Még egyszer a társválasztásról

Vizsgálódásunk fókuszában a hitből és hittel választott társ megtalálásának útja áll. Valójában ez „az életre szóló” társválasztás, mivel a bibliai hitű ember tisztában van azzal, hogy csak egy igazi párja van a földi életben.

Vajon létezik-e egy bizonyos forgatókönyv, valamilyen bevált recept az „igazi” felfedezéséhez, vagy sokféle módon történhet meg az a bizonyos „nagy találkozás”, amelynek alkalmával „ott belül” megszületik az „őhozzá tartozom” bizonyossága?

Első cikkünkben a házasságról szóló alapigéknek, e viszony szövetségi jellegének, vagyis az időtálló házasság alapját jelentő igazságoknak, az ember teremtett mivoltából eredő elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának, a hűség nélkülözhetetlen szerepének és a megbocsátás szintén elmaradhatatlanul fontos gyakorlatának szenteltünk figyelmet. Kitértünk eközben a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok személyiségromboló hatására, ezenkívül a válás tartós és sok esetben visszafordíthatatlannak bizonyuló negatív hatásaira, amelyek a házasfeleken kívül főleg a gyermekek sorsát irányítják nemegyszer tragikus kényszerpályára.

Ezt követő tanulmányunkban a társválasztás bizonyos kérdéseivel, ezen belül is a hívő emberek várakozásával és elképzeléseivel, hívők és nem hívők nézetkülönbségeivel, a hívő célkitűzéseinek megvalósításához nélkülözhetetlen hit jelentőségével és mibenlétével foglalkoztunk. Tárgyaltuk a hívő és nem hívő házasodásával kapcsolatos bibliai ellenvetéseket, sőt, azokat a megszívlelendő tanácsokat is, amelyeket a hit útján és a szolgálatban nagy tapasztalatot szerzett emberek igyekeztek adni olyan keresztény fiataloknak, akik egymástól gyökeresen eltérő gondolkodásmóddal, kulturális háttérrel, életfelfogással fontolgatták az összeházasodást. Ugyanitt próbáltunk tárgyilagosan szólni az egyedülálló élet értékéről és a házasságra való felkészülés egészséges, gyakorlati módjáról, illetve a társkeresés időszakához fűződő sok-sok hasznos, élményt jelentő programról és tanulási, ismeretszerzési lehetőségről. Jelen témánk ismét a társválasztás, mégpedig ismét kifejezetten hívő módra, vizsgálódásunk fókuszában tehát a hitből és hittel választott társ megtalálásának útja áll. Ahogyan már eddig is leszögeztük, valójában ez „az életre szóló” társválasztás, mivel a bibliai hitű ember tisztában van azzal, hogy csak egy igazi párja van a földi életben. Ez természetesen nem zárja ki az özvegyek és a maguk hibáján kívül elhagyottak újraházasodását – alapkiindulásunk viszont szabad állapotú emberek ez irányú útkeresését, kérdéseit, dilemmáit veszi itt figyelembe, amelyekre újra és kicsit megint másképp próbáljuk megtalálni a válaszokat a Biblia hasábjain.

Az alapok

A témát tüzetesebben tanulmányozva szembetűnik a Szentírás hallatlan gyakorlatiassága: itt láthatóan nincs előírt recept, inkább sokféle gyakorlati példával, számos tanulságos történettel találkozunk, amelyek megvilágítják azokat az igazságokat, alapelveket, amelyeket már eddig is taglaltunk, és amely események, élethelyzetek világosan, jól érthetően fejezik ki az igei elvek alapján cselekvő emberek garantált sikerét, azaz a hit gyakorlatba ültetésének működőképességét – s a hit szabályainak elvetésével járó elkerülhetetlen kudarcokat, zsákutcákat, sőt tragédiákat is drámai módon érzékeltetik.

Mindennek a kulcsa: az Írások alapjaira helyezett házasság sikeres lesz

A Biblia szerint egy megfelelő kort és érettséget elért személy – cselekvésének konkrét ideje koronként és kultúránként változhat – jogos elvárással és tiszta lelkiismerettel gondolhat a családalapításra, és tehet megfelelő gyakorlati lépéseket terveinek megvalósítására. Hogyan és miként történik ez az új évezred hajnalán, hogyan valósíthatják meg a bibliai alapelveket az életükben a korunk kihívásai közepette élő hívő emberek, egyáltalán számíthat-e egész életre szóló és sikeres házasságra a mai körülmények között próbálkozó keresztény?

A kérdés jelen esetben természetesen csak költői, mert világszerte sok ezer (sőt, valószínűleg milliókban is számolható) olyan hívő van, aki megtapasztalta az igei elvek megbízhatóságát, gyakorlati működőképességét, azaz az Írások alapjaira helyezett házassági kapcsolata stabil és sikeres, vagyis képes hűségben és békességben élni házastársával, mindemellett pedig még a gyermeknevelésben is kielégítő eredményeket mondhat magáénak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ilyen emberek ne tapasztalnának meg sok kihívást és nehézséget akár még házasságuk tekintetében is – viszont esetükre igaz az a megállapítás, hogy minden felmerülő gondon és problémán sikerült és a jövőben is várhatóan sikerül felülkerekedniük, mert a megoldások kulcsa szüntelenül kéznél van a számukra, ez pedig nem más, mint az Isten Igéjébe vetett hit.

Maga a társválasztás is bátor hittel való kilépés az ismeretlenbe, egyúttal pedig a reménység kifejeződése is: bizalommal vagyunk a választott személy iránt, természetes módon feltételezzük, hogy vele képesek leszünk az egész életet harmonikusan leélni, mégpedig úgy, hogy döntésünket sohasem bánjuk meg, és nyilvánvalóan azt várjuk, hogy ő minden bizonnyal beteljesíti várakozásainkat, azaz nagyszerű és hűséges társ lesz, akivel felejthetetlenül szép és tartalmas kapcsolatban tölthetjük el földi éveinket…

Ezek a várakozások nem feltétlenül illuzórikusak, ha mind a két fél – a férfi és a nő is – elkötelezetten keresi Istent, és engedelmeskedni kíván az Ő törvényeinek. Akkor ugyanis megvan az alapja a jó választásnak, a későbbiek folyamán pedig egyértelművé válik, hogy házasságukat – mint ahogy egész életüket is – a kősziklára építették. Ezért a jó házasság megalapozása már a társválasztás előtti időszakban megkezdődhet, mégpedig aktív szellemi élettel, Isten Igéjével való eleven kapcsolattal és a Szentlélek vezetésére való figyeléssel. Még idejében el kell kezdeni munkálni magunkban a krisztusi természetet, mivel bármely kapcsolatunk szempontjából döntő jelentőségű az, mennyire nyert uralmat bennünk az új természet, illetve mennyire vagyunk még foglyai régi indulatainknak, kitöréseinknek, szószegéseinknek vagy esetleg rosszindulatú pletykaságra való hajlamunknak, mely utóbbit még a megtérésünk előtt esetleg hajlamosak voltunk éles kritikai érzéknek nevezni…

A nagy döntés

Amikor aktuálissá válik számunkra a társválasztás, a házasodás, akkor válik különösen fontossá harmonikus, építő testvéri viszonyban élni más hívőkkel, hasznos módon tevékenykedni a közösségi életben és törekedni a békés, kiegyensúlyozott, jó kapcsolatra a környezetünkben élő minden emberrel. Ezért is fontos és rendkívül hasznos dolog egyre komolyabban tanulni azt a művészetet, hogyan lehet szeretetben, békességben élni bármely emberi közösségben – már házasság előtt is. Aki már fiatalon, egyedülállóként is tudatosan törekszik ennek a képességnek az elsajátítására, annak sokkal könnyebb lesz alkalmazkodnia egy másik és másnemű emberhez a házasságában. A jó házasságra való gondos felkészülés egy elkötelezett hívő számára tehát éppen nem a kétségbeesett kapcsolatteremtési kísérleteket, az állandó kóborlást és a mások szeretetét elnyerni igyekvő manőverezéseket jelenti, mivel az ilyesmiknek semmi közük az egészséges hitben járáshoz, ezek inkább a hitetlenség állapotának áruló jelei: zaklatottságról, a belső harmónia hiányáról és sok esetben még szeretetlenségről is tanúskodnak, amely jelenségek éppenséggel nem tükrözik az illető alkalmasságát egy kiegyensúlyozott házastársi kapcsolatra.

A társválasztásra való tudatos felkészülés egy viszonylag már érett szellemi-lelki magatartást feltételez, emiatt sem kívánatos, sem nem igazán ajánlatos ezzel a kérdéssel komolyan foglalkozni még a nagykorúság előtt. (A jó testvéri-baráti viszonyokra való törekvés persze minden korosztály számára ajánlott és gyümölcsöző.) Ugyanakkor természetesen akadnak a fenti kívánalom – azaz a nagykorúság utáni házasodás – alól kivételek, de ezek minden esetben egyedi elbírálás alapján értékelhetőek.

A mai hívő fiatalok valóban nagy kihívásokkal néznek szembe, amikor eldöntik, hogy a korjelenségektől függetlenül, minden körülmények között Isten Igéjének engedelmeskednek a társválasztás, illetve lebonyolítási módjának tekintetében is. Ez az elhatározás valóságos, bátor kiállást kíván az örökkévaló, természetfölötti értékek mellett, komoly hajlandóságot a test hangjának elhallgattatására és igazi szellemi erőnlétet az ellenpropaganda figyelmen kívül hagyására. Nem mindenki képes erre, hanem csak azok, akik ténylegesen értékelik az Evangélium igazságait, és akik őszintén odaszánták magukat az igei életmód maradéktalan megvalósítására. Az ilyeneket nem érdeklik az internetes ismerkedőoldalak kínálta lehetőségek, mert tudják azt, hogy egyrészt semmi keresnivalójuk nincs olyan mezőn, ahol a világ és az Egyház között nincs megbízhatóan meghúzott határvonal, másrészt meg amúgy is tisztában vannak azokkal a kockázatokkal, amelyeket az ilyenfajta tisztázatlan körülmények között felbukkanó személyekkel való ismerkedés rejt magában. Régebbi időkben ugyanis a cukrosbácsinak az arcát és gesztusait legalább látni lehetett – és még így is szó szerint életveszélyes volt efféle emberekkel csak pár szót is váltani…

Ma viszont óvatlan, tudatlan és a világ ízlésével, gondolkodásmódjával kacérkodó fiatalok minden megfontolás nélkül közzéteszik bizalmas adataikat, elárulják féltett belső tulajdonságaikat, és közprédává teszik egész személyiségüket, nem törődve a valóságosan létező kockázatokkal, amelyek az ismeretlenben való szörfözés rejtekhelyein leselkednek rájuk. A legtöbb esetben a szülők bibliai életmódjának hiánya, illetve a család üres, lapos, félvilági keresztény életvitele vezet ezekhez a felelőtlen magatartásokhoz.

Ha maga a család is gyakorlati materialista módon értelmezi a körülötte levő világot, akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy a legkevésbé sem zavarja a szülőket például az, hogy gyermekük születési adatai alapján azon a bizonyos társkereső weblapon automatikusan elkészítik a horoszkópját? Sőt, esetleg még egy gyülekezet pásztorainak, ifjúsági vezetőinek kell hosszas és fárasztó magyarázattal győzködniük az adott család tagjait, hogy ugyan legyenek már szívesek keresztényként keresztény világnézet és bibliai elvek alapján gondolkozni és cselekedni…

A kereszténység ugyanis nem az elnevezésben, nem is gyülekezeti tagságban mutatkozik meg, hanem abban, hogy valaki komolyan veszi-e Isten beszédét, és ahhoz igazítja-e az életmódját és gondolkodását, vagy pedig megtartja a külső mázat, eleget tesz bizonyos szokásoknak, előírásoknak – lehet ezt evangéliumi-karizmatikus módra is tenni –, egyébként pedig éli tovább az életét úgy, hogy Isten erejének, igazságainak nem enged semmilyen lényeges behatolást a személyiségébe, sem pedig döntő változtatást abban, hogyan építi kapcsolatait, hogyan és mivel tölti napjait, mit enged meg magának üres óráiban…

Az internet virtuális világában nem valóságos, hanem mesterségesen megkonstruált, hamisított személyiségek keresik egymás társaságát

A társkeresés és -választás a földi élet legfontosabb döntését hivatott elősegíteni, ezért nem túlzás azt állítanunk, hogy az ezen a területen űzött felelőtlen játszadozás rendkívüli veszélyekkel jár egyes felszínesen gondolkodó, a világot szerető, önfejű és függetlenségre vágyó fiatalok számára. Korunk generációjának szinte azt a legnehezebb megemészteni – és e tekintetben sok idősebb ember sem különb –, hogy „meg van írva”, „megmondatott” az igazság, nekem pedig az a dolgom, hogy megtegyem, amit Isten mond, mert így lesz jó dolgom, így lesz sikeres és áldott az életem, így lesz védelmem a viharok idején, és így lesz lehetőségem igazi értékeket hagyományozni a következő nemzedék számára. Ez viszont így túl egyszerű ahhoz, hogy a belül megfeszítetlen s emiatt nyíltan vagy burkoltan lázadó emberi természet csak úgy elfogadja azt – ne felejtsük, hogy az Édenkertben úgyszintén ez volt a kérdés: érvényesüljön-e maradéktalanul az Ige igazsága, vagy legyen az megkérdőjelezve, módosítva, sőt, egyenesen cáfolva, úgy, mint amit „nem kell azért annyira komolyan venni”…

Az igazsághoz való viszonyulás ma szintén két táborra osztja még a hívő embereket is. Szerencsére azért nincsenek kevesen azok sem, akiknek eltökélt szándékuk, hogy a Biblia útmutatásai szerint éljék életüket, akik nem kívánják a legcsekélyebb kompromisszumot sem elfogadni lelkiismeretük rovására, és akik nem bánják, ha kortársaik ugyanúgy idejétmúltnak és természetellenesnek bélyegzik megszentelt életvitelüket, mint ahogyan az ősvilág bevett és elfogadott módján élők annak idején nem tudtak mit kezdeni Noé világnézetével sem.

Ilyen módon tehát sokan vannak, akik Isten útmutatásai szerint akarják megalapozni és végigélni a földön házasságukat, és keresik, kutatják a témára vonatkozó isteni bölcsességet, amely témára vonatkozóan, mint mondtuk, sok és gazdag ismeretanyag és ezenfelül számos, mennyei látást közvetítő történet, tanítás szerepel az Írásokban. A leggyakoribb kérdés, amelyet őszinte hívők a világ minden táján meg akarnak fejteni, a következő: hogyan tudhatom meg, ki a nekem való társ, illetve milyen módon lehet ezt a személyt megtalálni?

Vajon létezik-e egy bizonyos forgatókönyv, valamilyen bevált recept az „igazi” felfedezéséhez, vagy sokféle módon történhet meg az a bizonyos „nagy találkozás”, amelynek alkalmával „ott belül” megszületik az „őhozzá tartozom” bizonyossága?

Ahogy már eddig is utaltunk rá, a Biblia sokszínű, gazdag képet ad istenfélő férfiak és nők egymásra találásáról, amely alapján azt mondhatjuk, hogy a találkozások módja sokféle, az érintett személyek döntése pedig – abban az esetben persze, ha pozitív példáról van szó – mindig egyféle, vagyis ugyanazon az alapon áll, nevezetesen a hit alapján. A hit, mint ahogyan a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetének nyitóverse mondja, „a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés” . Témánkra vonatkoztatva ezt úgy is kifejezhetjük, hogy mind a két félben van egy mély, belső bizonyosság arról, hogy az a bizonyos másik éppen az őhozzá tartozó személy, ő az, aki nem idegen, hanem valamiképpen mintha mindig ismerős lett volna, tehát egy kedves, közel való, számára erős vonzással bíró valaki, akivel örömest le tudná élni az egész életét – körülbelül ilyen rendíthetetlen meggyőződés jön létre egy fiatalemberben a menyasszonyával kapcsolatban, és fordítva is. Vajon ez szerelem-e, vagy ez lenne a szerelem? A Biblia elég óvatosan bánik ezzel a szóval, és a társválasztásról szóló történetekben mintha alig találkoznánk erősen fűtött érzelmekre való utalással, legalábbis viszonylag ritkán fordulnak elő ilyen esetek. Kivételt jelent e tekintetben az Énekek éneke, amelynek lapjain a romantikus szerelem érzéseitől a leglángolóbb házastársi szenvedélyig minden megtalálható, ugyanakkor még itt is azt látjuk, mintha a valódi cselekményhez csak a diszkréció sejtelmes függönyén át lehetne közelíteni – valószínűleg éppen a „felette nagy titok” természetéhez tartozik ez a finom fátyol, amely elfedi a szereplőket és bensőséges közösségüket.

A bibliai személyek házasodásának történetei tehát eléggé változatos képet nyújtanak arról, hogyan is találhat egymásra, és kötheti öszsze életét egy férfi és egy nő. Az egyik legjellegzetesebb, legtanulságosabb és egyben talán a leginkább példaértékű eset a Mózes 1. könyvének 24. fejezetében található elbeszélés, ezért most szeretnénk egy kicsit több figyelmet szentelni az itt elmondott eseményeknek, mivel ezek több olyan alapelvet tartalmaznak, amelyek a mostani hívőgenerációk számára is követendőek, még akkor is, ha a cselekmény a maitól gyökeresen eltérő kultúrában játszódik.

A szülők és a szerelem

A történet szerint az igen magas kort megért Ábrahám gondoskodni kíván arról, hogy fia, Izsák, megházasodhasson, mégpedig úgy, hogy a számára minden szempontból megfelelő, hozzá illő környezetből találja meg élete párját. Ezért esketi meg szintén idős és kipróbált szolgáját, aki egyúttal bizalmasa és vagyonának is gondviselője, arra vonatkozóan, hogy nem a közvetlen környezetükben élő kanaánita családok köréből szerez majd menyasszonyt az ő fiának. Ábrahám a hit atyja és példája a Bibliában. Mint szülőnek is gyakorolnia kell hitét, vagyis bíznia kell abban, hogy az ígéret szerinti fia sikeresen és Isten áldásával fog megnősülni. Ez szintén fontos igei táplálék mindazoknak, akik felnőtt gyermekeik szerencsés párválasztásában szeretnének reménykedni. Ábrahám a felnőttek szüleinek is hitpéldája: nem aggodalmaskodik, nem kételyeket mond ki, nem sápítozik a körülötte levő pogányok gonoszsága miatt, nem is retteg fiának jövőjére gondolva, hanem nyugodt méltósággal helyezi gyermekének sorsát az Úr kezébe. Bármennyire kevés ember is van, aki hozzá hasonlóan hisz az egy, igaz Istenben – mennyivel kevesebb, mint most –, ez a tudat nem gátolja hitét, és nem csökkenti reményét az Isten által lehetővé tett legjobb megoldást illetően. Ehhez a bátor hithez az is hozzátartozik, hogy Ábrahám nem akar világi, más isteneket követő lányt Izsák menyasszonyául, azaz kizárja a világgal kötött elvtelen kompromiszszumot a társválasztásra vonatkozóan. Ez a bibliai alapelv azóta is változatlanul érvényes, az Újszövetség szintén megerősíti azt az isteni útmutatást, mely szerint „ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?” (2Kor 6:14)

Ábrahám tehát világosan meghúzta a határt családja és a világ között. Ez nem jelentette azt, hogy nem tisztelte a világi embereket, épp ellenkezőleg, többször tanújelét adta szolidaritásának és aktív jóakaratának, gondoljunk csak a szodomai hadifoglyok kiszabadítására vagy a Makpelá-barlang megvételekor tanúsított korrektségére. Viszont családi ügyeiben is a végsőkig ragaszkodott az általa már oly régóta gyakorolt hitben járáshoz, azaz a hit beszédét szólta, és ennek megfelelően cselekedett. Úgy is mondhatnánk, hogy összhang volt a hite, a beszéde és a tettei között.

Ezt nagyon fontos szem előtt tartanunk a párválasztás esetében is. Ugyanis sok fiatal vagy esetleg már nem annyira fiatal személy kívánja napjainkban gyakorolni hitét arra, hogy Isten a legjobb, leginkább hozzá illő társat adja meg a számára, viszont a hétköznapokban sem nem úgy beszél, mintha valóban hinne ebben, sem nem cselekszik összhangban ezzel a várakozásával. Gyakran ismételgeti például ezt: „Úgysincs az én korosztályom képviselői között senki hozzám illő”, vagy: „Hát ez másoknak bejött, számomra nem működik”, és így tovább. Ami pedig a tetteket illeti, hitetlenségnek tekinthető, ha valaki lemondóan viszonyul az esetleges lehetőségek megnyilvánulásakor, nevezetesen akkor, ha egy bizonyos másvalaki érdeklődik az illető személye iránt, és szeretne vele találkozni. Ha nem abszolút képtelen elképzelés rejtőzik e mögött a szándék mögött – a teljesen irreális közeledési kísérlet természetesen más, érett és felelős emberekben is visszatetszést kelt –, akkor valóban indokolatlan lépésnek tartható, és a hitetlenség kategóriájába sorolható az a reakció, ha egy személy elzárkózik egy olyan ismerkedés lehetőségétől, amely első hallásra ugyan még nem lobbant fel hatalmas érzelmeket, de ennek későbbi megtörténtét semmi nem zárja ki. Az emberi élet gyakorlata ugyanis nem feltétlenül hasonlít a romantikus regények vagy szívfacsaró filmek által lefestett történetekhez. A sikeres házasságok sok esetben nem indulnak lángoló szerelemmel, hanem nagyon is hétköznapi találkozásokkal és beszélgetésekkel kezdődnek, amelyek során a fiatalember és a leány egyre kellemesebbnek találja egymás társaságát, egyre több közös témára, érdeklődési területre bukkannak, egyre nagyobb bizalommal és ragaszkodással kezdenek viszonyulni egymáshoz, és aztán a forró érzelmeknek is eljön az ideje… Maga a kiindulás viszont nem hasonlítható a Rómeó és Júlia idevágó jelenetéhez, bár a „megláttam és megszerettem” jelensége nem idegen a Bibliától, gondoljunk csak Jákob találkozására Ráchellel a kútnál – viszont, ha egybevetjük más hasonló bibliai történetekkel, akkor láthatjuk, hogy nem is tekinthető gyakori esetnek.

A mai hívő ifjú generáció nyilvánvalóan saját életvezetésének, bibliai módon elfogadható szokásrendszerének megfelelően alakítja ki társválasztásának gyakorlati megvalósítását

A találkozás, a megismerkedés módja ezek szerint sokféle lehet, amint Ábrahám kezdeményezéséből is kiviláglik, ugyanis egy adott helyzetben és kultúrában akár a szülők is elindíthatták az ismerkedés folyamatát – természetesen ma erre nincs igény a fiatal korosztály körében, de bizonyos etnikai és vallási közösségekben még hallani ilyen gyakorlatról, és nem is a legrosszabb házassági statisztikai eredmények fűződnek az ilyen tradíciókhoz. Természetesen újra érdemes hangsúlyozni, hogy semmilyen kényszer, erőszakos rábeszélés, semmilyen nyomásgyakorlás nem helyénvaló, még olyan környezetben sem, ahol a fiatalok elfogadják a szülői közvetítést a kapcsolatfelvételt illetően. Ilyen típusú közvetítések napjainkban ott adódnak – egyes etnikai és vallási közösségeken kívül –, ahol a szülők és a fiatalok olyan szoros szellemi közösségben, olyan erős bizalmi légkörben élnek, hogy például egy apa tökéletesen tisztában van fia vagy lánya elvárásaival, ízlésével, valamiképpen tudja azt, hogy gyermeke milyen házastársat szeretne, és rá tud érezni arra, ki is lehet valójában az a bizonyos személy. Ez a családi helyzet valószínűleg nagyon ritka napjainkban, de nem teljességgel lehetetlen. Mondanunk sem kell talán azt, hogy ilyesmit nem lehet és nem szabad mesterségesen utánozni és eljátszani, mert minden ilyen kísérlet súlyos bajokat, károkat okozhat a családban. Ami Istentől van, az minden esetben harmóniát hoz, békességet és egységet teremt, ami pedig nem ide tartozik, az zavart, frusztráltságot, viszályokat, nem egy esetben pedig komoly személyiségkárosodást eredményez. Ábrahámról viszont elmondhatjuk, hogy képes volt tökéletesen azonosulni fiának igényeivel, és ennek megfelelően elő tudta készíteni Izsák menyasszonyának kiválasztását, mégpedig úgy, hogy az érintett házasulandók egyike sem érezte kényszerítve magát erre a választásra. Nem más volt ez, mint a hit emberének és Isten prófétájának cselekvési módja és példája, amelyet a lényegét figyelembe véve tudunk ma megragadni és követni.

A gyülekezet is segítség

A mai hívő ifjú generáció nyilvánvalóan saját életvezetésének, bibliai módon elfogadható szokásrendszerének megfelelően alakítja ki társválasztásának gyakorlati megvalósítását, és ez, ha a korunk által erősen hangsúlyozott önállóság alapján történik is, mindaddig nem jelent problémát, amíg az adott személyek magatartása összhangban van Isten Igéjének szellemi és erkölcsi követelményeivel. Valójában nemhogy problémát nem jelent, ha a fiatalok a megfelelő időben megtalálják a hozzájuk illő társat, és tisztességesen összeházasodnak, hanem éppen egy nagyon egészséges jelenségről tanúskodik a keresztény gyülekezetben, nevezetesen arról, hogy könnyedén és spontán jönnek létre életre szóló, erős és stabil házasságok, családok, és ez rendkívül szerencsés, fontos és kívánatos folyamat a hívő közösségben. Ugyanakkor az is természetes, hogy nem mindenki számára egyszerű a társválasztás, akár férfiakról, akár nőkről legyen is szó.

Ha még nem sikerült…

Akik ezen a területen – akár hosszú éveken át is – bizonytalansággal küszködnek, semmiképpen sem szabad értéktelennek, szerencsétlennek vagy akármilyen tekintetben kisebbrendűnek érezniük magukat. Egyrészt, mert a Biblia, különösen az Újszövetség a tisztes egyedülálló állapotot nem alacsonyabb rendű helyzetnek, éppen ellenkezőleg, rendkívül tiszteletreméltó és értékes állapotnak tartja, s az örökkévalóság perspektívájából nézve előnyösebbnek és hasznosabbnak ítéli meg, mint a házas életformát. Ezt ma sokan hajlamosak olcsó vigasznak tekinteni, pedig Pál apostol erre a megállapításra nagyon is kielégítő magyarázatot ad az 1Kor 7:8,26,34 és 37–40 verseiben. A középkorban a jelek szerint az emberek sokkal jobban értették ennek a tanításnak a lényegét, mint napjainkban, igaz ugyan, hogy némelyek, nem is kevesen, hajlamosak voltak akkoriban ezt szélsőségesen értelmezni, míg ma az ellenkező irányú szélsőség a jellemző…

Másrészt a fent említett bizonytalanságoknak, látszólagos sikertelenségeknek számos ismeretlen oka lehet, ezért a legrosszabb az, ha valaki ilyen helyzetben magát hibáztatja, vagy a környezetét, és ha van még ennél is rosszabb, akkor az az, ha a gyülekezetén, netán a pásztorán kéri számon, miért maradt még el ez az áldás az életéből. Akármilyen abszurdnak tűnik is ez utóbbi magatartás, néha bizony előfordul, ami azért eléggé hasonlít Izrael fiainak a pusztában tanúsított viselkedéséhez, amikor is az Egyiptomból kimenekített nemzedék tagjai úgy keresték bajaikra a megoldást, hogy bármilyen valós és jogos szükségük támadt, azokat rendszeresen Mózesen kérték számon, miközben pedig keseregtek és zúgolódtak, tele voltak elégedetlenséggel, és még az addig történt jó dolgokat, nagyszerű csodákat és áldásokat is elfeledtette velük a be nem töltött szükségeik miatti csalódásuk és kiábrándultságuk. Isten véleményét erről a magatartásról jól ismerjük, és finoman szólva nem sok jót hoz az ember számára, ha nehézségeit, megpróbáltatásait ilyen módon dolgozza fel, mivelhogy az élet megoldatlan helyzeteihez, gondjaihoz való ilyenfajta viszonyulás, amelyet a pusztában vándorló nép első generációja oly sajnálatos módon tanúsított, nem volt egyéb, mint hitetlenség, amely aztán gyakran keserűségben és alaptalan vádaskodásban jutott kifejezésre. A házasság áldásának késése nem egy esetben hasonló testi reakciót vált ki némely hívőben. Ha az illető aztán nem hordozza ezt a kérését rendszeresen az Úr előtt az imakamrában, ha nem néz szembe becsületesen ezzel az életét nyomasztó teherrel, és ha büszkeségből nem akar esetenként igénybe venni pásztori szolgálatot, akár csak tanácsadás vagy őszinte beszélgetés formájában, akkor időnként úrrá lehet érzelmein a csüggedés, az elhagyatottság, az elvetettség, a „nem szeretettség” állapota, s ez később rögzülhet viselkedési stílusában, egész modorában, és úgy általában az emberekkel folytatott kommunikációjában. Ezek után pedig elkezdődhet nála az indokolatlan bezárkózás és védekezés, olyanfajta általános bizalmatlanság jöhet létre benne, amely miatt már a társválasztás témáját is tabuként kezdi kezelni mások előtt, ugyanakkor a kérdés lefojtva nyilvánvalóan jelen van az életében, ennek gondját viszont, mint hatalmas malomkövet, csak görgeti és görgeti maga előtt, és ez a kérdés, szégyenérzéssel párosulva, egyre elviselhetetlenebb és megoldhatatlanabb ügynek tűnik számára, ahogy az évek telnek – miközben úgy tűnik, nincs ebből a helyzetből kiút. Pedig igenis van! Amint látjuk, az előbb leírt magatartás csüggedt állapotra, azaz hitetlenségre utal, a megoldás pedig itt is a hit!

De hogyan gyakoroljunk hitet ilyen helyzetben? Úgy, hogy őszintén szembenézünk a problémánkkal, nem képmutatóskodunk önmagunk előtt, és egyúttal az Úr segítségével ledobjuk magunkról a kudarc, a vereség és más hasonló érzések kényszerzubbonyát – és ha ehhez szabadító szolgálat, tanácsadás, idevágó igei üzenetek gyakori hallgatása szükséges, akkor ezeknek a segítségével igyekszünk kitörni, vagyis elszántan megragadjuk mindazokat az eszközöket, amelyeket törvényes módon felhasználhatunk célunk eléréséhez. Nem feledkezünk el naponta az Úr elé vinni a kérésünket (időnként böjtölhetünk is e célból), tovább építjük hitünket a helyzetünkre vonatkozó igeversek rendszeres megvallásával, sőt, időközben azt is átgondolhatjuk, hogy családi tradícióinkban nincsenek-e véletlenül olyan tényezők, amelyek akadályt jelentenek számunkra sikerünk és kibontakozásunk útjában. Mert akkor nagyon is konkrét módon kell imádkoznunk ezeknek a gátaknak a lebontása érdekében, vagy esetleg jól előkészített szolgálatot kell igényelnünk, hogy a Szentlélek erős kenete szétzúzza a boldogulásunk útvonalába épített barikádokat, amelyekről az ördög már jó régen, észrevétlenül gondoskodott…

Előadás a Szent Pál Akadémián. A szolgálatra való felkészülés közben is születhetnek szent kapcsolatok

Ábrahám példájának a követése tehát abban áll, hogy nem a nehézségekre, a hosszú idő elteltére és a látszólag megoldhatatlan helyzetre nézünk, hanem mindezt átértékeljük úgy, hogy közben bizalmat szavazunk az Úrnak, és ennek megfelelően beszélünk és cselekszünk ezután – aktívan munkálva magunkban az áldást az Úrral való kapcsolat építésével és az emberek közti hasznos és értelmes tevékenykedéssel. Nem tekintjük többé tragikusnak jelen helyzetünket, hanem tudatában maradunk személyes értékünknek és méltóságunknak, amely elidegeníthetetlen osztályrészünk, egyrészt mert Isten teremtményei vagyunk, másrészt mert a názáreti Jézus Krisztus az életét adta értünk, és ezzel felbecsülhetetlen értéket adott a létezésünknek, mely érték nem függ attól, hogy az emberek mennyire szeretnek, vagy egyáltalán elfogadnak-e, mivel a megváltás által Istennek, az Atyának szeretett és befogadott gyermekeivé lettünk. Ezt a „királyi gyermek” tudatot házasként is őriznünk kell magunkban, mert az egészséges identitás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki valóságosan szeretni tudja a társát – sőt általánosságban az embereket is. Ezért hadat kell üzennünk mindenféle elvetettségnek, elhagyatottságnak, magányérzésnek, és akiben ezek az érzések legyőzhetetlennek tűnnek, annak szellemi szolgálat által meg kell szabadulnia démonikus kötelékeiből. Ide tartozik még a depresszió, az általános kedvetlenség és a passzivitás is, mivel az ilyen tulajdonságok és jelenségek a házasságra való alkalmatlanság jelei lehetnek, és hátráltatják az egészséges kapcsolatteremtésre való képességet, amelyet viszont Isten ereje által meg lehet nyernünk. Nem érdemes szégyellni azt, hogy sok esetben beteg családból, beteg kapcsolatrendszerből, sok súlyos, negatív tapasztalattal terhelt nemzeti környezetből jövünk – Jézus azt mondta, hogy éppen nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Csak akkor van baj, ha egyesek a betegségről azt állítják, hogy az egészség. De pontosan ezért tartjuk fontosnak a magunkkal szembeni őszinteséget, hogy ez ne így legyen – és erre az őszinteségre szükség van családi vonatkozásban is: ha ugyanis a családban napirenden volt a válás, gyakoriak voltak a rossz házasságok, vagy állandó veszekedések, viszályok dúlták a kapcsolatokat, és ha a szülők némely esetben még meg is átkozták a gyermeküket, azt kívánva, hogy nehéz és keserves sorsa legyen – akkor a büszke tartást levetve oda kell fordulnunk életünk nagy orvosához, Doktor Jézushoz, ugyanis garantáltan nála van a megoldás kulcsa jövőnk jobbra fordulásához. Mivel van Megváltónk, nincs számunkra reménytelen jövő, kilátástalan helyzet, nincs elérhetetlen (jogos) cél, különösen akkor, ha abból a bizonyos fajta hitből csak egy mustármagnyi is van bennünk… (Mk 11:22–24) És bizalommal, Isten szeretett gyermekeiként járulhatunk oda a kegyelem királyi székéhez (Zsid 4:16), sokkal nagyobb biztonsággal, mint tette azt annak idején Eszter királyné, aki azért vállalta az akkor hatályos törvények ellenére is a belépést férjének, a királynak a tróntermébe, hogy közbenjárhasson halálra ítélt népéért. Nekünk már ígéretünk van arra, hogy kéréseinkkel beléphetünk a mennyei trónterembe, és kedvező elbírálást is kapunk, ha nem vagyunk félénkek és hitetlenek. Ha ott, Ahasvérus esetében is kiderült, hogy a király alig várta, hogy a királyné kívánságát teljesíthesse, akkor nyilvánvaló, hogy mi sem várhatunk ennél kevesebbet, sőt, mennyivel inkább bízhatunk abban, hogy a mi Urunk is kész megadni nekünk a mennyből minden odafelvaló és földi jót, ha már a legnagyobbat, a saját életét képes volt odaadni értünk.

Eliézer és Rebeka (Gustave Doré grafikája)

A közvetítő

Hitben kell tehát járnunk ahhoz, hogy Ábrahám utódaiként elnyerhessük az ígéreteket. Eredeti történetünknek egy másik tanulsága az, hogy Ábrahám nem szégyellt közvetítőt felkérni tervének megvalósításához. Nem volt természetesen mindegy, ki ez a személy. Jelen körülmények között egy teljesen megbízható, hűséges, értelmes, megszentelt életű ember volt beavatva Ábrahám családi titkaiba, olyan, aki már sok éven át bizonyította, hogy minden területen urának javára tevékenykedik, és sikerrel is végzi munkáját. Ennél alább nem szabad adni senkinek sem. Aki ehhez hasonló kérdésekben keres tanácsot, szintén alaposan meg kell fontolnia, kit tisztel meg bizalmával – ugyanakkor persze nem szükséges a kelleténél többet aggályoskodnia sem emiatt –, tulajdonképpen mindenkinek elég Jézus útmutatását követve egy ember életének a gyümölcseit figyelembe vennie, tudván azt is, hogy a gyümölcsök nem egyik napról a másikra teremnek – ezek alapján feltétlenül érett, elkötelezett, szellemi ember kell legyen az, aki ilyen ügyekben tanácsot tud adni. Ezenfelül még az is fontos, hogy ez a tanácsadás illő módon történjen, vagyis úgy, hogy erre a bizalmas beszélgetésre lehetőség szerint azonos nemű szolgálóval kerüljön sor – és az is megfelelő keretek között menjen végbe –, de egy kellően kipróbált és erre a feladatra alkalmas házaspár is sokat segíthet a tanácstalanságával küszködő hívő fiatalon. Mindenképpen kulcsfontosságú szüntelenül szem előtt tartani azt a tényt, hogy a házastársat az Úr adja, és nem emberek: „A ház és a marha atyától való örökség, az Úrtól van pedig az értelmes feleség” (Péld 19:14), ezért ostoba dolog bárkin is számon kérni ennek az áldásnak a hiányát, viszont józan és bölcs pásztorok, tanítók sokat segíthetnek a gondok, akadályok leküzdésében és az esetlegesen jelentkező csüggedés visszaverésében. Ha valaki egy bizonyos személy iránt érdeklődik, és bizalmába avat egy érett szolgálótestvért, akiről biztosan tudja, hogy az információt szolgálati titokként kezeli, és nem használja fel illetéktelen módon, például pletykálásra, akkor adott esetben az illető szolgáló megkérdezheti az említett másik felet, vajon őbenne is hasonló érdeklődés és vonzalom van-e az előbbi személy iránt. Ha igen, akkor egy baráti szintű találkozóra sor kerülhet a felek között, és a többit már eldönthetik ők maguk. A szolgálóknak lelki nyomással, szubjektív véleményalkotással, személyes szimpátián alapuló hozzászólással nem szabad befolyásolniuk a kezdődő vagy alakuló kapcsolatokat, ez egyszerűen istenfélelem kérdése. Még negatívabb lehet az a példa, ha a szolgáló személyes érdekeltség alapján erőltet vagy tilt meg egy pár számára találkozót, a manipulatív szolgálat ugyanis gyakran már a varázslás felségterületére sodorhatja a felelőtlen lelkigondozót.

Ezért kell nagy óvatossággal, tisztelettel és önmérséklettel kezelni az emberi sorsokat befolyásoló ügyeket, mert minden hatásgyakorlásért felelősséggel tartozunk az Úrnak, és számot is fogunk adni minden cselekedetért, amelyek mások életére befolyást gyakoroltak, akár jót, akár rosszat. A személyes szolgálat és a lelkigondozás egyáltalán nem játék, és semmiképpen sem eszköz önmagunk kifejezésére, hanem olyan munka, amelyben sok tapasztalatra és állandó taníthatóságra van szükségük az abban részt vevőknek. És ami témánk tekintetében továbbra is változhatatlan alapelv: mindenki maga választja meg házastársát, így tehát a végső döntést szintén mindenki maga hozza meg, ezért még ismételt felkérésre sem vállalhatja át senki ezt a feladatot és felelősséget!

Nagy óvatossággal, tisztelettel és önmérséklettel kell kezelni az emberi sorsokat befolyásoló ügyeket

Nélkülözhetetlen a hit

Visszatérve Ábrahámhoz: ő tehát megbízta kipróbált és hűséges szolgáját, hogy az általa megadott útmutatás szerint találja meg és hozza el a megfelelő menyasszonyt fiának, Izsáknak. Az 1Móz 22:20–24 versei elárulják, hogy Ábrahám már rendelkezett információval Rebeka létezéséről, csak abban nem lehetett még biztos, hogy ez a személy valóban az a kiválasztott feleség-e, aki Izsák társa lesz, illetve hogy hajlandó lesz-e ez a lány eljönni a messzi Kánaán földjére. Ugyanakkor a szolga kérdésére, miszerint visszavigye-e Izsákot oda, ahonnan apja sok évvel ezelőtt már eljött, ha a menyasszonyjelölt nem kívánna útra kelni az ismeretlenbe, Ábrahám a következőket válaszolta: „Az Úr, az égnek Istene, aki engemet kihozott az én atyámnak házából és az rokonságomnak földjéről, aki szólt nékem és megesküdött nékem, mondván: A te magodnak adom ezt a földet, elbocsátja az ő angyalát teelőtted, hogy onnan végy az én fiamnak feleséget.” (7. vers) Ez volt tehát Ábrahám hitbeli látása, meggyőződése: ha Isten már előzőleg is félreérthetetlenül vezette őt, és lépésről lépésre beteljesítette mindazt, amit azelőtt megígért, akkor most is ugyanúgy be fog avatkozni az életükbe, és természetfölötti módon segíteni fog abban, hogy Izsák megtalálja az egyetlen, igazi társát. (Ne felejtsük el, hogy Izsák születése előtt az Úr és angyalai látogatást tettek nála, illetve amikor engedelmesen ráhelyezte Izsákot az áldozati oltárra, szintén az Úr angyala szólt hozzá, és erősítette meg számára a szövetség Igéit.) Erre valaki netalán ezt felelheti: „Igen, de az én életemben eddig sem tapasztaltam angyali látogatásokat…” Ezt egyrészt nem tudhatjuk biztosan, különösen akkor nem, ha már átéltünk olyan dolgokat, amikor nehéz helyzetekből váratlanul és szokatlanul gyorsan szabadultunk meg, vagy amikor valamilyen kérésünk hirtelen és kissé megmagyarázhatatlan módon teljesült. Másrészt pedig az Újszövetségben magával a Fiúval, illetve a Szentlélekkel kerültünk közösségbe, és ennek messzemenően nagyobb eredményeinek kellene lenniük, mint amilyenek az ószövetségi szentek életében történő természetfölötti megtapasztalások voltak, ahogyan ezt láthatjuk is az Apostolok cselekedeteinek könyvében szereplő Egyház életéből. Nem Isten tehet ugyanis arról, hogy kicsi a hitünk, és korlátozott a képzelőerőnk. Viszont annak sincs akadálya, hogy akár a mai naptól fogva megtanuljunk új módon járni a hit útján, és akár magunk, akár mások számára meg tudjunk ragadni olyan áldásokat és adományokat, amelyekkel eddig nem rendelkeztünk.

Ábrahám tehát ki merte mondani hitben azt, hogy Isten hűségesen be fogja teljesíteni ígéretét a következő generációra vonatkozóan is, vagyis ő olyannak ismerte meg az Urat, mint akinek „nemzedékről nemzedékre való a hűsége” (Zsolt 100:5b).

A végső döntést mindenkinek magának kell meghoznia

Legyen mit adni

A szolga ezek után elindult Nákhor városába tíz, ajándékokkal gazdagon megrakott tevével. Ennek az apró részletnek is fontos üzenete van számunkra: nagyon lényeges dolog a lehető legjobban „felpakolva” indulni a házasságba, azaz minél több tudás, jó képesség, esetleg anyagi javak vagy lehetőségek, de legfőképpen szellemi-erkölcsi javak birtoklásával, hogy ilyen módon legyen mit adni a jövendőbelinek. Ez nem jelent görcsös erőlködést egy rakás diploma megszerzésére vagy luxuscikkek felhalmozására, hanem csak azt a bibliai gondolkodásmódot tükrözi, mely szerint „jobb adni, mint kapni”. A házasságba keresztényként nem úgy kell belépni – legalábbis nem kizárólag úgy –, hogy „vajon én mit fogok belőle kapni?” Természetesen ezt is meg kell a maga helyén és idejében vizsgálni. De Izsák küldötte mégis úgy indult útjára, hogy az adásra, a javak közlésére készült fel a legmesszebbmenő módon. Ez elárulja a Biblia álláspontját arról, hogyan kell egy férfinak megtenni az utat a házasodás felé: kilépni önmagából, a kizárólagosan egyéni, egocentrikus életpályaképből, a saját nagyság- és karrierorientáltság életformájából, és rátérni az adás központú életvitelre, a letett élet értelmének és szépségének a megtalálására, a „másikért élés” gyümölcstermő ösvényére, melynek során azt, amit önmagából látszólag elveszít: időt, pénzt és egyéb, szeretetből adott dolgokat, az rövidesen mind kamatozni fog feleségének és gyermekeinek életében, vagyis az ő áldozatos munkája a család virágzásában fog megmutatkozni.

Ábrahám szolgája a megfelelő időben meg is érkezett a célállomásra, és az akkori viszonyok szerinti egyik legfontosabb és legforgalmasabb helyen állt meg kis karavánjával: a forrásnál, ahová a környék asszonyai és leányai reggel és este vizet meríteni jártak. A küldött itt imában fordult a Mindenhatóhoz, és azt kérte – mégpedig nagyon konkrét módon –, hogy még aznap megtalálhassa azt a személyt, akiért idejött: „Legyen azért, hogy amely leánynak ezt mondom: Hajtsd meg a te vedredet, hogy igyam, és az azt mondja: igyál, sőt a te tevéidet is megitatom: hogy azt rendelted légyen a te szolgádnak, Izsáknak, és erről ismerjem meg, hogy irgalmasságot cselekedtél az én urammal.” (14. vers) Érdekes és sokatmondó imakérés volt ez. Nyilvánvalóan csak egy imádkozó és szellemcentrikusan élő ember mer ilyen világos jelet kérni az Úrtól, ő pedig minden megnyilvánulásában ilyennek mutatkozik. Ezenkívül még szembetűnik ennél az embernél az, mennyire ő sem önmagának, nem önmaga céljainak él, hanem saját élete mintegy el van temetve az urának és ura családjának a szolgálatában, és tulajdonképpen csak ez a hivatás érdekli, ez vezeti minden lépését, ez határozza meg gondolatait, beszédét – még imáit is.

A szív elrejtett embere

Miért tartotta a szolga fontosnak, hogy a leendo feleség ezt a választ adja a kérésére? A kérdésünkre adott válasz megvilágítja az „ideális feleség” kategóriáját a bibliai gondolkodás szerint: ez az imában említett és jelként kért felelet ugyanis azt jelenti: „Nemcsak azt teljesítem, amit kértél, hanem annál jóval többet adok, sokkal többet teszek, mert segíteni akarok, és örömmel teszek meg érted mindent, ami csak erombol telik.” Tíz szomjas teve megitatása egy hosszas sivatagi utazás után nem akármilyen teljesítmény, komoly erofeszítést, sot áldozatkészséget feltételez egy fiatal lány részérol, ezenkívül még figyelmességet és a mások szükségeire való érzékenységet is elárul. Láthatjuk, hogy a bibliai gondolkodásmód nem azokat a tulajdonságokat tartja fontosnak, amelyeket a világ vagy a mai korszellem hangsúlyozna, hanem az emberi természet értékelése kapcsán egészen más jellemvonásokat emel ki. Péter apostol elso levelében hasonlóan azt tartja lényegesnek, hogy egy no „a szív elrejtett embere” legyen, „a szelíd és csendes szellem romolhatatlanságával, ami igen becses az Isten elott” – tehát a személyisége békességet, harmóniát sugározzon, és oszinte jóakarat, kedves segítokészség mutatkozzon meg magatartásában.

Lehet ilyennek lenni a 21. század elején is, a mostani kultúra keretei között is. A bibliai világkép pedig nem változik, Isten ízlése évmilliók elteltével is ugyanaz marad. A fent említett ima úgyszintén ezt az óhajt, elvárást tükrözte, mert Ábrahám háza népe maradéktalanul igei elveket vallott. És ami több, mint természetes fejlemény ezek után: még be sem fejezte a szolga az imáját, máris megjelent a forrásnál egy szép arcú, tiszta tekintetu lány, aki történetesen Rebeka volt, Ábrahám testvérének unokája, s aki azért jött, hogy aznap este is, mint mindig, vizet vigyen a család számára. A szolga tisztelettel inni kért tole, o pedig nemcsak hogy adott neki annyit, amennyivel a szomját olthatta, hanem azonnal felajánlotta, hogy a tevéknek is merít, „míg eleget nem isznak”. Íme, az azonnali imameghallgatás!

Nem csoda, hogy a szolga – akit más helyen Eliézer néven említ az Írás – teljesen megdöbbenve és lenyugözve állt ott egy darabig, olyan váratlanul érte ot ez a válasz, amely hajszálpontosan megegyezett az általa imában kért segítokész ajánlattal: akkor hát ez a lány lehet az Isten által Izsáknak kijelölt feleség…? Rebeka viszont nemcsak beszélt, hanem cselekedett is: egymás után merte és öntötte a teli vedreket az itatóvályúba, és valóban megitatta az összes, az utazásban elfáradt és kitikkadt tevét.

Ez a jelenet beszédes módon tükrözi, milyen tulajdonságok tették Rebekát vonzóvá Izsák számára. Szép volt, tiszta és kedves, sot láthatóan szolgálatkész. Szeretett dolgozni, a történet minden részlete egyaránt azt a benyomást erosíti meg bennünk, hogy személyében egy szorgalmas, alázatos és istenfélo lánnyal van dolgunk. Személyiségét egyúttal áthatja egy leheletfinom deru, vidámság: ez a szent életben felnott fiatalok kiváltsága, akiknek a szellemét nem fertozte meg a tisztátalanság, tehát nem ismerik a beszennyezett tisztesség okozta terheket és az ugyaninnen származó, koravénné tevo gonosz eroket. Érdemes tisztaságban, bibliai szentségben felnoni, ez sok más elonye mellett az ifjúság frissességének, jókedvu gondtalanságának a biztosítéka is. Akinek pedig felnott korában adatott a kegyelem a megtérésre, annak szintén rendelkezésére áll az Úrban a gyermeki ártatlanságból eredo, felszabadult öröm, mint ami a jó lelkiismeret velejárója, azaz a Szellemben járás boldog tartozéka. Rebeka üde és életvidám volt, a napi feladatok nyilvánvalóan nem nyugöt jelentettek a számára, hanem jó értelemben vett kihívást, sok lehetoséget arra, hogy a család érdekében próbára tegye erejét, ezáltal pedig gyümölcsöket hozzon a kis közösség javára. Az is belso szépségéhez tartozó tulajdonsága, hogy láthatóan egyfajta finom tartózkodással viseltetett a távolból felbukkant utazó felé, vagyis, úgymond, „tudott viselkedni” – tehát sem bizalmaskodásra, sem pedig huvös távolságtartásra nem volt hajlamos, tökéletesen értette és érezte az egyensúlyt, amely az egészséges kommunikációhoz oly nélkülözhetetlenül hozzátartozik. Ma ezt valószínuleg úgy fejeznénk ki, hogy nagyon intelligensen társalgott a váratlanul felbukkant, idegen utazóval: pontosan tudta, mennyi bizalmat és kedvességet adhat ebben a szituációban úgy, hogy magatartásával egyben megfelelo távolságot is tartson beszédpartnerével szemben. Ez a kellemes, ugyanakkor kelloen visszafogott magatartási stílus nem elhanyagolható elonyt jelent a mai hívo közösségben sem, ennek az üzenete még a lélegzetelállító szépségnél is többet mond – és sokkal nagyobb szükség is van rá…

A szépséget a Biblia egyébként nem a mai, muvi úton eloállított és üzleti célokra használt mivoltában értelmezi. Rebeka belül és kívül egyszerre volt szép, ártatlanság és fiatalos ero áradt a személyiségébol, ezért a szépsége igazi, eredeti módon érvényesült, és nagyszeru, nemes cél érdekében kamatozott. Szépnek lenni egyébként jó dolog, és a Biblia szerint sem hátrány – viszont nagy szükség van arra, hogy a jó külso adottságokkal megáldott ifjú vagy ifjú hölgy ezt a talentumát istenfélo és alázatos módon rendelje alá a magasabb rendu, szellemi értékeknek, és semmiképpen se fuvalkodjon fel külseje miatt. Ugyanis a Szentírás említ egy bizonyos illetot, aki saját szépségétol megrészegülve kevélységre és lázadásra adta magát, mely után hamar bekövetkezett szégyenletes bukása a szellemvilágban… Ez a valaki a szép embereket minden idoben és korban szereti megkísérteni a felfuvalkodottsággal azért, hogy aztán a saját pályafutását is odakölcsönözhesse nekik. Ezért az Úrban járó emberek még idejében eldönthetik, hogy a tükörbe nézve sohasem fognak maguktól megszédülni…

Igazi szépség

Visszatérve a forráshoz: szinte képszeruen elottünk van az a jelenet, amelyben a lány mosolyogva, de tiszteletteljes távolságot tartva társalog az idos ismeretlennel, ugyanakkor gyermeki bizalommal mégis boven a kérésén felül cselekszi vele a jót. Ilyen tehát a bibliai értelemben vett noideál: a belso szépség az egész személyiségére kisugárzik, vagyis áthatja az illeto egész lényét, ezért neki már egyáltalán nincs szüksége arra, hogy a kelleténél jobban éljen a szépségipar nyújtotta eszközökkel, de arra sincs szüksége, hogy sóhajtozzon egyes külso adottságbeli hiányosságai miatt. Az istenfélo no elsosorban a belso, szellemi szépségre teszi a hangsúlyt, azaz például szeret imádkozni, szeret idot tölteni az Úr jelenlétében, igyekszik megismerni Isten Igéjének igazságait, és közben azt is hagyja, hogy az Ige kézbe vegye, formálja belülrol a karakterét, hogy az Úr Szelleme folyamatosan változtassa, érlelje szellemét és lelkét, így aztán egy ido elteltével már egyre több szellemi gyümölcsöt fog hozni, elorejut a szeretetben, béketurésben, szelídségben és így tovább. Természetesen ezzel együtt a külsejét is egyre bölcsebben és eredményesebben fogja ápolni, hiszen Isten ígéretei az egész ember, az egész személyiség számára szólnak, és mindnyájan valóban felelosséggel tartozunk a tekintetben, hogyan tartjuk karban testünket is. De a jókedvu, belso energiáktól duzzadó ember mindig szívesebben ápolja, gondozza magát, és mindig nagyobb kedvvel, élvezettel öltözködik is, mint a szellemi életben passzív, depresszióval küszködo, hitben gyenge lábon álló férfi vagy no.

Ezért a Biblia minden körülmények között a szellemi, a belso szépség elsodlegességét hangsúlyozza, ahogyan Péter és Pál apostolok is egybehangzóan ezt jelentik ki a nok számára adott útmutatásaikban: „Akiknek ékessége ne legyen külso, hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevésébol való, hanem a szívnek elrejtett embere…” (1Pt 3:3–4a) „Hasonlatosképpen az asszonyok tisztességes öltözetben, szemérmetességgel és mértékletességgel ékesítsék magukat, nem hajfonatokkal és arannyal vagy gyöngyökkel vagy drága öltözékkel, hanem, amint illik az istenfélelmet valló asszonyokhoz, jó cselekedetekkel…” (1Tim 2:9–10) A házas Péter és a nem házas Pál ugyanazt igyekeznek megértetni: tudniillik azt, hogy az igazi szépség nem elsosorban kívülrol, hanem belülrol jön létre, és még egyszer hangsúlyozzuk, hogy az értelmes, istenfélo noknek ezt figyelembe véve kell munkálkodniuk azon, hogy külso megjelenésük elonyös legyen. Nem arra kell tehát törekedniük, hogy külsejükkel lefegyverzo benyomást tegyenek, azaz hódítsanak, sot még arra sem, hogy ezzel vonják magukra mások figyelmét, hanem önmagukat is meg kell gyozniük és arra nevelniük, hogy elsosorban és legfoképpen az Urat szeressék és keressék, ezzel együtt pedig inkább építo beszédükkel és cselekedeteikkel, mint mással szerezzenek maguknak hírnevet a gyülekezetekben. A szellemi életben való aktivitás, az Úr oszinte keresése fogja ugyanis megorizni az egyedülálló hölgyeket attól, hogy noi méltóságukat feledve férjvadászatra induljanak a hívo közösségben, és hogy emberi tartásukat is feladva méltatlan vetekedésekbe, irigységtol vezérelt, rosszindulatú pletykaságokba keveredjenek, vagy hogy mások beszélgetéseire, esetleges találkozásaira leselkedve mások örömének, boldogságának a kerékkötoivé váljanak, s egyúttal folytonosan a „savanyú szolo” ízlelgetésére legyenek ítélve, mivelhogy Isten egy életképes gyülekezetben az ilyen magatartásokat legfeljebb az emberek szánalmára tartja fenn. Egy nonek ahhoz, hogy vonzó és szent értelemben (tehát mint leendo feleség) kívánatos személy lehessen hívo körökben, nem szabad kiéhezett farkasként kóborolnia a közösségben, nem szabad mindenestol elmerülnie a frusztráltságban és önsajnálatban, mint aki kétségbeesetten törtet, verekszik és lökdös félre másokat az útjából, ha másként nem, akkor a beszédével. Amint már azt elozo tanulmányunkban leszögeztük – de ezt sohasem lehet eleget ismételni –, van egy bizonyos testi és féktelen noi férjkeresési stílus, amely rendkívül visszatetszo (mondjuk ki oszintén? – visszataszító…), és persze átlátszó is a megszentelt életu gyülekezeti tagok számára, és mivel az eredményeket tekintve ez mindeddig a százszázalékosan kontraproduktív gyakorlatnak bizonyult, emiatt talán remélhetjük, hogy ebbol az értelmetlen és önmagára nézve is megalázó viselkedésbol minden, magára valamit adó hölgy elobb-utóbb igyekszik megtisztulni, ha másért nem, akkor a saját, jól felfogott érdekében. (Lásd errol még bovebben: 1Tim 5:11–15.)

Rebekát nem futötték testi vágyak, és a gondolatai sem jártak állandóan a férjhez menés körül. Az emberi kapcsolatokban valódi oszinteségrol, egyenességrol és nyilvánvaló jóindulatról tett tanúságot, személyisége jó értelemben áttetszo, világos és kiszámítható volt. Segítokészsége mögött nem állt semmilyen hátsó szándék: nem valami jövobeli érdek vagy haszon kilátása vezette cselekedeteiben, nem is valami feltételezett jutalom reményében tette a jót. Nem önmagát akarta ilyen módon elfogadtatni, tehát nem szándékozott a szolgára nagy benyomást tenni nagy teljesítményével, ami meggyozo tanújelét adja annak, hogy nem volt sérült, bizonyítási kényszer hatása alatt álló, egoista személyiség. Rebeka egyszeru, természetes és egészséges lelku lány volt, aki számára az számított magától értetodonek, hogyha valaki tisztességgel kér tole valami jogos és szükséges dolgot, akkor a kértnél is többet ad. Ott benn a szellemében már mélyen meggyökerezett az adásra, a jó cselekvésére való készenlét, amely jellemvonást ezek szerint, bibliai értelemben, az egyik legvonzóbb noi tulajdonságnak tarthatunk, ha ez – ahogyan már említettük – oszinteséggel párosul, azzal tehát, hogy az illeto mindezt ténylegesen a másik javára és nem önös érdekbol teszi. Ezt a mentalitást még egy jellemzo szóval leírhatjuk: szabadság!

A féktelen női férjkeresési stílus rendkívül visszataszító…

Mindezek mellett a külso megjelenés megfelelo módon való gondozása sem elhanyagolandó a hívo nok számára, és sajnálatos az a félreértés, amely miatt az ízléses és választékos öltözködést, az ékszerek viselését, a smink és az elegáns hajviselet biztosította elonyöket nemhogy nemkívánatosnak tartják, hanem egyenesen kriminalizálják is egyes vallásos közösségekben. Holott éppen az ilyen és ezekhez hasonló eszközök józan és mértékletes alkalmazása járul hozzá kello mértékben ahhoz a kellemes és tiszteletre méltó benyomáshoz, amelyet egy mai viszonyok közt élo hívo nonek feltétlenül keltenie kell maga körül. Pál és Péter apostolok nem az elhanyagolt, ápolatlan, igénytelen külso megjelenést állították példaképül az Egyház tagjai elé, hanem csak a túlkapások, a mértéktelen szépítkezési hajlam és a külso adottságokkal való tisztességtelen visszaélés ellen kívántak fellépni. Így tehát az o szemléletük szerint nem elfogadható például a kihívó öltözködés, amely arra szolgál, hogy egyes nok bizonyos testrészeikre felhívják a figyelmet – ugyanez elofordulhat persze férfiakkal is –, ezért minden esetben gondot kell fordítani arra, hogy a ruházatnak takarnia kell, és nem, úgymond, „sejtetnie”. A feltuno és szélsoségesen drága ruházat szintén nemkívánatos üzenetet közvetít viselojérol, mint ahogyan a meggondolatlanul felrakott ékszerhalmaz is. Sem a rikító színek, sem a „szürke egér trend” nem mondható hasznosnak és áldásosnak egy hölgy megjelenési kommunikációja szempontjából, ezért a szellemi újjászületésünk után egyáltalán nem fölösleges idofecsérlés újratanulnunk azt, hogyan szerezzünk be és viseljünk korszeru, kellemes és jó benyomást közvetíto ruházatot, vagyis azt, hogyan tanúskodjunk megjelenésünkkel is arról a belso harmóniáról és szentségrol, de egyúttal jó ízlésrol is, amelyet az Úr jelenléte hozott létre bennünk. Ha az öltözködésünkben is tiszta, egészséges motívumok kapnak helyet, akkor nem lesz probléma megtalálni a helyes egyensúlyt a modernség és a bibliai elvek által megkövetelt tisztesség között.

Rendíthetetlen segítokészség

Visszatérve a Rebeka személye által megismert bibliai notípushoz: az elozoekben tehát megállapítottuk, mit jelent a bibliai értelemben vett szépség – és itt szót ejtettünk a belso harmónia kisugárzásáról, az ízléses, finoman elegáns, gondozott, ápolt külso megjelenés szükségességérol, a megszentelt, szellemközpontú életvitel fontosságáról és az egyenesség, a természetes jóakarat, a jó cselekedetekre való készenlét elmaradhatatlan voltáról –, mivel mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy kirajzolódjon elottünk az Isten által kedvelt és az O beszéde alapján pozitív példaként megjelenített no teljes képe. A szorgalomról, a pozitív célokért való bátor küzdoszellemrol még annyit tennénk az elmondottakhoz, hogy a hasznos feladatok végzésében történo aktivitás, a jó ügyek érdekében hozott áldozatokra való hajlandóság valóban nemes emberi tulajdonságok, és különösen kedves, derus, fiatalos ízt kölcsönöznek egy no személyiségének. Még keresztény körökön kívül is gyakran látni emberbaráti célokért vagy egyéb társadalmi érdekekért küzdo, magukat nem kímélo, sokéves munkában fáradhatatlanná vált hölgyeket, akik valósággal árasztják magukból a jóakaratot, a kifogyhatatlan segítokészséget, és a velük való találkozás többnyire arról tanúskodik, hogy az ilyenek valamiképpen mindannyian boldog, kiegyensúlyozott emberek – mivel az életüket feltették mások terhének a hordozására és embertársaik boldogulásának elosegítésére.

A Hit Gyülekezete tagjai ételt osztanak a hajléktalanoknak

Ez a mások iránti rendíthetetlen segítokészség és jóakarat fontos tényezo egy no segítotárssá válásának folyamatában, azaz konkrétan a házasodásában is. Nélkülözhetetlen velejárója ugyanis ennek a szerepnek az áldozatvállalás, a nagylelkuség, a szívós kitartás és a többiek javára szóló tevékenykedésben jelen levo, szunni nem akaró buzgalom, más szóval a folytonos vetés mások életébe. Lényegét tekintve ez a feleségnek és az anyának is a legjellemzobb magatartása nap mint nap. És ezt, amint mondtuk, valamilyen szinten és minoségben a világi nok is felismerik és gyakorolják – hogyne volna akkor ez elengedhetetlen az Úrban járó, Isten Igéjét tanulmányozó emberek számára? Segíteni másoknak, szorgalmasan tenni hasznos dolgokat a szükségben szenvedok számára, adni, vigasztalni, szolgálni a szenteket és a kívülállókat egyaránt: ez az az életmód, amelyben elfelejthetjük a bennünket kínzó hiányérzéseket, a gyakorta feltámadó magány tudatát, ezáltal tunik el a keseruség, a frusztráltság, a feleslegesség hangulata és még ezenkívül sok más, gyötro velejárója az egyedül töltött éveknek, ugyanis az adás és a szeretetkisugárzás révén még szorosabbá válik a közösségünk a szeretet forrásával, az adás legfobb megtestesítojével, az Úrral, aki ezután egyre inkább partnerének tekint bennünket, és olyan belso örömöt és vigasztalást nyújt nekünk, amelyet házas állapotban is csak a vele legaktívabb közösségben élo személyek tapasztalhatnak meg. Nem hiába mondta Jézus: „Mert aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énérettem, megtalálja azt.” (Mt 16:25) Nem hiába említi azt sem egy példázata során, hogy aki nem a barátait és a gazdag szomszédait hívja meg vacsorára, hanem a szegényeknek, a csonkáknak, a sántáknak és a vakoknak terít asztalt, az boldog lesz (Lk 14: 12–14). Ez természetesen nem a baráti vendégeskedés leértékelése, vagy arra való felszólítás, hogy mindenkinek ugyanazt a típusú karitatív tevékenységet kell folytatnia – talán az üzenet elsosorban az, hogy a rászorulók és elesettek sorsa nem hagyhat közömbösen bennünket, hanem meg kell találnunk a módját annak, hogy az ilyeneknek szóló segítségnyújtásban valamilyen módon mindannyian részt vállaljunk, és minél aktívabban tesszük ezt, annál boldogabbak leszünk. Az önzetlenség, a mások életébe való vetés már rövid ido múlva meghozza gyümölcsét személyes életünkben: menet közben egyre inkább elfelejtjük a magunk gondjait, miközben jellegzetes, tartós békesség, kellemes benyomást kölcsönzo kiegyensúlyozottság és állandó optimizmus szegodik hozzánk. „Aki mást felüdít, az maga is üdül” – mondja a Példabeszédek könyve (11:25b).

A magány legyozésének a kulcsa tehát nem a házasság, hanem az önzetlen élet. Aki önzo és gyümölcstelen a házassága elott, az ugyanolyan önzo és gyümölcstelen lesz a házasságban is, legfeljebb ezután már módja lesz egy másik ember életét megkeseríteni. A házasságra való alkalmassághoz nyilvánvalóan hozzátartozik az adni tudás, az alkalmazkodás képessége és a másik fél céljaival való azonosulás. Akik már egyedül is így éltek, azoknak gyerekjáték lesz így élni a férjükkel vagy a feleségükkel – persze ennek különbözo szintjei, magasabb fokozatai is vannak, ezért a tapasztalatok azt mutatják: akár egész életünk is kevésnek tunik ahhoz, hogy tökéletességre jussunk. Ugyanakkor mindnyájunk elott mégis ez a cél lebeg, és aki bölcs, az egyben tanítható is, azaz folyamatosan változni, változni, változni akar, vagyis nem hátra, hanem elore szeretne jutni a krisztusi természet elsajátításában…

A másik fél tanúbizonysága

Amint a történetünkben láttuk, Eliézer ámulattal vette tudomásul, hogy kérése ilyen gyors meghallgatásra talált, és rövidesen elovette azokat az ékszereket, amelyeket Izsák menyasszonyának hozott. Rebekának semmiféle aggálya nem volt ezek elfogadásával kapcsolatban, amely magatartás a témánk szempontjából úgy is értelmezheto, hogy az igazi segítotárs egyben nyitott is volegénye gesztusainak, szeretetkifejezésének az elfogadására, valóban bízik az illeto jóindulatában, és értékeli a személyét: ezt jelenti az ajándék elfogadása. Mivel maga az egész történet egyúttal profetikus eloképe is annak, hogyan választott Isten, az Atya egy királyi menyasszonyt, szent nemzetet, megtartásra való népet az o szent Fiának, és hogyan küldte ezért követségbe az o Szellemét, ebben a jelenetben felismerhetjük azt az újszövetségi momentumot, amelyben a Szentlélek az Egyház számára át kívánja adni Isten ajándékait, a karizmákat. Az igazi Menyasszony pedig az Újszövetségben sem utasítja vissza semmilyen érveléssel a Volegény által küldött ajándékokat…

A házasságkötés az a terület, ahol fokozottan igaz, hogy csak „két tanúbizonyságra” áll meg a dolog

Rebeka egész magatartására egyébként is jellemzo a tisztelet, a más emberek iránt való megbecsülés, a bizalomra és mások elfogadására való hajlam, azaz viselkedése – amely belülrol fakad – mentes minden gyanakvástól, cinizmustól, vagy akár bizonyos hátsó gondolatokat palástoló negédeskedéstol, azaz a képmutató színészkedéstol. Amikor az idegen utas azt kérdezi tole, van-e szállás a házukban, o bölcsen, de nagy nyíltsággal és bizalommal ad választ: az o otthonukban minden megvan, ami a vendég ellátásához szükséges – ebben a feleletben is a szolgálatkészség dominál, és nyoma sincs semmilyen kérkedésnek, dicsekedésnek. (Természetesen ma nem lehet ugyanilyen oszintén szóba elegyedni a város valamely pontján egy ismeretlen emberrel, de akkor és ott az emberek a szellemükben képesek voltak érzékelni, hogy bizalomra érdemes féllel állnak-e szemben, vagy sem.) A lány mögött tehát felfedezheto egy rendezett család, valamint a befogadóképes és minden szükséges dologgal ellátott otthon – ez pedig a jelek szerint ideális kiindulópont egy új család létrehozásához. Ha egyébként mindezek a javak nekünk történetesen nem állnának rendelkezésünkre, tudnunk kell, hogy Isten családjában, az Egyházban minden hiány pótolható, és minden egyes (esetleg családi, kulturális stb. hátterünkbol adódó) hátrány ledolgozható a megváltás jóvoltából nekünk járó kegyelem révén…

Rebeka hamarosan ezután hazasietett elmondani ezt az érdekes találkozást a családjának, s bátyja, Lábán, miután kifutott az ismeretlen utast üdvözölni a forráshoz, azonnal meghívta ot a házukhoz. A történet most már Bethuél családja körében folytatódik, mégpedig azzal az eseménnyel, hogy Ábrahám szolgája még a vendéglátást megelozve siet elmondani jöttének célját, és megismertetni házigazdáival urának, Ábrahámnak állapotát, anyagi viszonyait, közvetítve egyben a Rebeka személye iránti érdeklodést is. Eközben nem hallgatja el utazása történetének azt a nevezetes mozzanatát sem, hogyan imádkozott o azért, hogy az Istentol Izsáknak rendelt lány azt válaszolja kérésére: „Igyál, sot a tevéidet is megitatom…”; és hogyan tunt fel a helyszínen Rebeka még az ima befejezése elott, pontosan azt felelve neki, amit elozoleg jelként kért. Miután a szolga azt is megtudta, hogy a lány ráadásul Bethuélnek, Ábrahám unokaöccsének a leánya, többé semmi kétsége nem volt abban, hogy valóban Isten keze van a találkozásukban.

Visszavonhatatlan eskü

Az érintett fél válasza viszont dönto jelentoségu egy házassági kapcsolat létrejöttéhez! Ebbol a történetbol is kitunik az a fontos körülmény, hogy hiába kapott a maga számára meggyozo bizonyságot Ábrahám szolgája, mindez addig nem vált érvényessé, amíg Rebeka és családja nem mondta ki az igent. Nincs ugyanis olyan jel, kijelentés, szellemi vezetés ezen a területen, amely a másik fél akarata és nyilvánvaló hozzájárulása nélkül igazolná a kérés, a házasodási szándék jogosságát! Ha valamire igaz az a bibliai elv, hogy „két tanú szavára erosíttetik meg minden állítás” – ebben az esetben hangsúlyozottan igaz. Nincs olyan Istentol kapott vezetés a házasságra, amely csak az egyik fél számára adatik, mégpedig a másik bizonysága, meggyozodése ellenére. Minden efféle nyomásgyakorlás – ha ilyen esetleg elofordulna – teljességgel megalapozatlan, és még az általános emberi normákkal, az alapveto szabadságjogok gyakorlásával is ellentétben áll. (A legtöbb esetben egyébként démonikusan megkötözött emberek rögeszméjérol van szó, ha ezzel a problémával vallásos körökben találkozunk.) Ezzel szemben Bethuél és családja, mialatt Eliézer beszámolóját hallgatták, kielégíto módon meggyozodtek a szellemükben arról, hogy az Úrtól volt ez a tökéletesen idozített találkozás leányuk és a messzirol érkezett utazó között. Ezért a maguk részérol minden fenntartás nélkül hozzájárultak ahhoz, hogy Ábrahám küldötte magával vigye, Izsák pedig késobb feleségül vegye a lányukat. Fontos része azonban a válaszadásnak az a pillanat, amikor Rebekát kérdezik meg arról, el akar-e menni a távoli országba ezzel a férfival – ez a jelenet ugyanis minden kétség nélkül igazolja azt a megmásíthatatlan törvényt és szokást, hogy szabad állapotú személyt még az Ószövetségben sem volt szabad kényszer alapján megházasítani, vagyis hogy egyetlen lányt sem adhattak férjhez akarata ellenére még ószövetségi viszonyok között sem. Ma talán nem is a fizikai kényszerítés gyakorlatától lehet adott esetben tartani, hanem az elutasított kéro vagy a nemleges választ kapott lány keseru érzelmi bosszújától, például a másik háta mögött tett szemrehányásaitól vagy a másik jó hírének kikezdésétol és ezekhez hasonlóktól, amelyek, mondanunk sem kell, mennyire méltatlanok újjászületett, Krisztussal járó, Szellemmel megkeresztelkedett hívo emberekhez…

Békesség a családok között

Miután a szolga kedvezo választ kapott az Ábrahámtól és Izsáktól közvetített házassági ajánlatra, gazdag ajándékokkal kedveskedett Rebekának és egész családjának. Ismét láthatjuk a volegény részérol megnyilvánuló bokezuséget és nagyvonalúságot: ez az epizód arra tanít, hogy házasodáskor illo dolog kifejezni a tiszteletet és szeretetet anyagi eszközökkel is, és egyáltalán nem fölösleges gesztus – kölcsönös módon – azt is érzékeltetni valamiképpen a jövendobeli családjával, hogy ok szeretett, megbecsült és tiszteletreméltó személyek, akár amiatt is, hogy ezt a kedves lányt felnevelték, vagy fordítva, hogy ezt a kedves fiatalembert minden jóval ellátva felkészítették a felnott, önálló életre… A Biblia a házasodáskor létrejövo kapcsolatokat nem két ellenséges hadsereg egymással szemben elhelyezkedo lövészárkának tekinti, ahonnan egy életen át a keseru vádaskodás és a szunni nem akaró szemrehányások, vetekedések, eloítéletek és irigykedések tüze zúdul a két tábor tagjaira – sajnos, a világban, különösen pedig térségünkben gyakran így gondolkoznak egymásról a két, egymással rokonságba kerülo család tagjai. Ábrahám, ha tetszik, itt megteremtette a házasodás kultúráját is: a két család, ha nem is testi módon összeborulva lépett egymással közösségre, de e nélkül az eroltetetten szoros barátság nélkül is mindenképpen szövetségesként tekintett egymásra, olyan emberekként látva a másik család tagjait, akik jótevoik Isten kegyelmébol, és akiknek életre szóló köszönettel tartoznak, egyszeruen csak azért, mert gyermekeiket az Isten egymásnak rendelte, és szeretik egymást. Nem bibliai az ilyen kapcsolatrendszerben eloforduló bármilyen áskálódás, intrika és ellenségeskedés. Keresztények között egyébként semmilyen kapcsolatrendszerben nem méltó magatartás a rosszindulatú, kérlelhetetlen és kritikától futött eloítéletek gyakorlása, de különösen családi jellegu kapcsolatokban lényeges kialakítani egymás iránt azt a bizonyos igei hozzáállást, amelyben valóban oszinte jóakarat és az Isten törvényeinek való engedelmességen alapuló elfogadás légköre uralkodik. Ez éppenséggel nem zárja ki az oszinteséget, ha bunökrol vagy démonikus jelenségekrol van szó, de a cél ilyenkor is az, hogy közösen keressük a megoldást, hogy igyekezzünk eljutni a teljes harmóniára, azaz az igazság szerinti békességre. (A házasságban létrejövo viszonyrendszerben való bibliai forgolódás témájára esetleg még egy késobbi írás alkalmával részletesebben visszatérünk majd.)

Hosszú utazás veszi kezdetét a házasságkötéskor

Bethuél és háza népe a gyors és bátor döntés után hittel bocsátotta útjára Rebekát, és megáldották ot, remélve, hogy boldog és sikeres életpálya vár rá – a kor viszonyai között egyáltalán nem tudhatták, hogy látják-e ot többet az életben, vagy sem –, egyúttal pedig elhalmozták jókívánságaikkal: népes családot kívántak neki. (Ebbol a jelenetbol tehát minden félreértést kizáróan azt is megtudhatjuk, hogy a bibliai házasodási szándékhoz természetszeruleg hozzátartozik a gyermekáldás örömmel teljes vállalása is.) A karaván pedig megkezdte hosszú útját vissza Kánaán földjére, és most nem Ábrahám, hanem Rebeka tartott az ismeretlen ország felé, ahol az ígéretek és az áldás vár majd rá… Ez az utazás egyúttal magának a házasságnak is a szimbóluma, mivel, ahogy már említettük, valamilyen módon mindenki megteszi ezt az utat egy bizonyos idegen földre, amikor szövetséget köt élete párjával. Hosszú és reménység szerint élvezetes, néha küzdelmes utazás veszi kezdetét ekkor, amelyben megtalálható a sivatag élménye is, az oázisoké is, ahol ott vannak az ígéretek és az áldás is, de ugyanúgy ott vannak a próbák, kihívások, küzdelmek – a hit emberei mégis olyan elszántsággal indulnak el erre az útra, mint ahogyan Rebeka is „követte azt a férfiút”, aki az elotte álló, lépésrol lépésre kirajzolódó jövo felé vezette ot. Tudjuk, hogy a mi életünkben a Szentlélek az, aki végigjárja velünk az utat, o van velünk és mellettünk mint Isten követe, aki bennünk vett lakozást, és soha nem hagy el minket, jelen van már a társválasztásunk idején is, és a házasságunkban is. Ezért lehetnek különösen nagy bizalommal és megingathatatlanul pozitív várakozással a Szellemmel betöltött hívok, mert van egy hatalmas Személy, aki garanciát tud vállalni azért is, hogy választásunkat ne tévesszük el – ha figyelünk a néha csak csendes, belso hangként jelentkezo jelzéseire vagy más módon megnyilvánuló vezetési szándékára –, és azért is, hogy házasságunk minden emberi gyengeség, nyomorúság, az elmaradhatatlanul bekövetkezo külso támadások és viharok ellenére erosen megálljon, és sikeres legyen – méghozzá mindvégig, azaz földi pályafutásunk teljes ideje alatt, egészen az örökkévalóságba való belépésünkig.

A találkozás körülményei

Izsákkal, a volegénnyel a fejezet végén találkozunk, amikor a nap végeztével, estefelé kimegy elmélkedni a mezore: éppen ilyen csendes, bensoséges alkalommal látja meg, hogy a távolban tevék jönnek. A volegényre, amint látjuk, az jellemzo tehát, hogy szabadidejében, például az esti órákban meg kíván nyugodni az Úr jelenlétében, idot szeretne tölteni apjának Istene elott – és eközben veszi észre, hogy közeledik az a menyasszony, akire már régóta várt, és akinek az érkezésére olyan sokat gondolhatott az elmúlt idokben; o tehát szintén az az ember, aki hitben várta, és hitben képzelte el, milyen is lesz majd az igazi társa, s ezt elsosorban az Úrral beszélte meg, másodsorban pedig elfogadta a számára kínálkozó szellemi vezetést, akár emberek által is – és egyszer csak eljött a pillanat, amikor elmondhatta: íme, most itt van elotte teljes életnagyságban… Eközben Rebeka is meglátta távolról a feléjük tartó férfit, és a szolgától megtudta, hogy „o az”. Ekkor a szokásoknak megfeleloen fátyollal eltakarta magát, és ez a tradíció és bibliai kép arról tanúskodik, hogy csak a házasságkötéssel jön majd el a másik fél teljes megismerésének az ideje, a két személy egymás elotti feltárulkozásának ugyanis ez az ünnepélyes és szent esemény jelenti mind kiindulópontját, mind pedig létjogosultságát. „Izsák pedig bevitte Rebekát Sárának, az o anyjának sátorába. És elvette Rebekát, és o lett a felesége, és szerette ot. S megvigasztalódott Izsák az o anyja halála után.” (67. vers)

Ez a bibliai történet tehát huen illusztrálja azt, hogy melyek azok az igei alapelvek és kívánalmak, amelyek egy jó házasság megalapozásához szükségesek: ilyen például a volegény részérol a tiszteletteljes közeledés, ilyen a letett életének ígérete, orá tartozik még az anyagi alapok megteremtése, az o részérol történik egyúttal a hívás, vagyis o a döntés szempontjából az elso számú, meghatározó jelentoségu személy. A menyasszony erre a hívásra, a személye iránti szeretetre oszinte, nyitott módon, a szív embereként reagál, mivel o az a szép, tiszta és kedves személy, aki társának mindenben kész segíteni, és teljes erejét latba vetve kész adni és egyre csak adni egy életen át. O ezenkívül az a személy, aki bizalommal áll a másik ember mellé, felvállalva annak sorsát és érdekeit, és aki békességhordozóként és nem a háborúság szerzojeként jelenik meg a leendo férj oldalán. Mindkettejükre pedig általánosságban jellemzo, hogy szeretik az Urat, tehát komolyan veszik Isten Igéjét, és annak útmutatásai szerint akarnak járni minden napon. Nem érdekli oket a körülöttük levo, a világ szerint élo emberek életmódja és véleménye, ugyanis ott belül, a szellemükben erosen orzik az Úrtól való elhívásuk tudatát, a mennyközpontú világképet és az örök élet reménységét.

Ma is érvényesek ugyanazok az igazságok, amelyek alapján Izsák és Rebeka egymásra találtak. A találkozások módja ugyan sokféle, esetenként nagyon is különbözo lehet – de akár spontán történik, akár segítséggel, a párok minden esetben ugyanarra a célállomásra érkeznek: bizonyos ido után, mialatt barátságot kötnek, sokat beszélgetnek, és megismerik a másik fél családi hátterét, de ami ennél is fontosabb: a gondolkodásmódját, értékrendjét, a terveit, céljait, nem utolsósorban pedig azt, hogy az örökkévaló értékek iránt milyen a leendo társ viszonyulása; ennek során eros vonzódás alakul ki bennük a választott, szeretett személy iránt, azaz képesek lesznek egymás teljes elfogadására, eroteljes és mély érzelmi ragaszkodásra jutnak el egymás iránt, és egyúttal létrejön bennük az az érzelmi kötodésnél is erosebb, belso, szellemi meggyozodés, amely idoközben mozdíthatatlan bizonyossággá is válik bennük, s amely azt a tényt foglalja magában, hogy „o az én választottam, az életre szóló társam, vele akarom egy fedél alatt eltölteni az életemet, vele kívánok családot alapítani, és ot sohasem akarom elhagyni – nincs az a megrázkódtatás, nehézség vagy támadás, amely engem képes lenne kimozdítani ebbol az elhatározásból”. Ha tehát egy férfi és egy no egy bizonyos ideig tartó baráti ismeretség révén erre a következtetésre jut, akkor nyilvánvaló, hogy menet közben mindketten éretté váltak a szövetség megkötésére, vagyis a házasságra, kezdodhetnek tehát a konkrét tervezés munkálatai az esküvo megtartására.

A gyilkos pletyka

A házasság megkötésének ugyanakkor megvannak a szellemi-erkölcsi feltételei, mindezeket a fenti elemzésünkbe automatikusan beleértettük. Ugyanis bármennyire is lehet úgymond „két ember ügye” a házasság, a hívok szövetségkötése életre szóló és szent dolog, amelyet a helyszínen jelen levo tanúk is megpecsételnek: ezért egy bibliai házasság olyan értelemben nem csupán „magánügy” mint ahogy azt a világiak értelmezik. Nem is „közügy” olyan módon, ahogyan azt egyes, más dolgába beleavatkozni szereto, másokat állandóan szemmel tartó, az emberi kapcsolatokat veszélyezteto emberi kontrollra hajlamos, nyughatatlan és pletykás hívok gondolják. Egyébként az ilyen, másokat állandóan figyelo és kibeszélo keresztények a jó szellemu kapcsolatteremtések és jó társválasztások legfobb akadályozói a gyülekezetekben. A helytelen, megzabolázatlan beszéd ugyanis gátolja a Szentlélek szabadságának maradéktalan érvényesülését, sot, rossz, frusztrált légkört teremt – és állandósít is – a közösségben, ahol éppen nekik köszönhetoen már nem valósulhat meg a felszabadult, jó értelemben gondtalan kommunikáció, mert ilyen helyen az életképes fiatalok vagy – úgymond – „lefagynak”, azaz merev, formális módon tudnak csak szólni egymáshoz, és láthatóan gátlásokkal kezdenek küzdeni, vagy egyszeruen elmenekülnek ebbol a közegbol, ami végképp nem használ a fenti célok megvalósításának. Sokan még mindig materialista módon gondolkoznak, és nem tulajdonítanak jelentoséget sem maguk, sem mások beszédének, pedig a szavak energiát szabadítanak fel egy adott helyen, ezért van nagy hatása magának a prédikációnak is, de sajnos a negatív indulatokból kimondott „üzeneteknek” úgyszintén. Jó lenne mindenkinek megtérni a hírhordásból, a másokról való tisztátalan és gyakran rosszindulatú fecsegésbol, amelyet a Biblia régi szóval „súsárlásnak” nevez, és amellyel gyakran, sajnálatos módon, bizonyos negativizmus is társul, ami valószínuleg a régi kommunista rendszerbol visszamaradt, nagyon ellenszenves, leselkedo, másokat állandóan figyelo, másokra ráakaszkodó, irigységet és frusztráltságot is magában rejto viselkedés áldatlan öröksége. Ha mindenki figyelembe veszi majd az ilyenfajta jelenségek tarthatatlan voltát, akkor egészen biztosan sokkal több áldott, boldog és reménykedo ifjú pár fog szárnyat bontani a jövoben közöttünk, és ezeknek a családoknak a kedves öröme meghitt és otthonos hangulatot fog teremteni az egész közösség számára, ami mindannyiunknak bizonyára még kellemesebbé teszi az együtt töltött idoket.

Akik szólhatnak

Ami tehát nem ránk tartozik, ahhoz semmi közünk, ezért érdemes magunkat megnevelni ezen a területen. Viszont egy fiatal pár elindulása a közös úton egy szukebb, hozzájuk közel álló kör számára bizonyos tekintetben igenis közös ügy, ez ugyanis a bibliai kultúra velejárója, és a mai napig jellemzo a zsidó családok életében, sot nyomokban jelen van a tágabb értelemben vett közel-keleti környezetben is. Az is materialista szemléletet takar, hogy „ez az én kapcsolatom, senkinek semmi köze hozzá”. Az Egyház a maga ténylegesen létezo tekintélyével pecsétet üt tagjainak házasságára. Hogyan kívánhatná ezzel együtt bárki azt, hogy ezt automatikusan tegye, semmiben sem figyelve arra, mire mond áment, mire ad áldást? Az istenfélo fiatalok ezenkívül ma is igénylik ugyancsak istenfélo és szellemi érettségben járó szüleik áldását, hisznek ugyanis abban, hogy az áldásnak nemcsak hogy van jelentosége, hanem ezt meghaladó módon meszszemenoen pozitív következményekkel bír az illeto személyek jövojére nézve. Vajon teljesen mindegy és elhanyagolható, hogy ezek a közel álló és Szentlélekkel betöltött személyek mit gondolnak, hogyan vélekednek, és nagy örömmel, kevesebb örömmel, netán keseruen adják a maga idejében az áldást a fiatalokra?

Félreértés ne essék: a párválasztás alapvetoen két személy – egy férfi és egy no – dolga. Feltételezzük természetesen itt azt, hogy érett korú, felelos gondolkodású, dönteni képes személyekkel van dolgunk, mint ahogyan ez az esetek többségében igaz is. Magában a döntésben tehát nem vehet részt senki, mert ennek felelossége kizárólag az érintettekre – és Istenre – tartozik, de mindenképpen „magánügy”. Viszont az együtt járás idején a környezetükhöz tartozó rokonokban, barátokban – és szülokben is – kialakul egy benyomás, tapasztalnak visszajelzéseket, gyümölcsöket a formálódó kapcsolatról. Amíg mindenki a világosságban jár – és ez alatt nem valamiféle belelátási igényt, beszámoltatási kötelezettséget értünk, hanem kiszámíthatóságot, megbízhatóságot, az egyéb kapcsolatokra gyakorolt pozitív hatást, békességet, esetleg még jókedvet, vidámságot, reménységet is –, addig semmilyen problémafelvetésnek nincs létjogosultsága. Ha a közel álló – és feltételezésünk szerint elfogulatlan, objektív gondolkodású, jó szellemi bizonyságok közepette élo – baráti-rokoni körnek nem ez az általános tapasztalata az ifjú párról, akkor a jelenségeket kulturált módon szóvá lehet és kell tenni, ügyelve arra, hogy a kapcsolatrendszerhez tartozó személyek bizonyos határokat semmiképpen se lépjenek túl. Viszont minden szintu kapcsolatban nagyon fontos az oszinteség, amelynek tapintattal kell(ene) párosulnia. E tekintetben csak azt lehet kívánnunk, hogy a bibliai modellhez illeszkedo magatartásokat mindenki igyekezzen elsajátítani, és ha az Isten Igéje minden szereplo számára kello tekintélyt jelent, akkor hosszú távon nem lesz komoly gond. Fontos idonként bizonyos félreértéseket is tisztázni, hiszen a fentebb említett áldatlan megnyilvánulásoknak, azaz bizonyos emberek kellemetlen és tiszteletlen beavatkozási kísérleteinek egyik következménye az is lehet, hogy hívo és hívo között idonként félreértések adódnak.

Jézus módszere nyújtja ebben is a tökéletes megoldást: meg kell keresni azt a személyt, akivel a félreértés fennáll, és szemtol szemben kell tisztázni az ügyet, ahogyan ezt az igei példa tanácsolja. A tiszta, bibliai rend alapján álló, átlátható és megnyugtató „háttér-kapcsolatrendszer” nagy megerosítést és áldást jelent a formálódó párkapcsolatnak, ezért érdemes ehhez jól viszonyulni és megbecsülni, ugyanakkor e kör részérol semmi sem indokolja a házasságra készülodo pár lekötését, leuralását sem – ennek pozitív példája inkább egy olyan, némi kis távolságról oket támogató „szimpatizánstábor” létezését feltételezi, amelyre hívo fiataloknak eléggé nagy szükségük van, különösen jelen helyzetükben, az új, közös élet megkezdése elott. Talán a „kölcsönös tisztelet” fejezi ki legjobban az ifjú pár és környezete közötti kívánatos kapcsolat lényegét, amely semmiképpen sem formális, protokolláris tiszteletet jelent, hanem valóságos megbecsülésen és értékelésen alapuló, kifejezetten pozitív töltésu viszonyt. Ahogy a gyülekezeti életben megtanulunk tiszteletet, bizalmat, jóakaratot adni azoknak, akiknek az Ige szerint ez megjár, mégpedig szolgálatuk, tapasztalatuk és karizmáik alapján, ugyanúgy nem nehéz ezt elsajátítanunk családi vonatkozásban sem.

Ezeknek a kérdéseknek a boncolgatásakor sem tekinthetünk el attól, hogy ne utaljunk arra a halmozottan hátrányos örökségre, amelyet az elmúlt évtizedek politikai rendszerei hagytak az itt élo nemzedékekre: az egyik ilyen rendkívüli hátrány és a nyugati viselkedési modelltol nagyon is felismerhetoen eltéro jelenség az emberi kapcsolatokból hiányzó tisztelet, vagyis más személyek méltánylásának, értékelésének az elmaradása, sot, ezek szomorú ellentéte: az acsarkodás, becsmérlés, mások leértékelése, lefokozása, súlyosabb esetekben pedig káromlása és elárulása – akár családi körön belül is. Lehet, hogy hosszú idot igényel a gyógyulás mindezekbol a sajnálatos, sot néha egyenesen tragikus következményekkel járó viselkedési, viszonyulási szokásokból, mégsem engedhetjük meg, hogy ezek a keresztényekhez méltatlan magatartásformák és gyökereik: a keseruség, a lázadás, a tagadás és hasonlók egyáltalán teret nyerjenek a hívok kapcsolataiban, akár családi, akár gyülekezeti vonatkozásban. Legalább ott, ahol Isten Igéje szól, és Isten Szelleme muködik, ott sikerüljön belátható idon belül növekedni a Szentlélek gyümölcseiben: a szeretetben, örömben, békességben, béketurésben s a többi ilyen jellemvonásban, és legalább ott kezdjék el az emberek újra megtanulni, hogyan kell egymással kölcsönösen építo, jóakaró, jót feltételezo és pozitív eredményeket váró viszonyban lenni! Le kell dobnunk magunkról azokat a gonosz beidegzodéseket, amelyeket akár még családi tradícióink által is hordoztunk eddig – hiszen a különféle ordas eszmék által megfertozött nemzedékek csak azt tudták évtizedekig átörökíteni a fiatalabbaknak, hogy kiket gyulöljenek, kiket vessenek meg, kik állnak a boldogulásuk útjában… Így vált azután gyakorlattá még az is, hogy családtagok tekintették egymást ellenségnek, barátok árulták el és jelentették fel egymást, ezáltal pedig mindenki mindenkire gyanakodott, és mindenki legfeljebb csak a vetélytársának tudta látni a felebarátját. A szélsoségesen rasszista vagy istentagadó és embergyulölo nézeteket bizonyos idoszakokban az iskolákban tanították, és egyes egyházi körök sem voltak mentesek a kirekeszto gondolkodásmódtól vagy a besúgás gyakorlatától. Ilyen környezetben még egyes evangéliumi keresztények sem tudtak elkötelezett testvéri vagy baráti viszonyban megmaradni: megesett, hogy aki ma barátnak számított, holnapra minden elozmény vagy átmenet nélkül ádáz ellenséggé vált, különösen, ha esetleg az érdekei úgy kívánták…

A gyülekezeti életben megtanulunk tiszteletet, bizalmat, jóakaratot adni…

A reménység alapja

Innen kell tehát elindulnunk a mi Kánaánunk felé az Evangélium nyújtotta lehetoségekkel – és a fiataloknak az ilyen és ehhez hasonló generációs örökséget maguk mögött hagyva kell felépíteniük stabil és szereteten alapuló családi életüket. De minden okunk megvan arra, hogy a jövot optimistán nézzük. Krisztus Szelleme ugyanis bennünk van, és O a garancia arra, hogy új emberként élhetünk ezután ebben a térségben, akár ilyen elozmények után is, mégpedig mind családjainkban, mind pedig a barátaink és testvéreink között! Nem kell többé hordoznunk a múlt szégyenét, sem az olyan jellemvonásokat, amelyek elodeink sorsát bajba, vereségbe, átkokba hajszolták: van ugyanis bennünk egy felülrol való természet, amely meg tudja gyulölni, és el tudja hagyni még az örökölt kevélységet, lázadást, dühösködést és keseru önigazságot is; amely ki tud vetni magából minden ehhez hasonló fonákságot, igazságtalanságot, és képes szelíden, valódi szívbeli jósággal járni az emberek között, ahogyan Ábrahám és a hit úttöroi, Isten emberei tették az elmúlt évezredek során.

Isten Igéje a házasság és család vonatkozásában is túléli a történelmi korok és ideológiák kihívásait

Mindez azért vált lehetové, mert Jézus, az Isten Fia meghalt a mi buneinkért, és odaszegezte a mi kiállhatatlan, romlott és pusztító indulatoktól agyontépázott természetünket a keresztfára. Ezért az új életben új szemlélettel, az emberek iránti elfogadással, igazi nagylelkuséggel és másoknak a buntudat alól való felszabadításával rójuk lépteinket életünk útján. Újjáteremtett belso emberünk folyamatosan kész a pozitív változásokra, s ez nagy reménységgel tölthet el mindannyiunkat az emberi együttélésre vonatkozóan. Istennek ez a bennünk végrehajtott csodája szabaddá és áldottá teszi az emberi kapcsolatokat. Az új természettel élo emberekbol létrejött közösség pedig képes lesz arra, hogy igazi ösztönzoje és elomozdítója legyen a következo nemzedék kapcsolatteremtésben, azaz társválasztásban, házasodásban elért sikereinek is. Van tehát felelossége a gyülekezet tagjainak abban, mennyire eredményesek a fiatalok a családalapításban, bár ez a felelosség nem abszolút, és nem is menti fel az egyéneket saját cselekedeteiknek a felelossége alól. Viszont, amint látjuk, a jó házasságok létrejöttéhez mégis valamiképpen nagy szükség van a már meglévo családok és az egész gyülekezet megújult szemléletére és igei életvitelére, nem kevésbé pedig egészséges növekedésére és virágzására is, ugyanakkor nem feledkezhetünk el a közösségben olykor elharapózó negatív, igeellenes gyakorlatok állandó gyomlálásáról és a hitben való folyamatos elorehaladásról sem. A jó és egészséges családok születéséhez szükség van ugyanis az áldás kenetének a jelenlétére a gyülekezetben, vagyis arra, hogy sok áldott ember legyen az ifjú nemzedék tagjai körül, tele jóakarattal és jókívánságokkal. Ezért minden idoben törekednünk kell egyre több és több bölcsesség és látás megszerzésére, a különféle szolgálatok fejlodésére, egyre nagyobb eredményességre a tanításban és a tanácsadásban egyaránt: nagyjából ilyesmiket foglal magában a témánkhoz kapcsolódó követelményeknek a közösségre vonatkozó része, amelyet a szolgálótestvérek – amennyi ebbol a rájuk tartozó feladat – lehetoségeik és legjobb képességeik szerint rendszeresen igyekeznek biztosítani. A fiatalokra tartozik viszont személyes hitük aktív gyakorlása, az igei látások elsajátítása, emellett még saját szellemi-erkölcsi és anyagi életük megalapozása, mely alapokra, mint a példázatbeli és már régebben említett kosziklára, felépíthetik ido- és viharálló családi fészküket, amelynek tartóssága és rendíthetetlen szilárdsága a korszellem minden tagadása ellenére is bizonyítani fogja azt, hogy Isten Igéje a házasság és család vonatkozásában is túléli a történelmi korok és ideológiáik kihívásait, és az ember számára mindenkor az egyetlen, életet adó igazság és az egyedül biztos fogódzópont marad.