Téma
Allah szava - Isten szava?
A Korán és a Biblia
Az iszlám a három egyistenhívő világvallás egyike. Tanait az i. sz. 6. század második és a 7. század első felében élt Mohamed kezdte hirdetni. A „próféták pecsétjének” tanításait a Korán tartalmazza, amely az iszlám alapköve. A korán szó hirdetést, felolvasást jelent, vagyis a mű címével is utal a vallás egyik legalapvetőbb sajátosságára, Mohamed kijelentéseinek közvetítésére, tanítására.
Közismert tény, hogy a másik két monoteista világvallás, a judaizmus és a kereszténység a Bibliát vallja szent könyvének. A zsidók ugyan nem fogadják el a Jézus és tanítványai által adott „új kinyilatkoztatást”, az Újtestamentumot; a keresztények azonban a héber Bibliát is a Szent Szellemtől inspirált írásnak tartják, amelynek szerves folytatását képezi saját szent iratuk. A Koránt sem a zsidó, sem a keresztény vallás nem tartja kinyilatkoztatottnak, noha az iszlám hívei úgy tekintenek mindkét monoteista vallás követőire, mint a „könyv népeire” (ahm al-kitáb), akikhez részint szoros vérségi és szellemi kötelék fűzi őket, részint – puszta létezésüknél fogva – az iszlám legfőbb ellenfeleinek számítanak a szemükben. Történelmi hasonlattal élve: az iszlám és a „könyv népeinek” viszonyát úgy kell elképzelnünk, ahogyan a középkori katolicizmus viszonyult a zsidósághoz. Miközben tudta, hogy a zsidóság és a „rájuk bízatott” Ószövetség nélkül nem jött volna létre sem az Újszövetség, sem a kereszténység, mindkettőt a történelem letűnt fejezetének tartotta, amely csakis valami fatális véletlennek köszönhette fennmaradását.
Az iszlám születése
A hagyomány szerint a szegény és jelentéktelen arab törzsből származó Mohamed ibn Abdalláh (570?–632) korán árvaságra jutott, előbb nagyapja, majd nagybátyja nevelte igen nehéz anyagi körülmények között. Állítólag huszonöt évesen vette feleségül a nála jóval idősebb, kereskedelemmel foglalkozó Khadidzsát. Ezután jobb anyagi helyzetbe került, és maga is vállalkozni kezdett. Negyvenévesen kezdte meg prófétai működését, amelynek húsz évéből tízet Mekkában, tízet Medinában töltött.
Kinyilatkoztatásait az évenkénti mekkai zarándoklatokkal egybekötött vásárokon kezdte meg, ahol igyekezett híveket toborozni magának. Mohamed eleinte még nem szakadt el a törzsi társadalom többistenhitétől, a Korán korai fejezeteiben Allah neve nem is szerepel. A próféta a zsidó és keresztény vallás elemeit is igyekezett felhasználni tanításaiban (például teremtés, feltámadás, utolsó ítélet), majd mekkai korszakának végén kidolgozta az egyistenhitet, amelynek központi alakjává Allahot emelte.
Idézetek a Koránból
„Feledésre kárhoztatott” Korán-versek
„Ha egy [Korán] verset eltörlünk vagy feledésre kárhoztatunk, egy jobbat vagy hozzá hasonlót hozunk helyette. Vajon nem tudod, hogy Allah mindenekfölött hatalmas?” (2:106)
Az Ábrahám-vallás
„[Az Írás birtokosai] azt mondták: »Legyetek zsidók vagy keresztények, akkor a helyes úton fogtok járni!« Mondd [nekik]: »Mi Ábrahám vallását [követjük], aki haníf volt, és nem tartozott a pogányok közé.«” (2:135)
Ismáel, a próféta
„Emlékezzél meg az Írásban Ismáelről! Az ígéretét [mindig] megtartotta, és küldött volt, és próféta.” (19:54)
A Kába alapítása
„Emlékezzetek arra, amikor a Házat (a Kábát – G. T.) az emberek számára a látogatás és a biztonság helyévé tettük. És [mondtuk]: »Tegyétek a magatok számára Ábrahám [szent] helyét imahellyé!« És megállapodtunk Ábrahámmal és Ismáellel [mondván]: »Tisztítsátok meg a Házamat azok számára, akik elvégzik a körmenetet, akik vallási buzgalmukban hosszasan időznek ott, s akik meghajolnak, és a földre vetik magukat.« [Emlékezzetek arra], amikor Ábrahám azt mondta: »Uram! Tedd ezt [a várost] biztonságos helységgé, és lásd el a lakóit gyümölcsökkel – azok számára [tedd ezt], akik hisznek közülünk Allahban és a Végső napban!« (…) [Emlékezzetek arra], amikor Ábrahám Ismáellel lerakta a Ház alapjait, és [azt mondták]: »Urunk! Fogadd el tőlünk! Te vagy az, aki [mindent] hallasz és tudsz. Urunk! Tégy minket odaadó híveiddé, leszármazottainkat pedig odaadóan hívő közösségeddé!«” (2:125–127)
A Korán az igazi kinyilatkoztatás
„Leküldötte reád [ó próféta] az Írást az Igazsággal ama [kinyilatkoztatások] bizonyságaképpen, amik előtte voltak. Leküldötte a Tórát és az Evangéliumot korábban útmutatás gyanánt az embereknek. És leküldte [most] a kinyilatkoztatást. Akik nem hisznek Allah jeleiben, azoknak [majdan] súlyos büntetés lesz osztályrészük.” (3:3–4)
A keresztények tévelygéséről
„Ti Írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban, és ne mondjatok Allahról mást, csak az igazságot! Jézus, a Messiás, Mária fia, [csupán] küldötte Allahnak, és az ő szava, amit sugalmazott Máriának, és belőle [kiáradó] szellem. Higgyetek hát Allahban és az ő küldötteiben, és ne mondjátok azt, hogy: »Három!« Hagyjátok abba! Jobb az nektek! Allah csupán egyetlen isten. Magasztaltassék! Hogyan is lehetne gyermeke? Övé [mind]az, ami az egekben és a földön van. Allah elégséges istápoló!” (4:171)
Messiás nem egyenlő Istennel
„A zsidók azt mondják: »Uzajr (Ezra/Ezsdrás) Allah fia.« És a keresztények azt mondják: »A Messiás Allah fia.« Ezt mondják ők a szájukkal. [Állításukkal] hasonlítanak azoknak a beszédéhez, akik korábban hitetlenek voltak. Allah átka legyen rajtuk! Hogy fordulhatnak el [ennyire az igazságtól]?! Írástudóikat és szerzeteseiket és Mária fiát, a Messiást, Allah mellé uraiknak tették meg, holott nem kaptak más parancsot, csak azt, hogy egy istent szolgáljanak. Nincs más isten rajta kívül! Magasztaltassék! [Mennyire fölötte áll ő] annak, akit társítanak [mellé]!” (9:30–31)
A keresztényekhez és a zsidókhoz fűződő viszony
„És egyezséget kötöttünk azokkal is, akik azt mondják: »Mi keresztények vagyunk.« De ők [is] elfelejtették egy részét annak, ami intés gyanánt [leküldetett] nékik. Ezért viszályt és gyűlölséget támasztottunk közöttük, ami a Feltámadás Napjáig [fog tartani]. És Allah közölni fogja majd velük [az Utolsó Ítélet során], hogy mit tettek. Ti Írás birtokosai! Eljött immár hozzátok a mi küldöttünk, hogy világosan elmagyarázzon nektek sok mindent, amit elrejtettetek az Írásból, és [ugyanakkor] sok mindenben elnéző [irántatok]. Fényesség és nyilvánvaló Írás jött Allahtól hozzátok.” (5:14–15)
Fenyegetés a zsidóknak és a keresztényeknek
„Ne mondjátok: »Ha az Írás hozzánk küldetett volna le, mi jobban követnénk az útmutatást, mint ők.« Ám most nyilvánvaló bizonyíték, útmutatás és kegyelem érkezett hozzátok a ti Uratoktól. És ki vétkesebb annál, aki hazugságnak nyilvánítja Allah jeleit/verseit, és elfordul azoktól? Akik elfordulnak a mi jeleinktől/verseinktől, azoknak szörnyű büntetéssel fogunk megfizetni [majdan] az ő elfordulásukért. Vajon mi másra várhatnának ők, mint arra, hogy eljönnek hozzájuk a [halál]angyalok, vagy az Urad jön el, vagy az Urad jelei közül jön el valami?” (6:156–157)
A zsidók és a keresztények kirekesztése
„Ti hívők! Ne kössetek testvérbarátságot a zsidókkal és a keresztényekkel: Ok egymás testvérbarátai! Ha valaki közületek barátságot köt velük – az közéjük tartozik! Allah nem vezeti az igaz útra a vétkes népet.” (5:51)
(A cikk szövegében szereplő valamennyi Korán-idézet Simon Róbert fordítása. – Korán. 3., javított kiadás. Budapest, 1997, Helikon Kiadó.)
Az iszlám (a szó jelentése: „odaadás, alávetés”) célja nem az istennel való személyes közösség elérése, hanem a rendeletei iránti legteljesebb odaadás tevékeny gyakorlása. „Erénye és igazsága nem a jó és a tökéletes isteni eszményhez való vágyakozó közeledés, hanem önállóság nélküli, függő igyekezet a korlátlan mindenhatóság akaratát szolgálni, hogy annak tetszését az engedelmesség révén elnyerje” – írta a jeles magyar iszlamológus, Goldziher Ignác. Az iszlám felfogás szerint isten: ar-rabb, vagyis (mindenható) Úr; az emberek: ibád, azaz rabszolgák; az erény: tárha, vagyis engedelmesség; a bűn: maszíja, azaz engedetlenség.
A mekkaiak körében Mohamed személye és az iszlám iránt tapasztalható ellenállás azonban egyre nőtt, emiatt a próféta 622. július 16-án átköltözött Jaszribba, amelyet később róla neveztek el Medinának, azaz a „Próféta városának”. Ez a nevezetes hidzsra (nem „futás”, hanem a saját törzs elhagyása és csatlakozás egy másik törzshöz) az iszlám időszámítás kezdete. Mohamed és hívei ezzel a tettükkel gyakorlatilag kiváltak a törzsi társadalom kereteiből, ami arra kényszerítette őket, hogy megalkossák mesterséges szervezeti formájukat, az ummát.
Az iszlám medinai formájára jellemző Mohamed vezető szerepének megerősödése, a nemzetségi viszonyokkal való végleges szakítás és a vallásháború köntösébe burkolt rablóhadjáratok (dzsihád) folytatása. A megerősödő iszlám közösség már a hidzsra utáni második évben elindította térítő szándékú fegyveres küzdelmeit, melyek során egyre nagyobb tömegek csatlakoztak hozzájuk. Legfőbb stratégiai céljukat, Mekka elfoglalását 630-ban sikerült elérniük. A Kába körüli törzsi bálványokat elpusztították, s a mekkai törzsek csaknem valamennyi tagja felvette az új hitet.
Sátáni versek
Az ortodox muszlim álláspont szerint Mohamed kinyilatkoztatásait a szájhagyomány a kezdetektől fogva a lehető legpontosabban megőrizte. Annak zömét már a próféta életében, illetve az első kalifa, Abú Bakr idején (632–634) írásban is rögzítették. A dolog azonban – mint arra Simon Róbert, a Korán magyar fordítója is felhívja a figyelmet – korántsem ilyen egyszerű. Példának okáért azt sem tudjuk, hogy a próféta egyáltalán tudott-e írni-olvasni. Készített-e még halála előtt mérvadónak szánt szöveget? Hogy lehetséges továbbá, hogy mind a mai napig annyi önálló Korán-gyűjtemény és eltérő olvasat maradt fenn?
A muszlim hagyományban szinte dogmává merevedett az a felfogás, hogy Mohamed írástudatlan volt, ami annak bizonyítására szolgált, hogy a Korán valóban kinyilatkoztatott – tehát nem tanult vagy másolt – könyv. Mohamed próféciáinak isteni eredetét azonban már a kortársak közül is többen megkérdőjelezték. Erre vonatkozóan az iszlamológusok jó része hitelesnek és jellemzőnek tart egy később lejegyzett történetet: Mohamed éppen a 23. szúra verseit diktálta egyik írnokának, Abdallah ben Abí Sarhnak, amelyben Allah teremtő tevékenységét dicsérte, mikor az írnok elragadtatásában így kiáltott fel: „Áldassék Allah, a legjobb teremtő!” Mohamednek annyira megtetszett e felkiáltás, hogy beleíratta írnokával a szakasz végére. Csakhogy az írnokban ezzel kétség támadt a kinyilatkoztatások isteni eredetét illetően, ezért hamarosan Mekkába szökött, ahol hitehagyott lett.
Úgy tűnik, néha maga Mohamed is bizonytalankodott saját kijelentéseinek „inspirált” voltát illetően. „Nem küldtünk teelőtted küldöttet vagy prófétát anélkül, hogy ha ő kívánt valamit, ne vetett volna a Sátán valamit a vágyába. Ám Allah eltörli azt, amit a Sátán vet oda” – írja a Korán azokról a „feledésre kárhoztatott” kinyilatkoztatásokról, amelyek ugyan Mohamed szájából származtak, ám utóbb nem bizonyultak isteni kijelentéseknek. A „próféták pecsétje” tehát maga sem tekintette véglegesnek egy-egy kinyilatkoztatását: egyesek szerint öt és kétszáz között van azon „sátáni versek” száma, amelyeket később eltöröltek, mások ezek számát húsz körüliben határozzák meg.
Az sem biztos, hogy Mohamednek akár csak eszébe is jutott egy „örökérvényű és változtathatatlan” Koránszöveg készítése halála előtt. A bevett szöveg (textus receptus) készítésének gondolata valószínűleg csak az utódokban vetődhetett fel. A hagyomány szerint a próféta egy másik írnoka, Zajd ben Tábit kezdte el az első kalifa parancsára összegyűjteni a Koránt „papiruszszeletekről, lapos kövekről, pálmalevelekről, lapockacsontokról, állati bordákról, bőr- és fadarabokról, továbbá az emberek szívéből”. Az egyes kinyilatkoztatásokat egyenlő nagyságú lapokra írta fel, majd munkája végeztével az egészet átadta Abú Bakrnak.
Megint más történet szerint Umár, a második kalifa (634–644) gyűjtette össze a szúrákat. Kérdés azonban, hogy ha a Koránt ilyen hamar, a legnagyobb tekintéllyel bíró kalifák idején lejegyezték, miért készültek eltérő szövegváltozatú kódexek hamarosan Baszrában, Damaszkuszban, Kúfában és Homszban – hogy csak a legismertebbeket említsük? Ezek az eltérő szövegvariánsokat tartalmazó írások olyannyira közismertek voltak, hogy 651-ben Kúfában majdnem lázadáshoz vezetett az arab katonák körében kirobbant vita: vajon melyiket tekintsék a próféta hiteles kinyilatkoztatásának?
A Korán mai szövege bizonyíthatóan egy több évszázadig tartó folyamat termékeként alakult ki oly módon, hogy nem egyetlen, hiteles „ősszövegnek” keletkeztek variánsai, amelyből hivatalosan kiválasztottak egyet, hanem már magában a prófétai gyakorlatban is léteztek szövegvariánsok. „A Korán hét olvasatban nyilatkoztattatott ki” – mondta állítólag maga a próféta. Kevéssé ismert, hogy a Koránnak mind a mai napig több szövegváltozata létezik, a standardnak tekintett kiadás pedig csupán 1924-ben látott napvilágot Egyiptomban.
Mindennek tisztázása azért fontos, mert a Korán az egyetemes érvényű „szent írás” igényével lép fel, éppen úgy, mint a Biblia.
Az ősök és az ősírás
Mohamed küldetését az ó- és újtestamentumi próféták modellje szerint képzelte el, vagyis hogy ő Allah kiválasztott küldöttje, aki a Koránt földijeinek, a pogány araboknak közvetíti. O tehát egy „pogány próféta”, akinek küldetése egyetemes, hiszen a Korán nemcsak a régebbi szent írások (a Tóra és az Evangéliumok) folytatása, „javított kiadása”, hanem a kezdetekhez való visszatérés, az „ősírás” helyreállítása. Az iszlám dogma szerint a Korán eredetije a mennyben őrzött táblán található. A Írást éppen ezért umm al-kitábnak, vagyis a „Könyv Anyjának” is nevezték.
A biblia hitelessége
1. Az ószövetségi könyvek szerzői valamennyien Isten szócsöveiként közölték kinyilatkoztatásaikat szóban és írásban: „Prófétát (náví) támasztok nekik az ő atyjukfiai közül, olyat, mint te [ti. Mózes], és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nekik [ti. Izrael népének] mindent, amit parancsolok neki.” (5Móz 18:18) Ezért is nevezték a prófétákat a zsidók a „szellem embereinek” (Hós 9:7), hiszen a Szent Szellem indította fel és „használta” őket: „Az én Uram, az Úr szólt, ki ne prófétálna?” (Ám 3:8). A próféták életének eseményeit legtöbbször apró részletekig ismerjük, s ez alapján törvénytiszteletük és feddhetetlenségük megkérdőjelezhetetlen. A héber Biblia könyvei tehát próféciák, azaz Istentől származó, de emberek által lejegyzett üzenetek.
2. Az újszövetségi könyvek ihletettségének forrását is a Szent Szellem biztosította: „Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Szelleme az, aki szól bennetek” – mondta Jézus tanítványainak (Mt 10:20), akiknek utolsó beszédében három ízben is megígérte, hogy elküldi nekik a Szent Szellemet, aki képessé teszi majd őket arra, hogy róla egybehangzó bizonyságot tegyenek (Jn 14:26; 15:26–27; 16:13). Az Újszövetség szerzői is tisztában voltak azzal, hogy Isten Igéjét jegyzik le a Szent Szellem által. Pál maga nevezi leveleit „prófétai írásoknak” (Róm 16:26), és ezzel ugyanakkora tekintélyre emeli őket, mint az ószövetségi szent iratokat. Pál a vele kortárs apostolokat is prófétáknak nevezi, akiknek a Szellem által jelentetett ki a Jézusban mint Messiásban elnyert üdvösség titka (Ef 3:5).
3. A Bibliában nem szájhagyományozás útján (orálisan) terjedő történeteket találunk feljegyezve. Mind az Ó-, mind az Újszövetség olyan környezetben született meg, amelyben az írásbeliség sok évszázados hagyományra tekinthetett vissza. Izraelben több évszázados múltja volt a betűírásnak, amely lehetővé tette, hogy a legegyszerűbb emberek is megtanuljanak írni-olvasni. A szent szövegek ismerete így nem egy írástudó kaszt kizárólagos jogává vált, amely kénye-kedve szerint közvetíthette azt a tudatlan középnek, hanem valamennyi hívő képes volt teljesíteni a Törvény szavát: „…és írd fel azokat [ti. a parancsokat] a te házadnak ajtófélfáira és a te kapuidra” (5Móz 6:9; 11:20).
4. A Mózes által lejegyzett Törvény írott szövegének történetét is nyomon tudjuk követni a Bibliában. Isten megparancsolta Mózesnek, hogy írja könyvbe valamennyi parancsolatot (2Móz 17:14). Ezek a tekercsek az Izrael vallási életének középpontjában álló frigyláda mellé kerültek (5Móz 31:24–26). A honfoglalás eseményeit utódja, Józsué foglalta könyvbe: „És beírta Józsué e dolgokat az Isten Törvényének könyvébe” (Józs 24:26) – így növekedett lassanként valóságos könyvgyűjteménnyé a Tóra. A babilóni fogság után a próféták helyét az írástudók (szoferim) foglalták el, akik elsősorban a Törvény másolóiként és magyarázóiként voltak ismertek (Ezsd 7:6, 11). A Tóra másolóit igen aprólékos előírások kötötték, amelyek több évszázadon keresztül is biztosították a szent szövegek változatlan formában történő átörökítését.
5. Az Újszövetségnek csak a kereszténység első századaiból több mint ötezer (!) másolata maradt fenn, s ezek némelyike alig egy emberöltővel a szöveg lejegyzése után készült. E hatalmas mennyiségű kézirat alapján kijelenthetjük, hogy semmilyen lényegi változás nem történt a könyvek szövegében az autográf lejegyzés óta. Az apróbb szövegváltozatok, esetenkénti íráshibák a kereszténység egyetlen alapvető teológiai tanítását sem kérdőjelezik meg.
6. A Biblia könyvei történetileg is hiteles adatokat közvetítenek az általuk bemutatott szereplőkről/eseményekről: vagyis forrásértékű történeti dokumentumoknak (is) tekinthetők. Péter apostol szavai az egész Bibliára vonatkoztathatók: „Mert nem kiagyalt mítoszokat követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának” (2Pt 1:16). Az Ó- és Újtestamentum történeti hitelességét külső adatok: kortárs (nem zsidó és nem keresztény!) írók feljegyzései, továbbá jelentős mennyiségű régészeti forrás is alátámasztja.
7. Bár a prófécia nem jövendölést, hanem „valaki nevében történő megnyilatkozást” jelent, a próféták, a jövőre vonatkozóan is számos kijelentést adtak: „Ki hirdetett hozzám hasonlóan? Jelentse meg, és hozza azt elém, mióta e világ népét teremtettem; és jelentsék meg a közeli és távoli jövőt!” (Ézs 44:7) Jézus Krisztus ugyanerre utal Hegyi beszédében: „Bizony mondom nektek, míg az ég és a föld elmúlik, a Törvényből egy ióta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Mt 5:18) Ezért a Biblia nemcsak a történelmi múlt hiteles közvetítője, hanem a jövő titkait is feltárja az értő olvasó előtt, mégpedig néha a legapróbb mozzanatokig.
Háború vagy béke?
Interjú Dr. Kovács Sándor orientalistával, a politikatudományok kandidátusával, a miskolci egyetem politológia tanszékének vezetőjével.
Manapság úton-útfélen azt hallani, hogy az iszlám a béke vallása. Azonban, ha kinyitjuk a Koránt, épp az ellentettjével találkozunk: mindenütt háború…
– Tulajdonképpen az iszlám a társadalmi konfliktusok terméke, harcban és harc által született. Már a pogány arabokra is jellemző volt, hogy önmagukat tekintették a legnemesebb nemzetnek, minden más népet barbárnak tartottak. Az iszlám e barbárokat törvényen kívül helyezi, ellenségnek tekinti, és állandó harcot hirdet ellenük. A későbbiek során kanonizált szent Korán is harci könyv volt. Az iszlám öt oszlopához titkos záradékként sorolódott az iszlám terjesztését szolgáló szent háború, a dzsihád. A prófétára visszavezetett szóbeli hagyományok szent gyűjteménye, a Hadisz a következőképpen foglalta össze mindezt: „Az egész vallás alapja az iszlám, oszlopa az imádkozás, legfelső csúcsa pedig a szent háború Allah érdekében.”
– Létezik ennek a háborúnak allegorikus magyarázata?
– A dzsihád tágabb értelemben a hit terjesztését is jelenti, az iszlám egyetemes térhódítását, a katonai oldaltól egészen a szellemi hódításig, akár házasságok révén is.
– Mit mond a Korán, kik ellen kell harcolni?
– „Harcoljatok a hitetlenek ellen, amíg a vallás teljes egészében Allahé nem lesz” – olvassuk többek között a 8. szúrában. A nők szúrájában az áll, hogy tilos hitetleneket testvérül, barátul vagy segítőül fogadni. És most jön a legmegdöbbentőbb: „Ha hátat fordítanak nektek, akkor öljétek meg őket, ahol csak rájuk akadtok” (4:89). Ezzel tehát mintegy előírja, hogy minden hitetlent meg kell ölni. A „hátat fordít nektek” azt jelenti, hogy ha alkalom adódik rá. A 104. vers kimondja: „Ne lankadjatok a hitetlen nép üldözésében.”
– Ez minden iszlámhívőnek egyformán kötelessége?
– Az iszlám vallás hármas rétegzettségű. Az első rétegben vannak az iszlám hívők általában, akik betartják az iszlám öt oszlopának parancsolatait, vagyis ahhoz a hitvalláshoz tartják magukat, hogy Allahon kívül nincs más isten, és Mohamed Allah küldötte; továbbá megteszik a rendszeres, napi öt alkalommal végzett imádkozást, az alamizsnálkodást, a ramadán havi böjtölést és a zarándoklást. E széles halmazon belül van a „muaminok”, az igazhitűek csoportja, akik betartják a hit hat pillérét. Ez a hat pillér az Allahban, angyalaiban, könyveiben, küldötteiben, a végítéletben, valamint a végzetben való hit. A harmadik és egyben legmélyebb köre a hitnek, ha valaki „szaddik”, azaz jóravaló, jámbor. A jámborok a valódi istenfélők, az igazak, akik mindenről hajlandók lemondani a hit érdekében, beleértve anyagi javaikat is.
– Hogy viszonyulnak ezek a jámborok a kevésbé vallásosakhoz?
– Természetesen kritizálják őket, szemrehányást tesznek nekik, de úgy gondolják, hogy idővel majd megérnek arra, hogy a legmagasabb körre jussanak.
– Mennyi az esélye annak, hogy pacifista irányt vehet fel az iszlám?
– Jelenleg ennek az esélye nulla, éppen azért, mert a háború adja az iszlámnak a lényegét.
– Földrajzilag hogyan oszlik meg az említett három csoport?
– Ilyen kimutatások nem készültek, inkább az országok jellegéből, politikájából lehet következtetni arra, hogy hol sikerült a fundamentalistáknak megszerezniük a hatalmat, és bevezetniük az iszlám jogot, a sariát.
– Várható ebben valamiféle változás?
– Oszama bin Laden és a terroristák legfőbb célja nem Amerikának a megbüntetése, megalázása, az amerikai szimbólumok tönkretevése. Elsődleges célja a várt visszacsapás által a muszlim világ felrázása, a vallás felé fordítása, és aztán, amilyen mértékben csak lehet, fundamentalizálása.
– Hol lehet erre a radikalizálódásra számítani?
– Elsősorban nem a nyugati országokban élő muszlimok körében, hanem épp ezeken kívül: olyan népes országokban, mint Indonézia, Fülöp-szigetek stb. Hogy hova fog vezetni az iszlám világnak ez a fundamentalizálódása, ezt nehéz megjósolni, de nagyon félelemgerjesztő.
– De bin Laden nyilván a nyugati muzulmánokat is megcélozta, hogy ébredjenek fel, és jobban szánják oda magukat…
– Oket is megcélozta, de úgy gondolom, hogy őket ötödik hadoszlopként szeretné felhasználni a terrorcselekményeknél.
– Kiknek van tehát igazuk? Azoknak, akik azt mondják, hogy az iszlám a béke vallása, vagy azoknak, akik a harc vallásaként aposztrofálják?
– Azt hiszem, az iszlám soha nem volt, és merem állítani: jelen formájában soha nem lesz a béke vallása. Bár kétségtelen, hogy az „iszlám” szó tartalmazza azt a három betűt, amely arabul békét is jelent, de az az ige, amelyből az „iszlám” szó mint főnév származik, pontosan azt jelenti, hogy alárendelni, alávetni. Nem másnak veti alá magát az iszlámhívő, mint Allah akaratának. Itt már szó sincs békéről. Nem a béke, ellenkezőleg: mindig is a háború volt az iszlám kísérőjelensége, mely elszakíthatatlan tőle.
Hívő zsidók és keresztények természetesen sem a Biblia „bővített és javított kiadását”, sem annak prófétáját, Mohamedet nem fogadhatták el. A két monoteista vallással történő végleges szakítás után a próféta saját szellemi elődjét Ábrahámban találta meg, aki mind a judaizmus, mind a kereszténység kialakulása előtt élt, és fián, Ismáelen keresztül az arabok ősatyjának lehetett tekinteni. Mohamed medinai tartózkodása alatt dolgozta ki az úgynevezett „Ábrahám-vallást”. Eszerint Ibráhím olyan „elhajló” (haníf) volt, aki otthagyta pogány lakhelyét és vele együtt a bálványimádást, hogy Allah szolgája legyen. Az iszlámban a haníf szó a keresztény és a zsidó vallástól, de a pogány bálványimádástól is elkülönülő, igaz, istenkereső vallásos embert jelenti.
A Koránt csak felületesen ismerő, vagy akár csak átlapozó olvasónak is feltűnik, hogy a könyv csak úgy hemzseg az ó- és újszövetségi nevektől: Noé, Ábrahám, Izsák, Ismáel, Jákób, József, Mózes, Jób, Dávid, Jónás, Illés; Zakariás, Keresztelő János, Mária, Jézus szerepel benne sűrűn – hogy csak a legismertebbeket említsük. E bibliai szereplőkkel kapcsolatos kijelentések némelyike a szentírási történetek kissé bárgyú újrafogalmazása, mások apróbb-nagyobb csúsztatásokkal vannak tele, megint mások viszont egészen elképesztő „új kinyilatkoztatásokat” tartalmaznak. Ilyen szándékolt csúsztatás például, hogy Jákób – Mohamed szerint – halálos ágyán „Ábrahám, Ismáel és Izsák istenét” hívta segítségül; vagy hogy Ismáelt – az arabok bibliai ősét – prófétának nevezte.
Nyilvánvalóan Mohamed fantáziájának szüleménye az a történet is, amely az iszlám legfőbb szentélyének, a mekkai Kábának az alapítását Ábrahámnak és Ismáelnek tulajdonította. A Bibliában természetesen egyetlen szó sem esik arról, hogy Ábrahám elűzött fiával együtt Arábiában járt volna, még kevésbé, hogy ott egy bálványimádó szentély alapjait vetette volna meg. (A Kába egy 25 × 10 centiméteres, tojás alakú, fekete meteorit, amelyről az arabok azt tartják, hogy Allah földre szállt jobb keze.)
Hasonló kijelentésekre bukkanhatunk a Koránban az újszövetségi szereplőkkel, különösen a Názáreti Jézussal kapcsolatban. Mohamed nagy tisztelője lehetett Máriának, hiszen Jézust következetesen csak „Mária fiaként” (Ísá ben Marjam) emlegeti. Elismeri a szűztől születést – amit a zsidók mereven elleneznek –, ugyanakkor a zsidókhoz hasonlóan többistenhittel vádolja a keresztényeket. Mohamed szerint Jézus teremtett lény; a zsidók nem őt ölték meg a kereszten, hanem valaki mást végeztek ki helyette, mivel Allah magához emelte. Szerinte a Názáreti nem Isten fia, s vele nem is lehet egylényegű, hanem csupán Allah egyik küldötte. Mohamed saját magát tekinti „tanúnak, intőnek, figyelmeztetőnek, Allah küldöttjének, prófétának”, sőt a „próféták pecsétjének” és „örömhírhozónak”. Ez utóbbi cím az újszövetségi „evangélista” (euangelisztész) pontos megfelelője, s a keresztényeknek Pál apostol szavait juttatja eszébe: „De ha szinte mi, vagy mennyből való angyal hirdetne is nektek valamit azon [az evangéliumon] kívül, amit nektek hirdettünk, átok legyen!” (Gal 1:8)
Az Írás népei
Mohamed magát eredeti vallásalapítónak, az ószövetségi próféták és Jézus Krisztus jogos utódjának tartotta. Nem tagadta ugyan, hogy „Allah Írása” eljutott Izrael fiaihoz, Mózeshez, Keresztelő Jánoshoz és Jézushoz, de szerinte ők csak „egy részt” kaptak a teljes kinyilatkoztatásból, amelynek ő az igazi közvetítője. A korai szúrákból kitűnik, hogy e tanítások miatt Mohamed állandó védekezésre kényszerült a kortárs zsidókkal és keresztényekkel szemben, akik mélyen megvetették és kigúnyolták a próféta „kinyilatkoztatásait”.
Mohamed mindezt úgy értelmezte, hogy a zsidók és a keresztények „kiforgatják szavait”, elutasítják Allah küldöttjét. Mohamed láthatólag nem értette, hogy ha valaki hisz a Bibliában, miért nem fogadja el „Allah végső kinyilatkoztatását”, a Koránt. Mivel trükkös módon az ószövetségi próféták (a Koránban: „Allah prófétái”) utódjának állítja be magát, ezt fordítja fegyverként a zsidók ellen: „Miért öltétek meg korábban Allah prófétáit, ha [különben] hívők vagytok?” (2:91) Ily módon személyének elutasítását bizonyítékként használja saját próféta volta mellett.
Az Írás népeihez fűződő viszony egyik pólusát a Koránban a semlegesség jelenti: „Vitatkozni akartok velünk Allahról? O [egyképpen] a mi Urunk és a ti Uratok. A mi cselekedeteink ránk tartoznak, a ti cselekedeteitek rátok” – áll a 2. szúrában. Az ellentétes pólust a kölcsönös kiátkozás, a Pokollal és a Halál démonaival történő fenyegetőzés, valamint a társadalmi-szociális kirekesztés jelenti. A Nyugat és Izrael elleni fékevesztett gyűlöletnek azonban történelmi okai is vannak. Az iszlám az első nagy vereségeket a keresztes hadjáratok korában (11–13. század) szenvedte el, bár Európa nyugati feléből csak a 15. század végén, a Balkánról pedig csak négyszáz évvel később szorult ki. Az iszlám zsidóellenesség az aktív cionizmus kibontakozásának idején (19. század vége, 20. század eleje) erősödött fel, majd Izrael Állam megalakulásával (1948) kulminált. Az iszlám vallási rendszer a mai napig nem tud mit kezdeni a 19. századi Európában kialakult, és a 20. században a világ szinte valamennyi fejlődő országára rákényszerített szekuláris „nemzetállam” fogalmával. Az utóbbi tíz-húsz év erőteljes globalizációs hatásai – amiben Keleten elsősorban a „nyugati” (zsidó–keresztény) erkölcsi, társadalmi és kulturális értékrend térhódítását látják – olyan kihívás elé állították az iszlámot, amely végzetes robbanással fenyegeti nemcsak Allah híveit, hanem az egész emberiséget.
