Tanulmány
Óriások ellen
Izrael és az Egyház az ígéret földjének határán
Ha pontosan akarjuk látni és érteni, mi áll előttünk, először azt kell megállapítanunk, hol is vagyunk. Az üdvtörténet állását a bibliai próféciák alapján tudjuk felismerni.
A két nagy jel
Jézus számos jelet felsorol, amelyek megelőzik a jelenlegi világkorszak végét – ezeket ma már kivétel nélkül mind hiánytalanul láthatjuk magunk körül! –, majd pedig kiemel egy különleges eseményt, amelyről azt állítja, hogy ez már közvetlenül a vég eljövetelét jelzi: „És a királyságnak ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész lakott földön, tanúbizonyságul minden nemzetnek – s akkor érkezik el a vég!” (Mt 24:14) Szemeinkkel láthatjuk, hogy ennek a jelnek a beteljesedése is megkezdődött már mintegy évszázad óta, jóllehet még nem fejeződött be.
Míg az előbbi jel az Egyházhoz kötődik, van egy másik biztos bizonyítéka a vég közelségének, amely Isten másik népéhez kapcsolódik, Izraelhez. Számtalan ószövetségi próféciával (például: Ez 36:18–29) összhangban az Újszövetség is többször utal rá (például Mt 24:32–33, Róm 11:25–27), hogy Izrael nemzetének újbóli összegyűjtetése és állami helyreállítása atyáik földjén szintén a világkorszak lezárásának közvetlen előzménye. Ennek beteljesedése szintén szemmel látható, és a körülötte zajló események immár a világpolitika abszolút epicentrumát jelentik mindenki számára érzékelhető módon.
E két nagy jel beteljesedésének folyamata napjainkban egyértelműen jelzi, hogy világkorszakunk rövidesen – akár éveken vagy néhány évtizeden belül – véget ér a Szentírás által részletesen előre kinyilatkoztatott súlyos világkrízis közepette. Minden józan ember legfőbb életfeladata immár felkészülni ennek sikeres átvészelésére, ami azonban kizárólag az Isten Igéje által megadott „menekülési program” pontos követése által lehetséges. A halló fülek számára ismét élő, aktuális kijelentésként hat Keresztelő János és Jézus közös üzenete: „Letelt a kijelölt idő, közel van már az Isten királysága; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1:15) Minden keresztény legfőbb életfeladata pedig, hogy értékrendjében az első helyre az Isten által az Egyháznak adott küldetés megvalósítását helyezze.
A két nagy ígéret
Az Egyház két hatalmas erejű ígéretet kapott Isten Igéjében pályafutásának végére vonatkozóan. Az egyik az, hogy tökéletes szentségben, erkölcsileg és szellemileg hibátlan állapotban fog megállni a visszatérő Jézus Krisztus előtt: „Ti férfiak, szeressétek a ti feleségeteket, miképen a Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért, hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek fürdőjével az Ige által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” (Ef 5:25–27) Kétségünk nem férhet hozzá, hogy ez az ígéret meg fog valósulni, hiszen lehetetlenség, hogy Isten ebben kudarcot valljon. Ugyanakkor kétezer évnyi keresztény történelmünkkel a hátunk mögött mindez úgy hangozhat a fülünkben, mint amikor a közel száz éves, nemzőképességét rég elvesztett Ábrahámnak Isten újból megjelent, és újból közölte azt, amit hetvenöt éves kora óta már többször is: „Fiad fog születni!” Amikor huszonöt évvel korábban először hallotta ezt, még hihetőbb volt, hiszen akkor még csak felesége volt meddő, bár már akkor is csodára lett volna szükség – azóta azonban csak romlott a helyzet, hiszen most már ő maga is képtelenné vált a nemzésre. Ábrahám nevetve borult a földre Istennek e „humoros” újraígéretétől. Sára is nevetett rajta. Egy év múlva megszületett első közös gyermekük, Izsák (= Nevetés). Istennek semmi sem lehetetlen.
Az Egyháznak adott másik nagy ígéret a végidőkre szintén benne foglaltatik a fenti igében: nemcsak hibátlan szentségben és tisztaságban, de még ráadásul dicsőségben is állunk majd meg a visszatérő Jézus színe előtt. A dicsőség több, mint az erkölcsi-szellemi tisztaság, mert ebben az is benne van, hogy az Egyház a feladatát is sikeresen el fogja végezni. Ez a feladat pedig az Egyház Nagy Küldetése: „Menjetek hát, tegyetek tanítvánnyá minden nemzetet, merítsétek alá őket az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevére, és tanítsátok meg nekik, hogy őrizzék meg mindazt, amit megparancsoltam nektek!” (Mt 28:19–20) – amelyet a végidőkben még egy utolsó nagy hullámban kell befejeznünk, idézzük hát még egyszer: „És a királyságnak ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész lakott földön, tanúbizonyságul minden nemzetnek – s akkor érkezik el a vég!” Ezt is sikeresen fogjuk tehát elvégezni Pál apostol próféciája szerint. Ezt az evangéliumot – mondja Jézus –, vagyis azt, amit Ő hirdetett. Ehhez az Egyház tömegeinek a tiszta, újszövetségi evangéliumot kell teljesen hitelesen és a Szent Szellem erejével, jelekben, csodákban is hirdetnie az egész világon, minden nemzetben. Biztos, hogy sikerülni fog! – jóllehet a jelen realitásaival szembenézve újból eszünkbe kell hogy jusson Ábrahám és Izsák esete… És minderre nincs is már túl sok idő…
A két nép – ma
Isten két népe – amely valójában, lényegében egy lesz majd az örökkévalóságban, e jelenlegi világkorszakban azonban még mint „kibékíthetetlen jóbarátok” haladnak át a történelmen –, Izrael és az Egyház egy titokzatos párhuzamosságot mutatnak sorsukban. Az embernek gyakran van az az érzése, mintha a „testi Izraellel” ugyanaz történne a fizikai, látható szinten, mint ami az Egyházzal, a „szellemi Izraellel” szellemi, láthatatlan szinten. Például amíg Izrael a saját hazájában élt, állt a Templom, addig az ébredés dicsőségesen, megállíthatatlanul, erőben, tisztán söpört végig a Római Birodalom nemzetein. Pál és Péter apostol vértanúhalála után két évvel azonban kitört a zsidó háború, újabb négy évre rá elpusztult a Templom, majd három évvel később megkezdődött a két évezredes Nagy Szétszóratás. Ezzel párhuzamosan az Egyház elpogányosodott, fokozatosan bálványimádásba, bűnökbe és mindenféle okkult kultuszba sodródott, az igazi keresztények pedig eretnekként üldöztettek a hivatalos, középkori államegyház által. Míg a zsidók földjüktől távol, idegen nemzetek elnyomása alatt éltek, ugyanez valósult meg az igazi keresztényekkel szellemi, erkölcsi értelemben. „Hazánk”, a Szent Szellem jelenléte búvópatakként tűnt el, még a legodaszántabbak is csak különleges pillanatokban láthatták meg.
A reformáció áttörésével egy időben kezdett kibontakozni a zsidóság is a gettókból, egyenjogú polgárrá válásuk folyamata egybeesett a protestantizmus továbbgördülésével, amely főként a tengerentúl tudott kibontakozni. A cionizmus pedig gyakorlatilag pontosan egy időben kezdődött a Szent Szellem újkori kitöltésével, amely a pünkösdi mozgalomban öltött először testet. Akkor, egy évszázaddal ezelőtt Isten mindkét népe hazafelé vette az útját: a zsidóság Izraelbe, az igazi keresztények pedig a Szent Szellem jelenlétébe. Mindkét nép óriási lendülettel indult, és hatalmas ellenerőkkel szemben, abszolút kisebbségből érte el csodálatos áttöréseit. Izrael államának megalapítása után a pünkösdi–karizmatikus mozgalomban a gyógyító ébredések hullámai törtek át tömeges méretekben, nem látott mennyiségű csodával; s Jeruzsálem 1967-es elfoglalásakor mintha egy pillanatra össze is ért volna a két nép keze: a próféciák közös felismerése új reményt és lendületet adott a jövőre.
A párhuzamosság újra meg újra tetten érhető tehát. De mi történik ma Isten két népével? Amikor Izraelre tekintünk, vajon most is saját láthatatlan, szellemi harcunkat láthatjuk mintegy a látható, fizikai világba kivetítve? Talán, valamennyire, igen.
Izrael államának puszta létezésébe mind a mai napig nem nyugodott bele az egyre erősödő iszlám fasizmus, s a sok helyütt állami támogatással működő terrorizmus immár az egész világra kiterjesztett, elkeseredett, minden erejét megfeszítő háborút vív az állami léttel bíró zsidóság kicsiny országa ellen – vagyis Isten ígéreteinek a megvalósulása ellen. A Szentföldön élő zsidóság állandó élet-halál harcának lehetünk a tanúi mindennap. És ez nem is annyira egyszerű és egyértelmű küzdelem: miközben ezeket a sorokat írom, az izraeli katonaság saját kezével folytat erőszakos harcot saját népe egyes tagjai ellen, hogy a Gázai övezetből kitelepítse őket, s a – Mózes által Izraelnek adott – területet stratégiai okokból átadja a palesztinoknak. A múlt heti hírek szerint Irán elszántan atombombát készül gyártani, s hogy csak ma hány helyen robbantottak a világban iszlám fanatikusok, fel sem tudom sorolni – s mindez Izrael miatt.
De belső őrlődést is okoz a külső támadás. Egyes kabbalista rabbik halálos átkot mondtak ki Izrael állami vezetőire, hogy megakadályozzák a gázai kivonulást. A diaszpórában „kitalált” tradicionális judaizmus nem tudja helyesen kezelni a zsidó állam tényét és problémáit. Közben zsidó fiatalok évente harmincezren utaznak Indiába nyaralás gyanánt szellemi élményeket és gurukat keresni. Az orosz zsidóság nagyarányú bevándorlásával a 90-es évek elején megjelent Izraelben az a posztkommunista viselkedés is, amelyet mi is közelről ismerünk, valamint a maffia, a kábítószer és a prostitúció. Az idős, eltökélt cionista generáció kihalóban van, a cionizmust sokan támadják, nagy kérdés, hogyan sikerül a fiataloknak átadni azt a hitet és eszmét, amely ebben a háborúban létkérdés a fennmaradáshoz. A diaszpórában is tapasztalható némi kiábrándultság és cinizmus, bár komoly veszély esetén alighanem azért a legtöbben tudni fogják, hol a helyük. Egy anyuka ugyanabba az iskolába járó gyermekeit más-más buszokra teszi fel reggelenként: ha az egyiket felrobbantanák, ne veszítse el mindegyiküket. Egy ország, amelyben hit kell ahhoz, hogy egyáltalán érdemes legyen ott élni. Fal épül a terroristák ellen, és az egész világ Izraelt fasisztázza le miatta a médiában. Izrael szellemileg, lelkileg és fizikailag egyaránt élet-halál harcot vív – a nyomás vele szemben folyamatosan fokozódik, immár az elviselhetőség határai felé vagy tán azokon túl is. Mégis megmagyarázhatatlan öröm, erő, hit tör fel újra meg újra: Isten jelenléte a háttérből, mintegy titokban támogatja azokat, akik az Ő akaratában állnak.
És mit látunk az Egyházban? A kereszténység centrumát képező euro-amerikai, jóléti világban a karizmatikus keresztények tömegei sodródnak a katolicizmussal való ökumenikus kokettálás felé, feladva a protestantizmus alapértékeit, vagyis a bálványimádásnak és az idegen istenek imádásának elutasítását. Szexuális és anyagi területen elkövetett bűnökről is sokat hallunk. Az ébredés stagnál ezeken a területeken, ez az evangélium aligha mondható hitelesnek, annak, amit Jézus hirdetett – miközben a kereszténység őshazájának nem mondható országokból sokkal jobb hírek érkeznek. Az utolsó időkre vonatkozó, Egyházzal kapcsolatos próféciák is mind a szemünk előtt teljesednek be, és ezek sajnos nem mindig pozitív jelenségeket tárnak elénk, miközben ugyanakkor a győzelem megszerzéséhez is világos utat mutatnak (például: Mt 24:9–14, Mt 25:1–30, Mt 13:24–43, 2Tim 3:1–9, Jel 3:14–22 stb. – minderről részletesebben lásd írásunkat: Egyház és korszellem. Új Exodus, 2004. május) ). Az Egyház – hasonlóan az egész emberiséghez – még nem találta meg tömegméretekben az elmúlt húsz évben lezajlódó kommunikációs forradalom, az internet, a tv, a mobiltelefon, a médiarobbanás által jelentkező új kihívások, kísértések biztos kezelési módját sem; mentségünkre legyen mondva, hogy ez az emberi történelem egyik legnagyobb, és mindenképpen a leggyorsabban lezajlódó kulturális változása. Az egyháztörténelem laodikeiai korszakára János apostol által megjövendölt jellemzők, a langyosság, a tekintélyellenesség, az öncsalás, a szellemi aluszékonyság, az elvilágiasulás, az erkölcsi kompromisszumok, az aposztázia stb. hol itt, hol ott ütik fel fejüket – és még hosszan sorolhatnánk. Egy szó, mint száz: ha felébredünk a jóléti – pontosabban annak csak hangulatát keltő – európai társadalmunk biológiai optimizmusának álmából, és kinyitjuk szellemünk szemeit: az Egyházat hasonlóan kemény, és egyre csak fokozódó küzdelemben láthatjuk szellemi ellenségeivel szemben, mint Izraelt.
De azért ne csüggedjünk el felettébb: bár mindez igaz, Istennek a természetfeletti segítsége, kegyelme, támogatása is hasonlóképp mögöttünk áll.
A jelen és a jövő
Ha most az imént bemutatott nehézségeket összevetjük a cikkünk elején ismertetett biztos ígéretekkel, vagyis azzal az „esengő reménységgel” (Pál), hogy az Egyház néhány év vagy évtized múlva feddhetetlenül, tisztán és a világevangelizációt hitelesen, erőben, dicsőségesen elvégezve fog megállni a visszatérő Krisztus színe előtt, akkor nem kis feszültséget érzékelhetünk a jelen és a jövő között. Akár nevethetünk is egyet, mint a száz éves Ábrahám – azt azonban mindenképpen érzékelni fogjuk, hogy mindennek beteljesedéséhez mind az Egyházban, mind a világtörténelem színpadán rendkívüli volumenű, és nagyon megrázó változásoknak kell végbemenniük. Az is bizonyos, hogy emberi erőnk teljes odaszánásán túl – amelyre szükség van! –, jelentős isteni beavatkozásokra is sor fog kerülni.
A kép, amely itt, a történelemnek ezen a pontján elénk tárul, hasonló az Ígéret földjének határához érkező Izrael által látottakhoz. A föld valóban tejjel és mézzel folyó, gyümölcsei csodálatosan jók, ideális, boldog otthon – csakhogy nem üres, hanem ellenség lakja, mi több, óriások (nefilim), azaz a bukott angyalok fiai, okkult, hibrid lények!), nálunk sokkal erősebbek és hatalmasabbak, „és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok valánk” (4Móz 13:34). A látvány és a hír megosztotta az ókori Izraelt – hasonló szellemi zavart és nehézséget okoz a mai Izraelben és a mai Egyházban. Mi azonban álljunk Józsué, Káleb, Mózes és Áron oldalán, a szellemi emberek oldalán: „Józsué pedig, a Nún fia, és Káleb, a Jefunné fia, akik a földnek kémlelői közűl valók valának, meghasogaták ruháikat. És szólának Izráel fiai egész gyülekezetének, mondván: A föld, a melyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, igen-igen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely téjjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok, mint a kenyér; eltávozott tőlök az ő oltalmok, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlök!” (4Móz 14:6–9)
A meglepetést az okozza, hogy az ígéretek ugyan meg vannak ígérve, de azokat mégis csak harccal lehet birtokba venni. Az ember mindig azt gondolná, hogy amit Isten megígért, azt automatikusan meg is adja, anélkül hogy azért nekünk különösebben sokat tennünk kellene. Az ígéret földjén azonban már laknak. S ami még nagyobb meglepetést okoz: nálunk erősebb, több, hatalmasabb ellenség lakik rajta. De az egész Józsué könyvének fő üzenete: meg kell támadni őket – természetesen szellemi ellenségről, harcról és fegyverekről van szó –, és Isten velünk lesz, kisebbségi helyzetből is győzni fogunk.
Összegezve az eddigieket, azt mondhatjuk: mind Izrael, mind az Egyház óriási szellemi konfliktusban, szinte élet-halál harcban áll az ígéret földjének küszöbén. A Sátán óriási csapatösszevonásokat hajt végre fenyegetett határai mentén: egyre nagyobb szellemi, ideológiai, okkult, kulturális, vallási, politikai, gazdasági, katonai erőket mozgósít, és rendkívüli ellennyomást – sőt megelőző akciókat – kezdett alkalmazni Isten céljaival szemben. Isten mindkét népe néha úgy érzi: tehetetlen a vele szemben álló erők hatalmas volta előtt. Ez azonban nem így van.
A fegyvereink
Az Egyház harca szellemi harc, ellenségünk szellemi, a Sátán, fegyvereink is szellemiek. A Jelenések könyvének 12. fejezete a végidők Izraelét úgy írja le, mint egy nőt, aki erős fájdalom és kiáltások között vajúdik, miközben a Sátán előtte áll, hogy a születendő gyermeket, a Messiási Birodalom Izraelét lenyelje, amint megszületik. Már-már láthatjuk felsejleni magunk előtt ezt a képet napjainkban a híradók mögött. Ekkor azonban szellemi háború tör ki, melynek végeztével Isten angyalai levetik a Sátánt a földre. E győzelem mögött azonban szellemi fegyvereiket használó emberek állnak: „Ekkor egy erős hangot hallottam az égben: Most valósult meg a mi Istenünk szabadítása, ereje és királysága és Messiásának hatalma, mert a mi testvéreink vádlója, aki éjjel-nappal vádolta őket a mi Istenünk előtt, levettetett! És ők legyőzték azt a Bárány vére és tanúságtételük szavai által, és nem szerették a lelküket egészen a halálig!” (Jel 12:10–11, kiemelések tőlem.)
Az itt említett három fő szellemi fegyver: 1. a Jézus vérébe vetett hit, ) amely a bűnök bocsánatára ömlött ki, és képes legyőzni a vádlást, a bűntudatot; 2. a tanúságtétel), vagyis az evangélium hiteles hirdetése); valamint 3. az önmegtagadás) – amelyről Jézus annyit tanított –, mégpedig mindvégig). Nem véletlen, hogy a Sátán éppen ezeket a fegyvereket igyekszik a leginkább kicsavarni a kezünkből.
Pál apostol az Efeszosziakhoz írt levél 6. fejezetében tanít a szellemi harcról és fegyverekről. Itt kiemeli, hogy nem test és vér ellen, azaz nem látható, fizikai ellenség ellen harcolunk, hanem szellemi szinten. Küzdelmünket ott birkózásnak) nevezi, amelyet gonosz angyalokkal és démonokkal folytatunk. A birkózásra jellemző, hogy az ember néha alulra is kerül. Ezen nem kell meglepődni – de ha egyik vállad a földön van is, a másikat már ne engedd lenyomni! Az alatt ott van Jézus keze – nem tehet le kétvállra a Sátán!
Ebben a részben Pál felsorolja Isten teljes fegyverzetét, melyet hordanunk kell. Utolsóként említi az imádkozást, amelyről fontosnak tartja kiemelni, hogy minden) időben, minden)fajta imával, minden) szentért, minden) kitartással kell imádkoznunk. Négyszer ismétli meg a minden) szót! Máshol ezt írja: „Szüntelenül imádkozzatok!” (1Thess 5:17), Jézus pedig azt mondta, „mindig imádkozniuk kell, és nem szabad feladniuk” (Lk 18:1). Ez szintén nélkülözhetetlen szellemi fegyver az előttünk álló harcban.
Végül Dániel böjtjére szeretnék még emlékeztetni, aki Jeremiás próféciáit tanulmányozva felismerte, hogy a beteljesedés évében él. A legtöbb ember egy ilyen felismerés hatására elégedetten hátradőlne a foteljében, és azt mondaná: „Milyen nagyszerű! Szemtanúja lehetek Isten ígérete beteljesedésének!” Dániel azonban nem testi módon gondolkozott. Tudatában volt annak, hogy az ígéretek nem automatikusan valósulnak meg, hanem harccal kell birtokba venni őket. Ezt nehéz megérteni testi logika által. Hiszen Isten képes mindent megtenni, ugyan mi szüksége a mi küzdelmünkre, imánkra, böjtünkre? De ha nem értjük is, a Biblia akkor is kijelenti: ez így működik. Ha nem értjük is, mégis tegyük meg, ahogyan Dániel is: „Dáriusnak, az Asvérus fiának első esztendejében, aki a Médiabeliek nemzetségéből vala, aki királlyá tétetett vala a Káldeusok országán; uralkodásának első esztendejében én, Dániel, megfigyeltem a könyvekben az esztendők számát, amelyről az Úr igéje lőn Jeremiás prófétához, hogy hetven esztendőnek kell eltelnie Jeruzsálem omladékain. És orcámat az Úr Istenhez emelém, hogy keressem őt imádsággal, könyörgéssel, böjtöléssel, zsákban és hamuban. És imádkozám az Úrhoz, az én Istenemhez, és vallást tevék, és mondám: Kérlek, oh Uram, nagy és rettenetes Isten, aki megtartja a szövetséget…” (Dán 9:1–4)