A múlt árnyai

A Biblia világképe Salamon mondására épül: „Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt.” (Prédikátor 1:9) Ezzel a bibliai igazsággal összecseng George Santayana 20. századi amerikai filozófus megállapítása: „Aki nem tud szembenézni a múltjával, arra van ítélve, hogy örökké megismételje.”

Magyarországon a múlttal való szembenézés elmaradása a rendszerváltó elit súlyos morális adóssága, és egyúttal a jövőt fenyegető közvetlen veszélyforrás. A német megszállás emlékműve körüli vita, a most indult Biszku-per és a negyed százada rendezetlen ügynökügyek mind erről szólnak — nem a múltról, hanem a jövő esélyeiről.

Ungváry Rudolf a múlttal való szembenézés kérdését feszegetve megállapítja: „Az 1945 utáni (nyugat-) németországi szembenézés kivételes, kegyelemteli eseménye az európai történelemnek. Bizonyára nemcsak a katasztrófába torkolló második világháborús vereség, nemcsak a rasszista népirtás áldozatainak nagy száma, hanem a német kultúra történelmi mélyárama, a német szellemi életben hagyományosan jelen levő bűntudatra való készség is hozzájárulhatott ahhoz, hogy e történelmi jelentőségű, nem önfelmentésbe torkolló számvetésre Európa közepén sor kerülhetett. Ma Németország — amennyire ez a politikában egyáltalán lehetséges — a politikai múlttal való leszámolás dolgában tisztességes állam. Amiből nem következik, hogy ez örökké így marad. Nem igaz, hogy a történelem véget érhet.

Történelmi távlatban persze úgy-ahogy a helyükre kerülnek a dolgok. Ilyen értelemben jóval később került sor 1867 higgadt értékelésére, de ezt nem a kiegyezés idejének nemzedéke végezte el, és még mára sem vált teljesen az egész magyar társadalom közkincsévé. A politikai közéletben továbbra is léteznek olyan illúziók, melyek a kiegyezéssel való következetes, önsajnálat nélküli szembenézés hiányából fakadnak.

A legnagyobb — a kiegyezésig visszavezethető — illúzió, hogy nem lehet utólag számon kérni a korábbi rendszer támogatóinak bűneit. Ez a közmegegyezés határozta meg az 1989-es rendszerváltás erkölcsét is.

A számonkérés valóban nagyon nehéz feladat. Különösen nehéz a kommunisták által 1945 után levezényelt számonkérések kiábrándító tapasztalatainak birtokában. A háborús bűnösök pereiben a megalapozott vádakat demokratikus bíróságnak kellett volna képviselnie. A kommunisták befolyása alatt álló népbíróságok a valóban bűnös embereket többnyire jogilag képtelen vádak alapján ítélték el, nem ritkán a legsúlyosabb büntetéseket alkalmazva. Sokszor nem is az ítélet mértéke volt elfogadhatatlan, hanem az indoklás meg az alkalmazott eljárás maga.”

A német példa

A múlttal való szembenézés pozitív példájaként emlegetett Németországban az első jelentős lépést a nürnbergi perek jelentették. Általános tételként kezelik sokan, hogy a németek a nürnbergi perekre úgy tekintettek, mint a „győztesek igazságára”. Ezt a tételt azonban a korabeli közvélemény-kutatások nem igazolják. A Nemzetközi Katonai Törvényszék tárgyalásának kezdetén a megkérdezett németek 70 százaléka úgy vélte, hogy valamennyi vádlott bűnös. Az ítélethirdetés után végzett felmérés alapján a válaszolók 60 százaléka szerint egyik meghozott ítélet sem volt „túl szigorú”, 55 százalékuk szerint az ítéletek igazságosak voltak. Egy évtizeddel később — egy 1958-ban végzett közvélemény-kutatás szerint — a megkérdezettek 54 százaléka továbbra is kívánatosnak tartotta a háborús bűnösök megbüntetését, szemben a válaszadók 34 százalékával, akik inkább a múlt lezárását támogatták. Figyelemre méltó, hogy a kutatások szerint a kollektív amnézia időszakában is az iskolázottabb és műveltebb megkérdezettek támogatták inkább a felelősségre vonásokat.2

Az 1960-as évek kezdetétől három bírósági ügy változtatta meg mélyrehatóan és tartósan azt, ahogy a németek a múltjukra tekintenek: az Eichmann-ügy 1961-ben Jeruzsálemben, az 1963 és 1965 között Németországban lefolytatott Auschwitz-tárgyalás, valamint a Majdanek tárgyalás 1975 és 1981 között. Ezeknek a tárgyalásoknak az volt a jelentősége, hogy az áldozatokat láthatóvá és a hangjukat hallhatóvá tette. Az Eichmann-ügyet példátlan figyelem kísérte Németországban. Karstedt Neumann 1965-ös kutatására hivatkozva megállapítja, hogy a megkérdezett németek 51 százaléka attól tartott — nem teljesen alaptalanul —, hogy a jövőben Eichmann fogja szimbolizálni Németországot, és ez súlyosan fog ártani az ország megítélésének. Mindazonáltal a megkérdezettek 72 százaléka támogatta a vádemelést, sőt a halálbüntetés vagy életfogytig tartó büntetés kiszabását is indokoltnak tartották. Az 1963 és 1965 között Frankfurtban lefolytatott Auschwitz-tárgyalást a kutatók kulcsfontosságú eseménynek tartják: Pendants kutatása szerint „kulturális vízválasztó” volt a tárgyalás, amely a sokkoló tények részletes feltárásával rávilágított a koncentrációs táborok borzalmaira, és azokat a rendkívüli médiafigyelem következtében az egész német társadalom számára egyértelművé tette. Ez a körülmény annak ellenére nagy társadalmi hatást váltott ki, hogy a több mint ezer auschwitzi őr közül mindössze húszat állítottak bíróság elé.3

A bírósági tárgyalások, de még a kiszabott súlyos büntetések sem elegendőek a büntetlenség (következménynélküliség) megszüntetéséhez. Arra van szükség, hogy a társadalom számára fontosak legyenek az emberi jogok és azok az értékek, amelyeket az elnyomó rendszerek megsértettek.4 Németország nyugati tartományai ilyen értelemben radikális morális és kulturális változáson mentek át, ami ugyan akkor a keleti tartományokban — az egykori NDK területén — nagyrészt elmaradt.

Nyilasperek

Ahogyan lényegében teljesen elmaradt hazánkban is. Magyarországon a nyilasok elleni perek már 1945 februárjában elkezdődtek, de ezekben a népbírósági eljárásokban alig érvényesültek a tisztességes eljárás követelményei. Az első perben a később hírhedtté vált Péter Gábor vezette a nyomozást és a kihallgatásokat. A Major Ákos vezette népbírósági tanács „létrejötte és kijelölése, a bíró alkalmassága, az eljárás gyors »lezavarása« és a nyilvános kivégzések sokakban visszatetszést keltettek”.5

Tekintettel arra, hogy az 1945 és 1952 között lefolytatott nyilasperekben ugyanúgy a népbíróságok jártak el, mint a koncepciós perekben, ezeknek az ítéletei nem tudtak oly módon a társadalmi tanulási folyamat részévé válni, mint azt Németországban láthattuk.

Az 1967-es zuglói nyilasper sem volt alkalmas arra, hogy a magyar társadalom lelkiismeretét felébressze, hiszen az ügy négy vádlottja az 1956-os forradalomban is szerepet vállaló volt nyilas volt, akiken keresztül az akkori hatalom a forradalom lejáratását is szerette volna elérni.6

A rendszerváltást követően a demokratikus pártok különböző okokból idegenkedtek a megelőző hetven esztendő diktatúráival való nemzeti szembenézéstől. A jobboldal olyan intézményekre (konkrétan a történelmi egyházakra) és olyan hagyományok konzerválására építette politikai legitimációját, amelyek egy őszinte társadalmi szembenézés esetén súlyos helyzetbe kerültek volna. A baloldal és a liberális ellenzék jelentős része (beleértve az akkori Fiatal Demokraták Szövetségét is) pedig a kommunista rendszer bűneivel való szembenézéstől idegenkedett, különböző okokból.

A perek elmaradását sokan szükséges árnak tartották a békés átalakuláshoz, csakhogy az árban benne van az öncsalásra hajlamos társadalmi környezet újraéledésének egyre látványosabban megvalósuló veszélye is.

Ügynökügyek

Az átmenet igazságszolgáltatásához kapcsolódó valamennyi kérdés közül talán a legsúlyosabb az átvilágítás, és ehhez kapcsolódóan az állambiztonsági iratok megismerhetőségének kérdése.7 Ezen a területen van a rendszerváltó elitnek talán a legnagyobb morális és jogi adóssága a magyar társadalommal szemben. A helyzet még elszomorítóbb, hiszen az egykori politikai rendőrségekkel együttműködők ügyét gyakorlatilag valamennyi kelet- közép-európai országban jobban sikerült rendezni, mint nálunk. A probléma körvonalait jól jelzi, hogy az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága 1991-ben jelentést készített a III/III-as Csoportfőnökség megmaradt iratairól. A bizottság jelentése szerint 43 983 úgynevezett VI-os karton maradt fenn 27 133 hálózati személyről. 1997 és 2003 között az átvilágító bírák körülbelül 8000 személy esetében folytattak vizsgálatot, akik közül 29 esetben tudták bizonyítani az együttműködést. A bizottság 5 személy (!) adatait publikálta, és 14 fő lemondott tiszt ségéről.8

Az évtizedek során felhalmozódott megoldandó probléma kettős volt, az egyik terület az egykori ügynökök személyének nyilvánossága, vagyis az, amit összefoglalóan átvilágításnak nevezünk. A másik terület az adatokhoz való hozzáférés lehetősége. Az utóbbi körben három fontos elemre kívánom felhívni a figyelmet.

Sajátos szabályozást tartalmaz a hatályos törvény arról, hogy mely iratokat kell a Történeti Levéltárban elhelyezni. A szabályozás gyakorlatilag azt tartalmazza, hogy azokat az iratokat kell átadni, amelyekre a titkosszolgálatoknak nincs szüksége. Márpedig a titkos szolgálatok működésének alapvető eleme a folyamatos és szinte korlátlan információigény. Ezért reálisan aligha várható egy titkosszolgálattól, hogy kétely esetén a közösség információ iránti igényét tartsa elsődlegesnek saját érdekével szemben. Az úgynevezett Kenedi-bizottság felállításáig a nyilvánosság érdekének képviselete alig-alig volt jelen az iratok átadásának folyamatában.

Sajátos az a szabályozás is, hogy a törvény a közszereplők esetén hogyan szabályozza a kutathatóságot. Ebben a körben az első abszurditás, hogy annak ellenére, hogy a magyar jog széles körben alkalmazza a közszereplők fogalmát, a vonatkozó törvény ezt a fogalmat önkényesen gyakorlatilag a „politikai közszereplőkre” szűkíti, formálisan kizárva a körből azokat a közszereplőket, akiknek vitán felül van közvélemény- befolyásoló szerepük (írók, művészek, sportolók stb.), de közvetlen politikai szerepet nem vállalnak. A másik furcsaság a követendő eljárás.

Amennyiben egy kutató egy meg - határozott közszereplőt érintő adatokat akar vizsgálni, először nyilatkoznia kell annak a személynek, akire vonatkozóan kutatást akar folytatni, arról, hogy magát közszereplőnek tartja-e. Előfordult, hogy jelenlegi vagy volt országgyűlési képviselők úgy nyilatkoztak, hogy nem tekintik magukat közszereplőnek. A nemleges nyilatkozat után a kutatónak vagy újságírónak bíróság előtt kell perelnie, és kérnie a bíróságot, hogy állapítsa meg, az érintett közszereplő-e; és csak a bíróság döntése után adhat ki a levéltár adatokat. Összefoglalva, az látható, hogy a törvény fő törekvése nem az adatokhoz való hozzáférés biztosítása, hanem az, hogy ezt minél nehezebbé tegye.

„A történelmi leckék és a kárpótlás sajátos keveréke az, amit Magyarországon információs kárpótlásnak neveznek. Lényege, hogy az állambiztonsági szervek által gyűjtött információkat az egykori megfigyeltek megismerhetik, beleértve az informátorok személyét is. 1997 óta azonban viszonylag kevesen, 2009 végéig 24 ezer állampolgár kérte az állambiztonsági szervek róla gyűjtött anyagait. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának átadott anyagokban csak 40 százalékukról, 9 ezer igénylőről találtak rájuk vonatkozó iratokat. E 9 ezer állampolgárnak közel félmillió lap iratot adtak át. Egy-egy személy tehát átlagosan félszáz oldalnyi információs kárpótlásban részesült. A levéltárban kutatást végző történészek ennél több, mintegy 600 ezer oldalnyi iratmásolatot igényeltek és kaptak. Az állambiztonsági szolgálatokkal négy és fél évtized alatt együttműködő, mintegy 200 ezer hálózati személyből mintegy 1000- 1500 egykori ügynököt sikerült bizonyosan azonosítani. Ezek nyilvánosságra hozhatóságának magyarországi szabályozása több mint ellentmondásos. Végül is alig néhány száz ügynök nevét hozták nyilvánosságra a történészek és újságírók. Ezekben az esetekben csaknem mindig sajtóbotrány kerekedett. Számos ügy bíróságon folytatódott oly módon, hogy a megnevezett informátorok beperelték leleplezőiket — és többnyire nyertek.”9

Szántó T. Gábor fontos elemre világít rá, amikor felveti: „Megválaszolandó kérdés: vajon képes-e számot vetni múltjával a társadalom, vagy legalább értelmisége — melynek jelentős része legitimáló közreműködője volt a rendszernek —, netán a számvetés elodázódik a később színre lépő generáció élet - idejére.”10

Az átvilágítás ellentmondásos eredményei mögött kétségtelenül jelen volt az egykori érintettek rendszerváltás utáni erős érdekérvényesítő képessége, illetve az egykori állambiztonsági szolgálatok jogutódjainak úgyszintén erős pozíciója. Horkay Hörcher Ferenc 2003-ban értékhiányos rendszerváltásról beszélt. „Másfelől azonban hátránya volt e fékezett forradalomnak, hogy a nem jogállami személyközi viszonyok, a humán infrastruktúra szinte teljes változatlansággal megőrződött — jó példát nyújt erre a titkosszolgálat, ahol kénytelenek voltak szinte teljes egészében a régi káderekre támaszkodni. Márpedig, ha a személyi állomány változatlan, nehezen várható el szemléletváltás a munkavégzés során — ezen a munka intézményes- szervezeti felépítése vajmi keveset segít.”11

Az átvilágítás kudarcát egyáltalán nem lehet csak a baloldal ellenérdekeltségében megragadni. Amint azt Varga László megállapítja, „az MSZP vezetői saját pártjuk mellett — »minden habverés ellenére« — biztosan számíthattak a parlamenti ellenzékre, mely velük együtt vallotta, hogy a III/I. és a III/II., vagyis a kommunista diktatúra hírszerzése és elhárítása nemzeti kincs. Hogy is mondta Lezsák Sándor? »Fontoljuk meg, tisztelt képviselőtársaim, Illyés Gyula gondolatát — ez a gondolat most különösen a III/III. nélküli nemzetbiztonsági szolgálatokra érvényes —, idézem tehát Illyés Gyula intelmét: ’A magyarságnak nincs annyi kincse, hogy vakon — engedelmeskedve minden indulatnak — eldobálja. Nézzük meg jól, mit ejtünk a talp alá. Ha biztosítékunk van arra, hogy ez az érték azután a mi, a szabad magyarság értéke lesz, tartsuk meg okvetlenül magunknak. Ne gyújtsuk fel a malmot, ami holnap nekünk őröl, csak azért, mert hitetek szerint másnak is őrölt.’«”12

Ugyanakkor „az ügynöktörvény ma Magyarországon jelkép. Annak jelképe, hogy a politikai elit többsége nem érdekelt a miránk, magyarokra háruló szembenézésben. Ami által megszabadulhatnánk a szégyentől a jobb és a baloldalon egyaránt. Hogy ne csak megszabaduljunk, hanem fel is szabaduljunk”.13

Fleck Zoltán 2000-ben még úgy látta, hogy „a politikai rendszer demokratizálódásának emelkedett pillanataiban volt esély arra, hogy a civil társadalom katarzison essen át, ez az esély azonban végleg elenyészett. Tíz évvel e »szent« pillanat után a besúgás, a kollaboráció morális kérdése visszaszorult egy szűk értelmiségi kommunikációba. A lehetőség elveszésében nagy szerepe volt annak, hogy a politikai elit tisztázatlanul kezelte a múlttal való szembenézést, a kénye-kedve szerint szétszórt információmorzsákat politikai zsarolásra, taktikai célokra használta, és ezzel eleve megtorpedózta a civil társadalom önvizsgálatát. A társadalomban pedig erős késztetés működött az aktív felejtésre, sőt megbocsátásra, ami nyilván összefügg a kádári szocializmus azon jellemzőjével, hogy a rendőrállam zaklatásait az utolsó két-három évtizedben csak egy viszonylag szűk értelmiségi csoport szenvedte meg közvetlenül. (Persze, hogy mennyire szűk, és milyen zaklatást és menynyit, azt csak történeti kutatások tárhatnák fel.) Pedig e fel nem dolgozott, borzalmakkal terhelt század végén mítoszteremtő állami buzgalom helyett civil társadalmi önvizsgálatra lenne szükség. De ma úgy látszik, az információk visszatartása, elzárása és titkosítása, amelyben a közszféra átláthatósága ugyanúgy áldozatul esik, mint a polgárok információs önrendelkezési joga, erősebb, mint a rendszerváltás óta valaha”.14

Az akták nyilvánosságának elmaradását és az ebben a körben elszenvedett kudarcokat még azok a szerzők is problémának tartják, akik az átmenet igazságszolgáltatásának egyéb kérdéseiben szkeptikus álláspontot képviselnek. Tóth Gábor Attila szerint: „a múltlezárás egyetlen máig izzó területe az ügynökakták nyilvánossága. Törvénymódosítások és alkotmánybírósági döntések követik egymást, még az alkotmány megváltoztatása is szóba került, miközben kétes eredetű ügynök listák bukkannak fel, és egy - más után lepleződnek le egykori besúgók. A volt ügynökök adatainak megismeréséről zajló viták elhúzódásának egyik lényeges oka, hogy ezekben a csörtékben megfordultak a szerepek: az Országgyűlés igyekezett megtalálni a rendszerváltás kettős követelményének megfelelő megoldást, míg az Alkotmánybíróság és az annak érveléséhez kapcsolódó intézmények egyre bezárkózóbban ragaszkodnak egy tarthatatlan koncepcióhoz.

A parlamenten és nem az Alkotmánybíróságon múlott, hogy kibővült a megismerhető titkosszolgálati iratok köre, és az érintettek, valamint a kutatók a korábbiaknál jobb feltételekkel ismerhetik meg a múlt titkolt tényeit. A legfőbb problémát az jelenti, hogy az Alkotmánybíróság, az előző és a jelenlegi köztársasági elnök, valamint az adatvédelmi biztos álláspontjából kibontakozó alkotmányos kánon és a törvényi főszabály szerint az egykori ügynököknek joga van titkuk megőrzéséhez, az adatok nyilvánossága kivételes. Nem döntő szempont, mégis elgondolkodtató, hogy a hazai szemlélet egyedülálló az alkotmányos demokráciává vált egykori kommunista államok között. Sokkal lényegesebb, hogy ez az ügynökvédelem ellentétes a rendszerváltás kettős követelményével. A jogrend legalitásának folytonosságából és az alkotmányban mindenki számára biztosított jogokból következett, hogy a múlt rend - szerbeli viselt dolgai miatt senki nem tiltható el a politikai szerepvállalástól, és nem lehet különleges jogi megoldásokkal utólag bebörtönözni azokat, akik felelősségre vonását a jogszabályok már nem teszik lehetővé. Ugyanakkor a jogállam egyáltalán nem vállalt kötelezettséget arra, hogy fenntartja a múltbeli jogsértő állapotot. A kommunista diktatúra hiába ígérte a besúgóknak, hogy jogsértő tettük titokban marad, ez nem kötelezi az új rendszert. A mai alkotmányos adatvédelemnek ugyanis a magánszférába tartozó, személyes érdekek oltalmazására kellene irányulnia, a hajdan is jogsértő besúgói státusz azonban nem tartozik ebbe a körbe. Az állam elhomályosítja a régi és az új rendszer közötti morális különbséget azzal, hogy meggátolja az egyéni és a közösségi megismerést és emlékezést. Az áldozatok információs kárpótlása keveset ér, ha megismerhetik a rájuk vonatkozó adatokat, de sorsukról nem beszélhetnek nyilvánosan. Emellett a politikai közösség múltfeldolgozásához is szükség lehet az egykori szereplők azonosítására. Nincs történelem konkrét szereplők nélkül.”15

Az átmeneti igazságszolgáltatás magyar megoldásai ellentmondásos képet mutatnak. Talán egyetlen olyan eleme sincs ezeknek a meg - oldásoknak, amely közmegelégedést okozott volna, vagy legalább azt az érzést kelthette volna, hogy a jogalkotó mindent megtett a múlt rendezése érdekében. Az egyes jogalkotási megoldások többnyire a közvélemény számára érthetetlen vitába fulladtak, meghiúsítva ezzel a társadalmi katarzist.

Az átmenet igazságszolgáltatása azzal a nehézséggel jár, hogy a társadalom egészének kellene önvizsgálatot tartani, és morális alapon értékelni a múltat, ami rendkívül kényelmetlen folyamat. A magyar átmenet elénk táruló képe a múlt bűneiről olyan képet fest, mintha az 1919 és 1989 közötti eseményeket valamilyen tőlünk független vis major idézte volna elő. Olybá tűnnek a múlt eseményei, mintha az emberek életébe, becsületébe, méltóságába, vagyonába, alapvető jogaiba történő brutális be avatkozás valamilyen külső erő, külső hatalom befolyására történt volna. Itt, köztünk nincsenek felelősök. Ez a múltértékelés pedig kísértetiesen emlékeztet az 1945 előtti rémtettekkel való szembenézés elmaradására. A jognak iránymutatást kellene adni az emberi magatartások számára a jövőben is. Mit tanult az átmenet igazságszolgáltatásából az, aki valamikor a jövőben ismét olyan helyzetbe kerül, mint a nyilasok 1945-ben vagy a karhatalmisták 1956-ban? Mit tanult az, akit egy esetleg jövőben felbukkanó diktatúra barátai elárulására akar kényszerrel vagy ígéretekkel rávenni? Mit tanult az, aki törvénytelenül vagyonától megfosztott zsidó vagy kulák szomszédja vagyontárgyait megszerezte? Mit tanultak az elmúlt másfél évtized jogszabályaiból a jövő rendőrei, ügyészei, bírái, ha valaha újra embertelen törvények végrehajtását kérik tőlük?

Mondhatjuk-e, hogy a demokratikus magyar állam mindent megtett, amit lehetett, hogy a múlt szörnyűségei soha többé ne forduljanak elő? Ha a társadalom a múltra vonatkozóan nem tud vagy nem akar különbséget tenni a „jó és rossz”, „helyes és helytelen” között; ha az a kollektív felismerés alakul ki, hogy ha elég nagy számban állunk a zsarnok és az elnyomó szolgálatába, akkor megúszhatjuk a felelősséggel való szembenézést, akkor az ilyen társadalom jövője több aggodalomra adhat okot, mint a múltja.

Az elmúlt négy esztendőben az egyébként minden más területen hiperaktív kétharmados többségből csak egy soványka Nemzeti Emlékezet Bizottsága létrehozására futotta, amely érdemben nem hoz változást az eddigi helyzetben. Az elmúlt negyed század így társadalmi méretekben morálisan elvesztett időszaknak tűnik, amelyből az eddigieknél is amorálisabb gonosz politikai erők nőhetnek ki, ha a társadalom nem kap időben észbe.  

FELHASZNÁLT IRODALOM: 1) Szántó T. Gábor–Nagy Endre–Fleck Zoltán– Ungváry Rudolf: Szembenézés a múlttal. Fundamentum. 2000/1. 83., Ungváry 2) Karstedt, Susanne: The Lives and Times of Sentenced Nazi War Criminals: Renego tiating Guilt and Innocence in Post- Nurem berg Germany 1950–1975. In: Brants-Hol-Siegel: 33–50. 3) Uo. 40. 4) Uo. 48. 5) Kovács Tamás: Jog és igazság. Az első népbírósági per. Rubicon. 2011/7. 40. 6) Salkaházi Sára gyilkosai. A zuglói nyilas per. Rubicon. 2011/7. 42. 7) A kérdés részletesebb elemzését végeztük el szerzőtársaimmal az International Center for Transitional Justice (New York) megbízásából végzett kutatásban. Barrett, Elizabeth– Hack Péter–Munkácsi Ágnes: ‘Lustration as Political Competition: Vetting in Hungary’. 260–307. In: Alexander Mayer-Rieckh–Pablo de Greiff, (eds.): Justice as Preven-tion: Vetting Public Employees in Transitional Societies. New York: Social Science Research Council, 2007. Ugyancsak erről írtam: Az átmenet igazságszolgáltatása. A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990-2005. (szerk.) Jakab András és Takács Péter. I. kötet, Gondolat– ELTE ÁJK, Budapest, 2007. 538–568. Transitional Justice. = The Transformation of the Hungarian Legal Order 1985-2005. András Jakab, Péter Takács, Allan F. Tatham (ed.) The Nederlands, Kluwer Law International, 2007. 257–271. 8) Barrett – Hack–Munkácsi. im. 277. 9) Rainer M. János: A kommunista rezsim jogsértései Magyarországon. Országjelentés. Budapest, 2010. január 15. 1956-os Intézet. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Terror Háza Múzeum 29. 10) Szántó T. Gábor–Nagy Endre–Fleck Zoltán– Ungváry Rudolf: Szembenézés a múlttal. Fundamentum. 2000/1. 79., Szántó T. 11) Horkay Hörcher Ferenc: Az értékhiányos rend szerváltás. Fundamentum. 2003/1. 63. 12) Varga László: Mit hozott a Jézuska? Fundamentum. 2003/1. 90. 13) Ungváry im. 86. 14) Szántó T. Gábor–Nagy Endre–Fleck Zoltán– Ungváry Rudolf: Szembenézés a múlttal. Fundamentum. 2000/1. 86., Fleck Z. 15) Tóth Gábor Attila: A rendszerváltás keserű pirulája. A magyar jogrendszer átalakulása 1985/1990–2005. (szerk.) Jakab András és Takács Péter. I. kötet, Gondolat–ELTE ÁJK, Budapest, 2007. 573–574