Felépíteni, egyesíteni, újraevangelizálni

Sikeres lehet-e az európai népek nagy álma – közös identitás nélkül? Kielégítő-e az európai egység, ha az csak a gazdaságra és a politikai intézményrendszerekre korlátozódik? Keresztény erkölcsök, szociális érzékenység nélkül, vallási-kulturális identitás nélkül lehet-e Európának esélye a kontinensek nagy versenyében? A sikerhez nincs-e szüksége Európának szívre és szellemre? A fenti kérdések egyre gyakrabban hangzanak fel az épülőben lévő európai házban mind az integrációs folyamatok vontatottságába olykor belefáradt politikai, mind az európai elkötelezettségét fennen hirdető katolikus vallási elit részéről. Úgy tűnik, korunkban ezek azok a pontok, amelyeken keresztül az európai politikai és vallási hatalom – a kontinens történetében sokadszorra – ismételten egymás közelségét keresi.

A 18–19. század fordulóján, vagyis mintegy kétszáz évvel ezelőtt egy fiatal német költő meglepő írással hívta fel magára az akkori értelmiségi közélet figyelmét. Friedrich von Hardenberg, művésznevén Novalis, a felvilágosodás nagy alakjainak kortársaként a Kereszténység vagy Európa című pamfletjében a korabeli olvasókat ugyancsak megdöbbentő Európa-képpel állt elő. Nem kevesebbet állított, mint hogy a különböző hatalmi-politikai érdekek mentén szétszabdalt Európát nemcsak egyesíteni és kormányozni képtelenség, de ilyen körülmények között még a nemzetek közötti béke kilátása is csak reménytelen ábránd. A fiatal romantikus vátesz a kontinens „megváltását”, a béke és biztonság korszakának beköszöntét nem a politikusoktól és nem a hadvezérektől várta. Úgy látta, a széttöredezett egoizmusok Európájának elsősorban „szellemre” van szüksége, e nélkül Európa soha nem lesz Európa – vagyis az, ami volt hajdanán, s az, amire sorsa kezdettől fogva predesztinálta. Az írás leginkább sokkoló mozzanata kétségtelenül az, hogy miközben a felvilágosodás gondolkodói a legnagyobb erőfeszítéseket tették a középkori skolasztikus világkép utolsó maradványainak „pokolra küldésében”, Novalis Európája éppen a középkorban keres és talál vigasztalást. Iránymutatásként az egységes, ám mindenekelőtt vallásos középkori Európa képe áll, s annak szellemi vezetője a katolikus egyház, élén a pápával. A középkori múlt felett érzett történelmietlen nosztalgia azonban átcsap a korabeli Európa kritikájába is, majd egy fékevesztett jövőbeli látomásba, amely a katolikus egyház szellemi feltámadását és egy minden ízében vallásos Európa eljövetelét hirdeti. Ezek után aligha lehet csodálkozni azon, hogy a szöveg publikálását nemcsak a kor meghatározó értelmiségi elitje, de még a költő legszűkebb baráti köre sem javasolta. Az írás fogadtatását látva joggal gondolhatnánk, hogy a mű szerzőjével együtt a német irodalomtörténet porlepte, könyvtárak mélyére száműzött, s tán örökre elfeledett epizodistája maradt. Ám nem így történt. Az elmúlt kétszáz évben számolatlanul jelentek meg a különféle recenziók, értelmezések, amelyek hol lelkesedéssel, hol érdeklődéssel, hol elutasítással próbálták meg a szöveget az egyes korszakokban értelmezni, s üzenetével vitába bocsátkozni. Olyanynyira, hogy néhány éve egy közismert német közéleti lap aktuálpolitikai keretek közé helyezve az írást valóságos értelmiségi fórumot rendezett körülötte. Úgy tűnik, ez a zseniálisan tehetséges német költő valami nagyon eredeti és nagyon mély valóságot értett meg Európa történelméből, ami miatt üzenete az elmúlt kétszáz évben szinte semmit sem vesztett aktualitásából, sőt ma, ha lehet, aktuálisabb, mint eddig bármikor.

Novalis

Európa és a katolikus jubileum

A maastrichti szerződés aláírói

De mielőtt a jelenlegi helyzet értelmezésébe fognánk, a szöveg utóéletéből érdemes egy mozzanatot mégis kiragadni. Néhány évvel a Kereszténység vagy Európa keletkezését követően meglepő mozgalom bontakozott ki az európai értelmiség körében – többek között az időközben elhunyt Novalis barátai körében is. Az 1810-es években számos jelentős európai értelmiségi (így Friedrich Schlegel, Clemens Brentano, Victor Hugo) felnőtt fejjel a katolikus vallás ismételt felvétele mellett döntött. A vallás felé fordulás divat lett Európában, s a vallásos hit letéteményeseként – nem kis meglepetésre – sokan a katolikus egyházat fogadták el. Noha ez a mozgalom később tiszavirág-életűnek bizonyult, hiszen a restauráció Európájának kegyetlen valósága gyorsan véget vetett a hirtelen jött vallásos romantikának, a modernizmus hajnalán létrejött mozgalom két dolgot világosan jelzett: már akkor látható volt, hogy a francia forradalommal útjára indult modernizmus és felvilágosult racionalizmus véglegesen megrendítette a középkor teológiai világképét. Ez Európa népeinek minden kétséget kizárólag nagyon nagy szolgálatot tett, ám már akkor sokan érezték, hogy az új világkép nemcsak a dogmatikát, de magát Istent is kiszorítja majd Európából, és a Mindenhatót az emberi megismerés határain túlra száműzi. Az értelmiségi körökben akkor divatossá lett rekatolizálás kétségtelenül a modernizmus eme dekadenciájára adott válaszreakció volt. A felvilágosodás korának második generációja már láthatóan visszarettent az új világ kínálta szellemi sivárságtól. Sokan vallották, hogy a racionalizmus által életre hívott szellemtelen, mechanikus és kissé unalmas világképből nem kérnek, érezték, hogy az új világkép megfosztja őket valamitől, s a csodát és a hit által megragadható szellemi értékeket nem hagyták a modernizmus oltárán feláldozni.

A Bécsi Kongresszus a köztársaságiságot és a liberális demokráciák kialakulását hosszú időre visszavetette

Európa arculata 1812-ben és 1815-ben

A fenti rekatolizációs mozgalomnak azonban volt egy másik, nem kevésbé fontos tanulsága is. Megmutatkozott az a döbbenetes tény, hogy az európai értelmiség meghatározó része (még a protestánsok is!) a kontinens kulturális-szellemi-vallási identitása, s maga a kereszténység legitim képviselőjének a 19. században – nyilvánvaló történelmi bűnei és tévelygései ellenére – továbbra is a katolikus egyházat tartja. Sem a reformáció, sem a humanizmus, sem az újkor más mozgalmai nem tudták a katolikus egyházat attól az önmaga számára mindig is vindikált szerepétől megfosztani, hogy ő Európa szellemi vezetője. Úgy tűnt, a katolikus egyház évszázados túlélési stratégiája jól működött – sikeresen tartotta meg magát abban a szerepben, hogy ő az ősi európai vallási tradíció egyetlen eredeti, autentikus képviselője.

Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy 1815-től kezdődően ténylegesen is a pápaság megerősödésének lehetünk tanúi. Ezt a jezsuita rend feltámadása mellett az is jelezte, hogy a Bécsi Kongresszuson – ahol többek között az európai monarchiák restaurációjáról és „szent” szövetségéről született döntés – a pápa teljhatalmú követe is aktívan részt vett. Mint ismeretes, a Bécsi Kongresszus által létrehozott monarchikus internacionalizmus (egyfajta európai egységkezdemény) a középkori maradványok ellen induló európai forradalmiságot és annak nyomában kialakuló köztársaságiságot és a liberális demokráciák kialakulását jó egy évszázadig – másutt még hosszabb ideig – nagy sikerrel verte le Európában.

„A remény jelei…”

Ugyan a viharos kétszáz év elteltével nagyot változott Európa, ám szellemtörténetileg a helyzet mégis nagyon hasonló. Európa akkor is, most is történelmi léptékű korszakváltás határán áll. Olyan változás előtt, amely feltehetően ismét évszázadokra előre fogja meghatározni Európa szellemiségét. Akkoriban a felvilágosodás nyomán a modernizmus kezdte forradalmasítani Európa szellemi képét, ma ugyanez a világkép már szemmel láthatóan is kezd egyre jobban háttérbe szorulni, és Európa – s vele együtt a világ jelentős része – kezd lassanként egyfajta új idealizmus irányába tapogatózni. A kérdés az, hogy ebben a keresésben milyen szellemre fog Európa rátalálni, s a sokak által hangoztatott „világnézeti válságból” és „szellemi otthontalanságból” hogyan tud a kontinens kilábalni? Ki képes a megrendült európai identitást új alapokra helyezni, s az egységesülő Európa lassanként egymásba kapcsolódó tagjait friss szellemmel feltölteni? Ennek a nyilvánvalóan bonyolult és szövevényes folyamatnak a végső kimenetelét természetesen nagyon nehéz előre látni, ám az már ma is nyilvánvaló, hogy egy több évszázada nemzeti kereteken túl, azaz „szupranacionális” szinten tevékenykedő és gondolkodó szervezet, nevezetesen a katolikus egyház évről évre növekvő érdeklődést mutat Európa egységesülési törekvései iránt. Szemmel látható az a készülődés, amellyel a római egyház igyekszik „a szellemi, lelki és erkölcsi sötétségbe” burkolózott kontinens spirituális vezérlő csillaga lenni.

A Vatikántól a remény jeleit várja

Az egyesülési folyamatok sok-sok problémájába és kudarcába időnként belefásult európai vezetőknek pedig éppen kapóra jön egy nemzetek feletti szinten szervezett, több évszázados európai hagyományait fennen hirdető, jelentős gazdasági és tömegbefolyással is rendelkező szervezet erkölcsi támasza. Ennek ékes bizonyítéka Romano Prodinak, az Európai Bizottság (az EU legfelsőbb végrehajtó szerve) vezetőjének II. János Pál pápához nemrégiben intézett üzenete, amelyben többek között az alábbi mondat is elhangzott: „Európa most Önöktől a remény jeleit várja…” Az üzenetben elhangzó, szimbolikus jelentőségű gesztuson túl azonban az európai politikai elit részéről a tanácstalanság gyakorta megnyilvánuló, árulkodó jelét is látnunk kell. A továbbiakban az európai elit és a római katolikus egyház egymás iránti, egyre erőteljesebb érdeklődésének okait és lehetséges irányait veszszük számba. Ez az egymás irányába történő tapogatózás ugyanis közép- és hosszú távon erőteljesen befolyásolhatja a jövőben az Európai Unió szellemi arculatát, sajnálatos módon a középkor sötét árnyait idézve meg ezzel Európa szellemi horizontján. Mielőtt azonban erre rátérnénk, érdemes az európai egységeszme születésének legfontosabb mozzanatait röviden felidézni.

„Volt és nincs, noha van…”

Az egységes Európa-eszme – vagy ahogyan azt pár évszázaddal korábban nevezték: a Imperium Romanum feltámasztásának és újraszervezésének igénye – a Nyugatrómai Birodalom (467) felbomlása után sohasem került ki Európa szellemi emlékezetéből. Búvópatak módjára újra meg újra előbukkant a kontinens vérzivataros időszakaiban, hogy azután évszázadokra újra nyomát se lehessen találni. Európa történelmében jól megfigyelhető, hogy egy-egy nagyobb formátumú politikai-katonai vezető felbukkanásával, akinek a befolyása nemzeti kereteken túl is érzékelhető volt, a Római Birodalom restaurációjának gondolata hamar aktuálpolitikai tényezővé vált. Így történt ez Nagy Károly és a frank birodalom idejében, de nem volt ez másként egyes germán uralkodók vagy később Bonaparte Napóleon esetében sem. Sőt a birodalmi kísértés a 20. század olyan szörnyetegeit sem kerülte el, mint Mussolini vagy Adolf Hitler, akiknek Európa egységesítéséről szintén megvolt a maguk elképzelése.

Kétségtelenül a második világháború drámája jelentette azonban azt a szellemtörténeti jelentőségű kataklizmát, amelynek eredményeképp az európai népek egységének napjainkra mégis egy békés és demokratikus változata valósult meg. A háborús romok felett a kontinens országainak akkori vezetői félreérthetetlenül belátták, hogy Európa gazdasági-politikai integrációja történelmi szükségszerűség. Winston Churchill már 1946-ban kijelentette, hogy „létre kell hozni az Európai Egyesült Államokat, amelynek középpontjában Németország és Franciaország kiegyezésének kell állnia”. Ezt követően nyugat-európai politikusok rohamléptekkel láttak hozzá, hogy egy politikai unió nagyszabású tervét megvalósítsák. Ám az egyes országok között fennálló ellentétes álláspontok miatt ez a politikai terv a negyvenes évek végére már egyértelműen kudarcba fulladt.

EU-vezetők. Európai uniós tanácskozás a pápa árnyékában és védelmében

Szintén ebben az időszakban született meg az a – Jean Monnet francia politikus nevéhez fűződő – javaslat, amely később olyannyira életképesnek bizonyult, hogy az európai egységesülés irányát mind a mai napig meghatározza. A Monnet-féle elképzelés, amely a történelembe Robert Schuman francia külügyminiszter nyomán Schuman-terv néven vonult be, gyakorlatilag a gazdasági integráció elsőbbségét hirdette meg. Vagyis a politikai egységesülést meg kell hogy előzze a gazdasági. Amint a gazdasági együttműködés sikeres, várható, hogy az integráció folyamata politikai-intézményi szinten is fel fog gyorsulni. A Schuman-terv nyomán 1951-ben jött létre az első közös európai integrációs szervezet, a Szén- és Acélközösség, amelyet az ötvenes-hatvanas években továbbiak követtek. Monnet és Schuman elképzelését egyértelműen igazolta a történelem. A tagállamok között kibontakozó gazdasági integráció különösen a hatvanas-hetvenes években rendkívül sikeres volt, ami a további egységesülési törekvéseknek is új lendületet adott. A helyzet gyakorlatilag a közép-kelet-európai országokban lezajlott rendszerváltások és Németország újraegyesítése után jutott el oda, hogy a maastrichti szerződés aláírásával immár egy politikai unióról is beszélhetünk. A valutaunió megteremtésével pedig egyenesen szükségszerű lett a tagállamok közötti politikai kapcsolatok intenzitásának növekedése.

Monnet és Schuman: a gazdasági egység atyái

Megtorpanás

Ám több mint tíz évvel a kelet-európai rendszerváltások, s mintegy ötvennel az első integrációs szervezet létrehozása után az európai integrációs folyamatokban a kifulladás, illetve megtorpanás egyértelmű jelei tapasztalhatók. Az elmúlt ötven év világpolitikai átalakulásai nyomán ma már egyértelműen látszik, hogy a korábbi évszázadokkal összehasonlítva Európa világpolitikai jelentősége és szerepe határozottan csökkent. A kultúrájára és civilizációjára oly büszke európai kontinens pedig nehéz szívvel veszi tudomásul a döntéshozatali központok fokozatos kikerülését Európából. Ezt a belső meghasonlást csak fokozzák az elmúlt évek egyes látványos külpolitikai kudarcai, akár a volt Jugoszlávia területén lezajlott konfliktusokban, akár a Közel-Keleten, amelyek mind Európa világpolitikai szerepének csökkenését jelezték.

A kilencvenes évek második felében már az is látszott, hogy a világ más gazdasági régióival – különösen az észak-amerikaival – szemben egyre egyértelműbb a gazdasági lemaradás. A kapitalizmus Észak-Amerikában, illetve Nyugat-Európában kialakult modelljei közül a kilencvenes évekre egyre nyilvánvalóbban a liberálisabb, szabadabb észak-amerikai tűnik életképesebbnek. Ezen mit sem változtat a valutaunió 1999-ben elindított grandiózus terve. Már most látni, hogy az egységes európai valuta nagy várakozások közepette útjára bocsátott projektje nem tölti be a hozzá fűzött nagy várakozásokat, s nem lesz Nyugat-Európa gazdasági problémáinak mindenek felett álló megoldása. A megtorpanás jelei figyelhetők meg azonban nemcsak a gazdasági, hanem az intézményi szinten is. Az Európai Unión belül egyre sürgetőbb intézményi reformok csak nagyon vontatottan haladnak előre, s a közép-európai országok csatlakozása körüli bizonytalanságok is jókora tanácstalanságról árulkodnak. Mindezt csak mélyítik az egyes európai intézmények körül az utóbbi években kirobbant korrupciós botrányok, illetve az a tény, hogy egyes tagországok lakossága körében az unió támogatottsága látványosan csökkent.

„Európa jövője lelki kérdés”

Feltehetően a fenti körülmények is okai annak, hogy a már említett, egyre gyakrabban elhangzó kérdésekre az európai elit körében egyre nagyobb a fogékonyság: sikeres lehet-e az európai népek nagy álma – közös identitás nélkül? Kielégítő-e az európai egység, ha az csak a gazdaságra és a politikai intézményrendszerekre korlátozódik? Keresztény erkölcsök, szociális érzékenység nélkül, vallási-kulturális identitás nélkül lehet-e Európának esélye a kontinensek nagy versenyében? A sikerhez nincs-e szüksége Európának szívre és szellemre?

A fenti kérdések Európában kétségtelenül több okból is nagyon aktuálisak. Politikai-intézményi szinten az egyesülési folyamatok szemmel látható gátja, hogy az egyes nemzetek úgymond túlságosan is „önmagukra koncentrálnak” – novalisi terminológiával mondhatnánk: egoisták. Azaz az egyes nemzetek egyrészt foggal-körömmel ragaszkodnak a szuverenitásuk utolsó maradványait biztosító kiváltságokhoz; másrészt pedig igyekeznek az európai szintű döntéseket minden erővel saját nemzeti érdekeik szerint befolyásolni. Mindez a gazdasági-politikai integrációs folyamatot hihetetlenül lassúvá és vontatottá s a külső szemlélő számára gyakorta érdektelen viták kusza és átláthatatlan halmazává teszi. Szemmel látható az egyes nemzetek csekély hajlandósága arra, hogy a nagyon is kézzel fogható nemzeti érdekeiket és értékeiket az „európaiság” egyelőre ugyancsak homályos fogalmának oltárán feláldozzák. Ez a folyamat azonban Európa versenyképességét nem növeli a világban, legfeljebb csak a már eddig is jelentősre nőtt brüsszeli adminisztrációt duzzasztja tovább.

A fenti vitákba és harcokba időről időre belefásuló európai elit ilyenkor szívesen beszél az európai közös identitásról, a közös cselekvést a háttérben egybekapcsoló szellemi-kulturális azonosságtudatról. Ennek nyomát azonban annak ellenére nehezen lehet látni, hogy az Európai Unió alapjait lerakó, nagy formátumú kereszténydemokrata politikusok, az „alapító atyák” is (Robert Schuman, Alcide de Gasperi, Konrad Adenauer) az európai integráció nagy projektjét a kontinens népeinek közös keresztény-kulturális identitásán képzelték el felépíteni.

A brüsszeli vezetők időnként megnyilvánuló csalódottsága láttán nem meglepő az európai kérdések iránt egyre nagyobb érdeklődést mutató katolikus egyház fejének nemrégiben tett kijelentése: „Európa jövője nem annyira politikai, mint inkább lelki kérdés…” Ez a kijelentés, amennyiben nem csupán szimbolikus gesztusnak vesszük, egyszerre több dolgot is jelent. Először is az integrációs folyamatok egyfajta kritikáját: vagyis azt, hogy az integráció fő csapásirányában ugyan mindeddig a gazdaság és a politika szellemtelen dimenziója állt, ám ennek kifulladását és tehetetlenségét látva, eljött az ideje annak, hogy a vezető szerepet átvegye valami eredendően más, valami eredendően „lelki” tényező. Másrészről azonban látnunk kell ebben a kijelentésben egyfajta felkínálkozást is, hiszen – a fenti nyilatkozat hátterében megbúvó feltételezés szerint – mi más tudná Európát saját szellemi-kulturális gyökereihez közelebb vinni, mint maga a római egyház. A megdöbbentő ebben ugyanakkor az, hogy a katolikus egyház erre vonatkozó igényének jogosságát – a kétszáz évvel ezelőtti időkhöz hasonlóan – egyre kevesebben vonják kétségbe.

Konrad Adenauer német kancellár és az EU egyik alapító atyja

Új Európa-stratégia

Miközben napi politikai szinten egymást követik az európai politikai vezetők és a katolikus főpapság egymás irányába tett félreérthetetlen gesztusai, egyes vatikáni dokumentumok alapján megállapítható: a háttérben lázas munka folyik. A több évszázados európai érdekérvényesítő hagyományokkal rendelkező katolikus felekezet szellemi műhelyeiben ugyanis szemmel láthatóan gőzerővel folyik a Vatikán Európa-stratégiájának kidolgozása. Történelmi léptékű esélyt és lehetőséget hordoz ugyanis az egységes Európa a katolikus egyház számára. Ezáltal lehetősége nyílik arra, hogy a modern kor bizonyos szellemi áramlatai (mint például a felvilágosodás, a racionalizmus, a kommunizmus, a szekularizáció stb.) miatt meghanyatlott befolyását helyreállítsa a kontinensen – annak mind keleti, mind nyugati részén. Az egységes európai intézményrendszerekkel való összefonódás – a „keresztény érdekek hatékony képviselete” céljából – pedig lehetővé teszi, hogy sajátos vallási-politikai érdekeinek védelmét a schengeni határokon belül teljes egészében megvalósítsa. E tekintetben pedig el kell ismerni: a többi (protestáns) keresztény felekezettel szemben nyilvánvaló lépéselőnyben van, hiszen mind történelmi hagyományait, mind egyházstruktúráját tekintve hihetetlenül otthonosan mozog „szupranacionális” szinten. Sőt, számára ez az igazán kívánatos közeg, amely érdekérvényesítése számára lényegesen előnyösebb, mint a sajátos érdekekkel és védekező mechanizmusokkal rendelkező nemzetállamok olykor figyelő, olykor kritikus tekintete alá rendelve.

Püspökök a stratégiáról

Az európai püspökök szinódusának mind 1991-ben, mind 1999-ben a fő témája a katolikus egyház Európa-stratégiája volt. Már 1991-ben – a kelet-közép-európai rendszerváltásokat követően – nekilátott a kúria, hogy az Európában kialakult új helyzetet értelmezze, és a cselekvés jövőbeli irányát kijelölje. Itt rendkívül nagy várakozás és optimizmus kísérte az akkori politikai eseményeket, és már akkor egyértelműen megfogalmazódott a kontinens újraevangelizálásának szükségessége. Tíz évvel a kelet-európai rendszerváltások után, 1999 őszén újra összeült a szinódus az elmúlt évtized eredményeit vizsgálva, s a jövőbeli haladás irányát még egyértelműbben határozta meg. A következőkben részben az 1999-es szinódus határozatai, részben más katolikus dokumentumok alapján vizsgáljuk meg, hogy milyen a római egyház Európáról kialakított képe, s milyen stratégiák és milyen célok mentén kíván hozzálátni ahhoz, hogy a kontinenst az általa eredetinek vélt szellemiségéhez viszszavezesse.

Materializmus, hedonizmus, vallási érdektelenség

A katolicizmus Európa-kritikájának egyik céltáblája elsősorban a kontinenst és annak gazdasági, politikai, intellektuális tevékenységeit a marxizmus és a kommunizmus bukása után is uraló ateista-materialista világnézet, amely az egyéneket és a társadalmakat képtelenné teszi az anyagi érdekeken történő felülemelkedésre, az igazságkeresésre. Ez az oka többek között – hangzik Róma bírálata – a kontinenst gazdasági-üzleti, politikai és magánéleti területen egyaránt uraló önérdeknek, egoizmusnak. Sőt, erre vezethető vissza a napjainkban egyre nagyobb méreteket öltő, túlzott fogyasztói magatartás is. E világnézet egy másik káros hatása, következménye még a nagyfokú szubjektív individualizmus és az emberi szabadságjogok hamis értelmezése is.

A legsúlyosabb problémák emellett a vallás területén jelentkeznek. Az európaiak többségének gondolkodását ugyanis e területen továbbra is az etikai relativizmus uralja, amelynek szinte szükségszerűen a vallástalanság a következménye. Ugyan az elmúlt időkben az európaiakban is egyre erőteljesebben megmutatkozó igény van a vallás és a spiritualitás iránt, ám a fő ellenség még mindig a vallás területén jelentkező közöny és érdektelenség. Ugyancsak káros jelenség Európában – hirdeti a püspöki dokumentum –, hogy a vallás, elveszítve eredeti közösségi jellegét, visszahúzódik az egyének privát szférájába. A kérdés mindezek után természetesen felvetődik, hogy Európa ilyetén, ugyancsak elszomorító szellemi képéért vajon mekkora felelősség terheli azt az egyházat, amely a kontinens szellemi arculatának formálásában a kezdetektől fogva részt vett. Vajon a vallásnak nem éppen az a formája és gyakorlata felelős-e a jelenlegi állapotokért, amelyhez Róma most visszavezetni kívánja a kontinenst? Vajon mindaz, amit most látunk, nem válaszreakció volt-e csupán egy életét és tüzét vesztett vallásos tradícióra ?

Polgári körök. Akár transzcendens, vallási jelleget is ölthetnek

A katolikus kritikák középpontjában végül a társas kapcsolatok kiüresedése, az egyes tömegkommunikációs eszközök káros hatása áll. A közösségi értékek mindezek következtében háttérbe szorulnak és leértékelődnek, ám a magánszférába visszavonuló egyének egyre kiüresedettebb életet élnek. Kívánatosnak ez esetben is azt látná Róma, ha a hagyományos vallási értékrendek mentén szerveződött különféle közösségek megújulnának, s képesek lennének a közösségi szellem egy új érzésével megajándékozni a túlzott individualizmus csapdájába esett tömegeket. A fentiek tükrében ugyancsak elégedett lehet Róma például a magyar politikai jobboldalon Orbán Viktor hívó szavára szerveződő „öntevékeny” polgári mozgalmakkal. A jobboldali közösségi szellem eme megújulásában ugyanis minden bizonnyal ők is észreveszik: csak egy lépés hiányzik ahhoz, hogy a polgári kezdeményezések egyúttal transzcendens, vallási jelleget is öltsenek. Ez utóbbi egyébként mindkét oldal számára jókora előnyökkel is járna, hiszen a politikusok ügyének vallási legitimitást adna, míg a vallás számára a mindaddig távoli néptömegek elérhetőségét tenné lehetővé.

Újraevangelizálás

A püspöki szinódus dokumentumaiban a katolicizmus Európáról alkotott jövőképe a politikusok által hangoztatott elvekhez képest egy új szemponttal egészül ki. Róma véleménye szerint ugyanis Európát nemcsak felépíteni és egyesíteni kell – ahogyan azt a politikusok képzelik –, hanem legalább olyan fontos újraevangelizálni, azaz a katolikus kereszténység alapelveihez visszavezetni is. Csakis ennek nyomán tud az európai egységesülési folyamatok hátterében – majd egyre jobban előterében – megvalósulni a kontinens kulturális-spirituális egyesítése, amelynek mind Nyugat-, mind Kelet-Európára ki kell terjednie. Az európai katolicizmusnak ezúton homlokterébe állított újraevangelizálás feltehetően a következő évtizedek egyik legnagyobb, szinte az ellenreformáció súlyával és jelentőségével vetekedő nagyságrendű mozgalma lesz. A következőkben a teljesség igénye nélkül igyekszünk az újraevangelizálás legfontosabb módszereit számba venni, annak is két legfontosabb irányát, amelyek közül az egyik – a régi rekatolizációs hagyományok szerint – a laikus tömegek, míg a másik a gazdasági-politikai döntéshozó elit befolyásolását érinti.

A katolikus egyház spirituális megújulása révén. A laikus tömegek megnyerése szempontjából nem elégséges csupán Európa szellemi-kulturális gyökereinek, hagyományainak és történelmének hangsúlyozása. Az erősödő vallási érdeklődést mutató tömegeket egy új vallásos spiritualitásba kell bevezetni. A szekularizált európai népeket Róma tervei szerint nem csupán a hagyományok emlegetésével, hanem a transzcendencia és a misztika növekvő szerepe révén lehet megnyerni. „Az európai ember életének spirituális értelmet kell adni” – hangzott el a vatikáni állásfoglalás a 2000-es jubileumi év előestéjén. Ennek megvalósulását a legkülönfélébb hagyományos és modern módokon képzelik el: például a keresztény spiritualitást tárgyaló könyvek fokozottabb kiadása és terjesztése révén, spirituális központok létrehozásával, kis karizmatikus közösségek és imacsoportok felállításával, a szellemi „elmélyülést” szolgáló rendezvényekkel, zarándoklatokkal stb. Egy 1999-ben elfogadott vatikáni állásfoglalás szerint nagyobb hangsúlyt kell a jövőben helyezni a Mária-tisztelet és a népi vallásosság hagyományos formáira is. Az érzéki-spirituális vallásosság irányába egyre jobban nyitó katolicizmus az elkövetkezendő években, évtizedekben a pünkösdi–karizmatikus keresztény közösségeket is feltehetően újabb kihívások elé fogja állítani. A korábbi évekhez képest még jobban felértékelődik annak a jelentősége, hogy ezek a gyülekezetek a Szent Szellem világosságában és erejében járjanak, s a Szellem erejében tudják a harcot felvenni a hamis, érzéki vallásosság modern kori hamisítványaival szemben.

A keresztény közösségi élet megújítása révén. Róma álláspontja szerint az elidegenedés és az elmagányosodás korában fontos cél, hogy a vallás a modern ember közösség utáni vágyát is képes legyen betölteni. Ezért fontos – hangzik a stratégia – olyan különböző katolikus csoportok és mozgalmak elindítása (papok és laikusok körében egyaránt), amelyek képesek széles tömegeket megszólítani. Úgy tűnik, a spiritualitás mellett a közösség a katolikus stratégia másik kulcsfogalma. A (poszt)modern ember alapélményéből kiindulva próbál meg adekvát válaszokat adni a közösségi élmény hiányának széles körben mutatkozó jelenségére. Más kérdés, hogy ezt a vallás és a hit kérdései iránt érdektelen tömegek körében milyen sikerrel tudja megvalósítani.

Az Európai Unió intézményeiben a katolikus érdekek erőteljes képviselete révén. Míg az előző két stratégia elsősorban a laikus néptömegeknek szól, addig ez, illetve a következő az európai elit gondolkodásának, mentalitásának, világ- és jövőképének befolyásolására vonatkozik. Ezen túlmenően azonban érezhető tendencia az is, hogy fontos cél az európai intézmények döntéshozatali mechanizmusai Róma céljainak megfelelő befolyásolása is. Néhány hete érdekes nyilatkozatváltás hangzott el az olasz sajtóban. II. János Pál nyilatkozatot tett közzé, amelyben kifogásolta, hogy az EU készülő alkotmányának már létrejött dokumentumaiban nem történik említés a keresztény közösségekről. Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke az elhangzott bírálatra a Corriere della Sera hasábjain már másnap válaszolt. Ebben megerősítette, hogy az Európai Unió nem érzéketlen az egyház érdekeivel szemben, és a jövőben még jobban figyel az európai intézmények hatáskörében megszületendő dokumentumok szövegezésére. A felhevült vatikáni kedélyeket Prodi végül azzal igyekezett végleg megnyugtatni, hogy kijelentette: „…a pápa (végül is) Európa atyja”.

A fenti erőteljes brüsszeli lobbitevékenységre mutat rá az is, hogy a katolikus egyház két olyan erőteljes érdekképviseleti szervvel is rendelkezik, amelyek – elnevezésükben is szinte lemásolva az európai intézményeket – méltó partnerei kívánnak lenni a brüsszeli szerveknek. Az Európai Közösség Püspöki Konferenciái (ComECE), illetve az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) hivatott arra, hogy a katolikus egyház érdekeit az EU legmagasabb fórumain képviselje. Nemrégiben éppen a ComECE elnöke szólította fel az Európa Közösség szakértőit, tegyék lehetővé, hogy az egyház a nemzeti kormányokkal és az Európai Unióval erőteljesebb dialógusra léphessen. A fenti két, főpapokból álló intézmény mellett a római egyház legalább ötven-hatvan olyan, nemzetek feletti szinten működő papi, rendi és laikus szervezettel is rendelkezik, amelyek európai szinten akarják megoldani a katolikusság érdekképviseletét. Ezek a szervezetek hivatottak arra, hogy az EU döntéshozatali mechanizmusait napi politikai szinten is kövessék, s ajánlásokat fogalmazzanak meg az EU részére.

Az elitoktatás befolyásolása révén. Az európai katolicizmusnak az ellenreformáció óta fontos felismerése: a túlélés szempontjából alapvető jelentősége van annak, hogy színvonalas egyházi oktatással a döntéshozó és véleményformáló politikai-gazdasági elitet a maga oldalára tudja állítani. Az európai püspöki szinódus dokumentumában egyértelműen látható tendencia, hogy az egyes európai országokban az elitoktatás megszerzése az első rangú stratégiai célok egyike. Ennek a gyakorlati életben történő megvalósulásának szemléletes példája Magyarország, ahol a rendszerváltást követően hamar megindult a katolikus elitoktatás újraszervezése mind középiskolai, mind egyetemi szinten. Az ország különböző pontjain a piarista gimnáziumok építése, újranyitása, vagy éppen a Pázmány Péter Katolikus Egyetem építése mind ezt a tendenciát mutatta. Sajnálatos tény, hogy a mindenkori kormányok oktatáspolitikája, amely sikerrel járult hozzá az állami oktatás folyamatos lezüllesztéséhez, csak felerősíteni tudta ezt a folyamatot. A római egyház érdekeinek megfelelően tevékenykedő katolikus értelmiség képzésében és irányításában természetesen az oktatási intézményeken túl bizonyos katolikus háttérszervezetek (például az Opus Dei) is erőteljesen kiveszik a részüket. Bár ezek tevékenysége „szabad szemmel” alig látható, befolyásuk mégis igen messzire kiterjed.

Az európai népek újraevangelizálásának grandiózus és becsvágyó terve azonban ma még ugyancsak kétes kimenetelű. Kérdéses ugyanis, hogy a szekularizált, vallástalan, a tradicionális egyházaknak továbbra is tömegesen hátat fordító európai milliók hogyan reagálnak majd a meghirdetett régi-új „lelkiségre”. Kérdéses, hogy a meghirdetett impozáns tervek alapján a katolicizmus jelenlegi állapotában – középkori struktúráival, mentalitásával, erkölcsi válságaival terhelten (lásd például a pedofil papok botrányát Amerikában, illetve most Németországban) – s kontinensszerte egyre csökkenő létszámú és egyre öregedő papságával mennyire lesz képes megszólítani az ateista-agnosztikus tömegeket. Minden bizonnyal nagyobb sikerre számíthat a „brüsszeli lobbi”, azaz a politikusok és üzletemberek „Európájának” vallási legitimációjára, a politikai döntéshozó elit befolyásolására tett kísérlet.

A Pázmány Péter egyetem

Az eljövendő Európa szellemi arculata ma még formálódóban van. Csak remélni lehet – s e tekintetben is vannak biztató jelek –, hogy a német költő víziójával ellentétben nem pusztán „a sírból feltámadó pápaság” lesz az egyetlen olyan erő, amely képes lehet a kontinens szellemi-vallási arculatának tömegeket érintő befolyásolására.