Háború van

Akár szeretjük az Eagles of Death Metal t, akár nem, bármit gondolunk a Charlie Hebdo alkotóinak életművéről, bárhogy viszonyulunk az Iszlám Állam és szövetségesei által Szíriában, Nigériában, Kuvaitban, Szaúd-Arábiában és Tunéziában legyilkolt keresztényekhez, jezidiekhez, kurdokhoz vagy síitákhoz, 2015 vérfagyasztó terrorhadjáratának helyszínein – a Charlie Hebdo szerkesztőségében, a párizsi kóserboltban, a Bataclan koncerttermében, a kurdbarát baloldali HDP suruci és ankarai tömegrendezvényein, a kuvaiti, iraki, szaúd-arábiai és jemeni síita mecsetekben és a Sínai-félsziget fölött lelőtt orosz gépen a halálszekta gyilkosai áldozataik mellett valami olyasmit is megöltek, amit évtizedekig az életünk részének tekintettünk.

Ez pedig az a Szovjetunió bukása után megálmodott új világ (vagy annak illúziója) volt, amelyről nagyon sok nyugati embertársunkhoz hasonlóan talán közülünk is sokan hitték, hogy – miként Mészáros István László a Hetek 2015. október 2-ai számában megfogalmazta – a szabadságjogok, a szabad véleménynyilvánítás, a jogegyenlőség, a demokrácia, az együttműködésre törekvés, a békés egyet nem értés kultúrájának világméretű elterjedése fogja jellemezni.

Az optimizmus látszólag nem volt alaptalan. Hiszen a nyugati demokrácia viharosan hódította meg Közép-Európa országait, teret nyert a Szovjetunió utódállamainak egy részében is, véget vetve a szovjet blokk és a nyugati világ szembenállásának. Logikusnak fogadhatjuk el azt a (főként a 2001 és 2009 közötti republikánus kormányzat idején az Egyesült Államok politikáját, később az európai vezetők jelentős részének gondolkodását meghatározó) feltevést, amely szerint az Amerikát 2001-ben megtámadó iszlamista terrorizmus visszaszorulását is a muszlim világ vallási és világi diktatúráinak megdöntése és valamiféle (mégoly fogyatékos) demokrácia meghonosítása hozhatja el. Ez a remény fűtötte az Afganisztánba, Irakba „demokráciát exportálni” próbáló amerikai kormányzatot éppúgy, mint az „arab tavasz” nyugat-európai barátait.

Ám a demokráciaexport, mint láttuk, nem működik. Meghökkentő módon a legkevésbé kudarcos vállalkozás még mindig az iraki volt – Szaddám Huszein megdöntése után tizenkét évvel Irak legnépesebb területeit egy, a korrupciótól a vallási ellentétekig számos sebből vérző, ám mégiscsak választott kormány ellenőrzi, az ország északi részén pedig – a szintén nem éppen pénzügyi és hatalomtechnikai önmegtartóztatásáról híres – Barzani család irányítása alatt létrejött a kurd autonóm terület. Ám a többségi síiták irányította iraki kormány önerőből nem volt képes felvenni a harcot az iraki al-Kaida, majd az Iszlám Állam által indított terrorhadjárattal szemben.

A „kalifátus” születését az iraki keresztények és síiták elleni vérfürdők kísérték, a terrorhadjáratnak végül csak az amerikaiak, majd távozásuk után a síita szomszédban ütközőállamot (és az Iszlám Állam elleni védelmi zónát) látó Irán bagdadi kormánynak nyújtott támogatása szabott határt. (Ám Moszul, a második legnagyobb iraki város így is az Iszlám Állam kezére került.)

Az amerikai „demokráciaexport” és az „arab tavasz” által érintett számos országban a helyzet ennél sokkal rosszabb. Tizennégy évvel Omár molla uralmának megdöntése után Afganisztán háromnegyede ismét a tálibok kezén van, miközben az országban immár az Iszlám Állam is megjelent – a halálszekta itt a síita hazara kisebbséghez tartozó nők és gyerekek lefejezésével (!) hívta fel magára a figyelmet. Líbia és Szíria tragédiája pedig azt mutatja, hogy az „arab tavasz” forradalmainak mérlege semmivel nem jobb, mint a Bush-éra demokráciaexportáló háborúié. Tunézia Nobel-békedíjat érő kivételével ezek a megmozdulások megbuktak, és még szerencsésnek mondhatják magukat azok az országok, ahol – mint Egyiptomban – „helyreállt” a forradalom előtti status quo, azaz a katonai diktatúra. Minden más forgatókönyv – ahogy azt Líbiában vagy épp Szíriában látjuk – ennél összehasonlíthatatlanul rosszabb eredményekkel járt.

Kevesebb mint öt évvel az „arab tavasz” első felkelésének a kezdete után nemhogy nem sikerült a nyugati típusú demokráciát meghonosítani a Közel-Kelet és Észak-Afrika muzulmán országaiban, és a szabad világ polgárai nemhogy nem érezhetik nagyobb biztonságban magukat, mint Szaddám Huszein vagy éppen Kadhafi ezredes (egyaránt borzalmas) diktatúráinak éveiben, de a változások minden eddiginél veszélyesebb hellyé tették a régiót – és, mint látjuk, Európát is. Nem demokráciát exportáltunk, hanem az Iszlám Állam szíriai és líbiai térnyerésével a fanatikusok dzsihádját importáltuk Európába.

Európa 2015 szomorú novemberében a párizsi mészárlás áldozatai mellett saját illúzióit siratta. A Párizs tragédiája által keltett megdöbbenés és sokk mellett szinte ordít az a közöny, amellyel a kontinens a Sínai-félsziget fölött lelőtt orosz utasszállító gépen utazók vagy a Bejrútban, a párizsi vérfürdő előtt egy nappal lemészárolt síiták tragédiáját fogadta. Az Izrael ellen hetek óta tartó „késeléses intifáda” során meggyilkolt és megsebesített férfiak, nők és gyerekek sorsáról nem is beszélve. Ez utóbbi ügyben a legfelháborítóbb a svéd külügyminiszter nyilatkozata volt: Margot Wallström néhány nappal a párizsi merényletek után képes volt arról beszélni, hogy az Iszlám Állam terrorakcióinak (egyik) oka a palesztinok „frusztrációja” lenne.

A megtámadott Európa országai és szövetségeseik óriásit tévednek, ha azt hiszik, hogy az Iszlám Állam megsemmisítését célzó totális háború megúszható. Európa és benne mindaz, ami fontos nekünk, hosszú ideje az Iszlám Állam célkeresztjében van. Háborúban állunk, és ez a háború nem ér véget addig, amíg az Iszlám Állam létezik. A „kalifátussal” nincs miről tárgyalni, és nem lehet feltartóztatni, sem visszaszorítani – egyszerűen meg kell semmisíteni. Nem akarnak tőlünk semmit, nincsenek velünk szemben követeléseik. A létezésünk zavarja őket, és a céljuk az, hogy mi – keresztények, zsidók, nyugati emberek – ne legyünk, de ne legyenek más vallású, többek között az iszlám síita irányzatához tartozó embertársaink sem. Egyszerű a képlet: ez a háború a „kalifátus” világméretű győzelméig vagy megsemmisüléséig folyik. Minél később ismerjük ezt fel, annál több áldozat árán tudjuk felvenni a harcot ellenségeinkkel.

Az Iszlám Állam nélküli világ természetesen még mindig tele lesz veszélyekkel – sem a Kim-dinasztia nem tűnik el Észak- Koreából, sem a Hezbollah Libanonból és Szíriából, sem a tálibok az afgán hegyek közül. Ám a „kalifátus” vezetőinek és terroristáinak puszta létezése életveszélyt jelent mindannyiunkra nézve. Európa története egy új 1939-hez érkezett, a kontinens vezetőinek ideje szembenézniük ezzel. (Gavra Gábor)