Önző ambíció

A Biblia minden földi igazságtalanság okának a bűnt jelöli meg. Úgy állítja elénk, hogy az nemcsak az egyén sorsában okoz helyrehozhatatlan kárt, hanem a megváltatlan emberi természetből folyamatosan olyan érzések, elhatározások és tettek lépnek ki, amelyek képesek az emberi közösségeket ellehetetleníteni, családot, barátságokat, sőt akár nemzeteket, társadalmakat is feldúlni. A bűn az ember számára kezdettől fogva nem magánügy. Egy ember bukott el, a bűn következménye, a halál pedig az egész emberi nem számára vált keserű tapasztalattá. A bűn immár a történelem része. A gonosz kórsággal, a halállal és alattomos terjesztőjével, a bűnnel szemben a bibliai hit megalkuvás nélküli küzdelmet folytat, mert felismerte, hogy az nemcsak erkölcsi rossz, hanem egyben az élet forrásától való végzetes elszakadás, a kárhozat oka.

Az evangélium terjedésével mind több ember ismerte meg az Isten által felkínált természetfeletti segítséget, az örök haláltól való megszabadulást a Jézus Krisztusba vetett hit által. Ezzel együtt ismertté vált az ember egyéni felelőssége, s tegyük hozzá: érdeke, hogy a földi élet tetteit már most egy örökkévaló perspektívából, Isten mérlegén mérje meg. A Biblia nem kizárólag individualista felfogás talaján figyelmeztet az élet fenyegetettségére, miközben az egyént saját egyéni üdvössége érdekében rettenti el a bűntől. Nem rejti véka alá azt sem, hogy néhány elszánt gonosztevő igazságtalansága sok ártatlan ember életét teheti pokollá. E tény ellen nem használ az embert mindenáron felmenteni kívánó felfogás: „Ember vagyok, semmi emberi nem idegen tőlem.” A kérdés az, hogy emberi-e a gyűlölet, a gyilkosság? A válasz: nem! Mélységesen emberellenes és embertelen. Bár emberben tud lakni – az ellenkező érzelmekkel együtt és velük viaskodva –, de nem „örök emberi” vonás a bűn és a halál. Nem mindig volt, és nem szükségképpen örökké lesz osztályrészünk. Jelenleg viszont ellensége nemcsak az egyénnek, hanem minden emberi közösségnek is.

A Galatákhoz írt levélben olvassuk a test cselekedeteinek egyik legrészletesebb felsorolását. A test, más néven a bűnös természet megnyilvánulásai között találjuk azokat a bűnöket is, amelyek elsősorban az emberi kapcsolatokat rombolják. Ezek pedig a következők: „varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, irigységek” (Gal 5,20–21a).

A felsorolt kilenc magatartás mibenlétét már csak a régies megfogalmazás miatt is fontos tisztázni. Elsőként nézzük, mi a varázslás, és hogyan hat az emberekre.

Varázslás (pharmakeia)

Ez a szó eredetileg gyógyhatású szer használatát jelentette. Később jelentése bővült: nemcsak kúrálást, hanem mindenféle kuruzslást, varázslást és valamely szer használatával okozott mérgezést jelent. Ha az Isten erejétől az emberek elszakadnak, és olyan nagy erejű akadályt látnak maguk előtt, amin pusztán emberi erővel nem tudnak felülkerekedni, akkor a varázslás eszközéhez nyúlnak. Például azért öntöttek „gyógyszert” egy folyóba, hogy lecsillapítsák. Ha emberekre irányul ez a tevékenység, a cél az, hogy kezelhetővé váljanak. A varázslás által lehetséges tömegek illegális befolyásolása, lenyugtatása, erőtől való megfosztása, bizonyos mértékű elkábítása.

A szó kábítószer használatára, készítésére is vonatkozik. Ha napjaink folyamatait nézzük, szomorú, de igen realisztikus előrejelzés olvasható a Jelenések könyve lapjain az utolsó idők egyik legfőbb bajáról, ami rengeteg embert kötelékben fog tartani. Ezekben az időkben emberek a Földet sújtó világméretű apokaliptikus csapások után sem hajlandók abbahagyni az emberi kéz alkotta istenek imádását, démonok imádását, a gyilkosságokat, a lopást, és a varázslás különféle módozatait. Az ördöngösségnek fordított szó valójában a pharmakeia, a varázslás mágikus formája, a méregkeverés.

A Szentírás a kábítószerezést is varázslásnak tekinti

Ugyanebbe a globális kórképbe illeszkedik a nagy Babilónról szóló kijelentés. Ahogyan Egyiptom a mágia őshazája és annak jelképe, úgy Babilón a jóslás és a hamis kultuszok őse. A történelmi és a végső Babilón közös jellemzője, hogy nemcsak városállam, hanem vallási rendszer is. Minden vallás szinkretista otthona, kivéve természetesen a bibliai hitvallást, amelynek legfőbb ellensége, utánzója és meghamisítója. Legnagyobb bűne, hogy a népeket „eltévelyítette bűvöléseivel [pharmakeia]”, azaz varázslásával minden népet elidegenített az élő Isten ismeretétől. A varázslás, bűvölés lényege egy látszólag gyógyhatású készítmény átadása, amely azonban mérgezést okoz. Hatása alatt kábulatba és tévelygésbe kerülnek az emberek.

Eredetileg a gyógyhatású (vagy annak hitt) anyagok készítését, orvosság keverését és szedését jelentette, melyeket a különböző korok és népek orvosai, a táltosok, javasasszonyok, varázslódoktorok alkalmaztak. Később kifejezetten varázsszer (bájital stb.) előállítását értették alatta, amely a boszorkányság, a méregkeverés sötét tevékenységét takarja. Az ókorban pharmakeusznak vagy pharmakosznak nevezték azt a varázslót, aki gyógyításhoz vagy transzállapot eléréséhez drogot, kábítószert használt. Mai megfelelői: a mágiának minden válfaja, de minden okkult praktika beletartozik, amely démonok tevékenységét szabadítja fel, és következménye az emberek gondolkozása, akarata feletti kontroll. Látni lehet, hogy akkor is bűn egy tevékenység, ha a jó célnak mondható gyógyulásra irányul, de ezt a célt természetfölötti erőkkel akarják elérni.

Nem tévedünk, hogyha a ma Európában széles körben kritikátlanul elfogadott természetgyógyászat számos ágát a varázslás kategóriájába soroljuk, azokat, amelyekre jellemző, hogy a természetes, tapasztalati ismeret babonás, illetve mágikus elemekkel egészül ki. De a varázslás fogalmába beletartozik az emberek akarata, gondolkodása fölött kiépített kontroll is, ezenkívül mindazon praktikák széles skálája, az agykontrolltól a hipnózisig, amelyekkel Isten akaratával szemben befolyást gyakorolnak egyénekre és közösségekre.

Egyiptom Izrael népének életében nem pusztán az emberi hatalom alatti sínylődés helye volt. A Kivonulás több annál, hogy egy rabszolgává tett nemzetség szabad néppé válhatott. Egyiptom maga a sötétség, a halál imádatának országa, a varázslás birodalma. A próféták ihletett beszédében nílusi krokodil, amelynek csak szája nagy, de egy helyben vesztegel. Az Exodus szabadulás az okkult államhatalom elnyomásától. A fáraó hatalmát okkult emberek mumifikálták. A ráolvasás szakértőinek titkos mesterségére a Szeptuaginta, az Ószövetség i. e. III. században készült tekintélyes fordítása a varázslás szót használja. (Lehet, hogy a korabeli PR-making megfelelője a pharmakeia volt?) A varázslók a fáraó udvarával egybenyíló boszorkánykonyhájukból léptek elő, mint Mózes hivatalos ellensúlya. Képesek voltak az első két csapás csodáját utánozni, jóllehet harmadszorra, a tetvek csapásakor már kudarcot vallottak, és be kellett ismerniük, hogy „Isten ujja ez”, amely kiváltotta a történteket.

Az Újszövetség is említ két jellegzetes esetet, amikor okkult tudományokban jártas emberek szintén nem „a saját szakállukra”, csak magányos időtöltésként gyakorolták mesterségüket távol a hatalomtól meg az egyházügyektől. Simon mágus pénzt látott az apostolok tudományában, Simon Pétertől meg is akarta venni a szellemi hatalmat, bár előzőleg úgy tűnt, hogy ő is a hit útjára lépett (Csel 8,18). Paphosz városában viszont Barjézus, más néven Elimás, a varázsló, nyíltan el akarta fordítani a sziget tiszttartójának, Sergius Paulusnak figyelmét az evangélium üzenetétől (Csel 13,8).

Az apostolok azonban leleplezték ezeknek az embereknek benső romlottságát és indítékaik gonoszságát. Pál ítéletet mondott ki Barjézusra: „Ó, minden álnoksággal és minden gonoszsággal teljes ördögfi, minden igazságnak ellensége, nem szűnöl-é meg az Úrnak igaz útait elfordítani? Most azért ímé az Úrnak keze van ellened, és vak leszel, és nem látod a napot egy ideig.” A varázslók az ítéletet nem akkor aratták le maguknak, amikor épp okkult tevékenységüket gyakorolták, hanem akkor, amikor szembekerültek Isten munkájával, és nyíltan akadályozták azt.

A Károli-fordítás néhol bűbájosoknak mondja a varázslókat. Mondanunk sem kell, ez a szó már teljesen más jelentésben él a köztudatban, pedig nem pozitív jellemre utal. A Biblia nem hagy kétséget afelől, hogy sem a kuruzslók, természetgyógyászok, spiritiszták, varázslók, mágusok, boszorkánymesterek s a hozzájuk hasonló okkult tevékenységet űzők nem öröklik Isten országát, mennyivel kevésbé azok, akik ördögi erejüket Isten népe megrontására használják! Mert a „bűbájosoknak [varázslóknak] és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, ami a második halál.” (Jel 21,8) „De kinn maradnak az ebek és a bűbájosok [varázslók]” (Jel 22,15).

Ellenségeskedés (ekhthra)

A Biblia egy válaszfal képével írja le az ellenségeskedést, amely elválasztja az embereket egymástól. A nemzeteket és Izraelt a törvény, az ígéreteket tartalmazó szövetségek feloldhatatlan ellentétbe állították egymással. Emellett Isten és a nemzetek között is fal magasodott, sőt Izrael és Isten között is ellentét feszült. Pál apostol kifejti az epheszosziaknak, hogy a front két oldalán állók között egyvalaki teremt békét: Krisztus Jézus, a mi békességünk, aki testvérré tette az embereket az újjászületésben, és egyúttal kibékítette őket Istennel: „…és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén; hogy ama kettőt egy új emberré teremtse önmagában, békességet szerezvén; és hogy megbékéltesse Istennel mind a kettőt egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést.” (Ef 2,14b–16)

A Biblia tanúsága szerint a jó és rossz metafizikai küzdelme a történelemben Isten és az evilág között fennálló feloldhatatlan ellentétben fejeződik ki. Isten úgy szerette a tőle elszakadt világot, hogy elküldte Fiát a világba, hogy akik benne hisznek, ne vesszenek el, hanem örök életük lehessen. A világ azonban elutasította a Fiút, akit az Atya küldött. Azokat viszont, akik hisznek, Jakab apostol arra figyelmezteti, hogy ha a világgal (ebben a szóhasználatban mint Istent elutasító kozmikus realitással) szövetséget kötnek, ez szükségképpen Istennel ellenséges viszonyt eredményez: „Aki azért e világ barátja akar lenni, Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4,4)

Azoknál, akik egyszer már Isten oldalára álltak, de ismét a világgal való egységet keresik, szükségszerűen kiújul az ellenségesség Istennel. Ez a személyi ellentét azonban nem tud közvetlenül Istenre irányulni, hanem csak képviselői ellen fordul.

Az ekhthra kifejezés gyűlöletet, ellenséges érzületet, ellenségeskedést jelent. Személyes ellenség iránt érzett gyűlöletet fejez ki, ennyiben is a barátság szöges ellentéte: „És azon a napon (Jézus elítélésekor) lettek barátok Pilátus és Heródes; mert azelőtt ellenségeskedésben voltak egymással.” (Lk 23,12) Ebből az igéből is jól látható, hogy ez a magatartás tartós ellenséges viszonyt, nem pedig pillanatnyi, fellobbanó ellentétet takar.

Isten és a világ ellenséges viszonyát az egyén gyakran úgy éli át, mint a saját erkölcsi érzéke és a világi hatalom konfliktusát. Lelkiismerete, igazságérzete, amely az Istennel való jó viszonyra ösztönzi, ellentétbe kerül a hatalom elvárásaival. Pilátus tudta Jézusról, hogy igaz ember, ártatlan, és azt is, hogy irigységből szolgáltatták ki hatalmának. Mindaddig igyekezett szabadon engedni, amíg nem került kibékíthetetlen ellentétbe a császár iránti hűsége (és a hatalom akarása) azzal az erkölcsi paranccsal, hogy a törvény szerint az ártatlan embert föl kell mentenie. Akkor történt fordulat, amikor Jézus hatalmát vádlói váratlanul rivális világi hatalomnak tüntették föl: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: valaki magát királlyá teszi, ellene mond a császárnak! Pilátus azért, amikor hallotta ezt a beszédet, kihozta Jézust, és a törvénytevő székbe ült.” (Jn 19,12–13a)

Versengés (erisz)

Ki a jobb? Ennek eldöntésére a testi természet válasza: háborús ütközet, politikai csatározás, családi viszály, vetélkedés, sőt rivalizálás.

Rendszerint az irigységgel áll párban. Az Újszövetség hét ízben említi. Ebből az apostol kétszer említi együtt az irigységgel (phthonosz), négyszer a féltékenységgel (dzélosz) együtt, egyszer pedig „törvény felőli harcok”-kal. Ebből arra következtethetünk, hogy háborús konfliktusok, harcok, a politikai és családi viszályok, munkahelyi vetélkedések, jogviták hátterében legtöbbször az irigység és a féltékenység áll. A viszályok legfőbb kiváltó oka tehát az irigység. Mi több, a versengés, vita, veszekedés az, amikor egyik ember a másikat nyomja, szorítja, vagy rátámad, nekifeszül. A rivalizálás irigységből, féltékenységből fakadó támadás egy másik ember ellen, azért, hogy az ne tudja kifejteni erejét, tehetségét. Nyomásgyakorlás, ellenerő kifejtése, visszaszorítási akció, elnyomási kísérlet, nehogy a másik jobbnak bizonyuljon.

A Korinthosziakhoz írt 1. levél 3,3-ban Pál apostol felhívja a keresztények figyelmét arra, hogy ha irigykedés, versengés (viszály, rivalizálás) és visszavonás van közöttük, ez azt mutatja, hogy még nem szellemi emberek, mert a versengés az éretlenség és a testi hozzáállás jele. Ugyancsak a korinthoszi hívőknek írja: „Mert attól félek, hogy ha odamegyek, nem talállak majd olyanoknak, amilyeneknek szeretnélek, és engem is olyannak találtok, amilyennek nem szeretnétek, hogy valamiképpen versengések [rivalizálás, vita, veszekedés, nekifeszülés], irigységek, indulatoskodások, visszavonások [önző ambíciók], rágalmazások, fondorkodások, felfuvalkodások, pártoskodások [háborúság, nyugtalanság, forrongás] lesznek köztetek.” (2Kor 12,20)

A versengés (rivalizálás) ebben a részben is az irigység párja, és negatív mivoltát bizonyítja, velejárója a rágalmazás és a pártoskodás.

Gyűlölködés (dzélosz)

A gyűlölködés valójában egyfajta buzgalom, hevület, amely egy embert hevít, tettre ösztönöz. Olyan igyekezet, amely lehet lelkes utánzása valakinek; vetélkedés, féltékeny másolása egy személynek. „De jó neki!” – szokták mondani. És valóban: a dzéloó ige jelentése úgy foglalható össze, hogy valaki nagy hévvel szeretne egy másik helyében lenni. Főbb árnyalatai ugyanis ezek: hévvel törekszik valamire, csodál, boldognak mond („Jó neki!”), szerencsésnek tart, irigyel, féltékeny valakire. Ez a nekibuzdulás nem szellemi magatartás, hanem testi, romlott természetből fakadó bűn.

Harag (thümosz)

A thümosz szó különféle szenvedélyes érzéseket, indulatokat foglal magában, valamint a szívet is mint az érzelmek, szenvedélyek székhelyét. Jelent életerőt, akaratot, bátorságot, merészséget és önbizalmat is. A legerősebb indulatok közül a legfontosabb a harag és a düh. Mindezek önközpontú, önző indulatok. A thümoszból, amely a szív, az akarat középpontja, támadnak a szenvedélyek és kívánságok. Ezért foglalja össze az apostol a test és a szellem cselekedeteinek felsorolását azzal, hogy „akik Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt” (Gal 5,24).

Patvarkodás (eritheia)

A magyar fordítás alapján kicsinyes perpatvarra asszociálunk. A görög kifejezés viszont komoly politikai küzdelmet takar. Az eritheia szó nem más, mint korteskedés illetve hivatalért folytatott küzdelem!

A Biblia angol New International Version (NIV) nevű fordítása alapján önző ambíciónak nevezhetjük. Olyan önös törekvés, önző ambíció, amelylyel valaki egy hivatalért verseng, vagy pozíció elfoglalására törekszik. Ez az önző, testi ambíció az igazságnak való ellenállásban, ellenszegülésben nyilvánul meg: „akik versengők [ex eritheiasz], és akik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak” – jellemzi az ilyen embereket Pál apostol. (Róm 2,8)

Az önző törekvés, korteskedés, pozícióharc mellett rendszerint az irigységet is megemlíti a Biblia. A testi ambíció a viszályhoz hasonlóan rendszerint együtt jár az irigységgel. Jakab, a jeruzsálemi gyülekezet pásztora az irigységet és a pozícióra való törekvést a földi, a pszichikus és a démonikus bölcsesség romlott gyümölcseként határozza meg: „Ha pedig keserű irigység és civódás [eritheia: önző ambíció, pozícióra törés] van a szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudjatok az igazság ellen. Ez nem az a bölcsesség, amely felülről jő, hanem földi, testi [pszükhikosz] és ördögi. Mert ahol irigység és civakodás van [eritheia: önző ambíció, pozícióra törés], ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van.” (Jak 3,14–16)

Jakab, Pálhoz hasonlóan, a Szent Szellem bölcsességének jó gyümölcseit állítja szembe a földi, a testi – pszichikus – és a démonikus „bölcsesség” negatív következményeivel.

Ahol tehát keserűség, irigység és abból fakadó korteskedés, pozícióért való küzdelem folyik, ott más bűnök is vannak, valamint megjelenik a háborúság. A háborúság itt használt fogalma – az akatasztázia – pedig magában foglalja a rendetlenséget, bizonytalanságot, nyugtalanságot, zendülést is.

A háborúság a békesség ellentéte. Isten „nem a visszavonás [a felfordulás, akatasztázia], hanem a békességnek Istene” (1Kor 14,33).

A testi ambíció instabil és nyugtalan állapotot hoz létre, amely az emberi kapcsolatokban a bizonytalanságot és az állhatatlanságot eredményezi.

Mint politikai eszköz, a társadalmakban a rossz szándékú kampányolás alkalmas arra, hogy zendülések törjenek ki, miként az Epheszoszban is történt. Az ötvös céh hasznáért kampányoló Demeter kortesbeszéde nyomán a városi színházba tódult egész Epheszosz, és a város betelt háborúsággal. (Csel 19,29 – szünkhüszisz) Pál apostol egy helyütt mint átélt megpróbáltatásai egyikét sorolja fel a háborúságot olyan próbák mellett, mint a bebörtönzés, megveretés, éhezés, álmatlan éjszakák, és sok más küszködés, amelyet szolgálata során elviselt. (2Kor 6,4–5)

A testi ambíció azonban nem csak politikai tisztségért, hivatalért folytatott küzdelmet eredményezhet. Egyházi szolgálatra is ösztönözhet embereket, így még az evangélium hirdetésére is, amely szolgálat azonban ebben az esetben nem tekinthető tisztának, éppen az önző motívum miatt.

Visszavonás (dikhosztaszia)

A kifejezés szó szerint „ketté állást”, kettészakadást jelent.

A Galatákhoz írt levél Károli-féle fordításában visszavonáson tehát annak az embernek a tevékenységét kell érteni, aki meghasonlást, megosztást, lázadást, elszakadást, kétséget és bizonytalanságot okoz.

A Rómaiakhoz írt levél utolsó fejezete határozott intést tartalmaz arra nézve, hogy a gyülekezetben figyeljenek oda azokra, akik a tanítással kapcsolatosan megosztásokat okoznak, és az ilyenektől tartsák távol magukat: „Kérlek titeket atyámfiai, vigyázzatok azokra [figyeljetek oda, tartsátok szemmel azokat], akik szakadásokat [megosztásokat, kétségeket, lázadásokat] és botránkozásokat [megütközéseket, bukásokat] okoznak a tudomány körül, amit tanultatok, és azoktól hajoljatok el. Mert az ilyenek a mi Urunk Jézus Krisztusnak nem szolgálnak, hanem az ő hasuknak; és nyájas beszédekkel meg hízelkedéssel megcsalják az ártatlanok szívét.” (Róm 16,17–18)

Pártütés (haireszisz)

E kifejezés latinul secta, pártot, irányzatot, illetve vallási irányzatot, felfogást jelent. Ma elsősorban vallási csoportra használatos. Az Újszövetségben az Egyházon belül felbukkanó veszélyes tévtanítást, eretnekséget jelent. Ilyen értelemben szólt Péter apostol az Egyháznak adott figyelmeztetésében hamis tanítókról, akik veszedelmes eretnekségeket fognak bevezetni, egészen odáig elmennek, hogy az Urat mint Megváltót tagadják, és sokan fogják követni azok romlottságát. A herezis nem más, mint a tévtanítás, az igazság útjáról való letérés, ami az Egyházban Péter apostol próféciája szerint nem maroknyi csoportot érint, hanem sokakat (1Pét 2. fej.). A szó (haireszisz) jelentése alapvetően a megszerzés, megragadás fogalmából nőtt ki.

Az Újszövetségben ezenkívül a szadduceus és farizeus vallási és politikai irányzatokat nevezik haireszisznek. Ebben az összefüggésben elsősorban pártot vagy iskolát, elkülönülő csoportot értenek alatta. Pál apostolt a kívülállók a Názáretiről elnevezett irányzat vagy iskola fejének tekintették, amelyet viszont ő maga útnak nevez: „A szerint az út szerint, amelyet felekezetnek (haireszisz) mondanak, szolgálok atyáim Istenének.” (Csel 24,14) Pál maga útnak nevezi a kereszténységet (ez annak egyik első elnevezése), amely a bibliai képes nyelvben életmódot, életvitelt jelent. (Zsolt 1,1; 1Jn 2,6)

A pártütések kifejezés egyházon belüli tartalma a szakadás. Pál apostol így írt a korinthosziakhoz: „Mert szükség, hogy szakadások (haireszeisz) legyenek köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek tiköztetek.” Az eretnek embert viszont, akit egyszemélyi felelősség terhel azért, mert tévútra vitt embereket, egy vagy két intés után kerülni kell, „tudván, hogy az ilyen romlott, és vétkezik, önmaga is kárhoztatván magát” (Tit 3,10–11). Kicsoda a heretikus ember? Tevékenysége jól követhető, s az ok is, amelyért kerülni kell.

Aki pártot üt, az kézbe vesz; megfog, megragad; elfoglal, elvesz valakitől valamit; elfog, foglyul ejt.

Az eretnek ember „kézbe veszi a dolgokat”, vagyis saját kezdeményezésből, öntörvényűen más szolgálatát elfoglalva olyan embereket ragad meg, kapcsol magához, akik nem az övéi, és őket foglyul ejti. Az ilyen pártütőt, aki magának elvesz, szavazással választják, és pártjára állnak.

Aki pedig a pártütő emberhez csatlakozott, az annak kezére jut, hatalmába kerül; fogságba esik. Péter apostol szavai szerint az eretnek emberek az állhatatlan lelkeket elhitetik, de önmagukra hirtelen veszedelmet hoznak, és megkapják gonoszságuk díját.

Irigység (phthonosz)

Az irigység rokon a heves utánzási vággyal és a féltékenységgel. Az irigység volt a legfőbb emberi oka és mozgatórugója annak, hogy Jézust kiszolgáltatták a rómaiaknak. (Mt 27,18) Az irigy valamit megkíván, ami nem az övé, a féltékeny magának kívánja, amiről úgy tudja vagy véli, hogy az övé. Úgy gondolja legalábbis, hogy az övé lehetne, ha nem lenne útjában a jelenlegi tulajdonos. De nem elég, hogy a másik tulajdonát, lehetőségeit, képességeit, kapcsolatait irigyli, az irigység jelentésébe tartozik még a másik sértődött elutasítása is. Az irigy megsértődik arra, akitől elirigyli tulajdonát. Ezért az irigység egyúttal rosszindulat, neheztelés, irigy visszautasítás, vonakodás és akadályozás is, a harag fellobbantója. A legtöbb magatartás, amelyet köznapian gáncsoskodásnak, „keresztbe tevésnek”, „elkaszálásnak” neveznek, az nem más, mint irigység.

Az irigység az egyházban származhat olyan idegen tanításból, beszédből, amely ellentétes azzal, vagy eltérő attól, ahogyan és amit az Úr Jézus Krisztus tanított földi szolgálata idején, és tanít ma a hirdetett Igén keresztül a Szent Szellem által. „Ha valaki másképpen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt [istenfélő tanítást], az felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, amelyekből származik irigység [neheztelés, rosszindulat, akadályozás, visszautasítás], viszálykodás [rivalizálás, vita, vetélkedés], káromlások, rosszakaratú gyanúsítgatások [gonosz feltételezések, mélyebb, burkolt értelem, rosszindulatú célzások]” (1Tim 6,3–5).

Pál apostol felszólít bennünket, hogy ne legyünk „hiú dicsőség kívánók [alaptalan önbecsüléssel bírók, vagy minket meg nem illető dicsőségre vágyók], egymást ingerlők [egymást párviadalra kihívók, egymást versengésre felszólítók], egymásra irigykedők [egymásra neheztelők, egymást akadályozók, visszautasítók]” (Gal 5,26).

Végül egy példa arra, hogy nem mindegy, ki és milyen indítékból lép be egyházi szolgálatba. Az evangélium hirdetésében fontos a tiszta motívum. A Philippibeliekhez írt levélben olvassuk, hogy többen nagyobb bátorsággal merték hirdetni az evangéliumot, miután Pál apostol fogságba került „némelyek ugyan irigységből [phthonosz] és versengésből is [erisz], mások jóakaratból is hirdetik a Krisztust. Némelyek versengésből [eritheia] prédikálják a Krisztust, nem tiszta lélekkel, azt hívén, hogy fogságom nyomorúságait így megnövelik, de mások szeretetből, tudván, hogy én az evangélium oltalmazására rendeltettem.” (Fil 1,15–17)

Ebben az igében az Istent aktívan szolgálókról olvassuk, hogy míg egy részük a Szellem gyümölcseit teremte, szolgálatuk a szeretet és a jóakarat indítékából táplálkozott, addig néhányan a test cselekedetei között felsorolt három bűnben is elmarasztalhatóak voltak. Egyfajta magyarázó fordítással jól érzékelhető a fenti igék súlya: „Némelyek ugyan irigységből, rosszindulatból, neheztelésből, akadályozásból, vonakodásból, versengésből, rivalizálásból és vetélkedésből; mások jóakarattal, örömmel, megelégedéssel, vággyal, beleegyezéssel hirdetik a Krisztust. Némelyek versengésből, önző ambícióból, hivatalért való küzdelemből, nem tisztán, nem szentül, azt sejtve, hogy fogságom nyomorúságait [nyomásait] megnövelik, de mások szeretetből, tudván, hogy én az evangélium védelmezéséért vagyok [jutottam ide].”

Mindezeknek arra kell ösztönözniük az egyházat, hogy elhagyva a bűnöket, tisztán, szent módon, szeretettel, jóakarattal, megelégedéssel és örömmel szolgáljon az Úrnak, a Szent Szellem gyümölcseit teremve.