Tanulmány
Lopakodó diktatúra
"Az állam és az egyház szétválasztása már megtörtént. Ezért most már az állam és az egyház együttműködését kell megvalósítani" – hallhattuk az elmúlt években számos politikus és klerikus szájából. Sokan megkérdőjelezték az állam ideológiai semlegességének, illetve az állam és az egyház szétválasztásának demokratikus és alkotmányunkba foglalt elveit, mint amelyek felett már eljárt az idő, és amelyeknél már létezik korszerűbb, modernebb államelmélet is. Újra olyan állam igényét fogalmazták meg, amelyet valamiféle keresztény eszmeiség járna át.
Közelebbről szemügyre véve ezt a vélekedést, azt találjuk, hogy nem éppen modern, hiszen a gyökere a demokratikus államelméleteknél is jóval korábbra nyúlik vissza, egészen Szent Ágostonig, aki az i. sz. 5. században vetette meg ennek az államelméletnek az alapjait De civitate Dei (Isten államáról) című művében.
Szent Ágoston a konkrét történelmi helyzetből indult ki. Amikor 410-ben Alarik vezetésével a barbár gótok bevették és feldúlták Rómát, a birodalom pusztulásán megrettent pogányok és keresztények egyaránt egymás hitét okolták az "örök város" elestéért. Szent Ágoston ezt követően kezdte írni De civitate Dei című művét Marcellinusnak, Africa tartomány kormányzójának sürgetésére, hogy magyarázatot adjon a történtekre. Ágoston szerint az antik görög és római politikai gondolkodás téves, amikor azt hirdeti, hogy megvalósítható a földön az ésszerű és igazságos állam, amely teljes biztonságot tud nyújtani polgárai számára a külső és belső támadásokkal szemben. Ezeknek az elvárásoknak az állam az eredendő bűn miatt nem tud megfelelni. Ágoston véleménye szerint az államot Isten rendelte, hogy visszaszorítsa általa az eredendő bűn következményeit, a társadalmi igazságtalanságokat, háborúkat stb., azonban az eredendő bűn magát az államot sem kíméli, emiatt az állam is ki van szolgáltatva a különböző torzulásoknak, hatalommal való viszszaéléseknek. Ezért Szent Ágoston olyasféle megoldást javasol, amely szerint az államot lényegében alá kell rendelni az egyháznak, mert ebben az eredendő bűn csak korlátozott mértékben van jelen. Így az állam az egyház spirituális tekintélye alatt legalább viszonylagosan biztosítani tudja a földi békét.
Ágoston tanítása nyomán a későbbiekben egész Európában, sőt az egész nyugati civilizációban uralkodóvá vált az a felfogás, hogy az eredendő bűn miatt a hatalom erkölcsi igazolásra szorul. Ezért a hatalmi pozíciókat egészen a 16. századig mindig igyekeztek erkölcsi tartalommal feltölteni, s így kialakult a keresztény fejedelem, a keresztény uralkodó eszméje. A folyamat a katolikus államfelfogás másik fő elméleti megalapozójánál, Aquinói Szent Tamásnál érte el csúcspontját, aki a földi törvényeket az isteni törvény alacsonyabb szinten való megvalósításának tartotta. A középkori katolikus államfelfogásból egyenes úton következik Aquinói Tamásnak a zsarnokgyilkosságról szóló tana. Eszerint a zsarnok uralkodó minden erkölcsi alap nélkül kormányoz, és ezért megengedhető a trónfosztása és a felelősségre vonása. Ezzel az elmélettel kapcsolatban a problémát főleg az jelenti, hogy abban a modellben, amelyben az állam hierarchikusan alá van rendelve az egyháznak, nyilván a hatalom csúcsán trónoló egyház fogja megmondani, hogy mely uralkodót lehet büntetlenül megölni lázadó mivolta miatt. Az egyház tehát – mondván, hogy nála az igazság, márpedig csak az igazságnak van joga, a tévedésnek pedig semmi joga nincs – saját kénye-kedve szerint tüntetheti el az olyan politikai nézeteket vallókat, akik nem felelnek meg az érdekeinek, zsarnokoknak, a közjó ellenségeinek bélyegezve őket. Sajnálatos módon azonban az inkvizíció intézményéből, a keresztes háborúkból, a zsidó gettók alapításából, a sorozatos kiátkozásokból az derült ki, hogy a középkori katolikus egyház szellemi-erkölcsi szempontból nem állt a helyzet magaslatán, a hatalom csúcsán maga is korrumpálódott, vagyis: a történelemben bebizonyosodott az ágostoni modell kudarca.
Az állam és az egyház viszonyának kérdésében a protestantizmus első hulláma sem oldotta fel ezt az ágostoni dilemmát. Ennek vélhetőleg az volt az oka, hogy eredetileg Luther maga is Ágoston-rendi szerzetes volt, és ezért többnyire csak Ágostonig merte lebontani a katolikus tradíciót, a nagy egyháztanító tekintélyét nem merte megkérdőjelezni. Ennek következtében a protestantizmus is nemzeti államegyházakat hozott létre, Genfben maga a kálvinista presbitérium hozott halálos ítéleteket, és az egyház szabta ki az állami büntetéseket.
Bűnösök ellenőrzik egymást
Az állam és egyház ágostoni elgondolásában érdemi változást csak a modern demokratikus államfelfogás hozott, amely azután jött létre, hogy bebizonyosodott az európai történelemben az ágostoni tanítás kudarca, vagyis kiderült: az egyház nem alkalmas arra, hogy az eredendő bűn hatásának kitett világi államot megvédje a torzulásokkal, hatalommal való visszaélésekkel szemben, hiszen a hatalomtól maga az uralomban ekként részesülő egyház is eltorzult, korrumpálódott. Az Ágoston által is megfogalmazott problémára a megoldás a modern demokratikus államfelfogás szerint nem az ágostoni modell, az egyház külső bábáskodása az állam felett, hanem az állami hatalomkoncentráció megakadályozása a fő hatalmi ágak szétválasztásával. Az ötlet Arisztotelésztől származik, aki Politika című műve IV. könyvének 14. fejezetében elválasztja egymástól az államügyekről tanácskozó szervet (törvényhozás), a vezető tisztviselői kart (végrehajtás) és az igazságszolgáltató testületet (bíráskodás): "Minden államszervezetnek három tényezője van, s e három tényező szempontjából kell a komoly törvényhozónak megállapítani, hogy mindegyik államformának mi van javára… Ezeknek egyike az államügyekről tanácskozó szerv, a második a vezető tisztviselői kar, a harmadik pedig az igazságszolgáltató testület." Arisztotelész azonban még csupán kategorizálta az állam fő funkcióit, de nem töltötte meg azokat etikai tartalommal. Ezzel szemben a modern demokratikus államelméletek elfogadták Ágoston kiindulópontját, az eredendő bűn létét, valamint azt is, hogy emiatt a hatalom korrumpálódhat, és erkölcsi védelemre szorul, azonban Ágostonnal ellentétben teljesen más megoldást javasolnak, ugyanis a védelmet a hatalom korrumpálódásával szemben nem az egyház spirituális tekintélyében és külső felügyeletében látják, hanem abban, hogy a hatalomkoncentráció megbontásával a hatalomgyakorlás aláveti magát önmaga kontrolljának.
A dolog logikája röviden a következő: az eredendő bűn miatt a hatalomba kerülő ember óhatatlanul – szükségszerűen – saját önös céljai érdekében fogja felhasználni az eredetileg a társadalom jólétét szolgálni hivatott államhatalmat. Ha ebben semmi nem korlátozza, automatikusan zsarnokság fog létrejönni, ezért hatalmát korlátozni kell. Miután a történelem bebizonyította, hogy az állam fölé rendelt egyház nem képes ezt a kontrollt elvégezni, mivel maga is a zsarnokság eszközévé és szolgájává válik, más módszert kell keresni. A demokratikus megoldás zseniális ötleten alapul: ha az államhatalom három fő ágát egymástól elválasztjuk és egymással szembehelyezzük, akkor az egyes ágakban hatalmat gyakorló emberek éppen önös érdekeiket követve – tehát nem bizonytalan erkölcsi állapotukból fakadóan – fogják egymás hatalmát korlátozni és ellenőrizni, s így egyikük sem tud zsarnoki túlhatalomra szert tenni – mindaddig, amíg a hatalmi ágak elválasztása fennmarad. Így nincs szükség arra, hogy felettük egy különálló szerv (az egyház) erkölcsi kontrollt gyakoroljon, ami amúgy is lehetetlenségnek, illúziónak bizonyult a gyakorlatban. (Mint Bibó István Az államhatalmak elválasztása egykor és most című tanulmányában elemezte, a két – az ágostoni, illetve a demokratikus – modell végül is ugyanarra a problémára ad választ.)
Montesquieu: A törvények szelleméről
„Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, és azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani. Akkor sincsen szabadság, ha a bírói hatalom nincsen elválasztva a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól. Ha a bírói hatalom a törvényhozó hatalomhoz kapcsolódnék, az állampolgárok élete és vagyona fölötti hatalom önkényes lenne, mert a bíró törvényhozó is volna. Ha a bírói hatalom a végrehajtó hatalomhoz lenne kapcsolva, a bírónak elnyomó hatalma lenne. De minden elveszne akkor, ha ugyanaz az ember vagy a főembereknek, nemeseknek vagy a népnek ugyanaz a testülete gyakorolná ezt a három hatalmat, vagyis a törvényhozó hatalmat, a közhatározatok végrehajtásának hatalmát és a magánosok bűncselekményei vagy jogvitái fölötti ítélkezés hatalmát.”
Talán nem véletlen, hogy ezt a Bibliában is megtalálható elvet (hiszen az ószövetségi zsidó állam is elválasztotta a papi, prófétai és királyi hatalmat) az újkorban először az a John Locke (1632–1704) vetette fel hatásosan, aki mély bibliai kultúrával rendelkező angol puritán családból származott. Locke egyébként még csak a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztására tett javaslatot, a bíróira nem. Kicsivel később Montesquieu (1689–1755) már három hatalmi ágat, a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói ágat különítette el egymástól. Valójában azonban nem is az a lényeg, hogy dogmatikusan ragaszkodjunk a hármas számhoz, hiszen könnyen lehetséges, hogy a társadalom fejlődésének következtében olyan új hatalmi gócpontok jönnek létre a jövőben, amelyek ellensúlyok beépítését teszik szükségessé a Montesquieu által említett három fő ágon kívül a hatalom más területein is (az utóbbi évtizedekben például felmerült, hogy a médiát negyedik hatalmi ágnak tekinthetjük). A lényeg az, hogy az adott társadalmi helyzetben meg legyen akadályozva, hogy olyan hatalmi gócpontok jöhessenek létre, amelyek ellenőrizhetetlenné teszik a hatalommal való visszaélést bármely területen. Persze a gyakorlatban ez csak akkor tud ténylegesen megvalósulni, ha a különböző hatalmi ágak feladatai intézményesen is elkülönülnek egymástól.
Az új katolikus stratégia
A katolikus egyház egészen a legutóbbi időkig ellenállt a modern demokratikus államfelfogásnak. A II. vatikáni zsinaton (1962–1965) azonban fordulat történt a társadalomról vallott nézeteikben. Elfogadták a demokratikus államberendezkedést és a szabadságjogokat, és a hívőket felszólították, hogy a társadalomban, médiában stb. "apostoli missziót" teljesítsenek, törekedjenek ezen helyek elfoglalására, és ott demokratikus eszközökkel képviseljék a kereszténységet: "Azok a világi hívők, akik hivatásszerűen foglalkoznak ezekkel az eszközökkel, törekedjenek tanúságot tenni Krisztus mellett, főleg úgy, hogy ki-ki szakmailag felkészülten és apostoli lelkülettel áll helyt a maga munkaterületén. Ezenfelül mindegyikük közvetlenül is nyújtson segítséget az egyház apostoli tevékenységéhez műszaki, gazdasági, kulturális vagy művészi vonalon." (Inter mirifica, II. fejezet) A zsinaton részt vevő mintegy kétezer-ötszáz püspök között azonban komoly belső ellenzék fejlődött ki az újításokkal szemben. Bár a zsinat az "idők jeleire" hivatkozva végül kijelentette, hogy legitimnek tekinti a demokráciát a modern államban, a zsinati határozat megszövegezésén érezhető, hogy mindez valóban csak az "idők jeleire", más szóval a körülmények nyomására való tekintettel történt, és szellemében a katolikus egyház megmaradt az ágostoni tanítás mellett.
A zsinat egyik legfontosabb okmánya a Gaudium et spes című konstitúció, amely 76. pontjában a politikai közösség és az egyház viszonyával kapcsolatban a következő megállapítást teszi: "Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél jobban ápolják az egészséges együttműködést, a helyek és korok körülményei szerint." Korunk körülményei miatt, vagyis a miatt a tény miatt, hogy időközben demokratikus országok jöttek létre, a katolikus egyház érdekei megkívánták a kereszténydemokrácia eszméjének megfogalmazását, de csakis az "idők jelei" miatt, és nem pedig azért, mert a katolikus egyházat az ágostoni koncepció kudarca korábbi teológiájának elvetésére késztette. Ez a folytatásból világosan kiderül: "Reményét azonban nem veti [a katolikus egyház] a világi tekintélyektől felajánlott kiváltságokba. Sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy… az új életkörülmények más rendezést követelnek." Vagyis ismételten megfogalmazzák, hogy a demokratikus államok létrejöttének hatására, ezen körülmények nyomására feladják "törvényesen szerzett jogaikat" – azaz az államegyházias modellt továbbra is helyesnek és törvényesnek tekintik –, és az új körülményekhez igazítják.
Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy mit értsünk "világi tekintélyektől felajánlott kiváltságokon", illetve "törvényesen szerzett jogokon". Nyilvánvalóan az egyház elsőségét az állammal szemben, illetve azokat a privilégiumokat, amelyekre a katolikus egyház ezen az alapon tett szert a világi hatalommal szemben. Hogy ezeket "törvényesen szerzett" jogoknak nevezik, azt jelenti, hogy a történelem tanulságaiból számukra nem az ágostoni koncepció teológiai tarthatatlansága bizonyosodott be, hanem csak az, hogy az ágostoni modell direkt alkalmazása nem korszerű, és alkalmazkodva a körülményekhez, másik modellt kell keresni, ami jelenleg a kereszténydemokrácia II. vatikáni zsinat által javasolt miszsziója lenne. Tehát ez a felfogás formálisan, betű szerint demokratikus, valójában azonban a demokrácia szellemével tökéletesen ellentétes. Amit kidobnak az ajtón, azt visszahozzák az ablakon keresztül.
Ugyanez a benyomás erősödik meg bennünk, ha az állam feladatairól vallott katolikus felfogásra fordítjuk a figyelmünket. E szerint "mind az egyesek, mind a közösség érdekeinek érvényre kell jutnia, az államnak figyelembe kell vennie mind a közjó, mind a szubszidiaritás elvét" (Magyar Katolikus Lexikon, 1993., állam szócikk). A szubszidiaritás elve azt mondja ki, hogy sem az állam, sem a társadalom nem fojthatja el a személyek vagy a kisebb csoportok kezdeményezéseit, vagyis ez az elv az egyén érdekeinek szerez érvényt az állammal szemben. A közjó elve viszont a közösség érdekeit juttatja érvényre az egyénnel szemben, aminek az alapja feltehetőleg Aquinói Tamás társadalomról szóló tanítása. Ebben Tamás az államot egy erkölcsi organizmushoz hasonlítja (a társadalom "egy test", "egy ember"), amelyben a köz érdekét az egyénnek a saját érdekei fölé kell helyeznie.
Önmagában mind a szubszidiaritás, mind pedig a közjó elvével egyet tudnánk érteni, hiszen mindannyian könnyűszerrel el tudunk képzelni olyan helyzetet, amelyben egyéni érdekeink védelemre szorulnak az államérdekkel szemben, illetve amikor egyéni érdekeinket illik alárendelni a közösségi céloknak. Problémánk akkor adódik, amikor a közjó fogalmát a katolikus lexikon a továbbiakban úgy magyarázza, hogy az "nem egyszerűen az állampolgárok javainak öszszessége…, hanem az az érték, amely mind a közösség, mind az egyes polgárok életének kiteljesedéséhez szükséges". A közjónak ez a meghatározása nyilvánvalóan valamiféle spirituális értéket sugall, amellyel kapcsolatban természetesen semmi kétségünk nem lehet, hogy azt a katolikus értékrend alapján kell elképzelnünk. Más szerzők, mint például Joseph Höffner, a Német Püspöki Kar egykori elnöke Keresztény társadalmi tanítás című könyvében még egyértelműbben fogalmaz, amikor azt mondja: a közjó teszi lehetővé, hogy az állampolgárok "Isten által elrendelt lelki kiteljesedésükre törekedjenek". Aquinói Tamás organizmus-hasonlatával élve Höffner úgy fogalmaz, hogy az állam "tagjai nem elszigetelt individuumok, hanem szellemi-erkölcsi szervezeti egységet alkotnak, és az egészet szolgálják". A közjó tehát katolikus értelemben az az új spirituális érték, amely az egész társadalom szellemi egységét képes biztosítani.
A közjó elvét a katolikus államelmélet az összes nemzetre is kiterjeszti, amit a népközösség tanának nevez. Hogy ne maradjunk bizonytalanságban a tekintetben, vajon nemzetközi vonatkozásban is egyfajta katolikus eszmeiségnek kell-e majd egybetartania a nemzeteket, a katolikus Höffner kifejti: "Egy kizárólag technokrata Európának nincs jövője…, a kereszténységnek a jövőben is Európa lelkének kell lennie." A közjó fogalmát tehát mind nemzeti, mind pedig nemzetközi vonatkozásban úgy kell érteni, hogy a katolikus egyház hivatott arra, hogy megmondja, mi az a szellemi-erkölcsi alapérték, amely az egész közösség javát szolgálja, s amelyet így az államnak is szolgálnia kell. E mögött újra csak az ágostoni tanítás sejlik föl, amelyről kiderül, hogy a demokratikus megfogalmazások hátterében tovább él. Hogy ezzel a háttérben megbúvó ágostoni felfogással hogyan harmonizálható a demokratikus állam ideológiai semlegességének elve, az már más kérdés.
"Kényszerítsd bejönni őket…!"
Az államhatalommal kapcsolatos egyik legalapvetőbb kijelentés a Bibliában Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének 13. részében található (1–7. versek). Ebben a részben Pál az államhatalmi tekintélyről beszél, amellyel kapcsolatban három fő megállapítást tesz. Mindenekelőtt azt, hogy az államhatalmat Isten rendelte el, vagyis az állam Isten akaratából létező intézmény. Az apostol második fő megállapítása az, hogy az államhatalom fő eszköze feladatának végrehajtásában a fizikai kényszer. (Minderről részletesen lásd Ruff Tibor Eksztatikus politika című cikkét lapunk 60–67. oldalain.) Végezetül azt állapítja meg Pál, hogy az állam feladata az ember és ember közötti viszonyban jelenik meg, nem pedig az ember és Isten viszonyában. Ha most ezek alapján a szempontok alapján gondoljuk végig Szent Ágoston tanítását az állam és az egyház viszonyáról, azt vesszük észre, hogy az ágostoni felfogás nem minden ponton felel meg a biblikusság követelményének, sőt helyenként kifejezetten veszélyes és a Biblia tanításával merőben ellentétes következtetéseknek ad helyet.
A lelkiismereti korszak után az állam megalapításával Istennek az volt a célja, hogy korlátozza az eredendő bűn életre, családra, magántulajdonra stb. irányuló romboló hatását, és megakadályozza az emberiség visszacsúszását az özönvíz előtti anarchiába. A Biblia szerint tehát a mindenkori társadalom kifejezetten abból a célból szerveződik állammá, hogy az eredendő bűn pusztító hatását kényszer alkalmazásával visszaszorítsa. Ha mondjuk, valamilyen oknál fogva megszűnne az eredendő bűn, és ennek következtében nem lenne szükség kényszer alkalmazására a társadalomban, akkor a mai értelemben vett állam is megszűnne, és valamiféle civil szerveződés jönne létre helyette, amely nem a fegyveres erőszakon alapulna. Tehát valószínűleg valami ilyesféle civil szerveződéssé alakult volna az emberi társadalom akkor, ha Ádámmal nem jött volna be az eredendő bűn a világba, és nem romlott volna meg az emberiség szellemi-erkölcsi állapota. Szent Ágoston tehát helyesen állapította meg az ókori görög és római filozófusokkal szemben, hogy az állam létrejöttének oka az eredendő bűn. Ezért az ágostoni államelmélet súlyos tévedése nem is abban van, hogy Ágoston helytelenül határozta meg a kiindulópontot, hanem abban, hogy összemosta az állam és az egyház feladatát, amikor megoldásképpen azt javasolta, hogy az egyház az állammal kéz a kézben működjön együtt a háborúk és az eredendő bűn más pusztító következményeinek a visszaszorításában.
Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt levele kapcsán már megelőlegeztük azt, hogy teljesen más az egyház feladata, mint az államé, ezért a kettőt élesen meg kell különböztetnünk egymástól: az egyház feladata az Isten és ember közötti viszonnyal kapcsolatos, ezzel szemben az állam feladata az ember és ember közötti viszonyban jelenik meg. Az államnak tehát nem lehet feladata polgárai üdvösségének a munkálása; nem avatkozhat bele ember és Isten kapcsolatába; nem írhatja elő az állampolgárok számára, hogy miben higgyenek, vagy miben nem; hogy melyik hit követésre érdemes, és melyik nem; ezt még csak nem is sugalmazhatja; továbbá nem adhat útmutatást a természetfelettivel kapcsolatos semmiféle kérdésben sem. Az állam akkor tölti be jól a feladatát, ha az ember és ember közti viszonyt szabályozó erkölcsi törvények egy bizonyos csoportján (nem mindegyiken!) alapuló jogot érvényesíti a rendelkezésére álló kényszerítő eszközökkel. Ilyenek például az emberi élet, a szabadság vagy a tulajdon védelme, a házassághoz, családhoz való jog, az egészséges környezethez való jog vagy a becsület védelme, melyeket később a Bibliából is merítő 17. századi természetjogi iskolák természetes jogoknak neveztek arra utalva, hogy ezek az ember veleszületett, elidegeníthetetlen, emberi mivoltából fakadó jogai.
Az államnak tehát ezeket a természetjogból fakadó erkölcsi törvényeket kell érvényesítenie, de Isten és az ember kapcsolatába, más szóval hitkérdésekbe, illetve a hitből fakadó erkölcsi kérdésekbe nem avatkozhat bele. Sőt, az állam még akkor sem sértheti meg a "hitigazságokat", ha az abban hívők csak a társadalom elenyészően kis részét, mondjuk csak egy százalékát alkotják. Ha az állam a társadalom akár egyetlen tagjával szemben is külső kényszert alkalmaz "hitigazságok" tekintetében, még akkor sem az evangélium érdekét szolgálja, ha mondjuk a kényszer alkalmazásában a társadalom öszszes többi tagjának minden tekintetben helyes hitbeli meggyőződése vezette is!
Az üdvösség munkálásában az egyház rendelkezésére álló eszköz az Ige, amely a Szentlélek által felkent igehirdetésen keresztül fejti ki a hatását: "Eszerint a hit az üzenetből fakad, az üzenet pedig a Krisztusról szóló igehirdetésen keresztül jön." (Róm 10:17) Amíg azonban az egyház nem alkalmazhat fizikai kényszert az Isten és ember közötti kapcsolat elmélyítésében – bár Ágoston szerint igen! –, addig Pál apostol szerint az állam eszköze pontosan a fizikai kényszer az ember és ember közötti kapcsolatokat szabályozó erkölcsi törvények betartatásában.
Az elmondottak után könnyen ki lehet találni, milyen következményekkel járna az ágostoni koncepció következetes alkalmazása, vagyis az, ha valaki az eredendő bűn problémáját úgy kívánná megoldani a társadalomban, hogy az államot újra alárendelné az egyháznak, mondván, az utóbbiban nincs jelen az eredendő bűn, és ezért az államot képes megóvni a hatalmi túlkapásoktól. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben az egyház kényszerszervezetté válna, mint ahogyan vált is a történelem során oly sokszor, és megpróbálta államhatalmi kényszerítő eszközökkel az általa üdvösnek vélt irányba terelgetni a társadalom tagjainak világnézetét. Ennek köszönhette a létét az inkvizíció intézménye is a középkorban, amelynek eredetét egyébként a katolikusoknak a donatistákkal szemben 411-ben Karthágóban folytatott hitvitájára szokták visszavezetni. Ennek fő szónoka katolikus részről Ágoston volt, aki a donatistákkal szembeni kíméletlen fellépésre szólította fel az államhatalom képviselőjét a Lukács evangélium 14. részének 23. versére hivatkozva: "Menj ki az utakra, a kerítésekhez, és kényszerítsd bejönni őket, hogy megteljen a házam!" A "kényszerítésnek" ez a súlyos félreértelmezése szolgált ideológiai alapul a középkor során számos ember máglyahalálához hitbeli kérdések miatt. Az inkvizíciós eljárások során az állam és az egyház között létrejött munkamegosztás eredményeképpen a teológiai állásfoglalást minden esetben az egyház, míg a konkrét megvalósítást az állam végezte. Hasonlóképpen államhatalmi eszközöket vett igénybe a katolikus egyház a középkorban akkor is, amikor az általa anathémával sújtott személyt bárki megölhette anélkül, hogy állami büntetésben részesült volna.
Sajnos azonban az egyház kényszerszervezetté válásának gondolata nem tűnt el egyszer és mindenkorra a demokratikus politikai filozófiákkal, hanem Ágoston nyomán még ma is kísért. Sőt, ma egyenesen modernebbnek szeretnék feltüntetni némelyek azoknál a demokratikus államelméleteknél, amelyek az ágostoninál több mint ezer évvel később születtek meg, és amelyek a történelemben sokkal jobban vizsgáztak, mint az egyháznak alárendelt állam modellje. Az állami kényszer alkalmazása a hitkérdésekben egyébként teológiai szempontból azért rendkívül problémás, mert a szabad akaratot szünteti meg, amely a tényleges kereszténnyé válás alapja. Ha Isten Igéjének az elfogadása kényszerből és nem szabad akaratból fakad, akkor annak nincs is értéke, és a Biblia szerint nem rendelkezik üdvözítő erővel sem. Ezért az ágostoni koncepció messze túlmutat a politikaelmélet kérdésein, hiszen végkövetkeztetéseiben az újjászületés bibliai alapjait számolja fel.
***
Összefoglalva mindezt: a nyugati civilizáció állami berendezkedési modelljeit a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás elvi alapjai máig meghatározzák. A pogány kultúrkörökben (Kína, India stb.) ugyanis fel sem merült az államhatalom erkölcsi alapjainak kérdése ilyen mélységben, ezért a diktatúrára, kasztrendszerre stb. való hajlam ezekben természetes, ha nem is kellemes jelenségnek számít. A kereszténység azonban problematikusnak ítélte az államhatalom gyakorlati működését, mert az eredendő bűn következményeként a hatalomba kerülő emberek azt mindig önös céljaikra fordítva elszakadtak az állam Istentől rendelt funkciójától.
Az első megoldási kísérlet, az ágostoni modell ezt úgy kívánta megoldani, hogy az államot alárendelte az egyháznak. Ez a kísérlet a történelemben látványos kudarcot vallott. A protestantizmus fejlődésének előrehaladtával ugyanebből kiindulva, ugyanerre a problémára másik választ adtak: a hatalmi ágak egymástól, valamint az államnak az egyháztól való elválasztásának demokratikus modelljét. Ez nagy közmegelégedést váltott ki széles körökben, és a biblikus kereszténység hitelességét is megerősítette, a katolikus egyház érdekeit viszont sértette, ezért az az 1960-as évekig nyíltan ellenállt a demokratikus berendezkedés érvényesülésének.
Ekkor azonban stratégiát váltott: elfogadta a visszafordíthatatlannak és uralkodónak bizonyult demokratikus átalakulást a nyugati civilizációban, amely ellen addig harcolt, ugyanakkor továbbra is törvényesnek, jobbnak tekinti az előző, középkori modellt. Majd meghirdette a kereszténydemokrácia eszméjét, amelynek lényege, hogy a katolikus egyház érdekeit a hívőknek a demokrácia játékszabályainak betartásával kell képviselniük a társadalomban. Ezzel még önmagában nem is lenne probléma. Azonban az e mögött álló elvi kétarcúság miatt, amiatt, hogy filozófiailag, teológiailag továbbra is a középkori modellt tekintik jobbnak, az egész kereszténydemokrata felfogás ambivalens, ellentmondásos, sőt képmutató. Ez az alapvető oka annak, hogy európai civilizációnk állandó tapasztalata mindmáig, hogy a demokrácia betűjével látszólag összhangban, ám szellemével mégis mélyen ellentétes módon hat és működik a katolikus egyház és valamenynyi általa szervezett vagy befolyásolt mozgalom, és végső soron mindig a monarchikus, diktatórikus, abszolutisztikus rendszerek visszacsempészésén, a demokrácia megtorpedózásán fáradozik.