Tanulmány
Pünkösd az Ószövetségben
A pünkösd a hét bibliai ünnep egyike, melyeket Isten rendelt el Izrael népének. A tavaszi ünnepeket megkoronázó esemény, ami dátumát tekintve is szorosan összetartozik a páskával, hiszen a pünkösd megünneplésének időpontját Mózes törvénye az attól számított héthetes időszak elteltével, az ötvenedik napban jelöli meg. Kiszámolásáról hetek ünnepének nevezik, ami legismertebb héber nevén a sávuót.
Pészah mindig az első héber hónapban van, niszán 14–15. napján, pünkösd pedig a harmadik hónap, sziván 6. napjára esik. A pünkösd szavunk a görög pentékonta, az ötven szóval áll összefüggésben, mivel a sávuót görög neve pentékoszté, azaz ötvenedik (Csel 2:1). Több más elnevezése is van, ami kifejezi az ünnep régi és újabb keletű tartalmát. Mózes törvénye zsengék napja, héberül jóm habikkurim néven is említi. Az aceret, azaz záróünnep nevet is viseli, mivel a négy tavaszi ünnep közül az utolsó.
Az ünnep tórabeli rendtartása összekapcsolódik az Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak adott ígérettel, hiszen megtartásához Kánaán földjét először birtokba kellett venni. „Mert az Úr, a te Istened jó földre visz be téged; [bő]vizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földjére, amelyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak. Búza-, árpa-, szőlőtő-, füge- és gránátalmatermő földre, faolaj- (olíva – a szerző) és méztermő földre.” (5Móz 8:7–8)
Az ígéretbe beletartozott nemcsak a bővizű föld, hanem Kánaán hét híres terménye is. Az Ígéret földjén lesz vetés és aratás, a bevetett föld esőt kap, és a föld új termését a szövetség fiai meg tudják köszönni az Úrnak, Izrael Istenének.
A bibliai időkben a pünkösd elsősorban aratóünnep volt. A föld minden gyümölcsére úgy kellett nézni mint ami Isten jóságának adománya, ezért felhasználását a zsenge ajándékának megadása nélkül úgy tekintették, mintha megrabolták volna Istent. Ezért minden évben hoztak az emberek egy kosárra valót a papnak, hogy tiszteletet adjanak a Mindenható Istennek és imádkozzanak Őelőtte. Egyúttal bizonyságot tettek arról, hogy őseik jövevények voltak, de Isten volt az, aki kiszabadította őket az egyiptomi rabszolgasorsból és új hazát adott nekik, és bevezette őket a tejjel és mézzel folyó földre, ahol megáldotta őket földbirtokkal és jó terméssel. (5Móz 26:1–10) A termés meglóbálásával kifejezték a hálát az Ígéret földjének tulajdonosa iránt. Így volt az elvetett gabonával is.
Az első zsengétől pünkösdig: számlálj magadnak hét hetet
Izrael földjének mezőgazdasági naptárában az először beérő kenyérgabona az árpa. Ahogy március-április táján a téli esők kezdenek elmaradozni, learatják a lent, majd egyre melegszik az időjárás, az árpa is megérik az aratásra. Az első kéve bemutatásáig viszont senki nem állt neki aratni, mert Isten parancsára egyáltalán nem fogyasztottak a termésből, sem pörkölt gabonaszemek, sem kenyér formájában.
„[Új] kenyeret pedig, és pergelt búzaszemeket, és zsenge kalászokat ne egyetek mind a napig, amíg be nem viszitek a ti Isteneteknek áldozatát. Örök rendtartás ez nemzetségről nemzetségre minden lakóhelyeteken.” (3Móz 23:14)
A kivonulás emlékére megtartott páskavacsora, az első tavaszi ünnep másnapján megkezdődött a kovásztalan kenyerek ünnepe, amit az első zsengék ünnepe követett. Egyfajta emlékezetes történelmi határnap is volt, mivel a Kánaánba bevonuló nép Józsué vezetésével először akkor evett a föld terméséből, amikor a páskát megülték és kovásztalan kenyereket készítettek belőle.
„És Gilgálban táborozának Izrael fiai, és megkészíték a páskát a hónapnak tizennegyedik napján este, Jerikónak mezején. És evének a föld terméséből a páskának másodnapján kovásztalan kenyeret és pörkölt gabonát ugyanezen a napon. És másnaptól kezdve, hogy ettek vala a föld terméséből, megszűnék a manna, és nem volt többé mannájuk az Izrael fiainak, hanem Kánaán földjé-nek gyümölcséből evének abban az esztendőben.” (Józs 5:10–12)
Ezután a pusztai vándorlásra jellemző mannaszedés korszaka lezárult. A felhőoszlop és a tűzoszlop helyett Józsuénak az Úr seregének fejedelme jelent meg kivont karddal a kezében, mint aki kész elfoglalni Izrael élén Kánaánt (Józs 5:13–15).
Az első termés felajánlásával és elfogyasztásával kezdődhetett meg az árpaföldek learatása. Az első zsenge napjától számított hét teljes hét telt el a pünkösdig, aminek egyik neve ezért hetek ünnepe, héberül sávuót.
„Számlálj [azután] magadnak hét hetet; attól fogva kezdjed számlálni a hét hetet, hogy sarlódat a vetésbe bocsátod.” (5Móz 16:9)
A kéve vagy az annak megfelelő mérce héber nevéről, az ómerről elnevezve ezt az időszakot ómerszámlálásnak is hívják. Az ómerszámlálás ideje alatt, ami áprilistól júniusig tartott, a zöld búzakalászok sárgává értek.
Az ötvenedik nap: az első búzatermés napja
Az ötvenedik napon ismét egy zsengeáldozatra került sor. Ekkor a búzaaratás volt már időszerű. A szárba szökkent vetésből először beérett búzakalászokat kellett bemutatni Istennek a mózesi Szent Sátorban, majd később a jeruzsálemi Templomban. Az első termés héber nevéből (bikkurim) származik az aratóünnep másik neve, a zsengék napja elnevezés (jóm habikkurim). Mózes törvénye a munka zsengéje ünnepének nevezi.
„A zsengék napján is, amikor új ételáldozatot visztek az Úrnak a ti hetes ünnepeteken: szent gyülekezésetek legyen nektek; semmi robota munkát ne végezzetek. Hanem vigyetek kedves illatul egészen égő ládozatot az Úrnak: két fiatal tulkot, egy kost, és esztendős bárányt hetet. És azokhoz való ételáldozatul olajjal elegyített háromtized [efa] lisztlángot egy tulok mellé, kéttizedet egy kos mellé. Egy-egy bárány mellé egy-egy tizedrészt, a hét bárány szerint. Egy kecskebakot is, hogy engesztelés legyen értetek. A szüntelen való egészen égő áldozaton és annak ételáldozatán kívül készítsétek [ezeket]: épek legyenek, azoknak italáldozatjukkal egyben.” (4Móz 28:26–31)
Az árpa első zsengéjének bemutatásához hasonlóan vitték be a Szentélybe a búza első termését. A papok a beérett kalászokból egy kévényit learattak, és a kicsépelt kalászokból egy vékányi búzát megpörköltek, megrostáltak és a tizedét az oltár tüzére vetették, a többit meglengették Isten színe előtt, hogy kedvesen fogadja az aratót és az aratást. A bemutatott mennyiség héber neve ómer, ami nemcsak kévét jelent, hanem a szemes termények mérésére szolgáló mértékegység is volt. Az ómernyi árpa mintegy két és fél liter lehetett. A megmaradt mennyiséget a jeruzsálemi Szentély lévitáinak és papjainak bocsátották rendelkezésére. A pünkösd így lett Izraelben az új termés napja, és az új búzakenyér ünnepe. Az új termésből őrölt lisztből először olívaolajjal kevert ételáldozatot (minchát) vittek az Úr elé.
„Számláljatok azután a szombatra következő naptól, attól a naptól, amelyen beviszitek a meglóbálni való kévét, hét hetet, egészek legyenek azok. A hetedik hétre következő napig számláljatok ötven napot, és akkor járuljatok új ételáldozattal az Úrhoz.” (3Móz 23:15–16) Volt egy nagy különbség az első zsengék és a sávuót ünnepe között. Az ünnepen kovászos kenyereket is be kellett mutatni. Az új búzát nagyon finomra őrölték, a kéttized efa (körülbelül négy és fél liter) finomlisztből két kenyeret sütöttek, de most nem kovásztalan kenyeret, mint húsvétkor, hanem kivételesen kovászosat. Sem méz, sem kovász (haméc) nem kerülhetett az oltárra a Törvény rendelése szerint. Pünkösdkor viszont kivételesen kovásszal sütött, megkelesztett kenyereket kellett Isten oltára előtt meglengetni.
„A ti lakóhelyeitekből hozzatok fel két meglóbálni való kenyeret; kéttized [efa] lisztlángból legyenek azok, kovásszal sütve, zsengékül az Úrnak.” (3Móz 23:17)
A kenyérrel együtt égőáldozatot is bemutattak: hét ép egyéves bárányt, egy bikaborjút és két kost áldoztak tűzáldozatul, egy bakkecske képviselte a bűnért való áldozatot, valamint két egyéves bárány bemutatása fejezte ki a hálaáldozatot, a szokásos étel- és italáldozattal együtt. A kenyerek bemutatása a Szentélyben úgy történt, hogy a pap meglóbálta az oltár előtt a két báránnyal együtt, előre és hátra, majd föl és le. Amiket az oltár előtt meglengetett, az Úrnak szentelt dolgok lettek a pap számára. Az egész ünneplő közösség egybegyűlt. Semmilyen szolgai munkát nem szabadott végezni (3Móz 23:18–21).
Az ünnepléshez hozzátartozott, hogy ifjak, vének, léviták, szolgák és szabadok, özvegyek, árvák és jövevények társadalmi helyzetüktől függetlenül, egyenlőképpen együtt örvendeztek az Úr előtt.
„És tarts hetek ünnepét az Úrnak, a te Istenednek, a te kezednek szabad akarat szerint való adományával, amelyet ahhoz képest adj, amint megáldott téged az Úr, a te Istened. És örvendezz az Úrnak, a te Istenednek színe előtt, te és a te fiad, és leányod, szolgád, szolgálóleányod, és a lévita, aki a te kapuidon belül van, és a jövevény, az árva és az özvegy, akik teközötted vannak, azon a helyen, amelyet kiválasz-tott az Úr, a te Istened, hogy odahelyezze az ő nevét. És emlékezzél meg róla, hogy te is szolga voltál Egyiptomban; és tartsd meg, és teljesítsd e rendeléseket.” (5Móz 16: 10–12)
A Hetek ünnepe emlékeztető volt az egyiptomi elnyomásra, amikor nem szentelhettek Istennek ünnepet. Nem rendelkeztek azzal a szabadsággal, hogy saját tulajdonuk legyen. A szabadságért való hálájukat azzal tudták legjobban kifejezni, hogy az előírt áldozatokon felül, szabad akaratból önkéntes adományokat is adtak az Úr által kijelölt szent helyen, áldásukhoz mérten. Egyiptomban még az idejükkel sem ők maguk rendelkeztek, hanem az elnyomóik. A rabszolgának minden napja egyforma. Csak szabad nép tud ünnepelni, és csak szabad ember tudja megbecsülni az idő adta lehetőséget. A „számláljatok magatoknak ötven napot” parancs kifejezi, hogy minden napnak külön értelme és jelentősége van. Ha nincs húsvét, nincs pünkösd sem, ha nincs szabadság, akkor nincs egy ember, aki várakozik és számolja a napokat. Ha nem számolnánk a napokat, akkor nem volna lehetséges a megtartása. A zsidó tradícióban a rögzített naptár korában is minden napnak kihagyás nélkül el kell hangozzon a maga áldása, ami a pünkösdig hátralevő időt számon tartja. A Hetek ünnepének feltétele, hogy mindennap várjunk rá.
Zarándokünnep
Pünkösd ünnepe egyike volt a három zarándokünnepnek, amelyeken minden évben minden férfinak meg kellett jelennie az Úr színe előtt. Amikor ezt a Törvényben elrendelte, aratásünnepnek nevezte. Héber elnevezése: hag hakácír.
„Háromszor szentelj nekem ünnepet esztendőnként. A kovásztalan kenyér ünnepét tartsd meg, hét nap egyél kovásztalan kenyeret, amint megparancsoltam néked, az abib hónap ideje alatt, mert akkor jöttél ki Egyiptomból: és üres [kézzel senki] se jelenjék meg színem előtt. És az aratás ünnepét, munkád zsengéjét, amelyet elvetettél a mezőn; és a takarodás ünnepét az esztendő végén, amikor termésedet betakarítod a mezőről. Esztendőnként háromszor jelenjék meg minden férfiad az Úr Isten színe előtt.” (2Móz 23:14–17)
Záróünnep
Egyúttal a héthetes aratási idény lezárását is jelentette, innen kapta az aceret (befejezés, záróünnep) elnevezést.
Josephus Flavius történetírása római olvasóközönségének a pünkösd aceret, azaz záróünnep elnevezését is említi, a héber–arám asartha kifejezést használva. (Régiségek, 3.10.6.)
A Talmud a pünkösdöt szintén záróünnepnek nevezi. Egyúttal azt is jelzi, hogy a tavaszi ünnepek időszaka véget ért, őszig nincs olyan ünnep, amit Isten rendelt el, és ebből fakadóan hasonló jelentőséggel bírna.
Törvényadás
Történelmi okai vannak, amiért a zsidó nép körében a pünkösd évszázadokra elvesztette eredeti ószövetségi jelentéstartalmát. A zsidó háború és a jeruzsálemi Templom lerombolása után (i. sz. 70) a római hódítók konszolidáció helyett újabb vallásüldözésbe kezdtek Hadrianus császár alatt, aminek következtében kitört a Bar Kohba vezette felkelés. A felkelést követő római bosszúhadjárat célja Júdea és Jeruzsálem zsidó identitástól való teljes megfosztása volt. A háború következtében az ország nagy része elpusztult, és az életben maradt zsidóság többsége diaszpórába kényszerült. Ebben a kilátástalan helyzetben kérdéses volt, hogyan maradhat fenn az ünnep egyáltalán. Néhány évvel az utolsó erőd eleste után, i. sz. 140-ben a Szanhedrin döntése alapján a sávuót a Törvényadás ünnepe jelentést olvasztotta magába, aminek bibliai alapja az a tény, hogy a Tóra kinyilatkoztatására ugyancsak a pünkösd hónapjában került sor.
A pusztában vándorló nép sziván hónapban ért a Szináj-hegyhez, ahol Mózes átvette a kőtáblákat, amellyel megkülönböztette Jákób fiait a többi néptől. Az Exoduskor kihívott és szabadsággal megajándékozott Izrael hallotta az égből a tíz igét, és a törvényadással Istennel szövetséges néppé vált, olyan néppé, amelynek egyedi, különleges küldetése, hogy a Tízparancsolatot elterjessze a népek között. Az ünnep egyik elnevezése ezért zeman mattan Tóraténu – „Törvényadásunk ideje”. Az ómerszámlálás időszaka így lett a Törvény kinyilatkoztatására váró nép várakozásává.
A Törvény átvétele a kivonulással kezdődő folyamat betetőzése a nép életében. A pünkösd ebben a formában tudott fennmaradni a zsidóságban a szétszóratás évszázadaiban. Az Erec, a Szentföld elvesztésével és a jeruzsálemi papság szolgálatának megszűnésével az ünnep eredeti mezőgazdasági jellege elhalványult, de tartalmát minden nemzedék igyekezett megőrizni azzal, hogy a zsinagógákat sávuótkor virágfüzérekkel díszítik, és Ruth könyvét olvassák, melynek cselekménye aratásidőben játszódik.
Az ősök földjére való visszatérés, az alija megindulása fordulatot hozott az ünnep megtartásában is. Izrael állam újraalapításával és a föld megművelésével részben visszatért a sávuót eredeti bibliai tartalma. Az izraeli kibucokban aratáskor az ott élőknek örömünnepet jelent, a vendégeknek pedig nem mindennapi turistalátványosságot, hogy láthatják a tejjel és mézzel folyó föld ígéretének mai beteljesedését.