Lehetnek-e gazdagok a keresztények?

Hogyan viszonyul Isten az anyagi értékekhez, a pénzhez, a vagyonhoz? Mi a véleménye a gazdaságról és a gazdagságról? Vajon lehetnek-e a hívők gazdagok, vagy a Szentírás valóban a szegénységet tartja számukra követendőnek inkább? Kiknek kell finanszírozniuk az egyház működését és hogyan? Milyen a viszony az egyházak, a demokratikus kapitalizmus és a globalizáció jelene között? Mi erről a világi közgazdászok véleménye – és mi áll az Írásokban? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a következő oldalakon.

A világ legtöbb más vallásával ellentétben a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás egyedülálló abban, hogy az anyagi világhoz pozitívan viszonyul. Jahve Elóhím, a zsidók és a keresztények Istene, amikor szavával megteremti a jelenlegi világmindenséget, annak egyes elemeit rendre akaratával összhangban lévőnek, azaz jónak minősíti; majd befejezve a Teremtés művét "látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, íme, igen jó" (1Móz 1:31).

Ezzel szemben a legtöbb nagy pogány vallás, sőt vallásos filozófia kisebb-nagyobb mértékben ellenségesen viszonyul az anyagi világhoz, abban mintegy a szellemi szféra fő ellenségét vagy legalábbis megismerésének akadályozóját látva. Tőlünk távolabb például a hatalmas területet uraló hindu-buddhista világnézet szerint a látható valóság csak látszat, amelyet a szenvedés – mely szintén nem valóság – mindörökké jellemez, s az emberi szellem fő célja, hogy ezt felismerve kiemelkedjen, és valahogy megszabaduljon a világ, azaz a látszat fogságából. De a témánk szempontjából most jóval fontosabb, az európai civilizációt alakító görög filozófiák egy része hasonlóképpen negatív álláspontra helyezkedett az anyagi valósággal szemben.

A materiális, fizikai realitás pozitív felfogásából fakad viszont a minden vallás közül egyedül a zsidó-keresztény kinyilatkoztatásra jellemző hit a test feltámadásában, amely szerint valamennyi, a Földön valaha is élt ember fizikai testben fel fog támadni a történelem egy meghatározott időpontjában, majd ebben a formájában örökké fog létezni egy szintén fizikai értelemben újjáteremtett, jövőbeli világmindenségben (ólám haba: eljövendő világ), vagy örök boldogságban, vagy örök gyötrelemben. "A Misna [a judaista vallás alapjául szolgáló egyik rabbinikus irat] azoktól, akik tagadják a feltámadást, még az eljövendő világban való részesülést is megtagadja" – hívja fel a figyelmet E. E. Urbach, a zsidó vallástudomány jeles tudósa (The Sages. Their Concepts and Beliefs. I–II., Jerusalem, 1987). A zsidóság eredeti hite szerint tehát a test feltámadásában nem hívők nem is üdvözülhetnek. A kereszténységben alapvető Apostoli Hitvallásban szintén szerepel, hogy "hiszek a test feltámadásában" (jóllehet a "Hiszekegy" legtöbb elmondója ma már talán nem is érti, mit mond ki ezzel), így ez az újszövetségi hitben is üdvösségi feltétel.

Urbach azt is kiemeli, hogy ez a hit semmilyen módon nem hozható közös nevezőre a pogány vallások üdvözülésfelfogásával, mert azokban az üdvösség lényege az, hogy a szellem és a lélek végleg megszabaduljon az anyagi test "börtönéből"; míg a zsidó-keresztény meggyőződés szerint a végső boldogság állapota éppen ennek az ellenkezője: a szellem és a lélek végérvényes visszatérése az ez által örökre megdicsőülő testbe. "A későbbi utalások a léleknek a testbe való visszatérésére, amely feléled, és a hit, amely a lélek és a test egységén alapul, semmilyen módon nem közvetíthető a lélek halhatatlanságára összpontosító hellenisztikus elképzelésekkel. A későbbi gondolkodás a lélek és a test abszolút ellentétén alapul, ahol az utóbbi csak egy börtön, amelyből a lélek kiszabadulni vágyakozik. Ez az elmélet a lélekvándorlás platonikus mítoszából ered…" – írja Urbach. Ez a feloldhatatlan ellentét a zsidó–keresztény hit és a pogány elképzelések között szintén abból a még gyökeresebb eltérésből fakad, amelyet fentebb említettünk: míg a Szentírás kinyilatkoztatása a Teremtéstől fogva pozitívan viszonyul az anyagvilághoz, addig az uralkodó pogány vallások, filozófiák legnagyobb része a szellem és lélek börtönének látja azt, ahonnan a legjobb mielőbb megszabadulni.

Elárultuk a Földet

A korai kereszténység hamar önmagán belül is konfliktusba keveredett e kérdéseket illetően, ugyanis az I. században még domináns, eredeti zsidó-keresztény értelmezéssel szemben a pogány háttérből megtérők sokasága önkéntelenül is magával hozta régi felfogását; s így rövidesen megindult a teológiában az anyag- és testellenes, újplatonikus, sztoikus, cinikus eredetű filozófiai eszmék, értelmezések térhódítása. Tertullianus egyháztanító a II–III. század fordulóján már elkeseredett küzdelmet folytatott azok ellen, akik a holtak feltámadásának hitét "imaginárius jelzéssé facsarják ki", megtagadva annak szó szerinti értelmezését. A kereszténységbe fokozatosan beszivárgott az anyag- és testellenes, pogány aszketizmusra hajló gondolkodásmód és érzület; és jóllehet a keresztény egyházak hivatalosan elvileg mindmáig nem tagadták meg a Teremtés jó voltába, sem a test feltámadásába vetett hitet, az évszázadok alatt gyakorlatilag mégis elfogadták a pogány filozófiák negativizmusát ezen a területen.

A "pogány világ" utolsó nagy szellemi offenzíváját jelentő, mégis a korai kereszténységre – mindmáig – a legnagyobb befolyást gyakorló filozófiai irányzat, az újplatonizmus szerint az Istenből kiáradás (emanáció) útján származó lelkek útjuk legalacsonyabb és legsötétebb állomását érik el, amikor emberi testbe, vagyis az anyagi világba költöznek, ezért a legfontosabb életcél már a földi élet során, majd a halál után végleg kiszabadulni ebből, és Istenhez visszaemelkedni. A sztoikusok azt tanították, hogy a szenvedés a kielégítetlen kívánságok miatt lép fel, és ennek megoldása nem a kívánságok kielégítése, hanem megszüntetésük, a szenvedélymentes, vágymentes állapot (apatheia), amely így a szenvedés megszűnéséhez is vezet, amit a boldogsággal azonosítottak. Ezek a világnézeti koncepciók szinte észrevétlenül vették át az eredeti biblikus látásmód helyét a kereszténységben, sőt ma is kevesen veszik észre, hogy ezek – némi látszólagos, formai, külső hasonlóság ellenére – valójában lényegileg idegenek a krisztusi hittől.

Az első századokban még éles konfliktus állt fenn az említett ellentétes világnézetek között a kereszténységen belül. Az anyag- és testellenes pogány szemléletmód különböző formái a gnószticizmus zavaros elegyében igyekeztek közös frontot alkotni az anyag és a test – már elvégzett és majdan teljességre is jutó – megváltását képviselő kereszténységgel szemben. A gnózis legpregnánsabb tanítása annyira lehetetlennek tartotta a szellemi és az anyagi valóság egyesülését, megbarátkozását, hogy azt állította: Jézus valóban Isten Fia, Messiás, és maga az Ige ugyan, de éppen ezért lehetetlen, teljes képtelenség, hogy emberi hús-vér testben megjelenhetett és szenvedhetett volna. Szerintük csak úgynevezett látszattestben vagy angyali testben volt közöttünk valójában, s így szenvedése, halála is csak látszólagos lehetett. Hogy az anyag- és testellenes látásmód e gondolati fókuszpontja mennyire ellentétes volt az apostolok tanításával, azt János apostol – valószínűleg épp a gnósztikusokkal szemben megfogalmazott – mondatai jól megvilágítják: "Erről ismerjétek meg az Isten Szellemét: amelyik szellem Jézust testben [szarx = szenvedésnek kitett, emberi, hús-vér test] megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; és amelyik szellem nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus szelleme, amelyről hallottátok, hogy eljön; és most e világban van már." (1Jn 4:2–3) Eszerint ez a kérdés az igaz vagy a hamis hit közötti legfőbb, központi fontosságú próbakő, amelynek segítségével meg lehet állapítani az ördögtől avagy Istentől származó tanok igazi eredetét. Nem egy mellékes dologról van tehát szó!

A század másik nagy szakadár irányzata, a markionizmus pedig – hasonlóan a legtöbb gnósztikus irányzathoz – egyenesen odáig ment mindebben, hogy az Ószövetség, a zsidók teremtő Istenét gonosz és kegyetlen istenségnek (démiurgosznak vagy gonosz angyalnak) nyilvánította, magát a teremtett anyagvilágot pedig egy gonosz műnek, és azt állította, hogy a valódi, "keresztény" Isten, Jézus Krisztus Atyja nem azonos az ószövetségi Jahve Elóhímmal. Markión az Ószövetséget nem is tekintette Szentírásnak, és az Újszövetség legtöbb részét is elvetette. Bár az egyház hosszú és kimerítő küzdelemben doktrinálisan kivetette magából Markión tévelygését, számos vallástörténész kimutatta, hogy az ügyesen visszaosont a hivatalos egyház hátsó bejáratán, és finomabb formában, észrevétlenül beépült a kereszténységbe az olyan, máig gyakran hallható felfogások – néha szinte csak hangulatok – formájában, amelyek szerint "az Ószövetség Istene kemény, szigorú, míg az Újszövetségé irgalmas és szerető" (mintha bizony nem ugyanarról a változhatatlan Istenről lenne szó). De ilyen rejtett markionizmus, pogányság az anyagi világgal és a testtel szemben negatív álláspontra helyezkedő, elutasító magatartás, keresztény(nek nevezett) felfogás is.

A lutheránus lelkészcsaládból származó Nietzsche, a történelmi kereszténység legerőteljesebb kritikusa a keresztényeket alapvetően azzal vádolta, hogy azért nem lehet helyes a hitük, mert "elárulják a Földet". El kell ismerni, hogy az 1900 éves európai, történelmi kereszténységet illetően Nietzschének sok tekintetben igaza volt. A kereszténységben tovább élő markionita-gnósztikus-újplatonikus-sztoikus anyag- és testellenesség valóban a Föld elárulása. A német gondolkodó csak abban tévedett, hogy ezt azonosította az eredeti kereszténységgel. Azt azonban helyesen ismerte fel, hogy az általa kereszténynek vélt mentalitás halálra van ítélve az európai civilizáció történelmében – illetve halála az ő korára valójában már be is következett.

Friedrich Nietzsche. Az evangélikus lelkészcsalád fia csalódott a kereszténység értékeiben

Az igazi krisztushit legfőbb célja ugyanis nem a világból való elmenekülés (eszképizmus) valamiféle szellemi birodalom nevében, hanem éppen fordítva, a világ aktív megváltoztatása és felemelése az Istentől származó Szent Szellem által, aki lejött erre a Földre, hogy ebben segítsen, majd pedig a szintén ide visszatérő Messiás által. A "Miatyánk" szerint: "Atyánk, aki a mennyekben vagy, legyen szent a Neved, jöjjön el a királyságod, valósuljon meg az akaratod a Földön is ugyanúgy, ahogyan a mennyben!" Ez a hit eredeti tartalma – s ahol ezt visszafordítják, elhomályosítják, ott János apostol szerint az antikrisztus szellemének befolyása érvényesül, bármennyire is a kereszténység neve alatt zajlik mindez. Ez az ima nem azt kéri, hogy "hadd menjünk fel Hozzád a mennybe minél előbb erről a gonosz Földről".

Az Újszövetség nem önálló mű. Ezért nem tartalmaz minden kulcsot önmaga értelmezéséhez. Emiatt szövege többféle világnézeti szemüvegen, hálón, "mátrixon" át is nézhető és magyarázható, s ezeknek megfelelően más és más képet ad a kereszténységről. Egyetlen valóban helyes megértése azonban akkor érhető el, ha az Ószövetség segítségével értelmezzük, hiszen arra épült, és nem a pogány filozófiákra – minden ellenkező híreszteléssel szemben. Az Újszövetség azért is nem alkot önálló rendszert, mert Isten szándéka szerint az ószövetségi kinyilatkoztatás folytatása. A kereszténységben máig tovább élő, rejtett gnószticizmus lényege éppen abban áll, hogy az Újszövetséget 1900 éve a görög filozófiák és a pogány vallási felfogások szemüvegén, világnézeti hálóján át szemlélik, és azok gondolati mátrixába rendezve értelmezik, elszakítva az ószövetségi kinyilatkoztatástól és szembeállítva azzal. Még az egyes kulcsszavak jelentésén, a fogalmakon is a leggyakrabban mást értünk emiatt, mint azok – többnyire zsidó – leírói. Így ez a hamis értelmezés ennyi idő után ma már zsigeri-érzelmi szintig, öntudatlan mélységekig lehatolt az európai civilizáció tagjaiban. Ez számukra a kereszténység. Sokakban már az az állítás is, amelyet fentebb tettem, miszerint az Újszövetséget az Ószövetségen keresztül kell értelmezni, öntudatlan, zsigeri ellenszenvet, tiltakozást ébreszt. Ez a lappangó markionizmus szelleme. Holott a fentebb említett kiindulópont magától értetődő evidencia.

Korunk legnagyobb teológiai feladata továbbra is a kereszténység újraértelmezése, visszahelyezése az eredeti, Istentől származó ószövetségi "értelmezési mátrixába", megtisztítása minden rárakódott pogány felfogástól, és az Újszövetség helyes megértése. Ehhez kívánok hozzájárulni az alábbiakban az anyagi élet, a pénz, a gazdagság újszövetségi tanítását keresve.

Három gazdag ember Istene

A történelmi kereszténység még ma is széles körben elterjedt, Európában mélyen begyökeresedett általános képe az anyagi életről, a pénzről, a gazdaságról és gazdagságról az – hűen markionita hagyományához –, hogy mindez valami piszkos dolog; az anyagi életről kereszténynek beszélni kellemetlen, feszélyező, illetlen, sőt bűn; a gazdagság negatív valóság; a keresztény embernek erkölcsi kötelessége szegénynek maradni. Ezen a képen csak a főként angolszász protestáns, kapitalista (mindkét szó sokakban szintén azonnal negatív érzelmi húrokat pendít meg) keresztény irányzatok árnyalnak valamennyit – ezekről később lesz szó –, ám itt Kelet-Európában nem mondhatni, hogy az ő nézeteik uralkodók vagy akár csak szélesebb körben ismertek lennének.

Pedig, mint láttuk, a teremtett világ a Biblia szerint eredendően jó, és ezt a tulajdonságát még a benne érvényesülő szatanisztikus befolyás hatására sem vesztette el. Az anyagi valóság és az anyagi jellegű értékek a Szentírás eredeti tanítása szerint pozitívak. A zsidó-keresztény hit atyjáról, Ábrahámról feljegyzi az Ige, hogy "Ábrám pedig igen gazdag vala barmokkal, ezüsttel és arannyal" (1Móz 13:2), amit az isteni Szerző áldásnak minősít: "Az Úr pedig igen megáldotta az én uramat [Ábrahámot], úgyhogy naggyá lett: mert adott neki juhokat, barmokat, ezüstöt, aranyat, szolgákat, szolgálóleányokat, tevéket, szamarakat." (24:35) Ábrahám ezt az áldást továbbadta fiának, Izsáknak, aki "vetett… azon a földön, és lett neki százannyija, mert megáldá őt az Úr. És gyarapodék az a férfiú, és elébb-elébb megy vala a gyarapodásban, mígnem igen naggyá lőn. És vala neki apró és öreg barma és sok cselédje, s irigykedének ezért reá a filiszteusok." (26:12–14) Ő is ráhelyezte fiára, Jákobra Ábrahám áldását imájával, amelynek hatására "felette igen meggazdagodék a férfiú [Jákob]; és vala néki sok juha, szolgálója, szolgája, tevéje és szamara." (30:43)

Isten egyik neve a Szentírásban mindvégig: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Három általa dúsgazdaggá tett ember Istene. Ő pedig soha nem változik meg.

Jóbról – Ábrahám oldalági rokonáról – ekként ír a Biblia: "Az Úr pedig jobban megáldá a Jób életének végét, mint kezdetét, mert lőn néki tizennégyezer juha, hatezer tevéje, ezer igás ökre és ezer szamara. És lőn néki hét fia és három leánya…" (Jób 42: 12–13) Egyértelműen kijelenthetjük tehát, hogy az áldás szó bibliai tartalmába beletartozik az anyagi gazdagság, gyarapodás, bővölködés fogalma is, mégpedig mint pozitív valóság.

Jézus arra figyelmeztet, hogy az Ószövetség Isten ihletett Igéje, amely érvényben marad, amíg a világ fennáll, s amelyet az Újszövetség sem érvénytelenít: "Ne gondoljátok, hogy eltörölni jöttem a Törvényt vagy a Prófétákat: nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy teljessé tegyem őket. Mert úgy van, ahogy mondom nektek: ameddig az ég és a föld meg nem semmisül, egyetlen »i« betű vagy egyetlen írásjel sem tűnik el a Törvényből, amíg az egész meg nem valósul!" (Mt 5:17–18)

Nos, ez a Törvény közelebbről is részletezi Mózes 5. könyve 28. fejezetében az Istentől származó áldás fogalmát, amely szerint az magában foglalja az ember anyagi életének minden területére kiterjedő, bőséges ellátás, megelégedettség állapotát, sőt a szükséges felett jelentkező felesleg birtoklását. Ugyanebben a fejezetben Isten az átok jelenlétének jeleit is felsorolja. Ezek között szerepel a szegénység, a szűkölködés is.

Ettől a szemlélettől az Ószövetség sehol nem tér el. Dávid is kiemeli énekeiben, hogy a Törvényt kedvelő ember "minden munkájában jó szerencsés lesz" (Zsolt 1:3); valamint a Zsoltárokban önmagát kijelentő Isten közli, hogy "enyém az erdőnek minden vadja, a barmok az ezernyi hegyeken" (50:10), amit Aggeus prófétánál még így egészít ki: "Enyém az ezüst és enyém az arany, azt mondja a Seregeknek Ura." (2:8) Istent magát is gazdagként – a leggazdagabbként – mutatja be a Szentírás.

Salamon – akit Isten túláradóan nagy gazdagsággal áldott meg, mivel bölcsességet kért Istentől –, hasonlóképpen vélekedik: "Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi sem szerez bántást." (Péld 10:22) Nézete szerint "a bölcseknek ékességük az ő gazdagságuk" (14:24). A példákat végtelen hosszan lehetne még sorolni.

Természetesen az Ószövetség ismeri a rossz módon szerzett vagy használt gazdagságot és a jómód miatt eltorzult személyiségű gazdagok jelenségét is. Ennek a problémának a gyökerét azonban nem magában a gazdagságban, Isten áldásában, hanem az ahhoz való rossz viszonyulásban, a bűnben, a szennyezett motivációkban látja. Ezért az Izraelnek adott kinyilatkoztatás sohasem a jólét, hanem a bűn és a torzulások ellen hadakozik; és nem helyezi bűntudat alá a gazdagokat csak azért, mert gazdagok. Mindennek egészen biztosan szerepe volt abban, hogy a zsidóság máig többnyire pozitívan viszonyul az anyagi gyarapodáshoz, és a hamis bűntudat a történelem során általában nem akadályozta abban, hogy ezt igyekezzen is megvalósítani, megélni.

Salamonnál gazdagabbak

"Mindezt eddig is tudtuk, ámde az Újszövetség nem ezt tanítja, hanem a szegénységet hirdeti!" – vetik mindennek ellenébe a "markionita kereszténység" képviselői. Valóban így lenne? Ha közelebbről és őszintén megvizsgáljuk az Újszövetség ezzel kapcsolatos tanítását, kiderül, hogy ez a nézet távolról sem igaz.

Hivatkozni szoktak például arra a részre, amikor Jézus kiküldi a tanítványokat: "Erőtleneket gyógyítsatok, halottakat támasszatok, leprásokat tisztítsatok, démonokat űzzetek! Ajándékba kaptátok, ajándékba adjátok! Ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt erszényetekbe! Ne vigyetek az útra se poggyászt, se két ruhát vagy sarut, se vándorbotot: mert méltó a munkás az ételére." (Mt 10:8–10) Ez az úgynevezett "evangéliumi szegénység" ideálját alátámasztó egyik legalapvetőbb bibliai hely. Arról azonban sokan elfeledkeznek, hogy Jézus később – az utolsó vacsorán – rákérdezett, hogyan is alakult a tanítványok anyagi állapota ebben az időszakban: "Majd azt mondta nekik: »Mikor elküldtelek benneteket erszény, tarisznya és saru nélkül, valamit is nélkülöztetek-e?« Mire azok: »Semmit!«" (Lk 22:35) A tanítványok meglepő tapasztalata tehát az volt, hogy semmiben nem szenvedtek szükséget: Isten természetfeletti gondviselése minden területen betöltötte szükségleteiket. Ez pedig nem a szegénység állapota. Ráadásul Jézus így folytatta, módosítva kiküldetésük jellegét a jövőre nézve: "Most viszont, akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyát is…!" (36–37. v.) A keresztény misszió jelenleg aktuális kiküldetési parancsa tehát ez, és nem az előbbi.

A világhírű gyógyító evangélistanő, Kathryn Kuhlman életrajza tartalmazza azt a mulatságos epizódot, amely szerint Kuhlmannak két teljesen azonos szabású ruhát kellett csináltatnia ugyanabból az anyagból, mivel egyes evangéliumi gyülekezetekben akkoriban csak akkor fogadták el az evangélisták szolgálatát igaznak, ha mindössze egy ruhájuk volt. Hölgy létére kissé kellemetlennek találta volna, hogy egy héten át minden napot ugyanabban a ruhában töltsön, ezért kénytelen volt ekként kifogni a Szentírás félreértelmezéséből fakadó sajátos tradíción.

Egy másik, az "evangéliumi szegénység" követelménye kapcsán gyakran hivatkozott rész a gazdag ifjú esete, aki nem követi Jézust, jóllehet vágyna erre, mert nagy vagyonát sajnálja szétosztani a szegények között. Jézus azzal kommentálja rossz döntését, hogy felsóhajt: "Milyen nehezen mennek be a gazdagok Isten országába!" Már az is figyelemre méltó, hogy a tanítványok Jézusnak e kijelentésén nagyon megdöbbennek (pedig ez a mondat a vele való hároméves együttlétük utolsó heteiben hangzik el, tehát ha Jézus minduntalan a szegénységet hirdette volna, már nem kellett volna meglepődniük).

Jézus ekkor pontosítja állítását. "A tanítványok megütköztek a szavain. Jézus azonban újra megszólalt, és ezt mondta nekik: »Fiaim, milyen nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, Isten királyságába bejutni! Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak bemennie Isten királyságába!«" (Mk 10:24–25) Második válaszában Jézus a megütközött tanítványoknak pontosabban kifejti, hogy az Isten országába való belépésben nem magának a gazdagságnak, tehát a vagyon puszta birtoklásának ténye, hanem a gazdagságba vetett bizalom az akadályozó szellemi tényező (amely természetesen erőteljesebben jelentkezhet a gazdagoknál, mint a szegényeknél). Ez pedig óriási különbség.

Még figyelemreméltóbb, hogy ugyanebben a beszélgetésben mit válaszol a Mester Péter kérdésére, akit éppen a fenti jelenet gondolkodtatott el: "Megszólalt Péter, és ezt mondta neki: »Íme, mi mindent hátrahagytunk, és követtünk téged.« Jézus így válaszolt: »Úgy van, ahogy mondom nektek: senki sincs, aki elhagyta házát, fivéreit és nőtestvéreit, vagy apját, anyját, gyermekeit, szántóföldjét értem és az evangéliumért, és ne kapná vissza a százszorosát már most, ebben az időben: házakat, fivéreket és nővéreket, anyát, szántóföldeket – bár üldöztetések közepette! –, az eljövendő világkorszakban pedig örök életet. De sok elsőből utolsó lesz, és az utolsókból elsők!«" (28–31. v.) Itt Jézus egészen nyíltan és világosan kijelenti, hogy az Őt követők, az evangéliumért anyagi áldozatot vállalók már ebben az időben – tehát ezen a világon, hiszen üldöztetések a mennyben már nem lesznek – a százszorosát kapják vissza annak, amit Isten munkájáért feladtak! És ez az anyagi javakra is vonatkozik (szántóföldek, házak); valamint azt is világossá teszi, hogy ezek birtoklása nem fosztja meg őket az örök élet birtokbavételétől az eljövendő világban. Közelebbről megnézve tehát ez a történet sem a szegénységet hirdeti Krisztus tanítványai számára; bár bizonyos szempontból persze érthető, ha az 1900 éve a zsigerekbe-érzelmekbe szívódott "markionita kereszténység" nehezen engedi meg az Újszövetség eredeti üzenetének áttörését és egy olyan hamisítatlanul zsidó Jézus-kép érvényesülését, aki elítélte ugyan a telhetetlenséget, a pénzközpontúságot és más torz magatartásokat, de tanítványainak megmutatta az utat a helyes módon történő meggazdagodás, az Ábrahám bőséges áldása felé – amelyben egyébként maga is élt.

A Hegyi Beszéd is világossá teszi mindezt, ahol Jézus arról tanít, hogy az ember nem szolgálhatja egyszerre Istent és a Mammont. A görög szöveg egyébként nem tiltást fejez ki, hanem lehetetlenséget, képtelenséget: "Nem vagytok képesek [u dünaszthe] Istent is, és a Mammont is szolgálni." (Mt 6:24) Ezért természetesen Isten szolgálatát kell választanunk. Ám, ha ezt megtesszük, Jézus nem a szegénység perspektíváját ecseteli számunkra. Hasonlatai közül, amelyeket a tanítványok ellátásával kapcsolatban ekkor mond, különösen a ruházkodásra vonatkozó nyit tág teret a fantáziának: "A ruha miatt is mit aggódtok? Vegyétek észre a mezőn a liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, nem szőnek! De azt mondom nektek: Salamon dicsősége teljében sem öltözködött úgy, mint egy ezek közül! És ha Isten azt a mezei virágot, amely ma még virul, de holnap már a kemencébe dobják, így öltözteti, titeket nem sokkal inkább, kishitűek?!" (28–30. v.) Eszerint a gazdagság matematikai viszonyai a tanítványok öltözködésében a következők szerint alakulnak: Salamon < liliomok < tanítványok. Az Isten országát keresők gazdagsága tehát Jézus szerint meg fogja haladni Salamonét. Elég egy kicsit beleolvasnunk Salamon gazdagságának ószövetségi leírásába (lásd a keretes részt!), hogy képet alkothassunk Jézus látásáról a tanítványok anyagi életét tekintve. Persze erre mondhatják a "markioniták", hogy ezt nem szabad szó szerint venni. Ezt a korlátozást azonban nem a Bibliában olvasták – legfeljebb a saját fejükben.

Jézus így folytatta: "Ne aggodalmaskodjatok tehát, ne mondjatok ilyeneket: »Mit együnk?«; »Mit igyunk?«; vagy: »Mit vegyünk magunkra?« Mindezeket ugyanis a nemzetekhez tartozók kérdezgetik; mert a ti mennyei Atyátok tudja, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Isten királyságát és az Ő igazságosságát – ezek a dolgok pedig mind elétek lesznek téve!" (31–33. v.) A szegénységet hirdető ferences szerzetesrend megalapításáról készült Zeffirelli-filmben, a Napfivér, Holdnővérben ezt az igehelyet úgy idézték, hogy a vége valahogy ekként szólt: "…és ezek a dolgok nem fontosak!" Jó példája ez a pogány – és abszurd – szemléletnek az európai "keresztény kultúra" történelmében.

Salamon gazdagsága

"Vala pedig mértéke az aranynak, amely esztendőnként bejő vala Salamonnak, hatszázhatvanhat talentum arany, azon kívül, amit hoznak vala a kalmárok és kereskedők; de még Arábia minden királyai és annak a földnek fejedelmei is hoznak vala aranyat és ezüstöt Salamonnak.

És csináltatott Salamon király kétszáz vert pajzsot aranyból, mindegyik pajzsra hatszáz vert arany siklus ment fel; háromszáz kerek pajzsot is vert aranyból, mindegyik pajzsra háromszáz vert arany siklus megy vala, amelyeket a király helyeztete a Libanon erdejének házába.

És csináltatott a király egy nagy királyiszéket elefántcsontból, és beboríttatá azt finom arannyal. Hat lépcsője volt a széknek, és arany zsámolya a székhez erősítve, és támaszai valának mindkét felől az ülés mellett, és két oroszlán álla a karok mellett. És tizenkét oroszlán áll vala ott a hat lépcsőn mindkét felől. Senki olyat soha nem csinált egyetlen országban sem.

És Salamon királynak összes ivóedényei aranyból valának; a Libanon erdő házának is összes edényei aranyból valának; nem vala az ezüstnek semmi becse a Salamon idejében; mert hajói voltak a királynak, amelyek Társisba jártak a Hírám szolgáival együtt. Minden három esztendőben egyszer menének a hajók Társisba, honnan aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, majmokat és pávákat hoznak vala.

És felülmúlta Salamon király e földnek minden királyait gazdagságban és bölcsességben. És e földnek minden királyai (…) mindnyájan ajándékot visznek vala néki, arany és ezüst edényeket, ruhákat, fegyvert, fűszerszámokat, lovakat és öszvéreket esztendőnként. És Salamonnak négyezer lóistállói, szekerei és tizenkétezer lovagjai valának (…)

És a király Jeruzsálemben olyanná tevé az ezüstöt, mint a köveket, és a cédrusfákat úgy elszaporítá, mint a vadfügefákat, amelyek növekednek a mezőségen bőséggel…"

(Krónikák 2. könyve 9:13–27)

Természetesen észre kell vennünk azt is, hogy ez nem a hagyományos, materialista útja a meggazdagodásnak. Az egész kizárólag hit által működik ugyanis, természetfeletti módon. Éppen ezért elképzelhetetlen is azok számára, akik nem a bibliai hit felől közelítik meg: ők valóban csak a szegénységet tudják elképzelni ezen az úton, hiszen kikapcsolják belőle Isten természetfeletti módon érkező, ám teljesen valóságos anyagi ellátásának lehetőségét.

Mindenben, mindig, teljesen…

Lássunk még néhány példát az Újszövetségből arra, hogy vajon Isten akarata-e a keresztények életében a szegénység. Pál így ír az adakozó élet következményeiről: "Azt mondom pedig: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat. Ki-ki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét: hogy mindenben, mindenkor teljes elégségetek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek…" (2Kor 9:6–8) Itt több dolgot is észrevehetünk: 1. Az anyagi gyarapodás mértéke az adakozás mértékétől függ Isten természetfeletti törvénye szerint. A gazdag ifjú nem maradt volna szegény, ha mindenét elosztogatta volna, hanem általa soha nem tapasztalt ellátásba lépett volna hit által. Istent nemcsak az érdekli, adakozunk-e vagy sem, hanem az is: mennyit. 2. Pál a bőséges adakozás természetfeletti visszafizetésének mértékét pontosan meghatározza: mindenben, mindenkor teljes megelégedés, plusz bőség (a görögben ez túlcsordulást, felesleget jelent) a jótéteményekre.

Nyilvánvaló, hogy ez az Isten akarata szerinti anyagi állapot leírása minden egyes keresztény számára. "Mindenben": tehát az élet minden területén (étel, ruha, lakás, közlekedőeszköz, egyéb, a teljes megelégedéshez szükséges vagyontárgyak az egyén és családja számára); "mindenkor": tehát minden helyzetben, tartózkodási helyen, minden időben; "teljes": azaz hiánytalan, minden szükséget (a legkisebbeket is) betöltő; "megelégedés": vagyis a hiányok, hiányérzet maradéktalan megszűnése. És ezen felül még: "túlcsordulás", "felesleg" a jótettekre, azaz a szükségek hiánytalan betöltésén túl maradék képződik a szegények bőséges megsegítésére, az Isten munkájának és más jó dolgoknak a nagylelkű támogatására. Ez Isten pontos akarata minden tanítvány anyagi élete számára az újszövetségi Szentírás szerint. Jól látható az Igéből, hogy távol áll tőle a szegénység hirdetése a tanítványok számára. Az idézett páli mondat sokkal inkább a jólét, a gazdagság képét idézi fel. Ha ezt a mértéket megpróbáljuk "átszámítani" egy háromgyermekes mai magyar család szükségleteire, akkor a minimum ötszobás (inkább kertes, mint lakótelepi) tehermentes otthon és a minimum egy (de inkább két) jó minőségű autó mellett legalább havi félmillió forintos nettó összbevétellel kellene kalkulálnunk.

János, a "szeretet apostola" is megerősíti ezt 3. levelében, ahol így köszönti testvérét: "Szeretett barátom, kívánom, hogy mindenben jól legyen dolgod, és légy egészséges, amint jó dolga van a lelkednek." (2. v.) Pál pedig egy másik helyen a számára küldött ajándékot így köszöni meg (bár hangsúlyozza, hogy a szükségek közepette is megtanult megelégedettségben élni): "Megkaptam pedig mindent, és bővölködöm; beteltem, vévén Epafroditustól, amit küldöttetek, mint kedves, jó illatot, kellemes, tetsző áldozatot az Istennek. Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban." (Fil 4:18–19) Pál egyrészt kijelenti itt, hogy ő maga bővölködik. Ha a szegénység az apostolok esetében Isten tökéletes akarata lett volna, bizonnyal elutasította volna ezt az állapotot. Ezzel szemben Istennek kedves, kellemes, tetsző áldozatnak ítélte a neki adott adományt. Másodszor: a számára adakozókról azt állítja, hogy Isten minden szükségüket be fogja tölteni, az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen. Tehát – figyeljünk oda! – ismét "minden szükség betöltését" hirdeti nekik. Ennek mértékét is meghatározza: Isten gazdagságának megfelelő szinten, illetve még azon belül is: dicsőségesen. Ez nem kis mértékegység!

Talán sikerült meggyőzően érvelnünk amellett, hogy az Újszövetség eredeti látásmódjától nem idegen az anyagi értékek tisztelete és azok akár bőséges mértékű birtoklása sem; Jézus pedig nem a szegénységet hirdette tanítványainak, hanem a szegényeknek szóló örömhírt (amelynek tartalma aligha lehetett az, hogy maradjanak továbbra is ugyanolyan nincstelenek, amilyenek voltak, vagy még inkább legyenek azok). Most pedig térjünk rá a pénzzel kapcsolatos kérdésekre.

A rossz gyökere

Vajon valóban igaz, hogy a pénz a Szentírás szerint minden rossznak a gyökere? A gyakran ekként pontatlanul elhangzó idézet eredetije így hangzik: "…minden rossznak gyökere a pénz szerelme [philargüria: pénzhez való vonzódás, pénz kedvelése]". (1Tim 6:10) A különböző közgazdaságtani meghatározások szerint "a pénz általános egyenértékesként funkcionáló áru, az általános értékmérő és általános forgalmi eszköz egysége; (…) az érték önállósult dologi formája…" (Közgazdasági kislexikon, Kossuth Kiadó, 1987) A Magyar értelmező kéziszótár szerint "a pénz a gazdasági életben általános értékmérőként és csereeszközként használatos érme, bankjegy vagy államjegy". Dr. Horváth László Gazdasági fogalmak című könyvében (Építésügyi Tájékoztatási Központ, Budapest, 1987) azt mondja: "a pénz az általános egyenértékes szerepét tartósan betöltő csereeszköz". Egy másik meghatározás szerint "pénznek tekintünk minden olyan dolgot, ami a nemzetgazdaságban általános elszámolási egységként, általános fizetési eszközként és az értékmegőrzés eszközeként szolgál" (Meyer Dietmar – Solt Katalin: Makroökonómia, Aula, 1999); Paul A. Samuelson Közgazdaságtan című könyvében (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976) pedig ez áll: "a pénz modern csereeszköz és olyan standard egység, amiben kifejezik az árakat és a tartozásokat".

A pénz tehát önmagában semleges valóság, amelynek funkciója az emberek közötti árucsere lebonyolításának megkönnyítése, s amelyet mind rossz, mind jó célra, mind rossz, mind jó módon fel lehet használni. A rossz gyökere tehát nem a pénz maga, hanem a pénz e funkciójának egészséges használatán túllépő kötődés az érték ezen "önállósult dologi formájához", az "általános egyenértékes szerepét tartósan betöltő csereeszközhöz". Ezt a vonzalmat Pál bálványimádásnak minősíti, hiszen ebben a "szerelemben" az a magatartás testesül meg, amely az anyagi javakat első helyre, Isten elé vagy mellé helyezi az ember szívében. Ezt a viszonyulást valóban mélyen elítéli az Újszövetség (és az Ószövetség is éppúgy). Ugyanakkor fontos leszögeznünk, hogy ez a jelenség nem azonos magával a gazdagsággal: szegény ember éppen úgy lehet pénzsóvárgó (ezt nagyon sok esetben tapasztaljuk is, amikor valaki a több pénztől reméli a boldogság megvalósulását), mint ahogy gazdag ember is lehet szabad a pénz szerelmétől. Jézus – mint láttuk – a gazdagságban bízók felől aggódott, hogy nem fognak bemenni az Isten országába: ez a mentalitás rokon vagy azonos a pénz szerelmével.

Ugyanezt a viszonyulást jelzi a Jézus által használt "Mammon szolgálata" kifejezés is. A valószínűleg arám eredetű mammon szó jelentése: vagyon, birtok, jólét, pénz, gazdagság, de megszemélyesített értelemben, tulajdonnévként az anyagi javak istenként való tiszteletére utal (amikor valaki ezek megszerzését élete legfőbb céljává emeli, holott életünk célja csak Isten lehetne).

Kapitalizmus és kereszténység

Michael Novak római katolikus vallású teológus és közgazdász A demokratikus kapitalizmus szelleme című könyvében (General Press, 1994), elismerve az amerikai protestantizmus rá gyakorolt hatását, erőteljes kritika alá vonja egyházának maradi és káros, kapitalizmus- és gazdaságellenes szemléletét, és megkísérli megalapítani a közgazdaságtan teológiájának tudományát "…a vallási elhivatottság zsidó és keresztény felfogásával, amely arra tanít, hogy ne meneküljünk el a világtól, hanem próbáljunk változtatni rajta. Ugyanakkor a teológiatudomány soha nem gondolta végig rendszeresen a gazdaságtörténet alapvető kérdéseit. A keresztény teológia kevés területen van ennyire elmaradva. (…) vállalati igazgatóknak, munkásoknak, műszakiaknak, tanároknak, orvosoknak és ügyvédeknek – mindenkinek szüksége van spirituális irányításra. Hogyan nyújthatná ezt a teológia, amíg nem válik éppolyan realisztikussá, mint az a munka, amit ezek az emberek végeznek?" – írja Novak.

A keresztény egyházak és a demokratikus kapitalizmus

"Az évek során fokozatosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy a demokratikus kapitalizmus gyakorlata sokkal inkább egybehangzik a judaizmus és a kereszténység magasrendű céljaival, mint bármely más rendszer gyakorlata. A demokratikus kapitalizmus tiszteletben tartja az önnevelés és az önmeghaladás imperatívuszait. Máris sok változást hozott létre a világban, és végtelen további átalakulásra képes. Különféle okokból kifolyólag azonban a keresztény egyházaknak nem sikerült megérteniük a demokratikus kapitalizmus szellemét. Valószínűleg a világiaknak kell ezen a téren átvenniük a vezető szerepet. (…) Az egyházak nem értették meg az új gazdaságtan elveit. Hivatalosan, a teológusok száján keresztül gyakran materialistának, világiasnak és a vallásra nézve veszélyesnek bélyegezték »a kapitalizmus új szellemét« (…) A történelmi és politikai ismeretek nem sokat érnek a közgazdasági ismeretek nélkül. Ugyanakkor a teológiai hagyomány az élet egyetlen más területén sincs jobban lemaradva, mint éppen ezen a téren. Sok évszázadon át persze nem létezett közgazdaságtudomány, sem pedig folyamatos gazdasági fejlődés, így alig tűnt fel ez a hiányosság. Ma azonban botrányosnak számít. (…) A római katolikus egyház hivatalos dokumentumai, köztük a legutóbbi pápák enciklikái is olyan szellemben íródtak, mintha a demokratikus kapitalizmus nem is létezne. Az amerikai típusú társadalmakra csak elvétve történik utalás a pápai megnyilatkozásokban; ezek többnyire szigorúak, elítélőek és pontatlanok. (…) Ezek az érzések bennem is éltek. De ha az ember mindenekelőtt a szegények, az éhezők és az elnyomottak anyagi szükségleteit tartja szem előtt, nem pedig a saját érzelmeit, akkor fel kell tennie a kérdést: mi a leghatékonyabb gyakorlati módja annak, hogy a nemzetek gazdagodását elősegítsük? Mi hozza létre a gazdagságot? Rá kellett ébrednem, hogy a demokratikus szocializmus álma alsóbbrendű a demokratikus kapitalizmus álmánál, és hogy az utóbbi felsőbbrendűsége megnyilvánul a mindennapi gyakorlatban is…"

(Részletek Michael Novak A demokratikus kapitalizmus szelleme című művéből)

Miután a keresztény szolidaritástól, a szegényekkel való együttérzéstől indíttatva igyekezett a rajtuk való segítség valóságos és tartós gazdasági módszereit keresni, arra a számára is meglepő végeredményre jutott, hogy ha túllépünk a puszta képmutató érzelgősködésen, és igazi megoldást akarunk a szegénység problémájára, azt a demokratikus kapitalizmus képes a leginkább megadni – éppen az a rendszer, amelyet az egyházak nagy része inkább ördöginek hajlamos látni és láttatni (lásd a keretes részt!).

Novak vizsgálta ebből a szempontból az észak-amerikai protestáns és a dél-amerikai katolikus országok közgazdasági gondolkodásmódját, és arra a meggyőződésre jutott, hogy a latin országok szegénységéért nagymértékben a rossz gazdasági mentalitás és világnézet a felelős. Érdekes, hogy a latin-amerikai térségben a katolikus egyházon belül a legdinamikusabban növekvő szervezet az a "Regnum Christi" mozgalom, amely nagy hangsúlyt helyez a pénzügyi kérdésekre is, a fő vetélytársának tekintett neoprotestáns– evangéliumi mozgalmakhoz hasonló, új gazdaságetikát hirdet, és több milliomos vállalkozót is soraiban tudhat. (Erről bővebben lásd: Új katonák a pápa táborában Hetek, 2001. február 24.) A mozgalmat azonban egyelőre inkább ellenérzésekkel szemlélik a katolicizmuson belül.

Peter Berger, a bostoni egyetem tanára szerint a formálódó globális civilizációt négy nagy tényező alakítja ki napjainkban. Az általa "davosi kultúrának" nevezett nemzetközi üzletemberi és diplomatavilág, a kultúraformáló humán entellektüeleket összefogó "bölcsészklub-internacionalizmus" és a szintén nemzetekfeletti "McWorld-tömegkultúra" mellett a negyedik nagy globális civilizációteremtő erőnek az evangéliumi protestantizmust nevezi meg, közöttük is mindenekelőtt a pünkösdi- karizmatikus mozgalmat. "Az evangelikális protestantizmus az általa újonnan meghódított területeken felér egy kultúrforradalommal, s e tekintetben gyökeresen különbözik attól a társadalmi szereptől, amelyet származási helyén, Amerikában tölt be. …különösen fontos, hogy azt a »protestáns etikát« terjeszti el, melyet Max Weber a modern kapitalizmus genezisének lényeges alkotóelemeként írt le, vagyis a munkához való fegyelmezett, szerény és racionális viszonyt. (…) Egyértelműen elősegíti a pluralizmust, a piacgazdaságot és a demokráciát" – írja Berger (részletesebben lásd a keretes részt!).

Ki tartsa el az egyházat?

Az anyagi értékekhez – Isten teremtéséhez – újra pozitívan viszonyuló, a gnósztikus-pogány elemektől megtisztuló kereszténység másik szembetűnő sajátossága valóban az, hogy a demokratikus állami berendezkedés törvényeit is inkább tiszteletben tartja, mint a hagyományos – különösen a katolikus – gondolkodásmód, amely, úgy tűnik, a II. vatikáni zsinat után is szeretné újból feudalisztikus összekapcsolódásban látni az államot és az egyházat. Ezért az evangéliumi mozgalmak hívői, megőrizve az állam és az egyház elválasztásának demokratikus alapelvét, igyekeznek egyházaikat maguk finanszírozni, és nem a más hiten lévő polgártársaikkal tartatni el saját gyülekezeteiket, súlyosan megsértve ezzel azok lelkiismereti és vallásszabadságát.

Ezt az egyházfinanszírozási elvet egyébként határozottan képviseli az Ószövetség, amelyben Mózes a Szent Sátrat Izrael fiainak adakozásából építi fel; de az Újszövetség is ezt hirdeti. Ahhoz, hogy jól működő egyházak jöjjenek létre ilyen módon, természetesen bőségesen adakozó hívőkre van szükség, akik gyülekezeteiket valóban saját otthonuknak tekintik, és ennek megfelelően építik. Ezért az így működő közösségek emiatt is kénytelenek feladni azoknak a lelkészeknek és papoknak az illuzórikus, képmutató és a valóságtól elszakadt elképzeléseit az anyagi életről, a hívők kötelező evangéliumi szegénységéről, akiknek az egyházait az állam eltartja az adófizetők pénzéből. Az evangéliumi, pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek ezért világméretekben visszatértek az – Újszövetségben is érvényben hagyott (lásd Mt 23:23, Zsid 7: 1–17 stb.) – önkéntesen fizetett tized, valamint az egyházat rendszeresen nagyobb összegekkel is támogató adományok gyűjtésének gyakorlatához, melyet az államegyházias rendszerben finanszírozott történelmi kereszténység és egyes (szélső)jobboldali világi körök szintén gyakran kriminalizálni igyekeznek.

A pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek világméretekben visszatértek az önkéntesen fizetett tized és a nagyobb összegű adakozás gyakorlatához

Pál apostol egyébként az igaz apostolok egyik legfőbb próbakövének azt tekintette, hogy azok nem kérnek pénzt azoktól a még nem hívőktől, akiknek az evangéliumot hirdetniük kell (hiszen meg van írva: "Ingyen vettétek, ingyen adjátok!"), hanem szolgálatukat a már megtért hívők anyagi segítségére építik. Hamis apostoloknak minősítette velük szemben azokat, akik egyházi tevékenységüket a még nem hívőkkel fizettetik meg. Így a – többségükben nem hívő – állampolgárok adójából történő egyházfinanszírozás nemcsak a lelkiismereti és vallásszabadság alkotmányos alapjogát sérti meg, de egyúttal mélyen evangéliumellenes is, amit az apostol igen súlyos szavakkal így ítél meg: "Avagy vétkeztem-e, mikor magamat megaláztam, hogy ti felmagasztaltassatok, hogy ingyen hirdettem nektek az Isten evangéliumát? Más gyülekezeteket fosztottam meg zsoldot vévén, hogy nektek szolgáljak; és mikor nálatok voltam, és szűkölködtem, nem voltam terhére senkinek. Mert az én szükségemet kipótolták a Macedóniából jött atyafiak; és rajta voltam, és rajta is leszek, hogy semmiben ne legyek terhetekre. Krisztus igazsága bennem, hogy én ettől a dicsekvéstől nem esem el Akhája vidékén. Miért? Hogy nem szeretlek titeket? Tudja az Isten. De amit cselekszem, cselekedni is fogom, hogy elvágjam az alkalmat az alkalomkeresők elől; hogy amivel dicsekesznek, olyanoknak találtassanak abban, mint mi is. Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, akik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat…" (2Kor 11:7–13)

A világ arculatát formáló evangéliumi mozgalmak

"A negyedik, de talán még nem utolsó, jól felismerhető globalizációs jelenség az evangelikális protestantizmus, mindenekelőtt a pünkösdisták mozgalma, mely feltehetően a protestantizmus világméretű növekedésének mintegy nyolcvan százalékát teszi ki. (…) Az evangelikális protestantizmus a világ olyan tájain hódít viharosan, ahol ez a fajta vallási hagyomány mindig is idegen vagy éppen teljesen ismeretlen volt. A leglátványosabb fellendülés Latin-Amerikában következett be, (…) gyorsan tört előre Japán kivételével Kelet-Ázsiában, továbbá mindenütt, ahol kínaiak élnek (az elnyomó rendelkezések ellenére a Kínai Népköztársaságban is), valamint a Fülöp-szigeteken, a Csendes-óceán déli vidékén és a Szaharától délre fekvő afrikai államokban. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a mozgalom már Kelet-Európára is kezd kiterjedni. Jóllehet e vallás eredete az Egyesült Államokban (a »metropolisokban«) keresendő, legújabb megjelenési formái erős helyi sajátosságokat mutatnak, és függetlenek a külföldi misszionáriusoktól és anyagi támogatásoktól. Az evangelikális protestantizmus az általa meghódított területeken felér egy kultúrforradalommal, s e tekintetben gyökeresen különbözik attól a társadalmi szereptől, amelyet származási helyén, Amerikában tölt be. A mozgalom radikális változásokat idéz elő a férfiak és a nők kapcsolatában, a gyermeknevelés és -oktatás, valamint a hagyományos hierarchiákkal szembeni beállítottság kérdésében. De különösen fontos, hogy azt a »protestáns etikát« terjeszti el, melyet Max Weber a modern kapitalizmus genezisének lényeges alkotóelemeként írt le, vagyis a munkához való fegyelmezett, szerény és racionális viszonyt. Az evangelikális protestantizmus annak ellenére, hogy alkalmazkodik a helyi körülményekhez (a hívők Mexikóban és Guatemalában amerikai gospeldalokat énekelnek maja nyelven), egy pluralisztikus és modernizáló kultúra hordozója, amelynek tulajdonképpeni gyökerei az észak-atlanti társadalmakban rejlenek.

Egyelőre még nem látszik tisztán, hogy ez a bámulatra méltó új jelenség milyen kapcsolatba kerül és kapcsolatba kerül-e egyáltalán a kulturális globalizáció fent leírt formáival. Mindenesetre az őshonos kultúrákkal összetűzésbe kerül. Az emberi jogi szervezetek által nemrég kiadott jelentés szerint a keresztények üldözése Kínában, az iszlám világban, sőt olykor Latin-Amerikában is főként az evangelikális protestánsokat érinti. Úgy tűnik, hogy a protestantizmusnak ez a változata egy új, az amerikai evangelikálisokéhoz képest roppant öntudatos nemzetközi kultúra kialakulásához vezet, ami jelentős társadalmi, gazdasági és politikai hatásokkal jár. Noha a protestantizmus új formáját tévedés lenne társadalmi tiltakozó vagy reformmozgalomnak minősíteni (hiszen motívumai szinte kizárólag személyes és vallásos jellegűek), annyi bizonyos, hogy akaratlanul is messzenyúló következményei vannak. Egyértelműen elősegíti a pluralizmust, a piacgazdaságot és a demokráciát. Nyilvánvalóan léteznek más populáris mozgalmak is, amelyek globalizáló hatásúak, de az evangelikálisoké kétségtelenül a legdinamikusabb. (…)

A nyugati eredet miatt tűnhet hitelesnek az a gyakori vád, mely szerint ezek a rosszindulatú folyamatok a nyugati imperializmus lényeges vetületei, s tulajdonképpeni ösztönzőjük az Egyesült Államok. Csakhogy ez a vád nem helytálló. (…) Ami az evangelikális protestantizmust illeti, ezt mind a baloldali értelmiségiek, mind a katolikus püspökök közül sokan a CIA hatalmas méretű összeesküvésének tartják, amely különösen Latin-Amerikában hatékony. A tapasztalati tények azonban egészen mást mutatnak, nevezetesen egy olyan életerős, autonóm mozgalom képét, amelynek már nincs szüksége külső támogatásra."

(Részlet Peter L. Berger A globális kultúra négy arca című tanulmányából. Európai Szemle, 1998/2, 126–128. o.)