keresztényüldözésnek, nem is volt kérdéses, hogy az immár szabadon szerveződő keresztény egyház hatni kíván-e a közállapotokra. A kérdést csak a mérték és a módszer, eszközrendszer jelentette. A főáramú kereszténységtől egészen a puritánokig szinte minden jelentős áramlat és reformátor fontosnak tartotta a hitélet mellett az „igazságos” társadalom megteremtésében való szerepvállalást is. A jelzős szerkezetű, azaz a „keresztény” társadalomra, „keresztény” királyságra megfogalmazott igények, a „keresztény birodalom” (Respublica Christiana) eszménye, a társadalmi kérdésekkel, a helyes berendezkedéssel, a jó törvény kritériumaival, a hatalom helyes használatával foglalkozó keresztény értekezések, a jó uralkodó mintaképét felvázoló, oktatási célzatú „királytükrök” (mint például Szent István király intelmei Imre herceghez), mind ennek a lenyomatai. Ebben a társadalomformáló igyekezetben kétségtelenül megjelentek sokak szenvedését, tragédiáját előidéző szélsőségek is, melyek részben teológiai tévedésekből vagy szereptévesztésből, részben emberi gyarlóságból, korrupt hatalomvágyból eredtek. Az államhatalommal való összefonódás, az erőszak-apparátus felhasználása, az inkvizíció, a vallási kényszer különböző formái, az intézményi érdekeknek a spiritualitás fölé kerekedése mind idetartoznak. De ezek sem homályosíthatják el az emberi méltóság, a törvény előtti egyenlőség, az elidegeníthetetlen emberi jogok és a szolgáló hatalom ethoszának európai megteremtéséhez, az állam (Bibó István szavaival élve) „erkölcsi személyiséggé formálásához” nyújtott elévülhetetlen keresztény hozzájárulást. Az igazságosság nélküli országokat „rablóbandához” hasonlító Szent Ágoston, a keresztény természetjogtant kidolgozó Aquinói Tamás, az európai humanizmus emblematikus alakjának számító Rotterdami Erasmus, a zsarnoksággal való szembeszállás jogát megfogalmazó Luther és Kálvin, Oliver Cromwell, az ellenállási jogot demokratizáló puritánok,

a törvények uralmát kifejtő Béza és Samuel Rutherford, az amerikai alkotmány atyjának tekintett James Madison, az angliai rabszolga-kereskedelem eltörlését sikerre vivő William Wilberforce, avagy a feketék faji megkülönböztetése elleni polgári jogi mozgalom vezéralakja, Martin Luther King csak néhány személyiség sokak közül ebben a folyamatban. Még akkor is, ha egyeseknek voltak erősen vitatható nézeteik és elítélendő aktusaik is. És akkor még nem is szóltunk arról az alapvető szerepről, amit a kereszténység a felebaráti szeretettől motiváltan, a diakónia mentén kezdettől fogva játszik Európában, majd innen kiindulva szerte a világon a társadalmi szolidaritás, a jótékonykodás, a rászorultakról való gondoskodás, az elesettek védelme, betegellátás, nép­mű­velés területén, ami ugyancsak szervesen hozzájárult a közgondolkodás átitatásához az emberi élet értékével, az emberbarát kultúra kialakulásához, ami a zsidó-keresztény civilizációt az egész világon egyedülállóvá teszi.

A kereszténység és a belőle táplálkozó hitbéli, erkölcsi motiváció és aktivitás nélkül hazánk sem jutott volna semmire. Államalapító Szent István, országgyarapító Szent László és újjáépítő IV. Béla királyaink; a „kereszténység védőbástyája” eszmeiségétől hajtva a törökök ellen hadat viselő I. (Jagelló) Ulászló és a Hunya­diak, továbbá a keresztény eszmeiséggel átitatott Rákóczi és Zrínyi dinasztia (I. Rákóczi Györgyöt egyenesen „bibliás őrálló” fejedelemnek nevezik); az Erdély „aranykorát” elhozó protestáns Bethlen Gábor fejedelem; a magyar polgárosodás és szabadság ügyének olyan prominensei, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József; az 1956-os szovjet katonai invázió során is a helyén kitartó Bibó István: sokak mellett mindannyian jól példázzák a kereszténységből fakadó cselekvő felelősségvállalást a társadalom és a haza iránt.

Fókuszban a módszer

A hitigazságok, továbbá a társadalmi tanítás megvalósításának kívánatos módszerét illetően nagy volt az eltérés a keresztény világban. A történelmi kereszténységet (élén a katolikussal) egészen a 20. század második feléig – Észak-Amerika kivételével – az állammal való összefonódás, a közhatalmi eszközök haszon­elvű felhasználása jellemezte. A római katolicizmus csak 1965-ben, a II. vatikáni zsinaton ismerte el, hogy a vallásszabadság mindenkit megillető emberi jog. Mindezek ellenére a főáramú történelmi kereszténység sem vitatta soha, hogy két szféra: egyházi és állami („sacerdotium” és „regnum”) létezik, sőt ezt I. Gelasius pápa még tanná is avatta a nevezetes „két kard” elméletében (494). Vita abban volt, melyik primátusa érvényesüljön a másik fölött, és ez a Nyugatrómai Birodalom romjain felépülő új rendben a pápaság, a Keletrómai (Bizánci) Birodalom területén pedig a császárság javára dőlt el. A két szféra létének elismerése azonban már idejekorán, önmagában is megalapozott egy, a civil szabadság irányába mutató fékrendszert, amilyet az iszlám eleve nem ismer, mert benne a hatalom egységes és oszthatatlan, aminek alfája és ómegája az iszlám, aminek megtestesülése maga az iszlám állam, illetve kalifátus, mint maga a „vallási szervezetrendszer”.

I. Rákóczi György

Eötvös József

Kossuth Lajos. Keresztény hitük sarkallta őket

Az állam és az egyház viszonya aztán a reformáció második hullámának térhódítását követően, a polgári átalakulás mentén Nyugaton az állam és az egyház elválasztása felé vette az irányt, ami a vallásszabadságot, a keresztény világban létrejött felekezeti pluralizmust volt hivatott biztosítani. A szeparáció elvét ma már nemigen illik megkérdőjelezni a nyugati kereszténységen belül, az erőszak vallási érdeket szolgáló alkalmazásától pedig mára már az egész keresztény világ megtisztult.

Vannak, akik éppen az államegyházi erődítmények feladásában látják az egyik okát az európai kereszténység térvesztésének, különösen az iszlamizmussal szemben, ami a kereszténységgel ellentétben államai teljes védelmét, hatalmi és pénzügyi támogatását élvezi. Azonban a szabadságnak, ami lehetővé teszi, hogy az ember önálló, felelős döntések meghozatalára képes erkölcsi lényként, igazi emberként élhessen, ára van. A hatalmi gyámkodás hiányát társadalmi aktivizmussal kell pótolni, nem pedig teokráciát állítani teokráciával szemben, mert az szükség­sze­rűen a szabadságjogok korlátozásával jár egy pluralista tár­sa­da­lom­ban, és éppen a keresztény szabadságeszmét számolja fel. Demokratikus játékszabályok között kell versenyképesen, hatékonyan megjeleníteni a kereszténységet a nyilvánosság előtt. Megalkuvás nélkül képviselni értékeit! Elsősorban a Szó és a Szellem (az Igaz­ság) erejére támaszkodva és a hitre, ami „legyőzte a világot”. A Mester példáját követni, nem pedig állami erőhatalommal operálni.

Az állam és az egyház elválasztása viszont nem lehet ürügy az állam be nem avatkozására (rosszul értelmezett, korlátlannak vélt vallási semlegesség, illetve tolerancia okán), amikor vallási köntösben, az iszlám égisze alatt egy embertelen, totalitárius hatalmi rendszer térfoglalása zajlik. Mert az bűn, ahogy a Nyugat elnézi az iszlám világban zajló keresz­tényüldözést, és eltűri, hogy az iszlám az Európában élvezett vallásszabadságot kihasználva „ezerrel” építi a mecseteket, és terjeszti kontinensünkön az alapértékeinket tagadó propagandáját, szít erőszakot a gazdag háttérállamai támogatásával.

James Madison: „Ha az emberek angyalok volnának, nem kellene kormányozni őket. S ha az embereket angyalok kormányoznák, a kormányzatot nem kellene ellenőrizni.”

Betölteni a helyet a közélet porondján

Tény, hogy az állam és az egyház elválasztása visszájára fordul, ha annak eredménye a vallás, az egyház kiszorítása vagy kivonulása a közéletből, a kereszténység kiszorulása a politikai diskurzusból. A szeparáció nem jelentheti a közélet szekularizálását, hiszen a társadalom és az egyház, illetve a közélet és a vallás nem választhatók szét, mert az egyház, a hívők, a társadalom szerves részei, és ennek törvényszerűen politikai visszatükröződése van! Ha viszont a keresztények passzívak, és nem töltik be a helyüket a társadalmi, politikai arénában, akkor a vákuumba más világnézetek, izmusok, más vallások nyomul­nak be, veszik kezükbe a közvélemény formálását, hogy aztán politikai programokban testet öltve eljussanak akár a jó és rossz fogalmának felcseréléséig, a hagyományos értékek leváltásáig, ami meg anarchiát, a demokrácia halálát jelenti. A demokrácia ugyanis – éppen az általa lehetővé tett nagyobb társadalmi szabadság, a hatalmi kötelékek oldása okán – szilárd erkölcsi alapok nélkül nem tud működőké­pes maradni. Ilyen erkölcsi alapok pedig nem maradnak fenn önmaguktól, csak akkor, ha az őrzésükre és átörökítésükre hivatottak, jelesül az erkölcsi és szellemi alapokon álló keresztény közösségek – és egyénenként a hívők maguk is – aktívan védelmezik és erősítik ezeket a fundamentumokat. Ehhez még – különösen a mai destruktív társadalmi trendeket látva – fontos lenne az is, hogy a különböző keresztény irányzatok, a hitelvi vitáikat nem feladva, együttműködjenek a Tízparancsolat ember-ember közti viszonylatra irányuló alaptörvényeinek társadalmi érvényesítésében.

Értékalapú politizálás

A keresztény politizálás értékalapú, hiszen a homlokterében az igazságosság, az Isten adta erkölcsi törvények, társadalmi normák (a bibliai értékrend) védelme áll. Ilyenek például az élethez, szabadsághoz (személyi, szólás- és vallásszabadsághoz), tulajdonhoz, jó hírnévhez való jogok, a hagyományos közösségek (házasság, család, egyház és nemzet) védelme, a rászorultak segítése, az emberbaráti tisztelet és az együttműködés kultúrájának erősítése, a teremtés (a természet) rendjének megőrzése. Ezekre ma mint „klasszikus értékekre” szokás utalni. A keresztények – főszabály szerint – az ilyen értékekhez való viszonyuk alapján ítélik meg a politikusok, politikai pártok, társadalmi mozgalmak tevékenységét. Ebből eredően a keresztények ügycentrikusak, így pártpreferenciájuk többször is változhat aszerint, hogy a pártok miként viszonyulnak a konkrét ügyek mentén a klasszikus értékekhez és a keresztény közösségek létéhez, működésük szabadságához. Előfordulhat az is, hogy egyik kérdésben az egyik, másikban a másik formációt támogatják. A felszínes külső szemlélőnek ez látszatra „elv­te­len­ség­nek” is tűnhet, holott ennek éppen az ellenkezője – a klasszikus értékek melletti kitartás – az igaz. A Krisztus és az alapértékek iránti hűség felülírja a pártpreferenciát.

Hallgatni aposztázia!

A törvénytelenség (mai szóhasználattal „progresszív értékek”) propagálása és intézményesítése mára politikai programok szintjére emelkedett. Kulturális háború zajlik a zsidó-keresztény értékrend, a klasszikus emberi és társadalmi értékek, a hagyományos közösségek (házasság, család, egyház, nemzet), a társadalom természetes integritását biztosító közösség- és társadalomszervezési elvek, sőt maga a természet adta keretek ellen is.

Amikor az azonos neműek „házasságának” törvényesítését a feketék hajdani felszabadítására vezető polgári jogi küzdelem rangjára emelik; amikor az ember természetes/biológiai nemi adottságait a szabad személyiségfejlődés korlátjának állítják be, ami alól az emberiséget fel kell szabadítani; amikor milliószámra gyilkolják a magzatokat; amikor gátat kívánnak szabni a destruktív társadalmi jelenségekre való szókimondó rámutatásnak, a „politikai korrektség” jelszavával újjá­élesztik a cenzúrát; amikor a „nyitott társadalom” jelszavával egymással ellentétes kultúrákat akarnak mesterségesen összekeverni, és meg akarják fosztani a nemzeteket az önvédelmi joguktól; amikor a fejlődés zálogaként hirdetett globalizmus égisze alatt a nemzeti szuvereni­tásra törnek, akkor a keresztények nem maradhatnak némák, nem húzódhatnak vissza magánszférájukba vagy templomaik falai mögé, mert az ma maga az aposztázia! Különösen vigyázniuk kell, hogy tudatlanság vagy a hazug propaganda, illetve álságos többségi, társadalmi vagy hivatásrendbeli elvárások hatására ne váljanak akaratlanul is a törvénytelenség térfoglalásának támogatóivá!

Abortuszellenes tüntetés

Az emberiség története olyan szakaszba ért, amikor egyre több olyan politikai kihívás keletkezik, ami a törvénytelenség irányába taszít. Az antikrisztusi szellem drámaian megerősödött a világban, névadójáról pedig előre megíratott, hogy ő a „bűn embere”, „törvénytaposó”, (2Thessz 2:3,8), aki úgy „véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt”. (Dán 7:25) A keresztény világban terjedőben levő erkölcsi liberalizmus és politikai rövidlátás (aminek sajnálatosan ma éppen a kívülállók által a „keresztény világ fejének” tartott Ferenc pápa az egyik zászlóvivője) előre jelzi, hogy az Antikrisztus színrelépését megelőző aposztáziában milyen jelentős szerepet játszhat a politikai események helytelen megítélése a keresztények részéről. Ezért ma különösen fontos az ismeret és a prófétai látás, korunk kihívásainak a bibliai igazságok fényében való megértése, továbbá a kitartás, az állhatatosság keresztény hitigazságaink és zsidó-keresztény erkölcsi értékeink mellett. Miként arra maga Jézus Krisztus buzdít: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az életnek koronáját.” (Jel 2:10)