Az iszlám és Amerika

Részlet a neves amerikai szerző, dr. Randall Price Dzsihád – Amerika, Izrael és a radikális iszlám című könyvéből, amely a napokban jelenik meg magyarul. Könyvét 2001. szeptember 11-e előtt kezdte írni, de a terrorakció után fejezte be.

Az iszlámon belüli újjáéledés folyamata a világ különböző részein nagyon is valós. Hamarosan sorra kell kerülnie egy végső összecsapásnak a muzulmán világ és a zsidók által meghódított nem muzulmán világ között. Az öbölháború csupán főpróba volt az eljövendő konfliktushoz… Világ muzulmánjai – az USA-ban élőket is beleértve –, készítsétek föl magatokat az eljövendő konfliktusra! Dr. Israr Ahmed Amir

Én azt mondom, hogy ezek az események [hogy az USA bombázni kezdte Afganisztánt] az egész világot két táborra osztották: a hit táborára és a hitetlenség táborára. Így aztán minden muzulmánnak támogatni kell vallását. Oszama bin Laden

Az iszlám, bár egységes rendszer, és semmiféle eltérést nem engedélyez „a hit öt oszlopától”, mégsem tekinthető monolitikus vallásnak. Mintegy hetvenhárom kisebb irányzatát ismerjük (mint például a vahabitáknak vagy más néven alavitáknak az a puritanista ága, amelyhez a szír elnöki Asszad-dinasztia is tartozik), mégis a legtöbb mai muzulmán ország a két fő ortodox ágazatra, a szunnitákra és a síitákra oszlik. Mindkét fő szektából kerülnek ki iszlám terroristák (mint ahogyan még számos kisebből is).

Például az irakiak szunniták, az irániak viszont síiták, mint ahogyan a szíriaiak is (így Iránnak és Szíriának egyaránt fontos szerepe volt abban, hogy Libanonban létrejött a síita Hezbollah). A szaúd-arábiaiak az afgánokkal és a pakisztániaiakkal együtt szunniták, a palesztinok között viszont vannak szunniták, és vannak síiták is (Jasszer Arafat például szunnita). Ezeken a vallási felosztásokon túlmenően a média számos további különböző kifejezéssel írja le a terrorakciókat támogató vagy elkövető muzulmánokat. Ennek megfelelően beszélnek fundamentalista muzulmánokról, militáns muzulmánokról, fanatikus muzulmánokról, szélsőséges muzulmánokról és radikális muzulmánokról.

Mindezek a kifejezések egyszerűen csak az iszlám követőire vonatkoznak, függetlenül attól, hogyan értelmezik a Koránt, illetve hogyan alkalmazzák a dzsihád tanítását. Ugyanakkor a mai, „politikailag korrekt” álláspont az, hogy a terrorizmusból részt vállaló muzulmánok nem az iszlám tanításait képviselik, és azoknak a mérsékelt muszlimoknak a többsége nem is fogadja el őket, akik a dzsihádot csupán szimbolikusan, belső erkölcsi küzdelemként értelmezik. De vajon a muzulmán többség iszlámja valóban más vallás volna, mint az, amit a terroristák magukénak vallanak? És ha a radikális terroristák álláspontja nem az iszlám terméke, akkor vajon honnét származik? Mi az pontosan, ami egy muzulmánt militánssá tesz?

Honnan származik a radikális iszlám?

Az amerikai elnöktől kezdve olyan sztárriporterekig, mint Peter Jennings rengetegen fogalmazták meg egyhangúlag azon véleményüket, miszerint az iszlám terroristák nem magát az iszlám vallást képviselik. A Korán és a Hadith tanításai azonban abszolutizálva és ellentmondást nem tűrő hangnemben mutatják be a külső dzsihád koncepcióját. Hogy az iszlám terroristák vallása voltaképpen nem is iszlám, illetőleg hogy az ő vallásuk az iszlámnak bosszúszomjjal és torz politikai motivációkkal átitatott, elferdített változata, míg a valódi iszlám vallás békés és szeretetteljes – az ilyen állításokat a tények egyszerűen nem támasztják alá. Az iszlám egész történelmére jellemző, hogy képviselői a vallásukat hódításokkal és visszahódításokkal terjesztették a Közel-Kelet termékeny félholdjától egészen Nyugat-Európáig, és sokakat meggyilkoltak vagy rabszolgaságra vetettek, akik nem voltak hajlandóak áttérni az iszlámra.

Nem minden egyes hódítás történt a kard erejével; az iszlám korai periódusában Mohamed követői menedéket ajánlottak fel a zsidóknak és eretnekként megbélyegzett keresztényeknek a bizánci (keleti ortodox) és a katolikus (nyugati ortodox) többség üldözése elől. Egyes esetekben az iszlámnak sikerült abba a politikai vákuumba belépnie, amely más birodalmak meggyengülése nyomán állt elő. Így történt ez a Bizánci Császárság esetében is, ami sokáig a legfőbb akadályát képezte az iszlám terjedésének Délkelet- és Közép-Európa irányába, többek között a keresztes lovagok tevékenysége nyomán is. Más esetekben pedig (mint például Szerbiában) a muzulmánok körében tapasztalható magas születési arányok változtatták meg a lakosság demográfiai térképét, és jutatták az iszlámot domináns szerepbe.

Az iszlám által az elmúlt ezernégyszáz év során elfoglalt országok és kultúrák közül csak kevésnek sikerült a későbbiek folyamán visszaszereznie földjét vagy helyreállítani vallását. Esetenként mégis sikerült visszahódítani az iszlám által elfoglalt területeket, bár fél évezredbe telt, mire kiszorították a muzulmánokat Európából; a keresztes hadjáratok pedig az egyetlen ritka kivételt jelentik a Szentföld visszahódításának tekintetében.

Az első világháború után a vallásnak és az államnak azt a fajta összefonódását, amely a muzulmán országokban már a 7. századtól kezdődően létezett törvényi szinten, bizonyos csoportok sokkal agresszívabban kezdték hirdetni, úgymond az iszlám megtisztítása érdekében. Hogy egy ország muzulmán lakosságát olyan világi kormányzat irányítsa, amely akár nem muzulmán erők kontrollja alá is kerülhet, az elképzelhetetlennek számított. Az iszlámnak misszionáriusok segítségével, tehát nem erőszakos eszközökkel való terjesztése (a davah) nem bizonyult elég hatékonynak ahhoz, hogy az ilyen kormányzatokat megdöntse, és az iszlám első számú világmiszszióját betöltse, nevezetesen azt, hogy az egész muszlim világot a tiszta iszlám égisze alatt egyesítse. Szükségesnek érezték a forradalmi iszlám újjáélesztését és a szélsőséges dzsihád felelevenítését a kívánt egyesítés megvalósításához. Így tehát az iszlámnak az a formája, amely a 7. századtól fogva hódításokon keresztül terjesztette az iszlámot, most újra megjelent a modern radikális iszlám képében.

Az új, szabad szellemű, demokratikus afgán kormány

Ennek a militáns hangsúlyeltolódásnak a gyökerei visszavezethetők az 1880-as évek elején elkezdődött folyamatokra, mint például a tabligi Dzsamaat létrehozása Pakisztánban azzal a céllal, hogy a radikális iszlám terjesztését elősegítse. Mára ennek a szervezetnek az éves konferenciáin, amelyeket a pakisztáni Pandzsáb tartomány Radzsvind nevű városában tartanak, több mint egymillió muzulmán vesz részt a világ minden tájáról. A mekkai hadzs után ma már ez számít a muzulmánok második legnagyobb tömeggyűlésének.

A mekkai hadzs – a világ legnagyobb tömeggyűlése

A radikális iszlám növekedésének további lökést adott a Szovjetunió szuperhatalmi státusának hanyatlása, továbbá az elmúlt néhány évtizedben az olajtermelésből származó óriási gazdagság. Tulajdonképpen ez az olajvagyon tette képessé a radikális iszlámot arra, hogy a nemzetközi terrorizmus domináns erejévé nője ki magát.

Az iszlám dzsihádnak az a hajtása, amelyhez Oszama bin Laden is tartozik, Délnyugat-Ázsiában bontakozott ki, és mára a terrorizmus epicentrumát áthelyezte a Közel-Keletre. Az iszlám eme dzsihádcentrikus ágazata úgy tudott komolyabb befolyásra szert tenni, hogy sikerült beszivárognia Pakisztán teológiai iskoláiba (az úgynevezett madrasszákba), amelyek az ország fő oktatási rendszereként funkcionálnak. Innen aztán a pakisztáni klerikusok és a muszlim misszionáriusok terjesztették el ezt a befolyást a volt szovjet blokk és Kelet-Európa muzulmán közösségeiben. Ennek eredményeképpen, ahogyan azt Ray Takeyh, a washingtoni Közel-Keleti Politikai Intézet kutatója megfogalmazta: „A nemzetközi dzsihádmozgalomnak a kihordási szakaszban sikerült elkerülnie a nemzetközi közösség vizsla tekintetét, amelyet aztán hamarosan alaposan zavarba hoztak a radikalizmus új képviselői mozgalmuk intezitásával és kiterjedésével.”

A tálib rendszer teológushallgatókból állt

Ezekből a teológushallgató csoportokból jöttek később az Afganisztánt az iszlám legortodoxabb formája alá rendelő politikai rendszer képviselői. Értelmi zavarokkal küszködő vezetőjüket, Mohamed Omar mullahot követve (aki az orosz–afgán háborúban egy aknatámadás következtében agyvérzést kapott, és ugyanabban a háborúban az egyik szemét is elvesztette) Kabul városában megkísérelték létrehozni az évszázad első igazi iszlám államát (kalifátusát) , és bevezették a saríát (az iszlám törvényt). Ez az állam olyan forradalmi modellként volt hivatott szolgálni, amelynek mintájára minden iszlám államnak át kell alakulnia, történjék az önként avagy hódítás által.

Omar mullah

Tehát nem csupán a Nyugat az egyetlen olyan civilizáció, amelyet iszlám invázió fenyeget. India hindu és buddhista civilizációját is eltörölte egykoron a muszlim mogul invázió (arra pedig mindnyájan emlékszünk, hogyan rombolta le a közelmúltban a tálib rezsim Afganisztánban a hatalmas, kőből készült Buddha-szobrokat). A mai India szembeötlő szegénysége pontosan ennek az egykori muzulmán inváziónak és pusztításnak a következménye. A Közel-Keleten zajló konfliktus pedig, amely 1948-ban az első izraeli–arab háborúval vette kezdetét, további lökést adott a radikálisoknak, hogy újra felvessék a globális versengés témáját az új „keresztes lovagok” cionista–nyugati szövetsége és az iszlám között.

Ennek az igen látványos növekedésnek az ellenére a radikális iszlám terjedésének számos harmadik világbeli muzulmán országban, valamint több közel-keleti arab államban, így még az iszlám birodalom szívének számító Szaúd-Arábiában is sikeresen gátat szabott az az amerikai külpolitika, amely a világi kormányzatokat igyekezett befolyásolni. A radikális iszlám követői ezért különösen neheztelnek Amerikára, ráadásul több ilyen országban amerikai katonai erők állomásoznak. Az Egyesült Államoknak egy iszlám ország (Irak) ellen indított katonai akciója az öbölháború során pedig már egyenesen bosszúért kiáltó beavatkozásnak számított.

Amikor Amerikát 2001. szeptember 11-én támadás érte, a jenkik már jó ideje a radikális iszlám terroristák célkeresztjében álltak. A Líbiában, Szíriában, Jemenben, Afganisztánban, Szudánban, Egyiptomban, Szaúd-Arábiában, Iránban és természetesen Irakban működő radikális iszlám csoportok már korábban is – az 1980-as évek kezdetétől fogva – indítottak támadásokat a muzulmán földön való amerikai jelenlét szimbólumai ellen. Például 1983 őszén a Gulf Air 737-ese zuhant a Perzsa-öbölbe, miután bomba robbant az utastérben; egy robbanószerrel telerakott teherautó pedig kétszáznegyvenegy tengerészgyalogost ölt meg a bejrúti reptéren állomásozó amerikai erők barakkjainál. Öt évvel később egy líbiai terrorista helyezett el egy bőröndbe szerelt bombát a PanAm 103-as számú járatán, amely a skóciai Lockerbie fölött robbant föl, és a fedélzeten tartózkodó mind a kétszázhetven személy elpusztult. A következő évben is sok amerikai volt a százhetvenegy áldozat között, akik egy francia DC–10-es gépen utaztak, amelyet a Libanoni Iszlám Szent Háború néven ismert csoport robbantott fel. Ott van azután a Világkereskedelmi Központnál 1993-ban elkövetett robbantás, továbbá az 1998-ban a kenyai és tanzániai amerikai nagykövetségek elleni merényletek. Szakemberek meggyőződése szerint mindkettőt Oszama bin Laden szervezte, a támadások amerikai áldozatainak száma pedig elérte a kettőszázharmincat. Azután 2000. október 12-én az U.S.S. Cole nevű torpedóromboló, amely a jemeni Áden kikötőjében horgonyzott, két olyan öngyilkos robbantó támadásának áldozata lett, akik az Ádeni Iszlám Hadsereg elnevezésű csoport tagjai voltak. Tizenhét katona halt meg, és több mint negyvenen veszítették el végtagjaikat vagy szenvedtek súlyos sérüléseket a robbanás során, amely több mint tízméteres lyukat ütött a hajó oldalán.

A U.S.S. cole hadihajó felrobbantott oldalával

Mindezeket az Amerika elleni támadásokat radikális muzulmánok hajtották végre, sőt sokan iszlám összefüggéseket gyanítanak más támadások mögött is, mint amilyen például a TWA 800-as járatának rejtélyes lezuhanása volt Long Island fölött, illetve az Alfred P. Murrah nevét viselő szövetségi épület felrobbantása Oklahoma Cityben. Ezenfelül csak az új évezred kezdete óta több mint kétszáz terrortámadás-kísérletről tudunk, amelyeket vagy tetten értek, vagy elhárítottak az amerikai hírszerző szolgálatok. Ezeket a próbálkozásokat elhallgatták a nagy nyilvánosság elől.

Oszama bin Laden, a költő

A keresztes hadsereg porrá vált,
amikor felrobbantottuk al-Khobart
az iszlám bátor ifjaival,
akik nem félnek a veszélytől.
Ha fenyegetik őket:
„A zsarnokok meg fognak ölni titeket”,
azt felelik: „Halálunk győzelem.”
Én nem árultam el azt a királyt,
ő árulta el a szent helyet,
és beengedte a szent országba
az emberiség legmocskosabb fajtáját.
Esküt tettem a nagy Allahra,
hogy küzdeni fogok mindazok ellen,
akik elutasították a hitet! (…)
Ó, William, holnap megtudod majd,
ki lesz az a fiatal, aki szembeszáll
félrevezetett testvéreiddel!
Fiatalok, akik mosolyogva harcolnak,
és vörösre festett dárdákkal
térnek vissza.
Allah tartson engem közel a hősökhöz,
az emberekhez a békében,
a démonokhoz a háborúban.
Oroszlánok az őserdőben,
de fogaik dárdák és indiai kardok.
A lovak a tanúim, hogy keményen
hajtom őket előre a csata tüzében.
A csata pora tanúskodik mellettem,
és hasonlóképp maga a harc is,
ezek az írótollak és a könyvek! (…)
Kész vagyok feláldozni önmagamat
és vagyonomat a hősökért,
akik sohasem hagytak cserben;
a hősökért, akik sohasem telnek be
a halállal vagy riadnak el attól,
akkor sem, ha a háború malma
megfordul;
a harc hevében nem törődnek semmivel,
és az ellenség őrületét
őrült bátorságukkal gyógyítják. (…)
Elutasítottam minden kritikust,
akik a rossz utat választották;
elutasítottam azokat,
akik élvezik a klubokban a tűzhelyeket örökké csak beszélgetve;
elutasítottam azokat,
akik annak ellenére,
hogy el vannak veszve,
azt hiszik, elérték a célt.
Tisztelem azokat, akik kitartottak,
nem kérdezve és nem zavartatva
a nehézségektől;
sohasem adva föl céljaikat,
az út minden nehézsége ellenére sem;
akiknek a vére az olaj ahhoz a lánghoz,
amely a zűrzavar sötétségében vezérel.
Még érzem Al-Quds [Jeruzsálem]
elvesztésének fájdalmát
belső szerveimben,
ez a veszteség,
mint az égő tűz bensőmben.
Nem árultam el szövetségemet Istennel,
még amikor országok árulták is el azt! (…)
Az elnyomás és megaláztatás falait nem rombolhatja le, csak golyózápor.
A szabad ember nem adja át a hatalmat hitetleneknek és bűnösöknek.
Vérontás nélkül nem lehet
a lealacsonyítást és a megbélyegzést
letörölni a homlokról.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük, milyen óriási fenyegetést jelent a nyugati civilizációra ez a dzsihádon keresztül megvalósuló iszlám expanzió, vessük kicsit alposabb vizsgálat alá a radikális muzulmánok hitelveit!

Miben hisznek a radikális muszlimok?

A radikális iszlám hitrendszerében a külső dzsihádra való iszlám felhívás összevegyül a mártírság erényével, és mindez a Korán szövegeinek arra az értelmezésére épül, amely egyrészt igazolja a terrorizmust és az öngyilkos robbantásokat, másrészt az örök hedonizmus jutalmát ígéri a mártíroknak. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a radikális terrorizmust támogató szegény muzulmán országok lakosságának túlnyomó többsége írástudatlan, így a Koránt nem képesek önállóan olvasni, és az is kérdéses, hogy mennyit értenek az állandóan ismételgetett versek tartalmából. A tálib vezetés viszont olyan pakisztániakból és afgánokból áll, akiket igazi mudzsahideknek, azaz „Allah szent harcosainak” tartanak. Ők egy olyan tisztán iszlám államot hoztak létre, amely rendkívül mereven követi azokat az „erényes muszlim ideálokat”, amelyeket Mohamed próféta rögzített. A radikális muzulmánok szilárdan hiszik, hogy az umma(a nemzetközi muszlim közösség) problémáinak igazi megoldását csakis az igazságos khilafa (a vallást és a politikát teljes mértékben összekapcsoló és az iszlám törvény irányítása alatt álló állam) létrehozása oldhatja meg, amely egyesíteni fog minden iszlám földet és népet, a világ többi részét (a nem muzulmánokat) pedig aláveti Allahnak. Azt az elképzelést, hogy mindaddig folytonosan küzdeniük kell a nem muzulmánok ellen, amíg azok át nem térnek az iszlámra, vagy alá nem vetik magukat az iszlám tekintélyének, illetve amíg el nem pusztulnak, a Koránból veszik. A mérsékelt muzulmánok azonban váltig állítják, hogy az iszlám senkire nem kényszeríti rá a vallása megváltoztatását. Rendszerint a 2. szúra 256. versére hivatkoznak, amely így szól: „Nincs kényszer a vallásban.” Azonban egy iszlám tudós szerint a „nincs kényszer” kifejezéssel az embereket arra kárhoztatjuk, hogy kénytelenek legyenek gonoszt cselekedni, ugyanakkor a vallásnak az a kötelessége, hogy az embereket rákényszerítse az igazságra. Mi más okból kellene megölni egy hitetlent, mint a vallásáért? Mohamed próféta ezt mondta: „Harcoljatok ellenük, amíg nem lesz többé megkísértés, s míg a hitvallás csupán Allahé lesz!” (2:193) Ez a hadith is Allah szavaiból származik: „Harcoljatok tovább ellenük, amíg el nem ül a vihar, és a vallás Allahé nem lesz!”

A radikális muzulmánok abban hisznek, hogy ők nem terroristák, hanem mártírok. Van azonban a kettő között egy óriási különbség – ahogy valaki jogosan rámutatott –, mégpedig az, hogy egy mártír ezt mondja: „Meghalok azért, amiben hiszek”; a terrorista viszont ezt: „ Te fogsz meghalni azért, amiben én hiszek.” Figyelembe véve, hogy ártatlan embereket támadnak meg, a napnál világosabb, hogy terroristák.

Vajon miért vállalja egyre több nő is a „mártír” szerepet?

És hogy miért készek meghalni? Azért, mert hetvenkét hurit, azaz égi szüzet ígértek nekik, akik a Paradicsomból hívogatják őket. A Titmzi című hadith a második kötetében (35–40. és 138. oldalak) részletes leírását adja ezeknek az örökké fiatal és halhatatlan lényeknek, akik szexuális szolgáltatásaikat ajánlják fel a halott mártíroknak. Az egészben az a legironikusabb, hogy a mártíroknak megígért paradicsomi életstílusról sok minden elmondható, csak az nem, hogy erényes lenne; a radikálisok mégis az állítólag „erényes ideálokat” hirdető iszlám legelkötelezettebb követőinek tartják magukat.

Az iszlám figyelmeztetése a nem muszlimokkal való összekeveredés ellen

„Szolgáljátok [őt], aki a földet fekhelyetekké, az égboltot építménnyé tette, és aki az égből vizet küldött le, s azzal mindenféle gyümölcsöt termesztett – táplálékul nektek. Ezért ne helyezzetek Allah mellé hozzá hasonló [isteneket], holott ti tudjátok [azt].” (2:22)

„A hívőknek nem szabad hitetleneket testvérbarátoknak fogadniuk a hívők helyett! Aki eképpen cselekszik, az nem várhat Allahtól [segítséget] semmiben. Kivételt képez az, ha komoly félnivalótok lenne tőlük…” (3:28)

„Ti hívők! Ne kössetek szoros barátságot olyanokkal, akik nem tartoznak közétek! Mindent elkövetnek, hogy zavart okozzanak köztetek, és szeretnék, ha szorult helyzetbe kerülnétek. Már a szájuk is elárulta gyűlölségüket, ám még rosszabb az, amit a keblükben rejtenek.” (3:118)

„Ti hívők! Ne kössetek testvérbarátságot a zsidókkal és a keresztényekkel: Ők egymás testvérbarátai! Ha valaki közületek barátságot köt velük – az közéjük tartozik! Allah nem vezeti az igaz útra a vétkes népet.” (5:51)

„Hogy is lehetne a pogányoknak egyezségük Allahhal és küldöttével – kivéve azokat, akikkel a Szent Mecsetnél kötöttetek egyezséget?…” (9:7)

„Ti hívők! A pogányok tisztátalanok! Ezért ne közelítsenek a Szent Mecsethez ez után az év után!…” (9:28)

„Szép példaképetek volt pedig Ábrahámban és azokban, akik vele voltak. [Emlékezz arra], amikor azt mondták a népüknek: »Mi ártatlanok vagyunk a ti [bűnötökben] és abban, amit Allah helyett szolgáltok. Megtagadunk benneteket. Viszály és gyűlölség támadjon közöttünk örökre – amíg nem egyedül Allahban hisztek!«…” (60:4)

A Middle East Forum újságírója, Daniel Pipes, aki szakértő az iszlám tárgykörében, beható vizsgálat alá vetette mind Oszama bin Laden, mind az Amerikára támadó öngyilkos robbantók múltbeli viselkedését. Azt figyelte meg, hogy ezek az emberek „a hatalom valóságos mániákusai…, akik sokkal tehetségesebbnek bizonyulnak politikusként, mint amennyire az iszlám előírásait sikerül betartaniuk. Sőt, ezek az iszlám hívők – akárhogy kérkednek is erényességükkel – hívőkként nagyon silány teljesítményt nyújtanak.”

Az új, szabad szellemű, demokratikus afgán kormány

Vizsgálódásai a következőket erősítették meg: 1) az egyik legnagyobb iszlám bank (a Kereskedelmi és Hitelbank), amely elkötelezett muzulmánok tulajdonában áll, óriási botrányba keveredett, amiért több milliárd dollárt sikkasztott el 1 millió 300 ezer, többségében muzulmán embertől, akik összesen több mint hetven ország polgárai; 2) az a két öngyilkos robbantó, akik a U.S.S. Cole hadihajó ellen követték el a merényletet, nem fizették ki az utolsó havi bérleti díjat az általuk bérelt lakás jemeni tulajdonosának – nyilván, mert tudták, hogy úgysem fognak visszajönni; 3) Razmi Juszef, a Világkereskedelmi Központ elleni 1993-as bombatámadás kitervelője manilai sztriptízbárok és karaoke klubok gyakori látogatója volt, és számos nőügyére is fény derült; 4) Rasid Baz – aki megölt egy haszid zsidó fiút a Brooklyn hídon – az apja jellemzése szerint nagyon szerette a lányokat, az autókat és a sportot, és soha életében be nem tette a lábát egyetlen mecsetbe sem; 5) az al-Kaida, a Hamasz és a Hezbollah terrorszervezetek tagjai feltűnően vonzódnak a pornográfia felé, és pornográf weboldalakon gyakran helyeznek el titkos információkat, például térképeket, fényképeket és útmutatásokat; 6) az iráni kormányzat letartóztatta egy iszlám forradalmi tanács fejét, mert fiatalkorú menekült kislányokból szervezett prostituálthálózatot üzemeltetett.

Egy egyiptomi barátom, aki sokat élt Szaúd-Arábiában, Marokkóban, Algériában, valamint a spanyolországi muzulmánok között, a következőket írta nekem: „Nagyon jól ismerjük az arab muzulmán kultúrát és erkölcsiséget. A muzulmánok éppolyan erkölcstelenek, korruptak és dekadensek, mint a nyugati emberek. Az egyetlen lényeges különbség az, hogy ők az erkölcstelenségeiket titokban követik el, míg a nyugatiak nyíltan csinálják. Szaúd-Arábiában például muzulmán férfiak gyakran ülnek repülőre, hogy a hétvégét részegeskedéssel, házasságtöréssel, paráználkodással és kicsapongással töltsék el Kairó night clubjaiban, majd Szaúd-Arábiába visszatérve a környezetük előtt továbbra is azt a látszatot tartják fenn magukról, hogy ők nem isznak alkoholt, és nem élnek kábítószerrel. A homoszexualitás, a prostitúció és a kábítószer-élvezés teljesen hétköznapi dolognak számít a szaúdi királyi családban, ugyanakkor a saríát a legszigorúbban alkalmazzák mindazokra, akiket a nép közül ilyesmin kapnak.”

Az ilyen viselkedés – különösen, ha a legradikálisabb muzulmánok tanúsítják – világosan elárulja, hogy valójában miben is hisznek ezek az emberek, és hogy miféle hit termelte ki a gyűlölet, az előítéletek és az emberi élet semmibe vételének legszélsőségesebb formáit.

Mi a véleményük a radikális muszlimoknak az Egyesült Államokról?

A radikális iszlám szilárdan hiszi, hogy az Egyesült Államok mint a nyugati világ vezető hatalma a muzulmán világ ellensége. Ahogyan egy rabbi megfogalmazta: „A legtöbb amerikainak fogalma sincs arról, hogy a muzulmán fundamentalisták nézete szerint az amerikaiak gonosz, tébolyult szörnyetegek; a terroristák ellenben szent, hős mártírok, akik az iszlám szentsége alatt egy biztonságos világért harcolnak az emberiség számára.” A Nyugatot nemes egyszerűséggel csak „a Nagy Sátánnak” titulálják, aki le kívánja igázni az igazi hívőket (a muzulmánokat), mint ahogyan annak idején a keresztesek is tették, a világot pedig hitetlen bálványimádásba akarja taszítani.

A Dar Iszlám eszméje szolidaritásra kötelez minden muzulmánt, ami abban áll, hogy ha bármely muzulmán országot (mint például Afganisztánt) támadás ér, azt az egész muzulmán világ elleni támadásként kell értelmezni. A radikális muszlimok ebből a vallási szolidaritásból próbálnak tőkét kovácsolni, miközben a társadalmi igazságosság álruhájában azt próbálják elhitetni a gazdaságilag elmaradott muzulmán tömegekkel, hogy az amerikai kolonializmus és imperializmus a felelős az őket sújtó szegénységért. A radikálisok még azokat a segélyeket is, amelyeket az Egyesült Államok juttat a harmadik világbeli muzulmán országoknak, úgy állítják be, mint „megtévesztést”, amelynek célja nem más, mint az iszlám meggyengítése. Így lehettünk a közelmúltban is szemtanúi Afganisztánban annak, hogy abból a százhetvenhétmillió dollárból, amelyet az Egyesült Államok adományozott ennek a szegény országnak, a radikálisok arra tanították meg népüket, hogy még inkább gyűlöljék a nekik ételt nyújtó kezet.

Mindazokat a vádakat elkerülendő, melyek szerint az Egyesült Államokat imperialista motívumok fűtik, illetve hogy „vallásháborút” kíván indítani, az USA kormányzata rendszeresen hangsúlyozza, hogy a terrorizmus elleni támadás nem az iszlám elleni támadás, továbbá, hogy egyetlen arab államot sincs szándékában megtámadni. Ugyanakkor számos elemző – Amerikában és több más országban egyaránt – a leghatározottabban állítja, hogy Irakot is felelősség terheli a szeptember 11-ei támadások és a nem sokkal utána felbukkant anthraxküldemények miatt is. Ha Irak is célponttá válik, akkor félő, hogy az Afganisztán elleni támadást „támogató” muzulmán országok törékeny koalíciója szanaszét hullik. Sőt, ez a koalíció mindenképpen szétesésre van ítélve, hacsak az Egyesült Államoknak nem sikerül Izraelt rávennie arra, hogy előrehaladásokat érjen el a béke területén a palesztinokkal, ahogyan azt a koalíció követeli.

Légifelvétel a WTC romjairól

A radikális muzulmánok abban is hisznek továbbá, hogy az Egyesült Államok Izraellel az iszlám ellenében szövetkezett, hogy aztán az egész világ fölötti uralmat megszerezve létrehozzon egy zsidó–keresztény birodalmat. Mivel az iszlámra éppen ez a fajta gondolkodás jellemző, ezért követői önmagukból kiindulva könnyen el tudják ezt képzelni más vallásokról is, és már vajmi kevéssé érdekli őket, hogy a nyugati gondolkodás mennyire távol áll ettől a szemlélettől.

No de mi a helyzet azokkal az elnyugatiasodott muzulmánokkal, akiket előszeretettel neveznek „mérsékelteknek”, és akik amerikai állampolgárokként elítélik a terrorakciókat, bátran hirdetik hazafiságukat, és állítják, hogy az iszlám a béke vallása? Vajon ők is ugyanígy gondolkodnak? Ha pedig nem, akkor miben térnek el a radikális muzulmánoktól?

Mi a különbség a mérsékelt és a radikális iszlám között?

2001. szeptember 11-e előtt ha egy nyugati, nem muzulmán embert megkérdeztek, hogy szerinte mi a különbség a fundamentalista és a mérsékelt iszlám között, az előzőt majdnem biztosan a valahol a 12. század körül megrekedt harmadik világbeli országok sajátosságának tartotta volna (olyan jelenségekkel együtt, hogy ott elnyomják a nőket, és elutasítják az autó, a rádió, a telefon és egyéb technikai vívmányok által képviselt nyugati befolyást); az utóbbiról viszont minden bizonnyal az lett volna a véleménye, hogy jóval felszabadultabb beállítottságú, és nyitott a modern nyugati világ befolyására és technológiájára. Szeptember 11-e óta azonban a fundamentalisták és a mérsékeltek közötti különbség elsősorban a dzsiháddal kapcsolatos iszlám tanítások értelmezésében ragadható meg. A mérsékeltektől rendre azt halljuk, hogy „az iszlám »békét« jelent”, illetve hogy „tanításai jók”, valamint hogy „nem a gyűlölet, hanem a szeretet vallása”. A mérsékeltek szószólói emellett azt is hangoztatják, hogy „az iszlám a kereszténység és a judaizmus barátja”, minthogy ugyanahhoz az Ábrahámhoz és ugyanazokhoz a bibliai gyökerekhez vezethetők vissza.

Ha el is fogadjuk, hogy a muzulmánok „a barátaink”, a Koránról már távolról sem állíthatjuk, hogy barátságos könyv volna. „Dehogynem – erősítgetik ezek a mérsékelt muszlimok, és így folytatják: –, azok, akik úgy magyarázzák a Koránt, mint ami erőszakra ösztönöz, azok nem értették meg Mohamed próféta szellemi tanításait, és fogalmuk sincs az iszlámról.” Határozottan állítják, hogy akik az egész muzulmán világot egy kalap alá próbálják venni, amikor kiragadnak olyan részeket a Koránból, amelyek látszólag a gyűlöletet és az erőszakot támogatják, valamiféle iszlamofóbiában szenvednek, és teljesen félreértelmezik az iszlám valódi természetét. Sőt a helyzet az – állítják –, hogy „a világon élő 1,3 milliárd muzulmán túlnyomó többsége nem támogatja azt az állítólagos szent háborút, amelyet bin Laden visel az Egyesült Államok ellen”. Ahogyan azt a The New York Times cikkírója, Thomas Friedman megfogalmazta: „Nyilván teljesen kifacsarják az iszlámot azok, akik a Koránt az öngyilkos robbantók kézikönyveként értelmezik, hiszen ez egy olyan nagyszerű vallás, amely soha nem követett el olyanfajta holokausztot a követői között élő zsidókkal szemben, mint amelyet az európaiak.”

A tények azonban mindennek az ellenkezőjét támasztják alá: Hadzs Amin el-Husszeini jeruzsálemi főmufti együttműködött a Harmadik Birodalommal, az európai zsidóság elleni népirtó terve kidolgozásában, amiért cserébe a nácik megígérték neki, hogy támogatnak egy közel-keleti „végső megoldást”.

Hadzs Amin el-Husszeini egykori jeruzsálemi főmufti

Ha tehát folytonosan azt halljuk, hogy nem ítélhetjük meg az iszlám vallásának egészét terroristák „periferiális csoportjainak” akciói alapján, továbbá hogy alaposan félreértettük az iszlám valódi természetét, akkor most vizsgáljuk meg, hogy melyek a mérsékelt iszlám nézetei.

Melyek a mérsékelt iszlám nézetei?

Miközben épp ennek a kérdésnek a megválaszolása érdekében végeztem kutatásokat, a válasz tálcán kínálta magát dr. Laura Schlessinger rádiós talk show-jának egyik adása formájában. A háromórás közvetítés vendége dr. Hasszán Hattut volt, aki a Los Angelesben működő dél-kaliforniai Iszlám Központ hivatalos szóvivője, valamint a Reading the Muslim Mind (A muszlim gondolkodásmód megértése) című könyv szerzője.

Dr. Hattut önmagát mint mérsékelt muzulmánt jellemezte, aki az igazi iszlámot képviseli. Az interjú során adott válaszai érdekes betekintést biztosítanak a mérsékelt muzulmán mentalitásba. Amikor dr. Schlessinger arról faggatta, hogy mit kell értenünk azon a kijelentésen, amely szerint az iszlám célja „apokaliptikus küzdelem a Nyugat ellen az iszlám világ megteremtése érdekében”, ő erre így válaszolt: „Laura, én megtanultam, hogy ne higgyek el mindent, amit olvasok.”

Dr. Hasszán Hattut, az amerikai mérsékelt muzulmánok szóvivője és dél-kaliforniai oktatási központjuk. Nem hisznek el mindent, amit olvasnak?

Amikor aztán olyan konkrét Korán-idézetekről kérdezték, amelyek úgy szólnak, hogy „harcoljatok a hitetlenek ellen!” (9:123; 8:62), „ne kössetek barátságot a zsidókkal és a keresztényekkel!” (5:51), illetve „öljétek meg a pogányokat!” (2:56; 9:5), minden esetben azt hangsúlyozta, hogy az értelmezés „inkorrekt”, és a kijelentések csak arra a korszakra értelmezhetők, amelyben megírattak. Az ilyen szakaszok üzenete – mint kifejtette – „csupán átmeneti jellegű volt, csakis az akkori időre és helyzetre értelmezhető”. Ezért kihangsúlyozta, hogy „nem állandó értelmű, nem folyamatosan alkalmazandó” kijelentésekről van szó. Ezzel tehát azt állította, hogy Mohamed kijelentéseinek kizárólagos vonatkoztatási területe a 7. századi, zsidók és keresztények elleni muzulmán összetűzések világa, valamint Mohamed „védekező” háborúja a bálványimádó pogány behatolókkal szemben. Magának Mohamednek soha eszébe nem jutott volna, hogy szavait bármely későbbi korra vagy más személyekre alkalmazzák.

Dr. Hattut szerint tehát a radikális muzulmánok „Mohamed valódi szavait” alkalmazzák ugyan, de „a szövegkörnyezetből kiragadva”, aminek következtében helytelenül is alkalmazzák napjaink eseményeire. Egy betelefonáló aztán azt a kérdést szegezte neki, hogyan lehetséges, hogy a radikális muzulmánok ennyire melléfognak a Koránnal. Dr. Hattut válasza annyi volt, hogy „egyszerűen képzetlenek – nem értik az iszlámot”, továbbá: „lehet, hogy jól képzettek, de nem a Korán területén.” A mértékadó iszlám tudósok állítólag épp ezen az alapon bélyegezték Oszama bin Ladent (akinek van ugyan mérnöki végzettsége, de formális teológiai képzésben nem részesült) „vallási szemfényvesztőnek”.

De vajon ugyanezek a tudósok hogyan viszonyulnak ahhoz az Omar Abdel Rahman sejkhez (aki jelenleg börtönbüntetését tölti az Egyesült Államokban, mert részt vett az 1993-as, Világkereskedelmi Központ, illetve a New York-i hidak és alagutak ellen elkövetett terrorakciók kidolgozásában), akit a radikális muzulmánok (Oszama bin Ladent is beleértve) világszerte szellemi vezetőjükként tisztelnek? Ő a kairói al-Azhar Egyetemen szerzett doktorátust, amely a világ legrégibb muzulmán oktatási központja, és a Korán tanulmányozása terén megszerezte az elérhető legmagasabb fokozatokat. Egész életét az iszlám odaadó tanulmányozásával töltötte, és feljutott az iszlám ranglétra csúcsára – azok közé az iszlám klerikusok közé tartozik, akik fatvát (kötelező érvényű iszlám határozatot) is jogosultak kibocsátani. Komolyan vehetjük-e, hogy a mai radikális iszlám vezetők számára a legjelentősebb szellemi inspirációt nyújtó iszlám tudós „egyszerűen képzetlen, és nem érti az iszlámot”?

A következő betelefonáló is érzékelte, hogy valami nem stimmel dr. Hattut válaszával, ezért rákérdezett, vajon hogyan lehetséges az, hogy az összes közel-keleti iszlám országban helytelenül értelmezik az iszlámot? A következő választ kapta: „Úgy, hogy mindnyájan diktatúrák elnyomása alatt élnek.” Ezzel dr. Hattut mintha csak azt állította volna, hogy ezeknek az országoknak az elnyomó kormányzatai torzítják el az igazi iszlámot olyan irányba, hogy saját politikai programjaik alátámasztásául használhassák.

De ha csakugyan így áll a helyzet, akkor mivel magyarázható, hogy ezek a diktátorok még azokban az országokban is, amelyeket világi kormányzat vezet, alá vannak rendelve az iszlám klerikusok diktátumainak? Sőt sok esetben maguk ezek az iszlám klerikusok vezetik az országot. Az afganisztáni tálib kormány egyenesen iszlám teológushallgatókból állt.

Ott van azután annak az elnyomó bánásmódnak a kérdése, amelyet az iszlám országokban a nőkkel szemben tanúsítanak (mint például Afganisztánban a tálib kormányzat alatt), amely a Korán olyan szakaszain alapul, mint például a 4. szúra 15., 16., illetve 34. versei, amelyek arra utasítják a férjeket, hogy zárják be vagy verjék meg a feleségüket. Ezzel szemben dr. Hattut a mérsékelt muzulmánok képviseletében kijelentette: „A férfiak és a nők az iszlám szerint teljesen egyenlőek; az egyes országban megfigyelt problémák kulturális jellegűek.” Pedig a Korán ezt mondja: „Az asszonyokat ugyanaz a jog szerinti bánásmód illeti meg [a férjük részéről], mint amivel ők tartoznak [a férjüknek]. A férfiak azonban egy fokkal fölöttük állnak.” (2:228)

Érdekes módon a műsorhoz a következő hívás Egyiptomból érkezett. A telefonáló elmondta, hogy iskolás fiúként mindig arra tanították: gyűlölje a nyugatiakat. Egész életében, valahányszor csak elment pénteken a mecsetbe, ott mindig a Nyugat elleni gyűlöletről prédikáltak. Az ugyancsak Egyiptomban nevelkedett dr. Hattut, aki korábban tagja volt a radikális Egyiptomi Testvériség szervezetének, nyugodt hangon csupán ennyit válaszolt: „A Korán és a próféták mind szeretetet prédikálnak. A zsidók és a keresztények között kell keresni azokat, akik gyűlöletet tanítanak, de Isten nem nézi el a gyűlöletet.” Ha már a szeretetről esett szó, dr. Laura Schlessinger beszúrt egy kérdést az öngyilkos robbantók széles körben emlegetett motivációjával – a Paradicsomban jutalmul beígért hetvenkét szűz szexuális szolgáltatásaival – kapcsolatosan. Válaszul dr. Hattut csak nevetett, és annyit mondott: „Ez csupán egzotikus folklór!” Ha viszont ez így igaz, akkor az iszlám vezetők az egész muzulmán világban muszlim ifjak (és szüleik) ezreit vezetik félre tudatosan, amikor arra biztatják őket, hogy áldozzák fel az életüket egy ilyen „egzotikus folklórért”! Ezen pedig a mérsékelt muzulmánoknak annyira fel kellene háborodniuk, hogy nyilvánosan kellene hangot adniuk tiltakozásuknak az ilyen félrevezetés ellen.

Dr. Hattut legmeredekebb állítása az volt, amikor így nyilatkozott: „Az iszlám tiltja, hogy valaki megölje magát; az öngyilkosság nem egyeztethető össze a mi vallásunkkal.” De vajon a Korán azt is elítéli, ha valaki a dzsihád ügyéért áldozza fel az életét? Egyetlen öngyilkos robbantó sem úgy fogja fel, hogy ő öngyilkosságot követ el, hanem mudzsahidnek, iszlám harcosnak tartja magát, aki az iszlám védelmében adja életét – hiszen ez vallásának legmagasabb rendű felhívása. Dr. Hattut kijelentése tehát igen félrevezető, hiszen ő az egész kérdésről nem a dzsihád kontextusában beszélt.

Dr. Hattut egy sor további – feltehetőleg megint csak a mérsékelt iszlám álláspontját tükröző – állítást is tett: „Az iszlám maga is évszázadok óta küzd a terrorizmus ellen – a terrorizmus az iszlám ellen irányul”; „az Egyesült Államok alkotmánya mintha csak a valódi iszlám lényegét fogalmazná meg”; „a szabadság az iszlám legfontosabb alapelve – a posztmohamedi korszak a szabadság aranykora volt”; „a »szent háború« kifejezés az európai keresztes lovagok találmánya”; és végül: „az arab világ mindig befogadó volt a zsidók felé, amit az is mutat, hogy az inkvizíció idején a legtöbb zsidó muzulmán országokba menekült”. A gondolatsort pedig azzal zárta, hogy „a terroristák a [muzulmán] népességnek csak enyhe többségét alkotják, és egyáltalán nem az iszlámot képviselik”.

De hogy létezhet az, hogy a mérsékelt muzulmánok efféle állításokat fogalmazhatnak meg? Hogy létezik, hogy az általuk képviselt iszlám, amellyel főleg csak a nyugati országokban találkozhatunk, annyira különbözik a keleti iszlámtól? Az egyik lehetséges válasz az lehet egy muzulmánok között tevékenykedő misszionárius szerint – aki diplomáját iszlám tanulmányokból szerezte –, hogy a mérsékeltek és a militánsok a Korán más-más részeit olvassák. A Korán, amely Mohamed tanításainak a halála után összeállított gyűjteményét tartalmazza, nem kronologikus sorrendben van szerkesztve. Amikor az iszlám tudósok kronologikus rendbe csoportosítják a szúrákat (fejezeteket), különválasztják a mekkai és a medinai szúrákat.

Mohamed pályafutásának kezdete Mekkában zajlott, majd később saját törzsének legyőzése után ide is tért vissza, így aztán mekkai szúrák a próféta életének korai, középső és kései szakaszából egyaránt származnak. Életének utolsó szakaszát azonban Medinában töltötte, a medinai szúrák tehát munkásságának legkésőbbi termékei. Mivel pályafutásának kezdetén Mohamednek sokkal kisebb ellenállással kellett szembenéznie, korai szúrái előszeretettel tanítanak a békéről. Azonban életének második fele háborúskodással telt el, így a későbbi szúrákban egyre több szó esik az erőszakról. A Koránban található számos ellentmondás tehát abból ered, ahogyan a próféta a korai, mekkai szúrákhoz képest jelentősen változtat véleményén a későbbi, medinai szúrákban. Ez a misszionárius úgy látja, hogy az olyan helyeken, ahol a muzulmánok kisebbségben vannak, mint például Észak-Amerikában vagy Európában, az iszlám ottani követői hajlamosak inkább a mekkai szúrákat figyelembe venni. Más helyeken azonban, ahol a muzulmánok alkotják a lakosság többségét, mint például a Közel-Keleten vagy Délkelet-Ázsiában, az ottani iszlám hívők nagyobb előszeretettel olvassák a medinai szúrákat. Ha ez a magyarázat igaz, akkor a mérsékelt és a radikális iszlám közötti különbség voltaképpen csak hangsúly kérdése – annak következménye, hogy más és más szúrákat hagynak el, illetve fogadnak el társadalmi helyzetük függvényében.

Dr. Hattut is hasonló álláspontra helyezkedett, amikor a kultúrát és a kormányzati formát nevezte meg a muzulmán világszemléletet legdöntőbben alakító tényezőként. Azok a muzulmán vezetők, akik szabad társadalomban és demokratikus kormányzat alatt élnek, hajlamosabbak a békés szúrákat kiemelni; míg a zárt társadalomban, diktatórikus kormányzat alatt élő iszlám klerikusok nagyobb előszeretettel hangsúlyozzák az erőszakost. De ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért van olyan sok radikális muzulmán az amerikai állampolgárok között is (mint például a szeptember 11-ei gépeltérítők egy része), illetve hogy miért vannak jelen a legfőbb iszlám terrorszervezetek demokratikus európai országokban (mint például Németországban) is.

Az én számomra az is aggasztó továbbá, hogy a legtöbb mérsékelt muzulmán vajon miért nem igyekszik bebizonyítani, hogy az ő nézetei ténylegesen mások, mint a radikálisokéi. Amióta dr. Hattutnak a mérsékelt iszlámmal kapcsolatos magyarázatait meghallgattam, több olyan lépés is eszembe jutott, amelyet a mérsékelt muzulmánok nyugodtan megtehetnének annak érdekében, hogy bebizonyítsák: tényleg különböznek radikális társaiktól. Ezek a lépések rendkívül egyszerűek lehetnének: a mérsékelt muzulmánok 1) nyilvánosan elhatárolódhatnának az iszlám közösségben élő radikális muzulmánok „enyhe többségétől”; 2) felfüggeszthetnék minden radikális iszlám csoport és ügy (a palesztinaiakat is beleértve) támogatását; 3) a radikális muzulmánokat aposztatáknak nyilváníthatnák (és úgy is kezelhetnék őket); 4) azonnal agresszív átképzési kampányt indíthatnának világszerte minden olyan muzulmán közösségben, amelyre valamilyen formában befolyást gyakorolt a radikális iszlám.

Ha ezeket vagy ezekhez hasonló lépéseket látnánk, akkor az iszlám egészen más arcát is megmutathatná a világnak, a radikális iszlám államok pedig elnyomó rezsimjeikből lassan átalakulhatnának békés, erőszakmentes országokká, akik képesek harmóniában élni a Nyugattal (sőt még Izraellel is). Ezzel eloszlathatnák azokat az Egyesült Államokban felbukkanó aggályokat is, hogy az ott élő arab és muszlim közösségek „ötödik hadtestként” szolgálnak.

Ennek ellenére – legalábbis az én tudomásom szerint – a mérsékelt muszlimok soha még csak meg sem kíséreltek ezekhez hasonló, szervezett lépéseket megtenni. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy a mérsékelt muszlimoknak óriási problémákkal kellene szembenézniük, ha egy ilyen rehabilitációs kampányt elindítanának. Először is és legfőképpen nagyon nehezen tudnák eladni a fundamentalista muzulmánoknak saját liberális, nem szó szerinti és jórészt átmeneti jellegű Korán-értelmezésüket. Azt kellene ugyanis bebizonyítaniuk, hogy azok a Koránból származó szakaszok, amelyek a muzulmánokat az umma ( az iszlám testvériség) támogatására szólítják fel, nem vonatkoznak a fundamentalista muzulmánokra. Az iszlám kultúrában élő mohamedánokat azonban gyakorlatilag lehetetlennek tűnik rávenni arra, hogy komolyan mérlegeljenek egy ilyen különbségtételt. Ennek fő oka pedig az, hogy a muzulmánokat általában nem tanítják meg kritikusan gondolkodni a vallásról, hanem csupán arra, hogy magolják be a Korán bizonyos verseit, majd mondják vissza, amit tanítottak nekik (hogy értik-e, amit mondanak, az mellékes kérdés, sőt ezt a Korán nem is igazán javasolja).

De talán még ennél is nagyobb problémát jelentene, ha a radikális muzulmánok is elkezdenék a mérsékelteket aposztatáknak bélyegezni, ami viszont a terrorakciók célpontjaivá tenné őket. A mérsékeltek ugyanis teljesen tisztában vannak azzal, hogy radikális testvéreik nem csupán a nem muzulmán ellenségek ellen hirdettek dzsihádot, hanem az úgynevezett murtadok ellen, akik muszlim létükre Allah ellenségeit támogatják.

Azonban efféle összekülönbözésre az iszlám közösségen belül aligha fog valaha is sor kerülni – valószínűleg még Amerikában sem. Ahogy egyiptomi barátom (aki hosszú ideje tölt be missziós feladatokat sok muzulmán országban), mindig hangsúlyozza: „A muzulmán amerikaiak is mindig az iszlám iránti lojalitás mellett fognak dönteni minden más lojalitással szemben, legyen bár szó családról vagy országról, különösen pedig egy úgynevezett keresztény országról.”

Mennyire mérsékeltek tehát a mérsékelt muszlimok?

Vegyünk például két mérsékelt muszlim vezetőt: Abdurahman Alamoudit, az Amerikai Muzulmán Tanács elnökét, és Muzammil Szaddikit, Orange County iszlám közösségének szellemi vezetőjét. Az amerikai kormányzat ezt a két muszlim klerikust választotta ki arra, hogy az amerikai tömegek felé a mérsékelt iszlámot képviseljék. Többször is feltűntek a televízióban Bush elnök oldalán, aki ismételten azt hajtogatta, hogy „az iszlám nem a gyűlölet, hanem a béke vallása”. Mindkét férfi ott volt az elnök társaságában, három nappal a terrortámadást követően is, a washingtoni Nemzeti Katedrálisban megrendezett gyászszertartáson, amelyet a televízió élőben közvetített, és ahol Muzammil Szaddikitnek jutott a megtiszteltetés, hogy elmondja a megnyitó imát.

Mégis ez a két „mérsékelt”, akiket éppen abból a célból választottak ki, hogy a nagyközönségnek az iszlám terrorizmussal kapcsolatos aggályait lecsendesítsék, később egy másik washingtoni rendezvényen is feltűnt a televízióban (egy a Fox News birtokába került videoszalagon), amely tömeggyűlést a terrorszervezetek támogatása és az Egyesült Államok nyilvános elítélése céljából szerveztek! A felvételen világosan hallható, amint Abdurahman Alamoudi a következőt mondja: „Halld meg, Bill Clinton, mi mindnyájan a Hamasz támogatói vagyunk! Allah akbar! Szeretném még azt is hozzátenni, hogy én a Hezbollahot is támogatom. Vannak még itt olyanok, akik a Hezbollahot támogatják?” Muzammil Szaddikit pedig, aki ugyancsak részt vett a tömegdemonstráció megszervezésében, a következőket mondja a szalagon: „Az Amerikai Egyesült Államok közvetlenül és közvetett módon is felelős a palesztin nép sanyarú sorsáért. Ha továbbra is az igazságtalanság oldalán maradtok, Isten haragja eljön…”

Muzammil Szaddikit: „Az Amerikai Egyesült Államok felelős a palesztin nép sanyarú sorsáért. Ha továbbra is az igazságtalanság oldalán maradtok, Isten haragja eljön…”

Amennyiben ezeknek a klerikusoknak a kijelentései a mérsékelt muzulmánokat képviselik, akkor vajon miben különböznek a radikális muzulmánoktól? Hát nem ugyanezzel az „Allah akbar!” csatakiáltással vezették bele az öngyilkos terroristák az eltérített gépeket a Világkereskedelmi Központ és a Pentagon épületeibe? Oszama bin Laden nem ugyanígy fenyegette az Egyesült Államokat, amiért az támogatja Izraelt? Még Hillary Rodham Clinton is fölismerte Abdurahman Alamoudinak a terrorizmushoz (a Hamaszhoz) fűződő szoros kapcsolatait, és éppen ezért utasította vissza 2000. évi kampánya során az általa felajánlott támogatást!

Hogyan lehetséges az, hogy a béke és tolerancia üzenetét hirdetni kívánó Fehér Ház olyan iszlám vezetőket karolt fel és nevezett ki saját szószólóivá, akiket a terroristák üzenetének közismert kerítőiként jegyeznek? Elképzelhető, hogy a mérsékelt iszlámnak két arca volna? A Korán arra bátorítja a muzulmánokat, hogy ne mondják meg az igazat a nem muzulmánoknak (különösen, ha ennek következtében megszégyenülnének). A hitetlen átverése ott erénynek számít. Mivel Amerika jelenleg meglehetősen negatívan tekint az iszlámra, ezért az amerikaiak azt várják az iszlám vezetőktől, hogy pozitív természetű kijelentéseket tegyenek. De hát még az egyik legközismertebb mérsékelt muzulmán vezető, a békecsinálók eszményképévé magasztalt néhai Husszein jordán király is valamikor arra biztatta a muszlimokat: „Gyilkoljátok a zsidókat, ahol csak előtaláljátok őket; gyilkoljátok őket puszta kézzel, foggal és körömmel!”

A mérsékelt és a militáns muzulmánok közötti összes felhozható különbség ellenére szembe kell néznünk azzal, hogy mégiscsak a radikális iszlám képviseli a muzulmán hívők többségét a nyugati világon kívül. Ez abból a tényből is kiviláglik, hogy az újszülött mohamedán kisfiúk – persze a Mohamed nevet leszámítva – a leggyakrabban az Oszama nevet kapják: azét a hősét, aki megsebezte „a Nagy Sátánt”! Az olyan radikális muzulmán vezetők, mint Oszama bin Laden azért annyira népszerűek az iszlám világban, mert – ahogy azt Paul Eidelberg, a Bar Ilan Egyetem professzora, az Alkotmányos Demokrácia Alapítvány elnöke állítja – valójában nincs lényeges különbség a muzulmánok között, akár szélsőségesnek, akár mérsékeltnek mondják magukat: „Mikor az emberek azt kérdezik tőlem: »De hát minden arab és muzulmán ilyen?«, mindig azt válaszolom nekik, hogy az arab iszlám terrorizmus elleni politikánkat nem alapozhatjuk a kivételekre, hanem csakis a szabályra; a szabály pedig az, hogy az iszlám egy rendkívül militáns hitvallás, mely követőiben barbár indulatokat és kegyetlen gyűlöletet gerjeszt a zsidók és a »hitetlenek« ellen… Amit ma iszlám »fundamentalizmusnak« neveznek, valójában az a hiteles iszlám, és ez az iszlám nem csupán Izrael zsidó államával, hanem az egész nyugati civilizációval háborúban áll.”

Az újszülött mohamedán kisfiúk leggyakrabban az Oszama nevet kapják

Akárhogy is hivatkoznak a mérsékelt muzulmánok arra, hogy ők nem veszik szó szerint a Koránt, ellentétben a fundamentalistákkal, tény az, hogy a Koránról mind a mérsékeltek, mind a militánsok azt tanítják, hogy Allah változhatatlan beszéde, amelynek minden szavát szó szerinti igazságként kell elfogadni. Ráadásul Paul Johnson történész szerint „ezeket a kanonikus parancsolatokat nem lehet valamiféle modern teológiai exegézissel kimagyarázni vagy tompítani, márcsak azért sem, mert ilyen tudomány az iszlámban nem létezik”. Inkább arról lehet szó – ahogyan azt Abdullah Al Arabi elmagyarázza –, hogy a Nemzetközi Iszlamizáció Mozgalmának muzulmán aktivistái az iszlámnak egy új változatát – „revideált, módosított és szerkesztett kiadását” – dolgozták ki, hogy ezen keresztül nyugatiakat tudjanak a vallásukra áttéríteni. Ennek ellenére azonban – mint hangsúlyozza – a vallás ugyanaz marad: csak mérsékeltebbnek tűnik.

Abdullah Al Arabi tanulmányt készített azokról a változtatásokról, amelyeket abból a célból végeztek el, hogy az iszlámot elfogadhatóbbá tegyék a nyugatiak számára. Ennek során rámutat, hogy a muzulmánok ebbéli törekvéseiben a következő módszereket alkalmazták: 1) az identitás megváltoztatása , amelynek lényege, hogy igyekeznek tartózkodni a dzsihád szó szerinti értelmezésétől; a nem muzulmánokat nem emlegetik hitetlenekként, hangsúlyozzák a Mózeshez és Jézushoz fűződő pozitív viszonyukat; hazafiságról és amerikai értékekről szónokolnak, és előszeretettel használnak olyan keresztény szlogeneket, mint hogy „Isten áldjon meg”; 2) a szóhasználat megváltoztatása, amelynek lényege, hogy bevezettek több, az iszlám számára korábban ismeretlen kifejezést, mint a szeretet, kegyelem, üdvösség és vasárnapi iskola használatát; 3) a stratégia megváltoztatása a vallási, társadalmi és politikai küzdőtereken, amellyel az a céljuk, hogy be tudjanak épülni a főáramú kultúrába, mert ennek segítségével bekerülhetnek különböző pártfunkciókba, oktatási programokba, és közhivatalokra is pályázhatnak.

Amennyiben ezek a vélemények helytállóak, akkor a mérsékelt iszlám nem egyéb, mint merő szemfényvesztés, és az iszlám igazi tanításait valójában a radikális muzulmánok képviselik. Ez azonban rendkívül éles vád, és az amerikai kormányzat és média talán éppen ezt a nagyon is robbanásveszélyes kérdést próbálja valahogyan lefojtani.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy attól kellene félnünk: a mérsékelt muzulmánok „ötödik hadtestnek” bizonyulnak, mert a legtöbb mérsékelt ténylegesen ellenzi a fanatikusok terrorakcióit. Az viszont nagyon is indokolt, hogy jóval gondosabban mérlegeljük a mérsékelt mohamedánok által, illetve róluk tett kijelentéseket, különös tekintettel hitük olyan megváltoztathatatlannak tartott alapelveire, amelyek közül az egyik éppen a dzsihád.

Az is nagyon fontos továbbá, hogy a muzulmánok és a nem muzulmánok is alaposabban figyeljék meg a közöttük élő muzulmánokat, hiszen Oszama bin Laden egyik szárnysegédje, Ali Mohammed, 1997-ben azt mondta az FBI-nak, hogy bin Laden százával telepített olyan „alvó” vagy „tengeralattjáró” terroristákat a legkülönbözőbb helyekre, akik éveken át rejtőznek a mélyben, míg aztán egyszer majd „aktiválják” őket. Tény, hogy az a tizenkilenc terrorista gépeltérítő, akik a szeptember 11-ei támadást végrehajtották, már több éve éltek és forgolódtak amerikaiak között. Egy részüknek amerikai állampolgársága is volt, és többségük szép házakat bérelt, együtt sportolt a szomszédaival a közeli edzőtermekben, partikra hívták ismerőseik gyermekeit, főiskolára jártak, és pilótaleckéket vettek. Egy szerző úgy fogalmazott, hogy ők voltak a „szomszédban lakó terroristák”.

Gyászszertartás a washingtoni Nemzeti Katedrálisban három nappal a WTC-t ért terrortámadás után

Ehhez vegyük még azt is hozzá, hogy több mint hetvenötezer (!) diák tanul amerikai egyetemeken és főiskolákon a terrorizmust támogató olyan országokból mint Irak, Irán, Szíria és Líbia. Ezek a diákok mintegy kétmilliárd dollárt kapnak az Egyesült Államok oktatási minisztériuma által alapított Pell-ösztöndíjrendszeren keresztül. Arról is van információ, hogy radikálisok szivárognak be az egyetemi és főiskolai kollégiumok muzulmán diákszervezeteibe, hogy ott a terrorista sejtek számára tagokat toborozzanak.

Ennek ellenére egy átlag muzulmántól nem kell tartanunk. A legtöbben egyszerűen azért nem dzsihádot folytató szélsőségesek, mert soha senki nem tanította meg őket a Koránnak azokra a verseire, amelyekre a radikálisok a dzsihád indoklásaként hivatkoznak. A mérsékelt iszlám akkor kezdett kompromisszumokat kötni, amikor fájdalmasan nyilvánvalóvá vált számára, hogy az egész világnak az iszlám általi meghódítása nem mostanában fog bekövetkezni. Azok a muzulmánok, akik túlságosan erős országokba csöppentek, és felmérték, hogy saját hadseregeik jóval gyengébbek azokénál, inkább a békés megközelítést választották, és idomulni kezdtek az adott kultúrához.

Eredetileg bizonyára az volt a tervük, hogy megvárják, amíg az iszlám kellőképpen megerősödik ahhoz, hogy felvállalhassa a küzdelmet, a türelmes várakozás során azonban a mérsékelt iszlám több ponton elkezdett különbözni saját szélsőséges kezdeteitől, és mérsékelt madrasszáin (teológiai iskoláin) keresztül az eredeti iszlámnak egy felvizezett változatát kezdte kifejleszteni és propagálni. Ezért a mai mérsékelt iszlámot nem feltétlenül kell megtévesztéssel vádolnunk, hanem leggyakrabban inkább saját magukat tévesztették meg, már ami az iszlám valódi természetét illeti, és komolyan fenyegeti őket az a veszély, hogy radikális testvéreik árulóknak bélyegzik őket, és arra kényszerülnek, hogy a hitetlenek sorsában osztozzanak. Ez a félelem viszont – a Dar Iszlámhoz való tartozás hajtóerejével kiegészülve – könnyen visszaránthatja a mérsékelteket a radikális táborba. Ebben fontos szerepet tölthet be az, ahogyan a mérsékeltek azt a háborút értelmezik, amelyet az Egyesült Államok indított a földgolyó távoli pontjain élő muzulmán hittársaik ellen.

Az Egyesült Államok az iszlám ellen üzent hadat?

Amerikai nézőpontból a terrorizmus elleni háborúnak semmi köze a valláshoz, és semmi szín alatt nem az iszlám elleni háború. Iszlám nézőpontból nézve viszont az egész a vallásról szól, ezért a radikális muzulmánok minden szószólója úgy beszél a háborúról, mint a vallásukat ért támadásról. Abban a pillanatban, ahogy az Egyesült Államok megkezdte a reagálását a Világkereskedelmi Központot és a Pentagont ért terrortámadásokra, az interneten számos iszlám weboldalon olyan Amerika-ellenes szlogenek jelentek meg, mint „Harmadik világháború: háború tört ki az iszlám és az USA között!” Míg az Egyesült Államok a leghatározottabban kijelentette, hogy ezt a háborút a terrorizmus és nem az iszlám ellen vívja, Oszama bin Laden így nyilatkozott: „Azért jöttek, hogy a terrorizmus elleni harc ürügyén az iszlám ellen harcoljanak.”

Ha viszont bin Ladennek van igaza, és az Egyesült Államok tényleg az iszlámmal háborúzik, akkor ez ugyanígy elmondható világszerte sok más népről, vallásról és országról is. Majdnem pontosan egy időben azzal, hogy a terroristák Amerikára támadtak, radikális muzulmánok keresztényeket gyilkoltak meg az észak-nigériai Jos városában, miután a nigériai kormányzat kihirdette a saríát (az iszlám törvényt), annak többségében keresztény lakossága fölött. A tömeges öldöklés három napon át tartott, amelynek során több templomot is felgyújtottak.

A radikális muzulmánok hasonlóképpen „szent háborút” vívnak az egyiptomi kopt keresztények, a kasmíri hinduk, az iráni bahai hívők, a Fülöp-szigetek déli részén élő katolikusok és a kelet-timori keresztények ellen is. Az elmúlt tizennyolc évben a külső dzsihád különösen élénk példájának lehetett szemtanúja az egész világ Szudánban. Az észak-szudáni kormányzat „iszlamizáció és arabizáció” felkiáltással valóságos népirtó politikát indított be az ország déli térségeiben élő afrikaiak ellen. Akik nem hajlottak meg az iszlámra való erőszakos áttérítés előtt, azoknak tömegmészárlásokkal, csonkításokkal, csoportos nemi erőszakkal, robbantásokkal, fosztogatásokkal, a humanitárius segélyek eltérítésével, sőt rabszolgasággal kellett szembenézniük. Az Emberi Jogokat Védelmező Koalíció elnevezésű szervezet, amely a militáns iszlám által üldözöttek támogatásával foglalkozik, kijelentette, hogy „a radikális iszlám olyan világideológia, amely világszintű terrorhadsereget épít ki, amely milliókat nyomorít meg olyan rasszista ideológiával, mely a nem muzulmánokat nem is veszi emberszámba”.

Hivatalosan a terrorizmus ellen folytatunk háborút. A terrorizmus meghatározása körülbelül ez: „Erő vagy erőszak törvénytelen, illetve fenyegető használata, amelyet egy személy vagy egy szervezett csoport vet be emberek vagy javak ellen azzal a szándékkal, hogy megfélemlítsen társadalmakat vagy kormányzatokat, illetve akaratát rájuk kényszerítse, gyakran ideológiai vagy politikai okokból.” Ebből a definícióból kiindulva nyilvánvaló, hogy a terrorizmus egyfajta taktika, amelyet az ellenség használ, tehát nem maga az ellenség. Ha pedig ez így van, akkor kicsoda vagy micsoda az ellenségünk?