Megfoghatatlan dolgok

A babiloni fogságba hurcolt nép i. e. 537-től kezd visszaszivárogni Izrael földjére. Több hullámban érkeznek. Vezetőik: Ezsdrás, aki pap és írástudó, valamint Nehémiás, aki tulajdonképpen bírónak is tekinthető. Próféták is jönnek velük: Zakariás, Aggeus, majd Malakiás érkezik. Mindenki tudja: a fogság Isten szava iránti engedetlenségük büntetése. Hogy még egyszer ne történhessen meg a dolog, elhatározzák, szorosan ragaszkodni fognak a Mindenható parancsaihoz, mostantól megcselekszik minden szavát. Isten beszédének megcselekvéséhez azonban mindenekelőtt tisztázni kell: mi is Isten beszéde.

Próféták, papok és bírák döntése

Bár a Biblia több könyvében is olvashatjuk, hogy gyűjtik, őrzik a szent könyveket, azonban arról, hogy mely könyvek tartoznak a héber kánonba — azaz az Ószövetségbe — az Ószövetség maga nem ad útmutatást. A kérdés megoldásában Mózes 5. könyvének 17. fejezete segít: „Ha megfoghatatlan valami előtted, amikor ítélned kell vér és vér között, ügy és ügy között, sérelem és sérelem között, vagy egyéb versengések között a te kapuidban: akkor kelj fel, és menj el arra a helyre, amelyet kiválaszt az Úr, a te Istened. És menj be a lévita papokhoz és a bíróhoz, aki lesz majd abban az időben; és kérdezd meg őket, és ők tudtul adják neked az ítéletmondást. És annak a mondásnak értelme szerint cselekedjél, amelyet tudtul adnak neked azon a helyen, amelyet kiválaszt az Úr; és vigyázz, hogy mind aszerint cselekedjél, amint tanítanak téged. A törvény szerint cselekedjél, amelyre tanítanak téged, és az ítélet szerint, amelyet mondanak neked; el ne hajolj attól a mondástól, amelyet tudtul adnak neked, se jobbra, se balra. Ha pedig elbizakodottságból azt cselekszi valaki, hogy nem hallgat a papra, aki ott áll, szolgálván az Urat, a te Istenedet, vagy a bíróra: haljon meg az ilyen ember! Így tisztítsd ki a gonoszt Izraelből. És mind az egész nép hallja, és féljen, hogy elbizakodottan senki ne cselekedjék többé!” (5Móz 17:8—13)

Az idézett szakasz tehát a következőt mondja ki:

1. megfoghatatlan, eldönthetetlen kérdésekben — azaz olyan ügyekben, melyekben a Szentírás nem ad egyértelmű útmutatást — a (leg felsőbb) bíró és a (fő)pap döntése érvényes;

2. a papnak és a bírónak az Örökkévaló által kiválasztott helyen — azaz a Sátorban vagy a Templomban — kell ilyenkor döntenie;

3. a határozat, amit ott hoznak, azonos erejű a Törvénnyel (az eredeti szövegben a tóra = tan, törvény, útmutatás szó szerepel);

4. döntésük halálbüntetés terhe mellett minden zsidóra kötelező.

Későbbi korokban a (fő)papot és a (legfelsőbb) bírót egy papokból, tekintélyes bírókból, bölcsekből álló hetvenfős tanácsadó testület (Szanhedrin) veszi körül, akik a Templomban együttesen segítik a két döntéshozót. A hetvenfős testület a Mózes által felállított, Isten által Szent Szellemmel betöltött hetven vén mintájára alakul, akik a vezetés, illetve a döntések terhét, felelősségét a két vezetővel közösen hordozzák.

A Héber Szentírás könyveivel kapcsolatban is egy ilyen testület dönt, a Nagy Gyülekezet Férfiai (ánsé kneszet hágdólá). Első generációjuk a Második Templomban ülésezik, Ezsdrás mint pap, Nehémiás pedig mint bíró áll az élén. Tagjai a rabbinikus hagyomány szerint Zakariás, Aggeus, Dániel és Malakiás próféták. (A rabbinikus hagyomány és a történettudomány között ezen a ponton van egy kronológiai eltérés: a perzsa kort a rabbik rövidebbnek veszik, mint a történészek, s ezért a nevezett prófétákat kortársaknak tekintik. Az Ószövetség alapján ez az álláspont nem elképzelhetetlen.)

A próféták, valamint Ezsdrás és Nehémiás megállapítják a kanonikus könyveket, s a szövegeken szerkesztési munkálatokat is végeznek. Maga a kánon szó egyébként görög eredetű, a héber káne (nád, vessző, mérővessző, mérce, szabály) szóra nyúlik vissza, jelentése: vessző, vonalzó, mérővessző, szabály, példa, minta. Kanonikus könyvnek lenni tehát azt jelenti, hogy valamiféle mércének, szabálynak megfelelni. S bár a szót az egyházatyák használják először az i. sz. 4. században, a könyvek elfogadásának folyamatát visszamenőlegesen is kanonizációnak hívjuk.

A rabbik szerint egy könyv alapvetően akkor tekinthető a Szentírás részének, ha a Szent Szellem inspirálta, ihlette. A Szent Szellem prófétákon nyugodott, ebből tehát az következik, hogy a Szentírás minden betűjét próféták írták. A Szentírás maga így nem emberi beszéd, hanem a Mindenható Isten szava.

Apokrifek és kívül rekedt könyvek

A Héber Szentírás elfogadott könyveinek „listája”, azaz a héber kánon tehát az i. e. 5. században, Mózes törvényének elve mentén, a Templomban, a pap és a bíró, valamint az őket támogató testület döntéseként születik, és minden zsidóra halálbüntetés terhe mellett kötelező érvényű mindaddig, amíg egy leg - alább ugyanakkora tekintélyű újabb Szanhedrin ezt felül nem bírálja. A szövegek szerkesztését is ők, illetve a Szent Szellemmel betöltött próféták végzik. Vannak azonban olyan könyvek, melyek a kánonon kívül maradnak, vagy egész egyszerűen a Nagy Gyülekezet Férfiai első nemzedékének döntése után íródnak. Ezeket a rabbinikus hagyomány kívülálló könyveknek (sz’fárím chícóním) nevezi.

Számuk egyre szaporodik, az i. e. 4. századtól kezdve rengeteg különböző műfajba tartozó könyv készült. Ennek oka a Nagy Sándor, valamint utódai által terjesztett hellenizmus. Írásukat egyfajta védekező mechanizmus motiválja, nehogy a fogságból hazatért zsidók ismét letérjenek a Törvény útjáról. Ily módon számos bibliai műfajt mí melő példázat, bölcsességi könyv, a hithez való ragaszkodás népszerűsítésére, Isten útja melletti kitartásra ösztönző történeti mű, elbeszélés, legenda, dal — melyeket istentiszteleteken is énekelnek —, jövőbeni dolgokat „felfedő” apokaliptikus, eszkatologikus írás, Messiás után sóvárgó mű születik. Ezek tulajdonképpen a kor zsidó irodalmának tekinthetők, melyek azonban nem valamiféle öncélból, hanem mint egy a Szentírás álláspontját védelmező, terjesztő, tanító írásokként jönnek létre. Nem mindenki tekintette őket Szent Szellem által inspirált, próféták által írt könyveknek, azonban mind Izraelben, mind a diaszpórában ismerték és olvasták őket.

A kánonon kívül rekedt könyveket a bibliatudósok három „csoportba” osztják: apokrifek, pszeudoepigrafák és deuterokanonikus könyvek.

Az apokrif szó annyit tesz: elrejtett, elkülönített, titkos; rejtettségből előkerülő. A fogalom magyarázatára általában két megoldást fogadnak el: (1) az apokrif könyvek olyan könyvek, melyek az Ezsdrásék által végzett kanonizáció idején rejtve vannak, s csak később kerülnek elő; vagy (2) olyan könyvek, melyek a kanonizáció folyamata során rejtetté, titkossá válnak, vagy eleve később íródnak és ezért nem a Tóra-szekrényben tárolják őket, ahol a többi, istentiszteleten felolvasandó könyvet, hanem elkülönítve, az úgynevezett genizában, ahol a zsinagógai felolvasásra alkalmatlan Tóra- tekercseket és egyéb iratokat is. (A geniza annyit tesz: raktár, rejtek, a gánáz = elrejt szóból származik.)

Némelyek a kanonizáció idején rejtettségben lévő, később elő került könyveknek tartják például Énok könyvét.

A pszeudoepigráf szó annyit tesz: álírás, hamisítvány, hamis feliratú könyv. Pszeudoepigráf könyveknek tehát azokat nevezzük, melyeknek a szerzője nem az, akit maga a könyv szerzőként megnevez. Ebben az esetben a könyv írója ismert bibliai személyek szájába adva kíván tekintélyt kölcsönözni művének. Tulajdonképpen, ha a fent nevezett könyvek, például Énókh könyve nem egy eredeti, későn elő került irat, hanem ténylegesen később keletkezett, akkor pszeu - doepigráf könyvnek (is) tekintendő, hiszen ebben az esetben a valódi szerző nem Énókh, hanem csupán egy Énókh neve mögé bújt személy.

Deuterokanonikus — azaz másodszor kanonizált vagy másodrendű kánonba tartozó — könyveknek azokat nevezzük, melyeket a katolikus egyház nyilvánított kanonikusnak a Septuaginta, azaz a Héber Szentírás görög fordításához tartozó egyéb könyvek nyomán. Ilyenek például a Makkabeusok első és második könyve; Jézus, Sirák fia könyve; Báruch könyve stb.

A három fogalomnak vannak közös metszetei: Báruch könyve, mint deuterokanonikus könyv apokrif — későn előkerült, de eredeti —, vagy hamis feliratú, azaz pszeudoepigráf könyv is lehet. Ugyanakkor Jézus, Sirák fia könyve deuterokanonikus, nem pszeudoepigráf, de apokrifnak tekinthető abban az értelemben, hogy nem volt kanonikus, s nem használták zsinagógai felolvasásra.

A protestáns irányzatok a deuterokanonikus könyveket is apokrifeknek nevezik.

A javnei Szanhedrin

A héber kánon kérdése a judaizmuson belül a Második Templom lerombolása után merül fel újra. Ennek oka az, hogy a kanonikus könyvekkel kapcsolatos korábbi, ezsdrási határozat szóbeli hagyományként öröklődött tovább.

Míg áll a Templom, a szóbeli hagyományt nem szabad leírni, ugyanis egy legalább ugyan olyan számú, tekintélyű Szanhedrinnek jogában áll az előző Szanhedrin döntését felülvizsgálni és felülbírálni (mivel a Tóra szerint elő fordulhat, hogy „Izrael egész közössége téved”), és a (fő)pap és a (fő)bíró jogköre az előzőével azonos. A Nagy Gyülekezet Férfiai első generációjának kanonikus könyvekkel kapcsolatos döntését ezért nem is írják le, hiszen fennáll a határozat felülbírálásának lehetősége. A Második Templom elpusztulásával azonban ez a lehetőség elveszik, hiszen a Szanhedrin nem tud már Mózes törvényének megfelelően az Isten által kijelölt helyen, azaz a Templomban ülésezni, így már nem bírálhatja felül az előző, Templomban ülésező Szanhedrinek döntéseit. Míg a Templomban ülésező Szanhedrin döntése tórai felhatalmazása révén a Tóra erejére emelkedik, addig a javnei Szanhedrin döntése annál alacsonyabb rendű. Az 5Móz 17:8—13-hoz fűzött rabbinikus kommentár ezért a következőt mondja: „A jeruzsálemi törvényszék egy döntése [semmibevétele] miatt halálos bűnt követ el az ember, de nem követ el halálos bűnt a javnei törvényszék egy döntése [semmibevétele] miatt. A Tóra szavai [semmibevétele] miatt halálos bűnt követ el az ember, de az írástudók szavai [semmibevétele] miatt nem követ el halálos bűnt az ember.” (Szifré Dt 17:10)

Az i. sz. 80—120 között működő javnei Szanhedrin tehát vizsgálta ugyan a kánon kérdését, több könyv kanonizált voltát vitatta is, de mivel nem volt joga az előző, nagyobb jogkörrel rendelkező testület döntését felülbírálni, ezért az Ezsdrás és Nehémiás kora után keletkezett könyveket nem emelhette be a kánonba, s a már bentlevők kihagyására se volt joga.

Mint már utaltunk rá, a Tóra, illetve a rabbinikus irodalom sem állítja azt, hogy a Szanhedrin tévedhetetlen lett volna. Mózes maga is ír arról, hogy milyen áldozatot kell bemutatnia a népnek abban az esetben, ha az egész Izrael megtéved (3Móz 4:13—21). A Talmud bírói tévedésekkel kapcsolatos traktátusa, a Horajót traktátus tárgyalja is az ezzel kapcsolatos kérdéseket. A rabbik feljegyzik, hogy bármely bíróság tévedhet, a nagy Szanhedrin is, s a későbbi Szanhedrin korrigálhatja döntésüket. Mikor Illés próféta visszajön, akkor ő „mindent helyreállít”. Ugyanis a rabbik szerint Illés egy Szanhedrin élén áll majd, amely kijavítja a korábbi Szanhedrinek tévedéseit, mielőtt elérkezik a Messiás. (Keresztény szempontból ez a gondolat nem elvetendő: a Jelenések könyve beszél két tanúról, akik Mózes és Illés hatalmával tesznek csodákat, és tevékenységük az akkor újjáépülő Templomhoz kötődik. Ha lesz Templom, a Szanhedrin visszanyeri korábbi tórai felhatalmazását a megfoghatatlan kérdések eldöntésére és a korábbi Szanhedrinek döntéseinek felülvizsgálatára. „Illés Szanhedrinjének” ezt a jogát a rabbinikus iroda lom is elismeri, így annak döntései a judaizmus értelmében is kötelezőek egész Izrael számára, halálbüntetés terhe mellett. Egyes zsidók szerint ez a Szanhedrin Jézust is rehabilitálni fogja, vagy akár újabb könyveket emelhet be a kánonba — akár az Újszövetséget is.) Mindaddig azonban nincs olyan testület, mely az Ezsdrás— Nehémiás-féle „intézmény” döntését, illetve az azt már csak megerősíteni tudó javnei határozatot felülbírálhatná.

A Misna Szanhedrin traktátusában a következő, Akiva rabbinak tulajdonított mondatot olvassuk: „Aki kívülálló könyveket olvas, annak nincs része a jövendő világban.” (10:1) A kívülálló könyvek csoportjába bibliai témájú, jellegű könyvek tartoztak. Homérosz műveit vagy más, „klasszikus irodalmat” szabad volt olvasni, „mert azok csak olyanok, mint egy levél”. Azonban a misnai kijelentésből nem következik, hogy az apokrif könyvek olvasása az üdvösség elvesztésével jár, ugyanis Akiva véleménye csupán egy kisebbségi vélemény, ezért nevéhez köthető különvéleményként jegyzi fel a Misna. A rabbik többsége szerint tehát az apokrif könyvek olvasása nem zár ki az üdvösségből.

Kiderül-e az Ószövetség kánonja az Újszövetségből?

Ezek után felmerül a kérdés: mi a helyzet a kereszténységgel? Vajon a zsidókeresztények, keresztények számára a javnei Szanhedrin előtt íródott Újszövetség ad-e útmutatást arra vonatkozóan, hogy mi az Ószövetség? A válasz: nem, nyílt utalást erre az Újszövetségben nem találunk. Sőt, ha végigvizsgáljuk, mely könyveket idézi az Újszövetség, akkor is érdekes megállapításokra juthatunk. Bizonyos könyvekből ugyanis — így például a Prédikátor könyvéből, Eszter könyvéből — kifejezetten idézeteket nem találunk, az Énekek énekére még utalást sem, míg több apokrif könyvből olvashatunk idézeteket, a rájuk való utalások száma pedig száz körül mozog. Ezek között bőséggel vannak olyan könyvek is, melyek még a Septuagintában sem találhatók. Így az Újszövetségben fellelhetjük például Júdás levelében Mózes mennybemenetelének, Énok könyvének, vagy a Zsidókhoz írt levélben, a Septuagintában is megtalálható Makkabeusok könyveinek nyomait. Az apokrif könyvek nyilvánvalóan sokszor olyan hagyományokra utalnak, melyek adott korban zsinagógai prédikációk, tanítások, szóbeszédek tárgyai voltak, s ugyanígy megjelennek a rabbinikus irodalomban is; tehát ezen utalások egy része pusztán a korabeli kultúra lecsapódásának is tekinthető, amelyeket azonban Isten Igéje így mégis a kinyilatkoztatás rangjára emel.

Az apokrifek mellett az Újszövetség görög költőket is idéz, méghozzá hexameterben. Így olvashatunk például Epimenidésztől, Menandrosztól is idézeteket. Abból tehát, hogy az Újszövetség mit idéz, mit nem, mire utal és mire nem, nem vonhatunk le következtetést az Ószövetség kánonjának mibenlétével kap csolatban. Vagyis: az Újszövetség valójában nem ad kielégítő támpontot arra vonatkozóan, hogy mi az Ószövetség.

Jeromos és Ágoston vitája

Az Ószövetséggel kapcsolatos vita az i. sz. 4. században éleződik ki igazán, amikor Jeromos el kívánja készíteni annak latin fordítását. Mi legyen fordításának alapszövege? A rabbik által elfogadott héber kánon vagy az i. e. 3. században Alexandriában született görög fordítás, a Septuaginta, mely egyéb könyveket is tartalmaz?

A görög nyelvterületen élő zsidóság a Septuagintát használja zsinagógai felolvasásra, ezt Rabban Simon ben Gamliél, a Szanhedrin feje, akkori legfelsőbb bíró is támogatja. A görög szöveg több helyen is eltér a héber szövegtől, a Talmud tizenhárom egységesen másképp fordított helyet sorol fel, melyek oka a héber szöveg görög nyelvre való átültetésekor fellépő esetleges félreértések elkerülése. (Például „kezdetben teremtette Isten” helyett „Isten teremtette kezdetben…”, hogy a görög olvasók véletlenül se gondolhassák azt, hogy a Kezdetben egy személy, aki Istent teremtette.) A Septuaginta ma rendelkezésünkre álló szövegében e tizenhárom változtatásból azonban csak négy található, míg ezen felül ezrével vannak az egyéb eltérések. A Septuaginta szövege tehát a hagyományozás során változott. Ezzel együtt a görög fordítás kánonja is eltér a héber kánontól.

Szent Jeromos

A nemzetek közül kereszténnyé váló egyének és közösségek, minekutána eleinte görög a köznyelv, ezt a görög nyelvű fordítást használják. A kereszténység nyugati terjeszkedésével, a latin nyelv felülkerekedésével, annak a 2. századtól a Római Birodalomban való hivatalossá tételével egyre nagyobb az igény latin nyelvű fordításokra. Különböző szövegvariánsok léteznek (Vetus Latina), végül a 4-5. században Jeromos vállalkozik egy egységes latin fordítás elkészítésére, bár a korábbi latin fordításváltozatokat is felhasználja. Jeruzsálem - be költözik, megtanul héberül, s nekiáll a héber szöveg alapján fordítani az Ószövetséget. Munkája közben azzal szembesül, hogy a Héber Biblia és a Septuaginta között komoly eltérések vannak. Végül a héber szövegváltozat és a héber kánon követése mellett dönt.

Ágoston azonban megtámadja Jeromost: miért tér el attól a szövegtől, amit az apostolok is gyakran idéznek? Ágoston felvetése sem alaptalan, ugyanis amikor az Újszövetség az Ószövetséget idézi görögül, akkor nagyon gyakran a Septuaginta fordítása mentén idézi, ahelyett, hogy újrafordítaná. Ágoston judaizálással vádolja Jeromost, és majdnem kiközösítteti. Jeromos végül kompromisszumot köt: az általa kanonikusnak nem tekintett deuterokanonikus könyveket is lefordítja, az Ószövetség fordításánál pedig a Septuaginta megoldásait is figyelembe veszi, de úgy, hogy a héber szövegtől mégse szakadjon el. Ugyanakkor a Vulgatához írt előszavában Jeromos külön jegyzi a deuterokanonikus — azaz más egyháztanítók által kanonikusnak elismert — könyveket, valamint az apokrif vagy „nem kanonikus” írásokat. Eközben a latin fordítás dolgában nem érdekelt, görög ajkú keleti kereszténység folyamatosan a Septuagintát használja továbbra is Ószövetségként mind a mai napig. Ez is egyik oka az ortodox katolikus egyház eltérésének a római katolicizmustól.

Szent Ágoston

A deuterokanonikus könyvek státuszának kérdése a reformáció idején merül fel újra élesen, mígnem a tridenti zsinat határozata 1546-ban kimondja: „A zsinat elfogadja és tiszteli az összes könyvet (belefoglalva az apokrifokat), mind az Ó- mind az Újszövetséget. Az egy Istent tekinti mindkettő szerzőjének… Ha valaki nem fogadja el szentnek és kanonikusnak a mondott könyveket teljességükben, minden részlettel együtt, amint a Katolikus Egyházban olvassák — azon legyen átok.”

A nyugati egyház tehát a héber kánonnal azonos ihletettségi szinttel bíró könyvnek tartja a következőket: Makkabeusok 1. és 2. könyve; Tóbit és Judit könyve; Salamon bölcsessége; Jézus, Sirák fia könyve; Báruch könyve; Jeremiás levele, valamint a héber kanonikus szöveghez képest több helyen kiegészítéssel is találkozunk.

A Septuagintában található könyvek nagy része tehát a nyugati katolicizmusban végérvényesen teljes jogú kanonicitást nyer, míg a Septuagintában és a Vulgátában lévő többi könyvet nem kanonizálják.

A protestánsok később visszatérnek a héber kánonhoz, a keleti ortodox egyházban pedig, ahol a görög nyelv a hivatalos, máig a Septuagintát használják Ószövetségként. Ugyanakkor a keleti ortodoxiában a „deuterokanonikus” szó tekintélybeli különbségre utal, alacsonyabb ihletettségi fokot jelez, míg a nyugati katolikus egyházban a „deuterokanonikus” szó egyfajta időrendiséget fejez ki: a „második kanonizáció által elfogadott könyvek”-re mutat. A nyugati katolicizmus latin nyelvű Bibliájában, a Vulgatában Jeromos nyomán az eredeti héber szöveg hatása, az ahhoz való visszatérés szándéka érvényre jut, azonban a görög fordítást olvasó keleti ortodoxiában ennek igénye soha nem merül fel. (Érdekes módon a keleti kereszténységben később soha nem áll be protestáns fordulat sem.)

A protestáns Ószövetség

Annak ellenére, hogy Luther Márton határozott különbséget tesz a héber kánonban szereplő és a deuterokanonikus könyvek között, lefordítja, s német bibliafordításának első kiadásába be is teszi azokat. Ugyanakkor hangsúlyozottan csak a zsidó kánont fogadja el, ezeket az egyéb írásokat „építő könyveknek” nevezi. (Luther példáját egyébként Károli Gáspár is követi: a Vizsolyi Biblia első kiadásában még úgyszintén szerepelnek a deuterokanonikus könyvek.)

A deuterokanonikus könyvek státuszával kapcsolatos vita a reformáció táján azért is újul ki annyira, mert több katolikus tantétel csak ezekből igazolható. Luther a sola scriptura (egyedül az írás) elvét követve igyekszik minden hagyományt lerombolva egyedül a Szentvannak írásra támaszkodni, s ez az attitűd vezet végül a deuterokanonikus könyvek protestáns kánonból való kizárásához.

Luthert annyira elragadja a hagyomány lebontásának heve — minekutána a Biblia kánonját sem maga a Biblia hordozza, hanem a hagyomány —, hogy a teljes ó- és újszövetségi kánont felrúgva, saját belső bizonyossága alapján kívánja kanonikusnak vagy nem kanonikusnak nyilvánítani a könyveket (ún. „koncentrikus kánon”-t hoz létre). Hozzáállása szelektív, megkülönbözteti például az Újszövetség „valódi és leg - ékesebb könyveit” a többitől. Jakab levelének apostoli mivoltát megkérdő - jelezi, „szalmával bélelt levélnek” minősíti, a Jelenések könyvéről pedig a következőt mondja: „A Jelenések könyvének olvasásában hagyatkozzék mindenki a maga értelmére, senki kezét nem akarom sejtésemmel vagy ítéletemmel megkötni. Azt mondom csupán, amit érzek. E könyvnek nem egyedül azt rovom fel, hogy sem apostolinak, sem pedig prófétainak nem gondolhatom…” Ugyanakkor a deuterokanonikus könyvek közül a Makkabeusok 1. könyvét inspiráltnak tartja: „Ama könyvek egyike ez is, amelyeket nem sorolnak a Héber Bibliába, noha szavai és mondásai igen sokban hasonlítanak a Szentírás más könyveiéhez, hogy nem volna méltatlan közéjük számlálnunk, mert felettébb szükséges és hasznos, ha Dániel próféta könyvének 11. fejezetét meg akarjuk érteni.”

Luther Márton a deuterokanonikus könyveket is lefordította, s fordításának első kiadásába bele is tette.

Károli hasonlóképp járt el. A késôbbi kiadásokban végül csak a héber kánonban szereplő könyveket tartották meg

A reformátorok későbbi nemzedéke végül úgy dönt, hogy teljes egészében visszatér a héber kánonhoz, ezért a későbbi, s a ma használatos protestáns bibliák kizárólag a héber kánonban található könyveket tartalmazzák.

Mi is tehát a kánon?

Az eddigieket összefoglalva: a héber kánont Mózes Törvényével összhangban az Ezsdrás és Nehémiás által vezetett testület állapította meg az i. e. 5. században. Az ezt követő időszakban még számos más könyv született. A Héber Szentírás i. e. 3. században készült görög fordítása egyéb, később keletkezett könyveket is tartalmaz. Az Újszövetség ószövetségi hivatkozásai többségében e görög fordítás szövegét idézik, s számos más, a héber kánonban nem szereplő könyvre is utalnak, míg néhány kanonikusra nem.

A héber kánon kérdése legközelebb a javnei zsinaton kerül elő, azonban mivel a Templom ekkor már nem áll, a javnei Szanhedrinnek nincs joga felülbírálni Ezsdrás és Nehémiás döntését, így megerősíti azt. A Tóra és a rabbinikus hagyomány szerint elő - fordulhat, hogy egy Szanhedrin téved, azonban a tévedést csak egy ugyanolyan számú és tekintélyű, a Templomban ülésező testület bírálhatja felül. Templom hiányában azonban ennek eshetősége i. sz. 70 óta kizárt. A Templomban ülésező Szanhedrin döntései tórai erejűek, halálbüntetés terhe mellett minden zsidóra ér vényesek.

Az evangéliumokban Jézus a Szanhedrin e hatáskörét megerősíti: „Az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek, annak okáért amit parancsolnak nektek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek, de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek! Mert ők mondják, de nem cselekszik.” (Mt 23:2—3) A héber kánonnal és szöveggel kapcsolatban pedig Pál apostol szavai tekinthetők mérvadónak: „Mi tekintetben különb hát a zsidó? Vagy micsoda haszna van a körülmetélkedésnek? Minden tekintetben sok. Mindenek előtt, hogy az Isten rájuk bízta az ő beszédeit. De hát hogyha némelyek nem hittek? Vajjon azok hitetlensége nem teszi-e hiábavalóvá az Istennek hűségét? Távol legyen!” (Róm 3:1—4)

Az Újszövetség tehát kimondja: Isten a zsidókra bízta a Szentírást, így annak szövegének és kánonjának meghatározását is. Ezen joguktól még esetleges hitetlenségük, a Názáreti Jézus személyének Messiásként való el nem fogadása sem fosztja meg őket, a Szentírás mibenlétével kapcsolatban továbbra is az ő döntésük érvényes.

Jelenleg tehát az Ezsdrás-Nehémiás féle testület határozata a mérvadó a héber kánon — azaz az Ószövetséghez tartozó könyvek — tekintetében. Ugyanakkor a rabbinikus hagyomány szerint a Messiás eljövetele előtt Illés próféta Szanhedrinje kijavítja a korábbi Szanhedrinek tévedéseit: így még az is meglehet, hogy a kánonnal kapcsolatos határozat közvetlenül a Messiás érkezése előtt módosul. Bár a benne foglalt könyvek soha sem fognak kikerülni belőle (hiszen azt a határozatot is próféták, Aggeus, Zakariás, Malakiás és Dániel erősítették meg), de az azóta keletkezett könyvekből kerülhetnek bele továbbiak — akár maga az Újszövetség is