Téma
A prófétálás karizmája
A szólás ajándékai a Szent Szellem olyan természetfeletti manifesztációi, amelyek az ember hangképző szervén keresztül nyilvánulnak meg. Közös jellemzőjük, hogy a Szent Szellem ösztönzésére a hívő – ismeretlen vagy ismert nyelven – természetfölötti üzenetet ad át a gyülekezetnek vagy másik személynek úgy, hogy azon előzőleg nem gondolkodott.
A szólás ajándékainak megnyilvánulására az emberi akarat – a többi ajándékhoz képest nagyobb – befolyást tud gyakorolni olyan értelemben, hogy az illető dönti el, hogy megszólal-e vagy sem. Ez a befolyás természetesen nem ugyanolyan mértékű, mint az imanyelv esetében, hiszen nyelveken szólni a hívő bármikor tud, miután betöltekezett Szent Szellemmel.
Pontosan azért, mivel az emberi hozzájárulás különösen a prófétálás esetében eléggé jelentős, ez megnövekedett felelősséggel is jár. Figyelni kell arra, hogy a kezdeményezés ne emberi akaratból történjen – és semmi esetre sem démonikus befolyás hatására! –, ugyanakkor viszont az is fontos, hogy az ember félénksége, hitetlensége ne szabjon gátat a Szellem manifesztációjának.
Prófétálás
A prófétálás – a nyelveken szólás mellett – a Szent Szellem kiáradásának és működésének nagyon fontos jele. Erről írt Jóel próféta, és ezt láthatjuk a Szent Szellem pünkösdi kitöltésekor is.
„És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És éppen az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből, és prófétálnak.” (Csel 2:17–18)
Az újszövetségi prófétálás a Szent Szellemtől ihletett beszéd; amelyben a szóló általa ismert nyelven ad át természetfeletti üzenetet úgy, hogy azt nem gondolja át előre, hanem spontán mondja ki. Ennek célja az Újszövetségben az építés, az intés (buzdítás) és a vigasztalás.
Karizmatikus gyülekezetekben a prédikálás is rendszerint kenet alatt történő ihletett beszéd, ami tartalmaz aktuális üzeneteket, rhémákat, illetve olyan részeket, amikor megnyilvánul benne a prófétálás ajándéka, de összességében mégsem azonos a prófétálással. Isten általában a prédikáláson keresztül szól a hívőkhöz. Ha valaki figyel rá, és nyitott szívvel fogadja, mindenképpen kap szellemi táplálékot, sőt megerősítést, vezetést is. A prófétálás karizmája viszont ennél sokkal személyesebben szólítja meg a hívőt, illetve az egész közösséget. Még ha prédikáció közben nyilvánul is meg, érezni lehet, hogy nagyobb tekintély van benne, valahogyan kiemelkedik környezetéből, és sokkal erőteljesebb nyomot hagy a hallgatóban. Sokszor úgy érzi a megszólított, hogy róla szólt az üzenet, egy-egy mondat, ami különösen akkor tudja megérinteni a szívet, ha a prédikátor olyan dolgokat is kimond, amit ember nem tudhatott, csakis Isten.
Ez rendkívüli módon meg tudja erősíteni a hívőket, személyessé tudja tenni Isten szeretetét. A hívő, illetve a gyülekezet meggyőződik arról, hogy az Úr valóban személyesen figyel rá, törődik vele, és ez stabilizálja, megnyugtatja, illetve perspektívát ad számára. Több ez, mint egyszerű buzdítás: több évre, sőt egy egész életre szólóan is szólhat valakihez ez által a Szent Szellem, ami meghatározó nyomot hagy az illetőben.
A prófétálás ajándéka nemcsak a prédikációban, a prédikált Igén keresztül működhet, hanem személyes szolgálatokban, illetve egyszerű hívők beszédén keresztül is. Pál arra tanította a korinthoszi hívőket, hogy mindenki prófétálhat, de csak nyilvánosan, ellenőrzött módon. Ha valaki ösztönzést kap a Szent Szellemtől, hogy hangosan átadjon buzdítást vagy vigasztalást, azt ki kell mondani, mert építi a Krisztus Testét – de csak a megadott korlátok között.
Ó- és újszövetségi próféták
Az Újszövetségben különbséget kell tenni a próféta, mint szolgálati ajándék, tisztség és a prófétálás karizmája között, ugyanis nem mindenki próféta, aki prófétál. A próféta szolgálatában megbízhatóan működnek a kijelentés ajándékai, tehát a bölcsesség beszéde, a tudomány beszéde és a szellemek megkülönböztetése, melyek viszont a prófétálás karizmájának megnyilvánulásakor nem feltétlenül vannak jelen. Hiteles prófétai szolgálat ma elvétve van jelen Krisztus Testében, a prófétálás ajándéka viszont szinte mindenhol kipróbáltan működik.
Első generációs ébredések során valószínűleg azért sem jellemző a prófétai szolgálat kialakulása, mert a prófétákat Isten gyakran már az anyjuk méhétől elválasztja, hogy megőrizze természetüket a bűntől. Várható azonban, hogy a prófétai tisztség a jövőben meg fog újulni az Egyházban és Izraelben is. Ezt vetíti előre a Jóeltől származó, fentebb idézett prófécia, amely a már hívőket bátorítja azzal, hogy fiaik és leányaik prófétálni fognak.
A keresztény családokban felnőtt generáció már tud teljesen szent, tiszta életet élni, így közülük sokan alkalmasak lehetnek a prófétai szolgálatra. A mostani generáció Keresztelő János szolgálatában áll: útkészítő a következő nemzedékek számára. Izraelben a nagy nyomorúság idején a két próféta is Mózes és Illés kenetével szolgál majd (Jel 11:3–12).
Az újszövetségi prófétálás jellege és rendeltetése tehát jelentősen eltér az ószövetségitől, noha ugyanaz a Szellem nyilvánul meg rajta keresztül. Az Ószövetségben, ahol csak a király, a pap és a próféta hordozott természetfölötti felkenetést, a prófétálás ajándéka – néhány kivételes esettől eltekintve – szinte kizárólag a prófétákon működött. Ezzel szemben az Újszövetségben bármely Szent Szellemmel betöltött hívőn keresztül megnyilvánulhat ez a karizma, de ettől ő még nem lesz próféta – még akkor sem, ha esetleg a kijelentés ajándékai is hitelesen megnyilvánulnak rajta keresztül. Hosszú kipróbálás és szellemi ellenőrzés alatt fejlődik ki a prófétai szolgálat egy gyülekezetben.
Aki az Ószövetségben Isten kenetével, Szellemétől felkenve prófétált, az próféta volt. Nagyon ritkán fordult elő, hogy egy „civil” személy prófétai szellem befolyása alatt szólt – mint például Saul, akire rászállt a Szent Szellem, mikor a próféták seregével találkozott (1Sám 10:10–11).
A Sámuel által alapított prófétaiskolában nagyon erős kenet koncentrálódott, mert ott az emberek folyamatosan imádkoztak, dicsérték Istent, ezzel együtt gyakran prófétáltak is. Hasonló prófétai közösség alakult ki Dávid sátorában is, ahol a léviták közel negyven éven keresztül napi huszonnégy órában dicsérték az Urat: szellemi áldozatokat mutattak be, melynek eredményeként a Szent Szellem kenete hatalmasan működött. Itt született a Zsoltárok könyvének nagy része, ami köztudottan profetikus énekek gyűjteménye is, hiszen – többek között – számos egyedülálló próféciát tartalmaz az eljövendő Messiásról.
Dávid ebből a szempontból is egyedülálló király volt, hiszen rajta keresztül többször megnyilvánult a prófétálás szelleme. Ez nagyon más, mint ami Saullal megtörtént, hiszen ő csak ideiglenesen került a befolyása alá, de tartósan nem maradt kenet alatt. Dávidot egyébként – ahogy Ábrahámot és Mózest is – prófétának nevezi a Biblia, ugyanakkor őket nem kifejezetten erre a szolgálatra hívta el Isten.
Az újszövetségi prófétálás célja, tartalma
A prófétai kinyilatkoztatás célja, tartalma szempontjából is nagy különbség van az ó- és újszövetségi próféciák között. Az Ószövetségben a próféták szintén Isten üzeneteit adták át, de náluk nagy szerepet kapott az isteni kinyilatkoztatásnak az a formája, ami később az ószövetségi kánon részévé vált. Isten Szelleme a prófétákon keresztül nyilatkoztatta ki a Törvényt, a jövőre szóló látásokat, útmutatásokat és ígéreteket. Tökéletesen működtek bennük a kijelentés ajándékai, rendkívüli precizitással közvetítették Isten mindentudását, bölcsességét és gondolatait.
Az ószövetségi prófétákat nézőnek is hívták (héberben: róe). A másik gyakran használt héber szó a náví, melynek jelentése: áradó, forrásban lévő, kirobbanó. A próféta ezek alapján olyan személy volt, aki rendszerint az Úr jelenlétében tartózkodott, látta Isten dolgait, és ezért tolmácsolni is tudta az Úr üzenetét.
Ennek a szolgálatnak ugyanakkor gyakran óriási ára is volt: a próféták gyakorlatilag egész életüket teljes mértékben átadták Isten számára eszközül. Úgy éltek – sokszor elkülönülten –, hogy semmi ne vonja el a figyelmüket Isten jelenlététől. Nemcsak a beszédük volt Istentől, hanem sok esetben az életvitelük is profetikus üzenetet közvetített (például Ezékiel vagy Hóseás házassága, lakóhelyválasztása stb.). Az Újszövetség hajnalán Keresztelő János élt ehhez hasonló életet, aki az utolsó ószövetségi típusú próféta volt.
A Messiás eljövetelével a rá vonatkozó próféciák nagy része beteljesedett, ugyanakkor a prófétai kenet tovább működött. Jézus maga is tanított, és az Újszövetség legnagyobb prófétájaként további útmutatásokat, kijelentéseket adott az apostoloknak. Ezeket, valamint a Szent Szellem által adott további kijelentéseket is írásba foglalták. Ezzel a kánon lezárult, teljes lett a kinyilatkoztatás. Az írásba foglalt kijelentés tartalmazza mindazt, ami a nemzetek evangelizálásához és az utolsó időkben való eligazodáshoz szükséges, továbbá szilárd alapot, mérőzsinórt biztosít a prófétálás karizmájának működéséhez.
Az újszövetségi prófétálásban is sok esetben megnyilvánulnak a kijelentés ajándékai, de nem feltétlenül kell jövőre vonatkozó információt tartalmaznia, tehát nem követelmény, hogy bárki úgy prófétáljon az Egyházban, mint annak idején az ószövetségi próféták. Nem kell elvárni, hogy Ezékiel vagy Jeremiás szolgálatához hasonló legyen a hiteles prófétálás, ugyanakkor persze akár új dolgokat is kinyilatkoztathat a Szent Szellem azáltal, hogy a már meglévő kijelentéseket, igazságokat részletesebben tárja az ember elé. A prófétálás például ki tudja bontani a jövőre vonatkozó előrejelzéseket. Lehet tehát szólni jövőre vonatkozó próféciákat, de csak az Írásokkal összhangban. Pál apostol a Korinthosziakhoz írt első levél 14. fejezetében pontosan meghatározza, mi a prófétálás célja, illetve tartalma: aki prófétál, „embereknek beszél épülésre, intésre és vigasztalásra” (3. vers). A prófétálás az azt elfogadó hívő számára tehát építést, buzdítást és vigasztalást nyújt.
Építés
A prófétálás karizmájának általános megnyilvánulása a bátorítás, ami mindig Isten akaratából, konkrét céllal szól építő üzenetet konkrét személyeknek, Isten által rendelt időben. Az Úr gyakran prófécia által ad bizonyosságot, megerősítést annak, akit elhív egy szolgálatra. Így történt például Saul életében, akit Sámuelen keresztül hívott el (1Sám 9:9–10:6). Sámuel próféciáiban rendkívül pontosan működtek a kijelentés ajándékai, melyek minden kétséget kizáróan meggyőzték Sault arról, hogy Isten hívta el őt Izrael királyának. Erre különösen nagy szükség volt akkor, mert egy teljesen új szolgálati terület indult el – soha azelőtt nem volt király Izraelben.
Az Újszövetségben is találunk példát ilyen megerősítésre, amikor Pált elhívta Isten arra, hogy hordozza nevét „a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt” (Csel 9:15–16).
Ebben az esetben is egy új szolgálati terület elindítását kellett természetfölötti módon megerősíteni, ami a prófétálás ajándékán keresztül valósult meg. Maga Pál is kapott erről később kijelentést, amikor Jeruzsálemben imádkozott: „Eredj el, mert én téged messze küldelek a pogányok közé.” (Csel 22:17–21)
Az Újszövetségben Isten jellemzően akkor szól prófécián keresztül egy szolgálattal kapcsolatosan, amikor új, az adott környezetben még nem ismert munka elindítását kell megerősíteni, vagy egy szolgálatra elhívott embernek kell félreérthetetlen bizonyságot adni arról, hogy Isten hívta el őt a feladat elvégzésére. Nagyon fontos megerősítés ez egy személy életében, aki talán soha nem gondolta a próféciát megelőzően, hogy Isten használni akarja, különösen nem abban a bizonyos feladatkörben, amelyről a prófécia szól.
A Hit Gyülekezete életében a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején – amikor még csak néhányan születtek újjá és keresték az Urat egy magánházban – Isten többször is megerősítette prófétálás által Németh Sándort és Juditot az elhívásukban, szolgálatukban, mely világítótorony lesz nemcsak Magyarországon, hanem más nemzetekben is. Isten előre megmondta, hogy nagy gyülekezetet fog általuk felépíteni. Ez a Szent Szellemtől ihletett, igaz próféciának bizonyult.
Ilyen természetfölötti megerősítés nem feltétlenül nyilvánul meg minden szolgálatba állításkor, különösen olyan gyülekezetekben, ahol az isteni rend már kialakult, illetve egy meglévő munkába fog bekapcsolódni valaki. Timóteus életében azonban nagy szükség volt Isten természetfölötti üzenetére szolgálatával kapcsolatban. Ő Pál apostol tanítványa, szeretett gyermeke volt az Úrban, mégis bizonyos fokig a kereszténység első generációjához tartozott, hiszen szolgálata idején még nem állt rendelkezésére Isten Beszéde írott formában.
Szolgálatba állításakor a vezetők kézrátétellel imádkoztak érte, és prófétáltak neki. Nem tudjuk pontosan, mit üzent számára az Úr, azt azonban igen, hogy kegyelmi ajándékot kapott Istentől a Szellem által. Timóteus evangélistaként szolgált, és az apostoli munkában is részt vett Pál mellett, így osztoznia kellett az üldöztetésekben, nehézségekben is.
Pál két ízben is emlékeztette erre a jelentőségteljes próféciára (1Tim 4:14; 2Tim 1:6), ami a jelek szerint, a támadások, kudarcok hatására némileg elhomályosult az ifjú tanítvány előtt, így többször elcsüggedt. Fontos volt tehát, hogy Isten már az elején próféciával erősítse meg elhívását, mert később erről meg kellett emlékeznie, hogy kitartson és erőt merítsen a szolgálat folytatásához.
A prófécia segíthet abban, hogy az ember biztosan tudja: Isten tökéletes akaratából kezdte el szolgálatát, nem önkéntesen (vagy akár önkényesen!) lépett abba bele. Isten tehát időben ad olyan üzeneteket, melyek által megerősíti elhívottait, hogy végig tudják futni pályájukat.
Az elhíváson túl nehéz helyzetben is nagyon megerősítő lehet egy prófécia, amikor kilátástalan, válságos helyzettel kell szembenéznie egy hívőnek vagy egy egész közösségnek. Ilyen eset volt, amikor Illés arra kérte a szegény szareptai özvegyet, hogy adja neki az utolsó falatját, ugyanakkor egy próféciában megerősítette az asszonyt, hogy nem fog éhen halni: ne féljen attól, hogy megáldja a prófétát! (1Kir 17:13–14) Hasonló szerepet töltött be Elizeus próféciája, csakhogy nem egyetlen személy, hanem egy egész város életében, amikor a szíriaiak kilátástalan ostroma alatt bátorította Szamaria lakóit, hogy másnap vége lesz az éhezésnek (2Kir 7:1).
Lássunk most két újszövetségi példát is! Agabosz elismert prófétai szolgálatban állt a jeruzsálemi gyülekezetben. Egy antiókiai vendégszolgálat során rajta keresztül szólt a Szent Szellem, hogy nagy éhség lesz a térségben. A prófécia ugyan nem pozitív üzenetet tartalmazott, mégis természetfölötti módon építette a gyülekezetet, mert általa megbizonyosodhattak arról, hogy Isten velük van a gazdasági válságban is, mi több, fel is tudtak rá készülni (Csel 11:27–28).
Pál Jeruzsálembe vezető útja több érdekes kérdést is felvet (Csel 20., 21. fej.). Ő maga úgy fogalmazott, hogy a Szent Szellem késztetésére indult el, nem tudva, mi vár ott rá, csak annyit tudott, hogy fogságban és nyomorúságban lesz része, mert útja során a Szent Szellem több városban is bizonyosságot adott neki erről. Nem tudjuk, milyen formában történt mindez, csupán három eset van lejegyezve az Apostolok cselekedeteiben: egyszerű hívőkön keresztül, Filep lányainak próféciái és Agabosz prófétai tette által (Csel 21:4, 8–9, 10–11).
Többen furcsállják, hogyan lehetséges az, hogy a Szent Szellem egyrészt ösztönzi Pált az útra, mások által viszont azt üzeni, hogy ne menjen. Az Úr valószínűleg megadta Pálnak a szabadságot, hogy ő válasszon. A Szellem arra ösztönözte, hogy menjen Jeruzsálembe, ugyanakkor arról is tájékoztatta, hogy nehézségek várnak rá. Később – már a jeruzsálemi fogságban – az Úr maga mondta el Pálnak, hogy Rómában is bizonyságot kell tennie a Krisztusról (Csel 23:11). Bibliatanítók azt feltételezik, hogy Pál azért vállalta ezt a kockázatos utazást, mert – prófétaként – volt egy bizonyság a szellemében, hogy a jeruzsálemi események végül Rómába is el fogják juttatni.
„De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Csel 20:24)
Nem szabad félni az olyan, egyértelműen Istentől származó próféciáktól, amelyek nehézségeket vetítenek előre! Ami a Szent Szellemtől van, az nem nyomja le az embert, hanem inkább harcosokká teszi a tanítványokat. Céllal adja Isten, hogy a nehézségekre mindenki felkészülhessen, és ki tudjon tartani.
Jézus próféciái az utolsó időkről szintén nem örvendetes dolgokat tartalmaznak (Mt 24. fej.). Olyan nyomorúságról szólnak előre, ami még csak kis részben teljesedett be, tehát a mi generációnk számára is üzen általa a Szent Szellem. Fontos odafigyelni a próféciákra, hogy akkor, amikor beteljesednek, mindaz eszébe juthasson a tanítványoknak, amit tudniuk kell, és ami által megmenekülhetnek. Demos Shakarian apja egy 1852-es – később hitelesnek bizonyult – próféciának engedelmeskedve hagyta el szülőhazáját, Örményországot, és telepedett le az USA-ban 1905-ben. Sokan megmenekültek így, de még többen elpusztultak az 1914-ben bekövetkezett török mészárlás alatt. Ez jó példa arra, hogy egy igaz prófécia életet is menthet. Az elmúlt században azonban számos hamis „válság”- prófécia is szárnyra kelt, ami sajnos hiteltelenné tette azokat, akik ilyeneket terjesztettek, mint ahogy azokat is, akik hittek nekik. Nagyon fontos ezért a kipróbálás a gyülekezet nyilvánossága előtt.
A prófétálás tehát embereknek szól épülésre. Az ember úgy tud építeni, ha a beszédében van Ige. Ha valakinek nincs kapcsolata az Igével, nincs a szíve betöltve Isten Beszédével, akkor nem tud építeni, ugyanis az ember a maga lelkével senkit sem tud boldoggá tenni. Isten Igéjét adjuk, és ne a magunk pszichéjét!
Az egyházban a szolgálat nem a prófétálással kezdődik, hanem az építő beszédekkel. Nem baj, ha valaki nem tud még prófétálni – bár mindnyájunk feladata, hogy törekedjünk rá! –, de építeni tud azzal, ha kedves, igei módon szól másokhoz. Az Igével való kapcsolat és a józan, egészséges, építő beszéd alapozza meg a prófétálást.
Intés és buzdítás
Az újszövetségi prófétálás következő célja az intés vagy buzdítás. Az eredeti görög szó, a paraklészisz a parakaleó igéből származik, melynek szótári jelentései az odahívással, bátorítással, közbenjárással állnak összefüggésben. Szintén ebből az igéből származik a paraklétosz kifejezés, ami a Szent Szellem egyik beszélő tulajdonneve. A paraklészisz szó is széles körű jelentéstartalommal bír, melyek a következők: odahívás, segítségül hívás; folyamodás, kérés; felszólítás, buzdítás, jóra serkentő/buzdító/felrázó beszéd/előadás; figyelmeztetés, (meg)intés; megnyugvás, vigasztalás.
Károli – a magyar mentalitást tükrözően – intésnek fordította, míg az angolszász változatokban a buzdítás szerepel. A görög szó jelentéstartalma mindkettőt tartalmazza, de sokkal hangsúlyosabb benne a buzdítás, a bátorítás.
Az eltérő fordítás sajátságos módon befolyásolja a próféciák jellegét a különböző kultúrákban. Szigorú kálvinista befolyás alatt álló közegben sok esetben dörgedelmes, kárhoztató hangvételű – furkósbot jellegű – ítéletek hangzanak el prófécia gyanánt, míg az amerikai kultúrában a bátorítás, a felfrissítés jellemző.
Többször előfordult, hogy karizmatikus körökben is Jeremiás legkeményebb üzeneteihez hasonló próféciák (például: Isten összetör, mint egy cserépedényt) hangzottak el, melyek nem Istentől származtak.
Az Ószövetségben olvasható ítélő próféciák a lázadó, bálványimádó, elzüllött és nagy zűrzavarban élő Izraelnek szóltak, de ott is mindig párosultak ígérettel, vigasztalással, vagyis a kiút megmutatásával. Isten intése sohasem kárhoztat, hanem jobbító szándékkal szól – ellentétben a vallásos, törvénykező keresztények vádló beszédével. A kárhoztatás eredményeként az emberek lelkében a folyamatos bűntudat, csüggedés, félelem, bizonytalanság, elvetettség, sőt pszichés zavarok, nem ritkán fizikai problémák is felléphetnek. A kárhoztató – próféciának nevezett – beszédek megnyomorítják, megkötözik azokat, akik elfogadják, hisznek [azokban]. Ahol viszont az Úr Szelleme működik, ott szabadság van! (2Kor 3:17)
A buzdítás a jóra ösztökél, és ha a Szent Szellemtől van, akkor az erőt is megadja ahhoz, hogy az adott személy meg tudja cselekedni azt, amit az Úr üzen. A buzdító prófécia elengedhetetlen része, hogy felszabadítja a hallgatókat a félelem alól.
A Krónikák második könyvének 20. fejezetében nagyszerű példát találunk a buzdító jellegű prófétálásra. Amikor a moábiták, az ammoniták és a szíriaiak együttesen támadtak Júdára, Jósafát király az egész néppel együtt böjtölve kereste az Urat, és imádkozott segítségért. Ekkor az Úr Szelleme rászállt Jaházielre, aki prófétálni kezdett: „Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt; mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten.” Ezután a próféta a tudomány beszéde („ők a Cic hágóján fognak felmenni”) és a bölcsesség beszéde által („holnap szálljatok szembe velük, …nem kell nektek harcolnotok, [hanem csak] álljatok veszteg”) megmondta nekik, mit kell tenniük. Ezután ismét bátorította és buzdította őket: „…ne féljetek és ne rettegjetek! …mert az Úr veletek lesz!” A prófécia megnyugtat, hatására békességes hit költözik az ember szívébe.
Az Úr úgy is buzdíthat, hogy az üzenet tartalmaz figyelmeztetést, vagyis felhívja a keresztények figyelmét egy bekövetkezendő negatív eseményre. Ez történt akkor, amikor Pál apostol elbúcsúzott az efeszoszi vénektől (Csel 20:28–32).
Pál először összefoglalta szolgálata tanulságait, majd profetikus üzenetet adott át a vezetőknek: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra…” Emlékezteti (buzdítja) őket: a Szent Szellem állította őket a pásztori szolgálatba, hogy őrizzék és táplálják Krisztus Egyházát. Ezután figyelmeztet, hogy a jövőben milyen veszély leselkedik a gyülekezetekre: farkasok fognak közéjük elegyedni.
A farkasok lehetnek olyan vendégprédikátorok, akik rossz motivációból szolgálnak, aminek következtében megosztást, zavart hoznak a helyi gyülekezetbe. Nyerészkedők, magukhoz akarják vonni a híveket, és ebben segítségükre lesznek azok a gyülekezeti tagok is, akik szintén nem tiszta indítékból törekvőek. Nyájas, fonák beszédeikkel megcsalják és behálózzák a megalapozatlan keresztényeket.
Pál próféciájában tehát a tudomány és a bölcsesség beszéde, valamint a szellemek megítélése is megnyilvánult. A Szent Szellem előre adott figyelmeztetést a presbitereknek, először is azért, hogy elkerülhessék a szakadást, másodszor, hogy felkészülten orvosolni tudják a problémát, amikor a jelzett baj bekövetkezik. Nem szükségszerűen kell egy negatív előrejelzésnek bekövetkeznie! Azért szól az Úr, hogy a hívők a látás alapján Isten kegyelmével és erejével együttműködve kikerüljék az ördög csapdáit.
Jézus próféciáiban, mikor az utolsó időkben bekövetkező negatív (félelmetes) eseményekről beszél, szintén többször szerepel a „Vigyázzatok!” felszólítás, ugyanakkor tanácsot is ad, hogyan lehet megállni a nehéz időben. Ebből is egyértelműen látszik, hogy Isten nem mond negatív üzenetet úgy, hogy ne lenne mellette bátorítás, buzdítás. Amikor valóban a Szent Szellem ad negatív jelenségekről üzenetet, az egészséges hívő nem esik kétségbe, hanem él azzal a látással, amit az Úr tár elé.
Pál apostol Timóteushoz írt leveleiben több figyelmeztető próféciát is leír (1Tim 4:1–2 és 2Tim 3:1–9). Először kiszakadt keresztényekről szól, akik démonok tanításaira hallgatnak, majd veszedelmes időkről prófétál Pál szeretett tanítványának. Önmagában nagyon nyomasztóan hatna ez a jövőkép, de a Szent Szellem ad útmutatást is: tájékoztasd erről a testvéreket, te pedig maradj Jézus Krisztus jó szolgája, aki „a hitnek és jó tudománynak beszédeivel” táplálkozik; majd a másik prófécia végén hasonlóan: „De te maradj meg mindazokban, amiket tanultál, tudván, kitől tanultad”.
Az apostol üzenete tehát világos: be fognak következni mindezek, amikről Isten kijelentést adott, nem lehet ezt kikerülni, de ha Timóteus megtartja Isten Beszédét, akkor neki nem fognak ártani. Ez olyan bátorítás, ami erőt ad.
Az a beszéd, ami kétségbeesést, reménytelenséget, kilátástalanságot, menekülésérzést, zavart hoz létre az emberben, semmiképp nem lehet Isten szava: biztos, hogy nem Isten akaratát tartalmazza! Ami bizalmatlanságot ébreszt Isten iránt, nem közelebb visz hozzá, hanem inkább eltávolít, az biztosan hamis prófécia. A kárhoztatás sohasem a Szent Szellem munkája, hanem annak forrása az emberi psziché lehet, illetve sokkal inkább démonok. Az Igét nem szabad pszichéből „ráolvasni” emberekre: ez törvénykezés. Továbbá felekezeti tanítások, tradíciók alapján sem szabad inteni.
Nagyon ritkán fordul elő feddés, dorgálás prófécián keresztül. Olyan embereknek szól így a Szent Szellem, akik makacsul és megátalkodottan nem adják fel bűnös életvitelüket, nem akarnak megtérni. Ilyenkor – ahogy a Júdás levél írja – rettentéssel kell megmenteni őket. Fontos azonban, hogy ilyen esetben is van útmutatás, mert Isten nem lenyomni akarja az embert, hanem felemelni.
A Szellemtől való korrekció, dorgálás esetében azt is le kell szögezni, hogy az mindig konkrétan rámutat a problémára. Nem valamiféle homályos vádbeszéd, mert az csak bűntudat alá helyezi az embert, miközben esetleg fogalma sincs arról, miben kéne magát korrigálnia.
Vigasztalás
A vigasztalás egyértelműen Isten szeretetének, együttérzésének a kifejezése. Általában nehézségekben, próbákban, bajokban nyilvánul meg, kifejezi Isten törődését. Tudomásunkra hozza, hogy látja az Úr a nyomorúságunkat, amelyben vigaszt is akar adni. Természetesen együtt jár a már említett bátorítással, buzdítással, de a vigasztalásban van egyfajta többlet: gyógyító erő a lelki sebek, a belső sérülések bekötözésére.
Isten minden vigasztalás Istene. A vigasztalás személyesen szól valakihez, nyugalmat közvetít, visszahelyezi a megszólított személyt a salomba, az Úr békéjébe.
Isten szemében nagyon fontos a vigasztalás. Nemcsak prófétálással kell egymást vigasztalni, hanem egyszerű beszédekkel is. Kívánatos, hogy a hívőknek kialakuljon az érzéke arra, hogy egymást vigasztalni tudják a Szent Szellem vezetése szerint.
Sőt nemcsak a hívőknek, hanem a külső világnak, az úgymond hitetleneknek is vigaszt kell nyújtani ezekben a napokban, hiszen tömegek kerültek válságos helyzetbe a munkanélküliség, a gazdasági válság miatt. Vigasztalni kell őket, hogy ne adják fel, hogy akarjanak élni, és legyen reménységük, hogy jóra fordul a sorsuk. A nyilvános prédikáció ezt a szerepet is betölti: közvetíti Isten szeretetét, törődését az emberek felé.
Az irgalmas szamaritánus példázatán keresztül Jézus beszélt arról, hogy szükség van feltétel nélküli irgalmasságra a kívülállók felé, hogy megtapasztalják Isten szeretetét, hiszen Jézus akkor halt meg értünk, mikor még bűneinkben éltünk (Róm 5:8). Bizonyos dolgokat meg lehet előlegezni a világiak felé, hiszen Isten még a rosszért is tud jóval fizetni.
Nézzünk most néhány bibliai példát a vigasztalás szolgálatára! Jézus például vigasztalta Mártát és Máriát testvérük,
Lázár halála után (Jn 11:23–26), pedig első perctől arra készült, hogy fel fogja támasztani. Nem egyből támasztotta fel Lázárt, hanem először profetikusan vigasztalta a két hölgyet nagyon erőteljes igékkel: „Feltámad a te testvéred!” Habár tudta, mi fog hamarosan történni, mégis szükségét látta vigasztalni őket, mert az ember lelkének erre szüksége van.
Jézus vigasztalta a többi tanítványát is. Habár rendkívül nehéz napok előtt állt, mégis Ő vigasztalta követőit – János evangéliumának a 14–17. fejezetei mind erről szólnak.
Csupa olyan dolgot mondott nekik, amit talán akkor még nem is értettek, de később nagy vigaszt nyújtott nekik a sötétség óráiban. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem! Az én Atyámnak házában sok lakóhely van. (…) Helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. (…) Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek; nem úgy adom én nektek, mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! (…) Ti is azért ugyan most szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket.” (Jn 14:1–3, 27; 16:22)
Az Úr realista: nem rejti véka alá, hogy az adott helyzetben milyen nehéz dolgok várnak a tanítványokra, ugyanakkor prófétálás által megadja azt a vigaszt, ami gyógyír lesz az övéi számára a nyomorúság, a kilátástalanság idején. Ez jellemezte Pál apostol szolgálatát is. Az Apostolok cselekedetei 14. fejezetében olvashatjuk azt a bámulatos esetet, mikor Lisztrában megkövezi a felbőszített tömeg. Valószínűleg meg is halt, de a tanítványok imája nyomán feltámadt, majd ahelyett, hogy szanatóriumba vonult volna, még ő vigasztalta követőit: „Erősítve a tanítványok lelkét, intvén (vagy buzdítván), hogy maradjanak meg a hitben, és hogy sok háborúságon által kell nekünk az Isten országába bemennünk.” (22. vers)
Ezt az előre jelzett sok küzdelmet végig láthatjuk az apostoli egyház életében, az egyháztörténelemben, és tapasztalhatjuk saját életünkben is. Ugyanakkor azt is látjuk és tapasztaljuk, hogy a Szent Szellem hűséges: örömmel tölti be a tanítványokat, áldottá teszi az életüket. Az Úr az Egyház vigasztalója!
Felhasznált irodalom: Derek Prince: A szellem ajándékai Kenneth E. Hagin: The Holy Spirit and His Gifts The Revelation Gifts of the Spirit The Inspirational Gifts of the Spirit Understanding the Anointing The Ministry Gifts