Téma
Folytassuk a Hit Gyülekezete megújítását!
Interjú Németh Sándorral az apokalipszis időszerűségéről, a Nyugat hanyatlásáról, Magyarország szerepéről és a fiatal nemzedék küldetéséről
ÚE: A karizmatikus mozgalomban világszerte felfokozott apokaliptikus várakozás előzte meg ezt az őszt. A mostanra eső sok kerek évforduló (reformáció, Balfour-nyilatkozat, bázeli Cionista Kongresszus stb.), az őszi zsidó ünnepekkel egybeeső holdfogyatkozások (vérholdak), a Szűz csillagképben lévő bolygóállások, mint a napba öltözött asszony és hasonlók kapcsán a világhálón nagy figyelemtől övezett előrejelzései végül is nem hozták el az elragadtatást. Ennek kapcsán némelyek csalódottságuknak adtak hangot…
NS: Nem hangsúlyoztunk semmi olyan előrejelzést, ami eksztatikus várakozásnak adott volna alapot az őszre nézve. A 2017. évre sok jubileumi évforduló esett, ennek ellenére semmi különösebben látványos dolog — legalábbis a felszínen — nem történt, de azt gondolom, hogy egyes társadalmak mélyebb szintjein nagy átalakulások zajlanak. Ez egyaránt igaz a Közel-Keletre, Európára, és különösen a nyugati társadalomra. Azok a folyamatok persze, amelyekre gondolok, eddig is zajlottak, de nekem úgy tűnik, némelyik visszafordíthatatlanná vált, és ez az ősz ezt bizonyította. Az is jól látható már, hogy jövőre is folytatódnak e jelentős változások, és várhatóan társadalmi feszültségeket, kríziseket generálnak több országban, s ezek következményeiből lehet majd igazából megérteni, hogy milyen jelentőséggel bírt a 2017-es esztendő. Sokszor nem könnyű értelmezni a jelent, kell egy időbeli távolság, hogy felismerjük a jelentőségét. Úgy érzem, hogy a 2017. esztendő eddig is nagyon nagy jelentőségű év volt, és jelenleg is az.
Csalódást már csak azért sem okozott az elmaradt elragadtatás, apokalipszis, mert a korszak beteljesedésének várható ideje jelen napjainkba nem illeszthető be. Soha nem is gondoltam, hogy elkezdődött volna már a pecsétek feltörése, ezeket az értelmezéseket nem tudtam komolyan venni. A Jelenések könyvének 4. fejezetétől kezdődő eseményeket a futurista értelmezés alapján szemlélem. Véleményem szerint jelenleg az egyház korszaka zajlik, sőt a 2017. esztendő egyik különleges jelentősége éppen az, hogy az egyház egy rövid kegyelmi időt kapott Istentől a Szent Szellemmel való közösség helyreállítására, a gyülekezetek építésére, a keresztény szolgálatok megújítására, a nemzetek evangelizálásának elvégzésére.
ÚE: Egészen konkrétan milyen folyamatokat értesz a 2017-es „nagyon mély átalakulásokon”, illetve „visszafordíthatatlan folyamatokon”?
NS: Elsősorban a nyugati társadalom és kultúra szétesését eredményező változásokat. Véleményem szerint a tradicionális Nyugat-Európának vége. Nem látok lehetőséget arra, hogy a zsidó-keresztény kinyilatkoztatáson alapuló állapotokat helyre lehetne állítani, mert az értékvesztés és morális válság annyira elmélyült, hogy annak központi eleme a keresztény értékek megtagadása, kirekesztése lett, amihez bizonyos egyházak vezetői és képviselői is igazodnak.
Pál apostol kapta azt az isteni látomást, hogy ne kelet, hanem nyugat felé menjen az evangéliumot hirdetni, gyülekezeteket alapítani, és a nemzetek főapostolának munkája döntő szerepet játszott abban, hogy az elmúlt kétezer évben Európa — összes problémái, ellentmondásai és bűntettei ellenére is — spirituális és intellektuális szempontból egyaránt a világ vezető kultúrájává lett. Úgy gondolom, ennek most vége. Jelenleg, elsősorban a nyugati társadalmakban, a világon található összes sötét és destruktív erő koncentrálódása zajlik.
ÚE: Az Egyesült Államokat is beleértve?
NS: Az Egyesült Államokban nagyon intenzív küzdelem zajlik a nemzetállam és a globalisták, a kereszténység és a posztkeresztény erők között. A nagy létszámú evangéliumi kereszténység és más egyházakhoz tartozó keresztények óriási erőfeszítéseket tesznek, hogy az elmúlt évek, évtizedek negatív társadalmi folyamatait visszafordítsák. Ez a kulturális háború Trump elnök személye körül csúcsosodik ki és manifesztálódik, ugyanakkor az elnök egyes választási ígéreteitől való visszalépéseiből arra lehet következtetni, hogy a küzdelem mellett kiegyezések, kompromisszumok is zajlanak az eredeti, keresztény alapú program, illetve a liberális kulturális forradalom között. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államokban a legfelső politikai szinten még nem történt átfogó fordulat. Mindenesetre sok keresztény gyülekezet és vezető igyekszik a számukra némileg kedvezőbb társadalmi közeget felhasználni arra, hogy az amerikai keresztények, közösségek élete, szolgálata megújuljon. De előfordulhat, hogy kikerülhetetlen a kereszténység számára egy párhuzamos társadalom kialakítása. Egy olyan társadalomban, ahol a meleg- és gendermozgalom eszméit már óvodás korban rákényszerítik a gyermekekre, morális értelemben nincs helyük a bibliai alapon álló hívőknek. Egy lehetőségük marad: egy alternatív, párhuzamos társadalom kialakítása keresztény alapokon. A kereszténység nagy létszáma miatt Amerikában megvan ennek a lehetősége. Az amerikai multikulturális társadalomra eddig is jellemzőek voltak a törésvonalak, s integrációjának közös alapja destabilizálódott.
De a nyugat-európai társadalmakban ennél sokkal nagyobb a probléma. Ott a kereszténység gyakorlatilag semmilyen jelentős ellenállóerőt nem képvisel a nemzeti és kulturális identitás feladásával szemben. Sőt, mivel - hogy maga tűzte zászlajára a saját liberalizálását, kiszolgáltatja a kereszténységet is a marginalizálódásnak. Ezt látjuk Angliában és bizonyos liberális katolikus bíborosok és püspökök tevékenységében. Ezért mondom, hogy a nyugati társadalom szétesőben van. Valami új formálódik, amiről az a meggyőződésem, hogy minden szempontból rosszabb lesz a történelemből eddig ismert nyugati kultúránál, civilizációnál.
ÚE: Ebben a helyzetben itt Európában szolgáló keresztény vezetőként milyen programot tudnál javasolni a keresztényeknek? Mit lehet tenni?
NS: Először is meg kell érteni, hogy az evangélium, az Újszövetség nem a nyugati társadalom terméke, és nem annak közegében jött létre, ezért a Nyugat alkonya nem jelenti az evangélium erőtlenné, érvénytelenné válását. Vissza kell fordulni a teljes Szentíráshoz és ezen alapuló kultúra építésébe kell fogni, mert amíg szabadsággal és idővel rendelkezünk, addig az Isten Igéjébe vetett hitünk és az Úr segítsége által nagyon sok érték megvalósítható, és sok gyülekezet helyreállítható az európai országokban is. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a nyugati kultúra ma már nem segíti a keresztény élet és szolgálat megreformálását, illetve helyreállítását, hanem akadályozza. Ne vegyítsük az evangéliumot a materialista, fogyasztói kultúrával, sőt válasszuk el attól, különösen az olyan alkotóelemeitől, amelyek szemben állnak a bibliai világnézettel, értékrenddel. A Szent Szellemmel való betöltekezés által vissza lehet találni az evangélium erejéhez és hatalmához, amely által a világ erőivel szemben is győztes életet lehet élni. Ahol az evangélium összefonódik a szekuláris kultúrával, ott a keresztény élet eleve kudarcra és vereségre van ítélve.
A kereszténységnek szerintem most két ószövetségi időszak példáját kellene kombinálnia: a babiloni fogság utáni helyreállítást és az Ezékiásféle reformkorszakot. Jelentős különbség van ugyan a kettő között, de az európai kultúra bonyolultsága miatt ezt a kettőt együtt kell alkalmaznia a Szentlélek vezetése szerint. Tehát ahol strukturálisan megvan még a kereszténység bibliai „váza”, ott visszatérésre, illetve reformokra van szüksége; de sok helyütt már olyan a kulturális közeg, hogy a kereszténység alapjai, bibliai struktúrája is megszűnt — és Luther Márton szavaival szólva —, ott a kereszténységet ki kell vezetni a babiloni fogságból. Itt a kivonulás és helyreállítás, nem pedig a reform a megoldás. A világ szinte minden népében tízezrével térnek vissza keresztények Isten Igéjéhez és a Szentlélekkel való személyes közösséghez. Nem véletlen, hogy nagyon sok szó esik ma a korai egyházról mint mintáról, ám a mostani modern társadalmak struktúrája, kultúrája, szokásrendszere nyilvánvalóan teljesen más, mint Pál apostol idejében. Ám tudjuk jól — és mint hívő emberek ebből indulunk ki —, hogy Isten Igéje örökkévaló, vagyis minden történelmi időben és kulturális környezetben élő és energiával teli. Ne vizezzük fel Isten Igéjét, ne fertőzzük meg a világi kultúrával, hanem Isten Igéjébe vetett hitünket szabadítsuk fel, és legyünk hiteles, hatékony tanúk Jézus Krisztus mellett a társadalmi élet minden területén! A jelenlegi világhelyzetben újra kezd nyilvánvalóvá válni egyre több hívő előtt, hogy csak az igazi kereszténység tudja biztosítani a nemzetek fennmaradását és jövőjét. Ezért ma meg kell újítani a kereszténység nemzetfenntartó erejét és képességét, hogy áldás és védelem tudjon lenni a nemzetek számára a világtársadalmat létrehozni akaró globalizmussal szemben. Persze a kereszténység is képvisel internacionalizmust, de ez nem önfeladást, nem a nemzeti és spirituális identitás feladását jelenti, hanem egy nemzeti és nemzetek közötti értékeken, kölcsönös tiszteleten alapuló barátságot és testvériséget.
ÚE: Az előbb úgy fogalmaztál, hogy a kereszténység nem Nyugaton jött létre. De mit jelent ez konkrétan? Mi a különbség a Kelet és a Nyugat között?
NS: Az egyik nagy probléma, hogy a keresztény világ nem nyugati része is a nyugati kereszténységtől várja a segítséget. De az elmúlt időszak eseményei azt bizonyították, hogy a Nyugat nem védelmezte meg a közel-keleti keresztényeket az iszlamista gyilkosokkal szemben, sőt hatékony intézkedést se hoztak, hogy a keresztényüldözést megállítsák a világ muszlim térségeiben. Az üldözött keresztényekkel való szolidaritás vállalása helyett inkább a palesztin jogok mellett törtek lándzsát Izraellel szemben. Számos keresztény vezető felismerte, hogy hitünk igazságait nem helyes a nyugati kultúrához kötnünk, illetve azzal összekevernünk, hanem jobb tiszteletteljes távolságot tartani tőle.
ÚE: Miben látod a Kelet és a Nyugat különbségét szellemileg vagy közösségi szempontból?
NS: Minden bibliai alapon álló keresztény megegyezik abban, hogy a világ nyilvánvalóan rossz irányba megy. De kik ezért a felelősök? Főként a nyugati kultúra, valamint nagy szerepe van ebben az iszlámnak is. Ám az iszlám önmagában nem tudta volna a világot ilyen irányba elvinni, ha a nyugati országok politikai-gazdasági vezetői nem nyúltak volna a hóna alá, és nem emelték volna fel. Sőt, fel is használják a muszlim migrációt arra, hogy a kereszténység társadalmi helyzetét, befolyását gyengítsék, aláássák. A nyugati kultúráról ma már nem lehet elmondani, hogy barátságos a kereszténység irányában. Ugyanígy nem barátságos Izrael irányában sem, különösen ami Izrael prófétai perspektíváját illeti. Mint politikai valóságot elismeri, támogatja és védelmezi ugyan, de a fejlődése, növekedése elé igyekszik egyre több korlátot állítani.
A világ a Nyugat aposztáziája miatt tart rossz irányba, és a népek, vallások egybeolvasztása, valamint relativizálása által a lelkiismereti szabadsággal, hittel szemben álló ideológiákat akarnak rákényszeríteni a keresztényekre is, amilyen például a melegházasság, a gendermozgalom, a könnyű drogok legalizálása, a nemzetállamok felszámolása, a határok nélküli országok stb. Ezt a kultúraváltást fenyegetettségként éljük meg, amellyel azért kell szemben állnunk, mert ha úgy haladhat előre, mint kés a vajban, akkor egy új típusú, elnyomáson alapuló, embertelen és istentelen világrendszer lesz az eredménye. A bibliai előrejelzések szerint ez a mostani világ egy, a kommunizmusnál, nácizmusnál, muszlim teokratikus rezsimeknél is gonoszabb rendszer megszületésének esélyét hordozza. A keresztényeknek e rendszer megvalósulásával szemben is kell tevékenykedniük.
ÚE: A magyar társadalom hol helyezkedik el ebben a konfliktusban? A frontvonalon állunk amiatt, hogy félig a Kelethez tartozunk?
NS: Nagyon sokan most nem úgy érezzük, hogy Magyarország a rossz oldalon áll. Az előbb felvázolt trenddel szemben álló nemzetünk most egy renitens ország a Nyugat szemében, amely igyekszik védelmezni a nemzeti identitást és szuverenitást, a hagyományos családmodellt és a kereszténységet is. Annak ellenére, hogy a politikával elégedetlen keresztények is vannak Magyarországon, a zsidókeresztény értékek védelmét szolgáló intézkedésekkel nemcsak hogy egyetértenek, de támogatják is őket. Morális és spirituális szempontból Magyarország jó irányba megy. Politikai és gazdasági szempontból is talán a legkisebb rossz útját választotta Magyarország, és úgy gondolom, ebben a keresztényeknek támogatniuk kell most Magyarország vezetőit.
Viszont a kereszténygyűlölet is növekszik azokban a társadalmi körökben, amelyek szeretnének beilleszkedni a liberalizmus alapján álló globalizmusba, amely az országhatárok és a nemzeti szuverenitás eltörlését, a kereszténység relativizálását, a multikulturalizmust, a népek és a vallások szinkretizmusát szorgalmazza. Hála Istennek, Magyarországon csak egy kisebbség támogatja ezt, és a többség egy — legalábbis közvetett módon — keresztény normákhoz kötődő országban szeretne élni: ragaszkodnak a hagyományos családfelfogáshoz, ellenzik a különböző szélsőséges szexuális magatartások legitimálását stb. Magyarország tehát egy nagyon intenzív küzdelemben és presszió alatt van, egyelőre nem látom, hogy eldőlt volna a nemzet sorsa és jövője. Ha a keresztények megértik ezt a nehéz helyzetet, és megfelelő szellemi-erkölcsi- politikai támogatást nyújtanak a vezetésnek, akkor lehetséges Magyarországot a kereszténységhez közel álló helyzetben tartani. Ez a legaktuálisabb feladata ma a hívőknek és az egyházvezetőknek egyaránt, hogy tudatosítsák a keresztényekben: ha hatékony támogatásban részesítik a nemzeti szuverenitást és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatást védelmező politikai tényezőket, akkor jogi és politikai szempontból biztosítva van Magyarországon a kereszténység jövője.
ÚE: De sokan azt mondják, hogy a hagyományos nyugati értékek – mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, demokratikus alapértékek stb. – veszélybe kerülnek, tekintély uralmi rendszer kiépülésétől, az emberi jogok sérelmétől tartanak ennek kapcsán. Ha a Nyugat ilyen végső válságban van, és ez érinti a politika filozófiájának a legalapvetőbb strukturális felfogásait is, akkor milyen ennél jobb modell létezik?
NS: Visszakérdezek: szerinted ma a világon hol van igazán demokratikus rendszer? A Biblia elsősorban morális alapokon ítéli meg a nemzeteket. A kérdés valójában az, hogy a világnak melyik részén kényszerít rá a hatalom a polgárokra olyan törvényeket, szokásokat, magatartásokat, amelyek szemben állnak Isten akaratával és korlátozzák vagy ellehetetlenítik az embereket a boldogság és az üdvösség keresésében. Jelenleg éppen a nyugati országokban szaporodnak az ilyen jelenségek. Látjuk például, hogy az oktatási intézményekben milyen változások indultak el. Ahol lassan már az óvodában is kötelező lesz a genderoktatás, a melegpropaganda és más családellenes felfogások, az iskolákban és a médián keresztül ráerőltetik az emberekre a kettőnél több nemi identitás elfogadását, a férfi és a nő közötti különbség megszűnését, törvényessé teszik a könnyűdrogfogyasztást, és a társadalmi többség felfogásával szemben ellenséges magatartást tanúsító kisebbségeket pozitív diszkrimináció alá helyezik. Mindezzel szemben a hangjukat fölemelő polgárok szólásszabadságát korlátozzák, s az ilyen típusú közösségeket a médiában fasisztázzák, démonizálják, sőt némely helyen már törvényileg is büntetik. Azokat a társadalmakat, ahol ilyen jelenségeket kell elszenvednie a többségnek, nem tartom jogállamnak, sem demokratikus országnak. Magyarországon jelenleg nincs olyan jogszabály, amely a polgárokat a Tízparancsolat bármelyik parancsával szembefordítja, vagy annak a követésében megakadályozza. De ezt nem lehet már elmondani némely nyugati országról. A demokratikus jogrendszert szinte mindenhol igyekeznek átalakítani politikai, hatalmi érdekeiknek megfelelően a kormányok. Ez a jelenség aggasztó, de amíg nem korlátozzák a polgárok üdvösségkeresésének jogát vagy emberi jogait, addig a keresztények számára semmiképp sem örvendetes változások tolerálhatóak. Fontos szempont az is, hogy egy hatalom ráerőltet-e a keresztények családjára egy olyan kultúrát, amely a szülőket a gyermekek kettős nevelésére kényszeríti. Magyarországon ma a szülők nevelhetik kereszténynek a gyermekeiket, a hívők pedig hirdethetik az evangéliumot, a különböző keresztény szervezetek adhatnak ki hitigazságokat tartalmazó könyveket szabadon. A Nyugaton ma már neuralgikusnak, kényesnek számító kérdésekről sokkal szabadabban lehet véleményt nyilvánítani hazánkban. A nyugati kultúra és a liberális nézetrendszer megváltozott, és keresztényellenes lett, emiatt nemcsak eltávolodtak tőlünk, hanem már szemben áll velünk számos liberális politikai alapon álló erő. Sok más testvéremmel együtt mi Jézus Krisztus és a zsidó-keresztény értékrend, erkölcs és világkép mellett köteleztük el magunkat, és szemben állunk minden olyan törekvéssel és folyamattal, amely az általunk választott értékekkel ellentétes felfogásokat, magatartásokat, szokásokat akar ránk kényszeríteni. A Biblia alapján nekünk határozott felfogásunk van arról, hogy mi a rossz, mi a jó, mi a bűn, mi az igazság, és nem engedjük meg, hogy helyettünk ezeket mások határozzák meg számunkra. Persze van némi aggályunk a jövővel kapcsolatban, hogy a keresztények „tömbösítésével” visszaélhetnek egy-két nagyegyház politikai képviselői, és a többiek feletti uralomra törhetnek. Egy másik fontos szempontunk az evangelizálás szabadságának kérdése: betölthetjük-e azt, amit Jézus mondott, hogy hirdetnünk kell Isten országának az evangéliumát a nemzeteknek. Ezzel szemben sincs politikai-jogi akadály most Magyarországon.
Vezető, világi hírcsatornákon szerepelhetnek a keresztények a nyugati országokban? Úgy vélem, Magyarországon az egyházak számára elérhetőbb a nyilvánosság, mint némely nyugat-európai országban. Az Egyesült Államok médiájában pedig párhuzamosság érvényesül: van szekuláris és van keresztény média, amely egymástól külön van választva, és a kettő között van némi átjárás. Magyarországon a karizmatikus mozgalom is kezd megjelenni a nyilvánosság előtt, több forrásból is szerezhetnek a magyar polgárok ismereteket a pünkösdi-karizmatikus mozgalomról is.
A nyugati társadalmakban növekvő keresztény-és Izrael-ellenesség a nyugati világ sötétségbe borulását vetíti előre, ami minden bizonnyal idővel az egész világot hatalmába keríti majd, mert a nyugati kultúra most is a legerősebb és legbefolyásosabb az egész földön. A Biblia szerint a civilizáció és az üdvösség keletről indult útjára, és nyugaton fejezi be pályafutását. Számomra ez azt jelenti, ha a nyugati országokból a valóságos Jézus Krisztust száműzik, akkor jön el az egész földre a próféták által is előre jelzett éjszaka. Szerintem ennek előjeleit tapasztaljuk most. A Nyugat módszeresen kezdi kivetni magából Jézus Krisztust, és helyére Mohamedet és Buddhát akarja állítani. Ez ma már érzékelhető trend. Az európaiaktól idegen vallásalapítók ma népszerűbbek, mint a kereszténység alapítója. Jézus a világ világossága, személyének megtagadása után csak a sötétség marad. Ez egyben az Antikrisztus szelleme is, amely tagadja az Atyát és a Fiút, és azt is, hogy a Messiás eljött a názáreti Jézusban.
Ami most zajlik, az értelmezhető az utolsó időkre vonatkozó próféciákkal. A kereszténységnek védelmeznie kell magát a nyugati kultúrában egyre erősödő Antikrisztus szellemével szemben, és azokkal a tervekkel szemben, amelyek célja a világállam, világtársadalom létrehozása. A 20. században az iszlám és a keleti vallások vezetői tudomásul vették a kereszténység világméretű erejét, beágyazottságát, és történelmi előzményeikhez képest példátlan mértékben megnyíltak civilizációnk előtt. De az elmúlt években, évtizedben ők is látják, hogy a nyugati elit egyre ellenségesebben viszonyul a kereszténységhez. Ez nagy bátorítást jelent a radikális iszlamisták és a keleti kultuszok képviselői számára, hogy a Nyugatot meghódítsák, miközben keresztények tömegeit bizonytalanítja el.
ÚE: Említetted, hogy az elmúlt hetekben Magyarországon a világi sajtó is felfigyelt a Szent Szellem karizmáinak megnyilvánulására…
NS: Örülök annak, ha a karizmatikus megnyilvánulásokról vita zajlik az interneten és más fórumokon a nyilvánosság előtt. A magyar társadalomnak is szellemi és erkölcsi megújulásra van szüksége. Ezt a hatalom nem tudja elvégezni, hanem a keresztények és az egyház. Ebben fontos szerepük van a pünkösdi-karizmatikus mozgalomhoz tartozó különböző közösségeknek, így a Hit Gyülekezetének is. A hagyományos történelmi egyházakkal az evangéliumi keresztények akkor jelenhetnek meg egyenrangú partnerként, ha közösségükkel, hitéletükkel kapcsolatban a társadalom egyre több ismeretet kap. Sokan nem voltak hajlandóak eddig tudomásul venni, hogy több mint száz év óta a keresztény világon belül spirituális-morális szempontból a reformációt is meghaladó megújulás zajlik. Különösen az Európán kívüli kontinenseken ért el jelentős társadalmi befolyást, sőt politikai, gazdasági erőként is megkerülhetetlen. Amíg Európa a nácizmus és a kommunizmus igája alatt, majd a kelet—nyugati hidegháborúban őrlődött, addig a pünkösdi-karizmatikus ébredés más kontinenseken olyan létszámbeli növekedést is elért, ami felülmúlja a hagyományos protestantizmus létszámát. Európában még napjainkban is a hagyományos egyházak vezetői mindent elkövetnek, hogy a pünkösdi-karizmatikus ébredéstől távol tartsák nemcsak felekezetüket, de még országaikat is.
Itt Európában a katolikus egyházon kívül a tradicionális protestáns egyházak is több helyen államegyházi vagy kvázi államegyházi státuszt, privilégiumokat élveznek (például Németországban vagy a skandináv országokban, illetve Angliában az anglikánok). Némely tradicionális protestáns vezető, lelkész továbbra is igyekszik a pünkösdi-karizmatikus ágazatot szélsőséges, szektás irányzatnak beállítani a társadalom és a hatalom előtt.
Magyarországon most a hatalom és a történelmi egyházak részéről egyaránt nagyobb nyitottság tapasztalható az újjászületett kereszténység irányában. Ezért ezeket a konstruktív vitákat vállalni kell, széles és sokoldalú párbeszédet kell folytatniuk a hívőknek a társadalommal, mert csak így lehet megértést, türelmet, nyitottságot létrehozni egy értékalapú közösség és egy értékvesztett, morális válságban élő társadalom között.
ÚE: Nem akadályozhatja ennek a kilépésnek az eredményességét, hogy a kelleténél több keresztény fiatalt jellemez egyfajta elkényelmesedés, passzivitás?
NS: A második vagy a harmadik generációs keresztények családi neveltetésében gyakran nagyobb hangsúlyt kap az egzisztenciateremtésre való felkészítés, és néha a második helyre szorul az Isten szeretete, Isten szolgálata amögött, hogy milyen egyetemre menjen, milyen foglalkozása legyen, hol dolgozzon a fiatal. Előfordul, hogy a második, harmadik keresztény nemzedék materialistábbá lesz. Általában az ébredések első generációjához tartozó hívők radikális megtérést éltek át, és az első helyre Isten országának és igazságának keresése került, jobban Isten gondviselésére hagyatkoztak. Viszont általában a második nemzedékben nagyobb hangsúlyt tesznek az öngondoskodásra és a társadalmi felemelkedésre, ami miatt egyfajta materialistább életfelfogásban a földi dolgok szükségszerűen jobban előtérbe kerülnek. A Hit Gyülekezetében sok intelligens, értelmes fiatalt foglalkoztatnak ezek a kérdések, és arra törekszenek, hogy Isten szolgálata és az egzisztenciateremtés között egy Isten Igéje alapján álló egyensúlyt valósítsanak meg. Szerintem a gyülekezet mostani fiatal nemzedékének többsége aktívan részt vesz a közösségi életben, spiritualitásuk magasabb szinten áll, mint az előző generációknak, és erkölcsi érzékük, doktrinális felkészültségük is magas színvonalú. A szellemi és földi dolgok közötti egyensúly megteremtése és fenntartása mindennapos feladat nekik is. Tapasztalatom szerint érzékelik ezt a csapdát, és mindent megtesznek, hogy egészséges egyensúlyt valósítsanak meg ezen a területen, felelősségteljesen és igényesen. Mi, idősebbek igyekszünk teret biztosítani nekik, hogy kipróbálják magukat különböző területeken, és részt vegyenek az igehirdetésben, evangelizációban, karitatív tevékenységekben, és fontos szerepük van abban is, hogy a gyülekezet mozgalmi jellegét megőrizzék.
A keresztény élet mobilitásának folyamatosnak kell lennie, de az egyháztörténelem tapasztalata szerint ez a mozgalmi jelleg gyakran elvész a közösségekből. Ennek okai lehetnek: a tagság elöregedése, az intézményesülés és az anyagi jólét. Mi azt az elvet követjük, hogy ezek a jelenségek ne fosszák meg a közösségünket a mozgalmi jellegétől. Ez teszi az egyházat nyitottá a világ felé, és így tudja csak megőrizni a növekedésre és fejlődésre való képességét. A fiatalok — biológiai életidejükből származóan is — a mozgalmiság képességét jobban hordozzák. Viszont a fiatal keresztényeknek meg kell tanulniuk a Szent Szellem vezetésében járni, és arra kell ösztönözni őket, hogy ne azt várják, hogy egy befolyásos keresztény vezető helyezze őket optimális helyzetbe, hanem ők Isten Igéjét követve teremtsenek maguknak lehetőséget, mozgásteret, perspektívát a szolgálatra és az abban való fejlődésre.
ÚE: Nem lehetnek a már kialakult szervezeti struktúráknak olyan megmerevedő rétegei, amelyek ezt megnehezítik, és ezért a fiataloknak adott esetben konfrontálódniuk kellene ezekkel ahhoz, hogy meg tudják való sítani, amit most mondasz?
NS: Ezt mindenképpen észre kellene vennie az egyházvezetésnek, és mindent meg kellene tennie, hogy ilyen helyzet ne jöhessen létre. Az egyházban vannak feladatok, és ezek teljesítésére épülnek a tisztségek és tekintélyek. Fontos, hogy az idősebb generáció minden tagja a fiatalokhoz mentori, menedzseri mentalitással viszonyuljon. Ennek pontosan az a célja, hogy legyenek olyan ifjú, képzett és szolgálatra alkalmas tanítványok, akiknek át lehet adni a szolgálatokat, tisztségeket az egyházban. Aktuális bizonyos időközökben a megmerevedés irányába tartó hierarchiák megmozgatása, átalakítása, fiatalokkal való frissítése. Az idős, érett keresztények nem félnek a fiatalok ambícióitól, hanem bibliai keretek közé igyekeznek azt terelni. A fiataloknak pedig nagyon fontos tudniuk, hogy a biológiai koruk alapján ne szeparálódjanak el az idősebbektől, mert szükségük van azok tapasztalataira, ismereteire, tanácsaira, hogy kikerülhessék azokat a csapdákat, amelyek a keresztény életre és szolgálatra leselkednek. Az is fontos, hogy betöltsék Isten Igéjét, és ne elégedjenek meg az újjászületés élményének megtapasztalásával, hanem számolják fel magukban a világ szeretetét, és épüljenek be a bibliai értékeken alapuló közösségekbe. Pünkösdkor Péter apostol felszólította az újonnan megtérteket, hogy szakadjanak el ettől a gonosz nemzedéktől. A magyar fordítás radikálisan adja vissza az eredeti szöveget, mert Péter felszólítása inkább azt jelenti, hogy „őrizkedjenek”, „helyezzék magukat biztonságba” ettől az álnok, rossz nemzedéktől. Az elszakadás ugyanis kivonulást jelentene a világból, ami ellentmond Jézus tanításainak, mert Ő nem azt kérte az Atyától, hogy vegye ki őket a világból, hanem hogy őrizze meg őket a világban a gonosztól. Persze számos olyan dologtól el is kell szakadniuk, ami a világban van, és szembe is kell fordulniuk azokkal.
Ma a Szent Szellem azt is munkálja, hogy az egyház — mint koinonia, közösség — elszakíthatatlan egységet képezzen. A korai egyházban ez a kettő egy volt, de az évszázadok során az egyház és a közösség elvált egymástól. Sőt, az utóbbi évszázadokban számos egyháztag olyan közösségeknek lett a tagja, amelyek tanításai, értékrendje szemben áll az egyházukéval. Ez is szerepet játszik abban, hogy Nyugaton a kereszténység válságba került. Ma a hívők ne elégedjenek meg az egyháztagsággal, hanem vegyenek részt a közösség építésében is, vállalják az azzal kapcsolatos nehézségeket, feladatokat, néha sérelmeket, örömöket egyaránt. Ma a közösségteremtés az egyik legnehezebb feladat. A közösségépítés alatt természetesen nem virtuális, hanem valóságos közösséget értek, és látásom szerint a jövőben azok az egyházak fognak megújulni, megerősödni, amelyekben az újjászületés, a karizmatikus ajándékok, erők működése mellett a testvéri közösség építése is zajlik.
ÚE: A közösség építését a virtuális közösségek – Facebook, Viber és a többi, amelyek nem voltak még az előző nemzedékekben – segítik vagy inkább zavarják?
NS: Mindkettőre van példa. Ha nincs valóságos, bibliai, hús-vér közösség, akkor a pusztán virtuális közösség zavart okoz. De ha van, és állandóan zajlik a közösség építése Isten Igéje alapján és a Szentlélek vezetése szerint — ennek van vízszintes, emberek közötti és függőleges, Istennel való dimenziója, és ez a kettő elválaszthatatlan egymástól —, és ezt egészíti ki a virtuális térben lévő közösség, akkor ez utóbbi hozzá tud járulni, hogy a tényleges közösség is erősebb legyen. De a fiataloknak meg kell érteniük, hogy a virtuális közösség nem helyettesítheti a tényleges közösséget. A most divatos, új típusú keresztény kezdeményezésekben szerintem sokszor a virtuális közösségnek nagyobb szerepe van, mint a valóságosnak. Ezért úgy gondolom, hogy ha ezek nem válnak tényleges közösségekké, akkor nem tudnak fennmaradni, vagy ha fennmaradnak is, torzulásokat okoznak az érintettekben.
A valóságos közösségeknek pedig intézményekre is szükségük van, és ezen a ponton kikerülhetetlen, hogy elinduljon egy helyi gyülekezet vagy gyülekezetek alapítása a bibliai struktúra alapján, majd ezek szervezése, működtetése és igazgatása. Ehhez pedig már vezetői, kormányzási ajándékokra is szükség van, tehát nem elégséges, hogy a karizmatikus ajándékok működésére épüljön a tekintély, mert a közösségek igazgatásához szükséges kormányzási ajándékok különböznek a szellemi ajándékoktól. Sok hívőben működhet karizma - tikus ajándék, akik nem rendelkeznek kormányzási, igazgatási ajándékkal, de általában a kormányzási ajándékokkal felruházott hívők viszont rendelkeznek szellemi ajándékokkal is.
Visszatérve a gyülekezetünk fiataljaira, nem gondolom, hogy előnytelen helyzetben lennének. Némelyek szerint Magyarországon az egyik legrégebbi, legszervezettebben és leghatékonyabban működő közösség a Hit Gyülekezete. Az apostoli korszakban a kereszténység egy párhuzamos társadalmat képezett a római impériumban, de a többség felé nem viszonyult ellenségesen, paranoid módon, hanem hitelesen képviselte az evangéliumot, és hirdette Jézus Krisztus üdvözítő munkáját, és szólította fel az embereket a megtérésre. Így növekedtek a gyülekezetek, és így lett ismert a különböző provinciákban Jézus Krisztus személye, halála és föltámadása. A történelmi egyházak formálisan nagy létszámúak, de ha a koinonia szempontjából vizsgáljuk őket, akkor valódi létszámuk sokkal kisebb. Az időszakonkénti templomba járásban, a gyermekkeresztségben, egyházi esküvőben, temetésben nem merülhet ki a keresztény közösségi élet. Az Apostolok Cselekedeteiben és a levelekben kirajzolódó közösségek már évszázadok óta nem léteznek. A reformációval ismételten elkezdődött ugyan a bibliai közösségteremtés, de a Szentlélek elutasítása miatt ez megrekedt, majd felbomlott.
Az evangéliumi mozgalmak újra elkezdték a bibliai alapon álló közösségek alapítását, kiépítését. Ezt, főleg Európában, a hatalom és a történelmi egyházak képviselői ellenségesen fogadták. Magyarországon is az első világháború után szinte folyamatosan zaklatás, megbélyegzés, üldözés érte őket, és tevékenységüket társadalom- és családellenesnek minősítették. Az új kulturális forradalom kihívásaival szemben a közösség nélküli egyházak kártyavárként omolhatnak össze. Jézus Krisztus világossá tette, hogy az okos ember a kősziklára építi fel a házát, a bolond pedig a homokra. Ebben a kijelentésben a kőszikla Isten Igéjét jelenti, amelyre a családokat és gyülekezeteket egyaránt építeni kell. Az ilyen jellegű családokban, gyülekezetekben az emberek egymás iránt is felelősen elkötelezik magukat, támogatják, segítik egymást, elfogadás, szolidaritás és áldozatvállalás jellemzi őket. E nemes magatartásformáknak ma bibliai színvonalra kell emelkedniük, s így képesek lesznek védelmet nyújtani egymásnak a világot uralma alá kerítő törvénytelenséggel és a szeretet meghidegülésével szemben. A kezdetektől fogva törekedtünk arra, hogy gyülekezeteink bibliai közösségek legyenek, amelyek morálisszellemi értékek alapján állnak. De biblikus az is, hogy gazdasági, pénzügyi rendszerrel is rendelkezzenek, amely a hívők önkéntes adakozásán alapul. E rendszert a szellemi értékek működtetik és tartják fenn. A bibliai alapokon álló közösségben az embereket természetes dolgok is összekötik, például érdekek is keletkeznek, s ezek érvényesítése okozhat feszültségeket a közösségben, de ha szellemi értékeknek vannak alárendelve, akkor a közösségek meg tudják találni a helyes egyensúlyt ezeken a területeken is.
A közösség, a koinonia részesedést jelent. Nem elegendő, hogy istentiszteletre járunk, de közben nem is ismerjük egymást. Persze egy növekedő gyülekezetben nem feltétlen ismer mindenki mindenkit, de a hívők egy Szellemet vettek, azonos bibliai alapon állnak, és sok más cél is összeköti őket; valamint a közösség építése természetes módon is fakad a Szent Szellem munkájából.
A közösség kifejlődését az is akadályozza, amikor érdekek vagy érdekérvényesítések mentén igyekeznek a közösségekbe beavatkozni, és tagjait más irányba orientálni.
ÚE: Úgy érted, kívülről?
NS: Kívülről is, de sajnos néha a Krisztus testén, az egyházon belül is . A hetvenes években számos, nyugatról érkezett keresztény pozitív tapasztalatot jelentett, főként az Egyesült Államokból érkezők, mert nemcsak azért jöttek, hogy az evangéliumot hirdessék, hanem közösséget is akartak építeni. Ilyen volt Derek Prince, illetve Kenneth Hagin. Utóbbi ugyan nem utazó szolgálatban volt, hanem volt egy központja, de neki is az volt az elve, hogy közösségek jöjjenek létre, amelyek aztán hasznosítják az ő tanításukat, a hit üzenetét. Csak később burjánzott el az, hogy bizonyos ministryk pénzügyi és egyéb érdekek alapján igyekeztek behatolni a közösségekbe, és „partnereket” gyűjteni maguknak, egyre több fogyasztót, akik megvásárolják a kiadványaikat. Ennek következtében a közösségek polarizálódtak, hiszen a ministryk között is vannak különbségek, sőt ellentétek. Így ennek az lett az eredménye, amit közel negyven éve látok, hogy ahol lehetővé tették a közösségek ezt a külső behatolást Európában, ott a gyülekezetek két lépést előre, kettőt hátra mentek, mint a magyar csárdás, de gyakran kettőt előre, hármat hátra. Csak ott tudtak fejlődni, ahol értelmezték a helyi érdekeket, saját nemzetük érdekeit, miközben ugyanakkor innovatív, kreatív módon megnyitották magukat olyan új látások és a kenet mozgásai előtt, amelyek fejlődésüket szolgálták, de spirituális kolonializáció nélkül.
Az Egyesült Államokban élő testvéreinknek ráadásul nem etnikai jellegű identitása van, hanem egyfajta jogi állampolgárságuk. Mindenki lehet amerikai, egy magyar is, ha betölti az állampolgársággal szemben támasztott követelményeket. Talán a Római Birodalomhoz hasonlítható a legjobban, mert ott sem etnikai alapon állt az állampolgárság. Csakhogy itt az a probléma, hogy ma az itteni nemzetek, Magyarország, Lengyelország, Románia a „lenni vagy nem lenni” nagy kérdése előtt állnak, és etnikai identitásuk feladása nemzetük halálát jelenti. Egy birodalom nem tud ettől meghalni, mert ott ez másképp működik, de itt az a kérdés, hogy Isten szempontjából van-e joguk a fennmaradáshoz ezeknek a kis etnikumoknak egy birodalomhoz képest? Akarja-e Isten, hogy megmaradjon a magyar identitás, a lengyel, a német, a román vagy az orosz identitás? Az is kérdés, hogy milyen tartalommal akarja Isten fenntartani ezeket a nemzeti identitásokat.
Ez ma az egyik legaktuálisabb kérdés a keresztények számára, és csak a nemzeti szinten elkötelezett kereszténység, amely saját nemzete iránt is felelős és elkötelezett, néz igazából szembe ezzel a kihívással. Az amerikanizált pünkösdi- karizmatikusokat ez nem érdekli, hanem csak az, hogy terjedjen az evangélium — ami nagyon fontos —, hogy az emberek higgyenek Jézus Krisztusban. De őket nem izgatja, hogy mi lesz a nemzetük jövője, sorsa. Az én álláspontom szerint, az üdvösség munkálásának és hirdetésének valóban elsőbbsége van, de a keresztényeknek el kell kötelezniük magukat a nemzetükkel kapcsolatos felelősségvállalásra is. Nem lehet közömbös egy keresztény számára, hogy az „utánam a vízözön” elvét követi- e, vagy igyekszik imáival és szolgálatával befolyásolni népe pozicionálását, hogy az ne a gonosz birodalomhoz tartozzon a végidőkben, hanem a jóhoz.
A Biblia szerint ugyanis a jövőben létrejön egy világméretű, globális, gonosz birodalom , és egyértelmű, hogy nem minden nemzet fog ebbe egy emberként integrálódni. A mi célunk az, hogy nemzetünk többsége ne a gonosz oldalon álljon majd. Nagy kegyelem lenne, ha a huszadik századtól eltérően a történelem végén Magyarországról azt lehetne feljegyezni, hogy végre nem a rossz oldalon állt. Ebben a keresztényeknek nagy felelősségük van, és össze kell fogniuk azokkal a társadalmi erőkkel és közszereplőkkel, akiknek szintén hasonló a látásuk, hogy szeretnének kimaradni egy újabb történelmi tévedésből.
ÚE: A reformáció 500. évfordulója kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a magyar reformátorok is hasonló elvet követtek…
NS: Sajnos Magyarországon a reformáció évfordulójának megünneplése eléggé kirekesztő jellegű volt. Több vidéki gyülekezetünk szeretett volna bekapcsolódni, de sok helyen kizárták őket ebből. Ez szomorú, mert véleményem szerint Luther Márton többet jelent, mint az evangélikus egyház. Ő egy reformkatolikus volt, és amit ő is felvetett, a kereszténység megújítása, továbbra is égetően aktuális feladat. Méltánytalan volt a pünkösdi-karizmatikus mozgalommal szemben, amit a magyar protestáns egyházak képviseltek, mert ez a mozgalom közel száz éve a lutheri program folytatását képviseli, és nagyon figyelemreméltó eredményeket ért el a világ különböző pontjain. Például engem Moszkvába hívtak meg a reformáció megünneplésének 500. évfordulójára, ahol az evangéliumi és pünkösdi-karizmatikus keresztények is tiszteletben részesültek, és ennek a kirekesztésnek, amit Magyarországon tapasztaltunk, nyomát se lehetett látni.
ÚE: Kiktől részesültek tiszteletben?
NS: Az egyház és az állam részéről egyaránt. De amit most Magyarországon a protestáns egyházak képviselnek a pünkösdi-karizmatikus keresztényekkel és vezetőkkel szemben, az élő cáfolata a reformációnak, hiszen Luther Márton hasonlót szenvedett el a katolikus egyházvezetés részéről.
ÚE: És magának a lutheri, kálvini örökségnek is vannak negatívumai szerinted, a magyar karizmatikus mozgalomra, illetve a Hit Gyülekezetére nézve?
NS: Véleményem szerint minden magyar pünkösdikarizmatikus keresztény nagyon hálás lehet Istennek, hogy a reformációba szinte azonnal bekapcsolódtak magyarok, akik nagyon nagy szerepet vállaltak abban, hogy az evangélium terjedt. Óriási áldást jelentettek a magyarság számára a reformátorok, akár a törökök, muszlimok elleni küzdelemben, akár a nemzeti kultúra létrejöttében és fejlődésében. A protestáns hátterű költők és írók a magyar irodalmi kánon meghatározó személyiségei. Magyarországon azóta létezik a Biblia tiszteletének hagyománya, ami azokban a nemzetekben, ahol a Biblia csak a 20. században lett ismert a széles társadalom előtt, nem tapasztalható.
A reformáció tradíciója ugyanakkor korlátokat is jelent, amelyeken a 21. században már mindenképp túl kell lépni. Ilyen például a törvénykezés. A Biblia fontos alapelve, hogy „a betű öl, de a Szellem az, ami elevenít”. Tehát önmagában a betű nem közvetít áldást az embereknek, hiszen ahogy az ember sem tud egyetlen szót se kimondani anélkül, hogy ne jönne ki lélegzet a szájából, ugyanúgy Isten sem. Az Ige és a Rúáh — ami egyszerre jelent lélegzetet és szellemet — elválaszthatatlan egymástól. Ha szétválasztjuk, bajt okozunk, ezért a protestantizmus nem csak progresszív szerepet tölt be, mert az ébredésekkel szemben, mert a Szent Szellem munkálkodásával, működésével, karizmáinak elfogadásával és felszabadulásával szemben korlátozó, negatív hatása van, ahogyan ezt tapasztalni lehetett már a 20. században Magyarországon is. Ez Kálvin és Luther régi tanaival is összefügg, de ők azért spirituálisabbak voltak, és az utánuk következő generációk is, mint a mostani protestánsok.
Különösen a racionalizmus okozott nagy kárt: átvették az észközpontúságot, az értelem felmagasztalását, így ami a Bibliában nem észszerű, azt sok protestáns figyelmen kívül hagyja, és cinikusan közelíti meg. Ilyenek például a csodák, a jelek, a természetfeletti megnyilvánulások, a hitből való gyógyulás, a démonoktól való szabadulás, az eksztázis. Pedig ezek az Újszövetségben és az Ószövetségben egyaránt léteznek. A héber szövegnek megvannak a nyelvi eszközei a karizmatikus jelenségek, az Istennel való találkozások, isten - élmények kifejezésére. Ezen a területen a protestánsok jobban eltávolodtak Isten Igéjétől, mint a katolikus egyház, ahol összehasonlíthatatlanul nagyobb a nyitottság a Szent Szellemre és az Ő megnyilvánulásaira, és különböző szellemi megtapasztalásokra is. Ott ugyan nem minden tiszta, viszont az olyan tisztaság, amiből ki van zárva a tévedésnek még a lehetősége is, az érzelmekkel, az örömmel, a természetfelettivel együtt, nagyobb problémát okoz. A mostani liberalizmus többek között éppen a protestáns racionalizmus terméke, így a mostani világ problémái miatt részben a protestantizmus a felelős.
Nagy és rendkívül fontos pozitívuma viszont a protestantizmusnak — és ez jelenti Magyarországon a lutheránus és református egyház történelmi érdemét — hogy első pillanattól fogva nemzeti elkötelezettséget hirdettek. Nemcsak felelősséget, de áldozatokat is vállaltak a nemzet fenntartásáért. Oroszlánrészük volt abban, hogy Magyarország, ha nagy károkkal és csapásokkal is, de ki tudott kerülni az ottomán birodalom elnyomása alól, és elindulhatott az újjáépítés és helyreállítás. A Rákóczi-szabadságharcban, a 19. századi reformmozgalomban, az 1848-as szabadságharcban egyaránt vezető szerepük volt a protestánsoknak. Nagyon fontosnak tartották a nemzeti szuverenitás megvalósítását. Minden elismerésem ezért! Mivel most más módon ugyan, de a globalizmus jelent fenyegetést a magyar állam szuverenitására és kultúrájának fennmaradására nézve, a pünkösdi-karizmatikus mozgalomnak példát, mintát és bátorságot kell merítenie a történelmi protestantizmus magatartásából.
ÚE: Mi a legfontosabb üzeneted a Hit Gyülekezete tagjainak és az Új Exodus olvasóinak a 2017. év őszén és telén?
NS: A legfontosabb, hogy szilárd erkölcsiszellemi értékek alapján álljon és növekedjen a gyülekezet. Ezen múlik a jövője is: sikeres lesz-e, Krisztust magasztalja- e fel, vagy öncélúvá válik. Egy növekvő gyülekezetben mindig bőven van tenni-, javítani- és megújítanivaló. Szükség van az imaélet és közbenjáró szolgálat, valamint az evangélium hirdetésének megújítására. Kívánatos, hogy ezekbe minél több fiatal kapcsolódjon be és vállaljon feladatot.
Az evangélium „hirdetése” (kérüsszó) a bibliai nyelvben nem magyarázatot jelent. Fontos, hogy a hívők képzettek, felkészültek legyenek, de ha ez kerül előtérbe, akkor a gyülekezet elveszíti a mozgalmi jellegét. Szükség van a szakemberekre, de még fontosabb, hogy sok aktív hívő legyen, akik bátran merik hirdetni az evangéliumot. A hit az evangélium hirdetéséből származik, ami másfajta kommunikációt jelent, mint a tanítás vagy a magyarázat. Az értelmiségieknek ugyan néha szokatlan vagy nem annyira szimpatikus ez a kommunikációs műfaj, de Isten célja az életmentés, ennek eszköze pedig az, hogy az emberek egyenesen hirdessék a Názáreti Jézus Krisztust. Pál apostol így fogalmaz: „A hit az üzenet meghallásából származik, az üzenetet pedig a Krisztusról szóló beszéden keresztül lehet meghallani… Hogyan fogják segítségül hívni azt, akiben nem hisznek? És hogyan fognak hinni abban, akiről nem hallottak? És miképp fognak hallani róla, ha nincs, aki hirdesse nekik? No, és hogyan fogják hirdetni, ha nem küldik el őket?” (Róm 10:17, 14—15, SZPA-fordítás)
ÚE: Egyénileg vagy szervezetten képzeled el ezt?
NS: Nyilvánvalóan a legfontosabb a személyes bizonyságtétel. De a szervezett formákra, előadásokra is szükség van, és ma már ezek a témák is felkeltik az emberek figyelmét. Ezzel ma már többet tehetünk, mint mondjuk a melegházasságról vagy hasonló témákról hirdetett vitákkal, mert annak az az eredménye, hogy csak veszekedni fognak az emberek…
ÚE: És azzal nem is az evangéliumot, hanem a Törvényt helyezzük előtérbe, amely által az Újszövetség szerint nem igazulhat meg senki…
NS: Igen, az erkölcsi törvénykezés nem közvetít életet. Pál apostol azt mondja: „az ostoba vitákból… a viszályokból és a Törvény körüli huzakodásokból maradj ki, mert semmi hasznuk, értelmetlenek” (Tit 3:9), és hogy maradjuk ki a szóharcokból (2Tim 2:23—24). Az evangélium is megosztja ugyan az embereket, de abból nem származik értelmetlen vitatkozás, mert az eldönti, hogy kinek az irányában kell folytatnunk a szolgálatot. Aki elfogadja, az beépül a közösségbe, és lehet tovább tanítani. Aki egyelőre nem fogadja el, azzal nem kell erőszakoskodni vagy vitatkozni, hanem tisztelettel és szeretettel viszonyulunk hozzá mint embertársunkhoz, abban a reményben, hogy később még meggondolhatja majd magát.
ÚE: És a hívők személyes, egyéni bizonyságtétele?
NS: Fontos, hogy a hívők ismerjék a különféle bibliai kommunikációs formákat: a védőbeszédet, a hit megvallását, az evangélium hirdetését és a többi hasonlót. A személyes bizonyságtételre nagy szükség van, mert az hitelesíti, hogy a Szent Szellem ma is működik, hiszen ugyanolyan dolgok történnek velük, mint a bibliai időkben. Sokan ez által fogadják el Jézus Krisztust, ezért arra bátorítjuk a hívőket, hogy ne szégyelljék szellemi megtapasztalásaikat sem, hanem osszák meg azokat az emberekkel. Ehhez bátorság és hit szükséges. Amikor az apostolokat megfélemlítették tanúságtételük miatt, imádkoztak, a Szent Szellem újra betöltötte és megvigasztalta őket, és utána megújult bátorsággal hirdették tovább az evangélium tényeit. A Biblia tehát megmutatja a megoldást, hogyan dolgozzuk föl a megfélemlítést vagy az elutasítást. Így a hívő személyisége nem sérül meg, hiszen az elutasítás valójában nem a személyére irányul, hanem az üzenetére. Ezért megvan a bibliai módja, hogy ne engedje meg az elutasítottság, kisebbrendűség érzésének beépülését a lelkébe, hanem bátran hirdesse tovább az evangéliumnak és személyes megtapasztalásainak tényeit.
Az igazság hirdetése nemcsak arra hat, aki hallgatja, hanem a beszélőre is. Salamon azt mondja: „Az ő szájának gyümölcséből elégedik meg a férfi jóval” (Péld 12:13), és „aki mást felüdít, maga is üdül” (Péld 11:25). Viszont ha egy hívő elhallgatja az evangéliumot az emberek előtt, kiüresedik, ebből pedig kiégettség, közömbösség jön létre a lelkében, ami bomlasztó hatású a Jézus Krisztussal való közösségére és a személyiségére egyaránt.
A Hit Gyülekezetéhez tartozó fiatalok nagyon képzettek és tiszták, de szeretnénk, ha nagyobb szerepet vállalnának az evangélium hirdetésében, más beszédszolgálatokban és egyéb területeken is. Ez az egyre esedékesebbé váló generációváltás előkészítésében is kulcsfontosságú. Krisztus testében, s így a Hit Gyülekezetében senki sem felesleges vagy értéktelen ember. De ennek valóságos megéléséhez nem elég hallgatnia Isten Igéjét, hanem ki kell lépnie a világban az evangélium hirdetésével, az egyházon belül pedig a különböző szolgálatokban való szerepvállalással.
Én 2017-et sikeres évnek tartom, és bízom abban, hogy 2018-ban a Hit Gyülekezete még nagyobb eredményeket ér majd el, mind a közösségi életében, mind a szolgálatában. Folytassuk a Hit Gyülekezete megújítását! Ehhez pedig mindenekelőtt Isten kegyelmére van szükségünk, mert a siker „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm 9:16).
ÚE: Nagyon köszönjük a beszélgetést!