Téma
Ima vagy mágia?
Az imádkozásnak sokféle módja, témája és célja lehet a Szentírás tanítása szerint. A hálaadás, könyörgés, dicsőítés, imádás, közbenjárás, áldásmondás mellett a Biblia olyan imatípusokról is beszél, amelyek közvetlenül az Isten munkájának megrögzött ellenségei, akadályozói, valamint a felkentjeinek és népének tönkretevésén, elpusztításán fáradozó erők ellen irányulnak. Ilyen például a démonűzés vagy a „szellemi harc” nevű imafajta, a Sátánnal való konfrontálás. Sőt, a Szentírásban - a Zsoltárokban, a prófétai könyvekben, de az Újszövetségben éppúgy - még ennél erőteljesebb imákat is olvasunk, például amikor egy embert a bűnei miatt az apostolok átadtak a Sátánnak, vagy egyenesen átok alá helyeztek. Ezeket a "keményebb" imafajtákat manapság sokan elvitatják az igazi egyház Isten által felkent vezetőitől, s bár az Újszövetség nyilvánvalóan tanít erről, mégis egyes vallásos csoportok és képviselőik fekete mágiát művelőknek igyekeznek őket beállítani. Mi a különbség a fekete mágia és az ilyen imák között a Biblia alapján? Hogyan harmonizálható a Hegyi Beszéd intése, mely szerint ne átkozzuk ellenségeinket, Péter apostol Simon mágusnak vagy Pál Barjézusnak mondott szavaival?
Az ima olyan szellemi tevékenység, amelynek célja az Istennel való bensőséges, személyes kapcsolattartás, amely által az ember élete Isten uralma alá kerül. Ezt a célt Jézus a „Miatyánkban” így foglalta össze: „Jöjjön el a te országod [feltétlen, korlátlan uralmad], legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” (Mt 6:10) Isten uralma tehát nem más, mint akaratának teljes érvényesülése életünkben itt a Földön.
Isten jelenlététől elszakadt bolygónkon, az Atya lakóhelyétől, a mennytől távol azonban még a hívő emberek életében sem automatikusan valósul meg Isten uralma, hanem az imádkozás által valósítja azt meg a Szent Szellem. Ennek során olyan eset is előfordulhat, amikor Isten uralmának, akaratának a megvalósulását egyének, közösségek, nemzetek életében gonosz szellemi lények vagy velük szorosan és tudatosan együttműködő emberek tartósan akadályozzák. Ebben az esetben a Szentírás tanítása szerint az imának olyan speciális formái kerülnek előtérbe, mint a szellemi harc, a démonűzés, az ellenség ellen mondott imák, vagy végletes esetekben az átok, a Sátánnak való átadás és hasonlók, melyek nem Isten felé, hanem az ellenség ellen irányulnak. Ezeknek az imaformáknak az a céljuk, hogy elhárítsák azt az akadályt, amely miatt nem tud megvalósulni Isten akarata egy területen. Az imának ezeket a módjait manapság némelyek kriminalizálni igyekeznek, és a fekete mágia kategóriájába sorolják. A fenti imatípusok azonban Isten Igéje alapján a Szent Szellem vezetése alatt álló biblikus tevékenységek, a fekete mágia ezzel szemben olyan okkult gyakorlat, melynek során a Sátán szolgái ártó szándékkal gonosz természetfeletti erők, szellemek aktivizálásával negatív változásokat (betegségeket, baleseteket, összeomlást, halált stb.) igyekeznek kikényszeríteni célszemélyeik vagy közösségek állapotában, életrendjében.
Isten – aki az Ószövetség és az Újszövetség Istene is – egyszerre a szeretet és az ítélet Istene, egyik vonását sem lehet túlhangsúlyozni a másik rovására. Isten ítélő magatartása mindig akkor kerül előtérbe, amikor egyesek szellemi lényekkel együttműködve módszeresen azon munkálkodnak, hogy Isten akaratát meghiúsítsák és megakadályozzák Isten uralmának, tervének a megvalósulását. Ebben az esetben az ilyen ember az egyébként őt is szerető Isten ellenségévé válik, és ha Isten várakozásának elteltéig és türelmének elfogytáig nem tér meg, akkor egy idő után fokozatosan Isten fegyelmezése és ítélete alá kerül, miként az az egyiptomi fáraóval történt Mózes idejében.
Az első fegyelmezések célja még ekkor is a figyelmeztetés és a megtérésre való felhívás, ha azonban ez tartósan nem következik be, akkor már Isten visszafordíthatatlan haragja és büntetése lép érvénybe. Ezt a fegyelmezést és ítéletet a Mindenható gyakran az ő akaratát és munkáját az adott helyen képviselő küldöttjeinek közreműködésén keresztül hajtja végre.
Isten fegyverei
Ékes példái ennek Mózes imái, melyek nem felvirágzást, hanem csapásokat hoztak Egyiptomra, miközben az Isten akaratában lévő választott nép, Izrael számára viszont szabadulást eredményeztek.
Később Debóra prófétanő imája sem csak pozitív dolgokat tartalmazott, hanem Isten ellenségeinek a vesztét kéri: : „Így vesszenek el minden te ellenségeid, Uram!” (Bír 5:31), mondja az elpusztult hadvezérre, Siserára célozva. Debóra azonban nem csupán a külső ellenséget kárhoztatja, hanem felszólítja Izraelt, mondjanak ki átkot annak a zsidó városnak a lakóira is, akik nem vonultak ki a Kánaán királyával vívott harcra, hanem inkább meghúzódtak otthon, miként a város neve is mutatja: Méroz, azaz visszavonulás. : „Átkozzátok Mérozt – mond az Úr követje –, átkozva átkozzátok annak lakosait! Mert nem jöttek az Úrnak segítségére, az Úrnak segélyére vitézei közé.” (Bír 5:23)
Amikor Abimélek lemészárolta Gedeon fiait, mert uralkodó akart lenni Izraelben, az egyetlen megmenekült fiú, Jóthám átkot mondott ki Abimélekre és királyságára. Ennek következtében Isten három évvel később egy gonosz szellemet küldött Abimélek és emberei közé, amely megosztotta őket, s így uralmuk megbukott. Beláthatatlan következményei lettek volna Izrael történelmében, ha Jóthám nem mondja ki az ítélet szavait felettük. Bizonyos helyzetekben lázadásnak minősülne, ha Isten emberei ilyen esetekben nem engedelmeskednének a Szent Szellem vezetésének (vö. 1Sám 15. fejezet).
Dávid imáit a Zsoltárok könyve tartalmazza, melyek között szép számmal akad olyan is, amely az ok nélkül ellene támadó ellenségekkel kapcsolatban nem éppen baráti jókívánságokat fogalmaz meg. Ezeket az imákat azok a valós élethelyzetek inspirálták, amelyekbe Dávid a Saullal és másokkal való konfliktusa miatt keveredett. Ezekben a zsoltárokban Dávid számára nem kérdés, hogy Isten harcol érte, és hogy vannak fegyverei is, mint például a pajzs, a vért vagy a dárda. A Közel-Keletre jellemző képes beszédnek megfelelően azonban ezek a fegyverek szellemi realitásokat jelölnek, mennyei dolgok földi képei, melyeket Dávid király ma minden bizonnyal napjaink modern fegyvereivel fejezne ki, mint például interkontinentális rakéta, vegyi fegyver, atombomba, géppisztoly stb. De nemcsak Istennek, hanem szolgáinak is vannak fegyverei, melyek szintén nem fizikai természetűek, hanem szellemi fegyverek, miként azt Pál is írja: : „Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az erősségek lerontására.” (2Kor 10:4) (Erről a kérdésről és cikkünk egész témájáról bővebben lásd Németh Sándor Perelj, Uram, az ellenem perelőkkel! című írását a Hetek közéleti hetilap 1999. december 4-i számának Hit rovatában!) Ézsaiás próféta alapján Pál az Epheszosziakhoz írt levelében fel is sorolja a hívők rendelkezésére álló szellemi fegyvereket: igazlelkűség öve, megigazulás mellvasa, békesség saruja, hit pajzsa, üdvösség sisakja és a Szellem kardja, melyeket együttesen a hívők gyalogsági nehézfegyverzetének nevez.
Ki az ellenség?
Lényeges kérdés, hogy ez a harc ki ellen irányul. Péter apostol válasza így hangzik: : „a ti ellenségetek az ördög” (1Pét 5,8). Pál apostol fel is sorolja az: ördög különböző rangú szolgáit, akik ellen e harcnak elsődlegesen irányulnia kell: fejedelemségek (arkhai: törvényhozó, jogalkotó hatalmak); hatalmasságok (exusziai: végrehajtó hatalmak); ez élet sötétségének a világbírói (koszmokratoresz: a kozmosz urai); és a gonoszság szellemei (pneumatika tész ponériasz), akik alatt nem földi hatalmasságokat, hanem az égben tartózkodó gonosz angyalok rendjeit kell érteni. Azonban mind az Ó-, mind az Újszövetség vonatkoztatja az ellenség szót emberekre is abban az esetben, ha a sátáni erő ellenséges embereken keresztül nyilvánul meg. Igaz ugyan, amire Pál felhívja a figyelmet, hogy : „nem testtel és vérrel birkózunk”, de az ember sem csupán test és vér, hanem van szelleme is. A Szentírás alapján meg kell különböztetni az általános értelemben vett ellenséget e kifejezés speciális jelentésétől. Pál apostol minden embert Isten ellenségének nevezett az eredendő bűn következtében meglévő általános engedetlenség miatt. Ezt az ellenséges viszonyt szüntette meg Jézus engesztelő áldozata, és így lett az evangélium a megbékélés eszköze Isten és ember között. Az Atyával való megbékélést elutasítók többsége nem fejt ki direkt ellenséges tevékenységet Isten munkájával szemben. Ezt a passzív többséget a korai keresztények áldották, és pozitív példamutatással igyekeztek megnyerni őket az Úrnak. Emellett azonban mindig is jelen volt egy agresszív kisebbség, akik nem elégedtek meg az evangélium elutasításával, hanem céltudatosan és következetesen harcoltak hatalmi, politikai, vallási, okkult eszközökkel Isten népe ellen. Gamaliél rabbi Jeruzsálem vallási vezetőit ettől az agresszívan ellenséges magatartástól óvta, amikor arra kérte őket, hogy az apostoloknak hagyjanak békét, nehogy Isten ellen harcolóknak (theomakhoi) találtassanak (Csel 5:34-39).
Isten szolgái is kerülhetnek ellentétbe az Úrral, Péter apostol például rövid időn belül három forrásból beszélt, Isten Szellemétől, a saját szelleméből és a Sátántól. Jézus Péterhez intézte a szavait, mégis úgy fejezte ki magát, hogy : „távozz tőlem Sátán”. Vagyis Péteren keresztül sátáni erő nyilvánult meg, és az ezzel szembeni harc, elutasítás szavak által folyt. Ettől nem kell félnünk, hiszen ilyen esetben az az ember, aki esetleg tudtán kívül sátáni erő fogságába került, kifejezetten jól jár, ha akad valaki, aki imádkozik az életét befolyásoló gonosz erő ellen, vagy kiűzi belőle a démonokat.
Ennek a hatékonyságát nem korlátozza a fizikai távolság sem. A Bibliában számos történetet találunk, amikor Jézus úgy szabadított meg sátáni befolyástól embereket, hogy azok fizikailag több kilométer távolságra voltak tőle. Ilyen a kananeus asszony leányának a meggyógyítása is, akit az anyja kérésére szabadított meg Jézus démonoktól úgy, hogy közben a lány otthon feküdt betegen, több kilométer távolságra az ima helyszínétől. A természetfölöttiben a térbeli távolságoknak nincs jelentőségük. Az ilyen „távszabadítást” nevezik a modern keresztény démonológiában „szellemi harcnak”, amelyet azonban már az Újszövetségben is gyakoroltak, hogy egész gyülekezetekről űzzék le az őket szorongató sátáni erőket (Kol 4:12-13).
Más viszont a helyzet akkor, ha egy ember többé-kevésbé tudatosan együttműködik, sőt ragaszkodik a rajta keresztül működő ördögi erőhöz, szellemhez. Ilyenkor ugyanis az ő szelleme is részesül abból a felelősségből, ami az okozott kárért a démonokat terheli, s így, amennyiben nem választja el magát időben azoktól, természetesen azok ítéletéből is részesülni fog.
„Imájuk bűnné legyen…”
Dávid zsoltáraiból kiderül, hogy miközben ő is imádkozott az ilyen megátalkodott ellenségeitől való szabadulásáért, azok pedig az ő vesztéért imádkoztak, mégpedig látszólag nagyon hasonló módon: : „És körülvesznek engem gyűlölséges beszédekkel, és ostromolnak engem ok nélkül. Szeretetemért ellenkeznek velem, én pedig imádkozom. Rosszal fizetnek nékem a jóért, és gyűlölséggel az én szeretetemért. Állíts fölibe gonoszt, és vádló álljon az ő jobbkeze felől. Mikor törvénykezik, mint gonosz jöjjön ki; még az imádsága is bűnné legyen, életének napjai kevesek legyenek, és a hivatalát más foglalja el.” (Zsolt 109:2-8)
Tehát imádkozott Dávid is, és imádkozott az ellensége is, de vajon mi volt a különbség a két ima között? Dávid azt mondja, hogy nem szolgált rá ellensége haragjára, sokkal inkább a hálájára szolgált volna rá, ezért az a személy ok nélkül ostromolja őt. Mivel a konfliktusban nem Dávid volt a hibás, ezért ő továbbra is összhangban maradt Isten akaratával, tervével, céljával, és tudott úgy imádkozni, hogy az imája is összhangban volt Isten akaratával, gondolkodásmódjával. Ezzel szemben ellensége a konfliktusban nemcsak Dáviddal, hanem Istennel is szembehelyezkedett, ezért az imái is kívül maradtak Isten akaratán.
Derek Prince teológus szerint a romboló szándékú imák, amelyek nem Isten akaratából, nem a Szentlélekkel harmóniában működő emberi szellemből és lélekből származnak, tisztátalan szellemeket energizálnak, és szabadítanak rá arra a személyre, akire az ilyen ima irányul, s ez valóban varázslásnak minősül. Derek Prince három olyan esetet különböztet meg, amelyek egyaránt tisztátalan szellemek befolyását hozzák létre egy ember életében. Ezek a Sátán szolgáitól jövő átkok, a lelki (pszichikai), negatív beszédek, valamint az ugyanilyen természetű imák. Az első esetről ma sokan azt gondolják, hogy csupán egy középkori babona. Ezzel szemben a Szentírás, miközben elítéli ezeket, sohasem tagadja, hogy valós természetfeletti erőt képviselnek, amely képes tönkretenni emberek életét. Ezért kellett például Istennek erőteljesen közbeavatkoznia, hogy Bálám semmiképp ne tudjon átkot kimondani Izrael népére a pusztában.
De nemcsak a sátáni átkok, hanem a negatív pszichikai beszédek és imák is képesek démonikus befolyást kiépíteni egy másik ember életében. Ilyen beszédek azonban nemcsak a Sátán szolgáitól jöhetnek, hanem éppenséggel onnan is, ahonnan nem várnánk: engedetlen, testi keresztény emberektől is. Pszichikai beszédnek minősül minden pletyka, kritika vagy egyéb gonosz beszéd egy másik emberről, amely ugyan első látásra nem tűnik olyan súlyosnak, mint a sátáni átok, de a hatása hasonló, démonikus teher alá helyezi azt, akire irányul. Az ilyen beszédek olyan embertől származnak, akinek a lelke valamilyen lázadó magatartás miatt kikerült az Istennel való harmóniából, és nem a szellemén keresztül kapcsolódik Istenhez.
Az ilyen beszédek mellett a pszichikai imákon keresztül is meg tud nyilvánulni sátáni erő más emberek ellen. Sokan úgy vélik, hogy az ima annyira nemes dolog, hogy bárki bárhogyan imádkozzon is, az minden esetben csakis jó lehet. Valójában azonban az imák nem mindig megfelelőek, ezért a hatásuk sem mindig építő. Előfordul olyan, hogy valaki ima címén panaszkodik, vádol, rossz dolgokat mond ki másokról, melyek nincsenek összhangban Isten véleményével és akaratával. Az ilyen, Isten akaratán kívülrekedt, ám Jézus nevében kimondott imákat viszont a Sátán remekül fel tudja használni, és komoly problémákat képes előidézni. Ezért a sátáni átkok, pszichikai beszédek és pszichikai imák ellen nemcsak lehet, hanem kell is egy kereszténynek imádkoznia, máskülönben nem tud megvalósulni az életében Isten akarata és uralma. Jeremiás egyenesen azt mondja, hogy : „átkozott, aki fegyverét kíméli a vértől” – ezt természetesen allegorikus értelemben kell értelmeznünk a jelenlegi üdvtörténeti korban! –, azaz vannak olyan élethelyzetek, amikor kifejezetten bűn nem használni az ima harcos módjait, az ellenség ellen mondott imákat, a démonűzést, a szellemi harcot stb. Aki viszont „nem kíméli fegyverét a vértől”, arra a 137. zsoltár azt mondja, hogy áldott lesz: : „Babilón leánya… Áldott legyen, aki megragadja és sziklához paskolja kisdedeidet.” Szintén allegorikus értelemben értelmezve ezt, Babilón leánya a Biblia szerint a varázslásért és az okkult tevékenységekért felelős gonosz angyal, aki „kisdedei”, vagyis démonai segítségével valósítja meg gonosz céljait. A mi feladatunk az, hogy felvegyük a harcot ezekkel a sátáni erőkkel, és paskoljuk őket a kősziklához, amely Jézus Krisztust jelenti. Ezek alapján a 109. zsoltárban leírt, lelki imán és átkon keresztül hatni kívánó befolyásolás Dávid ellen az okkultizmus kategóriájába tartozik, és kimeríti a fekete mágia fogalmát – míg a Szent Szellem vezetése és akarata alatt álló Dávid ítélő szavai Isten előtt kedves imáknak bizonyultak.
Illés depressziója
Illésnek a Baál prófétáival és Jézabellel vívott küzdelme is hasonló tanulságokat hordoz. Amikor Jézabel Izrael királynője lett, rajta keresztül olyan sátáni befolyás érte az országot, amely állami szinten igyekezett szembefordítani a lakosságot Istennel. Az Istennel szemben engedetlenséget és ellenszegülést szító sátáni befolyást a Biblia varázslásnak nevezi: : „Mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség, és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés.” (1Sám 15:23) Ez a befolyás úgy éri el a célját, hogy démonokat szabadít rá arra a személyre, akit el akar fordítani Isten akaratától. Jézabelnek a varázslással sikerült az országban megvetnie a Baál-kultusz alapját, és csaknem az egész lakosságot elfordította Izrael Istenétől. Megölette Isten prófétáit, és az ő pogány istenének, Baálnak a prófétáival népesítette be az országot. Ebben a helyzetben lépett fel Illés próféta, aki a Kármel hegyén „imaversenyre” hívta ki Baál prófétáit. Győzelmét követően Illés Isten parancsára megölte a Baál papjait. Jézabel és papjai démonikus imái azonban Illésre is hatottak, aminek következtében a próféta közvetlenül győzelme után megundorodott a szolgálattól, sőt magától az élettől is, és halálosan fáradtnak érezte magát. A Biblia más történeteiből is kiderül, hogy a varázslás következtében létrejövő démonikus nyomás mindig hasonló életérzéseket szül.
Sőt, a 109. zsoltár szerint ez a szellemi erő még az emberek fizikai testét is megtámadhatja, Dávid ugyanis fizikailag lefogyott, amikor az ellenségei átkozták és gonoszul beszéltek róla: : „testem megfogyatkozott a kövérségtől”. A 41. zsoltárban arról tudósít bennünket, hogy betegségét ellenségei úgy értelmezték: : Istennek átka szállott őrá… nem kel fel többé”, tehát úgy gondolták, saját rossz kívánságaik és beszédeik beigazolódtak, imáikat meghallgatta Isten, nekik volt igazuk. Dőre és elhamarkodott gondolat volt ez! Dávid ugyanis válaszul ezt kérte Istentől: : „emelj föl engem, hadd fizessek meg nékik!”
Ha rosszal fizetnek jóért
Sok ember a Bibliából csak a Hegyi Beszédet ismeri, ám azt is félreérti. Ebben csakugyan az áll, hogy az ellenségünket áldani kell, ez azonban nem vonatkozik azokra az agresszív ellenségekre, akik arra törekszenek, hogy megsemmisítsenek bennünket. Tehát nekünk nem kell ok nélkül támadó ellenségünk segítségére sietnünk abban, hogy bennünket minél inkább, minél sikeresebben és minél alaposabban tönkretegyen, és nem kötelező őt ebben a tevékenységében megáldanunk. A Hegyi Beszédnek ez a része arra vonatkozik, hogy a konfliktushelyzetekben törekedjünk a békés rendezésre, amennyiben ez rajtunk áll.
Sőt: mivel keresztényekként valóban nem használhatunk fizikai erőszakot az ellenünk minden eszközzel támadókkal szemben való védekezésben, nem is marad más lehetőség, mint Istenhez kiáltani, hogy szabadítson meg a gonosztól. Ha lehet, természetesen ennek legjobb módja, hogy az illető térjen meg Istenhez. Ha erre nem hajlandó, legalább hagyja abba a támadást. De ha annyira eltökélten pusztítja Isten népét, hogy mindezekre még Isten befolyására sem hajlandó – hiszen Ő mindig meghagyja az emberek szabad akaratát! –, akkor az illető tudatosan azonosult a Sátán céljaival, s ebben az esetben az Újszövetségben szereplő keresztények bizony már másképp is imádkoztak, mint ezt látni fogjuk a későbbiekben.
Jeremiás prófétát olyan emberek átkozták meg, akik korábban sokat köszönhettek a próféta értük mondott imáinak, később azonban ellene fordultak: : „Ők pedig mondák: Jertek és tervezzünk terveket Jeremiás ellen, mert nem vész el a törvény a paptól, sem a tanács a bölcstől, sem az ige a prófétától! Jertek el és verjük meg őt nyelvvel, és ne hallgassunk egy szavára sem! Figyelmezz reám Uram, és az én pereseimnek szavát is halld meg! Hát rosszal fizetnek-e a jóért, hogy ők vermet ásnak nékem? Emlékezzél! Előtted álltam, hogy javokra beszéljek, hogy elfordítsam rólok haragodat. Azért juttasd fiaikat éhségre, és hányd őket fegyver hegyére, hogy legyenek az ő asszonyaik magtalanokká és özvegyekké; férjeik pedig legyenek halál martalékává, ifjaikat fegyver verje le a harcon. Kiáltás hallattassék házaikból, mikor sereggel törsz reájok hirtelen, mert vermet ástak, hogy elfogjanak engem, és tőrt vetettek lábaimnak. Te pedig Uram, tudod minden ellenem való gyilkos szándékukat; ne kegyelmezz meg bűneik miatt, és ne töröld ki vétkeiket orcád elől, hanem veszni valók legyenek előtted; a te haragod idején bánj el velök!” (Jer 18:18-23)
Miután Jeremiás meggyőződött arról, hogy ellenségei nem akarnak megtérni, hanem minden erejükkel az ő tönkretevésén fáradoznak, nagyon keményen imádkozott őket illetően, és mivel ez Isten akaratával egyező ima volt, biztosak lehetünk abban, hogy amit mondott, megtörtént velük, ezt követően pedig még el is kárhoztak. S hogy miért ez a kemény ítélet?
Jeremiást Isten hívta el prófétának, Isten akarata volt, hogy azokat prófétálja, amelyeket a későbbi ellenségei nem akartak hallani, és ami miatt a vesztére törtek. Mivel Jeremiás azonosult Isten céljaival, és Jeremiással még további terve is volt Istennek, ezért az ellene forralt gyilkossági kísérletet Isten saját terve ellen szőtt összeesküvésnek tekintette, ami pedig kudarcra volt ítélve, miként azt egy hasonló helyzetben Abigail mondta Dávidnak: : „És ha valaki feltámadna ellened, hogy téged üldözzön, és életed ellen törjön: az én uramnak lelke az élőknek csomójába leend bekötve az Úrnál, a te Istenednél; ellenségeidnek lelkét pedig a parittyának öbléből fogja elhajítani.”
Ellentmondás a Bibliában?
Mint már említettük, Jézus Krisztus a Hegyi Beszédben tanítványainak azt a parancsot adja, hogy szeressék ellenségeiket, jót tegyenek azokkal, akik zaklatják őket, és áldják azokat, akik őket átkozzák. Ez a tanítás végigvonul az egész Újszövetségen. Pál megismétli Jézus parancsát a Rómaiakhoz írt levelében: : „Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket, áldjátok, ne átkozzátok!” (12:14) Péter hasonlóképpen foglal állást: „Ne fizessetek rosszal a rosszért vagy sértéssel a sértésért, hanem éppen ellenkezőleg: mondjatok áldást, mert arra hívattatok el, hogy áldást vegyetek örökül. Mert aki szeretni akarja az életet és jó napokat látni, az ne szóljon többet rosszat a nyelvével, s az ajkával ne beszéljen álnokul, forduljon el a rossztól és tegye a jót, keresse a békességet és azt kövesse!” (2Pt 3:9-11)
Ugyanakkor az Újszövetség olvasója az ellenség szeretetének általános követelményével szemben talál kivételeket is. A keresztény hit e három legnagyobb tekintélye egyaránt többször is mondott ki átkot ellenségnek minősülő emberekre. Jézus a farizeusokat átkozta meg: : „…ti tesztek bizonyságot magatokról, hogy a próféták gyilkosainak fiai vagytok. Ti is töltsétek be apáitok mértékét! Kígyók, viperafajzatok, hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétől?! (…) hogy rátok szálljon az összes igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábelnek a vérétől egészen Zakariásnak, Barakia fiának a véréig…” (Mt 23: 31-36) Ezen kívül átkot mondott ki Kapernaum, Korazin és Betszaida városokra, mivel lakosaik Isten természetfeletti erejének megnyilvánulásait látva sem tértek meg; egy gyümölcstelen fügefára az Olajfák hegyén, amely ettől azonnal elszáradt; és Júdásra is, aki elárulta.
Péter a Szent Szellem ajándékát közvetítő kézrátevés hatalmát pénzért megvenni akaró Simont átkozta meg: : „A te pénzed veled együtt vesszen el…” (Csel 8:20). Csak megjegyezzük: Jézus farizeusokra kimondott szavaihoz hasonlóan ez sem tartalmaz építő, javító célú feddést vagy üzenetet, hanem egyenesen a kárhozatra küldi a Szent Szellem munkájához végzetesen rosszul viszonyuló embert. Péter korábban Ananiásnak és Szafirának is bejelentette, hogy meg fognak halni, mivel megkíséreltek hazudni az apostoloknak, s így a bennük lévő Szent Szellemnek is – haláluk Péter szavainak elhangzásával azonnal bekövetkezett. A zsidó-keresztények főapostola második levelében hasonló kárhoztató átok alá helyezte az egyházban bármikor az ő ideje után fellépő hamis tanítókat is.
Pál apostol ugyanabban a Rómaiakhoz írt levelében, melyből fentebb idéztük, hogy nem helyes átkoznunk ellenségeinket, már a levél elején átkot mond ki: : „Nyomorúság és szorongattatás minden ember lelkére [életére], aki megteszi a rosszat! – először zsidókra, de görögökre is; viszont dicsőség, tisztelet és békesség mindenkinek, aki a jót munkálja! – először zsidóknak, de görögöknek is…” (2:9-10) A korinthoszi gyülekezettől pedig nekik írt első levele végén búcsúzik ekként: : „Ha valaki nem szereti az Urat, átok legyen rajta! Marana tha! Az Úr Jézus kegyelme veletek! Az én szeretetem mindannyiótokkal a Krisztus Jézusban!” (16:22-24) Ezzel kapcsolatban pedig azt fontos megjegyeznünk, hogy ez nyilvánvalóan csak azokra vonatkozik, akik megismerték már az Urat, és mégsem szeretik; nem pedig azokra, akik nem ismerik még – azaz nem a világban élő emberekre! Úgy tűnik a fenti búcsúzásból, hogy a krisztusi szeretet és az átok között Pál nem érzékelt ellentmondást, mint sok mai keresztény.
Pál a Galatákhoz írt levelében is már az első fejezetben kijelenti: : „De akár mi magunk, akár egy égből jött angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amely nektek hirdettetett, átkozott legyen! Amint azt az előzőekben is mondtuk, most ismét mondom: ha valaki nektek más evangéliumot hirdet azon kívül, amelyet elfogadtatok, átkozott legyen! Hát most embereknek, vagy Istennek kegyét keresem? Vagy emberek előtt akarok tetszelegni? Ha még embereknek tetszelegnék, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1:8-10) Pál tudta, hogy nem egy népszerű dolgot tesz, amikor átkot mond ki, de hű maradt Isten akaratához.
„átadtam a Sátánnak”
A korinthoszi gyülekezetben vérfertőző parázna kapcsolatban élő kereszténnyel kapcsolatban jelzi nekik írt első levelében, hogy már eldöntötte: a gyülekezettel együtt imádkozva át fogják adni az illetőt a Sátánnak a test pusztulására, hogy a szelleme megmenekülhessen az ítélet napján. Mivel az illető ezt meghallva megtért a mostohaanyjával való szexuális kapcsolatból, végül nem került sor a dologra. Nem úgy Hümenaiosz és Alexander esetében, : „akiket átadtam a Sátánnak, hogy megtanulják, hogy ne káromkodjanak” (1Tim 1:20).
Mindkét esetben megfigyelhető azonban két fontos dolog. Az egyik az, hogy nem tyúkperekről, nem két-három embert érintő kérdésről volt szó, hanem az egész gyülekezet sorsát, jövőjét és az erkölcsi igazságot mélyen érintő botrányról. A másik pedig, hogy egyik esetben sem néhány laikus hívő döntötte el és alkalmazta a fegyelmezésnek ezt a módját, hanem mindig az apostol, aki a Szent Szellemre figyelve, nagy körültekintéssel gyakorolta az imának ezt a formáját. A korinthoszi gyülekezetben is, ahol Pál személyesen nem volt jelen, az apostol kezdeményezésére és tekintélye alatt, vele teljes egyetértésben imádkozhattak csak úgy a gyülekezet megbízott vezetői, hogy a renitens keresztényt átadják a Sátánnak. Végül még egy dolgot emeljünk ki ezzel kapcsolatban: a Sátánnak való átadás nem a gyülekezet keretein kívül tartózkodó ellenségek ellen alkalmazott imaforma volt, hanem a gyülekezet belső életét, rendjét szabályozó legvégső fegyelmezési eszköz.
Márk problémája
Pál első feljegyzett csodája is ilyen jellegű volt, még apostoli szolgálatának legelején. A Ciprus római helytartója mellett tevékenykedő okkultista hamisprófétára, aki minden erejével igyekezett a helytartót eltéríteni Pál igehirdetésének elfogadásától, az apostol ott helyben, : „megtelve Szent Szellemmel” mindenki előtt mondott ki átkot: : „Ó, te mindenféle csalással és becstelenséggel teli fia az ördögnek, minden igazságosság ellensége, nem szűnsz meg az Úr egyenes útjait elcsűrni-csavarni?! Most íme, az Úr keze van fölötted: vak leszel, és nem látod a Napot egy ideig!” (Csel 13:10-11) Az ítélő csoda azonnal bekövetkezett, s hatására a helytartó elfogadta a Jézus Krisztusba vetett hitet. Érdekes viszont, hogy az apostolokkal segítőként együtt utazó Márk az eset után elhagyta őket és hazament.
Hogy e mögött valódi feszültség állt, azt az is mutatja, hogy Pál később hosszú időn át semmiképp nem volt hajlandó Márkkal együtt szolgálni, mert nem tartotta őt erre méltónak, vállalva még azt is, hogy Barnabás – Márk unokatestvére – és közte is indulatos feszültség, megosztottság (paroxüszmosz) keletkezett, és elváltak egymástól. Sok Újszövetség-kutató megegyezik abban, hogy az anyja által nevelt gazdag, kissé talán elkényeztetett fiatalember, Márk, alighanem nem tudta egészségesen feldolgozni azt a kemény szellemi konfliktust, ami Pál és a szintén Isten nevében ellene fellépő varázsló között lezajlott, ezért hagyta el őket. Pál viszont emiatt hosszú ideig alkalmatlannak tartotta őt Isten szolgálatára. Márk egyébként, bár nagyon fiatalon, már Jézus tanítványi köréhez is hozzátartozott, Pál pedig nem. Egyes teológusok ezért megkockáztatják még azt a feltevést is, hogy Márknak nem sikerült harmonizálnia a Hegyi Beszéd „áldjátok, aki titeket átkoz” elvét Pál tettével; sőt akár arra a következtetésre is juthatott, hogy az amúgy is farizeusi háttérből megtért kezdő apostol – erőteljesen intoleráns múltjából fakadóan – súlyos hibát követett el, amikor „csípőből” megátkozta Barjézust. Hosszú évekbe telt, míg Márk belátta tévedését.
Ez utóbbi nézet ugyan csak egy feltételezés, mégis jól rámutat arra a kérdésre, amellyel az alábbiakban foglalkozni akarunk, s amely sok keresztényt foglalkoztat: hogyan harmonizálható az ellenség megáldásának a Hegyi Beszédben megfogalmazott, az apostoli levelekben is megerősített elve a fenti, szintén újszövetségi gyakorlattal? Vajon ezen a nem lényegtelen területen egy ennyire súlyos, feloldhatatlan ellentmondás húzódna végig az Újszövetségen? Vagy másról van szó?
Egységes tanítás
Ha abból indulunk ki, ami egy hívő keresztény számára az egyetlen lehetséges kiindulópont, mely szerint az Újszövetség valójában egyetlen szerző, Isten Szelleme műve, aki nem hasonlott meg önmagával, akkor a fent ismertetett dilemma csak látszólagos lehet, és a Szentírás szükségképpen teljesen egységes tanítást hordoz. Eszerint az „ellenségeiteket ne átkozzátok, hanem áldjátok” elve, és Kapernaum, Korazin, Betszaida, a farizeusok, Ananiás, Szafira, Simon mágus, Barjézus stb. megátkozása Isten emberei által egymással tökéletes összhangban és egységben áll, mint Istentől származó Ige; a mi feladatunk pedig az, hogy ezt az egységet megértsük.
Mielőtt azonban ebbe belevágnánk, még egy fontos kérdésre rá kell világítanunk. A középkori katolikus kereszténység, az inkvizíció, a kiátkozások története jócskán összezavarta a képet ebben a vonatkozásban (is). A felvilágosodás és protestantizmus idején, amikor a polgári és a vallási reformer csoportok felvették a harcot a kereszténység nevében létrehozott diktatorikus állami rendszerekkel, a katolicizmus egyik fő fegyvere velük szemben az átok, a kiközösítés volt. Ezért a mégis győztes polgári és protestáns rétegek és a kialakuló szekuláris államok eszmerendszerében az Újszövetség újfajta, humanista értelmezése vált uralkodóvá. Ez a felfogás, amely radikálisan – és helyesen – elutasította a katolicizmus kiátkozási gyakorlatát, a kereszténység ellenség iránti szeretetét a modern humanizmus erkölcsiségébe beépítve kiemelten hangsúlyozta. Napjainkra azonban ez egy felhígult, szekularizált, többnyire a Biblia nem ismerésén alapuló, a bűnt is bagatellizáló, általános és megvalósíthatatlanul naiv „békefilozófiává” torzult – ugyanakkor a legtöbb ember kereszténységképének ma ez a legfontosabb eleme.
Ezért van, hogy számos férfiasabb, erőteljesebb értelemben az igazságossághoz ragaszkodó ember nem érzi a maga számára igaz módon megélhetőnek a keresztény hitet, s az fokozatosan a nők, az erőtlenek, a magukat megvédeni nem tudók vallásának imázsát kezdte reprezentálni a „normális”, azaz nem ilyen emberek társadalmában. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez a tendencia valójában már az elpogányosodó ókeresztény korban is jelentkezett.) A keresztények azok, „akikkel mindent meg lehet csinálni, mint a birkákkal”. Ez azonban mélyen idegen az apostoli, újszövetségi, eredeti kereszténységtől, amely egy erőteljes, dicsőséges és győztes hitet mutatott be az embereknek, amint azt Barjézus esete is illusztrálja. Az az érvelés, amely, miközben fennen hangoztatja, „áldd, akik üldöznek”, de megtagadja az igazságnak az Újszövetségben éppúgy olvasható másik oldalát, voltaképpen ugyanolyan eretnekség, mint ellenkezője, az inkvizíció, a pápai kiátkozások, amelyek ellen harcol. Ez a felfogás a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte.
A kereszténység mélyen humanista hit, hiszen minden emberre, a nem hívőkre is az Isten képmására teremtetett lénynek kijáró maximális tisztelettel tekint, amint Dávid mondja: az embert a Teremtő : „kevéssel tette kisebbé Istennél” (Zsolt 8:6). A tisztességnek ez a mértéke valójában messze felülhaladja az ateista humanizmus minden ember iránti elkötelezettségének mértékét. A nagyobb tisztesség azonban a nagyobb felelősség tudatával is együtt jár, s így erőteljesebb igazságérzettel is. A szeretetet az újszövetségi kereszténység soha nem választja el az igazságosság és az igaz ítélet érvényesülésétől. Ugyanaz a Jézus, aki azt mondta, : „ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”, a farizeusokat azért feddte meg, mert elhagyták, : „ami nehezebb a törvényben: az ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget”. Hogy is van tehát ez? Most akkor ítéljünk, vagy ne ítéljünk? A dilemma csak azokat zavarja, akik nem szeretnek gondolkozni.
Elizeus és a galeri
Ha tehát abból indulunk ki, hogy a Hegyi Beszédben megfogalmazott elvek és az Újszövetségben olvasható ítélő csodák, apostolok által kimondott átkok nincsenek valódi ellentétben egymással, hanem egységes kinyilatkoztatást képeznek, mi lehet a különbségtétel kulcsa? : Mindenekelőtt a legfontosabb: az eligazodás a Szent Szellem vezetése szerint történhet csak helyesen minden egyes helyzetben.
Emellett azonban megállapítható az az elv is, hogy a Hegyi Beszéd a személyes magánélet szférájára vonatkozik („a te ellenséged”, „a ti ellenségeitek” – fogalmaz Jézus), míg a Megváltó és tanítványai által kimondott negatív ítéletek és csapások az Isten ellen harcoló ellenségekre vonatkoztak. Meg kell tehát különböztetni, hogy egy sérelem, kár csak engem, személyemet, magánügyeimet érintő módon ér-e: ebben az esetben szabadságomban áll nem érvényesíteni igazságomat.
Ha viszont valaki Isten munkája ellen támad, mégpedig olyan hatékonyan, hogy annak sikerét komolyan veszélyezteti, ártatlan emberek üdvösségét kísérli meg elrabolni (például hamis tanítások, tévelygések terjesztésével), Isten szolgáinak fontolóra kell venniük, hogy mi kedvesebb Isten előtt: jót mondani róla és áldani az ilyen embert – hogy még hatékonyabban fejthesse ki tevékenységét –, miközben olyan emberek veszhetnek el esetleg tömegesen örökre, akiknek nem kellett volna; vagy pedig Isten gyors és látványos ítéletét kell kérniük rá, amely lehetetlenné teszi számára a további rombolást, világossá teszi az elbizonytalanodottak előtt az igazságot, és kielégíti Isten és az emberek igazságérzetét egyaránt, megszüntetve a képmutató vallásoskodást.
Az Újszövetség tanúságtétele az utóbbi mellett voksol. A keresztény vezetők alapvető felelőssége ez, amelyet ha elhagynak, mert gyakorlása nehéz, farizeusokká lesznek. Ha nem élnek ezzel, azt bizonyítják, hogy nem hisznek az örök üdvösség és kárhozat alternatívájában, amelyben a helyes út megőrzésének felelősségét a hívőkre nézve is megosztotta velük Isten; nem hisznek abban, hogy ők maguk ismerik-e az igazságot, és a jó úton járnak-e; nem hisznek a bennük lakó Szent Szellemben és annak felismerhető vezetésében; és nem hisznek a Bibliában sem. Ha pedig mindebben nem hisznek, miért vezetik Isten népét? Egyetlen becsületes lépésük, ha más foglalkozást választanak.
Persze vannak, akik azt mondják: ugyan hogyan veszélyeztethetné egy ember támadása a Mindenható Isten tevékenységét? Hiszen ő mindent meg tud tenni, amit csak akar. Ez elvont, elméleti-teológiai szempontból nézve nagyon logikusan és ésszerűen hangzik, csak éppen köszönőviszonyban sincs sem a Biblia tanításával, amely szerint Isten munkája gyakran megdöbbentően sérülékeny, sem pedig a hívő élet gyakorlati realitásával, amely ugyanerről tanúskodik.
Egyes esetekben egy személy elleni személyes támadás egyúttal Isten munkája elleni támadás is. Ha az illető fontos szerepet tölt be, vagy nélkülözhetetlen Isten tervében – ez pedig Isten minden emberével így van, mivel ő személyekben gondolkozik, és szinte kizárólag kiválasztott emberein keresztül végzi a munkáját –, akkor a személyt érő támadás és az Isten igazsága, Szelleme elleni támadás egybeesik. Elizeus prófétát „csak” személyes támadás érte, amikor kopaszsága miatt kicsúfolták a „tinédzserek” (az eredetiben ugyanis nem gyermekek szerepelnek, mint Károlinál, hanem ifjak), ő azonban : „az Úr nevében megátkozta őket”, mire az erdőből előjött két medve, és negyvenkét fiatalt szaggatott szét közülük. Ez az ítélet aránytalanul, értelmetlenül súlyosnak tűnhetett azért, mert valakit kopaszságáért csúfoltak. Ha csak emberi szempontból nézzük az esetet, Elizeust – sőt a vele láthatólag együttműködő Istent is – dühöngő őrültnek kellene tartanunk.
Itt azonban – és ezt Elizeus jól tudta – nem erről volt szó. Ő és az Istentől őbelé helyezett elhívás, Szellem, bölcsesség, erő abban a nemzedékben az egyetlen biztosítéka volt annak, hogy Izrael nemzetében ne szakadjon el mindenki Istentől. Isten kiválasztott edénye, Isten embere volt, akitől ezrek megmaradása és örök üdvössége, sőt az üdvtörténet megfelelő alakulása is jelentős mértékben függött. Az egész Szentírásból jól látható Ábrahámtól Pál apostolig, hogy ilyen esetekben a különleges elhívást, az Isten munkájának elvégzésére kapott különleges képességeket Isten nem engedi elválasztani az azt hordozó edénytől, személytől. Ábrahám, József, Mózes, Dávid, Illés, Elizeus, Jeremiás, Jézus, Péter, Pál nem voltak pótolható, másokkal helyettesíthető edények. Kiformálásuk, alkalmassá tételük, kiképzésük sokszor hosszú évtizedekbe került, személyiségük anyjuk méhétől fogva egyedülálló célokra volt megalkotva Istentől, karakterük speciális küldetésük sikeres betöltésére volt kialakítva. Idő előtti eltávozásuk, tönkremenetelük Isten abban a nemzedékben végzett munkájának összeomlását vonta volna maga után. : „Ki emelhetné fel a kezét Isten felkentje ellen büntetlenül?” – mondta Dávid, amikor katonái egy kedvező pillanatban arra ösztönözték, hogy ölje meg az őt üldöző Sault. (1Sám 26:9)
Azok a fiatalok nemcsak Elizeust bántalmazták, amikor Isten választott edényét kopaszsága miatt csúfolták, hanem magát az igazságot és az igazság Szellemét. Ha Elizeus engedte volna Izraelben szokássá válni, hogy tinédzserek a prófétákat minden további nélkül csúfolhatják, ma már nem létezne a zsidó nép. És talán senki sem hinne már Istenben sem – ha egyáltalán élne még ember a Földön.
Isten pedig sohasem – vagy csak egészen ritkán – cselekszik szolgáinak közreműködése nélkül. Ahogyan imádkozniuk kell az áldásokért, gyógyulásokért, jó dolgokért az embereknek, jóllehet Istennek hatalmában állna megadni ezeket ima nélkül is, ugyanúgy Isten ítélő védelme népe számára is csak emberek imái által valósul meg. Ezért kellett Elizeusnak, Péternek, Pálnak kimondaniuk az ítéletet.
A szellemi harc Isten emberei által gyakorolt e módjának az égvilágon semmi köze a középkori katolicizmus kiátkozási gyakorlatához. Ugyanis ez az államhatalom és az egyházi szellemi hatalom egyesítésén fáradozott többé-kevésbé sikeresen, ezért az átok nem természetfölötti, tisztán spirituális módon működött (esetleg így egyáltalán nem is), hanem azt az államhatalom érvényesítette nagyon is természetes, evilági fegyverekkel és eszközökkel. A kiátkozottról levették az államhatalom védelmét, bárki büntetlenül kirabolhatta, megölhette, sőt ez jótettnek számított, senki nem nyújthatott számára menedéket, és esetenként maga a hatalom kínoztatta meg és végezte ki.
A római egyháznak a tridenti zsinaton (a XVI. században) a protestáns ébredés ellen kimondott több mint száz átka azért volt jogtalan, mert Isten Igéje alapján a reformáció Isten akaratában volt. A puszta hivatali, pozicionális, hierarchikus-klerikális tekintély nem jogosít fel ilyen ítélettétel gyakorlására – különösen nem egy ébredés ellenében –, mivel az nem azonos az Istentől a Szent Szellem vezetésében, erejében szuverén módon adott kegyelmi ajándékkal, karizmatikus, valós tekintéllyel. A tridenti zsinat átokszövegei tehát valóban a fekete mágia körébe tartoznak.
Isten embereinek, akik maguk is – gyakran államilag is – üldözött kisebbséghez tartoztak, államhatalmi, katonai, politikai eszközök nem álltak rendelkezésükre, sőt többnyire éppen ezek ellen kellett szellemi fegyverekkel védekezniük. Ítélő imáik kizárólag természetfölötti módon, a Szent Szellem ereje által érvényesültek, emberi erő beavatkozása nélkül, ha azokat a Szellem vezetése alatt, Isten akaratából mondták ki. Ez azért óriási különbség a katolicizmushoz képest, mert így mindvégig megmaradt Isten kontrollja fölöttük – ha mégsem ítéltek volna egészen pontosan, és alaptalan büntetést kértek volna valakire, Isten egyszerűen nem vitte volna végbe szavaikat. Így annak, akire ítéletet kértek, ha bizonyos volt abban, hogy nem vétkes, nem volt mitől tartania. Ha azonban tudta, hogy valóban bűnös, volt oka a félelemre. Súlyos tévelygés tehát összemosni a Szentírásban található ilyen eseteket a középkori államegyházi gyakorlattal, és félni az egyik oldalon az ártatlanokat érő igazságtalanságtól a bibliai átok működése esetén; a másik oldalon pedig emiatt megtagadni egy nyilvánvalóan Istentől származó igazságot, és ezzel kicsavarni egy nélkülözhetetlen fegyvert Isten népének a kezéből, amely nélkül védtelenné válva elveszne.
A bosszúállás Istene
Dávid egyik zsoltárában így kiált Istenhez: : „Uram, bosszúállásnak Istene! Bosszúállásnak Istene, jelenj meg! Emelkedjél föl te, földnek bírája, fizess meg a kevélyeknek!” (Zsolt 94:1-2) Az Újszövetség középponti tanítása szerint pedig Isten a szeretet. Talán nem ugyanarról az Istenről van szó? Vagy pedig a szeretet Istene egyúttal a bosszúállásnak Istene is? Egyes, széles körben elterjedt – némileg gnosztikus, markionita ízű – tradicionális keresztény teológiák szerint az Ószövetség Istene kegyetlen, haragvó, bosszúálló Isten, míg az Újszövetségé irgalmas, szerető, kedves Isten. Nehezen értelmezhető, hogy e tan hirdetői mit kezdenek azzal a kinyilatkoztatott ténnyel, hogy Isten örökké változhatatlan lény, akihez a változás árnyéka sem férhet hozzá. Ezt ugyanis mind az Ó-, mind az Újszövetség megerősíti. Hasonlóképpen azt is, hogy a két Szövetség Istene egy és ugyanaz az Isten.
Eszerint a helyes válasz mégis az: a szeretet Istene és a bosszúállás Istene egy és ugyanaz. Ha ez összeegyeztethetetlennek látszik számunkra, „a hiba a mi készülékünkben van”. A szeretet Istenétől tehát nem idegen a bosszúállás. Az Ő vonatkozásában – vagyis amikor Ő teszi – a bosszúállás tehát nem negatív, hanem pozitív erkölcsi valóság.
A bosszúállás ebben az értelemben az igazságtalanság megszüntetése és érvénytelenítése büntetés által, és az igazságosság érvényesítése. A bosszúállás elmaradása esetén az igazság szenved csorbát, mert a gonosz bizonyulhat győztesnek. Ezt az emberi igazságérzet is így érzékeli. A bosszú nem feddés: nem célja az ellenség erkölcsi megjobbítása, építése. Erkölcsi értelme az elégtétel, az igazság látható megnyilvánulása. Hamis az a kereszténynek nevezett felfogás, amely a bosszút erkölcsileg negatív valóságnak hirdeti. Az Újszövetség mindössze arra szólít fel, hogy : „ne álljatok bosszút magatokért, szeretteim, hanem hagyjatok teret a Haragnak, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, majd én megfizetek, mondja az Úr.” (Róm 12:19) A személyes, fizikai jellegű bosszúállás mellőzésének célja eszerint egyes esetekben a tér biztosítása Isten haragja számára. Isten bosszúállása az Újszövetségben és annak korában éppúgy érvényesül, mint az Ószövetségben. Még a hívők egymás közötti viszonyait illetően is erre hívja fel a figyelmet Pál: : „Senki se hagyja figyelmen kívül, és ne csapja be testvérét semmilyen ügyben, mert mindezekért bosszút áll az Isten, ahogyan azt már előre megmondtuk nektek, és példát is mutattunk abban.” (1Thess 4:6)
Lukács evangéliumában Jézus az állhatatos imádkozásra egy olyan özvegyasszony példázatával tanítja a tanítványait, amelyben a magányos özvegy egy bírót azért zaklat rendszeresen, hogy álljon bosszút érte az ellenségén, s az végül megteszi ezt. Majd Jézus ezt a következtetést vonja le: : „Hát Isten talán nem áll bosszút kiválasztottjaiért, akik hozzá kiáltanak éjjel-nappal, ha hosszan tűr is ügyükben? Mondom nektek, hogy bosszút áll értük hamar.” (Lk 18:7) Eszerint Jézus felfogásától sem volt idegen Isten bosszúállásának a képe.
A vértanúhalált halt hívők a keresztény hit, szentség és erkölcsiség legmagasabb fokát testesítik meg még a világi emberek előtt is. Lelkük mennybeli tevékenységéről, ott elmondott imáikról a „szeretet apostolaként” közismert János, Jézus kedvenc tanítványa kapott látomást, amelyet a Jelenések könyvében jegyzett le: : „Amikor az ötödik pecsétet feltörte, láttam az áldozati oltár alatt azoknak a lelkeit, akiket megöltek Isten Igéje és a tanúságtétel miatt, amelyhez ragaszkodtak. Ezek erős hangon kiáltoztak: Szent és igaz Uralkodó, meddig nem hozol még ítéletet, és meddig nem állsz még bosszút a vérünkért a Föld lakóin?!” (6:9-11). A mártírhalált halt szentek lelkei a mennyben eszerint – és ez az egyetlen hely a Bibliában, amely mennyei életükről tudósít – Isten bosszúállásáért könyörögnek! A szeretet apostola arról is tudósít, mi történik majd, amikor Isten beteljesíti kérésüket: : „A harmadik [angyal] is kiöntötte csészéjét a folyókra és a vízforrásokra, és azok vérré változtak. Ekkor hallottam, hogy így szól a vizek angyala: Igazságos vagy, Te, aki vagy és voltál, Te szent, hogy így ítéltél! Mivel szentek és próféták vérét ontották, nekik is vért adtál inni, hiszen erre méltók! Hallottam [egy hangot] az áldozati oltártól is [valószínűleg a mártírok alatta lévő lelkeitől, lásd az előbbi igehelyet!], amint így szól: Igen, Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak ítéleteid!” (15:4-7)
A hét pohárról egyébként János azt írja, hogy Isten haragja keveretlenül, azaz tisztán töltetett azokba. Csapásaik – a hét pecsét és kürt megjobbító, feddő, figyelmeztető célú csapásaitól eltérően – minden addiginál kegyetlenebbek, kínzóbbak. A legtöbb teológus egyetért abban, hogy ezeknek már nem céljuk pozitív döntésre ösztönözni az embereket, mivel azok ekkorra túlléptek már minden határon az Istennel szembeni ellenségeskedésben. Nagyon megdöbbentő tudomásul venni Isten Igéje alapján, hogy ekkor e már bizonyosan elkárhozó embereket Isten nem egyszerű, könnyű halállal pusztítja el, amit könnyen megtehetne, hanem szó szerint könyörtelenül megkínozza őket, s ennek egyetlen erkölcsi célja már kizárólag a bosszúállás, az igazságos megfizetés, Isten és az igaz emberek igazságérzetének kielégítése azért az iszonyatos, elképzelhetetlen mennyiségű és elviselhetetlen mértékű szenvedésért, amit a gonoszság következményei miatt az emberiségnek és főként Isten kiválasztottjainak át kellett élniük ezen a Földön az elmúlt évezredekben, s amelyet Isten a legapróbb részletekig ismert és érzékelt, a legkisebb elhagyott gyermek szenvedésétől, felnőttkori tönkrement sorsától a háborúk, a holokauszt pusztításáig (: „mert minden szenvedésüket Ő is szenvedte” – Ézs 63:9). Ez Isten elegyítetlen, keveretlen, azaz tiszta haragja, amely már nincsen hígítva kegyelemmel, már nem kívánja megjavítani ellenségeit, s az örök kárhozatban folytatódik számukra, mivel adósságuk megfizethetetlen. E rettenetes csapások után jelenik meg másodszor Jézus Krisztus, azonban nem úgy, ahogyan sokan szeretnék. A Szentírás egybehangzó állítása szerint az akkori istenellenes világbirodalmat kiszolgáló embereket tömegesen fogja elpusztítani és a kárhozatba taszítani puszta szavával.
Sok embert talán felháborít, hogy Isten nem olyan, amilyennek szeretnék elképzelni, azonban a Biblia által kijelentett igazsággal szemben nem tehetünk semmit. Ez a bosszúállás nem ellentétes az örökké változatlan Isten szeretetével, hanem éppen abból fakad. A keresztény hit célja nem az, hogy letagadjuk Isten ítéletét, hanem az, hogy időben felkészüljünk rá. Kegyelme nem abban áll, hogy örökre feladta volna ennek végrehajtását, hanem abban, hogy több ezer éve vár az emberiség megtérésére. Több ezer éve – de nem örökké. Időben ma talán sokkal közelebb áll előttünk mindennek megvalósulása, mint amennyivel mögöttünk áll már a golgotai kereszt.
A mágia vádja
Sokan vélekednek ma is úgy, hogy az Isten akaratának és Igéjének megfelelően e harcos imafajtákat is alkalmazó szolgái az Úrnak valamiféle mágiát gyakorolnak. Bibliai világnézettel nem rendelkező emberek a démonűzést, amelyet Jézus is rendszeresen gyakorolt, varázslásnak, okkultizmusnak bélyegzik; az Isten ellenségeivel szemben mondott imákat pedig egyenesen ördögi gonoszságnak állítják. Tudatosan vagy kevésbé tudatosan megkísérlik a mágia vádját visszafordítani Isten embereire, miközben ők maguk az Isten akaratával ellentétes módon beszélnek vagy akár imádkoznak is, s így valójában ők gyakorolnak varázslást, akarva vagy akaratlanul az ördög eszközeivé válva. Ezzel a módszerrel a Sátánnak az a célja, hogy lefegyverezze Isten népét, hogy ne merje gyakorolni azokat az imaformákat, amelyek néha szükségesek Isten uralmának megvalósulásához az egyházban és terjedéséhez a világban. Amikor pedig az ő pszichikai beszédeik és imáik miatt Isten szolgáinak nehezebben mennek a dolgok, úgy állítják be, hogy lám-lám, Isten büntetése van rajtuk.
Mindig a konkrét szituáció pontos, felelősségteljes, biblikus és a Szent Szellem vezetése, kenete alatt álló elemzésével lehet felismerni, hogy az adott helyzetben mi Isten akarata: ki kit támad ok nélkül, ki cselekszik Isten Igéjével és gondolkodásmódjával összhangban, és ki nem; ki engedi be az embereket Isten országába, és ki nem; mikor kicsoda áll valóban a Szent Szellem vezetése, és ki a Sátán irányítása alatt.
Ehhez pedig először pontosan fel kell ismerni életünkben és életidőnkben Isten valódi akaratát a Szent Szellem által, hogy szabályszerűen megharcolhassuk a hit nemes harcát, melyben a démonűzésnek, a szellemi harcnak, az ellenséggel szemben mondott imáknak nélkülözhetetlen szerepük van.