Jeruzsálem és Cion

Jeruzsálem és Cion ügye feldolgozásának és körüljárásának apropóját a jubileumi évforduló szolgáltatja, ugyanis 1967. június 8. óta, azaz ötven éve ez a rendkívüli történelmi és spirituális gazdagsággal rendelkező város Izrael államának fennhatósága alatt áll; sőt, az is különlegesség a mi generációnk számára, hogy már a zsidó állam oszthatatlan fővárosaként üdvözölhetjük, és kívánhatunk falai közé békességet. A történelem egyik legrégebbi helyszíne, amely eddig nagyobb mértékben részesedett neve jelentéstartalmának az ellentétéből, mint a boldogságot és jólétet tartalmazó salomból.

Jeruzsálem a föld legtitokzatosabb és legnagyobb hatalommal rendelkező helye; még akkor is így volt ez, amikor magára volt hagyatva, mint poros és piszkos város. Sokan kutatták a titkát, nagyszerű írásokat ihletett ez a szent hely.

De mivel Jeruzsálem és Cion nem csupán felbecsülhetetlen történelmi értékekkel büszkélkedhet, hanem ezt jóval túlhaladó, jövőjével kapcsolatos, dicsőséges ígéretekkel is már megáldatott, ezért aki Jeruzsálem üdvtörténeti szerepével, jelentőségével, valamint aktuális ügyével foglalkozik, nem hagyhatja ki jövője alakulásának áttekintését sem — amely elválaszthatatlanul összefonódott a zsidóság, Izrael jövőjével 1967. június 8. után, miután az izraeli csapatok Kelet-Jeruzsálemből kiűzték az azt 1948-ban megszálló jordán haderőt. Csekély annak a valószínűsége, hogy a jelen kor világvezetői valaha is megértik Izrael és Jeruzsálem egymással való elszakíthatatlan szimbiózisának igazságait, titkait; a város státuszának rendezési tervei rendszeresen a kukában landoltak eddig is, és így lesz a jövőben is. Azért, mert hallani sem akarnak arról, hogy ezt a várost — bibliai képpel élve — közvetlenül eljegyezte magának Messiása, Jézus Krisztus, akit a világnak sikerült — legalábbis látszatra — elrabolnia a zsidóktól; bár Jézus honfitársai is mindent elkövettek, hogy az általuk megvetett és kitaszított legkiválóbb zsidó személyiséget a nemzetek kétezer év óta felhasználják arra, hogy a zsidókat megfosszák legprogresszívebb és legegyetemesebb örökségüktől — vagy legalábbis elhomályosítsák azt előttük —, melynek megtestesítője pontosan a Názáreti, zsidósan Jehosua ha-Masiach.

Egy ilyen cikkben legfeljebb érzékeltetni lehet, hogy Jeruzsálem ügye több, mint az emberiség ügye, titokzatossága és rettenthetetlensége pedig nem teszi lehetővé, hogy emberi önkényesség alapján bánjunk vele, illetve illegális, úgynevezett „béketervekkel”, nemzetközi határozatokkal, nagyhatalmi alkudozásokkal rendezzük a jogi helyzetét. Az elmúlt évtizedekben a világ hatalmasságai ebben fáradoztak, és ezen a területen mindegyikük politikai pályája kudarccal végződött. Az emberiség az elmúlt évszázadban megszokta, hogy egyre több problémát, válságot képes megoldani türelemmel, szakértelemmel, összefogással, pénzzel és kitartással, és nem tudja (nem is akarja) tudomásul venni, hogy léteznek olyan ügyek a földön, amelyek felett nem tud tartósan hatalmat gyakorolni, mert az ügy súlyossága és mélysége túl van a földi kompetenciáján. Jeruzsálem már eddig is felszínre hozta azt, hogy realitásának és rendeltetésének megértéséhez elengedhetetlenül szükséges nemcsak a Biblia ismerete, hanem az üzeneteibe, kijelentéseibe vetett hit is; és emiatt az ateista vagy Istent illetően pszeudo-ismereteken alapuló politikai beállítottsággal bíró önkéntes „békecsinálók”, aposztaták csak a bajt és a fájdalmat, szenvedést növelték a város és Izrael polgárai számára.

Meggyőződésem szerint Jeruzsálem kérdésével ugyan foglalkozni kell a legmagasabb hatalmi szinteken, de mindazoknak, akikre ez a szerep hárul, tisztában kell lenniük az ezzel kapcsolatos problémamegoldó képességük korlátaival, mert Jeruzsálem csak ideiglenesen lett a világ vezető hatalmai alá rendelve, és ezeknek a város fölötti befolyása jelentős mértékben csökkent 1948-ban a modern Izrael létrejöttével, majd az 1967-es hatnapos háború után még inkább. A zsidó állam önrendelkezésre való képessége akkor ugrás - szerűen megnövekedett, a „szellem kijött a palackból”, mégpedig nem a nagyhatalmak jótéteménye által; ők csupán ésszerűen döntöttek egy nagyon megérett történelmi szükségszerűséggel kapcsolatban, miszerint a zsidóknak otthont kell biztosítani, egy szuverén államot atyáik földjén, teljes körűen fel kell számolni a római birodalom által a zsidókra szabott szankciókat, a földjükről, fővárosukból való száműzetést, és biztosítani kell számukra az állam alakításához és annak fenntartásához való történelmi jogaikat, amelyekről az Erectől való távollétükben sem mondtak le soha, mint ezt temérdek történelmi tény igazolja.

Jeruzsálem státuszának kérdése csak egy a sok olyan probléma közül, amelyeknek természetfeletti, mennyei szempontjai sokkal meghatározóbbak már napjainkban is, mint a földiek, bár ezt a tárgyalóasztaloknál általában vagy figyelmen kívül hagyják, vagy pedig a szent város spirituális küldetését és realitását különböző világvallások kifogásolható értelmezéseinek, hatalmi érdekeinek rendelik alá. A pogány hatalmasságok Jeruzsálemért addig harcolhattak a győzelem reményében, amíg erre időt biztosított számukra Az, aki megengedte, hogy Isten népét az isteni szövetséggel szembeni lázadása miatt fogságba, száműzetésbe hurcolják ellenségei. Erre az időtartamra adta át Isten a világbirodalmaknak a Jeruzsálem feletti rendelkezés jogát. Erről a korszakról így prófétáltak a próféták: „ És elhagyom az én örökségem maradékát, és adom őt ellenségei kezébe, és zsákmánya és ragadománya lesz minden ellenségeinek; azért, mert gonoszul cselekedtek énelőttem, és engem haragra ingerlettek az ő atyáiknak Egyiptomból való kijövetelök napjától fogva mind e mai napig. ” (2Kir 21:14-15)

Jézus Krisztus ezt az időszakot „a nemzetek idejének” nevezi az utolsó napokra vonatkozó próféciáiban: Jeruzsálem addig lesz nagyhatalmak elnyomása alatt, „míglen betelik a pogányok ideje”. A nemzetek korszakában a világhatalmak fennhatósága alatt állt Jeruzsálem. A négy dánieli világbirodalom: a babiloni, a méd-perzsa, majd Nagy Sándoré és hellenisztikus utódbirodalmai, valamint a római birodalom után is tart ez a korszak. Az elmúlt közel két évezred alatt, a római birodalom után Jeruzsálemnek a következő időszakai voltak: a bizánci periódus (324-638), a korai muszlim periódus (638—1099), a keresztesek időszaka (1099—1187), az Ajjúbida-időszak (1187—1260), a mameluk időszak (1260—1516), az ottomán uralom (1516—1917), s végül a brit mandátum időszaka (1917—1948).

Ötven évvel ezelőtt

Ben Gurion 1948-ban hirdette ki a független zsidó államot, Izraelt, Jeruzsálem fővárossal. Közvetlenül az Izrael ENSZ általi elismerése előtti napon Jordánia megszállta Kelet-Jeruzsálemet, az Óvárost, kitelepítették onnan a zsidókat, zsinagógákat semmisítettek meg, sőt megtagadták tőlük a Siratófalhoz, a Héber Egyetemhez és a Hadassah Kórházhoz való bejárást. Izrael így csak Nyugat-Jeruzsálem fölött rendelkezett 1967-ig. A bibliai események helyszínei kivétel nélkül az Óvárosban találhatóak, melyek szabad elérhetőségét a jordániai hatóságok a keresztények számára sem biztosították, így tehát egyáltalán nem közömbös kérdés az újszövetségi hívőknek sem, hogy az Óvárost melyik állam fogja felügyelni. Az 1967 előtti határvonal tűzszüneti választóvonalként volt meghatározva, nem tekinthető végleges határnak; ráadásul az ENSZ 1947-es 181. sz. határozatát, amely Palesztinát felosztotta két megalakítandó államra, Jeruzsálemet pedig nemzetközi státusznak rendelte alá, az arabok azonnal elutasították, így ennek érvényessége nagyon is labilis. Izrael nem akart háborúzni Jordániával 1967-ben sem, és nem akarta elfoglalni Kelet-Jeruzsálemet sem, de a jordániai király csatlakozott az arab országok katonai akciójához, elkezdte ágyúzni Nyugat-Jeruzsálemet, amire nem is reagált azonnal az izraeli haderő; miután azonban Husszein király csapatai is támadást intéztek Nyugat- Jeruzsálem ellen, az izraeli osztagok felvették a harcot, aminek eredményeként Kelet-Jeruzsálemből kiűzték a megszállókat, és az Óváros közel kétezer év után újra zsidók kezébe került.

Azóta a zsidó állam mindenki számára biztosítja a Jeruzsálemben található szent helyekre irányuló zarándoklást nemzeti, felekezeti hovatartozásától függetlenül — egy kivételtől eltekintve. A problémás terület az a szent hely, ahol egykor Salamon Temploma, majd a Második Templom állt; ezt nevezzük Templom-hegynek, amelyet ugyan ’67-ben elfoglalt az izraeli haderő, és a zsidó államhoz tartozik, de a terület felügyeleti jogát az araboknak adták át, emiatt Jeruzsálem legszentebb helyének az igazgatását egy palesztin irányítás alatt álló szervezet, a Waqf tölti be, amely e szent hely és az itt található épületek elérhetőségét korlátozza és gyakran meg is tiltja a bejutást zsidóknak és keresztényeknek egyaránt.

1980-ban a Kneszet külön törvényben újra megerősítette, hogy az egyesült Jeruzsálem Izrael örök fővárosa, ami nemzetközi felháborodást idézett elő: számos külföldi nagykövetség tiltakozásul Tel-Avivba költözött.

E vázlatosan ismertetett események is cáfolják azok vélekedését, akik szerint már véget ért a nemzetek ideje. Izrael helyreállítása ugyan elkezdődött, de továbbra is hatalmas nemzetközi ellenállással kell megküzdenie a zsidó államnak; és nem csupán muszlim országok tesznek be nekik, ahol tudnak, hanem a nyugati világ is — különösen az Obama-érában — számos alkalommal barátságtalanul lépett fel Izraellel szemben.

Mit lép Trump?

Netanjahu és Trump Jeruzsálemben. Az amerikai elnök egyelőre nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött reményeket

Az új amerikai elnök, Trump közel-keleti politikai lépéseit keresztény körökben is bizakodóan várják, bár vannak szép számmal olyanok is, akik az elnök színeváltozásáról beszélnek, mert a kampányban többször is harsány hangon megígérte, főleg evangéliumi támogatóinak, hogy az amerikai nagykövetséget átviszi Jeruzsálembe, de elnöki hivatalának elfoglalása óta visszavett hangerejéből, és már a kétállami megoldásról beszél, valamint kilátásba helyezett egy lehetséges, átfogó közel-keleti békekötést, amely Izrael regionális hatalmát is megerősítené, nemzetközi kapcsolatait is javítaná.

Jeruzsálem felszabadulása ötvenedik évfordulójának sokan okkal tulajdonítanak nagy jelentőséget, mert a 20. században, 1917-től kezdődően ötvenévente jelentős események történtek a világban, amelyek Jeruzsálem ügyét előremozdították addig stagnáló helyzetéből. 1917-ben Sir Edmund Allenby brit tábornok legyőzte a törököket, bevonult Jeruzsálembe, és kezdetét vette a brit mandátum időszaka Jeruzsálemben is. Nagy-Britannia még ebben az évben kiadta a Balfour-deklarációt, amely a zsidó haza Palesztina területén való létrehozását irányozta elő. Ötven év múlva, 1967-ben felszabadította a zsidó haderő Jeruzsálem Óvárosát is, és megnyílt az ajtó Jeruzsálem egyesítése előtt. De ha történik is most politikai szempontból előrelépés Jeruzsálemmel kapcsolatban, spirituális szempontból számára sem tűnik könnyűnek a jövő, mert a város tartós jólétét csak az Istenhez való visszatérésben találhatja meg. Ha a Jeruzsálemről való tárgyalások során ismételten figyelmen kívül hagyják spirituális realitását, rendeltetését, Trump elnök is hasonló módon fogja bevégezni békecsináló misszióját, mint elődei.

Cion Isten földi lakóhelye

Jeruzsálemet már i. e. 2000 körül említi egy egyiptomi átokszöveg Urusalim néven, a Bibliában pedig mint Sálem szerepel először, amikor is Ábrahám kiszabadította Lótot és családját, valamint Szodoma és Gomora lakosait a fogságból. Sálem királya, Melkicedek kenyeret és bort vitt a hit atyjának, aki mindenéből tizedet fizetett Sálem főpapjának és királyának. Mózes 1. könyvének 22. fejezetében pedig Mórija földje szerepel, ahová Isten hívta Ábrahámot, hogy az egyik hegyen áldozza fel fiát, Izsákot. Végül is az Úrnak engedelmeskedő Ábrahámnak a fia helyett egy kost kellett áldozatul bemutatnia. Ezt a hegyet nevezte el Ábrahám Jahve-Jirének, melynek jelentése: az Úr gondoskodik (lát, „ellát”), ami egyértelmű utalás a názáreti Jézus Krisztus helyettesítő áldozatára, amelyet a világ bűnei miatt a Mórija hegyvonulatához tartozó Golgotán mutatott be.

Józsué a honfoglaláskor legyőzte Jeruzsálem királyát, de a várost nem vették birtokukba. Néhány évtized múlva pedig Júda törzse meghódította Jeruzsálemet, és a zsidók együtt laktak a jebuzeusokkal. Jeruzsálemet Dávid király foglalta el a jebuzeusoktól, és tette Izrael fővárosává, szellemi központjává, miután a frigyládát felvitette a városba.

A Cion név is ekkor tűnik fel a Bibliában Jeruzsálemre vonatkozóan: „ Felméne pedig a király és az ő népe Jeruzsálembe a jebuzeusok ellen, kik azt a földet lakják vala, ők azonban azt mondák Dávidnak: Nem jössz ide be, hanem a sánták és vakok elűznek téged! mellyel azt jelenték: Nem jő ide be Dávid. Bevevé mindazáltal Dávid Sion [Cion] várát, és az immár a Dávid városa .” (2Sám 5:6—7).

Cion jelentése: napégette, napsütötte hely; más források szerint erődítményt, várat jelent. Cion plurális jelentéstartalommal szerepel a Szentírásban, e név a természetesre és a természetfölöttire egyaránt vonatkozik. A földi és a mennyei Jeruzsálemet is jelenti, sőt egész Izraelre is használatos. Van alapja annak a feltételezésnek, mely szerint a földi Cion a mennyeinek a látható kiábrázolása. A menny felett áll az a szent hegy, ahol az Úr dicsőségben lakik; Dávid városát is hegyek veszik körül, és egyik hegyéről, amelyet Dávid a jebuzeus Ornántól vásárolt meg, az Úr kijelentette neki, hogy ott kell felépíteni azt a Szentélyt, amiben a frigyláda kerubjai felett lakozni fog a Sechina, az Úr dicsősége. Dávidtól fogva ez lett a zsidók számára a legszentebb és legfélelmetesebb hely az egész földön, ahol a látható világ kapcsolatban állt a legfelsőbb világgal, a mennyei Cionnal és Jeruzsálemmel mindaddig, míg a dicsőség — ennek lakhelye volt a Salamon király által felépített Templom — vissza nem vonult a földi Cionból a mennyeibe. Cion jelképezi Isten és az ember, valamint a menny és a föld egyesülését. Egy konkrét földrajzi hely, amelyet maga Isten választott ki földi rezidenciájának: „ Mert a Siont választotta ki az Úr, azt szerette meg magának lakhelyül: Ez lesz nyugovóhelyem örökre; itt lakozom, mert ezt szeretem ”. (Zsolt 132:13—14).

Cion teljes ügye pontosan e zsoltár kijelentéseinek megvalósulását kívánja elősegíteni, ugyanis Izrael népének ez az Istentől meghatározott végcélja, Cion szerelmesei pedig Isten dicsősége földi epifániájának előkészítői, szolgái, akik tudják, hogy az Úr dicsőségben való visszaköltözése a földi Cionba Izrael és a nemzetek számára egyaránt a megváltást eredményezné. Eldöntött és visszavonhatatlan, kilátásba helyezett tény, hogy a földön az Úr közvetlenül Izraellel fog együtt lakozni, amelyből az egész világra ráárad a dicsőség és annak minden áldása: „ S elveszi e hegyen a fátyolt, mely beboríta minden népeket, és a takarót, mely befödött vala minden népségeket; elveszti a halált örökre, és letörli az Úr Isten a könnyhullatást minden orcáról: és népe gyalázatát eltávolítja az egész földről; mert az Úr szólott. ” (Ézs 25:7—8)

A halál uralmának megsemmisítésére az Úr Cionba való visszaérkezésekor kerül sor a földön. Izrael megdicsőülése és a nemzetek megváltása egymással összefüggő csodák, Izrael nélkül nincs a világnak semmi esélye a kijövetelre bukott állapotából. Fontos, hogy a keresztények is megértsék: Cion Izrael számára nemzeti és spirituális ügy egyszerre; a nem zsidók, a nemzetek számára olyan egyetemes és univerzális feladat Cion helyreállítása, amely a legszentebb és legigazabb álmaik beteljesedését hozza el nekik is. A földi Cionért avatkozik be elsősorban Isten egyre nyilvánvalóbban a világpolitika olyan eseményeibe, melyek Jeruzsálemmel, Cionnal állnak összefüggésben. Beavatkozásainak célja Ézsaiás próféta által szintén ki van nyilatkoztatva: „ Sionért nem hallgatok, és Jeruzsálemért nem nyugszom, míg földerül mint fényesség az ő igazsága, és szabadulása mint a fáklya tündököl. És meglátják a népek igazságodat, és minden királyok dicsőségedet, és új nevet adnak néked, amelyet az Úr szája határoz meg. ” (Ézs 62:1—2)

Ahogy a fentiekben felvázoltam, a mai Jeruzsálem annak ellenére, hogy Izrael fővárosának van nyilvánítva a zsidó parlament határozata alapján, még nem szabad város, szinte mindenki szeretné megszerezni, különösen az iszlám világ és nem utolsósorban a palesztinok. Jeruzsálem státuszának rendezésébe bele akar ezenkívül szólni a Vatikán, a katolikusok, görög-keletiek, pravoszlávok, közel-keleti keresztény felekezetek, természetesen a világ nagyhatalmai, és még számos ország. Ezek elképzelései közül szinte egyik sem felel meg az Isten tökéletes akaratának, sőt mindent megtesznek, hogy Jeruzsálem igazsága rejtett maradjon az emberiség előtt, és igyekeznek olyan világrendet fenntartani, hogy Cion ne szabadulhasson meg a hazug értelmezésektől, szidalmaktól, amelyeket naponta zúdítanak rá a cionizmus becsmérlése révén.

A babiloni fogság után a Templomot kirabló és elpusztító világbirodalom utódai, a perzsa királyok visszaszolgáltatták a Templom elhurcolt kincseit, engedélyezték a Szentföldre visszatért zsidóknak Jeruzsálem és a Templom felépítését, de az i. sz. 70-ben a római légiók és Titus által diadalmenetben Rómába hurcolt templomi kincseket, például a menórát egyetlen utódhatalom sem szolgáltatta vissza a zsidóknak; és a Templomnak a római birodalom általi kirablásáért és elpusztításáért a zsidóság a mai napig nem kapott jóvátételt. A Szentírás szerint az Úrnak szentelt edények megszentségtelenítése és a Templom elpusztítása elévülhetetlen bűn: „ A futók és a Babilon földéből menekülők zaja megjelentik majd a Sionon az Úrnak, a mi Istenünknek bosszúállását, az ő templomáért való bosszúállását. Gyűjtsetek össze Babilon ellen igen sokat, mindenkit, aki kézívet feszít, köröskörül járjatok ellene tábort, hogy senki el ne szaladhasson: fizessetek meg néki az ő cselekedete szerint, amint ő cselekedett, úgy cselekedjetek vele; mert az Úr ellen kevélykedett, az Izraelnek Szentje ellen! ” (Jer 50:28—29)

Köztudott, hogy a Babilon nevet az Újszövetség a római birodalomra és kései utódhatalmára is vonatkoztatja, amely prófétai átok örököse, ami a pusztítókra azután fejti ki erejét, hogy Izrael fiai visszatérnek ősi otthonukba és Cionba. Pál apostol is tanította a korai és apostoli egyházban, hogy az Úr csak korlátozott időtartamra hagyta el Ciont és adta át Izraelt ellenségeinek. Napjainkban számos jelből egyértelműen felismerhető az Úr visszatérésének szándéka. A zsidóság jelentős része következetesen küzd Jeruzsálem és Cion birtoklásáért, és helyesen, igazságosan cselekszenek azok a keresztények, akik Izrael küzdelmét támogatják, mert erre szólít fel bennünket Isten Igéje: „ Kőfalaidra, Jeruzsálem, őrizőket állattam, egész nap és egész éjjel szüntelen nem hallgatnak; ti, kik az Urat emlékeztetitek, ne nyugodjatok! És ne hagyjatok nyugtot néki, míg megújítja és dicsőségessé teszi Jeruzsálemet e földön .” (Ézs 62:6—7) Keresztények vádolják eretnekséggel azokat a Krisztust követő embereket, akik felismerték, hogy az Úrtól kapott feladatuk a Jeruzsálemért, Cionért való közbenjárás, a szent város megújításának elősegítése. A Cion ügyéért tevékenykedő hívők teljes mértében tisztában vannak azzal, hogy Jeruzsálemet az Úr fogja megszabadítani és megdicsőíteni; de azt is tudják, hogy a Megváltójuk kéri ehhez az együttműködésüket, hogy aktívan járuljanak hozzá, hogy Isten beteljesítse a földi Cionra vonatkozó ígéreteit.

Az új szövetség népe a mennyei Cionhoz járult (Zsid 12:22), melynek kapuját Jézus Krisztus nyitotta meg az egyháza előtt az újjászületés által, mivel Krisztus életéből, természetéből részesedtünk, emiatt a testünkben levő új természet „együtt ültettetett a mennyekben, Krisztus Jézusban”. (Ef 2:6) Számos ige a Messiásról úgy beszél, mint Cion királyáról. A nemzetek és vezetőik Isten elleni lázadásáról szóló 2. zsoltárban is azt állítja a Szent Szellem a Messiásról: „ Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen.” (Zsolt 2:6) Jézus Krisztus a mennyei és földi Cionnak is királya, akinek ugyan még nem áll az uralma alatt sem a földi Jeruzsálem, sem Cion, de kiterjeszti az uralmát ezekre is. A Szent Szellem pontosan ezért idézte Jeruzsálembe való bevonulásakor: „ Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén. ” (Mt 21:5) Kinek kell Sion leányának megmondania, hogy ki Cion királya? Nyilván azoknak, akik felismerték első eljövetelét, csatlakoztak a mennyei Cionhoz, és már most közösségük van a Királyával, Jézus Krisztussal. Amikor elmondjuk az Úr imáját („Miatyánk”), a földi Cion megváltásáért is imádkozunk, mert Jeruzsálem és Cion nélkül soha nem valósulna meg a Menny és föld integrációja, nem jönne el a földre Isten Országa, nem kerülne a látható világ Isten akaratának uralma alá, és nem lenne a Név soha szent a földön. Ezen legalapvetőbb isteni célok megvalósulásának egyik előfeltétele a legfelsőbb és a látható világ kapcsolódási helyszíne, Jeruzsálem, Cion megszabadulása a világ uralma és befolyása alól.

Az egyház a nemzetek, népek evangelizálásával szolgálja legfőképpen Cion felemelését az Isten uralmában, mert Pál apostolon keresztül kijelentette a Szent Szellem, hogy Cion sorsában az isteni fordulat akkor következik be, ha a nemzetek teljessége belép Isten Országába: „ Mert nem akarom, hogy ne tudjátok, atyámfiai, ezt a titkot, hogy a megkeményedés Izraelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen. És így az egész Izrael megtartatik, amint meg van írva: Eljő Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákobtól a gonoszságokat ” (Róm 11:25—26).

A történelmi kereszténység tévedései

A katolikus felekezet muszlimbarát és migránspárti vezetője, Ferenc pápa csak mélyíti a zavart követői fejében

Súlyos történelmi tévelygésbe taszította a keresztény világot az úgynevezett helyettesítési teológia, melyet különösen a tradicionális egyházak nem nagyon akarnak feladni, s bár egyes alaptételeit kivetették teológiai rendszerükből, még nem lehet arról beszélni, hogy a kereszténységnek súlyos károkat okozó hamis üdvtörténeti értelmezésükkel teljes mértékben szakítottak volna.

A katolikus felekezet iszlámbarát és migránspárti vezetője, Ferenc pápa csak mélyíti ezen a területen is a zavart követői fejében. Izrael és Jeruzsálem ügyében két elődjéhez képest is visszalépést, csalódást okozó a magatartása. A helyettesítési teológia kizárja Cionból is a zsidókat, csak a mennyeiben hisz, nem veszi észre, hogy a Biblia tekintélyét is aláássa a földi Cionra vonatkozó próféciák allegorizálásával. Nem lehet a földit szembeállítani a mennyei Cionnal csupán azért, hogy bizonygassák a kereszténység, az egyház magasabbrendűségét a judaizmussal, Izraellel, illetve Róma elsőbbségét Jeruzsálemmel szemben. Egy Messiás van, aki hitünk szerint a názáreti Jézusban inkarnálódott, Ő áldozta fel magát a világ bűneiért, Őt támasztotta fel Isten a halálból, és Őt tette Úrrá a mindenség felett, hogy a Nevébe vetett hit által üdvösséget nyerjenek az emberek.

Hogy az első eljövetelekor nem a nemzeti, hanem az üdvözítő munkájának egyetemes jellege lett a domináns igazság, az éppen a zsidóság evangéliummal szembeni ellenállásának lett a következménye. Jézus keresztáldozata — ahogy ezt Kajafás főpap is megjövendölte — történelmileg Izrael népéért történt. Pilátus is a Megfeszített fölé a keresztfára azt a feliratot függesztette, hogy Jézus a zsidók királya, de a Megváltó és megváltó áldozata nemzeti igazságait háttérbe szorította Izrael engedetlensége, ami nem végleges álláspontja a zsidóságnak — ezt hangsúlyozta Pál apostol. Jézus földre való második eljövetelekor dominálni fog a megváltás nemzeti, vagyis zsidó jellege, pontosan amiatt, hogy a világ hatalmai ostromolni fogják Jeruzsálemet, és a zsidókat újra öldöklik. Amikor másodszor jelenik meg a földön Jézus Krisztus, azt a napot a próféták a harag, bosszúállás napjának nevezik, mert a földi Cion ellenségei felett tart ítéletet az Úr: „ Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét és Istenünk bosszúállása napját: megvigasztaljak minden gyászolót; hogy tegyek Sion gyászolóira, adjak nékik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság fáinak neveztessenek, az Úr plántáinak, az Ő dicsőségére. ” (Ézs 61:2—3).

Ez a messiási prófécia is alátámasztja, hogy Cion kritikus helyzetben fog találkozni az Úrral, a depresszió, a hamu és a gyász uralma alól szabadítja meg őket az Úr Jézus, hogy az öröm kenetét, ékességet, dicsőség palástját adja nekik a Megváltójuk. Cion itt nem csupán Jeruzsálemet, hanem az izraelitákat is jelöli, akik szabadulásuk után igazság fiainak, az Úr plántáinak neveztetnek. E messiási program beteljesedése által egyesül a földi Cion a mennyeivel, illetve a dicsőséges, mennyei Egyház a dicsőséges Izraellel, úgy, hogy a funkcionális különbségek, különállás a két szféra között fennmarad az igazságosság és békesség alapján.

Kik a gyilkos szőlőművesek?

Az evangéliumban több olyan kinyilatkoztatott igazság található, amelynek a jelentéstartalmát a helyettesítési teológia állításai igazolásának érdekében eltorzították a keresztény világban az elmúlt évszázadokban. Az egyik ilyen közismert példabeszéd a gyilkos szőlőművesekről szóló, miszerint volt egy gazda, aki szőlőt telepített, és azt bérbe adta bérlőknek, de a bérlők nem voltak hajlandóak fizetni a gazda embereinek, akik fel voltak hatalmazva a bérleti járandóság beszedésére, sőt a gazda küldöttjeit megverték, megölték, megkövezték. Végül a gazda a saját fiát küldte el, hogy a bérleti díjat beszedje, de a szőlőt bérlők őt sem becsülték, hanem úgy vélték, ha megölik a gazda örökösét, a szőlőnek a tulajdonosai lehetnek. A példabeszéd kérdése a hallgatósághoz: mit cselekszik fiának meggyilkolása után a gazda a szőlőt bérlő munkásaival? A válasz: a gazda a gonoszokat elveszti, és a szőlőt olyanoknak adja ki, akik megfizetik a gazdának azt, ami jár néki. Jézus e válaszukra a következőt jelentette ki: „ Sohasem olvastátok-e az Irásokban: amely követ az építők megvetettek, az lett a szegletnek a feje: az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt. Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét. És aki e kőre esik, szétzúzatik: akire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt. És a főpapok és a farizeusok hallván az ő példázatait, megértették, hogy róluk szól. ” (Mt 21:42—45).

A helyettesítési teológia a példabeszédet úgy értelmezte, hogy Isten a zsidóságot mint nemzetet véglegesen kivetette az üdvtervéből, mert fellázadtak a velük szövetséget kötő Isten ellen, az Úr szolgáit üldözték, megölték már az Ószövetség idején is, az új szövetség közbenjáróját, Isten Fiát, Jézus Krisztust pedig megölték. Isten válasza a gonosz zsidóknak pedig az, hogy nemzeti közösségként véglegesen ki vannak zárva Isten országából.

A Szentírás Isten és Izrael viszonyát tényszerűen ábrázolja, semmi elfogultságot nem lehet kiolvasni az ezzel kapcsolatos történetekből. A zsidóság is, mint a többi nép, nemzet, a bűn uralma alatt áll, és számos súlyos történelmi bűnt is elkövetett, melyek különleges súlyossága abból is fakad, hogy nemzetként kaptak az Egyiptomból való kivonulás után a Sínai-hegyen olyan ismeretet és Törvényt Istentől, melyből más népek soha nem részesültek, és elfogadták az Úr szövetségi ajánlatát, nem csupán saját nemzedékük, hanem a leszármazottaik számára is örök érvényűen. E teher, kötelezettség alól mindig is ki akart bújni az újabb nemzedékek többsége, és olyanok akartak lenni, mint a pogányok, törvény nélküliek, illetve ők is, a többi etnikumhoz hasonlóan, Isten Törvénye helyett inkább szerettek volna olyan törvényeket alkotni, amelyekben szabadabbnak és boldogabbnak érzik maguknak.

A prófétákkal és Isten szolgáival a nép jelentős részének emiatt volt éles konfliktussorozata egykét rövidebb időszak kivételével. Isten szolgái a szövetség igéinek való engedelmességre, visszatérésre szólították fel Izrael és Júda házát, kevés sikerrel. Az is történelmi tény, hogy a legtöbb prófétát megölték, mégis Isten kiválasztotta és szereti őket, és tudta róluk, hogy kemény nyakú nép, nem fog velük könnyen boldogulni. Isten ítéletei Izrael és Júda felett mindig tartalmazták az isteni irgalmasságot is. A bűneik, lázadásaik által kiváltott isteni haragot, büntetést mindig követték a szövetség megújításának, sőt egy új testamentum megkötésének ígéretei az Úr részéről.

A gyilkos szőlőmunkásokról szóló példabeszéd valóban hangsúlyozza ezeket a súlyos bűnöket, és azt is tartalmazza, hogy a Messiással szemben is hasonló bűnt követtek el, mint a prófétákkal, a felelősöktől pedig valóban elvétetik az Isten országa, amelybe azok mehetnek be, akik megadják Istennek azt, ami az övé. A példabeszéd üzenete tehát az, hogy etnikai hovatartozástól függetlenül beléphetnek az Isten országába mindazok, akik elfogadják Isten küldöttjeit, Fiát, Jézus Krisztust, és megadják a Gazdának (az Atyának) azt, amivel tartoznak neki. A tartozásunk pedig az, hogy szellemben és igazságban imádjuk Őt. Nem Izrael, a zsidóság mint nép kizárásáról beszélt Jézus, senki a hallgatóságból nem így értelmezte az üzenetet, hanem a főpapok és a farizeusok, tehát az akkori uralkodó elit értette meg, hogy Jézus róluk beszél.

A Törvény rendelkezésének megfelelően József és Mária Jézust felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák őt az Úrnak, ekkor ment hozzájuk egy Simeon nevezetű igaz ember, aki a csecsemő Jézusról prófétálva ezt mondta Máriának: „Íme, ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izraelben: és jegyül, akinek sokan ellene mondanak” (Lk 2:34). Ez a kijelentés sem arról szól, hogy egész Izrael el fog veszni a Krisztus elutasítása miatt, hanem arról, hogy sokan lesznek Izraelben, akik nem fogadják el Őt, és ellenségesen fognak beszélni róla, de lesznek sokan olyanok is, akik elfogadják, és feltámadnak. Jézus Krisztus földi ittléte során megosztotta a zsidó társadalmat, de sok ezer zsidó hitt benne mint Messiásban is. A főpapok és a farizeusok éppen a Názáreti népszerűsége miatt lettek irigyek az Úrra, és mivel ez folytonosan növekedett, kétségbeestek, hogy az egész nép követni fogja Jézust sikertelen intrikáik, teológiai vádaskodásaik dacára is. Ezek után határozták el, hogy koholt vádak alapján halálra ítélik és a rómaiakkal kivégeztetik. Jézus Krisztus soha nem mondott ki népére végső kárhoztató ítéletet, mint ahogy ezt tették hosszú évszázadokon keresztül az Úr nevében az egyház fejei és papjai, lelkészei; míg Ő még a kereszten is imádkozott értük.

A fügefa megátkozásának a történetét is úgy értelmezték, hogy a terméketlen Izraelt Isten örökre kivetette Isten országából, és ennek a bizonyítékát a következő kijelentésben látták: „ Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki.” (Mk 11:14) A bibliai szimbolikában a fügefa valóban gyakran Izraelt jelképezi, és az is igaz, hogy a történet olyan prófétai cselekedetet tartalmaz, amely kinyilatkoztatást, próféciát közöl. De ezzel Jézus valóban végső ítéletet mondott ki Izraelre? Nem, mert a történet helyes megértésének egyik kulcsa az a félmondat, miszerint „nem volt füge - érésnek ideje”. Ha figyelembe vesszük Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének azokat a fejezeteit, amelyek Izrael és az új szövetség viszonyát vizsgálják, akkor megérthetjük, hogy Izraelt azért helyezte Isten a bűn uralma alá, hogy a nemzetek számára lehetővé tegye a megigazulást ingyen kegyelmi ajándékai és az azokba vetett hit által. Vagyis mint nemzetnek nem volt itt „ a gyümölcstermés ideje”, bár természetesen egyéni megtérésre és hitre minden zsidónak személyes döntés alapján volt és ma is van lehetősége.

Az apostol azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy az egész Izrael visszaoltatik majd a saját szelíd olajfájába hit által, mert az evangéliummal szembeni ellenségességük átmeneti. „ Az evangéliumra nézve ugyan ellenségek tiérettetek; de a választásra nézve szerelmetesek az atyákért. ” (Róm 11:28) Izrael számára a gyümölcstermés idejét már az ószövetségi próféták meghatározták, amely nem a Messiás első eljövetelének idejével esik egybe, hanem az atyáik földjére, Jeruzsálembe, Cionba való visszatérés utáni időszakban esedékes. Jézus korában nem mind a tizenkét törzs élt a Szentföldön, hanem csak Júda és Benjámin törzse, valamint akik csatlakoztak a visszatérőkhöz a babiloni fogság után.

Ezékiel próféta erről a következőt prófétálta: „ Ennek okáért mondjad: Így szól az Úr Isten: Egybegyűjtelek titeket a népek közül és együvé hozlak titeket a tartományokból, amelyekben szétszórattatok, és adom néktek Izrael földjét. És bementek oda, és eltávolítjátok minden ő fertelmességeit és minden utálatosságait őbelőle. És adok nékik egy szívet, és új lelket adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testükből, és adok nékik hússzívet: hogy az én végzéseimben járjanak, és rendeléseimet megőrizzék és cselekedjék azokat, és legyenek nékem népem, és én leszek nékik Istenök. ” (Ez 11:17-20) Isten kijelölt programja Izrael számára tehát: 1) Visszatérnek Izrael földjére; 2) a tizenkét törzsből egységes népet formál az Úr a Szentföldön; 3) megtérnek az Úrhoz, és az Erecet is megtisztítják, megszentelik; 4) egy szívet és új szellemet ad nekik az Úr; 5) Isten Igéjét betöltik, e szerint cselekszenek; 6) Isten népe lesz Izrael, az Úr pedig az Istenük. Ezekből a lépésekből kettő kezdett el napjainkban beteljesedni, most még az összegyűjtés és a néppé válás programja zajlik nagyon sok feszültség, konfliktus közepette. De közel hetven éve alatt Izrael új állama rendkívüli eredményeket ért el, s ez kiváltotta a békeszerető világ tiszteletét is. Nem lehet azonban azt állítani, hogy Izrael helyreállítása már megtörtént volna, az út első fázisában Izrael a létezéséért küzd, és a bűn, mint más nemzeteket is, még uralma alatt tartja az országot.

A kiválasztott nép titka

Feltámadása után Jézus Krisztustól megkérdezték a tanítványai: „ Uram, avagy nem ez időben állítod-e helyre az országot Izraelnek? Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett ” — válaszolta erre Jézus. (Csel 1:6-7) Ez a párbeszéd arról tanúskodik, hogy az apostolok is várták Izrael helyreállítását. Felvetésük egyáltalán nem volt földhözragadt, hiszen Isten emberei prófétáltak Izrael nemzeti újjászületéséről az Ószövetség ideje alatt, és a tanítványok ezeket az ígéreteket szó szerint vették. Jézus Krisztus nem feddte meg, hanem tájékoztatta őket, hogy kijelölt idejének az ismeretét az Atya a saját hatalma alatt tartja, nem ad erről ismeretet a tanítványoknak sem. Ez a történet sem támasztja alá tehát a helyettesítési teológia téziseit, mert Jézus is tisztában volt Izrael helyreállításának szükségességével, csak ennek kijelölt időpontját nem jelentette ki, mert ez nem tartozik a tanítványokra, az egyházra.

Jézus első eljövetelekor ugyan még nem jött el Izrael helyreállításának az ideje, de ez nem jelenti azt, hogy ne terhelte volna felelősség Jeruzsálemet is azért, mert Jézusban nem ismerte fel a próféták által megjövendölt Messiást. A Názáreti Jeruzsálembe való utolsó megérkezésekor a város láttán sírva fakadt, és különös kijelentést tett Sionról: „ Vajha megismerted volna te is csak e te mostani napodon is, amik néked a te békességedre valók! de most elrejtettek a te szemeid elől. ” (Lk 19:42) Ebben a kijelentésben a különös mondatrész: „elrejttettek a te szemeid elől”. Krüptó görögül elrejteni vagy befedni. Ki és miért rejtette el Jeruzsálem szemei elől a Krisztusnak, Isten Fiának a felismerését Jézusban? Ezt nem tárta fel Jézus Krisztus.

Az igerész egyben azt is tartalmazza, hogy az Úr elutasításáért az akkori Jeruzsálemet is súlyos felelősség terheli, és nagy árat is fog fizetni azért, hogy nem ismerte fel meglátogatásának idejét. Az Úr előre látta, hogy „... a te ellenségeid tekörülötted palánkot építenek, és körülvesznek téged, és mindenfelől megszorítanak téged. És a földre tipornak téged és a te fiaidat tebenned; és nem hagynak tebenned követ kövön ” (Luk 19:43-44). Sajnos a fenti prófécia valóságtartalmát drámaian igazolta a történelem, és nem nyugodhatunk meg Jeruzsálem közeljövőjének alakulásával kapcsolatban sem, mert a Jeruzsálemért zajló csatározásoknak, háborúknak még messze nem értünk a végére. De a fenti szöveg is azt sugallja, hogy Jeruzsálem bűnhődése, szenvedése titok is, mert nyilvánvaló a szövegből, hogy Jeruzsálem Jézus Krisztus evangéliumával kapcsolatos vaksága nem csupán lázadásának következménye, hanem természetfölötti beavatkozásképpen elszenvedett állapota is.

Pál apostol a Korinthosziakhoz írt második levelében beszél e korszak istenéről, aki az emberek értelmi felfogóképességei számára rejtetté, vagyis megismerhetetlenné teszi az evangéliumot: „ Akikben e világ [korszak, aión] istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe [eikon] ” (2Kor 4:4). Az Isten személyének, titkainak feltárulkozásai (apokalüpszisz), megjelenései (epifánia), csodái, jelei az emberekben akkor hoznak létre istenismeretet, ha bennük is működnek azok a szellemi, lelki képességek, melyek által a szellemi vagy fizikai szférájukat érintő, karizmatikus megtapasztalásokban felismerik az azt létrehozó természetfölötti személyt, illetve a tapasztalatukon keresztül személyüknek szóló kinyilatkoztatott igazságokat.

Pál apostol azt állítja, hogy a hitetlenség az ember személyiségét nyitottá teszi a sátáni beavatkozás előtt, amit az ellenség kihasznál, és az emberek szellemi-lelki képességeit megfosztja a látóképességtől, amelynek működése elengedhetetlenül szükséges a láthatatlan dolgok belső vizualizálásához és megértéséhez. Az Isten ellensége, a bukott angyal világméretekben pusztítja az emberekben az Isten megismeréséhez szükséges képességeket, különösen a befolyása alatt álló vallások, kultúrák, teóriák, ideológiák által. Jeruzsálemre összpontosítja a legnagyobb energiát, erejét, ezért ez a város a Sátán pusztításának első számú célpontja, hogy az emberiség megváltását meghiúsítsa ezáltal. Jeruzsálem Isten és a Sátán egymás elleni háborújának legfontosabb frontja.

Egyes feltételezések szerint Lucifer azért lett Sátánná, mert az örökkévalóságban a mennyei Cionba akarta a székhelyét felemelni. Ahogy már az előzőekben utaltam rá, a mennyei Cion a legfelső világnak, a harmadik égnek a legdicsőségesebb és a legmagasabb pontja, ahol az Atya és a Fiú trónszéke áll, valamint a Szent Szellem lángoszlopai égnek, és ez alatt található az Isten városa, a mennyei Jeruzsálem. Ézsaiás próféta kijelentése alapján Lucifer a székhelyét Isten csillagai (a mennyei lények) fölé akarta fölhelyezni, hogy egyenlő legyen a Magasságossal (a Legfelsőbbel): „ Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz. ” (Ézs 14:13-14)

E mennyei Cion feletti hatalom megszerzése végett lázadt fel Lucifer Isten ellen, de kísérlete és az őt követő angyalok puccsa kudarcba fulladt, és a Mindenható levetette őt és követőit a Mennyből. Azonban a Sátánnak a földi Cionért folytatott háborúja eredményesebb volt. Ennek az az oka, hogy a város Salamon uralkodásának utolsó éveitől kezdődően megtelt bűnnel.

Jób könyve betekintést ad Isten és a Sátán azóta is folyamatosan zajló jogvitájába: kinek van joga uralkodni az ember felett? A Sátán emiatt éjjel-nappal vádolja Isten földön élő népét, hogy Isten őket is kiszolgáltassa neki, mert ahol bűn van, ott jogszerűen uralkodik; ahol pedig igazak élnek, ott Isten uralma legitim, és a Sátán jelenléte illegitim.

Jeruzsálem miatt is zajlik a perpatvar a legfelsőbb, természetfölötti szférában is. Erről ad képet Zakariás próféta: „ Azután megmutatá nékem Jósuát, a főpapot, aki az Úr angyala előtt álla, és a Sátánt, aki jobb keze felől álla, hogy vádolja őt. És monda az Úr a Sátánnak: Dorgáljon meg az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem tűzből kikapott üszög-é ez? Jósua pedig szennyes ruhába vala öltöztetve, és áll vala az angyal előtt. És szóla és monda az előtte állóknak, mondván: Vegyétek le róla a szennyes ruhákat! És monda néki: Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged! Azután mondám: Tegyenek fejére tiszta süveget! Feltevék azért fejére a tiszta süveget, és ruhába öltözteték őt, az Úrnak angyala pedig ott áll vala. ” (Zak 3:1-5) Zakariás próféta látomása Izrael és Jeruzsálem Isten üdvtervébe és papi szolgálatába való visszahelyezését mutatja be. Az ezzel kapcsolatos döntés a Mennyben születik meg, de az isteni döntéssel szemben természetfölötti szinten is heves ellenállást fejt ki a Sátán.

Jósua történelmi személy: a babiloni fogság utáni helyreállítás egyik vezetője, aki a látomásban Izraellel és a nemzetekkel kapcsolatos papi szolgálatnak is a jelképe egyben. A szövetségkötéskor Isten azt mondta Mózesnek: „És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” (2Móz 19:6) Ez még soha szó szerint nem teljesedett be az ószövetségi korszakban. Izrael a népek közösségében csak részlegesen volt áldásul „ papok birodalmaként és szent népként” az egész föld számára. Ez az ígéret maradéktalanul a jövőben fog beteljesedni.

A látomásban Jósua (Izrael) az Úr angyala előtt áll, a Sátán pedig a főpap jobb keze felől. Az eredeti szöveg a Sátánnak a főpappal és Jeruzsálemmel szembeni ellenséges magatartását jelenti, melynek középpontjában minden bizonnyal a rágalmazás, kárhoztatás áll. Vagyis Jeruzsálem és Izrael kiválasztásával, kegyelembe való visszahelyezésével szemben a Sátán az Úr angyalának vádakat és rágalmakat fogalmaz meg, mert igazságtalannak tartja a Cion kegyelembe való visszahelyezését célzó isteni eljárást, és ezzel szemben többek között felsorolja Izrael és Jeruzsálem Isten ellen elkövetett üdvtörténeti bűneit. Az ellenség szeretné elérni, hogy Izrael, Jeruzsálem elvetése és ítéletei a jövőben is folytatódjanak, mert szerinte rászolgáltak erre. A második versszakban kiderül, hogy az Úr angyala az a Messiás, aki a visszahelyezést azzal indokolja, hogy Jeruzsálemet Isten kiválasztotta saját magának, és a város „tűzből kikapott üszög”; vagy úgy is lehet értelmezni az Úr kijelentését, hogy „ Isten haragjából kiragadott parázs”. Ez a mondat azt jelentheti, hogy a város már eleget bűnhődött Isten haragjának tüzétől, és csak parázs maradt belőle, amit már nem büntet tovább az Úr, hanem helyreállítja az Isten rendeltetésének, elhívásának megfelelően.

Ézsaiás próféta erről a következő képet jelenti ki: „ Ímé kiveszem kezedből a tántorgás poharát, haragom öblös kelyhét, nem iszod többé azt meg! És adom azt nyomorgatóid kezébe, akik azt mondották lelkednek: hajolj meg, hogy átmenjünk rajtad, és a te hátadat olyanná tetted, mint a föld, és mint aminő az utca a járóknak! ” (Ézs 51:22-23)

Ezekben az években még zajlik a harc Izraelért és Jeruzsálemért földi és természetfölötti szinten egyaránt. A Sátán a földön is megtesz mindent erőcentrumain és emberein keresztül, hogy a lehető legsötétebb színekben tüntesse fel a modern Izraelt és szinte az egész világgal szemben vívott küzdelmét történelmi jogainak érvényesítéséért az Ereccel és Jeruzsálemmel kapcsolatban. De azok is felkeltik a Sátán figyelmét és haragját, akik támogatják Cion visszahelyezését és helyreállítását.

Azt azonban mindenkinek figyelembe kell vennie, hogy a természetfeletti világban már eldőlt ennek az univerzális háborúnak a végkifejlete Izrael, Jeruzsálem, Cion győzelmével. Akik ezen az oldalon állnak, azoknak tudniuk kell, hogy a nehéz és tragikus eseményekkel járó, jövőbeli, földi háborúból is Cion és népe kerül ki győztesen. Nem járhat sikerrel a nemzetek és a vezetőik azon törekvése, amelyet követni fognak a jövőben az Úr Jézus és Cion igazságainak a föld színéről való elpusztítása érdekében, mert „ az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket. Majd szól nekik haragjában, és megrettenti őket gerjedelmében: Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen! ” (Zsoltár 2:4-6) Majd így folytatja a zsoltáros a próféciát: „ Összetöröd őket vasvesszővel, széjjelzúzod őket, mint cserépedényt. Azért, királyok, legyetek eszesek, és okuljatok, földnek bírái! ” (9-10. vers).

Az ószövetségi próféciák sorába tartozik a 2. zsoltár is, mely megjövendölte, hogy a korszak utolsó éveiben végletekig kiéleződik Cion és a vele kapcsolatos isteni igazságok, az azokat képviselő és hirdető erők, valamint a világhatalmak közötti konfliktus. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatással és az ezen alapuló, ehhez harmonikusan illeszkedő kultúrával szemben indítanak küzdelmet a világ nemzeteinek vezetői, hogy olyan világrendet és egységes jogrendet hozzanak létre, amely a világ globalizálását, egységesítését szolgálja. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatást és az ezen alapuló kultúrát, ennek igazságát, társadalmi befolyását olyan akadályként állítják be, ami az új erkölcs, a kultúra - váltás, a világ megreformálása, az egyetemes jólét és béke egyik legfőbb gátja a földön. A modern és erős Izrael azért is tüske a szemükben, mert realitásában, különösen a bibliai földek birtoklásában (Jeruzsálem, Júdea, Benjámin földje, vagyis Ciszjordánia) hordozza egy megújult bibliai nemzet megszületésének lehetőségét, ami a szekuláris alapokon megtervezett „egy világ” koncepció megvalósulását kudarcba taszíthatja. Van okuk a félelemre, mert Jeruzsálem és Babilon történelmi párviadalának tanulsága valóban az, hogy amikor Jeruzsálem felemelkedik, akkor Babilon alászáll.

Ez fordítva is igaz. Babilon a bibliai igazságokkal szemben álló, istentelen világ szinonimája. Spirituális szempontból a világ globalizálása és integrálása az Isten földi munkájával és ügyével szembeni harc jegyében zajlik. Európa iszlamizálása, az izraeli—palesztin béketervek csupán eszközei a globális küzdelemnek, melynek tényleges célja, hogy válságba taszítsa, tartós feszültséggóccá tegye azokat a térségeket, kultúrákat, ahol a zsidó-keresztény hitigazságok megújulhatnak, és ismételten világméretű befolyást érhetnek el (például az USA, Izrael, Európa).

János apostol jelenéseinek könyve is megvilágítja az Izrael és Jézus Krisztus hitvallói, valamint az antikrisztusi világ és ura közötti háború természetfölötti hátterét: „ Mikor azért látta a sárkány, hogy levettetett a földre, kergetni kezdé az asszonyt, aki a fiút szülte ” (Jel 12:13); de miután nem tudja megsemmisíteni a Szentföldön Izrael fiait egy isteni beavatkozás miatt, János így folytatja prófétai látomását: „ Megharaguvék azért a sárkány az asszonyra, és elméne, hogy hadakozzék egyebekkel, az ő magvából valókkal, az Isten parancsolatainak megőrzőivel, és akiknél vala a Jézus Krisztus bizonyságtétele ” (Jel 12:17).

Ebből a konfliktusból kerekedik ki az utolsó világháború, melynek fő csatatere Armageddon, vagyis Megiddó hegye, s amelynek Jézus Krisztus és serege földre való visszatérése vet véget. Az Úr diadala az egész világ számára egyértelművé teszi, hogy ő a királyok Királya, az urak Ura; és beteljesedik Jóel próféta jövendölése is: „ Az Úr pedig megharsan Sionról, és megzendül Jeruzsálemből, és megrendülnek az egek és a föld; de az Úr az ő népének oltalma és az Izrael fiainak erőssége! ” (Jóel 3:16). Majd Jóel ezzel fejezi be jövendölését: „ És Sion (Cion) lesz az Úr lakóhelye!”

A föld és titka

A Bibliában különleges figyelem irányul a Földközitenger keleti partján található földterületre. Gyakorta akadnak szép számmal a bibliaolvasók között is olyanok, akik Isten Igéjét oly mértékben spiritualizálják, hogy a bibliai eseményeket és azok igazságait elszakítják a konkrét földrajzi területtől, az üdvtörténelem konkrét helyszíneitől, történelmi idejétől és körülményeitől. Pedig ez is nélkülözhetetlen a kinyilatkoztatás-történet helyes megértéséhez. A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás elválaszthatatlan attól a földtől és történelmi időtől, amelyben az megvalósult egymást váltó és követő szövetségi korszakokban.

A város már eleget bűnhődött Isten haragjának tüzétől

Ez egy lényeges különbség a zsidó-keresztény hitigazságok és a többi vallás között. Az utóbbiak nem kötődnek konkrét történelmi időtartamhoz, sem földrajzi helyszínhez, ezért nehézkes hitelességüket történelmi, tudományos módszerekkel kutatni és igazolni. Amikor a kinyilatkoztatás történelmi idejét és földrajzi helyszínét hangsúlyozzuk, nem relativizáljuk Isten Igéjének örök érvényességét, hanem arról tanúskodunk, hogy Isten örökkévaló Igéje konkrét történelmi időben és konkrét földrajzi területen lépett be a látható világba, akár kinyilatkoztatás, csodák és jelek által, illetve az idők teljességének eljövetelekor Isten Fiában, Jézus Krisztusban.

A kinyilatkoztatás történetét nem lehet elszakítani Ábrahám után Izrael ószövetségi és újszövetségi történetétől, sem a Szentföldtől; bár a palesztin ihletettségű modern helyettesítési teológia mindent elkövet annak érdekében, hogy különösen az elit egyetemeket és a nemzetközi politikai-kulturális elitet (az UNESCO hatékony támogatásával) meggyőzze, hogy a zsidóknak semmi közük nincs saját történelmükhöz, illetve földjükhöz, mert az mindig palesztin föld volt, és a bibliai hit hősei Ábrahámtól Mózesen keresztül egészen Jézus Krisztusig mindannyian palesztinok voltak.

E kapitális hazugság terjesztőit, valamint az általuk félrevezetett és a Szentírásban járatlan embereket elfelejtik tájékoztatni, hogy a Bibliában a Szentföldet soha nem nevezték Palesztinának. Jeruzsálem sem Jézus Krisztus születése előtt, sem utána soha nem volt Palesztina fővárosa (és remélhetőleg nem is lesz soha), a Templom-hegyen pedig az i. sz. 8. század előtt soha nem állt muszlim szentély. Jeruzsálem püspökének írásából tudhatjuk meg, hogy a 7. században tűntek fel az arabok először Jeruzsálem falai előtt. A bibliai korszakban Jeruzsálemben nem volt arab lakosság, és Mohamed tevékenykedése előtt nem létezett muszlim vallás sem az egész Közel-Keleten.

Az is különös a Bibliában, hogy a kinyilatkoztatás történései döntő részükben egy kicsiny közel-keleti területre összpontosulnak, melyet Kánaán földjének, Szentföldnek, tejjel és mézzel folyó földnek, Izrael földjének és az Ígéret Földjének is joggal neveznek.

Miért koncentrálódik az Úr Isten figyelme erre a földrajzi területre? A kérdésre számos választ őrzött meg a zsidó tradíció, de az alábbiakban néhány bibliai helyet vizsgálunk meg, amelyek a föld titkával állnak szoros összefüggésben.

A föld Ábrahám Mezopotámiából való kivándorlásával egy időben lépett be és lett állandó szereplője a kinyilatkoztatás történetének: „ És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked. ” (1Móz 12:1) Ábrám követte a hívást, és hittel otthagyta a mezopotámiai Ur városát. Amikor Kánaán földjére érkezett, elkezdte bejárni a földet egészen Móré tölgyeséig, ahol az Úr megjelent Ábrámnak, és azt ígérte neki: „ A te magodnak adom ezt a földet.” (1Móz 12:7)

Az előbbiekben már utaltunk Ábrahám megpróbáltatására Izsák feláldozásával kapcsolatban, amikor is végül Isten gondoskodott az áldozatról Ábrahám fia helyett egy kossal, amelynek feláldozása által Ábrahám felismerte, hogy ezt a földet, Mórija hegyét Isten kiválasztotta („ és menj el Mórijának a földjére” — 1Móz 22:2), hogy ezen a földrajzi helyen adjon a világnak helyettesítő és engesztelő áldozatot, és itt jelenjen majd meg Isten dicsősége, ezen a helyen lakozzon, és erről a helyről árassza el az egész földet áldásaival. A Jahve-Jire kifejezés egy konkrét földrajzi helyre vonatkozik, amely ma Jeruzsálem Óvárosához tartozó terület, a Templom-heggyel azonos. Ezt a feltételezést támasztja alá a Krónikák második könyve 3:1 is: „ Elkezdé építeni Salamon az Úr házát Jeruzsálemben, a Mórija hegyén, mely Dávidnak, az ő atyjának megmutattatott, azon a helyen, melyet készített vala Dávid a jebuzeus Ornán szérűjén. ”

Jákób is kapott kijelentést e földterület természetfeletti titkáról, amikor bátyja, Ézsau haragja elől menekült Háránba, hogy nagybátyjához menjen, de a sötétedés szabad ég alatt érte, ezért Jákób egy követ tett a feje alá, és azon aludt. Álmában látomást látott, melyben Isten kinyilatkoztatta magát neki. Többek között ezt mondta Jákóbnak: „ Ezt a földet, amelyen fekszel, néked adom és a te magodnak.” (1Móz 28:13) Jákób rémülten ébredt fel az álomból, és így szólt: „ Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam. Megrémüle annak okáért és monda: mily rettenetes ez a hely. Nem egyéb ez, hanem Isten háza, és az égnek a kapuja. ” (1Móz 28:16-17)

Az Úr négy titkot jelentett ki Jákóbnak az Erecről: 1) az Úr jelen van e földrajzi területen; 2) rettenetes (félelmetes) földrajzi hely; 3) Isten lakóhelye (háza); 4) itt van a menny bejárata (kapuja).

Jákób fogta a követ, melyen a fejét álomra hajtotta, oszlopul felállította, és megkente olajjal. A helyet elnevezte Bételnek (bét-Él: Isten háza). Ez az olajjal felkent kőszikla Krisztus, a Messiás jelképe. Vagyis Jákób felismerte, hogy a Messiás földjén tartózkodik, ezen a földön van a természetfölötti világba való bejárat, és ezt a földrajzi területet választotta ki az Úr lakóhelyének.

A Sínai-hegy vagy Hóreb is a Szentföld része. A Hórebet nevezi az Írás Isten hegyének, melynek egyik csúcsa nagy valószínűséggel a Sínai-hegy. Mózes itt pásztorkodott, apósa juhait legeltette és őrizte, míg egyszer meglátott egy tüskés bokrot, amely égett, de a növény nem pusztult el. Mózest kíváncsivá tette a jelenség, hogy miért nem ég el a bokor. Ahogy közeledett a tüskés bokorhoz, Isten megszólította: „ Ne jöjj ide közel, oldd le a saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz, szent föld [admat kodes: szentség földje] ” (2Móz 3:5). Mózes a beszámoló szerint arcát elrejtette, remegett és félt Istenre tekinteni.

Ez a történet az Erec különleges természetfölötti dimenzióját és erejét tárja fel, amelyhez tisztelettel és istenfélelemmel kell viszonyulni, illetve bánni ezzel a területtel, mert Isten saját céljára, földi munkaterületévé és lakhelyévé választotta ki, és nem lehet jelentőségét a Föld más területeivel egyenlővé tenni.

Isten a Szentföld igazi birtokosa, melynek használati jogával Izraelt ruházta fel, még a művelési rendjét is szabályozta a föld sabbat-törvénye (smitá) által. A lévitáknak való tizedfizetéssel és a különböző, Templomnak adott adományaikkal Izrael fiai elismerték Istennek a földre vonatkozó birtokjogát.

Az Úr az Erec használati jogát erkölcsi feltételekhez is kötötte. Ezt bizonyítja többek között a Mózes harmadik könyvében olvasható figyelmeztetés: „ Tartsátok meg azért ti az én rendeléseimet és végzéseimet, és ez utálatosságok közül közöttetek tartózkodó jövevény — mert mindezeket az utálatosságokat megcselekedték annak a földnek lakosai, akik előttetek voltak, és fertelmessé lőn a föld —, hogy ki ne okádjon titeket az a föld, ha megfertőztetitek azt, amint kiokádja azt a népet, amely előttetek van. ” (3Móz 18:26-28)

A kánaáni népek szexuális perverzitásait, paráznaságait sorolja fel az előző versszakokban Mózes, melyekkel a szent földet beszennyezték. Mózes azt állítja, hogy a Szentföld kiveti magából azokat az embereket, népeket, amelyek szentségtelenné és tisztátalanná teszik ezt a földet.

Isten Igéje tehát már a honfoglalás előtt nyilvánvalóvá tette Izrael fiai számára, hogy Isten — különösen az idegen istenek, bálványok imádása és a szexuális perverzitások miatt — a jövőben Izraeltől is visszavonhatja, illetve felfüggesztheti a föld használati jogát. Ez sajnos több évszázad után meg is történt. A Szentföld először az északi királyságot, Izraelt, majd a déli országot, Júdát vetette ki magából. Ennek máig tartó következményei a világpolitika érdeklődésének fókuszában állnak azóta is.

A Szentföld titkáról újabb információkat kapunk az Izrael földjére ezután betelepített pogány népeket érő csapásokból: „ És történt ott lakásuk kezdetén, hogy nem az Urat félték, s az Úr oroszlánokat bocsátott rájuk, amelyek többet megöltek közülük. ” (2Kir 17:25) A tragédia okát elmondták az asszír királynak: a különböző területekről Izraelbe betelepített pogány népek „ nem tudják a föld Istene tiszteletének a módját, ezért oroszlánokat bocsátott rájuk, amelyek megölik őket ” (26. vers). Tehát nem Izrael, hanem e földterület Istenének nevezik itt az Urat. Vagyis a spirituális szakértők azt állították, hogy e föld és Isten között is szövetségi viszony, közösség áll fenn, mert Isten saját céljaira, személyének tiszteletére tartja fenn ezt a területet. Emiatt ez a föld csak azokat tűri meg magán, akik ismerik az Úr tiszteletének a módját.

A válságot úgy oldották meg, hogy Bételből hozattak egy papot, aki megtanította a Szent - földre betelepített pogányokat az Úr tiszteletére. Persze az igaz Isten tisztelete mellett megtartották a saját hamis isteneik tiszteletét is, és ennek eredményeként jött létre a zsidókkal folytonos ellenséges viszonyban álló szamaritánusok vallása. De a Szentföld Istene személyének tisztelete miatt nem küldött rájuk többé oroszlánokat.

Katonák a Siratófalnál. Salamon király imája miatt itt van Isten szeme és szíve mindenkor

Napjainkban is nagyon sokan keresik fel a Szentföldet, a Siratófalat, nem csupán zarándoklat miatt, hanem azért, mert abban hisznek, hogy — különösen a Templom-hegy oldalát megtámasztó Siratófalnál — az Úr nagy valószínűséggel meghallgatja az imáikat. Sokan ezt a hitet babonaságnak vagy mágikus hitnek vélik, és azt hangsúlyozzák, hogy bárhol, ha őszinte szívvel és hitből kérik Istent, válaszol imáikra. Ez így is van, ez az álláspont megfelel az újszövetségi igazságoknak. Ám az új szövetség sem törölte el a föld, Jeruzsálem szentségét. Salamon király a Templom felavatásakor mondott imájában olyan állításokat tesz Jeruzsálemről, Sionról, amelyek nem veszítették el érvényességüket az új szövetség korában sem. Salamon imájából további igazságokat tudunk meg nem csupán a Templomról, hanem annak helyéről, Mórija földjéről is: „…hogy a te szemeid éjjel és nappal figyelmezzenek e házra, e helyre, amelyről azt mondottad, hogy nevedet abba helyezénded, meghallgatván könyörgését a te szolgádnak, amikor e helyen könyörögne.” (2Krón 6:20) Imája végén Salamon király a következőt kéri az Úrtól: „ Most azért, oh én Istenem, legyenek a te szemeid nyitva és füleid legyenek figyelmesek a könyörgésre ezen a helyen. ” (2Krón 6:40)

A király kérését meghallgatta az Úr, erre nyilvánvaló bizonyítékot adott az egész nép előtt, mert az ima befejezése után a Mennyből természetfeletti tűz szállt le az áldozatra, felemésztette azt, és az Úr dicsősége olyan erős volt, hogy még a papok sem tudtak bemenni a Szentélybe. Izrael fiai a földre vetették magukat, és imádták az Urat.

Tehát Salamon király imájából megtudhatjuk, hogy az Úr nem csupán a Templomra, hanem a földrajzi helyre, Cionra is lehelyezte szent Nevét. Mindkettőn rajta tartja szemét és fülét, és figyelmesen hallgatja Sionban a hozzá intézett kéréseket. Ez tehát az oka, hogy nagyon sok imakérés meghallgatásáról számolnak be zsidók és keresztények egyaránt, amelyeket az élő Istenhez mondtak ezen a helyen. Különleges szellemi élményt jelent Jeruzsálemben a Siratófalnál, a Templom-hegy közelségében Istennel imádkozás által egységbe forrni.

A muszlimok is tisztában vannak a hely természetfeletti erejével, ezért is ragaszkodnak hozzá, és nem hajlandóak lemondani az Óvárosról, különösen a Templomhegyről. Sőt a muszlim radikálisok egész Jeruzsálemet szeretnék elfoglalni, mert azt vélik, ha a várost elfoglalják, akkor a keresztény világ és a zsidóság elveszíti szellemi erejét, és ezután könnyebben le tudják majd őket győzni.

A nagy történelmi személyiségek közül is sokan hittek Jeruzsálem különleges hatalmában. Sőt némelyek, mint például Napóleon és Hitler, hittek abban is, hogy akié Jeruzsálem, azé a világ feletti hatalom. Ezért mindkettő szerette volna meghódítani Jeruzsálemet — sikertelenül.

A föld és az egyház

Az Újszövetségben Jézus Krisztusnak is fő szolgálati helye volt Jeruzsálem, ahol sok csodát tett, és nagy horderejű tanításokat, példabeszédeket, próféciákat osztott meg hallgatóságával. A Názáretit itt feszítették meg, ebben a városban támadt fel a halálból, és aratott visszafordíthatatlan győzelmet a Sátán királysága, a halál és a pokol erői fölött. Jeruzsálemben született meg tehát az evangélium is, ami megszámlálhatatlan embernek közvetített kegyelmet, újjászületést és Isten előtt való megigazulást az elmúlt közel kétezer esztendőben. Egy jeruzsálemi felházban tartózkodott az a százhúsz tanítvány is, akikre először kitöltetett a Szent Szellem; ennek áldott következményeként ebben a városban született meg az egyház, és innét indult el a nemzetek evangelizálása is, amely a korszak végéig fog tartani.

Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt pusztulása a kereszténységben is jelentős változásokat eredményezett, főleg negatívumokat. Az egyház elveszítette eredeti központját, s ezután több szellemi centrum is keletkezett az egyetemes egyházban, melyek között az idők múlásával egyre elvadultabb vetekedés és ellenségeskedés bontakozott ki az elsőbbségért, melynek fő nyertese végül a Nyugat-Római Császárság hatalmát is kezében tartó Róma püspöke lett. De ezek az egyházi központok — Róma, Konstantinápoly — soha nem voltak képesek pótolni Jeruzsálem helyét és szerepét a keresztény világban sem. Jézus Krisztus Jeruzsálembe, az Olajfák hegyére fog visszaérkezni: „ Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe. ” (Csel 1:11)

Gyorsan haladunk az Úr visszajövetelének időpontja, napja felé, aminek az egyik jele éppen az, hogy egyre több hívő ismeri és fedezi fel magának az Erec, Izrael, Jeruzsálem és Cion igazságait, ami a keresztény hitnek új perspektívát és áldásforrást nyitott.

Cionizmus és kereszténység

A helyettesítési teológia mellett a keresztény világban, főleg a fundamentalisták körében az anticionizmus is jelen van. Képviselői elismerik ugyan Izrael nemzeti újjászületését, de azt — szerintük — nem embereknek, hanem Jézus Krisztusnak kell megvalósítania második visszajövetelekor, és a modern Izrael létrejöttét és létezését nem lehet az Úr visszajövetelének egyik előjeleként értelmezni. Ez a kritika spirituális ellenvetésnek tűnik, de egyáltalán nem Isten Igéje alapján fogalmazták meg a véleményüket. Ennek a kritikának lényege az, hogy Izrael megváltása nem emberi, természetes folyamat eredménye. Izrael helyreállítása kizárólag természetfölötti eseménysorozat, melyet csak az Úr végezhet el, emberek nem.

Azt azonban, hogy Izrael fiainak Sionba való visszatérése alapvetően — legalábbis a helyreállítás első szakaszában — Isten Igéje alapján természetes politikai folyamat, számos próféciával lehet bizonyítani, például Jeremiás azt jövendöli: „ És visszahozom Júdát és Izráelt a fogságból, és felépítem őket, mint azelőtt. És megtisztítom őket minden bűneiktől, amelyekkel vétkeztek ellenem, és megbocsátom minden bűneiket, amelyekkel vétkeztek ellenem, és amelyekkel gonoszul cselekedtek ellenem. ” (Jer 33:7-8) A Szent Szellem e kijelentése cáfolja azt a feltételezést, mely szerint a zsidók csak szent állapotban léphetnek be Cionba, az Ígéret Földjére; ellenkezőleg: bűnös állapotban térnek vissza a Szentföldre. Az idézet nem a babiloni fogságból való visszatérésről beszél, hiszen onnét az asszírok által elhurcolt Izrael törzseinek jelentős része nem tért vissza. A tizenkét törzs Cionba való visszatérése most kezdődött el, de még koránt sincs vége ennek az időszaknak. A visszatérés lehetőségét a zsidóság nem kiérdemli, hanem Istentől kegyelmi ajándékként kapja — ezt egyébként a Talmud is vallja —, de megvalósulásához szükséges az emberi erőfeszítés, anyagi eszközök és a pénz is. Az alijázás folyamatát szervezők, hirdetők mozdítják elő, és a Szentföldön való letelepedést, az ottani társadalomban való berendezkedést segítő mozgalomra is szükség van. És egy olyan államra, valamint politikára, amely felelős azért, hogy mindez jogszerűen valósuljon meg. A „felépítem őket” a néppé válás folyamatára utal, melynek már az ősi Izrael földjén kell megtörténnie, hiszen az Istenhez való megtérésnek, a bűnbocsánat elnyerésének és a megtisztulásnak szintén már az Erecen kell megtörténnie. Jeremiás nem ad arról információt, hogy mennyi időnek kell eltelnie a helyreállítás két fázisa között.

Ezékiel közismert látomása Izrael föltámadásáról és újraegyesítéséről szintén két fázisban ábrázolja a nemzeti újjászületést. A látomás egy völgyben heverő sok száraz csont képével indul, melyekhez a próféta így szól: „Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét!” (Ez 37:4) A prófétálás következtében a tetemek zúgás és zörgés közepette egységbe formálódtak, és a próféta látta, hogy a csontokra inak, rájuk hús nőtt, majd az élettelen testeket a bőr beborította. A jövendölés hangsúlyozza: „de szellem nem vala még bennük.”

Ezután következik a második szakasz, amelyet egy újabb prófétálás indít el: „ Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jöjj elő Szellem, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek! ” (Ez 37:9) A prófétálás következtében szellem költözött az élettelen testbe, amitől ez életre kelt, lábaira állt egy igen sok emberből álló tömeg. Ezután is folytatódik a prófétálás, de ezúttal nem egy harmadik szakaszról szól a jövendölés, hanem az előző két szakaszhoz tartozó eseménysort világítja meg más igazságokkal a Szent Szellem: a sírból hozza ki, a pogány nemzetekből Isten a zsidókat, és beviszi őket Izrael földjére. Ezután fogják Istent megismerni, amikor is a Szent Szellem és az Úr kegyelmi ajándékai kitöltetnek rájuk, s Izrael mint nép él, megszűnik benne a megosztottság, mert József fáját, Izrael nemzeteit és Júda fáját egyesíti kezében Isten. Végül a prófétai látomást úgy foglalja össze a Szent Szellem: „ Ímé én fölveszem Izrael fiait a pogányok közül, akik közé mentek, és egybegyűjtöm őket mindenfelől, és beviszem őket az ő földjükre. És egy néppé teszem őket azon a földön, Izráelnek hegyein, és egyetlenegy király lesz mindnyájok királya, és nem lesznek többé két néppé, és ezután nem oszolnak többé két királyságra. ...És az én szolgám, Dávid lesz király őrajtuk, s egy pásztora lesz mindnyájuknak; és az én törvényeim szerint járnak, és parancsolataimat megőrzik és cselekszik. ” (Ez 37:21-22,24) A 37. fejezetből is világosan megérthető, hogy a helyreállítás első fázisában több a természetes, emberi esemény, mint a másodikban.

A pogány világ a zsidóság számára az eredeti rendeltetés és a szövetség céljai szempontjából mindig is temető volt. A Biblia beszél fizikai és szellemi halálról, ez utóbbi a megváltatlan ember belső állapota a bűnösség és a bűn miatt. De a gettókból, haláltáborokból a 2. világháború végén fizikailag is mozgó csontvázakként szabadultak ki a túlélők; az ötvenes években a filmhíradókban gyakran lehetett az elcsigázott, meggyötört, csontsoványra lefogyott, haláltáborokból szabadult tömegekről felvételeket látni. A völgyben lévő csontokról szóló látomást összefüggésbe lehet hozni a haláltáborokból szabadult zsidó emberekkel, akiknek jelentős része a brit mandátumhoz tartozó Palesztinában telepedett le. A prófétai képben a csontok összegyűlése, az élettelen test kialakulása Izrael helyreállításának fizikai fázisát jelképezi. A szellem nélküli test azt is jelenti, hogy a visszatérés, Izrael államának a létrehozása, a zsidó társadalom felépítése természetes folyamat, amely mögött ott áll ugyan Izrael Istene, aki már ebben az időszakban is segíti az új izraeli államot, de a cionizmusnak is nevezett mozgalom még távol áll a szentségtől: emberi gyarlóságoktól, bűnöktől, tévedésektől sem mentes — ennek dacára sikeresnek nevezhető a helyreállítás első fázisa.

Jeruzsálem felszabadulásának 50. évfordulójára többek között azért is figyelnek a próféciákban jártas hívők, mert kíváncsiak arra, hogy történik- e a jubileumi évben olyan esemény, amely a helyreállítás spirituális fázisának kezdetére utalhat. Köztudott, hogy az ötvenedik és a hetvenedik évforduló Izrael esetében hozhat változásokat, mert Isten időszámításában ezek az évek általában kapcsolódtak fontos eseményekhez. 2018. május 15-én fogja Izrael állam a létrejöttének 70. évfordulóját ünnepelni. Ezékiel látomása is szemben áll azzal az irányzattal, amely ugyan hisz Izrael helyreállításában, de a cionizmust elutasítja, mert azzal vádolja, hogy önmegváltáson alapszik. A helyreállítás spirituális fejezetei is szakaszokból fognak felépülni, melynek első éveiben, mint első zsengeáldozat, száznegyvennégyezer zsidó ember találkozik Jézus Krisztussal, és Ő keni fel őket Szent Szel lemmel, hogy előőrsei és egyben garanciái, bizonyítékai legyenek az apokaliptikus években a zsidó többség előtt a nemzeti újjászületésnek, feltámadásnak.

A modern Izrael létezése a fenti próféciák alapján is az idők jelei közé tartozik annak ellenére, hogy Lukács evangéliuma 21:29-30 verset némelyek nem pontosan értelmezik. Jézus példája a fügefáról azt támasztja alá, hogy Izrael államának létezése ugyan nem jelenti azt, hogy a helyreállítás már megtörtént, de az idők egyik jeleként lehet értelmezni: „ Monda pedig nékik egy példázatot: Tekintsétek meg a fügefát és minden fákat; mikor immár hajtanak, és ezt látjátok, ti magatoktól tudjátok, hogy már közel van a nyár. ” (Lk 21:29-30). A „fügefát és minden fákat” alatt Izraelt és a nemzeteket értjük, mert a bibliai szimbolikában a nemzeteket gyakorta fákkal jelképezik a kinyilatkoztatások.

Hogy mit értett Jézus a fák kihajtása alatt, nem tudjuk pontosan azonosítani, sokkal szerencsésebb körülírni. Tavasz elején látjuk a fákban megújuló élet jeleit új hajtások formájában, amelyek még az egészet nem borították be lombokkal. Lehetséges, hogy Jézus ez alatt azt értette, hogy visszajövetele előtt az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik minden népnek, szinte minden nemzet a saját nyelvén hallgathatja az evangéliumot, és sokan lesznek hívők, akik veszik a Szent Szellemet és ajándékait is, szerte a világban a teljes evangélium alapján új gyülekezetek jönnek létre. Ez alól Izrael sem kivétel napjainkban. Nem túlzás, hogy ezekben az években teljesednek be a nemzetek evangelizálására vonatkozó próféciák.

Az elmúlt évtizedeket időnként jellemezte a hisztérikusnak is mondható vallási fanatizmuson alapuló parúsziavárás, de a különböző helyeken zajló ébredéseknek ez sohasem volt a fő jellemzője. Jézus Krisztus utolsó időkre vonatkozó próféciájának a teljességét kell figyelembe venni ahhoz, hogy a visszajövetele időpontja kijelölésének csapdájába ne essünk. Nem helyes, és félrevezető, amikor ezekből az előjelekből, jelzésekből csak az Izraelre vonatkoztatható fügefa kihajtásával akarjuk meghatározni a korszak lezárásának menetrendjét.

Egyes anticionista keresztények a cionizmust azért is kárhoztatják, mert vélekedésük szerint a Jézus Krisztus első és második eljövetele közötti korszakban a judaizmus, sőt az egész zsidóság az antikrisztus szellemének a befolyása alatt áll, a judaizmus messianizmusa pedig Jézus Krisztus megtagadásán alapul. Az apostolok tisztában voltak a zsidóság és Jézus Krisztus közti konfliktus lényegével, és az ezzel kapcsolatos tények ismerete mellett nem állították azt, hogy a judaizmus úgy rossz, ahogy van, hogy csak zavaros, értéktelen gyümölcsöket tud produkálni, és Jézus Krisztus megtagadása után egyenes úton menetel kétezer év óta az Antikrisztus imádása és uralma felé. Ezeket a kritikákat a zsidósággal szemben jogosan lehet ellenséges magatartásnak nevezni, és az ezen az alapon álló anticionizmus valóban azonos az antiszemitizmussal, még akkor is, ha a zsidóság történelmi tévelygését pozitív végképpel oldják fel. Először is megtévesztő és torz az Újszövetségnek az a beállítása, amely a Jézus Krisztus és a zsidóság közötti konfliktust helyezi középpontba. Az Újszövetség a Messiás és a világ közötti ellentétet állítja előtérbe, amelyben minden nemzet a világ oldalához tartozik. Az evangélium hirdetésének célja, hogy az embereket kihívja ezekből, és Isten mellé állítsa őket: A bűn egyetemes uralma alól egyetlen nemzet sem kivétel az Írások szerint, ezért minden nemzeti, és különösen a globális kultúrában ki lehet mutatni Jézus Krisztus feltámadása után az antikrisztus szellemét. Az egyház elsődleges küldetése pedig nem az, hogy kárhoztassa a világot, vagy sírjon és panaszkodjon erkölcstelen és démonizált állapota miatt, hanem az evangélium hirdetése és a Szent Lélek kenetének működése által esélyt kell adnia embertársainknak a pozitív változásra és az Istenhez való megtérésre.

A judaizmus és a cionizmus

A főáramú judaizmusnak — annak ellenére, hogy Jézus Krisztus után számos rabbi, különösen Akiva, igyekeztek nacionalista messiásképet formálni, és cáfolni, hogy a Názáreti Jézus a zsidók Messiása — most is lényeges részét képezik a patriarchákkal és Mózessel kötött szövetségek igazságai. Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében kiemelt szellemi értékeket a judaizmussal kapcsolatosan: „ Mi tekintetben különb hát a zsidó? vagy micsoda haszna van a körülmetélkedésnek? Minden tekintetben sok. Mindenekelőtt, hogy az Isten reájuk bízta az ő beszédeit. ” (Róm 3:1-2) A 9. fejezetben pedig így folytatja az apostol: „ Akik izraeliták, akiké a fiúság és a dicsőség és a szövetségek, meg a törvényadás és az isteni tisztelet és az ígéretek; akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten. Ámen. ” (Róm 9:4—5)

A judaizmuson belül is hasonló problémák jellemzik a vallásgyakorlást, mint a keresztény világban. Az emberek által kitalált tradíciók tekintélye sok esetben nagyobb lett, mint a Szentírásé. A Talmudot sokan többet olvassák és nagyobb tisztelettel veszik körül, mint a Tórát vagy a Prófétákat. Az Isten Igéje és a tradíció közötti helyes egyensúly felborulásának mindig is következménye az eretnekség és az aposztázia. Ez egyaránt jellemezte a kereszténységet és a judaizmust az elmúlt évszázadokban. Lehetséges, hogy a modern judaizmusban több az Isten Igéjétől való elhajlás, mint a Jézus Krisztus előttiben. Akiva rabbi, akinek jelentős befolyása volt a klasszikus posztbiblikus judaizmus megalkotására, ha a messiási próféciákkal összhangban álló messiásképpel rendelkezett volna, akkor minden bizonnyal nem nevezte volna el Simon Bar Koszibát Bar Kochbának, Csillag fiának, és nem támogatta volna az általa vezetett lázadást a rómaiak ellen (i. sz. 132— 135), mely a zsidóságra nézve katasztrofális következményekkel járt, ugyanis minden lehetősége megszűnt helyreállíthatják a zsidó államot, Jeruzsálemet, a Templomot és az istentiszteleti rendszert.

A judaizmust megosztotta a zelótizmus, a kabbala, a sabateianizmus, a hászidizmus, a szekuláris zsidó értelmiségi mozgalmak, sőt a szekuláris cionizmus is, melyek a Tóra és a próféták könyvei aspektusából is vitatható tanokat, eretnekségeket tartalmazó irányzatok. Ezek képviselői okozzák a modern izraeli társadalom megosztottságát is. Ugyanakkor a nemzeti érdekek és célok mentén változnak is a judaizmus különböző irányzatai. Kezd körvonalazódni egy olyan szívbeli nemzeti egység, amely egyre nagyobb nyitottságot mutat a spirituális helyreállításra.

A keresztény anticionizmus egy másik vádpontja szerint a politikai cionizmus nem lehet Istentől, mert megtagadja a hívő értékeket, a kinyilatkoztatást és Isten eljövendő uralmát. Herzl Tivadar is deklaráltan egy Istentől független népben és államban gondolkodott, aminek az lett a következménye, hogy a vallásos zsidó identitást fölváltotta egy modern, szekuláris nemzeti öntudat. Herzl Tivadar a politikai és szekuláris cionizmus kezdetének a jelképe. Látása a zsidó államról nem egy változhatatlan, merev és dogmatikus elméleti rendszert jelent, aminek az anticionisták igyekeztek beállítani. A cionizmus nemzeti és szocialista gondolat alapján indult útjára, de folyamatosan változik, alkalmazkodik a kihívásokhoz, hogy a zsidó állam és Izrael polgárainak biztonságát, jólétét képes legyen a jövőben is biztosítani. Hamis a politikai cionizmust abból kiindulva beállítani, mintha az véglegesen el len ne kötelezve az ateizmus és a szekuláris állam mellett. (Tudatosan ezért is nem fogalmaztak meg alkotmányt Izrael államának.) Izrael átmeneti időszakban él, és ezt el lehet mondani a jelen cionizmusról is. Szerintem pragmatikus és bölcs dolog volt az államalapítók részéről, hogy a szekuláris állam mellett döntöttek a jelenkori világkorszakban. De Isten támogatása nélkül nehezen jutottak volna el eddig. A keresztényeknek nem kárhoztatniuk, hanem támogatniuk kell ezt az országot, és imádkozni értük, hogy továbbra is élvezhessék Isten támogatását, vezetését.

Egyes anticionista keresztény állítások szerint a keresztény cionisták egy olyan zsidó állam eszközévé teszik magukat, amely megszállta és jogfosztottá tette a palesztin arabokat; és érzéketlenek az arab lakosság, így a keresztény arabok sérelmeire is, amelyeket nap mint nap el kell szenvedniük a megszállóktól. Azonban a keresztények nem politikai ideológiák, hanem Isten Igéje alapján támogatják az összegyűjtést és a zsidó állam vezetőinek erőfeszítéseit, hogy a visszatért zsidó emberek megtalálják az izraeli társadalomban a helyüket és boldogulási lehetőségüket. Az igazi keresztények nem embereket imádnak, hanem Istent. Izrael iránti szeretetük és támogatásuk egyaránt az Úr és népének szeretetéből ered. Tisztában vannak azzal, mit köszönhetnek a nemzetek, a kereszténység a történelmi Izraelnek. Teljesen normális és természetes hát, hogy hálájukat azzal is kifejezik: támogatják Izrael erőfeszítését, küzdelmét egy tartós, virágzó zsidó otthon megteremtéséért.

A cionizmus és a világ

Herzl is egy Istentől független népben és államban gondolkodott, de elképzelését nem gondolta változtathatatlannak

A zsidóság visszatérését a világ nem látja és nem értelmezi helyesen, mert nem ismerik e visszatérés történelmi előzményeit, sem a diaszpóra zsidóságának ősidőktől folyamatos vágyakozását a nemzeti otthon után, földjük és szeretett városuk, Jeruzsálem után, az erre vonatkozó isteni ígéreteket pedig teljesen figyelmen kívül hagyják. A világ ebben politikát, botrányt, terrorizmust és arra adott reakciókat akar csupán látni. Nagyon kevesen vállalják azt, hogy a felszín alá merülve kutakodjanak a palesztin—izraeli konfliktus történelmi okai után. Az Isten Igéje felszólítja a keresztényeket, hogy hirdessék mindenkinek a visszatérés természetfölötti és isteni forrását: „ Halljátok meg az Úr szavát, ti pogányok, s hirdessétek a messze való szigeteknek, és ezt mondjátok: Aki elszórta az Izráelt, az gyűjti őt össze, és megőrzi, mint a pásztor a maga nyáját. ” (Jer 31:10) Kiknek mondja Isten, hogy hirdessék a szigeteknek, hogy a zsidókat elsősorban nem emberek, hanem Isten gyűjti össze? Azoknak a pogányoknak, akik meghallották Isten beszédét, és meg is értették azt. Hála Istennek, egyre több újszövetségi hívő érti, hogy nem Izraelkritikákat kell hirdetniük, hanem Isten akaratát és igazságát az összegyűjtésre, Izraelre vonatkozóan is. Ezek az emberek Isten eszközei, mert Igéjének engedelmeskedve értelmezik azokat a folyamatokat, amelyek Izraelt, mint a csónakot a folyó sodrása, viszik előre az Istentől kijelölt célok irányába.

A keresztények is, a legtöbb izraeli polgárhoz hasonlóan, békéért imádkoznak. Tisztában vannak azzal, hogy a palesztinok helyzetét rendezni kell, és szükség van olyan modus vivendi kialakítására a két nép között, amely véget vet a gyűlölködésnek, háborúskodásoknak, terrorizmusnak. Ahogy saját magunknak, úgy a palesztinoknak is kívánjuk, hogy szabadon élhessenek, senki se sértse meg emberi jogaikat, és sikeresen boldogulhassanak a szülőföldjükön is. Mi valóban nem tudjuk és nem is akarjuk emberi erővel Isten Országát megvalósítani a földön, és nem tudunk számos lényeges problémát megoldani. Ezért is várjuk a Messiás visszajövetelét, aki ezeket meg fogja oldani, és véglegesen rendezni fogja a két nép helyzetét és egymással való viszonyát. A keresztények azt szeretnék, hogy a teljes megváltáshoz vezető úton minél kisebb legyen az emberi veszteség. Támogatják az e célokat szolgáló békemegállapodást a két fél között, viszont a kétállami megoldás felől nincsenek meggyőződve, hogy az a legmegfelelőbb módja ezen modus vivendi létrehozásának.

Az oslói békefolyamat tanulsága éppen az, hogy ha a zsidó államot a palesztinok javára folyamatosan engedményekre kényszerítik a béke tető alá hozása érdekében, az válságba, folyamatos háborúságba taszíthatja a közel-keleti térség legstabilabb, legerősebb és egyetlen demokratikus államát is.

Az is minden valóságot nélkülöző vádaskodás az Izraelt támogató keresztényekkel szemben, hogy saját nemzetükkel szembeni lojalitásuk kétséges. Ezzel a rosszhiszemű gyanúsítással szemben az igazság az, hogy a Bibliát ismerő hívők Izraelt azért is áldják, hogy saját maguk és nemzetük is áldott legyen, hiszen Isten azt mondta Bálám által Izraelről: „ Aki áld téged, áldott lészen, és aki átkoz téged, átkozott lészen. ” (4Móz 24:9)

A helyreállított Izraelnek ráadásul missziós küldetése lesz minden nemzet felé, ami az üdvösség nemzeti szinten való elfogadását is eredményezni fogja. Erről Ézsaiás próféta így beszél: „ Kevés az, hogy nekem szolgám légy, a Jákób nemzetségeinek megépítésére és Izrael megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen! ” (Ézs 49:6)

Jeruzsálem és Cion ügye minden nemzet alapvető érdekét is szolgálja

Ciont az Úr fogja felépíteni, de ennek előkészítésében felhasználja az emberi erőfeszítéseket, aminek érdekében a keresztényeknek a zsidókkal össze kell fogniuk, hogy minél szélesebb körben megértse a világ, amit Isten cselekedni fog a földön. Számos külső és belső nehézség, gond akadályozza a kereszténység és Izrael helyreállítását egyaránt. Túl sok a régi világból itt maradt romhalom az útban, és a világ megreformálását, modernizálását hirdető mozgalmak az általuk szorgalmazott és kierőszakolt módosításokkal szintén csupán a régi, Isten nélküli világot akarják megmenteni, konzerválni. Az igazi és lényeges bibliai változást a világban és az emberekben Isten akarja létrehozni, ennek földi motorja pedig ma az újszövetségi igazak és Izrael. Jeruzsálem és Cion ügye minden nemzet alapérdekét is szolgálja, mert az Isten dicsőségével betelt Jeruzsálem a nemzetek számára az utolsó és végső evangelizálást fogja jelenteni, amely minden etnikum előtt kinyitja Isten Országának a kapuját, hogy beteljesedjen a jövendölés: „ Mert íme, sötétség borítja a földet és éjszaka a népe ket, de rajtad [Cion] feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a neked feltámadt fényességhez .” (Ézs 60:2—3) A prófécia Cionról jövendöli, hogy az Úr dicsősége teljesen be fogja tölteni a várost, falai a dicsőség tűzfalai lesznek, és az emberek empirikus tapasztalatának tárgyaivá teszi a világ előtt az Úr dicsőségének fényenergiáit és felhőit, amelyektől Cion és a városban lakozók Isten tervét betöltő erejének és hatalmának fényével lesznek teljesen átitatva. Cion ekkor lesz a földön olyan, mint a „dicsőség koronája”, „ királyi fejdísz”, vagyis Jeruzsálem lesz Jézus Krisztus dicsőségének koronája, fejdísze. A nemzetek és vezetőik egymással versenyezve utaznak Jeruzsálembe, hogy hazájukba visszavigyék Isten dicsőségét, hogy ekként Isten ismeretével megteljen a föld. A Cionért cselekvő hívők építik az egyház mellett saját új, spirituális nemzetüket, hogy honfitársaik közül minél többen meglássák Isten eljövendő, földi, dicsőséges uralmát.