Tanulmány
Megérint a hozzáférhetetlen
„Szent, szent, szent a Seregek Ura, teljes mind a széles föld az Ő dicsőségével!… Akkor mondék: Jaj nékem, mert elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a Seregek Urát láták szemeim!” (Ézs 6:3, 5)
Mi teszi képessé az embert, hogy a szentet válassza egy olyan korban és olyan közegben, ahol minden ellene mond a szentségnek? Az aposztázia korában, amikor nemcsak a langyosság, hanem a nyílt hitehagyás is fenyegeti az egyházat? Megelégszik-e a hívő ember a kegyesség látszatával, vagy keresi annak erejét is? Azért tértünk meg, hogy meglássuk az élő Istent, ám „szentség nélkül senki sem láthatja meg az Urat”. A külső valóság teljes mértékben ellene dolgozik a szentségnek, ezért sokan felteszik a kérdést: mi az, hogy „szent”? Hogyan lehetnék szent? Az Ószövetségben a „szent” többjelentésű, összetett fogalom. Ebben az írásban ezt szeretném megvizsgálni.
Izrael hitvallása nemcsak az egyetlen igaz Isten létéről való meggyőződést fejezi ki, hanem – a középkori zsidó írásmagyarázók szerint – egyúttal azt is, hogy Ő egyedülálló, hasonlíthatatlan, azaz szent. Ezt hangsúlyozza a prófétai kijelentés is: „Kihez hasonlíttok hát engem, hogy hasonló volnék? – szól a Szent.” (Ézs 40:25)
Izrael történetén végigtekintve azt látjuk, hogy „a Szent” nemcsak az „egészen mást”, a megközelíthetetlent jelenti, de a megnyilatkozót, a népe között cselekvőt is: „Mert Isten vagyok én és nem ember, a Szent teközötted, és nem haraggal jövök én.” (Hós 11:9b) „A fogság előtti szóhasználatban a szent azt jelentette: elkülönített, de el nem választott, elkülönített, de mégis a nép között lévő; elkülönítve – de sugárzón. Az elválasztottság és az összekapcsolódás eme kettősségében rejlik az a sajátos hatalom, amely ebben a fogalomban kifejeződik: az Úr teljesen ura a világnak, mert feltétlenül elkülönül a világtól, de semmilyen módon nem vonul ki onnan. Ezért kínálja ez a fogalom azt a lehetőséget, hogy segítségével kifejezzék Isten utánzásának új és legmagasabb követelményét: hogy Izrael szent legyen, mert Istene is szent” – mondja Martin Buber zsidó vallásfilozófus. „Mert én, az Úr vagyok a ti Istenetek; szenteljétek meg azért magatokat, és szentek legyetek, mert én szent vagyok...” (3Móz 11:44a)
A szent – mint elkülönített
Ha a szentet jelentő héber szót vizsgáljuk, a kadós egy tulajdonság, ami végső fokon a vágás, az elválasztás, az élesség fogalmára vezethető vissza, mert e szó gyöke meggyőzően rokonítható olyan szavakkal, amelyek el-, le- és szétvágást jelentenek. Ha az új, friss, fényes jelentésű hadas szót is bevonjuk az értelmezésbe, akkor a kadós jelentéskörébe az új állapot is beletartozik. A szentet tehát elválasztott, fenntartott, tiszta és új állapot jellemzi. Az Isten számára elkülönített, megkülönböztetett dolog vagy ember kikerül a hétköznapi állapotából, és Istenhez tartozik. A kadós odaszenteltet is jelent: ilyenkor beszélhetünk szent emberről, szent népről, szent helyről és szent időről.
A kadós (szent) és a kódes (ami szent, szentség, szent dolog) egyaránt a szentet mint korlátozás alá esőt jelenti. Ezek a korlátozások az Ószövetségben néhány lényegi kategóriába sorolhatók: használat vagy fogyasztás tilalma; keveredés tilalma; utánzat készítésének és idegenre való átruházásnak tilalma; valamint a tisztátalan és a szent érintkezésének tilalma.
Gyakran a szavakat ellentéteikből értjük meg. Érdemes tehát megvizsgálni, mi nem a szent.
A szent és az odaszentelt ellentéte a profán, hétköznapi, szentségtelen vagy közönséges, héberül: hól. A szó a hálal igéből ered, amely azt jelenti, hogy valaki átszúr, megsebesít valakit, valamit felbont, nyitva hagy, hozzáférést enged valamihez vagy valakihez. Szószegést, visszavonást, fogadalom érvénytelenítését is kifejezheti. Az Újszövetség nyelvezetében a görög lüó, azaz felold, felbont szó felel meg neki. Így értjük meg teljesebben, mit jelent a Názáreti Jézus azon kijelentése, mely szerint „az Írás fel nem bontható” : az Írásokat nem lehet érvényteleníteni. Ezzel elutasította az Írásoknak mint egésznek megtörését, így a válogatást vagy egyes részeinek semmibevételét, azt is kifejezve ezzel, hogy Isten írott beszéde szent és sérthetetlen.
Ugyanez a hálal szó jelölte, ha értéktelenné és profánná vagy szentségtelenné tettek értékes és becses, Istennek átadott dolgokat, például megtörték a szombatot, beszennyezték az Ő nevét vagy szentélyét.
Erőteljes szexuáletikai felhangja is van a szónak, hiszen ez a szó fejezi ki, ha valaki a lányát azzal becsteleníti meg, hogy prostituálttá teszi: „A te leányodat meg ne becstelenítsd, paráznaságra adván azt, hogy paráznává ne legyen a föld, és be ne teljék a föld fajtalansággal.” (3Móz 19:29)
Ebből a részből az is kiderül, hogy a prostitúció elterjedése egyfelől az apák csődjét mutatja, másfelől minden más szexuális bűn melegágya: a fajtalanság fogalmába beletartozott a házasságtörés, a nemi erőszak és a vérfertőzés. Mondani sem kell, hogy ha egy országban vagy városban erősen jelen van a prostitúció, az a hely mindennek, csak éppen szentnek nem mondható. „Betelik a föld fajtalansággal” : vagyis nem áll meg a bűntanyák ajtajánál, ahova a tisztességes ember be sem teszi a lábát, hanem a szenny rájuk is hat, a hétköznapi élet minden területére átragad, lépten-nyomon beleütközni agresszív nyomulásába. A pornográf kultúra a héber hálal szó tartalmának megfelelően valóságosan sérti a személyiség épségét, megbontja integritását.
Rúben, mikor Bilhával, Jákob ágyasával hált, szintén beszenynyezte apja ágyát. Ezzel a tettével veszítette el elsőszülöttségét és Jákob áldását (1Móz 35:22 és 49:3–4). „Tisztességes minden tekintetben a házasság, és a szeplőtelen házaságy; a paráznákat és házasságrontókat megítéli az Isten.” (Zsid 13:4) Noha kiválasztott ember volt, akiben Jákob lehetséges utódját tisztelték, szentségtelen magatartásával ezeket az előnyöket mind elveszítette.
A szomszéd népek hatása ellen még a héber nyelv is küzdött a maga módján. Az igazi szentet meg kellett különböztetni a környezet nyelvében „szentnek” mondott, valójában azonban mélységesen elvetemült életviteltől. A kadós szó rokona, a kadés ugyanis szintén „odaszenteltet” jelentett, de kizárólag negatív értelemben. Csakis az idegen kultuszok istenségeinek magát odaszánó emberre vonatkoztatták. A kánaáni népek körében elterjedt, babilóni eredetű kultuszban a női istenséget orgiákkal tisztelték. A kadés és nőnemű párja, a kedésa Astarténak, e népek női istenségének felavatott férfi és női prostituáltjait jelentette (a Károli-fordításban: „felavatott parázna” ). A Biblia tanúsága szerint a történelem végén két erőteljes pólus lesz: a Nagy Prostituált és világrendszere, akit a világ okkult orgiákkal tisztel – a másik oldalon a Bárány Menyasszonya, az igazi Egyház. Ma a hívő életnek nagy a tétje: ki lesz „boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban” (Jel 20:6), kik fognak az üdvösség elnyerésén túlmenően a következő világkorszakban a Messiással uralkodni?
A szent pap
A szentség megértéséhez elsőként a papság és a főpap személyét kell magunk előtt látnunk (3Móz 21–22. fejezet). Áronnak és fiainak, valamint utódaiknak abban a kiváltságban volt részük, hogy az Úr őket választotta ki, hogy közel legyenek Őhozzá, és a nép áldozatait és ajándékait az Úrhoz vigyék. Ítélőképességgel kellett rendelkezniük, hogy taníthassák a népet: „Bort és szeszes italt ne igyatok te és a te fiaid veled, mikor bementek a gyülekezet sátorába, hogy meg ne haljatok. Örökkévaló rendtartás legyen ez a ti nemzetségeitekben, hogy különbséget tehessetek a szent és közönséges között, a tiszta és tisztátalan között, és hogy taníthassátok Izrael fiait mindazokra a rendelésekre, amelyeket az Úr szólott vala nékik Mózes által.” (3Móz 10:9–11)
Akiket Isten közel engedett magához, azokban kívánta megmutatni szentségét és dicsőségét. Ezért Mózes tolmácsolásában részletes törvényt kaptak arról, milyen követelményeknek kell megfelelniük, hogy Isten előtt elfogadható közvetítők legyenek, és engesztelést szerezhessenek a népért.
Vízzel megmosták, majd engesztelő vérrel és olajjal felkenték őket, a papság szent ruháit hordták, Isten Szentélyében ők tették ki a kenyerek asztalára a tizenkét lepényt, a szent kenyereket. Halottat nem érinthettek, hacsak nem legközelebbi rokonaikat – de a főpap még azokat sem. Csak érintetlen hajadont vehettek feleségül (3Móz 21:7), hiszen, mint a hálal szó elemzésénél láttuk, a megszeplősített kifejezés éppen a szentségtől való megfosztottságot jelenti. Az áldozatot bemutató papnak teljesen épnek, testi fogyatékosság nélkülinek kellett lennie. Még hajuk leborotválásától, szakálluk nyírásától is óvakodniuk kellett. Az épség követelménye azt fejezi ki, hogy a papok mintegy „példányképei a nyájnak” (1Pt 5:3), követhető, követendő példák kell legyenek. Az Újszövetség Jézus Krisztusra vonatkoztatva így összegzi e követelményt: „Mert ilyen főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott, és aki az egeknél magasságosabb lőn.” (Zsid 7:26)
A nép szent áldozatai
Amikor egy izraelita az Úrral való közösségét szerette volna építeni, akár háláját kifejezni Őiránta, akár vétkéért, bűnéért bocsánatot nyerni Tőle, akkor a paphoz kellett vinnie az áldozati állatot vagy az ételáldozatot. Ennek bizonyos részét az Úr oltárán füstölögtették el, a maradékot pedig az a pap kapta, amelyik az engesztelést szerezte az áldozatot vivő emberért. Az áldozati állat húsát és a kenyérféle ételáldozatokat, amiket Istenhez vittek a papok közvetítésével, mind szentnek kellett tekinteni, amikből csak a pap és nála élő hozzátartozói ehettek. Valójában ez volt az ő megélhetésük. A szolgálóik közül csak a házánál született és tulajdonában lévő szolgák fogyaszthattak abból, de külső emberek, alkalmi munkások, béresek nem részesedhettek belőle. Ez egy fogyasztási tilalom volt.
A papok szent javadalma azonban még a papok számára is tilalmas volt akkor, ha valami tisztátalan állathoz vagy holttesthez hozzáértek, vagy testük tisztátalan állapotban volt bizonyos testnedvek miatt. A szent áldozatoktól ilyenkor őrizkedniük kellett, mert ha tisztátalanul fogyasztották, az halálos ítéletükkel volt egyenlő. Ha megtisztultak – mosakodás által és egy meghatározott idő elteltével –, ismét fogyaszthatták Izrael áldozatait. Mózes már a pusztai vándorlás során adott parancsolatokat arra nézve, hogy Izrael honfoglaló és honvédő háborúi során hogyan szálljon táborba ellenségei ellen. Az „éjszakai véletlenség” miatt tisztátalanoknak másnap estig a táboron kívül kellett tartózkodniuk, ahová csak mosakodás után térhettek vissza. Isten parancsára minden ember ásócskát hordott magánál, és a táboron kívüli illemhelyen azzal tüntette el önnön nyomait. A táborban e higiéniai szabályok betartására nemcsak a katonák egészsége érdekében volt szükség, hanem azért is, hogy Isten, a közöttük járó Szabadító és Hadvezér ne lásson semmi rútságot a táborban, nehogy elforduljon tőlük (5Móz 23:9–12).
Az otthoni tisztaság területén mind a férfiaknak, mind a nőknek figyelniük kellett arra, hogy bizonyos, belőlük távozó váladékoktól elválasszák a testüket, a ruháikat és az ágyat is, ahol fekszenek (3Móz 15. fejezet). A gyakori tisztálkodás, valamint a ruhák, fekhelyek és edények tisztán tartása hozzájárult ahhoz, hogy a család, az otthon több szellemi áldást élvezzen, és a szentség atmoszférája vegye körül. A ház falán vagy a ruhán kiütköző zöld vagy vöröses folt eltávolítása (például ha gombás, penészes volt a fal), szintén az ott élők egészségét védelmezte (3Móz 14:33–57). A fizikai és szellemi tisztaságot célzó parancsolatok megtartója okkal számíthatott az egészséges utódok, a jó egészség, a hosszú élet áldásaira. Az Újszövetség ugyancsak kiemeli, hogy az családi otthon jó állapota elejét veszi annak, hogy Isten beszédét bárki ócsárolja a hívők életvitele miatt, netán mert elhanyagoltak, ápolatlanok, nem törődnek se magukkal, se egymással, vagy összeférhetetlenek. Pál apostol hangsúlyozza, tanítani kell az ifjú asszonyokat például, hogy „férjüket és magzataikat szeressék, legyenek mértékletesek, tiszták, háziasak, jók, férjüknek engedelmesek, hogy az Isten beszéde ne káromoltassék” (Tit 2:4–5).
A szent kenőolaj
A Szent Sátor, annak egész berendezése és a papok is valamennyien egy egyedi összetételű, speciális illatú olajjal voltak megkenve. Ez a fűszeres, illatos növényekkel kevert olívaolaj Isten számára volt elkülönítve: „Szent kenet olaja legyen ez nékem” (2Móz 30:31). Mindaz, amit ezzel a kenőccsel kentek be, szintén elkülönített lett (2Móz 30:30; 40:9). A szent kenőolajat Eleázár, Áron fia őrizte. A két rész (kb. 8 kg) mirha, egy-egy rész illatos fahéj, kalmus (illatos nád) és kásia (kínai fahéj) keverékéhez jött mintegy hat liter olaj. Nyilvánvalóan hatalmas értéket is képviselt. A János 12:3–5 szerint Mária egy litra (kb. 327 g) nárdussal kevert olaja háromszáz dénárt, egy szőlőtermesztő munkás egy évi jövedelmét érte. Ha ezt vesszük alapul, a hat liter olaj húsz évi jövedelem árát éri, nem számítva, hogy a fűszerek mennyisége többszöröse a nárdusolajénak.
A papi kenőcs receptje védett volt: nem szabadott más célra ugyanilyet készíteni. Szövetségen kívüli ember testét tilos volt bekenni vele. Mindent és mindenkit, aki és ami Istenhez tartozó vagy istentiszteletre méltó eszköz volt, ezzel kentek be. (Az Antikrisztus ezzel mind szembehelyezkedik majd: 2Thessz 2:4.) Ettől lett más, ez nem volt meg mindenkinek. A szentnek ugyanis nem a tisztátalan az első számú ellentéte, hanem a közönséges, a profán.
A szent kenet olyan, Istenhez tartozó dolog, amelyet sem utánozni, sem szövetségétől idegen emberre tékozolni nem volt szabad. Az Újszövetség nyelvén: „Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek.” (Mt 7:6) A kenet az Úr Szelleme: „Az Úrnak Szelleme van énrajtam, mivelhogy fölkent engem…”(Lk 4:18)
Azt, hogy Jézus Isten Szentje, mert felkente Őt az Atya, először nem a tanítványok vették észre, hanem a tisztátalan szellemvilág pánikba esett képviselői észlelték (Mk 1:24 és 5:7). „Megjött a Felkent, Isten Szentje!” Ezentúl nem a démonok fogják gyötörni az embereket, hanem a fölkent emberek a démonokat. Ha valaki a szent kenet funkciójára gondol, talán meg is döbben: „Nincs még egy ilyen fontos érték az életemben! Ettől vagyok más, ez nincs mindenkinek, ettől vagyok nem közönséges! Ez a legnagyobb kincs!”
Ne vess kétféle magot földedbe!
A teremtett világot szemlélve látjuk, hogy az az élet legkülönbözőbb megjelenési formáit mutatja. Ezt az egyedi életet az élőlényekben lévő mag hordozza és adja tovább, mindegyik „az ő neme szerint.” Több mózesi törvény arra enged következtetni, hogy a Teremtőnek nemcsak gondja van a fajtán belüli azonosság fenntartására, hanem valamiképpen kedves előtte az egyöntetűség, a keveretlenség. Az állat- és növényfajták határát úgy vonta meg, hogy ne jöjjenek létre hibrid lények. Az özönvíz tanulsága, hogy az emberi nemnek sem szabad átlépnie az Istentől rendelt határt – az ítélet elejét vette a más rendhez tartozó lények és az ember közötti hibridizációnak.
Nemcsak a fajták, hanem a férfi és női nem között sem szabad összemosni a határt: az uniszex öltözködés, a férfias nő és a nőies férfi külseje nem kedves az Úrnak. „Asszony ne viseljen férfiruházatot, se férfi ne öltözzék asszonyruhába; mert mind utálatos az Úr előtt, a te Istened előtt, aki ezt míveli.” (5Móz 22:5)
Az embernek teremtésétől fogva létezik nemi identitása is, ezért a nemek közti határ éppoly sérthetetlen, mint az a határ, amely más élőlényektől elválasztja. Ma, amikor a homoszexuális együttélést házasság rangjára emelik, és az átvetkőzés, a transzvesztiták médiaszereplése nagy közönségsikerre számíthat, a magukat más neművé átoperáltatókkal együtt, a hívőket ezek a kérdések előbb-utóbb választás elé állítják. Nem mindegy, hogy megnyitja-e magát valaki ezek előtt a hatások előtt, vagy sem. Mint ahogy az sem közömbös, hogy az öltözködés terén a divat újabb és újabb hullámaiból mit válogatunk ki mint elfogadhatót, és mit vetünk el. A testnek ugyanis szintén nem lehet önkényes, Istentől független rendeltetést kitalálni. A testünk mint Isten remekműve, egyben az Ő tulajdona is, amit megújított és dicsőséges állapotban akar feltámasztani. Divat a tetoválás; de a maradandó nyomot hagyó megbélyegzés más funkciót ad a testnek, mint amire teremtetett: „Testeteket a holt emberért meg ne hasogassátok, se égetéssel magatokat meg ne bélyegezzétek. Én vagyok az Úr.” (3Móz 19:28, vö. 5Móz 14:1–2 indoklása: „mert szent népe vagy te az Úrnak…”) Ugyanez elmondható a piercingről, a hegtetoválásról és a testfestésről is. A bibliai kinyilatkoztatástól távoli kultúrákban a szellemvilággal való kapcsolatfelvétel részeként terjedt el a tetoválás és a piercing. Viselője szerencsét, hadi sikereket, gazdagságot remélt önmaga ilyen megjelölésétől. Európában mindezen csak mosolyognak, mert a test maradandó dekorálását legfeljebb csak divatnak fogják fel. De az elkötelezett „tetkósok” szaklapja azért óva int egy-két olyan kelta eredetű motívumtól, amelyekről észrevették, hogy viselőik többnyire erőszakos halállal haltak meg. A tetoválás tilalma idegen istenek és démonok fennhatósága alól is kivonta Isten tulajdonát, a szent népet. A szellemi keveredés szintén nem ajánlott.
Ha nem mosódnak el a határok, az isteni tervszerűség és célszerűség felismerhető a teremtett világ szemléléséből, akárcsak egy olvasókönyvből. Ezt az elvet a szántóvető embereknek a szántóföldön is érvényesíteni kellett, hogy amikor kikelnek az elvetett magok, ne vegyes képet mutasson a vetés, hanem tiszta és keveretlen legyen. A kétféle mag tilalma és a felemás iga tilalma azokra is igaz lehet, akik ritkán, vagy soha nem vetnek, vagy nem szántanak, mert ezek a törvények önmagukon túlmutatva még a jó és rossz, alkalmas és alkalmatlan közötti különbségtételt is példázzák. „Ne vess a te szőlődbe kétféle magot, hogy fertőzötté ne legyen az egész: a mag, amelyet elvetsz és a szőlőnek termése.” (5Móz 22:9) Az ember a hétköznapok során vagy a megváltatlan természetét erősíti, vagy azt az újat, amely Isten számára elválasztott, hiszen „igazságban és valóságos szentségben” teremtetett (Ef 4:24).
„Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert a mit vet az ember, az aratándja is. Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a szellemnek, a szellemből arat örök életet.” (Gal 6,7–8)
A szántóföld konkolyáról szóló példázatban pedig a kétféle mag kétféle örök sors, aszerint, hogy ki mit fogadott el: igazságot vagy hazugságot. „Ő [Jézus] pedig felelvén monda nékik: Aki a jó magot veti, az az embernek Fia; a szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fiai. Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok. Amiképpen azért összegyűjtik a konkolyt és megégetik: akképpen lesz a világnak végén.” (Mt 13:37–40)
A szántás a másik, minden évben elvégzendő nagy feladat. A szántás mondhatni a munka őstípusa: fárasztó és verejtékes. E munkafolyamat során a Törvény szerint ugyancsak kerülni kell a felemás megoldásokat: „Ne szánts ökrön és szamáron együtt!” (5Móz 22:10)
A féloldalas megoldás a szamarat megviseli, az ökröt és gazdáját pedig hátráltatja. Külön a csacsi és külön az ökör hasznos jószág a maga nemében, de nem így együtt! Az ökörnek látszólag könnyebb dolga van, és a szamár mellett könnyebben érvényesül, de igazából nem hajt hasznot a gazdájának, sőt lehet, hogy annak több pénzébe és fáradságába kerül egyben tartani a két „munkaerőt”, mint egy „jó húzós” ökröt alkalmazni.
Ha pedig az ökör és a szamár a munkatársakat jelenítik meg, akkor az a tanulság, hogy nem lehet az alkalmas és alkalmatlan személyeket „egymás nyakába varrni” közös feladatvégzés során. A Törvény újszövetségi párhuzama a hívő és hitetlen szövetségét nevezi felemás igának: „Mi egyezése van igazságnak és törvénytelenségnek?” – kérdezi Pál apostol, mintegy összegezve a Törvény szellemi üzenetét. Pál apostol így folytatja: „Menjetek ki közülük” , az elkülönülés, a szent állapot létrehozásának célja pedig ez: „Lakozom bennök, és közöttük járok; és leszek nékik Istenök és ők az én népem lesznek.” (2Kor 6:14–16 vö. 3Móz 26:12)
A szent nem lehet akárkié
A szent egy bizonyos célra fenntartott, más számára nem hozzáférhető állapotot jelöl. Ami szent, az elválasztatott, kiemeltetett a mindenki által elérhető és használható dolgok sorából. A szent (kódes) és közönséges (hól) ellentéte: valaki(k) számára fenntartott, illetve a bárki által használható. A szent kenyér, mint láttuk, olyan kenyér volt, ami a szentély és a papság számára volt fenntartva, ezzel szemben a közönséges kenyér nem volt elkülönítve különleges célra. Akhimélek pap a hozzá menekülő Dávidnak és kísérőinek nem tudott más kenyeret adni, csak szent kenyeret, mert közönséges kenyér (azaz bárki számára elfogyasztható) már nem volt. „Nincs közönséges kenyér kezemnél, hanem csak szentelt kenyér van… Adott azért a pap neki szentelt kenyeret, mert nem volt ott más kenyér, hanem csak szent kenyér, amit elvettek az Úr színe elől…” (1Sám 21: 4a, 6a)
A közönséges kenyér nem volt tisztátalan étel, hiszen tisztátalan kategóriába tartozó ételt nem fogyaszthattak, nem is tárolhattak sem Izrael, különösen nem a papság. Tisztátalan állapotban nem lehetett a Szentélybe bemenni, ilyen dolgot bevinni. A közönséges egyszerűen csak hétköznapi, profán, amiben „nincs semmi különös”.
Emellett az is feltűnő, hogy bár a szent és a tisztátalan is kizárják egymást, a szentnek mégsem a tisztátalan a közvetlen ellentéte, hanem a köznapi, a közönséges. Ezzel szemben a tiszta nem azonos a szenttel, de annak mintegy szükségszerű feltétele.
A profán a szentet nem veszélyezteti, csak abban az esetben, ha lerombolják a köztük lévő határt. Ami szent, azt már profán használatba venni tilos. Ha pedig a szent tisztátalannal érintkezik, már vissza is tért a közönséges, profán állapotba. A szentség elvesztésének fő oka a parancsolatok áthágása. A szent nem is annyira a tisztát, hanem inkább – a tabu jelenségéhez némileg hasonlóan – a tilalmasat, a hozzáférhetetlent is képviseli. Az egyetlen számára fenntartott állapotot. (Nem véletlen, hogy a Biblia utáni héber irodalom a házassági egybekelést kiddusnak, megszentelésnek tekinti.) A szent nem akárkié. Ellentéte, a profán vagy közönséges sem feltétlenül tisztátalan valami, hanem csak egyszerűen bárki által hozzáférhető. Ugyancsak a „szent és a köz” ellentéte található Ezékiel próféta leírásában, ahol a jövőben felépülő jeruzsálemi Templom szent területe elkülönül attól a területtől, ahová bárki bemehet. A szent terület kőfallal van elválasztva a közhasználatban állótól, ami nincs arra a különleges célra fenntartva, mint a másik (Ez 42:20). Ahogy a férj felesége iránt, az Úr is féltőn szerető népe és földi munkájának színtere iránt. Jézus az Atya házát az imádság házának nevezte, és haragra gyúlt, amikor látta, hogy erős érdekcsoportok kalmárok és latrok barlangjává tették azt. Ahol és akikben Isten földi munkája zajlik, ha valaki rést üt rajta, profánná teszi, kiszolgáltatja azt, sokkal nagyobb súlyú bűnt követ el, mintha valakinek egyéni sérelmet okozna. „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Isten temploma szent, ezek vagytok ti” (1Kor 3:17). A hívők, akikben Isten Szelleme lakik, Isten temploma, és ez a különleges, számára fenntartott közösség szent. Összejöveteleit az Ószövetség „szent gyülekezésnek” mondta. Ebbe a közösségbe nem lehet úgy járni, mint egy profán célokra szerveződött társadalmi szervezetbe, vagy mint a bankba, ahol kölcsönkérhet az ember, vagy mint egy orvosi rendelőbe, ahol megkérdezik, mi a panasza, vagy csak időtöltésképpen. A zsoltárvers ma is aktuális: „A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.” (Zsolt 69:10 vö. Jn 2:17) A szentnek veszélyt is jelentő aspektusa is van, ami a szövetség feltételrendszerébe ágyazottan jelenik meg. Azaz a szövetség áldást és átkokat is tartalmaz: áldást közvetít a szövetség megtartóinak, de átkot hoz a szövetségszegőknek.
A megszentelő és a megszenteltek
A szent nem morális kategória, de szent csak jó erkölccsel lehet valaki. Egy erkölcsi szempontból jó ember még nem feltétlenül szent ember, de a morálisan rossz ember bizonyosan nem az. A tisztátalan állapot a tiszta ellentéte, de természetesen ellentétes a szenttel is. A szent viszont már több, mint a tiszta, mert abban már benne van, hogy valaki kapott Istentől egyfajta „pluszt”, miután Isten elkülönítette őt.
A bűn ugyanis megtöri a szentség állapotát. A Tízparancsolat, mint a Törvény összefoglalása, minden alkalommal a szentség védelmében fogalmaz. A törvénytelenség kikezdi a szent épségét, megtöri az ép kapcsolatokat, amikből így eltűnik a salóm, a hiánytalan nyugalom. A törvénytelenség például felbonthatja az Isten neve és a mögötte álló személy, lényeg és erő egységét: „Ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted a te Istenednek nevét” (3Móz 19:12). „Szinte kifejezhetetlen a távolság e tekintetben a bibliai kultúrától, ahol az ószövetségi emberek annyira tisztában voltak a Név jelentőségével és szentségével, hogy azt ki sem mondták, csak körülírták Isten szent tulajdonságaival” – írja Németh Sándor a Tízparancsolat című könyvében. Az új szövetség fő célja megegyezik Istennek már a Törvényben is kinyilvánított akaratával: „Mi Atyánk, aki a menynyekben vagy! Szenteltessék meg a Te neved!” (Mt 6:9b) Németh Sándor így folytatja: „A Név megszentelése végső soron az Atya nevére vonatkozik: az Atya neve hordozza Isten teljességét. Az Ő nevének kell mindannyiunk közt megszenteltetnie. Istenfélelemmel, tisztelettel és hódolattal kell Isten nevét kimondani – amikor valóban méltó a Nevet használnunk.”
Ha nem lett volna véráldozat Izrael fiaiért, talán semelyik parancsolatot sem lettek volna képesek megtartani. A szentség parancsolatai ellenben kiegészítették az istentiszteleti rendtartást, hogy miután el lettek már választva a bűntől, vagyis megnyerték a bűnbocsánatot Istentől, meg tudjanak maradni ebben az elkülönített állapotban, sőt együtt tudjanak élni az Úr jelenlétével, és azt semmiképp se törjék meg, ne tegyék profánná. Az erkölcsi és polgári törvényekkel kiegészült áldozati rendszer együttesen játszott szerepet abban, hogy szentek legyenek, és az Úr népe lehessenek.
Önmagában a jó erkölcs még senkit nem tesz szentté. A szent sokkal több, mint jó erkölcsi állapot – az, mondhatni, karizmatikus állapot. Izrael fiai tudták: ha szentek, az Úr jelenléte közöttük marad, sőt ebben a karizmatikus állapotban Isten tulajdonságai és javai meg tudnak jelenni a földi szférában: csodák, jelek és természetfeletti anyagi áldás kísérik majd őket. Ezért a fő cél mindig is ennek az állapotnak a megléte.
Ekkor nincs az ember magára hagyva abbéli erőfeszítésében, hogy a parancsolatokat megtartsa, mert maga a közöttük lakozó Isten fogja népét megszentelni, miként többször kinyilvánította: „Én vagyok az Úr a ti megszentelőtök!” (Mózes harmadik könyvében hétszer fordul elő ez a kijelentés: 20:8, 21:8, 15, 23, 22:9, 16, 32, de szerepel itt is: Ez 20:12; Zsid 2:11.)
A Törvény el nem évülő jelentősége, hogy az új szövetségben élő hívőknek a szentség üzenetét közvetíti. Az egyház tagjai, akiket Isten a nemzetekből hívott ki Jézus Krisztus által, „választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép” tagjai (1Pt 2:9). El vannak különítve a bűntől az engesztelés vére által, és fel vannak kenve Szent Szellemmel. Mint papoknak, folyamatos feladatuk, hogy megkülönböztessék a jót a rossztól, a szentet a közönségestől, a tisztát a tisztátalantól. „Szenteljétek meg azért magatokat és szentek legyetek, mert én az Úr vagyok a ti Istenetek, és tartsátok meg rendeléseimet, és cselekedjétek azokat. Én vagyok az Úr a ti megszentelőtök.” (3Móz 20:7–8)
Ebből is látható, hogy a szent egy izgalmas ellentmondás. A szent elüt a tisztátalan beszédű emberek világától. Szent az, ami érinthetetlen és veszélyes zóna, a szent maga a hozzáférhetetlen. És mégis, a Seregek Ura dicsősége betölti az egész Földet. A szent teljesen más és különálló, de mégis kilép önmagából, és érzékelhetővé teszi magát. A szentnek ez a kisugárzása, a dicsőség szentté teszi azokat, akikben nem volt semmi különös.
Izrael Szentje ugyanis a Sekína, a dicsőség által érzékelhetővé teszi magát, és közli igéit népével. Szelleme és kijelentése az, ami által a hozzáférhetetlen hozzáférhetővé válik…