Csodák nélkül

Az apostoli kor után a keresztény élet és szolgálat fokozatosan veszítette el azt a dimenziót, amelyet a Szent Szellem kijelentése, vezetése és ereje képviselt a Mester, majd a pünkösdkor megszületett egyház földi működésében. Jóel próféciája, amelyből pünkösd napján Péter mint aznap beteljesedettből idézett, kijelentette, hogy Isten igazság szerint küld majd „mennyei esőt”. A Szent Szellem ígérete volt ez, akit Jézus az igazság Szellemének nevezett.

Mint a „Sola Scriptura” elve mutatja, amely ön magában semmit nem mond a „betű” és a Szellem kapcsolatáról, a reformátorok kiegyensúlyozatlanul viszonyultak az „igazság” teljes kö rű aspektusához: a Krisztus személyében képviselt, a Szent írásban rögzített és a Szellem kenete alatt hirdetett Igéhez. Ez megfosztotta őket a lehetőségtől, hogy Jézus és a korai egy ház működését követendő mintának tekintsék, különösen e minta természet feletti vonatkozásait illetően. A probléma hátterében a protestantizmus filozófiai és teológiai öröksége áll.

Az apostoli kort követően a Szellem megnyilvánulásai oly mértékben megritkultak, hogy a 4—5. századi egyházvezetők már a karizmák megszűnéséről beszéltek, teológiai magyarázatokkal érvelve. A szellemi ajándékok lecsengésének folyamatában — mely egybeesett a klérus és a „lai kus” hívők egyre merevebb elválasztásával — a klérus első lépésben a maga hatókörébe vonta a karizmák működését, majd különösen a konstantini fordulattól, és még inkább a kereszténység államvallássá válásától feleslegessé is tette a szerepüket, egyházkormányzati funkciókat ültetve a helyükre. A folyamat betetőzése a csodák és más szellemi megnyilvánulások eltűnését értelmező teológiai érvek kidolgozása volt.

Órigenész (balra) és Jusztinosz mártír (jobbra) szerint Isten visszavonta a prófétálás szellemét és a csodákat a zsidóktól

Ami azt illeti, a karizmák megszűnésének elmélete már a 2. században felbukkant az egyházban, ekkor még egyfajta helyettesítési teológia színeiben. A kor olyan apologétái, mint Jusztinosz, a mártír és Órigenész, azzal érveltek, hogy Isten visszavonta a prófétálás szellemét és a csodákat a zsidóktól, mert azokat az egyháznak adta annak bizonyítékaként, hogy a továbbiakban már az egyház élvezi kegyelmét.

Az egyházon belül a karizmák megszűnésének elméletét (amit az ábrahámi szövetségben foglalt ítélet miatt az antiszemitizmus erősödése is gyorsított) csak a 4. századtól kezdték alkalmazni. A nem mellesleg antiszemita kirohanásairól ismert „Aranyszájú” János a karizmatikus működések lecsengését úgy értelmezte, miszerint a csodák a kibontakozó fiatal egyház támfalaként szolgáltak, amit az egyház megszilárdulásával Isten mint már szükségtelent lebontott. Vele szemben még mindig voltak, akik az emberi felelősséget hangsúlyozták: az ajándékok visszatérnének, ha az igazság terén az egyház felszámolná a megalkuvást.

Az az egyházatya, aki úgyszólván tantétellé tette, hogy az apostoli kor után Isten megszüntette a jelekben és csodákban való működését a földön, Ágoston volt. Nála is tetten érhető az a torzító effektus, amellyel a Szentírásból ismert karizmatikus megnyilvánulásokkal analóg megtapasztalások hiánya a teológiai felfogásokat alakítja: mivel nem látott csodákat, a hiányt ő is teológiai magyarázatokkal tette elfogadhatóvá — olyannyira, hogy azok több mint egy évezred múltán a protestáns szemléletben is ortodoxnak számítottak. Ilyen volt az is, miszerint a teljes bibliai kánon ismeretében már természetfeletti visszaigazolás nélkül is tudható, hogy mely tanítások felelnek meg Isten zsinórmértékének, ezért Ő maga szüntette meg a Szent Szellem hitelesítő tevékenységét.

További teológiai csavar volt, ahogy Ágoston allegorikus értelmezésben „átmentette” a csodák folytonosságát:

„A vak test szeme most nem nyílik meg az Úr csodája nyomán, de a megvakult szív szemei megnyílnak az Úr világára. A fizikailag halott test most nem kel életre, ám a lélek igen, mely egy élő testben szunnyad a halál állapotában. A test siket fülei most nem nyílnak meg, de mily sokak füle zárult be a szívükben; nyíljanak hát meg Isten átható szavára!”

Hasonlóképpen a sánta meggyógyulása Ágoston olvasatában azt jelentette, hogy a hívő már az igazság ösvényein jár, a prófétálás pedig egyszerűen prédikálást vagy tanítást.

Az aránytalan hangsúllyal kezelt részigazságok arról árulkodnak, hogy már nem volt világos kép a Szent Szellem ajándékainak kettős funkciójáról és arról, hogy mindkettő pótolhatatlan a maga helyén: a Bibliában nem hívők felé Krisztusra mutató jelekként szolgálnak, ami az evangélium hirdetését hatékonnyá teszi — az egyház belső életében viszont Krisztus testének építését segítik elő olyan módon, ami semmilyen más eszközzel nem elérhető.

„Aranyszájú” János szerint az egyház megszilárdulását követően a karizmákra már nincs szükség

Bár később Ágoston visszavonta szesszacionista (a szellemi ajándékok meg szűnését valló) álláspontját, mégis az vált meghatározóvá abban, ahogy a karizmákról gondolkodtak az egyházban. Az Isten városáról című művében beszámol a környezetében történt csodákról, és amiatt panaszkodik, hogy manapság alig hallani csodákról — nem mintha nem fordulnának elő, csak hallgatnak róluk az emberek, mert hitetlenségre szoktatták őket ezen a téren. Ehhez maga is hozzájárult korábbi véleményével, és talán ez is szerepet játszott abban, hogy Ágoston a másik oldalon, a csodák folytonosságába vetett meggyőződése helyreállításában is elvesztette az egyensúlyt — létrehozta az ereklyék kultuszát.

Szent Ágoston tantétellé tette, hogy Isten megszüntette a jelekben és csodákban való működését a Földön

A kora középkortól ez a kettősség jellemezte a katolicizmus viszonyát a csodákhoz: általában a karizmák megszűnésének vélelme volt irányadó; 1000 táján például egy pápai körlevél a démoni megszállottság fő jeleként ír a nyelveken szólásról. Azonban Róma megtűrt két kivételt — különösen miután azokat Aquinói Tamás doktrinálisan is megalapozta: amikor kultikus gyakorlatokban, illetve „kiemelkedően szent életű” klerikusok működésében történnek csodák. I. Gergely például (Kálvin őt nevezte az utolsó jó pápának) szorgalmasan feljegyezte a maga korában történt csodákat, miközben 590 táján egy később is sokat idézett metaforával utalt arra, hogy Isten már nem küld több csodát (hiszen az egyháznak többé nincs szüksége rájuk, mert megalapozódott az írásokban, tradíciójában és intézményében):

„Ezek a dolgok [a Márk 16:17–18-ban felsorolt jelek] szükségesek voltak az egyház kezdetekor, mert ahhoz, hogy növekedhessen a hitben, csodákkal kellett táplálni; hiszen mi is, amikor cserjéket ültetünk, vízzel locsoljuk azokat, míg azt nem látjuk, hogy erősen megkapaszkodtak a földben – ám mihelyt szilárdan gyökeret vertek, abbahagyjuk az öntözést. Ezért mondja Pál: »A nyelvek jelül vannak, nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek.«”

Aquinói Tamás szerint kultikus gyakorlatban és „kiemelkedően szent életű” klerikusok működésében történnek csodák

A reformációt elindító személyek katolikus hitelveken nőttek fel, és több esetben a klérus soraiból jöttek. Érthető módon mindenekelőtt a római katolicizmus téziseit és gyakorlatát viszonyították a bibliai zsinórmértékhez, amit nem minden kérdésben tettek meg, és ahol igen, ott sem mindig sikerült megtalálniuk az egyensúlyt. Már a „reformáció” és „protestantizmus” kifejezések is tükrözik, hogy a hitújítás kérdéseiben negatív viszonyítási rendszer mentén gondolkodtak, és ezért a kilépésük valójában reakció volt: a katolikus hitelvekre a Bibliával összeegyeztethetetlennek tekintett pontokon reformálási törekvéssel, a katolikus hitgyakorlatban folytatott visszaélésekre pedig protestálással reagáltak. Mindez magyarázatot ad arra, hogy egyes területeken miért rekedtek meg a bibliai mintához történő visszatérésben, vagy miért kerültek egyházpolitikai kény szerpályára, illetve csatároztak egymással is bizonyos pontokon (lásd például Luther és Zwingli ellentétét az úrvacsora kérdésében).

Katolikus teológusok részéről az volt az egyik vád a reformerek felé, hogy a protestantizmus nélkülözi az olyan, tevékenységét autentikussá tevő csodákat, mint amilyenek az „ő egyházukat” kezdetben megerősítették. Luther válaszul lényegében megismételte Ágoston, Aranyszájú és Gergely pápa érveit:

„A Szent Szellem kétféle módon küldetett el: a kezdeti egyházban nyilvánvaló, látható formában – Krisztusra galamb formájában szállt le, az apostolokra és más hívőkre pedig tűz formájában (Csel 2:3). Ez volt a Szent Szellem első eljövetele, amelyre szükség volt az ősegyházban, minthogy azt látható jelekkel kellett megalapítani, a hitetlenekre való tekintetből – ahogy Pál bizonyságot tesz erről az 1Kor 14:22-ben: »A nyelvek tehát jelül vannak, nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek; a prófétálás pedig nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek. « Később azonban, amikor e jelek által az egyház összegyűlt és megerősíttetett, már szükségtelen volt, hogy a Szent Szellem látható elküldése folytatódjék.”

Ugyanerre a kihívásra Kálvin is klasszikus szesszacionista érvvel felelt az Institúció bevezetőjében:

„Tisztességtelen a részükről, hogy csodákat követelnek tőlünk, mert nem valami új evangéliumot fabrikáltunk, hanem pontosan azt tartjuk fenn, amelynek igazát megerősítik mindazon csodák, melyeket Krisztus és az apostolok valaha cselekedtek.” Azt az ígéretet, miszerint a Jézusban hívőket csodák és jelek követik, Luther így kommentálja: „Semmi különöset nem látunk azon túl, amit mások is tesznek, annál is inkább, minthogy a csodák napja letűnt.” Azonban úgy vélte: ha többé nem is történnek olyan csodák, amilyeneket Jézus tett, mégis mi szellemileg sokkal jelentőségteljesebb dologgal bírunk azoknál. Már láttuk, hogyan állt elő Ágoston a fizikai csodák elszellemiesített értelmezésével, és Luther ebben is ráhagyatkozott, tovább gátolva, hogy szó szerint hinni lehessen a Márk 16:17—18 ígéretében. Miután „Isten előtti nagy csodákról” beszél — „mint amilyen a halottak feltámasztása, ördögök kiűzése, vakok látóvá és siketek hallóvá tétele, leprások megtisztítása és a némák megszólaltatása”, így folytatja: „Bár testi formában ilyen dolgok nem történnek, azonban szellemi módon bekövetkeznek a lélekben, ahol még nagyobbak ezek a csodák. A János 14-ben ezt mondja Krisztus: »Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál.«” Magyarán, Jézus csodáit azok fizikai valóságától megfosztva és teljes mértékben az újjászületéssel járó spirituális és lelki vonatkozásokra kivetítve értelmezi azt, ahogyan Jézus követőit ma „jelek és csodák” követik.

I. Gergely feljegyezte a maga korában történt csodákat, bár úgy gondolta, hogy Isten már nem küld több csodát

A nyelveken szólással kapcsolatban Luther még ilyenféle projekciót sem végez, számára az egyszerűen hangos bibliaolvasást jelent:

„És figyeljük meg, ez a helyes és gyümölcsöző módja annak, ahogy a Szentírással bánunk (1Kor 14:6), miként Pál is négy ilyen pontot emel ki, ahogy a Szentírást kezeli: »Ha mármost, atyám - fiai, hozzátok megyek, és nyelveken szólok, mit használok néktek, ha vagy kijelentésben, vagy ismeretben, vagy prófétálásban, vagy tanításban nem szólok hozzátok?« A nyelveken szólásra utal, ami nem más, mint a Szentírás hangos olvasása.”

Kálvin kettős harcot vívott a vitairataiban, amikor a csodákat és a Szellem „különleges” megnyilvánulásait kizárólag az apostoli korra és rendeltetésükben arra korlátozta, hogy a Szentírást és annak első hirdetőit hitelesítsék. Így akarta lerombolni azt a szellemi tekintélyt, amelyre egyfelől a kortárs római egyházfők formáltak jogot az „apostoli folytonosság” okán, másfelől a radikális reformáció képviselői, akik arra hivatkoztak, hogy a „Szellem inspirációja alatt” kapták tanításaikat. Kálvin Ágostonhoz és Lutherhez hasonlóan oldja meg a karizmák átmentését: „különleges” (az apostoli korban az apostolokat és üzenetüket hitelesítő) és „állandó” ajándékokról beszél — mely utóbbiak valójában természetes képességek, egyházi hivatalok, vagy a szellemi ajándékoknak az üdvözítő hit mentén már ismert módon kivetített metaforái. A nyelvek ajándékában például azt a képességet látja, hogy valaki idegen nyelveken prédikál, vagy bibliai hébert vagy görögöt használva írásmagyarázatot végez; a szellemek megkülönböztetése viszont számára a hamis tanítások teljesen racionális alapon való összevetése a Szentírással.

Egyetlen esetben Kálvin még megengedte annak lehetőségét, hogy ma is történjenek csodák: ha olyan emberek meggyőzését szolgálják, akik még nem hallották az evangéliumot. Tanítványi köre azonban már ezt az ajtót is bezárta, egyrészt a szellemi ajándékok megszűnésének az apostoli szolgálatra történő kiterjesztésével, másrészt az eleve elrendelés abszolutizált, a szabad akaratra vonatkozó bibliai kijelentéseket figyelmen kívül hagyó értelmezésével (az úgynevezett hiperkálvinizmussal), amely úgy tette értelmetlenné és hiábavalóvá az evangélium hirdetését, hogy abban a szellemi ajándékok szerepe már fel sem merült.

A 17. századra a protestantizmus az élettelen ortodoxia szorításában vergődött. Luther ágán mintegy másfél évszázadig a hit lényegét abban határozták meg, hogy a hívők „helyes doktrínákat” valljanak; a bibliai igazságok gyakorlatban való megélésének jelentősége elsikkadt. A protestáns skolasztika kialakulásával beköszöntött a „szárdiszi” egyházkor, melyet Jézus súlyos szavakkal illetett: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” A „filadelfiai” egyháztípust képviselő friss mozgalmak felé a pietista ébredés jelentette a továbblépést, amelynek első nagy képviselője, Johann Arndt „Igaz kereszténység” című klasszikus írásában már hangsúlyozta a kegyelem belülről kifelé ható munkájának jelentőségét az egyén újjászületése révén. A mozgalom két kiemelkedő alakja, Philipp Jakob Spener és August Herman Francke pedig már az evangélium világméretű hirdetését is szorgalmazták; ez a kilépés a megújulás második hullámát képviselő morva ébredésben tovább erősödött. Határozott fejlemények jelentkeztek a karizmák helyreállításában is: a pietizmus bizonyos köreiben egyebek között már aktívan imádkoztak a betegek gyógyulásáért. Kálvini vonalon a puritánok és szeparatista csoportok fellépésével fújtak friss szelek brit földön, majd a metodista ébredésben már a hitélet részeként látunk szellemi megnyilvánulásokat, ugyancsak evangélizálásra késztető indítékkal karöltve.