Nem ismerős?

Ézsaiás (Jesája, hosszabb változatában Jesájáhu, vagyis „Jahve a szabadítás”) Izrael asszíriai fogságra vitele előtt és alatt szolgáló jeruzsálemi próféta, Hóseás, Ámós és Mikeás próféták kortársa volt. Isten, mint mindig – így ma is –, kiválasztott népének nagy történelmi sorsfordulatai előtt több tanúval is előre elmondatta üzenetét, időben felkészítve és figyelmeztetve mindenkit a drámai eseményekre.

Az Új Exodus előző számaiban már közöltük az asszír fogság előtti többi próféta, Jónás, Hóseás, Ámós és Mikeás könyveit, s a hozzájuk írt előszavakban összefoglaltuk ennek az időszaknak a történelmét. A már korábban Júdára és Izraelre kettészakadt ország az elmúlt évszázadokban drámai erkölcsi, szellemi, társadalmi hanyatláson ment át, és az északi királyság, Izrael elérte történelmének mélypontját, így a Mindenható, sokszori figyelmeztető büntetés, majd sokszori megbocsátás után nem lát más megoldást, mint a mózesi Tóra által legsúlyosabbként kilátásba helyezett büntetéssel, a nép deportálásával és országa elvesztésével kísérelni meg kiválasztott, szent népének megtisztítását. Az isteni döntés súlyát akkor érezhetjük meg teljességében, ha belegondolunk abba, hogy Izrael tíz törzse mind a mai napig nem tért még vissza hazájába, vagyis a megtisztítását célzó szétszóratás immár 2700 éve tart, és még nem érte el célját, beteljesedését.

Először Jónás prófétát küldte el az Úr az asszír fővárosba, Ninivébe, hogy megtérést hirdessen a pogány népnek, amit az be is fogadott, s így áldás alá kerülve, megkezdődött az Asszír Birodalom felemelkedése. Jónás prófétaként előre tudta, hogy míg saját népe nem fog hallgatni a megtérésre hívó üzenetre, a távoli pogány nép viszont igen, s mivel szerette nemzetét, semmiképp nem akart eszközévé válni egy olyan birodalom ál­dásának és felemelkedésének, amely aztán saját testvéreit, honfitársait fogja elhurcolni; ezért inkább az Istennek való nyílt engedetlenséget választva megkísérelt elmenekülni küldetése elől. Ez persze nem járhatott sikerrel, végül akarata ellenére is teljesítenie kellett feladatát. Ninive megtért, az Úr kegyelme alá került, s jóllehet Jónás emiatt összeveszett Istennel, a Mindenható – talán megértve és bizonyos értelemben respektálva Jónás szenvedélyes hűségét népe iránt – továbbra is szere­tettel csillapította kettejük konfliktusát.

Egy kevéssel később az Úr egyetlen nemzedéken belül négy prófétát indít fel egyazon üzenet alapos és részletes kifejtésére és átadására. Hóseásnak saját éle­té­vel kell megjelenítenie Isten életét és érzéseit, amikor két parázna nőt kell feleségül vennie, és gyermekeket nemzenie velük, hogy saját családi viszonyaival tegye plasztikussá az Isten és a hűtlen Izrael, illetve Júda közötti fájdalmas viszonyt, hiszen az idegen istenek imádatát Isten a Vele szembeni házasságtörésként éli meg, és akként is bánik vele: elválik feleségeitől, Izraeltől és Júdától. Ámóst, aki eredetileg nem is volt próféta, csak egy juhász, Júdából küldi át Izraelbe, hogy ott Hóseással együtt tanúsítsa a hamarosan bekövetkező asszír hódítást és deportálást; Mikeást ugyanezzel az üzenettel küldi ki, majd pedig a Júdában, Jeruzsálemben élő Ézsaiást hasonlóképp.

A négy próféta rendkívül részletesen leírja korának társadal­mi, szellemi, erkölcsi állapotát – ha együtt olvassuk őket, szinte a mai napilapok beszámolóinak részletességével tekinthetünk be a korszak viszonyaiba. Ez azért rendkívül fontos, mert Isten itt kinyilatkoztatja véleményét, sőt bírói ítéleteit is mindezekről a társadalmi jelenségekről – és mivel Ő nem változik, ma is ugyanez a véleménye és ítélete a mi korunk és országunk ugyanilyen jelenségeiről. A próféták könyveiből lehet részletesen és alaposan megismerni a Terem­tőnek nemcsak az értékítéleteit az emberek és közösségeik tetteiről, hanem szenvedélyes érzelmeit is ezekkel kapcsolatban. Ma is ugyanígy érez, gondolkodik és cselekszik, amikor ugyanezeket látja közöttünk, és mivel Törvénye és Szava azóta a keresztény igehirdetés által az egész földön ismertté vált, ma már minden nemzettől joggal kéri számon elvárásait. Így e régi könyvek ma még aktuálisabbak, mint megírásukkor voltak – és a Szentírás végső tanúságtétele szerint az egész bolygónkra kiterjedő apokaliptikus büntetéshez, a jelenlegi emberi civilizáció teljes összeomlásához éppen az vezet, hogy a nem­zetek éppúgy figyelmen kívül hagyják az időben érkező isteni figyelmeztetést, mint annak idején Izrael tette. Egyetlen lehetőségünk e katasztrófa késleltetésére, ha alaposan odafigyelünk a próféták szavaira, és haladéktalanul megváltoztatjuk egyéni és közösségi gyakorlatunkat az általa részletesen és mélyrehatóan leírt és megítélt gonoszságok tekintetében.

Tel-Avivban melegfelvonulást terveznek Jeruzsálem jubileuma alkalmából. Ézsaiás próféta korának Jeruzsálemét Szodomához és Gomorához hasonlította

Ézsaiás könyve azzal a gondolattal indít – Hóseással teljes összhangban –, hogy Isten úgy éli meg Izraellel és Júdával való viszonyát, mint egy olyan apa, aki mindent megtett gyerme­keiért, felnevelésükért, jóra tanításukért, de azok mégis elszakadtak tőle, és szembefordultak vele: „Halljátok, egek, és figyelj rá, föld, mert az Úr szól: Fiaimat fölneveltem és dicsőségre emeltem, de ők elpártoltak tőlem… Jaj, vétkes nemzet, bűnnel terhelt nép, gonosztevők sarjai, pusztító fiak; elhagyták az Urat, megvetették Izrael Szentjét, visszafordultak előle.” (Ézs1:2, 4)

Nem sokkal később már megdöbbentően kemény fogalmazással Szodoma és Gomora züllöttségével állítja párhuzamba saját népének állapotát – kissé szabadabban, értelmezõ fordításban: „Attól eltekintve, hogy a Seregek Ura leszármazottakat hagyott nekünk, teljesen olyanná váltunk, mint Szodoma és Gomora.” (Ézs 1:9) Az erőszakos homoszexualitás és perver­zitás e városainak rettenetes sorsa csak abban különbözik Isten kiválasztott népének sor­sától, hogy utóbbinak maradtak leszármazottai.

Isten szenvedélyes szeretetének megemésztő tüze késedelem nélkül kicsap már a kezdő mondatok mélységesen őszinte radikalizmusából is – ám ezek után a próféta rátér a konkrét részletek, tények ismertetésére is, amelyek Istenből ezt az izzó haragot kiváltották. És ezeket olvasva döbbenten konstatálhatjuk, hogy saját társadalmunkban is tapasztalhatók ezek a jelenségek.

Vallásosság társadalmi igazságtalansággal

Az egyik: a vallásoskodás, az Isten iránti látszólagos tisztelet megléte, együtt az embertársaink ellen elkövetett bűnökkel. Ézsaiás – a többi prófétai könyvekhez képest is kiemelkedően – költői fogalmazásmódja szerint „felém emelitek kezeteket megszaporítva az imát, de én eltakarom a szememet, hiszen a tenye­re­tek tele van vérrel!” (Ézs 1:15) Az özvegyeket, árvákat, szegényeket, jövevényeket elnyomó, erőszakos, zsaroló emberek élen járnak az istentisztelet gyakorlásában, csakhogy amikor a Mindenható letekint imádkozásukra, feléje felemelt kezükön az elnyomottak, kizsákmányoltak vérét látja, ezért minden öncsaló vallásoskodásukat visszautasítja.

Az ilyen típusú költői képek (imára felemelt kéz – véres tenyérrel) nagyon jellemzőek Ézsaiásra, néha szinte soronként hömpölyögnek elő. Kicsit alább is hasonló gondolatritmust találunk: „Ha engedelmesen hallgattok rám, eszitek a föld gyümölcsét, de ha ellenálltok, titeket fog megenni a fegyver.” (Ézs 1:19–20) Ézsaiás tobzódik mindenféle költői eszközben, szinte állandóan belső rímekben, alliterációkban, szó­játékokban gördül előre a szöveg – ő a történelemben az első rapper! –, sokszor az a benyomásunk, hogy a tartalmat is a szó­játékok ötletei adják, a költői eszközök határozzák meg, s ez alighanem néha így is van – pedig minden szava isteni kinyilatkoztatás. Elementáris erejű bizonyítéka ez annak, hogy Isten maga is költő: a szöveg tartalmi ko­moly­­sága és pontos igazsága kéz a kézben jár a nyelvi játékokkal, a formai ötletekkel.

Visszatérve a társadalmi viszonyok leírására, megtudjuk, hogy a nép e vallásoskodó vezetői korruptak, vesztegetéseket fogadnak el, sőt követelnek, bűnözőkkel barátkoznak és működnek együtt, viszont a lecsúszott, elszegényedett em­be­rek ügyével nem törődnek.

Nem ismerős? Mi talán már annyira megszoktuk az ilyesmit, hogy alig vesszük észre – de a szent Isten nem tudja megszokni: „Ezért így szól az Úr, a Seregek Ura, Izrael hatalmas Istene: Jaj, majd engesztelést szerzek ellenfeleimmel szemben, bosszút állok ellenségeimen. Ellened fordítom kezemet, lúggal kiolvasztom salakodat, eltávolítok belőled minden ónt. (…) Csepű­vé lesz a hatalmas, a műve pedig szikrává, mindkettő együtt ég el, és nincs, aki eloltsa.”

(Ézs 1:24–25, 31)

A 2. fejezet egy újabb, másik látomást jegyez fel, amely majdnem szó szerint ugyanígy szerepel Mikeás könyvében is, ám ez – évezredeket ugorva az időben – a történelem végén megvalósuló messiási birodalom igazságos és békés világát tárja elénk, amelynek Jeruzsálem és a Templom lesz a középpontja. De hamar visszavált a szöveg a kortárs valóságba – Ézsaiáséba és a miénkbe egyaránt –, folytatva a közállapotok részletes ismertetését. Megtudjuk, hogy keleti világnézetet és szokásokat követnek, okkultizmussal, ezotériával foglalkoznak, és szobrokat, képeket részesítenek vallási tiszteletben (nem ismerős?). A jeruzsálemi lányokat nemigen érdekli más, mint az öltözködés, a smink és a divat. A fiatalok tiszteletlenek az idősebbekkel, Isten büntetése már az is, hogy fiatalokat ad vezetőkül a népnek. Az ország mindennek ellenére jól áll gazdaságilag – egyelőre. Újabb ellentétező párhuzamosságot megjelenítő költői kép: majd odadobják az emberek a gazdagságukat a vakondoknak és a denevéreknek, hogy elbújhassanak a föld lyukaiba és a sziklahasadékokba (vagyis a vakondok és denevérek lakhelyeire) Isten haragja és ítélete elől. (Lásd Ézs. 2:20–21)

A későbbiekben megtudjuk, hogy a tehetősebbek gazdagságukat monopolhelyzet kiépítésére használták fel, igyekeztek minél több házat és földet (ingat­lant és tőkét) felvásárolni, tudatosan azzal a céllal, hogy a többieket kiszorítsák a földről – vagyonuk pusztulni fog a háborúban. Sokan reggeltől reggelig buliznak borral, zenével – ők éhezni és szomjazni fognak. Akik bűneiket folyamatos hazudozással rejtegetik, gúnyolódnak Isten Igéjén és munkáin. Fölcserélik a jót a rosszal; vannak bírák, akik megvesztegetés fejében felmentik a bűnöst, és elítélik az igazat.

Az asszír támadás előtti pró­féták legalább annyit és olyan hang­súllyal beszélnek a gazdasági és jogi visszaélésekről, mint a bálványimádásról, a hamis kultuszokról és a szexuális erkölcstelenségről, ha ugyan nem még többet és hangsúlyosabban.

Nem ismerős? Ámde a próféta közeli háborút helyez kilátásba büntetésül. A háborúnak, minden borzalma mellett van katartikus hatása: lerombolja a rosszul, igazságtalanul rögzült társadalmi struktúrákat, és meg­fosztja az embereket az öncsalásaik fentebb felsorolt lehetőségeitől és módjaitól; mindenkit szembesít a pőre valósággal.

De a 6. fejezetben egy mindezeknél is megrendítőbb döntés születik Istenben, amelynek tudatát még a próféta is alig tudja elviselni.

Az asszíriai fogságravitel okaiként a próféták a vezető elit gazdasági visszaéléseiről, monopoltörek véseikről, a szegények kizsákmányo - lásáról és elnyomásáról, a bírói és törvényhozói korrupcióról beszélnek a legnagyobb terjedelemben

A mély álom szelleme

Uzziás király halálának évében, i. e. 740-ben Ézsaiás olyan élményben részesül, amely a próféták között is ritkaság: látja az Urat. Ez megtörtént ugyan az ősatyákkal, Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal, valamint később Mózessel és Józsuéval, de maga Isten mondja Áronnak és Mirjámnak, hogy a próféták általában álomban vagy látomásban, képes beszédben kapják üze­neteiket, és egyedi, különleges esetnek számít, ha szemtől szemben, „egy az egyben” látják Istent. A későbbi prófé­ták közül ez egyedül Ézsaiással és Ezékiellel történt meg, és mindkét esetben súlyos törté­nelmi ítéletet hozott magával. Mint mindenki, aki hasonló élményben részesült, Ézsaiás is úgy érzi, belehal Isten látásába, ámde kegyelemből életben marad, viszont olyan üzenetet kap ekkor, amelyet nehezebb elhordoznia talán még a halálnál is. Ez az üzenet pedig az, hogy szolgálata által Isten engedetlen né­pe elveszíti a képességét a szel­lemi látásra és hallásra, s így a meg­térésre is – Isten akaratából: „Hallva halljatok, de ne értsétek meg, látva lássatok, de ne fogjátok fel! Tedd érzéketlenné e nép szívét, füleit [tedd] nagyothallóvá, szemei káprázzanak, hogy szemeivel ne lásson, füleivel ne halljon, szíve semmit fel ne fogjon, nehogy megtérjen és meggyógyuljon.” (Ézs 6:10–11)

Isten nem is akarja már, hogy népe megtérjen?! Hogy lehetséges ez?!

A próféta rémülten visszakérdez: „Meddig fog ez tartani?”, de a válasz még drámaibb: amíg elpusztul és néptelenné válik az egész föld. Majd csak ezután remélhető a helyreállítás, de úgy, ahogyan a tőből kivágott fával történik: a gyökereiből sarjad majd új hajtás a régi, nagy törzs puszta tönkje mellett.

Az Izrael egész történelmét egy képben szemléltető hasonlat még drámaibb, ha eszünkbe jut, hogy e sorokat – túl azon, hogy Ézsaiás is fog még beszélni róla – később maga Jézus és Pál is többször idézi és magyarázza. Értelmezésük – azaz a Szent Szellem értelmezése – szerint Isten Izraelre a „mély álom” (tardémá) szellemét öntötte ki, hogy ezzel megakadályozza megtérésüket. (A héber tardémá szó a teljes érzéketlenséggel járó mély álmot jelenti, mint amilyen a műtéti altatás vagy az állatok téli álma, hibernálódása – a modern héber is ezekre használja.) Ebbe aztán valóban – a prófétákkal szólva – belecsendül az ember mindkét füle: maga Isten veszi el a megtérés képességét népétől? Hát nem az mindig is a szándéka, hogy az emberek megtérjenek?

Pál apostol a Rómaiakhoz írt levél 9 –11. fejezetében értelmezi ezt a jelenséget, amely a Biblia egyik legmélyebb kérdése. Miután a 9. fejezetben tisztázza, hogy Istennek jogában áll ez, hiszen mindenkinek Ő a Teremtője és így tulajdonosa is, élet és halál ura, aki azt tesz mindenkivel, amit akar, majd pedig a 10. fejezetben elemzi, hogy ez történt Izraellel, a 11. fejezetben ad magyarázatot arra, hogy miért. E szerint Izrael ideiglenes és részleges megkeményítésére azért volt szükség, hogy a többi nemzet lehetőséget kapjon a megtérésre és az üdvösségre.

Jézus is beszél erről, amikor tanítványai arról kérdezik, miért hasonlatokban tanít, miért nem nyíltan és érthetően. Válaszában ezt mondja: „Nektek megadatott, hogy megismerjétek a menny uralmának titkait, de nekik nem adatott meg. Mert akinek van, annak még adnak, hogy fölöslege is lesz; de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Ezért beszélek hozzájuk hasonlatokban; mert néznek, de nem látnak, és hallgatnak, de nem hallanak, és nem értenek. Beteljesedik rajtuk Ézsaiás próféciája, amely így szól: »Hallván hallani fogtok, de egyáltalán ne értsétek meg, nézvén nézni fogtok, de egyáltalán ne lássatok! Mert meghízott a szíve ennek a népnek, fülükkel nehezen hallanak, szemüket lehuny­­ták; nehogy lássanak szemük­kel, halljanak fülükkel, értsenek szívükkel, és megtérjenek, hogy meg­gyógyítsam őket.« De a ti szemetek boldog, hogy lát, és fületek is, hogy hall! Úgy van, ahogy mondom nektek: sok próféta és igaz vágyott arra, hogy lás­sa, amit ti láttok, de nem látták; s hogy hallja, amit ti hallotok, de nem hallották.” (Mt 13:11–17)

János evangéliuma is beszél erről: „És noha ennyi jelet tett előttük, mégsem hittek benne; azért, hogy beteljesedjék Ézsaiás próféta szava: »Uram, ki hitte el üzenetünket; és kinek vált nyilvánvalóvá az Úr karja?« Emiatt nem tudtak hinni, hiszen ezt is megmondta Ézsaiás: »Megvakította szemüket, és keménnyé tette szívüket; nehogy lássanak szemükkel, értsenek szívükkel, és megtérjenek, hogy meggyógyítsam őket.« Ezeket mondta Ézsaiás, mikor látta az ő dicsőségét, és beszélt őróla.” (Jn 12:37–41) (Innen azt is megtudjuk tehát, hogy Ézsaiás, ami­kor Istent látta, a Fiút látta, a Krisztust, nem pedig az Atyát.)

Sok keresztény sem érti, hogy Jézus miért nem akarta, hogy az őt hallgató nép megtérjen. Ám Pál szavaiból világossá válik, hogy ez az egész emberiség üdvössége érdekében történt így, hiszen ha a zsidóság akkor megtért volna Jézus szavaira, akkor nem ítélték volna halálra Jézust, és így az emberiség megváltása nem történt volna meg, mindenki elveszett volna, beleértve magát a zsidóságot is. De a kérdés még ennél is mélyebb; mert erre felvethető, hogy rendben, de akkor miért nem tért meg Izrael legalább Jézus halála és feltámadása, azaz a megváltás megtörténte után az apostolok igehirdetésére? Miért volt szükséges, hogy másodszor is elutasítsa a nép vezetése és többsége az evangéliumot, ha már megtörtént a megváltó áldozat?

Azért, mert ha a zsidó nép akkor megtér, azonnal elérkezett volna Isten birodalma a földre, anélkül, hogy a nem zsidó népek esélyt kaptak volna a megtérésre, s így azok mind elvesztek volna (mi pedig már meg sem születtünk volna).

Ezért Pál kifejti a Szent Szellemben, hogy Izraelnek továbbra is érzéketlennek kellett maradnia Jézusra mint Messiásra, amíg a nemzetek között az evangélium hirdettetik az egész földön: „Hogy is van tehát? Izrael nem találta meg, amit keres; de a kiválasztottak megtalálták, a többiek pedig keménnyé lettek téve, amint meg van írva: »Isten a mély álom szellemét adta nekik, szemeket, hogy ne lássanak, füleket, hogy ne halljanak mind e mai napig« (…) Kérdezem tehát: talán azért botlottak meg, hogy elessenek? Isten őrizz! Hanem az ő melléfogásuk miatt a szabadítás a nem zsidóké lett, hogy őket féltékennyé tegye. De ha e melléfogásuk gazdagság a világ szá­mára, és kudarcuk bővelkedés a nem zsidók számára, mennyivel inkább az a beteljesedésük! Mert azt mondom nektek, a nem zsidóknak: amennyiben én valóban a nem zsidók apostola vagyok, dicsőítem a szolgálatomat, hátha sikerül valahogy féltékennyé tennem testvéreimet, és meg tudok menteni néhányat közülük. Hiszen ha elvettetésük megbékélést hozott a világ számára, mit hoz befogadásuk, ha nem életet a halálból?! Ha pedig a zsengeáldozat szent, a tészta is az; és ha a gyökér szent, az ágak is azok. És ha az ágak közül néhányat letörtek, téged pedig vadolajfa létedre beoltottak közéjük, és velük együtt részesülsz az olajfa gyökeréből és olajából, ne kérkedj az ágakkal szemben – de ha kérkedsz is, nem te tartod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt fogod mondani erre: »Azért törték ki az ágakat, hogy engem oltsanak be!« Jól van – a hitetlenség miatt törték ki őket, te pedig hit által maradtál meg. Ne gondolkodj kevélyen, inkább félj; mert ha Isten a természetes ágakat sem kímélte meg, nehogy aztán téged se kíméljen majd. Vedd hát észre Isten jóindulatát és szigorúságát: egyrészt szigorúságát azokhoz, akik elestek; másrészt jóindulatát hozzád, feltéve, hogy megmaradsz jóindulatában – különben te is ki leszel törve. Amazok pedig szintén, ha nem maradnak meg a hitetlenségben, be lesznek oltva: hiszen Isten be tudja újra oltani őket. Mert ha téged lemetszett természetes vadolajfádról, és a természet rendje ellenére beoltott a szelíd olajfába, mennyivel inkább be fogja oltani őket a természet rendje szerint saját olajfájukba. Szeretném ugyanis, testvérek, ha tudnátok ezt a titkot, nehogy bölcsnek tűnjetek önmagatok szemében: ez a megkeményedés csak részlegesen érte Izraelt, amíg a nem zsidók teljes számban be nem jutnak; és így »egész Izrael meg fog menekülni« (…) Az örömhír tekintetében ugyan ellenségesek a ti érdeketekben; de a kiválasztottságra nézve szeretettek az ősatyák miatt, mivel Isten kegyelmi ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok. Mert ahogy valamikor ti sem engedelmeskedtetek Istennek, de most együttérzésre találtatok az ő engedetlenségük miatt, ugyanúgy most – az irántatok meg­nyilvánuló együttérzés miatt – ők is engedetlenek lettek, hogy ők is együttérzésben részesülhessenek. Mert Isten mindenkit összezárt az engedetlenségben, hogy mindenkin megkönyörülhessen.” (Róm 11:7–32)

„ÉS HA AZ ÁGAK KÖZÜL NÉHÁNYAT LETÖRTEK, TÉGED PEDIG VADOLAJFA LÉTEDRE BEOLTOTTAK KÖZÉJÜK, NE KEVÉLYKEDJ, HANEM FÉLJ...”

Mindezek fényében, immár 2757 évvel Ézsaiás megdöbbentő küldetése után, látva, hogy Izrael nemzeti szinten még ma sem képes hitre jutni Jézusban mint Messiásban, mivel a nemzetek mindegyike még mindig nem hallotta az evangéliumot hitelesen, isteni – végtelen – mélységű megrendüléssel állunk e prófécia rettenetes nagysága előtt, megértve Ézsaiást, aki majdnem belehalt e látomásba, és szája ekkor tisztult meg végleg minden hazugságtól és tisztátalanságtól. Megdöbbentő mindezek felett az is, hogy Izrael isteni eredetű megkeményíté­sét a történelmi kereszténység 1500 éven át úgy állította be, mintha az a zsidó nép különleges gonoszságából fakadna, amelyet Isten kárhozatra akar taszítani; és éppen azok gondolkodtak így, akik üdvössége érdekében Isten Izraelt – aki se nem rosszabb, se nem jobb a többi nemzetnél – megvakította és megsüketítette a legnagyobb szellemi igazságra nézve.

Természetesen az is igaz, hogy a teljesen bűntelen embert vagy közösséget, akiben nincsen semmi öncsalás, nem lehetett volna saját öncsalásának fogságában hagyni, ahogyan Izraellel történt. Isten ugyanis soha nem hazudik, és nem csap be senkit – azt viszont megteheti, hogy nem ad plusz kegyelmet arra, hogy valaki a saját hazugságaiból és önáltatásából kilépjen. Hiszen a kegyelem lényegéhez tartozik, hogy Isten nem tartozik vele senkinek (mert akkor az nem kegyelem lenne). Ha Izrael népe Ézsaiás idejében bűntelenül és őszintén élt volna, nem lépett volna önmaga által önmagának felállított csapdájába, amikor Isten megvonta tőle azt a plusz kegyelmet, amellyel megvédte volna saját öncsalásától. Isten „a visszáshoz visszás” ugyan, de ezt nem úgy kell érteni, hogy hazudik bárkinek is, hanem úgy, hogy a visszás embert meghagyja saját visszásságában, álnokságában, mert kilép a vele való viszonyból. Így Izrael saját öncsalásába hullott alá, és abban marad mindaddig, amíg fel nem ismeri, amit Jeremiás: „Téríts vissza minket, Urunk, és visszatérünk!” (JSir 5:21) – azaz hogy megtérni is csak akkor tudunk, amikor ezt Isten megadja nekünk, amikor megment bennünket saját magunktól.

Vagyis Izrael megkeményítése Isten részéről kettős célú: egyrészt biztosítja a nem zsidó népek számára a megtérés és üdvözülés lehetőségét, másrészt fegyelmező tanítást ad Izraelnek arról, hogy teljes függőségét felismerje Tőle. Természetesen Izrael végső megítélésekor Isten figyelembe fogja venni, hogy Izrael engedetlenségét részben Ő maga okozta, ezért a zsidók megítélésénél ezt nem fogja nekik tulajdonítani: némely keresztény nagy meglepetésére nagyon sok zsidó üdvözülni fog, aki élete során nem tudott Jézusban hitre jutni… de erről most itt nincs terünk bővebben beszélni.

Mert még egy nagyon fontos dolgot kell tisztáznunk, hogy a kép teljes legyen. Ugyanis a Biblia világosan beszél arról is, hogy miután a nemzetek teljes számban meghallották az evangéliumot, és sok hívő egyénileg engedelmeskedik is annak, a népek – mint közösségek – hivatalosan, vezetői szinten mégis el fogják utasítani az Isten birodalmába való belépést. Ennek előjeleit már láthatjuk: a mózesi Törvény által adott erkölcsi elvek visszautasítása (például a melegházassággal, gendermozgalmakkal stb.), valamint Izrael állami helyreállításának és Jeruzsálem zsidó státuszának elutasítása mind annak a jele, hogy a messiási birodalom uralmának a nemzetek vezetői és többsége nem akarják magukat alárendelni. Teszik ezt annak ellenére, hogy rájuk nincs kiöntve a „mély álom szelleme”, mint a zsidóságra – vagyis ők maguk felelősek engedetlenségükért, nem úgy, mint a zsidóság, hiszen a kegyelem az egyház által jelen van már szinte minden nemzetben. Ezért a részrehajlás nélkül ítélkező Istent igazságossága arra kötelezi, hogy a teljes Szentírást elutasító nemzetekre hasonlóképp kiöntse majd a most Izraelen lévő szellemi érzéketlenséget, amint erről Pál ír: „Mert a törvénytelenség titka már működik, de csak addig titokban, amíg ki nem kerül az útjából az, ami jelenleg még akadályozza. Akkor viszont megjelenik a Törvénytelen (akit az Úr Jézus »el fog pusztítani szájának leheletével«, és tönkretesz eljövetele feltűnésével), akinek az eljövetele a Sátán teljes erővel, jelekkel és a hazugság cso­dáival való mű­kö­dése által, és az igazságtalanság összes csalásával valósul meg azok számára, akik elkárhoznak amiatt, hogy nem fogadták be az igazi valóság szeretetét megmenekülésük érdekében. És emiatt rendeli őket alá az Isten a tévelygés befolyásának, hadd higgyenek a hazugságnak, hogy ítélet alá kerüljön mindenki, aki nem hitt az igazi valóságnak, hanem az igazságtalanságot helyeselte.” (2Thesz 2:7–12)

Ilyen üdvtörténeti távlatokat nyitott meg tehát az Ézsaiás 6. fejezetében kinyilatkoztatott igazság. Isten ítéletének, fegyelmezésének egyik legvégső eszköze, hogy megvonhatja az embertől az igazság felismerésének képességét – és ettől a nem zsidó népeknek ma már sokkal jobban kell tartaniuk, ha nem térnek meg, mint a zsidóságnak, amely viszont 2700 év után nemsokára visszanyeri szellemi látását, hallását és érzékenységét.

Visszatérve most Ézsaiáshoz: a zsidó hagyomány szerint a próféta halála végül mégiscsak összefüggésben állt könyvének 6. fejezetével, mert Manasse király – aki a Tórában szereplő szinte minden halálos bűnt elkövetett ifjúkorában – azzal a koncepciós váddal végeztette ki, hogy Ézsaiás azt állította, látta Istent, ami a király szerint istenkáromlás volt. A próféta egy fa odvában rejtőzött el, a király pedig, tudva ezt, ketté­fűrészeltette a fát, benne Ézsaiással. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete visszaigazolja ezt a hagyományt, mert a hit hősei között említ valakit, akit hitéért kettéfűrészeltettek, márpedig ilyesmi senki mással nem történt meg a bibliai elbeszélésekben.

A szűz fogan

Könyvének 7. fejezetében Ézsaiás egy konkrét katonai-politikai eseménnyel kapcsolatosan prófétál

(ismét megcáfolva azt a közkeletű modern hiedelmet, hogy a bibliai hitnek nincs köze a politikához):

Júdát és Jeruzsálemet megtámadta az egyesült izraeli és szír hadsereg. A hatalmas túlerővel szembeni reménytelen helyzetben a próféta azzal bátorítja – az egyébként nagyon bű­nös – Ákház királyt, hogy a szír–izraeli hadsereg kudarcot fog vallani a Jeruzsálem elleni támadásban, sőt néhány éven belül mindkét támadó ország elesik Asszíria támadása alatt, és mindkettőt deportálják az asszírok.

Ennek az üzenetnek a bizonyítékául Ézsaiás arra buzdítja a királyt, hogy kérjen jelet Istentől, ám az nem akar. És ekkor születik meg egy újabb óriási jelentőségű prófécia: „Ezért majd maga az Úr ad nektek jelet: Íme, a szűz leány várandós (lesz), fiút szül (majd), és így nevezi őt: Immánuel. Tej­színt és mézet fog enni, amíg képes nem lesz arra, hogy elvesse a rosszat, és a jót válassza. Mert mielőtt ez a fiú képes lenne elvetni a rosszat, és választaná a jót, elhagyatottá lesz az a föld, amelynek két királyától rettegsz.” (Ézs 7:14–16)

A prófécia politikai-katonai tartalma hiánytalanul megvalósult, ugyanis a szír–izraeli támadás meghiúsult, és néhány év múlva Izrael északi és keleti területeit (egész Galileát és a Jordán egész keleti partját) megszállta Asszíria, a népet pedig deportálta. Izraelnek csak a központi területein élők (főként Efraim) maradtak helyükön, de nem sokkal később, a háború második hullámában aztán ők is száműzetésbe kerültek.

Ám a jelként ígért gyermek akkoriban nem született meg. Nem fogant egyetlen szűz lány sem, és senkit sem neveztek el Immánuelnek („velünk/ közöttünk az Isten”). Ézsaiás ugyan feleségül vett egy prófétanőt, aki megfogant – de nem szűzen, azaz nem történt meg a csodajel –, és a születő fiút nem Immánuelnek nevezték, hanem így: „Gyorsan a zsákmányra, sietve a prédára.” (Ézsaiás egy másik fiának pedig „Maradék megtér” volt a neve.) Mivel – bár a prófécia többi része, a politikai-katonai szabadulás beteljesedett – az ígért csodajel nem következett be, Ézsaiást akár perbe is foghatták volna hamis prófétálás miatt, ámde a zsidók vagy tisztában voltak azzal, hogy a prófétai szó átmenetileg késhet, vagy más okból nem tették ezt. Ennek fényében érthetjük meg igazán Máté szavait, aki a Szent Szellem által Máriára és Jézusra vonatkoztatja Ézsaiás szavait hétszáz évvel később: „József, Dávid fia, ne félj elvenni menyasszonyodat, Máriát, mert aki benne fogant, a Szent Szellemtől származik. Fiút fog szülni, te pedig Jézusnak nevezed el, mert ő szabadítja majd meg népét annak bűneiből. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit megmondott az Úr a próféta által: »Lásd, egy szűzlány teherbe fog esni, és fiút szül, akit úgy hívnak majd: Immánuel.« (Ez lefordítva: Isten közöttünk.)” (Mt 1:20–23)

Eszerint Jézusnak nemcsak azért kellett egy szűz lányban csoda révén megfogannia, hogy Isten fiaként ne örökölje az eredendő bűnt, hanem azért is, mert a prófétai beszédből soha semmi nem hiúsulhat meg, mindennek be kell teljesednie. Tudatosítsuk, hogy a prófétában ugyanaz a Szent Szellem beszélt, mint aki hétszáz évvel később értelmezte is saját akkori kinyilatkoztatását Mátéban. Így azzal szembesülünk, hogy a Szent Szellem nem úgy értelmezi önmaga szavait, ahogyan mi szoktunk az érettségin verset elemezni, vagy bármilyen egyéb szöveget, hanem saját, tér, idő és természet fölötti módján, gyakorta az időbeli összefüggéseket figyelmen kívül hagyva. A prófécia minden szava hiánytalanul megvalósult, ugyanis valóban egy szűzlány fogant meg csoda útján, valóban egy fiú született, akit valóban Immánuelnek neveznek (azóta is keresztény dicsőítő dalok sokaságában viseli Jézus ezt a nevet), mely név Jézus legmélyebb termé­szetére mutat rá, hiszen benne Isten jelent meg testben, emberként a földön „közöttünk”, és való igaz az is, hogy mielőtt Jézus erkölcsi tudata kifejlődött volna (ez a zsidó felfogás szerint legkésőbb tizenhárom éves korra fejeződik be), megtörtént Izrael asszíriai számű­zetése (sőt, már hétszáz évvel előtte). Minden betű és írásjel fizikailag beteljesedett – ám csak hétszáz évvel később. Ez jól rámutat arra a – Bibliában máshol is gyakran látható – két tényre, hogy az igaz próféták szavai mindig beteljesednek, de ennek időbeli struktúráját csak Isten ismeri.

Ézsaiás ezután tovább prófétál az asszír száműzetésről, annak okairól és idejéről. Isten felszólítja, hogy pecsételje be tanítását – tegye érthetetlenné az átlagos olvasók számára –, amivel folytatódik a szemek és fülek befedése, a szívek megkeményítése és a mély álom kiöntése, amiről később is többször beszél könyvében. Majd – miközben le is zajlik Galilea és a Jordán túlpartjának asszír megszállása és deportálása, már vigasztaló szavakat is szól az érintett területekhez, Zebulon és Naftali földjéhez, Galileához: „Most először megvetően bánt Zebulon és Naftali földjével, utóbb azonban megdicsőíti a tenger felé vivő utat, a Jordán mellékét, a népek tartományát. A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a halál árnyékának földjén lakókra világosság árad. [Te] megsokasítod a népet, nagy örömet okozol neki, örvendeznek színed előtt, ahogyan aratáskor örülnek, ahogyan ujjonganak, amikor zsákmányt osztanak. Mert terhének igáját, a hátát érő botot, szorongatójának vesszejét összetöröd…” (Ézs 9:1–4) Máté evangéliumában a Szentlélek ezeket a sorokat is Jézusra, galileai tartózkodására vonatkoztatja, jóllehet az eredeti történelmi-politikai szituációban az asszír fogságba hurcolt nép vigasztalására és visszatérésére vonatkoztak. Ismét egy jó példa a Szellem természetfölötti írásmagyarázatára, valamint arra, hogy a prófécia erősen kötődött a mindenkori politikai-katonai eseményekhez – és arra is, hogy jóllehet a próféták a bűnben élő népnek mindig ítéletet hirdettek, de amint az ítélet elkezdődött, a jövőbeli vigasztalást is azonnal hirdetni kezdték, hogy a büntetés alatt álló nép ne veszítse el reményét és hitét Istenben.

A Messiásra vonatkozó próféciákkal továbbra is gazdagon megtűzdelt szöveg a 9. fejezetben az egyelőre helyükön hagyott izraeli területek felé fordul, és felelősségre vonja őket azért, hogy Efraim és Szamaria örülnek az északi és keleti területek száműzetésének, mert azt remélik, hogy ezek a földek az övék lehetnek, így hasznot húzhatnak testvéreik elhurcolásából, a terület elnéptelenedéséből, és még jobban meggazdagodhatnak. Újból visszatér a társadalmi igazságtalanságokra, a szegények és elnyomottak kizsákmányolására és a törvényhozásban tapasztalható jogtalanságokra, amelyek a háború folytatásához vezetnek, és a maradék elhurcolását fogják maguk után vonni. Efraim és Manasse, a még megmaradt területek lakosai ahelyett, hogy megtérésre szánták volna magukat, látva az északi és keleti területek pusztulását, még mélyebben merülnek a bűnbe, a megmaradásukkal utoljára, még egyszer kapott megtérési lehetőségben rejlő kegyelemmel visszaélnek, és arra fordítják, hogy még inkább kövessék haszonlesésüket és jogtalanságaikat. Ezért rövidesen bekövetkezik az asszírok második támadása, amely őket is fogságba hurcolja majd. Ez meg is történt.

Ezzel Asszíria betöltötte Istentől kapott küldetését, Izrael tíz törzsének megbüntetését. Csakhogy most a próféta éppen őellene szól, mert nem elégszik meg ezzel, hanem hatalmában elbízva magát – amely hatalmát annak köszönheti, hogy Jónás megtérítette őket – Júda ellen fordul majd (ez be is következett Ezékiás király idejében), és ezzel túllépi isteni küldetését, sőt Isten ellen támad. A 10. fejezetben Ézsaiás már Júdát és Jeruzsálemet bátorítja Asszíria ellen, aki meg fogja majd támadni, de ebben kudarcot vall, sőt ebbe az egész birodalom bele fog bukni (így is történt). Ekkor Jónás próféciája is beteljesedik majd – bár Ézsaiáséhoz hasonlóan szintén késleltetett módon –, hogy Ninive elpusztul. A niniveiek megtérésükkel el tudták ugyan hárítani városuk pusztulását – de csak addig, amíg megtért állapotban is maradtak. Mihelyt felfuvalkodtak és áthágták, túllépték Istentől kapott feladatukat és megbízatásukat Izrael megbüntetésére, és Júda ellen támadtak, amit Isten nem akart, újra kiestek a megtérésből és a kegyelemből, birodalmuk és fővárosuk elpusztult. A prófétai szó, így Jónásé is, mindig beteljesedik, még ha ennek idejét befolyásolhatja is az emberek válasza, amit a próféciára adnak.

És ezután, mint oly sok százszor a prófétai könyvekben, befejezéséhez közeledve a prófécia a magasba szárnyal, és onnan egészen a végső időkig ellátva, feltárja a távoli jövőben bekövetkező szabadulás reményét, perspektíváját: a tör­ténelem végén, a messiási birodalom eljövetelével visszatér majd az elhurcolt Izrael és Júda a szétszóratásból, és helyreállíttatik ősei földjén, ahonnan elhurcoltatott. Vajon Ézsaiás sejtette, hogy ez több ezer év múlva valósul csak meg?