Téma
A kálvinizmus szélsőségei
Eleve elrendelés vagy szabad akarat?
Kálvin János teológiájának megértéséhez fontos látni, hogy annak középpontjában Isten ab szolút mindenhatósága áll, és ez alapjaiban határozza meg összes többi tanítását, így az eredendő bűnről alkotott nézeteit is. Kálvin szerint minden, ami történik, eleve el volt rendelve Istentől. Ez azt jelenti, hogy Isten folyamatosan gyakorolja az akaratát, és sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben nem történhet semmi Isten akaratán kívül.
Természetesen azt is állítja, hogy Isten teljes mértékben jó. Vagyis, ha Isten akar egy dolgot, akkor az jó, és minden, amit Ő elrendelt, a dicsőségét szolgálja. Ez alól a gonosz létezése sem kivétel, vagyis szerinte Isten nemcsak előre látta az első ember bukását és az ebből következő pusztulást, hanem eleve el is rendelte azt az Ő akarata szerint.
Honnan ered az eredendő bűn?
De nézzük először, hogy mit értünk pontosan eredendő bűn alatt! Pál apostol a következőképpen fogalmaz a rómaiaknak: „Ezért tehát ahhoz hasonló ez, mint ahogyan egyetlen ember által lépett be a bűn a világba, s a bűn által a halál; és így a halál minden embert utolért, s ezért mindannyian bűnöket követtek el.” (Róm 5:12, SZPA-fordítás). A Lucifer bukása által „megalkotott” bűn tehát a földi világ rendjébe kívülről hatolt be, méghozzá Ádám bűnesete által. Ez azután kihatással volt az egész emberiségre. Ennek következménye lett, hogy az ember természete megromlott, ahogy Mózesnél is olvassuk: „És látá az Úr, hogy (...) az ember (...) szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.” (1Móz 6:5).
A genfi reformátor a következőképpen definiálta az eredendő bűnt: „Ádám bűne miatt az egész emberiségre szétáradt az átok, ezért azt mondjuk, hogy bűne valamennyi utódjára átszármazott. Ezt hívták a régiek eredendő bűnnek, bűn alatt pedig a korábban jó és tiszta természet elfajulását értették.” Az eredendő bűn kiindulópontja tehát az első emberpár vétke, amely valamilyen módon minden leszármazottjukra elhatott, egyáltalán nem mindegy azonban, hogy hogyan.
Utánzás vagy átszármazás?
Gyakorlatilag a kereszténység születése óta zajlanak viták az eredendő bűn továbbadásával kapcsolatban. Ezek közül talán a legismertebb Szent Ágoston és Pelagius vitája az i. sz. 5. század hajnalán. Pelagius azt állította, hogy Ádám kizárólag a maga kárára vétkezett, és vétkével semmit nem ártott leszármazottainak. Ezt úgy értette, hogy a bűn elhatolása a többi emberre utánzás révén történt, nem pedig átszármazással. Éppen ezért Krisztusból is csupán annyi hasznunk van, hogy lett egy jó követendő példa előttünk Ádám negatív példája helyett.
Kálvin azonban Ágostonnal ért egyet, aki ezzel szemben világosan kimutatta, hogy nem eltanult gonoszság miatt romlottunk meg, hanem az anyaméhtől kezdve hordozzuk a velünk született romlottságot. Ennek alátámasztására az 51. zsoltárra hivatkozik, miszerint: „Íme, én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám.” Dávid romlottsága tehát fogantatása idejére esik, és ez nemcsak Dávidra igaz, hanem az egész emberiségre, mivel „tisztátalan magból származunk”. Ádám az emberi természet ősatyja és gyökere, ezért vétkével a mi természetünket is az önmagáéval hasonló pusztulásba taszította. Kálvin magyarázata szerint: „Ezt nem is azzal az egy, saját vétkével tette, ami nem tartozik ránk, hanem inkább azzal a vétkességével fertőzte meg az egész magvát, amelybe beleesett.” Mivel „természet szerint mindannyian harag fiai voltunk” (Ef 2:3), ez azt jelenti, hogy már az anyaméhben átkozottak voltunk. Ugyanakkor ez nem az a természet, amilyenné Isten Ádámot teremtette, hiszen Ádám eredetileg bűn nélküli volt, hanem ez az a természet, amilyenné a bűn következtében lett — folytatja az érvelést Kálvin.
A bűn két formája
Kálvin továbbá felhozza Scotus nézetét is, miszerint Ádám kapott bizonyos ajándékokat Istentől, amelyeket a bűnnel mindannyiunkra nézve el is vesztett. Ezeket ugyanis az egész emberiség képviseletében kapta, és Isten úgy rendelte, hogy mind önmagára, mind az övéire nézve megtarthassa, de el is veszíthesse. De Kálvin szerint Ádám nemcsak ezeket a pozitív ajándékokat veszítette el, hanem velejéig meg is romlott. Ezen a ponton Kálvin túlzásba esik, hiszen miközben igaz ugyan, hogy a bűn az emberi természet legmélyéig lehatolt, ugyanakkor az is igaz, hogy a bűnös ember nem teljesen gonosz, van még benne jó is — ha más nem, a lelkiismerete, ami jelzi neki, hogy bűnös —, hiszen különben Isten számára nem lenne szerethető, azaz nem is küldte volna el Jézus Krisztust, hogy megmentse.
Kálvin Ágoston megállapításával támasztja alá a magáét, miszerint a hívő szülő utóda is bűnös, mert bűnös természetből születik. Így levonja a következtetést az eredendő bűnre vonatkozóan: „Az eredendő bűn természetünk örökletes gonoszsága és romlottsága, amely szétárad lelkünk minden szegletébe, és először bűnössé tévén, ellenünk fordítja Isten haragját, aztán elvégzi bennünk azt is, amit a Szentírás a test cselekedeteinek nevez.” Erről beszél maga Pál apostol is a már korábban idézett részben, a Rómaiakhoz írt levélben. Ebben — az egyébként teljesen biblikus — gondolatmenetben a bűnnek két formája élesen elkülönül egymástól.
Egyrészt — magyarázza Kálvin — romlott természetünk miatt önmagában joggal vagyunk ítéletre méltók. Ez a kényszerűség nem valaki másnak a vétke miatt állt elő, mivel Isten az embert jónak teremtette, ezért nem a teremtésből, hanem a természet megromlásából van az, hogy a bűn rabságába került ember nem képes mást akarni, csak rosszat. Nem ártatlanul és jogtalanul kell elszenvednünk Ádám bűnének büntetését, hanem csak annyiban volt Ádám az okozója, hogy miatta kerültünk átok alá. Ám nemcsak a büntetés van bennünk, hanem a nyavalya is, ez pedig okkal érdemel büntetést. Ezt Ágoston idegen bűnnek nevezi (mert átterjedéssel jutott el hozzánk), ugyanakkor mindenkinek külön-külön is tulajdonítja Isten.
A bűn másik formájáról azt mondja, hogy bár az anyja méhétől hordozza a kárhozatot, az embert mégis nem a más, hanem a saját bűnei terhelik. Benne van a bűnnek a magva, ami szükségszerűen konkrét bűnök elkövetésében manifesztálódik az élete során. Az eredendő bűn ezért nem csupán az igazság hiánya, mert benne van a gonoszság is, ami rosszat terem.
Ki a felelős érte?
A fenti gondolatmenet első olvasatra teljesen biblikusnak tűnhet, azonban Kálvin többi tanítását is figyelembe véve van benne egy logikai csúsztatás, ami szükségképpen ellentmondásba viszi azokat, akik következetesen szeretnék követni a reformátort. Kálvin ugyanis erőteljesen hitt az úgynevezett kettős eleve elrendelésben, aminek lényege, hogy Isten mind az üdvösségre, mind a kárhozatra elrendelt egyeseket öröktől fogva: „Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva. Tehát a szerint, amint ki-ki egyik vagy másik célra rendeltetett, mondjuk azt, hogy az életre vagy a halálra van elválasztva.” (Kálvin János: Institutio. 3.21.5)
Ezt az okfejtést azzal szokták indokolni, hogy mivel a bűn miatt minden ember méltó a halálra, így akiket halálra választott el Isten, azok csupán azt kapják, ami jogos, míg az életre kiválasztott személyek Isten különleges kegyelméből részesülnek.
Az eleve elrendelés tana szerint azonban a Sátán lázadása is, csakúgy mint Ádám és Éva bűnbeesése is, eleve el volt rendelve. Viszont, ha a Sátán (Lucifer) bűntelen lényként teremtetett, de Isten mégis eleve elrendelte a lázadásra, és hozzá hasonlóan Ádám is bűntelen lényként teremtetett, de Isten mégis eleve elrendelte a lázadásra, akkor mi alapján vonhatók felelősségre a döntésükért, amit nem ők akartak, hanem a mindent elrendelő Isten?
A Biblia fényében továbbá minden egyes emberre igaz, hogy Isten az örökkévalóságban tervezte el, személy szerint. (Lásd például a Zsoltár 139:16-ot: „Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük.” vagy a Példabeszédek 8:30—31-et: „Mellette valék mint kézmíves… gyönyörűségemet lelve az emberek fiaiban.”) Ha Isten valóban a teremtés előtt tervezte el tehát az embereket, amikor még senki, semmi bűnt nem cselekedett, sőt nem is létezett még gonosz, és mégis előre kárhozatra ítélt egyeseket, az egyáltalán nem lenne igazságos, különösen egy szerető Isten részéről.
Kálvin ott tévesztett egyensúlyt, hogy Isten abszolút szuverenitását és mindenhatóságát helyezte a középpontba, és ebből következően tagadta, hogy bármely más lénynek lenne szabad akarata Istenen kívül. Így viszont, bár Kálvin mondja, hogy mindannyian felelősek és kárhozatra méltók vagyunk, nem csupán a saját bűneink okán, hanem az Ádámtól örökölt eredendő bűn okán is, mégis ha eleve el voltunk rendelve a bűnre, és nem rendelkeztünk szabadsággal arra, hogy ne essünk bele, akkor ez a felelősség a szabadság hiányában nem értelmezhető.
Szabad akarat és felelősség
Az eleve elrendelés elutasítása, vagy jelentőségének kisebbítése Kálvin számára úgy tűnt, mintha valaki korlátozni akarná Istent a mindenhatóságában. Isten azonban elsősorban szeretet (ez a lényege és nem csupán egy tulajdonsága), és — ahogy Martin Luther King mondta — minden olyan teológia, amely ezt szem elől téveszti csak azért, hogy Isten mindenhatóságát alátámassza, elárulja mindazt, ami a legjobb a kereszténységben.
Kálvin szerint tehát a rosszra való hajlam az emberi természetben Isten határozata, és maga a bukás is. A másik nagy reformátor, Luther nem ment ennyire messzire, mert szerinte a bukás az ember szabad akaratának következménye volt, így ebben a kérdésben Kálvinnál biblikusabb álláspontot képviselt.
Kálvin ugyan állítja, hogy az ember eredetileg igaz volt, de a bűn következtében reménytelenül elveszetté vált, teológiájából azonban eléggé problémás elképzelni, hogy az ember egyáltalán lehetett jó állapotban valaha is, ha már tiszta állapotban sem tehetett mást, csak bűnt. Látszik tehát, hogy az olyan doktrína, ami meg akarja fosztani az embert az akarat szabadságától, szükségszerűen paradoxonhoz vezet. Hiszen hogyan feltételezhető a felelősség szabadság nélkül?
Isten nem csak úgy tesz, „mintha”…
Jézus Krisztus az Újszövetség egyik legismertebb részében, a miatyánkban így tanít imádkozni: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben (…) legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” Ha valóban mindig minden Isten akarata szerint történne, akkor miért mondta Jézus, hogy imádkozzunk a megvalósulásáért? Ahhoz, hogy ennek az imának legyen értelme, el kell fogadnunk, hogy Isten nem egy paranoid lény, aki csak magában mer megbízni, és fél szabadságot adni másoknak, nehogy hibázzanak. Isten a Biblia alapján azt várja el tőlünk, hogy higgyünk benne. A magyarul hitnek fordított szavak az eredeti bibliai nyelvekben összefüggésben állnak a bizalommal. Isten tehát azt szeretné, ha mi megbíznánk benne. De ezt nemcsak egyoldalúan elvárja tőlünk, teremtményektől, hanem a felénk irányuló bizalmát be is mutatta azáltal, hogy adott szabadságot és ezáltal felelősséget. Isten tudja, hogy milyen jó szabadnak lenni, ezért másoknak is meg akarta ezt adni. Mivel Ő a szeretet, ezért azt teszi másokkal is, amit szeretne, hogy Vele tegyenek. Hiszen pont Jézus mondja, hogy ebben áll a szeretet legfontosabb megnyilvánulása.
Az az istenkép, amely úgy tárja elénk az Örökkévalót, hogy egyedül Ő rendelkezik szabadsággal, és minden teremtménye csupán az Ő akaratának a meghosszabbítása, inkább hasonlít egy földi diktátorra. Ők ugyanis pont azt szeretnék, ha mindenki azt tenné, amit ők akarnak. Mivel azonban nem tudják egyedül megvalósítani az akaratukat, ezért kénytelenek hatalmukat megosztani. Ha azonban tudnák egyedül gyakorolni a hatalmukat, bizonyára mindent maguknál tartanának. Istenben azonban nincs ilyen szükségszerűség. Ő, ha akarná, tudná az akaratát egyedül is gyakorolni. Nem kellenének segítők neki, hiszen akkor éppenséggel nem lenne mindenható. Így a gondolatmenet megint ellentmondásba ütközik. Ebből tehát nem marad más lehetőség, minthogy Isten nem az akaratának a meghosszabbítására teremtette a lényeket, hanem szeretetből. „A létezésnek csak így van értelme, csak így élvezhető, ezért a szabadság e tétje nemcsak látszat vagy játék, hanem végtelenül komoly: a személyes lények tehetnek valódi rosszat, követhetnek el bűnt, sőt dönthetnek Istentől való végleges elszakadásukról is: elkárhozhatnak. (…) Ugyanakkor fontos látnunk, hogy a szabad akarat létrehozása, vagyis az az isteni eredetű képesség, hogy új oksági sort tudunk (…) elindítani (…), nem teszi Istent felelőssé a világban lévő rosszért, éppen azért, mert erre Ő nem adott okot, hanem a szabadon, ám rosszul cselekvő lények kizárólag maguk az okai rossz tetteiknek.” (Ruff Tibor: Válaszok az új ateizmus állításaira. 3. rész. Hetek, 2015. február 27.)
Ezek közül a lények közül aztán volt olyan — Lucifer —, aki élt a lehetőséggel, és szabadságát arra használta fel, hogy létrehozzon valami újat, az Istentől való függetlenséget. Ez lett az ősbűn. Maga az Istentől való függetlenedés ugyanis a bűn lényege, amelyre a lényeknek ugyan megvan a szabadsága, de valójában semmi jóra nem vezet soha.
A következő lény, aki szabadságával az üdvtörténetet meg határozó módon élt vissza, Ádám volt. Ezzel a döntésével a legfőbb baj ránk nézve az, hogy Isten Ádámmal az Édenben az egész emberiség képviselőjeként kötött szerződést. Így Ádám, amikor áthágta a szövetséget, az egész emberiség képviseletében tette azt. Ezt a tényt Dr. Flaisz Endre meggyőzően fejti ki egyik írásában: „Azt a szellemi elvet, hogy az idő fölött álló, örökkévaló Isten a vele szövetségre lépő személyben benne látja a leszármazottait is, a Zsidó 7:9—10 mondja ki (…). Eszerint, amikor Ábrahám Melkicedeknek tizedet adott, akkor Isten szemében Ábrahám majdani dédunokája, az akkor még meg sem született Lévi is tizedet adott Melkicedeknek. (…) Ábrahámhoz hasonlóan Isten az Ádámmal való szövetségkötéskor Ádámban is benne látta a leszármazottakat, vagyis ezúttal az egész emberiséget. (…) Amikor Ádám vétkezett, Isten szemében mi is mindannyian vétkeztünk őbenne, vele együtt. (…) A szerződésszegés miatt azonban Isten igazságosan kéri majd számon az egész emberiséget.” (Flaisz Endre: A halál fullánkja. Új Exodus, 2001. április)
Az eredendő bűnért tehát ilyen értelemben vagyunk felelősek, hogy Ádámban mindannyian bűnössé váltunk. A bűnösséget (és az ezért való felelősségünket) — ahogy Kirkegaard fogalmaz — ráció által azonban nem lehet megérteni, mivel nem tartozik semmilyen tudományághoz, hanem minden embernek magának kell meggyőződnie róla a prédikációból jövő kijelentés által. Vagy másképpen fogalmazva: a bűn az örökkévalóságból lépett be az időbe, és csak az örökkévalóságból jövő szó által lehet onnan kiléptetni.
Szabadulás az eredendő bűntől
Mivel Ádám az emberiség képviselőjeként követte el a bűnt és ezáltal a szerződésszegést, így ahhoz, hogy az emberiség meg tudjon szabadulni a bűn igájától, szükségünk van egy olyan szerződésre, amelybe belépve a megigazulás minden emberre el tud hatni (amennyiben az egyén el is fogadja, ami ismét csak az ő felelőssége).
Ezt a szövetséget Jézus Krisztusban hozta el Isten, amint a fentiekből kiderült, nem azért, mert tartozott vele, hanem ingyen, az Ő kegyelméből. Ahogyan az Ádámmal való szövetségbe születés által kerültünk bele, és kihatott ránk a szövetségszegés hatása a cselekedeteink nélkül is (ez az eredendő bűn), ugyanígy a Krisztussal való szövetségbe is születés által tudunk bekerülni (ezt nevezi a Biblia újjászületésnek), és erre a szövetségre is igaz, hogy a következményei a mi cselekedeteink nélkül is kihatnak az életünkre. Ezért mondja az Ige, hogy ingyen, kegyelemből igazultunk meg, cselekedetek nélkül.
Kálvin állítása szintén az volt, hogy ahhoz, hogy a bűnösöket fel lehessen szabadítani, szükség van a büntetés kifizetésére. Ezért Krisztus a bűnösök helyett elszenvedte a büntetést, és rászakadt minden ember bűne, akikért meghalt, ezért ők többé már jogosan nem vádolhatók. Kálvin ugyanakkor azt tanította, hogy Jézus Krisztus keresztáldozata kizárólag azoknak a bűneit törölte el, akik az örök életre vannak kiválasztva. Az örök kárhozatra kiválasztottak bűneit viszont egyáltalán nem is hordozta el a kereszten.
Jézus azonban a Biblia alapján minden ember minden bűnéért kifizette a váltság - díjat a kereszten. Kálvin szerint ez azért nem igaz, mert akkor minden ember automatikusan üdvözülne. Ez azonban téves logika, hiszen épp az előbb fejtettük ki, hogy Isten szövetségekben gondolkodik, így ahhoz, hogy részesüljünk az üdvösségből, be kell lépnünk a krisztusi szövetségbe saját, szabad döntésünk révén.
Ha Kálvin álláspontját komolyan vesszük, akkor igen nehezen értelmezhetők az olyan kijelentések, mint például: „E tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek” (Csel 17:30), vagy: „Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2:4) És a sort még folytathatnánk.
Kálvin azt mondja, hogy igen, igaz, ha akarnának, akkor üdvözülhetnének, de nem akarnak. És miért nem akarnak? Mert Isten az örök kárhozatra rendelte őket, ezért meghagyta őket szívük keménységében. Igazságtalan Isten, ha ezt teszi? Nem, mert ők csak azt kapják, amit megérdemeltek a bűneik miatt. De, amint korábban kifejtettük, ez az okfejtés nem állja meg a helyét.
Ha a megváltás csak a választottakra terjedne ki, akkor Isten nem akarná, hogy minden ember megtérjen. Így viszont, hogy akarja, de mégsem valósul meg mindenkire nézve, ebből az következik, hogy a bűnös ember ugyan nem tudja magát megváltani, szüksége van a kegyelemre, de az isteni kegyelemmel szabad akarattal együtt kell működnie ahhoz, hogy üdvözüljön.
A megigazult ember
Végezetül felmerül a kérdés, hogy milyen állapotba kerül a megigazult ember újjászületés után? Kálvin tulajdonképpen egyetért Lutherrel abban, hogy a megigazult ember is a bűnnel szembeni folyamatos küzdelemben él, ami abból fakad, hogy valaki egyszerre megigazult és bűnös is. A reformátor szerint az ember a bűn miatt annyira megromlott, hogy ezt az állapotot a keresztség sem számolja fel teljesen. Szerinte tehát a megigazulás abban áll, hogy Isten a hívő embernek nem számítja be a bűnt. A Róma levél 7. fejezetét úgy értelmezi, hogy az újjászületett és megváltott ember is akarja ugyan a jót, de a gonoszt cselekszi, és a testében nem lakozik semmi jóság, mert uralkodik benne a bűn, és csak a meghalás jelentheti a megszabadulást minden kárhozatos meghasonlottságból.
Ez utóbbiban igaza is volt, Pál apostol ugyanakkor azt is állítja, hogy ez a halál már a földi élet során bekövetkezhet: „Tudván azt, hogy a mi óemberünk ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. (…) Mert a bűn tirajtatok nem uralkodik…” (Róm 6:6—7, 14a)
Így a Biblia szerint, ha az ember azonosul Krisztus halálával a keresztségben, akkor már ebben az életben szabadon élhet a bűntől. Ennek a valóságos átéléséhez azonban Kálvinnak is szüksége lett volna arra, hogy a hitből való megigazulás tanán túl elfogadja az óember halálát eredményező bibliai (felnőtt) vízkeresztséget is, aminek hirdetőit sajnálatos módon élete végéig üldözte, halálbüntetést is alkalmazva.
A Kálvin predesztinációtanában lévő tévedés lényege abban áll, hogy az örökkévalóságot akaratlanul is összecsúsztatja az időbeliséggel, és egyúttal a késő középkori arisztoteliánus keresztény teológia nyomdokain járva logikai ellentmondás- mentességet követel e transzcendens valóságot illetően, ami – mint azt a lutheránus Kant meggyőzően bizonyította – tarthatatlan. Isten létezési módja ugyanis nem az időbeliség, hanem az örökkévalóság. Az örökkévalóság nem végtelenül hosszú idő, hanem egy olyan létezési mód, amelyben egyáltalán nincsen idő. Isten számára a múlt, a jelen és a jövő egyszerre teljesen kész valóság. Nemcsak emlékszik a múltra és előre tudja a jövőt, miközben a jelenben van – ahogyan mi tesszük –, hanem számára egyszerre teljesen valóságos és egységes mindhárom; a múlt, a jelen és a jövő egyszerre jelenlévő, megvalósult tény. Ezért amikor egy ember sorsára néz, annak megfoganásától örök sorsáig (üdvösségéig vagy elkárhozásáig) az egészet látja, sőt valós tényként éli meg. Ebből fakadóan úgymond „nem tud” úgy nézni egy emberre, mintha nem látná, mi az illetőnek a végső, örök sorsa, végkifejlete: az újszülöttet is úgy látja, hogy abban benne van annak mennyei vagy pokolbeli végső állapota. Nemcsak előre tudja ezt, hanem számára az egész kész valóság. Az eleve elrendelés azt jelenti, hogy azoktól sem vonja meg a létezést, akikről valóságként látja, hogy végül elkárhoznak. Ha ugyanis tőlük megvonná a létezést, és csak azokat engedné létrejönni, akik végül üdvözülnek, megszűnne az ember számára a választás szabad lehetősége, s így a létezés – úgymond – komolytalanná, felelősség nélkülivé válna az üdvözülők számára is: nem emberek lennénk, hanem előre, üdvösségre programozott robotok.
Mindez ugyanakkor éppen nem szünteti meg az emberek szabad döntését. Ugyanis mi, emberek az időben élünk, nem az örökkévalóságban. Az idő érthetetlen, mert abban – mint Ágoston kifejtette – a múlt már nincs, a jövő még nincs, az egyedül létező jelen pedig egy megfoghatatlanul rövid pillanatként, kiterjedés nélküli pontként száguld, ami, mire megragadnánk, tudatosítanánk, már múlttá vált, ami már nincs. Az időben létezve azonban minden döntésünket mi magunk hozzuk meg, teljesen szabadon, minden eleve elrendeléstől függetlenül. Ezért vagyunk teljes mértékben felelősek minden döntésünkért, abban Isten egyáltalán nem befolyásol bennünket. Így üdvösségünkről vagy elkárhozásunkról egyedül mi döntünk szabad tetteink révén, ezért teljes mértékben megérdemeljük üdvösségünket vagy – rossz esetben – kárhozatunkat, amelyekről nem Isten döntött, hanem mi magunk.
Isten – úgymond – „nem tehet” arról, hogy az örökkévalóság módján élve és szemlélve előre látja végső sorsunkat, amelyről azonban mi hozunk döntéseket folyamatosan, teljesen szabadon, és nem Ő. Az időben szemlélve mindent előre tud rólunk, de semmit sem rendelt el helyettünk – az eleve elrendelés csak abban áll, hogy azokat is létezni engedi, akikről látja, hogy saját döntéseik révén végül elkárhoznak. Ebben az értelemben persze, az örökkévalóságból nézve létezik eleve elrendelés, amikor őket is létezni engedi – hiszen ha nem ezt tenné, az üdvözülők számára is megszűnne a szabad választás lehetősége, vagyis abszolúte megszűnne a szabadság az univerzumban –, s így valóban hozzájárul ahhoz, hogy szabad akaratuk révén végül elkárhoznak, de mégsem Őt terheli a felelősség ezért, hanem azokat, akik az időben élve szabadon e mellett döntöttek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a végül saját akaratuk révén elkárhozók létbe engedése a feltétele annak, hogy egyáltalán létezhessen szabadság a végül üdvözülők számára.
Az eleve elrendelés és a szabad akarat – s vele a felelősség – látszólag kizárják egymást logikailag. Valójában a kálvini gondolkodási hiba azonban nem itt csúszik be, hanem azon a ponton, hogy az eleve elrendelés kizárólag az örökkévalóságban létezik, ahol Isten számára minden készen van; a szabadság pedig kizárólag az időben értelmezhető, ahol mi élünk, és ahol minden döntésünket mi magunk hozzuk meg Isten minden befolyásától függetlenül, s így abszolút felelősen saját tetteinkért. A logikai ellentmondás az által lép fel, hogy Kálvin – és sokan mások, például az iszlám is – összecsúsztatják az örökkévalóságot az idővel. Az ellentmondás megszűnik, ha világossá tesszük, hogy az örökkévalóságot és az időt nem lehet összekeverni, a kettőt a gondolkodásban következetesen külön kell tartanunk, mivel teljesen különböző létmódok.
Az eleve elrendelés és a szabad akarat tehát egyszerre igazak. Mindkettő transzcendens fogalom, s mint említettem, a – nem véletlenül – lutheránus hátterű Immanuel Kant minden ilyen fogalomról bebizonyította, hogy – mivel végtelenséget tartalmaznak – a véges és időbeli emberi tudat számára csak ellentmondásosan kezelhetők, ezért hamis minden olyan tanítás, amely logikai ellentmondás- mentességet követelve vagy az egyiket vagy a másikat elutasítja. Az ilyen fogalmak esetében az ellentmondást el kell tűrni, mivel az maga az igazság, amelyet a szív megért, az értelem azonban nem.
Az egyistenhívő vallásokban az eleve elrendelés e metafizikailag hibás kivetítése az időbeliségbe három irányzatban fordult elő végzetes mértékben: a judaizmusban a qumráni közösségben, az iszlámban, valamint a kereszténységen belül a kálvinizmusban. Mindháromra jellemző, hogy következetes képviselőik a szabad akarat teljes tagadásáig jutnak el. Ezzel azonban aláássák az alapját minden erkölcsnek. Ugyanis ha nincs szabad akarat, azaz tetteink felől nem magunk döntünk, hanem azokat Isten már eldöntötte, akkor nincs felelősségünk sem, hanem Isten visel minden felelősséget, hiszen mindenről Ő döntött, nem mi. Ebben az esetben azonban nem lenne bűnünk sem, hiszen a bűn fogalmának lényegi eleme a felelősség – s így minden bűnért Isten lenne a felelős, azaz végső soron Ő lenne egyedül bűnös mindenért. Ez pedig képtelenség. Van tehát szabad akaratunk, s ez minden erkölcs alapfeltétele. Ezen pedig mit sem változtat, hogy Isten számára az örökkévalóságban már minden készen van – amiről mi döntünk az időben –, s hogy Ő létbe szólítja azokat is, akikről előre tudja, hogy létezésüket saját szabad döntéseikkel a Tőle való örök elszakadásra használják végül fel, ami maga a kárhozat.
Végezetül fel kell hívnunk a figyelmet arra a történelemben jól megfigyelhető jelenségre is, hogy az eleve elrendelést e gondolkodási hiba által az időbeliségbe kivetítő, s így a szabad akaratot a logikai következetesség jegyében teljesen megtagadó vallások rendkívül kegyetlen embereket „termelnek ki”. Akik ugyanis egy ilyeténképpen létrejövő, teljesen igazságtalan, embereket önhibájukon kívül kárhozatra predesztináló istenképet hajlandóak imádni, maguk is ilyenekké válnak, hiszen általános bibliai elv, hogy mindenki olyanná válik, mint akit imád. Mind a qumráni közösség, mind az iszlám, mind a szélsőségesen képviselt kálvinizmus rendkívül érzéketlen, kegyetlen, törvénykező, kemény, részvétlen, fasisztoid, szeretetre képtelen embertípust nevelt, nevel ki. Erről a történelem napnál világosabb bizonyítékokkal szolgált. Ezen vallások hívei csak akkor tudják megőrizni emberségüket, ha – lelkiismeretüknek engedve inkább – valójában nem hiszik el vallásuk e tanítását, és ellenállnak e „logikai fanatizmusnak”, a betű rabszolgaságának. (A szerkesztő jegyzete)