Khám, Kánaán, Kálvin és Károli

„Hogy felserkene Noé mámorából, és megtudá, amit vele az ô kisebbik fia cselekedett vala: Monda: Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt. Azután monda: Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki légyen szolgája Kanaán! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sémnek sátraiban; légyen néki szolgája a Kanaán!” (1Móz 9:24–27)

Nemrég az index.hu portálon rövid cikkben még négyezer év elteltével is kommentálták ezt a néhány, valóban sokkoló sort a már-már a blaszfémia határát súroló A részeg Noé megátkozta saját fiát provokatív címmel. Túl azon a cseppnyi túlzáson, hogy Noé ekkor már józan volt, valamint hogy nem fiát, hanem unokáját átkozta volna meg, az eset ennél sokkal, de sokkal mélyebb és fontosabb problémára is rámutat: a bibliafordítások hibáinak felmérhetetlenül nagy történelem- és jellemformáló erejére. Ezúttal ráadásul a magyar bibliafordítások legjobbikában, az 500-ik évfordulóját ünnepelő reformáció egyik magyar csúcsteljesítményében, a Károli-féle Bibliában.

Az eredeti héber szövegben ugyanis nem az általunk olvasott változat áll. A jelenleg a legszélesebb protestáns körökben használatban lévő revideált Károli-fordításban szereplő, fentebb idézett mondatokban ugyanis háromszor szerepel felszólító/óhajtó módban a létige („legyen”), és két további ige szintén felszólító/óhajtó módban („terjessze”, „lakozzék”), amelyek mindegyike a héber eredetiben egyszerű kijelentő módban áll. Noé mondatai tehát az eredetiben nem óhajtást, kívánságot vagy felszólítást fejeznek ki, hanem csak kijelentések, állítások: puszta tényközlések. Az „átkozott Kánaán” fordulat, amely a következő mondatok óhajtó értelmű félrefordításának visszahatása folytán így szintén óhajtó/felszólító töltéssel telik meg a magyar Olvasó számára („átkozott legyen Kánaán”), a héberben valójában ezt jelenti: „Kánaán átkozott lett”. A héber árúr szó ugyanis szenvedő mellék - névi vagy határozói igenévi alak; s a héber nyelv semleges szórendje szerint az állítmány mindig megelőzi az alanyt, szemben a magyarral, amelynek a szokásos szórendje: alany, állítmány, tárgy stb. Így a héber „Árúr K’náán” mondat helyes fordítása a következő: „Kánaán átkozott lett”; a továbbiaké pedig: „Szolgák szolgája lesz testvérei között. Sém Istene, JHWH áldott, az ő szolgája lesz Kánaán. Isten kiterjeszti Jáfetet [Kiterjedést (hiszen ezt jelenti a neve)], Sém sátraiban fog lakni, Kánaán a szolgája lesz.”

Ezen a ponton az esetleg kifogásokat kereső protestáns hebraisták számára meg kell jegyeznünk, hogy az utolsó két mondatban, az áldásokban szereplő igék rövidített alakja ugyan jelenthet buzdító módot (jussivus), de éppúgy lehet egyszerű kijelentő mód is — és ez mit sem változtat azon, hogy az első mondatban, az ominózus átokban ráadásul egyértelmű a kijelentő mód, mivel nem a rövidített igealak szerepel.

De hogy ne fárasszuk ilyesmivel túlzottan Olvasóinkat, a lényeg az, hogy Noé valójában egyáltalán nem átkozta meg saját unokáját, hanem — szellemi emberként — mindössze megállapította, hogy annak apja, Khám kifejezetten rosszindulatú, a szülők iránti tiszteletet semmibe vevő és szeretetlen tette egy generációs átkot indított el annak negyedik fián, amely — mivel a Megváltás még nem történt meg — jelenleg visszafordíthatatlan.

Hogy plasztikussá tegyük, micsoda ég és föld különbség van a két verzió, az eredeti és a hibás fordítás között, felvethetjük: Noé talán sírva mondta ki ezeket a szavakat, mikor megtudta, mi történt. Így az index.hu újságírója is megnyugodhat. Melyik normális nagyapa átkozná meg saját — ráadásul vétlen, de még akár vétkes — unokáját úgy, ahogyan ezt a jelenleg kezünkben tartott Károli-fordítás mondatai sugallják? Különösen, ha ez a nagyapa Isten embere és az emberi nem megmentője volt.

És itt álljunk meg egy pillanatra, nézzünk utána, hogyan is keletkezett ez a félrefordítás, mi indokolta, és még inkább: mi a következménye annak, hogy hívők százezrei Isten Szavaként olvassák és fogadják be, elfeledkezve általában arról, hogy ez csak egy fordítás, hiszen a Bibliát bizony nem magyarul írták.

Ha megkíséreljük nyomon követni, hol csúszott be a hiba, először az Ószövetség legrégibb rendelkezésünkre álló fordítását, a görög Szeptuagintát nézzük meg, mely i. e. 300 körül készült. Ennek ma rendelkezésünkre álló szövege — mely egyébként az egész keleti katolikus egyház számára a hivatalos Ószövetség — hűen követi a hébert: a Kánaánt érő átkot kijelentő módban fordítja, azaz ténymegállapításként, és nem Noé óhajtásaként; csak a Sémet és Jáfetet áldó részekben adja vissza buzdító móddal a rövidített igealakokat („terjessze”, „lakozzék”), de a Kánaánra vonatkozó mondatokat („szolgája lesz”) itt is kijelentő módban, azaz tényközlésként (jóllehet itt már a héberben rövidített alakban áll a létige).

Az Ószövetség arámi fordításaiban (targumok), melyek a zsidóság szentírás-értelmezését határozták meg hosszú évszázadokra, szintén a hébert hűen követő tényközlő mondatokat olvashatunk, vagyis a szöveg nem sugallja azt, hogy Noé kívánta vagy akár csak igenelte volna unokája — s annak leszármazottai — sorsának gyötrelmesre fordulását.

Hasonlóképp a katolikus egyház római felének gondolkodásmódját másfél évezrede meghatározó latin fordítás, a Vulgata, amely az átkot tartalmazó mondatokat szintén egyszerű kijelentő mondatokként — azaz helyesen — fordítja, míg a Sémre és Khámra mondott áldásban a rövid igealakokat buzdító módnak értelmezi (ez is helyes), és annyiban „szigorítja” az értelmezést szűkebbre az eredetinél, hogy itt a létige rövid alakjait már egyértelműen felszólító/óhajtó módban adja vissza (jóllehet a héberben és az arámi, valamint görög fordításban azok még értelmezhetőek kijelentő módban is!): „Kánaán átkozott [lett], szolgák szolgája lesz testvéreinek. Áldott az Úr, Sém Istene, legyen neki szolgája Kánaán. Terjessze ki Isten Jáfetet, legyen neki szolgája Kánaán.”

Az első nyom tehát a bibliafordítások történelmében, ahol az eredeti héber mondat többértelműségét leszűkítik, mégpedig a keményebb, szigorúbb, kegyetlenebb irányban, a római katolikus egyház által szentesített latin szöveg, de itt azért fontos megjegyeznünk, hogy ez még nem kifejezett hiba, csak szűkítése a héber szöveg által szabadon hagyott értelmezésnek — sajnos nem az emberségesebb értelmezés javára.

A következő, hasonlóan nagy hatású fordítás Luther 1545-ös német fordítása, amely az egész reformáció egyik legnagyobb teljesítménye és forradalmi vívmánya, az első, nyomtatásban sokszorosított könyv, amely máig meghatározza valamennyi protestáns egyház szellemiségét.

És ezzel sajnos meg is van a tettes. Ugyanis Luther, aki a latin Vulgatát is használta a fordításhoz, nem csak a héber eredetit — sőt azt talán kevésbé —, a Vulgata által már a kegyetlenebb irányban szűkített értelmezést visszavetítve az előző mondatokba is, az egész szövegrészt átalakítja ténymegállapításból óhajtó/felszólító módú „dühkitöréssé”, megalkotva ezzel az Isten embere mint unokáját megátkozó nagypapa képét (a héberben nem szereplő szavakat félkövérrel szedtük): „Átkozott legyen Kánaán, szolgák szolgája legyen testvérei között! Áldott legyen Isten, Sém Ura, neki legyen szolgája Kánaán! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sém sátraiban, legyen neki szolgája Kánaán!” („Verflucht sei Kanaan und sei ein Knecht aller Knechte unter seinen Brüdern! Und sprach weiter: Gelobet sei GOtt, der HErr des Sem; und Kanaan sei sein Knecht. GOtt breite Japheth aus und lasse ihn wohnen in den Hütten des Sem: und Kanaan sei sein Knecht.”)

A magam részéről — bár nem vagyok senki végső bírája — Luthert Isten emberének tartom, üdvtörténeti szerepe felbecsülhetetlenül nagy, de — mint Noé és mint a Bibliában Jézus Krisztust kivéve Istennek minden embere — nem volt tökéletes, és hibáiról éppoly őszintén kell beszélnünk, mint kiválóságairól, ahogyan a Biblia maga mutat példát a hit hősei hibáinak, sőt bűneinek szelíd és irgalmas, de azért világos bemutatásával. Ezen a ponton Luther hibázott, mondhatnánk, nem is olyan nagyot — bár soha egyikünk se hibáznék ennél nagyobbat. Ám nagy fának az árnyéka is nagy: nagyhatású embernek és munkának kis hibái is nagy károkat okoznak.

De miben is áll itt a nagy kár? A pápával maga is folyamatos átokháborúban álló Luther ezzel a félrefordítással megalkotta az Isten emberének mint vétlen unokáját is dühödten megátkozó másnapos nagypapának a képét, amelyet aztán — erre még visszatérek — a Károli-fordítás jelenlegi revideált verziója továbbít a mai magyar protestáns hívőknek és fiatal megtérőknek. Nem volt olyan évfolyam az elmúlt tizenöt évben, akit tanítottam Bevezetés az Ószövetségbe című tantárgyból, amelyben a hallgatók ne tették volna föl a kérdést: miért mondta ezt Noé, és miért fogant meg ez az átok?

Ez pedig azt jelenti, hogy az emberi lelkiismeret ezen a ponton egyetemlegesen jelez valamit, valami zavart. Pál apostol a Rómabeliekhez írt levél 2. fejezetében azt írja, hogy a lelkiismeretbe be van írva Isten törvénye, még a pogányokéba is. A lelkiismeret ilyen jelzéseire tehát oda kell figyelnünk. Ámde itt — legalábbis a Károli-fordítást Isten Igéjeként olvasóknak — a lelkiismerete (szelleme) úgymond a Bibliával kapcsolatban kerül zavarba, hiszen arra melyikük gondolna, hogy az eredeti héber nem is azt mondja, amit ő magyarul olvas? Márpedig egy őszintén megtért hívő, ha szíve és a Biblia ellentmondani látszanak egymásnak, hajlamos a Bibliának azonnal igazat adni, és önnön szívét hallgattatni el, mint bűnöst és tudatlant. Máskor talán ez beválik — bár ki tudja?, talán nem is —, de ha ebben az esetben is ezt az „eljárást” alkalmazza, akkor azt kell „bemagyaráznia magának”, hogy Isten számára az a kedves és elfogadható — hiszen Isten egy nagy embere tette —, ha valaki ilyet is képes megtenni az unokájával. Ez által azonban nemcsak az Isten emberéről, de magáról Istenről alkotott képe is módosul, kissé sarkítva, Isten olyan színben tűnik föl előtte, mintha a pszichopata őrülteket kedvelné. Ez ellen berzenkedő lelkiismeretét és szellemét a hívő ezután el fogja nyomni az engedelmesség jegyében, és magát is olyan emberré igyekszik alakítani, hogy ennek az Istennek minél jobban megfeleljen. Bibliai alapelv mind az igaz Isten, mind az idegen istenek esetében, hogy mindenki olyanná válik, mint amilyen Istent imád. A lutheránus és kálvinista protestantizmus szerepe például a német nácizmus kialakulásában, támogatásában és gyakorlatában sajnos egyaránt letagadhatatlan (hozzáteszem: a katolicizmusé is).

De folytassuk most a Károli-fordításban ennek az egyetlen igehelynek a történetét. Ugyanis újabb meglepetésnek lehetünk tanúi, ha megnézzük az 1590-ben először kiadott Vizsolyi Bibliát, Károli Gáspár eredeti alkotását, ugyanis ebben a kálvinista fordító a latin Vulgata megoldásához tér vissza, vagyis visszakorrigálja a Luther által elkövetett „ferdítést”: „Átkozott lészen az Chanaan, szolgáknac szolgáia lészen az ő attyafiai között.” Vagyis eddig, hűen követve a hébert, kijelentő módban fogalmaz. Pontosabb lenne ugyan így: „Átkozott lett” Kánaán…, de annyira azért nem félrevezető, mint Luther: „Átkozott legyen Kánaán…” Aztán a Vulgata megoldását követve, szűkítve ugyan a jelentést, mégpedig a szigorúbb irányban, de még nem kifejezetten helytelenül: „Áldot az WR, Semnec Istene, és az Chanaá szolgáioc légyen nékiec. Szaporítsa az Isten az Iáphetet, és lakozzéc az Sem nec Sátoriban, és légyen az Chanaan nekiec szolgáioc.”

Károli tehát, aki fordításához használta a héber eredetit, a Szeptuagintát, a Vulgatát és a Luther-fordítást is, észlelte a nagy reformátor tévedését, és — áldott legyen — visszatért, ha nem is az eredeti héberhez, de legalább egy kevésbé elrontott, kevésbé kegyetlen verzióhoz.

Ámde a Vizsolyi Biblia lapszéli alcímén egy másik nagy történelmi hatású teológiai csúsztatással mégis szembesülünk: „Megátkozza Noe az Chamot…” Hoppá! De hiszen nem is Khámot átkozta meg, aki a bűnt elkövette, hanem Kánaánt, annak negyedik fiát.

Ez a kicsiny hiba sem olyan ártatlan, mint amilyennek elsőre tűnik, ugyanis a történelmi protestantizmus — elsősorban a kálvinisták és lutheránusok — lelkes teológiai ideológusai voltak az afrikai feketék rabszolgaságban tartásának mind Amerikában, mind az egyéb gyarmatokon, és ennek igazolásához lelkészek ezrei használták évszázadokon át az általunk most tárgyalt néhány mondatot. Az afrikai népesség foglyul ejtését, és hajókon, embertelen körülmények között Amerikába és más gyarmatokra hurcolását ugyan főként a katolikus spanyolok kezdeményezték, de szinte rögtön e remekül jövedelmező tevékenység hívei lettek a protestáns angolszász, holland, német kapitalisták is. (A témáról lásd írásunkat Grüll Tibor: A fehér üti a feketét című cikkében). Tekintettel arra, hogy a protestánsok nagyobb hangsúlyt fektettek a Biblia tekintélyére és követésére, de a pénz szava sem volt kevésbé hangos a füleikben, hamar meg kellett magyarázni, miért is helyénvaló az afrikaiak — bibliai nevükön Kús, Khám elsőszülött fia — rabszolgaságba vetése a fehérek — Jáfet fiai — részéről, így Noé átkát — mely a héber eredeti szerint csak Kánaánra vonatkozott — rövid úton kiterjesztették apjára, Khámra is. Az érvelés tetszetős és kézenfekvő volt, hiszen a konkrét bűnt, amely az átkot létrehozta, nem Kanaán, hanem Khám kö - vette el, így máris szó szerint lehetett venni, hogy „terjessze ki Isten Jáfetet… legyen neki szolgája…” Kánaán helyett, amely nép már nem található meg, Khám, azaz a teljes afrikai népesség. Katolikus, anglikán, kálvinista és lutheránus, puritán és dél-baptista lelkészek, papok és teológusok ezrei prédikálták hát az Újvilágban és más gyarmatokon templomok ezreiben évszázadokon át, hogy teljesen igei, biblikus a feketéket rabszolgaságban tartani. Még maguk a fekete gyülekezetek is elhitték ezt magukról, és bizalmukat Istenbe vetve, fájdalmukban egy kis örömöt keresve megújították az egész nyugati egyházi zenét — de ez nem kisebbíti azok felelősségét, akik velük ezt tették, és még mindezt meg is ideologizálták Isten Igéjével, annak félrefordításaival és félremagyarázásával, miközben több millió embert a pénzsóvárságtól vezettetve olyan helyzetbe hoztak, amelynek szellemi és társadalmi következményeit máig nyögi az egész világ.

Ez az írástudók felelőssége. Kétezer év európai kereszténysége után történelmi tapasztalat immár: Isten Igéjében olyan hatalmas erő van, hogy egyetlen szónyi vagy szinte egyetlen ragnyi eltorzítása milliók életét teszi tönkre, és évszázadokra kiható negatív társadalmi következményeket von maga után, ha a teológiai hazugság a pénz és a hatalom szerelmét szolgálja.

De visszatérve a mi kis magyar Károli Bibliánk - hoz, a történetnek még itt sincs vége, ugyanis a mi kezünkben lévő, ma általánosan elterjedt revideált Károli-fordításban mégis a Luther-féle „dühöngő” változat szerepel, vagyis a szomorú ténymegállapítás helyett az átok akaratlagos óhaj - tása/kívánása, a „lesz” helyett a „legyen”. Vagyis Károli eredeti, Lutherénél jobb, vizsolyi megoldását a szöveget később (a 19-20. században) revideáló református teológusok vagy lelkészek valamelyike visszaváltoztatta a rosszabb, kegyetlenebb, hibásabb verzióra! Vajon kicsoda, és miért tette ezt?

Ennek már nem volt időm és erőm utánanyomozni, hiszen ezen az egyetlen fordítási példán valójában egy sokkal nagyobb és fontosabb jelenséget szerettem volna bemutatni: miként lesz az élő hitből rossz értelemben vett vallás, és hogyan hatja ez át még a legszentebb örökségünket, magát a Bibliát is, annak fordításaiban.

Az elmúlt húsz évben munkám folytán néha napokon át kellett — hála Istennek — reggeltől estig az eredeti héber vagy görög szöveget tanulmányoznom. Különösen az ilyen több napos, zavartalan elmélyülések után volt minden alkalommal megdöbbentő és lenyűgöző élményben részem: az eredeti szövegek Istent sokkal, de sokkal jobb, barátságosabb, szeretetteljesebb, játékosabb, vidámabb, humorosabb, kedvesebb, közelibb lényként jelenítették meg, sőt tették jelen valóvá, mint a Károli-féle vagy bármely más fordítás. Soha nem fordult elő, hogy az eredeti szöveg vádlás, kárhoztatás alá helyezett volna, ahogy a fordítások olvasásakor oly gyakran éreztem. Egészen más képem alakult ki ennek során Istenről, mint a fordítások olvastán. Az eredeti szövegek nyelvileg is, érzelmileg is tele vannak játékossággal, költészettel, humorral és kedvességgel. A héber folyamatosan és állandóan tobzódik a szójátékokban, játékos többértelműségekben, sejtetésekben, pozitív érzelmi impulzusokban. Az ebben az írásban bemutatott fordítási probléma, amely az eredeti szöveget egy kegyetlen istenkép felé torzítja el, s azt lenyomva az emberek torkán, a történelmet és milliók sorsát évszázadokra vakvágányra viszi, csak egyetlen példa a több ezer közül. A reformáció minden felbecsülhetetlen értéke mellett ma már arra is szükség van a tovább lépéshez, azaz a reformáció folytatásához, hogy a „vastagnyakú kálomizmus” minden örökségétől megszabaduljunk éppúgy, mint a katolicizmus bálványimádásától és más bűneitől. Hogy ne kényszerítsük magunkra lelkiismeretünk ellenében egy olyan istenség imádatát, aki gyönyörködik abban, ha valaki megátkozza a saját unokáját. Vagy rabszolgaságba vet egy földrésznyi embert a Bibliára hivatkozva.

Az idegen isten, akinek elfogadását a Tízparancsolat első parancsa tiltja, nemcsak a Bibliától idegen, még csak nem is annak eredeti szövegétől. Az idegen isten voltaképpen: a szívünktől idegen isten. A mi Istenünk ugyanis jó. Vagyis szerethető. Ezért csodálatos a legnagyobb parancsolat, amely a héberben — éppúgy, mint Noé mondatai — egyszerű kijelentő módban áll (bár felszólításként is értelmezhető): „Szereted Istent teljes szíveddel, teljes lelkeddel és minden erőddel…”Mert ha Istent olyannak ismerjük meg, amilyen Ő valójában, ahogyan Őt a Szentírás eredeti szövege kinyilatkoztatja, és nem rendeljük alá magunkat soha, semmilyen emberi tanításnak és értelmezésnek, csak és kizárólag a Szent Szellem belső bizonyságtételének, akkor megmenekülünk a vallástól, ami a bűn legagyafúrtabb és leggonoszabb fajtája, Isten pedig a legszerethetőbb lénynek bizonyul, akinek a szeretete annyira könnyű, hogy már nem is parancs, hanem magától értetődik: „Szereted az Urat, a te Istenedet…”