Megmenthető-e a civilizáció alappillére, a házasság?

„Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait: az Ő parancsolatai pedig nem nehezek.” 1Jn 5:3

Nehéz lenne még egy olyan területet találni hívő és nem hívő emberek életében, amelyhez annyi ifjúkori illúzió, sokak által terjesztett legenda, számtalan művészi ábrázolás, nemzedékről nemzedékre történő ambiciózus nekifutások, erőfeszítések, kísérletezések, illetve sok-sok esetben kétségbeesett megoldáskeresések, kiábrándulás, megszégyenülés, kudarc és vereség – a sort akár a végtelenségig folytathatnánk – fűződne, mint éppen a társválasztás, házasság, család területéhez, amely szférában elért siker vagy bukás sokak szerint tulajdonképpen minden egyéb tényezőnél inkább meghatározza az ember földi pályafutásának eredményességét – vagy eredménytelenségét. Abban mindenképpen a legtöbben egyetértenek, hogy ez az emberi élet legérzékenyebb, legintimebb szférája, amely közegben mindannyian a legkiszolgáltatottabbak és legsérülékenyebbek vagyunk – az itt megélt megpróbáltatások és viharok nemcsak az egészségünkre, közérzetünkre vagy teljesítőképességünkre vannak hatással, hanem megszabhatják földi életünknek akár az időtartamát is.

Nem véletlen az sem, hogy a statisztikák unalomig ismételt (és sajnos csak kevesek által igazán figyelemmel kísért) adatai szerint az emberek elsöprő többsége éppen családi kapcsolataiban szenvedi el a legtöbb verbális és fizikai erőszak-megnyilvánulást, még a terrorizmus egyre növekvő fenyegetésének éveiben, azaz napjainkban is. A családban, az otthonban mer ugyanis mindenki leginkább „önmaga lenni”, itt mutatkozik meg igazán az, kik vagyunk – hívőként is ezen a helyen dől el az a kérdés, vajon ténylegesen felöltözte-e valaki magára Krisztus természetét, képes-e jó szóval építeni társát, segítőkészen, szelíden, alázattal szolgálni családtagjait, vagy csak vallásos maszkot visel az istentiszteleteken, s hazaérve azt már a küszöbön ledobja magáról, újra utat engedve nyers ösztöneinek, jó vagy rossz szokásainak, indulatainak és hangulatainak… Nem csodálkozhatunk azon, hogy az Újszövetségben az apostolok leveleinek tetemes része azokkal a tulajdonságokkal, magatartásformákkal foglalkozik, amelyeket a krisztusi ember hordoz, s amelyeket az Úr tanítványainak el kell sajátítaniuk, ha azt akarják, hogy valóban Isten gyermekeinek neveztethessenek, s amelyeknek először az otthonban kell(ene) megjelenniük. Az újjászületésben nyert új természet a Szentlélek jóvoltából ugyan azonnal megadatik, de a lélek területét, például a gondolkodásmódunkat és ebből fakadó életvitelünket, beszédmodorunkat, szokásainkat – tehát sok mindent – a hallott és tanult Ige által, annak erejével igenis nekünk magunknak kell átalakítanunk, hogy Istennek tetszően folytassuk és fejezzük be földi pályafutásunkat. Vagyis ez azt jelenti, hogy keményen kell dolgoznunk saját új emberünk megformálásán, együtt kell működnünk Isten Szellemével abban, hogy elváltozzunk Krisztus hasonlatosságára, s mindenekelőtt hajlandóságot kell mutatnunk a fejlődésre, azaz taníthatóvá kell válnunk, finom, lágy, képlékeny anyaggá a nagy Fazekas kezében, hogy megalkothassa belőlünk előre eltervezett mesterművét – s ha ennek nem állunk ellene, akkor egyre inkább hasonlítani fogunk a Mesterre, ez pedig a családban lesz először észrevehető: szeretteinknek nem elszenvedniük kell többé indulatos kitöréseinket, rossz hangulatunkat, csípős megjegyzéseinket, esetleg az időjáráshoz igazodó depresszióinkat, hanem áldásul tapasztalják meg szelídségünket, béketűrésünket, önuralmunkat, a jóakarat számos apróbb-nagyobb megnyilvánulását, bátorító-biztató szavainkat, a hit derűjét bennünk – ekkor aztán megtapasztalhatjuk, hogy mind többen lesznek szívesen együtt velünk, mert jelenlétünk nem bántást, gyötrést, többletterhet jelent számukra, hanem megnyugtatást, vigasztalást, bátorítást. (De ha olykor mégis egyedül maradnánk, azt sem csapásként éli meg a krisztusi természet: a szellemi ember szívesen tölti idejét az Úrral, s a Szentlélek által élvezi a közösséget Istennel, ez az idő plusz örömöt, feltöltődést hoz a hívő ember számára!) Mindenesetre az áldást hordozó és közvetítő személy közelsége nagyon is vonzó: Ábrahám mellől nehezen mozdultak el a fiai: Jákob még későbbi életszakaszában, nagycsaládosan is vágyott együtt lenni apjával, Izsákkal. Természetesen a felnőtt élethez el-engedhetetlenül hozzátartozik az egészséges önállóság, viszont a bölcs, sokat próbált, áldott idős emberek nagy kincset rejtenek magukban, és társaságuk rendkívül kívánatos a fiatalabb nemzedékek számára. Ha a legtöbb ember nem szeret velünk időzni, nem érdemes az egész világot szeretetlenséggel, érzéketlenséggel, gonoszsággal vádolni: még ha a világ olyan is, amilyen, az értelmes emberek képesek arra, hogy Salamon tanácsát megfogadva először is magukban találják meg a nemkívánatos helyzet okát: ha őszinték és tárgyilagosak önmagukkal, akkor a korrekció még nagy változásokat eredményezhet, ugyanis a Megváltó minden lehetőséget biztosított számunkra a tekintetben, hogy rossz, összeférhetetlen ótermészetünket levessük magunkról, mint egy elhasznált, rongyos ruhát, és felöltözzük az ő ragyogó királyi öltözetét: a szelídséget, önfegyelmet, alázatot, segítőkészséget, türelmet és hasonlókat; ezek teszik azután családi életünket is újjá, krisztusivá – főleg, ha a család minden tagja igyekszik ezt megvalósítani Krisztusban. Az emberiség döntő része – legyen az akármely híresség, király, államfő, közkedvelt énekes vagy sportcsillag, vagy csak egyszerű, szerény helyzetű átlagpolgár – valahol legbelül, a szíve mélyén mindenekelőtt (talán mindenekfölött?) harmonikus családi életre, egy igazi, hűséges társra, egészségesen felnövő, szép, tehetséges gyermekekre és unokákra, tartalmas családi (és baráti) közösségi életre vágyik a legjobban egész földi életútja során. Véletlen lehet ez? Egyáltalán nem, mert ahogyan történetünk kezdődik a Biblia lapjain, megérthetjük, hogy Alkotónk, a Teremtő Isten pontosan ezt szánta nekünk ott, az első család létrehozásának idején a kertben, a Kezdetben.

A Kezdettől az újjáteremtésig

Az első emberpár megjelenése a Földön a teremtéstörténet fontos záróakkordja, mintegy csúcspontja: ezzel Isten mindenképpen felteszi a koronát a teremtés előző szakaszaiban készült nagyszabású műre, amelyből a Biblia főképpen az ember környezetében létrehozott tárgyi és élő valóságot hangsúlyozza, azt sugallva, hogy a hatodik napon színre lépő különleges teremtmény kedvéért történt minden előzmény, az ő számára hozta létre Isten ezt az „első kiadásban” minden képzeletet felülmúló égi és földi világot, neki világított a nap, őt vették körül a hatalmas vizek, dús erdők, költői szépségű ligetek és tengeröblök, számára sarjadt a friss fű, és neki illatoztak a káprázatos szépségű virágok, az ő szemét gyönyörködtették az impozáns hegycsúcsok és az ég felhőinek játékai: azaz, ahogy Dávid csodálattal kiált fel a 8. zsoltárban: „Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá?… Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél…”(5., 7. versek). Új teremtményét Isten – minden kétséget kizáróan – szeretetből hozta létre, és olyan gondoskodással vette körül, amelyre még a legszélsőségesebb szülői szeretet sem tudja ragadtatni a földi apákat, anyákat.

A Biblia tényként közli, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Ennek a kijelentésnek messzemenő következményei vannak mind az ember önmagáról alkotott képét illetően, mind pedig másokhoz való viszonyára vonatkozóan, beleértve legelőször is a házastársi kapcsolatot. Aki hisz Isten beszédében, az nem azt vallja, hogy az ember valamiféle alacsonyabbrendű létformából küzdötte fel magát – értelmetlen, tudattalan állapotban, senki által nem vezényelt, de furcsamód mégis logikus fejlődési szakaszok folytán –, hanem a józan ész követelményeinek is megfelelően elfogadja azt az egyszerű és sokatmondó megállapítást, hogy létének eredete Istennél van, vagyis „emberré válása” nem alulról, hanem felülről valósult meg: Isten előre elhatározott természetfölötti beavatkozása révén. (Mennyivel bátorítóbb ez a származástudat a számunkra – és mennyivel jobb kilátásokat tartogat a jövőnkre vonatkozóan is…!)

Az emberi test nyersanyagait a föld alkotóelemei adják, viszont Isten Szelleme – a rúach – indította el az életet ezekből a gondosan összeállított vegyületekből, és a tökéletesen megszerkesztett szervezet ettől mozgásba lendült, életre kelt – ahogy a Biblia leírja: „És formálta az Úr Isten az embert a földnek porából és lehelt az ő orrába életnek leheletét, így lett az ember élő lélekké.” (1Móz 2:7) Isten Szelleme „belefújt” tehát az agyagtestbe – és az élő szervezetté, eleven lénnyé változott. Az ember „kinyitotta szemét és öntudatra ébredt” – de nem egyedül volt ebben a pillanatban, nem „csak úgy belevetve” a létbe, céltalanul…

Az a tény, hogy az embert Isten maga tervezte és hozta létre, ráadásul még saját képére és hasonlatosságára, sok más egyéb mondanivaló mellett egyúttal az emberi méltóság fontosságának üzenete is. A holt anyaggal és származékaival talán büntetlenül el lehet követni sok visszaélést, meg lehet alázni, gyalázni, lehet rombolni, taposni, tetszés szerint bántani – de Isten képmásával ezt nem lehet büntetlenül tenni. Ne gondoljuk, hogy nincs döntő jelentősége annak, amit az emberek a maguk eredetéről gondolnak: a 20. században elkezdődött – és úgy tűnik, azóta sem abbamaradó – tömeges emberirtást megelőzte a Bibliában leírt ember-teremtés (és a teremtés általánosságban vett) igazságainak megkérdőjelezése, majd nyílt tagadása, elvetése és kigúnyolása. Utána jött a széles körű „felvilágosítás” arról, hogy az ember – úgymond – az állatvilágból emelkedett ki különböző személytelen és semmilyen értelmes beavatkozást nem feltételező „folyamatok”, tehát vak és süket „fejlődési szakaszok” révén. Az ilyen módon értelmezett és származtatott ember lett azután tárgya – mily különös! – számos megsemmisítési programnak és mechanizmusnak – keleten és nyugaton egyaránt… Ugyanis az a tény, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, önmagában már garantálja, kinyilvánítja az ember méltóságát, születésével szerzett szabadságjogait, azt, hogy pusztán azzal, hogy itt él a földön, tiszteletre, megbecsülésre méltó lény – és sorsa nem téveszthető össze a vágóhídra szánt állatok sorsával (itt meg kell jegyeznünk, hogy Isten az állatokkal való bánásmódot is „humánusabbnak” szánta, mint ahogyan az ma a gyakorlatban sok helyütt zajlik).

***

„Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” (1Móz 1:27)

Az emberi méltóság tisztelete a házasság vonatkozásában is döntő jelentőségű. Térségünkben a tudatosan elsajátított és tömegekbe sulykolt materialista ideológia nemcsak a külső közösségi, széles körű társadalmi kapcsolatokat rombolta le és süllyesztette sajnálatosan méltatlan szintre, mellőzve a sok évszázados emberi együttélési formákat, a hívő életmód legalább töredékesen megjelenő elemeit vagy akár a polgári illemszabályokat – hanem a családi kapcsolatokba is behozott egy addig teljesen ismeretlen, alantas durvaságot, közönségességet, érzéketlenséget: mivel ideológusaink az emberek szellemi lény tudatát teljes szándékossággal és komoly erőfeszítésekkel igyekeztek kiirtani, megsemmisíteni, az így nyert „anyagtudatú” lény (már aki elhitte ezt, vagy öntudatlanul is alávetette magát a materialista agymosásnak) egészen más módon viszonyult önmagához, házastársához vagy más generációk tagjaihoz, mint az ettől eltérő világnézetet valló emberek. Környezetünkben többé-kevésbé egyébként mindenki részesült a materialista világnézet befolyásából, és ennek köszönhetően az élet minősége minden területen (csak kiragadva néhányat, mint például az ipari termelés, ünnepek megtartása, szabadidős tevékenységek, művészeti ágak alakulása, vidéki gazdálkodás, családi élet stb.) nagyfokú károsodást szenvedett, elsivárosodott, elszürkült, fokozatosan leépült, hiszen alapjában véve értelmetlenné vált minden, még a jó célok követése is: a szellemi valójától, benső énjétől megfosztott ember milliós tömegekben veszítette el önmagát, s ezzel a talajt is a lába alól – és szellemtudat nélküli, bizonytalan, torz, féloldalas lénnyé, amolyan „fél-emberré” vált. Ezt „odakint” gyakran észrevételezték, amikor kelet-európai emberek a nagyvilágban egészen különös, természetellenes módon csetlettek-botlottak, és még a törzsi kultúrákban felnőtt embercsoportok számára is sok alkalommal valamiképpen idegen, valóságtól elrugaszkodott módon nyilvánultak meg.

A házassági kapcsolat bibliai minőségének eléréséhez is feltétlenül szükségünk van az egész teremtéstörténet és ezen belül az emberi teremtés tényeinek elfogadására és az ember szellemi lényként való szemlélésére (mind önmagunkra vonatkozóan, mind másokat illetően), ugyanis ez vezet el bennünket oda, hogy Isten Igéjét ellenállás nélkül befogadjuk a szívünkbe, s ez teszi lehetővé azt, hogy ne állandó vitatkozásokkal, torzsalkodásokkal, agyas érvelésekkel, viszálykodásokkal próbáljunk ellenkezni az isteni bölcsességgel és mások igei látásaival – ha valakinek, e régió embereinek, ezen belül különösen nekünk, magyaroknak fontos megszívlelnünk Péter apostol útmutatásait, amelyeket első levele második fejezetének első verseiben ír: „Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést és minden rágalmazást, mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek…” (1Pét 2:1–2)

Nem szégyen újratanulni alapigazságokat, ha azok egyszer már elvesztek, kitöröltettek az emlékezetből. Meg kell újra értenünk, hogy az ember alapvetően szellemi lény, Isten képmása, az Örökkévaló leheletének hordozója. Nem pusztítható, nem gyalázható, nem ölhető meg úgy, hogy annak a szellemi és anyagi világban messzemenő következményei ne lennének. Ebből témánkat figyelembe véve az is következik, hogy a civil életben a házastárs sem lehet kiszolgáltatva – istenfélő emberek körében – gyalázkodásoknak, szidalmaknak, rágalmaknak, kicsinyes bosszúvágynak. Istenben hívő emberek nem lehetnek engesztelhetetlenek, kegyetlenek, irgalmatlanok egymással, sem családban, sem tágabb emberi közösségekben – hanem tisztelniük kell embertársukban a Teremtő remekművét akkor is, ha külső-belső tulajdonságai esetleg kevéssé emlékeztetnek az „eredeti mestermunka eredményére”, ugyanis a házastársak „egyszerűen csak” tartoznak egymásnak a minden körülmények között kijáró megbecsülés kifejezésével.

A Biblia tehát már első fejezetében hangsúlyozza az ember utánozhatatlan, egyedi értékét, amelyet Isten létbe hívó akarata, gondoskodása és megkülönböztetett figyelme biztosított számára. A nem materialista világnézetű emberek számára ez óhatatlanul közvetíti az emberi lény tiszteletreméltó voltáról való meggyőződést – akár férfi, akár nő legyen az illető –, hiszen az ember külső formájában és a bensejébe helyezett szellemében egyaránt hordozza a Teremtő hasonlatosságát: a házasságban is ez az alapja tehát az egészséges önbecsülésnek és a társ iránti feltétlen tiszteletnek.

***

Az 1 Mózes 1:27-ben azt is láthatjuk, hogy a földi ember kétféle „előfordulásban” teremtetett (a részleteket a 2. fejezet 21–23. versei közlik), azaz férfiként és nőként. Ennek – és csak ennek! – a típusú párnak adja Isten azt az áldást és egyben utasítást, amellyel egyúttal meg is határozza a teremtett világban elfoglalt pozíciójukat: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok [=uralmatok] alá: és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (1Móz 1:28) Isten a „férfi-nő párost” jelölte ki az emberi nem alapegységéül, nekik mondta el útmutatásait és ígéreteit, őket szánta arra a feladatra, hogy családot alapítsanak, folytonos számbeli növekedéssel vegyék birtokukba és értelmes módon alakítsák otthonukká az egész földet, uralkodjanak a természet erőin, valamint a levegőég, a szárazföld és a tenger összes élőlényén. A kiindulási helyzet nagyon kedvező volt – minden körülmény azt szolgálta, hogy az ember ezt az Istentől kapott feladatát sikeresen meg tudja valósítani, s a Teremtő által biztosított uralmát kiterjesztheti az egész földkerekségre. Az, hogy az emberiség eredete egyetlen férfi és nő (házassági) kapcsolatára vezethető vissza, döntően cáfolja sok egyéb helytelen és megalapozatlan antropológiai szemlélet mellett mindenfajta rasszista elmélet létjogosultságát, ami nem csekély jelentőségű, ha a 19-20. század szellemtörténeti jelenségeire (és történelmi eseményeire) gondolunk. Pál apostol az athénieknek nyomatékosan kijelenti: [Isten] „…az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette” (Csel 17:26) – ez az egy mondat és a teremtéstörténet teljesen fölöslegessé és értelmetlenné tesz minden faji, azaz valójában etnikai jellegű hátrányos megkülönböztetést ember és ember között: napjainkban ezt sajnálatos módon újra és újra ki kell mondani, még a 20. sz. fájdalmas tanulságainak ismeretében is. A Biblia alapján ugyanis minden emberi élet egyenértékű és felbecsülhetetlenül drága – Jézus szavai szerint az ember lelkének üdvössége fontosabb a világ minden kincsének vagy pozíciójának elnyerésénél (Mk 8:36–37).

Ideológusaink az emberek szellemi lény tudatát teljes szándékossággal és komoly erőfeszítésekkel igyekeztek kiirtani, megsemmisíteni

***

Az Édenbe helyezett „jó és gonosz tudásának fája” ugyanakkor elárulja, hogy az ember nem homogén szellemi közegben kezdte földi pályafutását, hanem ekkor már létezett a „gonoszság titka”, amely az ember megformáltatását, sőt a Bibliában közölt egész teremtéstörténetet megelőző szellemi konfliktus következményeként már előzőleg diszharmóniát hozott az Isten által fenntartott világmindenség rendjébe. A Teremtő nem feltétlenül – vagy legalábbis nem azonnal – kívánta bevonni ebbe a konfliktusba az általa életre szólított új földi lényt, ezért (mai kifejezéssel szólva) ősszüleink „kimaradhattak volna a balhéból”, azaz a gonosszal való közelebbi ismeretségből – és ne is taglaljuk, mit takarítottak volna meg ezáltal maguknak és utódaiknak –, ehhez elég lett volna egyetlenegy nyomatékos parancsolat megtartása, amely az őslakóhely, az Éden közepén elkerülhetetlenül jelen lévő jó és gonosz tudásának fájától, pontosabban annak gyümölcsétől való tartózkodást tartalmazta. Ádám, „a földből való” ilyen módon értesült arról a realitásról, hogy a gonosz – mint olyan – létezik, de Isten Igéje őt ettől távol akarta tartani, és az Istennel való együtt járás folytán a létező rossz valósága mindvégig biztonságos messzeségbe került volna tőle. Tudjuk, hogy az első idők abban a bizonyos kertben felhőtlen boldogságban és szent ártatlanságban teltek: a Teremtő élvezte művét, amely „íme, igen jó” volt, ezen belül is különösen becsülte a számára is intelligens partnernek bizonyult lénynek, az embernek a társaságát – Ádám pedig birtokba vehette mesés, szó szerint „paradicsomi” birodalmát gyönyörű tájaival, bővizű folyóival, csillogó drágaköveivel, pálmaligeteivel, a legkülönfélébb jóízű gyümölcsöket ontó gyümölcsfáival, egzotikus állataival (vajon nem valami ilyesmit keresnek szinte lélekszakadva az emberek, amikor a vakációs időben igyekeznek mindenféle „földi paradicsomot” felkeresni, akár a világ másik szélén is?) – mindezek közepette az ember sikerrel teljesítette első komoly tudományos feladatát: a rábízott állatok rendszerezését és elnevezését – itt is az Istennel történő tökéletes együttműködés, a vele megélt harmonikus közösség példájával találkozhatunk.

Az Úr azonban már ekkor – az embert is megelőzve – megfogalmaz egy jellegzetes szükséget, hiányt teremtménye életében, amely Ádámra elejétől fogva jellemző volt, de amelyet mégis a nagy Készítő jelent ki róla, és a problémamegoldást is ő maga kínálja fel: „Nem jó az embernek egyedül lenni: szerzek néki társat, hozzá illőt.” (1Móz 2:18)

Az embernek megvolt a Teremtőjével élvezett, háborítatlan, boldog, tiszta, egyszerű és világos kapcsolata, és ezzel együtt részesült a frissen teremtett világ nyújtotta minden szívet-lelket gyönyörködtető áldásban – de a hiány mégis ott volt az életében. Nem arról van itt szó, hogy a teremtésben valami félresikerült volna, netán a Teremtő elfelejtett volna valamit – az Írások ugyanis nemcsak valóságos történeteket mondanak el nekünk, hanem általuk prófétikus üzeneteket is közvetítenek. Ebben az isteni mondatban ugyanis benne van az a minden földi emberre jellemző állapot, amely beköszönt egy bizonyos korban (ne felejtsük el, hogy csak az első ember jött létre „kész felnőttként”, a többi születése után előbb a gyermekkor, majd a serdülőkor szakasza következik, és azután lép az ifjú a társválasztás korába, legalábbis a mi kultúránkban)…

Viszont a későbbi, tehát Ádám után következő nemzedékek számára ez a megállapítás tökéletes üzenetet ad az ember társválasztásra vonatkozó igényét illetően – és az itt következő igeversek olyan eseményt írnak le, amely a megoldást illetően úgyszintén prófétai látást, tanítást közöl számunkra.

Az Úr láthatóan mindenkinél jobban ismeri az embert, azt is tudja, mire van szüksége (Jézus tanúsága szerint: „Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle” (Mt 6:8b) – természetesen újra érdemes feleleveníteni azt a tényt, hogy az ember itt eredeti, szent, tiszta és Istennek engedelmes, Urával ideális közösségben élő állapotban van, tehát még nincs törés közötte és Alkotója között. Ez megkönnyíti a „problémakezelést”. Az Úr a hozzá hűséges, engedelmes gyermekeit nagy kedvvel részesíti minden jóban, egyenesen „kitalálja” még legbensőbb kívánságaikat is, sőt, szereti meglepni őket egy igazi, személynek szóló ajándékkal: így volt ez Ádám esetében is. Ezt a szükséget a Mindenható egy nagyon kézenfekvő, pragmatikus módon orvosolta: lefolytatta a történelem első operációját – altatásos módszerrel –, és az ember egyik oldalbordáját kivéve megalkotta belőle a „másik embert”: a férfihoz hasonló, de mégis teljesen más emberi lényt: a nőt.

Amikor Ádám magához tért mély álmából, amely alatt ilyen korszakalkotó dolgok történtek vele, az általa addig ismert mennyei lény elévezetett egy hozzá hasonló személyt, aki iránt azonnal rendkívüli vonzást érzett lénye legmélyéből – talán valahonnan a bordái tájékáról? –, s valahogyan rögtön tudta és érzékelte, hogy ez a „valaki” nem távolról, „kívülről” került a közelébe, hanem ismerős, közeli személy – valóságosan „belülről” származik, ténylegesen olyan, mint a testének tagjai! Így érthetjük meg igazán, miért nem „idegen anyaggal” dolgozott Isten a nő teremtésekor, miért nem vett egy újabb agyagdarabot, és miért nem abból kezdte a „másik ember” megformálását. Nem így tett, mert ez az egyértelmű azonosság-érzés így nem lett volna tökéletes. Viszont Isten a férj-feleség kapcsolatot olyan szorosnak, bensőségesnek kívánta megalkotni, hogy magának az első embernek a testéből vette ki az általa előre eltervezett segítőtárs alapanyagát – így lett ez a lény a „férfihoz illő, hozzávaló” minden tekintetben. Van még egy másik rendkívüli jelentőségű prófétikus üzenet is ebben a jelenetben, gondoljunk csak a názáreti Jézusra, amikor a kereszten kínhalált szenvedett, azaz „elaludt”: akkor a római katona lándzsával átdöfte az oldalát, amelyből vér és víz folyt ki – és amikor a Fiú, a Megváltó az „álomból felserkent”, azaz feltámadt, akkor létrejött az Egyház, az ő Teste, amely szintén a testéből vétetett… (Pál az Efézus 5:30–32 versekben beszél erről a nagyszerű párhuzamról, amely Krisztus és az Egyház, valamint a férj-feleség viszony között áll fenn – ezekre az igeversekre egy későbbi alkalommal még majd visszatérünk.)

Meglátván Isten legújabb remekművét, amely egyúttal válasz is volt emberi hiányérzetére, Ádám minden bizonnyal kitörő örömmel fogadta társát: „Ez már csontomból való csont és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.” (1Móz 2:23) Ádám lényegretörően fogalmaz: a nő „emberből vétetett”, s ezzel tulajdonképpen azt mondja: „belőlem vétetett” . Ez valóban az igazi társ felismerésének kifejezése, ennek lényege egy mély és rendíthetetlen meggyőződés, belső szellemi bizonyosság, hogy ez a „másik” nem idegen számomra, hanem közelvaló, „mintha valahonnan mindig is ismertem volna”, „az igazi, az egyetlen”, „otthonosan érzem magam vele”, „egész életemet vele kívánnám leélni” – körülbelül így szokták ezt kifejezni azóta is azok, akik megtalálják azt a bizonyos „másikat”. (Továbbra se felejtsük el, hogy Ádám még a bűnbeesés előtti időszakban van: ez az egyszerű, természetes felismerés ilyen állapotban, azaz őutána már csak bűntől megtisztult, megszentelt állapotban tud igazán félreérthetetlen lenni – Isten természetesen jótevője a bűnös nemzedékeknek is, és meglepően sok, evilágban élő, bűneiből meg nem tisztult, nem hívő ember tudott szerencsésen választani magának házastársat – az már más kérdés, hányan állták ki közülük később a hűség próbáit az együtt töltött évek során.) Az eddigiekből megérthetjük tehát, hogy Isten az ő Igéje által közölni akarta, hogy ismeri az ember házastárs utáni vágyakozásának (azaz: tisztességes házasodási igényének) szükségét, s ezt a hiányt kész megszüntetni, sőt megfelelő feltételek mellett aktív szerepet is hajlandó játszani egy férfi és egy hozzáillő nő egymásra találásában, vagyis ő a házasság isteni szerzője, aki már az emberi lény megteremtésekor útjára indítja az első, tökéletesre tervezett (kizárólag férfi és nő között lehetséges) házassági kapcsolatot, az emberiség első családjának „ősmintáját”, alapegységét. Isten, aki minden teremtett lény Alkotója, valóban a legjobban ismeri teremtményeit, és Ő tudja legjobban, kihez ki illik igazán – ezért a hívőknek érdemes aktív hittel őrá hagyatkozni ebben a kérdésben (is), annál inkább, mivel az elmondottakból láthatjuk, hogy Ő maga nyilvánította ki készségét arra, hogy segítsen ebben a döntésben, mondván: „szerzek néki társat, hozzá illőt”.

***

„Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és anyját és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2:24)

Ez az igevers foglalja össze Isten örök érvényű igazságát az ember házasságára vonatkozóan, vagyis ez a bibliai kijelentés határozza meg örök időkre a házastársi kapcsolat lényegét – Isten akarata szerint. A Teremtő eredeti – azóta is változatlan – elképzelése, elvárása, mondjuk ki: parancsolata, (a mai időkben is érvényben levő) egyértelmű végzése ez a „kezdetben” alkotott tökéletes egység egyetlen férfi és egyetlen nő között, amely a földi élet teljes időtartamára szól. Ez az egyetlen lehetőség harmonikus családi otthon kialakítására és egészséges személyiséggel rendelkező gyermekek felnevelésére. Mivel az asszony „emberből vétetett”, „annakokáért elhagyja a férfi az ő atyját és anyját” … – a házastárs kiválasztása során tehát a férfi a „belőle kivett, belőle származó tagját” találja meg, hogy ezáltal teljes, „befejezett” személlyé váljon. Így a felnőtté vált férfi szellemében-lelkében felismeri a hozzáillő, „ismerős, nem idegen” női lényt, akihez vonzódni kezd, ez a „másik” egyre fontosabb lesz a számára, egyre több örömet talál abban, ha találkozik vele, és nyilvánvalóan nemcsak a külseje, hanem egész lénye kedves lesz a számára: ez megmutatkozik abban is, hogyha beszélnek egymással, egyre jobban értik egymást, egyre jobban élvezik ezeket a beszélgetéseket – egyre inkább „egymásra hangolódnak” –, s amikor a kapcsolat megérik a házasságkötésre, a házasulandó felekben a szülő-gyermek viszonyra jellemző összetartozás-tudat helyét addigra felváltja az egymáshoz tartozás elsőbbsége – maga mögé utasítva ezzel minden egyéb természetes kapcsolatot: így létrejön a „ragaszkodás” egymáshoz. A házassági kapcsolat, a férj-feleség viszony – amely a Biblia további fejezeteiben található egyértelmű tanítás szerint a házasságkötés nyilvános eseményével veszi kezdetét – a legszorosabb, legbensőségesebb emberi összetartozást jeleníti meg a földi életben, ezt a tényt a már fentebb említett igevers befejező szakasza mondja ki világosan: „és lesznek egy testté.”

A férj-feleség viszony – amely a házasságkötés nyilvános eseményével veszi kezdetét – a legszorosabb, legbensőségesebb emberi összetartozást jeleníti meg a földi életben

Maga a názáreti Jézus idézi újra az 1Móz 2:24 igéjét a farizeusok kérdezősködéseire adott válaszában, mivel ez az önmagát túlszabályozott rendszerbe záró vallásos elit meglehetősen sanda szándékkal faggatta őt e témakörben – ahogyan a további akadékoskodásukból is kiviláglik –, és nem szívesen vette, hogy meg kell elégedjen az egyszer s mindenkorra kimondott „igennel”, ezzel az egyértelmű isteni határozattal a házasság tekintetében.

„És hozzá menének a farizeusok, kísértvén őt, és mondván: Szabad-e az embernek az ő feleségét akármi okért elbocsátani? Ő pedig felelvén, mondá: Nem olvastátok-e, hogy a teremtő kezdettől fogva férfivá és asszonnyá teremté őket? És ezt mondá: Annakokáért elhagyja a férfiú atyját és anyját: és ragaszkodik feleségéhez és lesznek ketten egy testté. Úgy hogy többé nem kettő, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.” (Mt 19:3–6)

Az 1Móz 2:24 pontos idézésén túl Jézus még nyomatékkal meg is magyarázza, értelmezve kiegészíti, tulajdonképpen teljessé teszi az eredeti igeverset: „Úgy, hogy többé nem kettő, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.” Ez a válasz egyenes: Isten akarata az eredeti minta maradéktalan megvalósulása. Csak az az állapot elfogadható számára, amit KEZDETBEN alkotott és jelentett ki. A házasság kötelékében megtörténik az „egybeszerkesztés” – azaz Isten a két házasfelet egy közös személyiséggé köti össze. A két fél természetesen megmarad külön férfinak és nőnek, és más-más szerepet tölt be például a családban is mint apa és anya, s egyúttal önálló emberként is teljes értékű személyiség, de mégis változásokon megy át házasságában, más ember lesz, mint egyedülvaló, nem házas állapotában volt: ketten együtt új egységet alkotnak, valamiképpen mégsem ugyanazok többé, mint azelőtt voltak. Lehet, hogy egymástól nagyon eltérő munkát végeznek, egymástól sok ezer kilométerre is kerülhetnek – Isten szemében mégis láthatatlan, eltéphetetlen szálak fűzik őket egybe – és ez meglátszik rajtuk az új, közös élet során. Isten szándéka ezzel az új egységben élő párral az, hogy tökéletesen kiegészítsék, gazdagítsák egymást, hogy hűségesen álljanak meg egymás mellett mind az ifjúkorban, mind az öregedés évei alatt, hogy kitartsanak minden élethelyzetben, jóban és rosszban, „békeidőben” vagy háborúság idején – az újjászületett, engedelmességben járó, Istent szerető hívők életében az együtt töltött évek egyre inkább érlelik, mélyítik kapcsolatukat, amely idős korban a kipróbáltságnak olyan zamatával rendelkezik, mint a legjobb óbor… Isten tökéletes elképzelése a megbonthatatlan egység, a mindenkori összetartozás, a harmónia keresése, ápolása, őrzése. A Teremtő és a Megváltó nem enged a legjobb, a tökéletes, „az igazi” lehetőségből, nem köt kompromisszumot sem az ember bűnös természetéből adódó hajlamokkal (például az unalommal, hűtlenséggel, állhatatlansággal, a romlott test nyughatatlanságával és kívánságaival), sem a különböző korok diktálta divatokkal, amelyeket az evilág szelleme talál ki az igazságtól megfosztott, attól elszakadt nemzedékek számára, hogy valós tényeket meghazudtolva, „valami új megoldás” kergetésébe csalva újra ugyanabba a szakadékba taszítsa mindnyájukat, mint elődeiket, hogy a már eddig megtört, becsapott, félrevezett milliók tetemei közé söpörje az újabb és újabb generációk képviselőit is, modernségnek, szabadságnak álcázva azt, ami életreszóló kudarcsorozatot és örökké tartó kárhozatot jelent majd nekik. Ennek ellentétét kínálja fel Isten beszéde, amely szerint a házasfeleket maga az Úr kapcsolja egymáshoz, szerkeszti egybe, és őrködik is egységükön, újra és újra megerősítve azt.

***

A „ragaszkodik feleségéhez” kifejezés tehát ilyen módon úgy értelmezhető, hogy a férfi (természetesen az Újszövetség tanúsága alapján már a nőre is vonatkoztatható ez, mivel a nő ebben az időszakban már a megváltás jóvoltából visszanyerte eredeti, sőt annál még előnyösebb partneri szerepét, teljes egyenrangúságát – nem szerep-azonosságát! –, s bár utóbbit az Ószövetség sem vitatta, a bűn következményeként mégis elkerülhetetlenül hátrányos helyzetbe került fizikai állapotát és a [családban-társadalomban] élvezett jogait tekintve), tehát a férfi (nő) számára az új, házastársához fűződő kapcsolata elsőbbséget élvez minden egyéb emberi kapcsolatához képest – például felváltja a szüleihez való, addig természetes belső kötődését is. A házasság köteléke ilyen módon mintegy „átrendezi a sorokat”, vagyis új fontossági sorrendet állít fel a természetes emberi kapcsolatrendszerben – mindez nyilvánvalóan változatlanul hagyja az Istenhez való kötődés kizárólagos elsőbbségét a hívők életében.

Az egyedülálló (egyedül élő) férfi és nő ugyanakkor feltételezhetően önálló személy, olyan, felelősséget vállalni tudó felnőtt, aki szabadságot élvez gondolkodásmódjában, célkitűzéseiben, foglalkozásában, sőt ízlés- és érzésvilágában, nem beszélve vallási meggyőződéséről, jó lenne, ha a diktatúrák sok évszázados hagyományaira visszatekintő országok polgárai között – mondjuk itt, a mi térségünkben is – egyértelmű lenne ez a megállapítás, és a szülők képesek lennének tudomásul venni az évek elteltével szükségszerűen bekövetkező változásokat mind maguk, mind felnőtté váló gyermekeik sorsában, így tisztelni tudnák a fiatal generáció személyes szabadságát, véleményalkotását, tisztességes döntéseit – sőt, jóakarattal támogatnák jó értelemben vett, normális kilépési törekvéseit a szülői ház néha kissé dajkálva melengető fedele alól –, mint ahogy a természetben a madarak saját maguk lökik ki fészkükből a már repülni tudó fiókákat – persze itt nem a kilökés aktusáról, hanem a „szabad szárnyalás” segítéséről van szó –, hogy például ne legyen kriminalizálva az otthonban az a tény, ha egy felnőtt fiatalember tisztelettudó és korrekt módon a maga lábára akar állni… (Nem az idő előtti párválasztásról vagy a tiszteletlen, arrogáns és hálátlan fiatalkori magatartásról beszélünk itt és most, hanem arról, hogyan válik egy felnőtt fiatal – e tekintetben többnyire mégis elsősorban férfiról van szó – alkalmassá a családalapításra.) Ugyanis egy agyondédelgetett, túlzott figyelem, törődés, lelki kontroll alatt élő fiatalember vagy infantilizálódik az évek során, vagy egyre keserűbb lázadás támad benne, amely azután bizonyos pótcselekvésekben, hóbortokban vagy szenvedélyfüggőségekben nyilvánul meg. Szerencsések ezért azok az emberek, akik hajlandók elfogadni az élet egymást követő eseményeit, és alkalmazkodni is tudnak a közben adódó, új élethelyzetekhez, nevezetesen gyermekük önállósodásához, érett felnőtté válásához… A bölcsebb idősödő emberek, különösen, ha istenfélőek, megtanulják félretenni érzelmi igényeiket az előzőleg megszokott családi közösségre, nem emlegetik szomorú lemondással azokat az éveket, amikor még gyermekeik „olyan aranyos kisgyerekek voltak”, nem vágyakoznak meddő, irreális érzelmekkel a múlt eseményei után, hanem inkább arra figyelnek, hogyan segítsék, támogassák fiatal felnőtt családtagjaikat mindenféle (szellemi és anyagi természetű) módon. A józanság, az egészséges hit megőrzi az idősebb generáció tagjait minden megalapozatlan elvárástól, elhamarkodott kritizálástól, a keserűség megnyilvánulásaitól, attól a szenvelgő „elhagyott, fájó lelkű szülői” mentalitástól, amely azután az ifjak felé záporozó szemrehányásokban, vádaskodásokban nyer kifejezésmódot – a család békességének mindenkori rovására. Akármennyire valósak is lehetnek esetleg bizonyos szülői érzések ebben a korban – az elszakadás korában –, ezek eluralkodása, nyers kitörése sokat árt mindkét nemzedék tagjainak. A Szellemben járó emberek megfeszítik ezeket az elkerülhetetlenül jelentkező hiányérzéseket, nemet mondanak az ebből támadni kívánó indulatokra, az elhagyottság, kifosztottság, csalódottság, magány vagy önsajnálat életérzéseire. Amikor felnőtt gyermekük Isten szerint választ házastársat magának, az érett, szellemi emberek ezt nem megrövidítésnek, hátrányos helyzetnek, nem becsapott, méltatlan állapotnak fogják fel, hanem áldásnak és az élet legtermészetesebb velejárójának, hiszen elméletben talán mindenki egyetért azzal, hogy gyermekeit nem önmagának neveli – más persze a gyakorlat… A testi ember kísértéseihez tartozik az is, hogy a szülő a gyermeke mindenki más által nagyszerűnek, telitalálatnak tartott választását fanyalogva fogadja, és csupáncsak azért, mert az a „másik fiatal” láthatóan egyre fontosabb a fia (vagy lánya) számára, puszta féltékenységből szinte esküdt ellenségévé válik a „betolakodó jövevénynek”. Természetesen egészen más dologról van szó akkor, ha a fiatalember (vagy leány) választása nyilvánvaló kívánnivalót hagy maga után, és a család, rokonság, barátok vagy a keresztény közösség józan, objektív tanúi is egyöntetűen valamiképpen elhibázottnak látják vonzódását ahhoz a bizonyos személyhez (nem pletykázó, leselkedő „szemtanúkat” értünk ez alatt, hanem megfontolt, tisztességes életvezetésű, kipróbált, esetleg igei látásokkal rendelkező személyeket, akik ha egy ilyen döntésbe végső soron nem is szólnak – nem is szólhatnak – bele, mégsem véletlen, hogy örömmel vagy fenntartással fogadják-e ennek a bizonyos választásnak a hírét – tanácsot viszont csak akkor adnak ilyen dologban, ha az illető kéri őket erre). A fiatalok is jól teszik tehát, ha esetleg egy általános megütközéssel találkozva nem azonnal a sértett dac vezérelte reakcióknak engedik át magukat. Az istenfélő, idősödő szülők ugyanakkor úgy játszhatnak igazán pozitív szerepet gyermekeik házasodásának időszakában, ha minden erővel igyekeznek megkímélni a fiatalokat a családi kapcsolatokban bekövetkezhető válságoktól, és a társválasztás idején elkötelezik magukat arra, hogy korrekt, tisztázott, baráti viszonyt ápoljanak felnőtt gyermekeikkel, amelyben az őszinteség és a tapintat kéz a kézben járnak egymással.

A házasságra visszatérve: a „ragaszkodás” kifejezésben benne van az az eltéphetetlennek szánt kötelék, amely összefűzi, egybekapcsolja a házastársakat attól kezdve, hogy tanúk előtt hűséget fogadnak egymásnak és – hívők esetében – az arra kijelölt, felszentelt személyek Isten nevében, az ő hatalmával összekötik az életüket. Jézus erre a láthatatlanul összekötő kapocsra utal azzal, amikor ezt mondja: „Ketten lesznek egy testté… többé nem ketten vannak, hanem egy test. Amit … Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.” A házastársak Isten szemében ettől a pillanattól fogva önálló, teljes értékű egységet, egy új, működőképes szervezetet alkotnak, amely a következő nemzedék létrehozásának, felnevelésének nélkülözhetetlen feltétele. Ha megértjük a Teremtő gondolkodását, nem nehéz arra sem rájönnünk, miért mondja Ő a Malakiás 2:16-ban minden félreértést kizáró módon, hogy „gyűlölöm az elbocsátást” (azaz a válást): „… Azért, mert az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége között, akit te megcsaltál, holott társad és szövetséges feleséged! Nem tett ilyet egy sem, akinek még volt lelke. És mit keresett az az egy? Istentől való magvat. Őrizzétek meg azért a ti lelketeket, és a ti ifjúságotok feleségét meg ne csaljátok! Mert gyűlölöm az elbocsátást, ezt mondja az Úr, Izraelnek Istene, és azt, aki ruhájára kegyetlenséget borít, azt mondja a Seregeknek Ura. Őrizzétek meg azért lelketeket és ne csalárdkodjatok!” (Mal 2:14–16)

***

Az előbbiekből egyértelműen következik, hogy Isten szemében a válás olyan, mint egy működő szervezet ellen elkövetett merénylet: azaz egy test megölése, feldarabolása, durva megcsonkítása. Az emberek csak a láthatóra néznek, s azt gondolják, ilyen esetben mindössze „két felnőtt ember közös megegyezésen alapuló, felelős döntéséről van szó” (feltételezve még a „legkedvezőbb” esetet) – s figyelmen kívül hagyják nemcsak a szellemi-erkölcsi dimenzióban, hanem a szereplők testében-lelkében végbemenő destruktív folyamatokat, nem beszélve a gyermekek szenvedéséről, amely nagyon sokszor drámai módon bizonyítja azt, hogy itt egy élő szeretetközösség brutális lemészárlása zajlott le, azaz szellemi-erkölcsi területen valóban végbement egy eleven test szétmarcangolása – s ami maradt belőle, nem több vérző húscafatoknál, s a lelkekben szinte helyrehozhatatlan sérüléseket, töréseket hagy maga után, amelyeknek gyakran fizikai következményei is vannak. Az ilyen szétvert, roncsokban maradt kapcsolatokból, elpusztult otthonokból sok-sok ezer céltalan, csalódott, kiábrándult fiatal indul neki a „maga-se-tudja-hova-miért” életnek, és a korán elvesztett remények, az átélt megrázkódtatások, a felnőttekben való csalódás, a hirtelen rájuk rontó feleslegesség-tudat szinte biztos kézzel terelik őket hasonló kudarcok, erejüket meghaladó megpróbáltatások és – sok esetben – a szenvedélyfüggő életmód felé. Számtalan tehetséges, szép gyermekkorra emlékező, napjait önfeledt bizalomban élő, a felnőttkor iránt illúziókat tápláló ifjú lélek találkozott váratlanul azzal a zord valósággal, hogy szülei elválnak, és biztonságosnak hitt otthona nem létezik többé. Váláson egyébként nemcsak azt a bizonyos jogi procedúrát kell értenünk: bibliai értelemben válásnak minősül már az az állapot is, amikor két házastárs egymás ellenségévé vált, azaz akár még közös fedél alatt is, de egymást gyűlölve, engesztelhetetlen haraggal, a kibékülés szándéka nélkül „él együtt” egy helyen, gyakorlatilag már egymástól elszakadva, egymást megtagadva és általában megtaposva, kiátkozva a közös múltat, átértékelve és megtagadva a szeretetben együtt töltött időket. Ez a gyűlölet megemészti az otthont, tüzes vasként égeti belülről a házasfeleket – mert ők tényleg egy test voltak, ezen nem lehet utólag változtatni –, s ahogy egyre inkább megkeserednek egymásra, úgy telnek be mind több indulattal, úgy szenvednek egyre jobban a megalázottságtól, a kölcsönös elutasítástól, a gyűlöltség-érzéstől, az egymásra szórt vádaktól. A válás lényegében ez: az „egy test” likvidálási folyamata, s a bírósági tárgyalások már csak ennek a házi készítésű pokolnak az ajtófeliratára ütik rá a pecsétet. A kölcsönös kirekesztés hevében a „felelősen döntő” (valójában rendkívül felelőtlen) felnőttek nem veszik észre, hogy amit tesznek, nem más, mint rombolás és rombolás – szétzúzása mindazoknak az értékeknek, amelyeket ifjúságukban közösen létrehoztak. De a meg nem bánt bűnök könyörtelenné teszik az embereket, még saját gyermekeik iránt is. Nem tudják felmérni, nem érzik át, mit követnek el ezekkel a rájuk bízott, kiszolgáltatott, törékeny lényekkel szemben, akiknek sorsa nagyon is fontos a mennyei Atya számára – ugyancsak Jézus tanúsága szerint. A gyermekek ebben a viharban szinte a puszta létezésük megkérdőjelezését, kiüresedését vagy elértéktelenedését élik át, hiszen a szemük előtt játszódik le annak a két embernek egymás elleni árulása és egymástól való elszakadása, akiknek a létezésüket köszönhetik – Isten akaratából –, s akiknek a szeretete, összetartozása, közös fészke indította el útjukat ezen a világon. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a széttört családból menekülő fiatalok személyiségzavarokkal, elvetettséggel és a már említett deviáns magatartásformákkal küszködnek – és ha nem kapnak kellő segítséget, ez így marad, sőt egyre súlyosabb testi-lelki nyomorba taszítja, s a párkapcsolatban szinte elkerülhetetlen kudarcra predesztinálja őket későbbi életükben?

Az elvált házasfelek szintén nem lesznek soha többé olyanok, mint azelőtt, s a gyermekeik sem tudják meg nem történtté tenni az átélt borzalmakat, amelyek közül a legmegrázóbb az, hogy csalódniuk kellett szüleik egymás iránti szeretetében, amely a talajt jelentette a lábuk alatt, amely a biztos fogódzópont volt számukra, és a jövőjükre nézve is a legfőbb bátorítást jelentette. Ez tartogatta számukra saját, majdani önálló életük sikerét illetően a legbiztosabb kilátást. Mindennek ellenére a gyermekek túlnyomó többsége a válás után is változatlanul szereti – vagy próbálja szeretni – a szüleit, s ez gyakran sikerül is. Elfogadja különélésüket, beletörődik esetleges új „családalapításukba” (megjelenik a másik, új „szülő”, a „Pista apu”, a „Mari anyu”) – de a lelkében kitörölhetetlenül tovább él annak emléke, hogy volt valamikor két ember, akik szerették egymást, – éppen ő ennek az élő gyümölcse, kézzelfogható bizonysága, az emlékek hordozója – s ugyanakkor a kényszerű tanúja annak, hogy ez a szeretet, összetartozás többé már nem létezik, mert a biztonságosnak hitt otthonba egyszercsak betört a pusztító forgószél, és a ház minden darabja széthullott, megsemmisült: valahogy úgy érzi, hogy egy érthetetlen módon támadt negatív, gonosz erő szétzúzta azt a szeretetkapcsolatot, amelyből ő az életét kapta. Ha a felnőttek – az érintett szülők – saját maguk élnék át, amit gyermekeik éreznek a szakadás folyamatában, valószínűleg nagyon sokan meggondolnák, tényleg érdemes-e a végletekig feszíteni a húrt. Inkább leülnének és átgondolnák az egészet újra – és talán komolyan kezdenék keresni a bajból a kiutat. Isten viszont teljes mértékben együttérez az ártatlanok szenvedéseivel, és ez megmagyarázza a megtérést elkerülő bűnösök, a továbbra is engesztelhetetlen házasfelek későbbi sorsában felbukkanó „baljós árnyakat”.

Mert az Úr, ahogy mondja, mindezt gyűlöli. Gyűlöli az egység felbomlását, a jónak megromlását, az összetartozás szétesését – gyűlöli a szeretet meghidegülését, az egykor szeretett személy megunását, megcsalását, kijátszását, eldobását. Gyűlöli a szent fogadalom megszegését, az esküszegést, gyűlöli a bujkálást, a sötétségben elkövetett tisztátalan cselekedeteket, gyűlöli az ő képmásának megvetését, megalázását, a vele való erőszakosságot, a gyengeségével való visszaélést, gyűlöli a társ betegségében való elhagyását, öregségében történő megutálását, gyűlöli a házastárs iránti érdektelen közönyt, a másik titkon való rágalmazását, egy bizalommal levő személy bizalmával való tisztességtelen játékot, egy férjnek vagy feleségnek javaiból történő kifosztását – és rendkívüli módon gyűlöli a „kicsinyek megbotránkoztatását”, a gyermeki lélek megtörését és feldúlását. Gyűlöli azt, ha a kiskorú személyek a felnőttek bűnei miatt elveszítik a biztonságos otthon nyújtotta védelmet, gyűlöli gyermeki bizalmuk, békességük szétzúzását, gyűlöli azt, ha a gyermekeknek idő előtt kell szembenézniük a világ gonoszságával, annak nyers erejével – gyűlöli Isten a hazugságot, a hűtlenséget, az árulást, a viszályokat, vádlásokat, azt a bizonyos megsemmisítő indulatot, amely az ember nagy ellenségétől és megrablójától származik, aki Jézus szerint „kezdettől emberölő volt” (1Jn 8:44b).

Isten gyűlöli a bűnt, amely maga a törvénytelenség (1Jn 3:4b), és elveti a bűn kínálta „megoldást” a megromlott kapcsolatokra, amelyhez a bűn által megvakított emberek folyamodnak: azaz a szakadást, szakítást, a válást – mivel a valódi kiút a megbánás, megtérés, kiengesztelődés és a helyreállás lenne – ugyanúgy, ahogyan egy tornádó rombolása után azon a vidéken az emberek előveszik építőeszközeiket, és újjáteremtik a környezetüket, és nem arra a következtetésre jutnak, hogy inkább tűzzel égessék fel a még megmaradt bútorokat, egyéb holmijaikat… Isten mindig gyűlölni fogja a „szakítómegoldást”, a kapcsolat végleges széttörését, a házasság megölését és eltemetését, még ha az emberek további évszázadokon át újra és újra kardoskodnak is amellett, hogy szükség van válásra, „joguk van hozzá”, még ha újabb könyvtárnyi irodalom halmozódik is fel évente a válás ártalmatlan, „felvilágosult, modern emberekhez illő” voltáról, illetve a „hagyományos családmodellt” helyettesítő „egyéb megoldások” létjogosultságáról – ezzel egyenes arányban növekszik ugyanis majd a könyvtárnyi irodalom a depresszió kezelési formáiról, a drogos fiataloknak nyújtott segítség módozatairól, az alkoholizmus növekedése okozta gondok vagy a hajléktalanok problémáinak megoldási kísérleteiről, és így tovább…

TIME: A gyerekek válás miatti hosszú távú károsodása roszszabb, mint korábban gondolták

Isten jobb lehetőséget kínál a válás helyett: Jézus Krisztus engesztelő áldozatát, amellyel megváltotta a „halott házasságot” is. Van feltámadás – az Úr feltámadása által – a végzetesen megromlott, gyakorlatilag elpusztult házasság számára! Jézus vére le tudja mosni a házasfelek bűneit, azokat is, amelyeket egymás ellen és gyermekeik ellen követtek el, és Isten ereje meg tudja valósítani a teljes és maradéktalan kiengesztelődést. Nincs más kiút, csak a KEZDETBEN adott minta!

Az úgynevezett „keresztény” világ a tékozló fiúhoz hasonlóan megunta az atyai ház békéjét, jóllakottan tolta félre az Igében közölt kézenfekvő, egyszerűen megragadható áldásokat, és már több évszázadon át kiruccant egy távoli tájékra – szerette volna ugyanis megízlelni „egy más régió” kínálatát, így például a házassági kapcsolat eredeti rendeléseit elvetve megpróbált keresni magának egy attól eltérő, sőt nagyon is messze eső „Kánaánt”, meg óhajtotta tapasztalni a tiltott gyümölcs: a kívánságok adta „élményeket” – és ez a folyamat már elég régóta tart. Talán mostanában éri el tetőpontját a bibliai erkölcsi értékek teljes tagadása, és nemsokára globális méretekben beérnek ennek gyümölcsei, amelyeket már eddig is milliók ízleltek meg. Lehet, hogy éppen századunkban fog egyre jobban megerősödni az a felismerés, hogy a nagy lelkesedéssel beharangozott „felszabadulás” a Biblia által lefektetett erkölcsi normák alól nem az ígért paradicsomi állapotokat hozta meg az abban reménykedő, sokféle módon hitegetett tömegek számára, hanem a tékozló fiú történetében említett ama bizonyos moslékosvödröknek a kellemetlen íz- és illatözönét… Szegénység, bűnözés, drogkultúra, depresszió, alkoholizmus, AIDS… csak néhány kiragadott példa az említett „felszabadult életforma áldásos következményeiből” – ugyanis mindezek valamilyen módon az igei életforma elutasításának és egy új útkeresés gyakorlatba ültetésének a hajtásai, akár elismerik ezt az emberek, akár nem. Kívánatos volna szembenézni azzal a kérlelhetetlen ténnyel, hogy az emberek minden erkölcsi norma „kényszere alóli felszabadítása” szükségszerűen vezet a gazdasági hanyatláshoz, szegénységhez, tömegeket fenyegető járványokhoz, egyéni-közösségi, sőt nemzeti-nemzetközi szinten bekövetkező tragédiákhoz, katasztrófákhoz – de még mindig ott tartunk, hogy a gondolkodó elit tagjai cinikusan és maró gúnnyal utasítanak el minden ilyen következtetést. Pedig csak a tanulságok levonása tudná lebontani azt a kaotikus, átláthatatlan problémahalmazt, amely az elmúlt évtizedekben-századokban torlódott fel körülöttünk, s mennyire nagy haszonnal járna, ha sokan képesek lennének elfelejteni, amit az iskolákban és a tömegkommunikáció révén hallottak – és félretéve a modern ember számára kötelezően előírt eklektikus világnézet közhelyeit, egyszerűen és őszintén bevallanák: „Megpróbáltuk, de nem találtunk jobbat! Sőt, amiről azt ígérték nekünk, hogy maga a boldogság szigete, úgymint: a szabad szex, a bármennyiszer megismételhető válás, a homoszexuális életforma, mindenféle perverz vágyak felgerjesztése és gátlástalan kiélése – éppen ez az, ami kifosztott minket minden szellemi és anyagi jóból, zűrzavart, betegséget, erőszakot teremtett mindenfelé, felfokozta a nyomort, a kilátástalanságot, ellopta a családot, a gyermekeinket…”

„Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened!…” (Lk 15:21a)

Isten tehát KEZDETBEN nem ilyen sorsot szánt az embernek, hanem legbelső magánszférájában stabilizálni akarta őt egy minden nehézség, próba kiállását szavatoló kapcsolatformában, hogy onnan mint egy rendíthetetlen, biztos bázisról indíthassa útjukra kiegyensúlyozott, bátor, erős és egészséges utódait. Tudjuk, hogy a bűnbeesés sajnálatos módon mindent megváltoztatott az első emberpár életében, és azóta az ember a legszemélyesebb kapcsolatában is ingatag, csapongó, kiszámíthatatlan lénnyé vált: bukott természetével nem tudta megvalósítani az életreszóló elkötelezettséget, nem tudta házastársát töretlenül és hűséggel szeretni egy életen át. Még a közben felállított vallásos korlátok is sokszor inkább arra ösztökélték, hogy az isteni előírásokat kijátssza, és teret nyerjen lefojtott, szégyenkezve titkolt, sokszor egyszerűen csak letagadott vágyai számára. Jól tükrözi ezt a mentalitást a farizeusok Jézusnak feltett kérdése, amely akár érvelésnek is felfogható:

„Mondának néki: Miért rendelte tehát Mózes, hogy válólevelet kell adni és úgy bocsátani el az asszonyt? Monda nékik: Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok, de kezdettől fogva nem így volt. Mondom pedig néktek, hogy aki elbocsátja feleségét, hanemha paráznaság miatt és mást vesz el, házasságtörő, és aki elbocsátottat vesz el, az is házasságtörő.” (Mt 19:7–9)

A farizeusok felemlegették a „kiskaput”, azaz a válólevelet, amelyet a Törvényben Mózes biztosított a férjek – és csakis a férjek! – számára (bizonyos feltételek mellett). A kérdés (vagy érvelés) minden kétséget elhárít afelől, milyen szándékkal kívánták ők megtudni Jézus – vagy Isten – véleményét e témában. A testi ember ugyanis, legyen bár milliós nagyságrendű vallási szabályok megtartója, házassági kapcsolata tekintetében egyre csak a kibúvót, a kötelék alóli feloldást keresi, mivel nem tud parancsolni kívánságainak, képtelen ellenállni bizonyos csábításoknak. Amit ilyen helyzetben az ember bukott természetével el lehetett érni, azt a Törvény elérte. Az Ószövetségben a többnejűség is engedélyezett életforma volt, tehát egy megfelelő anyagi háttérrel rendelkező férfi több feleségről és azok gyermekeiről is kielégítően tudott gondoskodni. A farizeusokat bizonyára megdöbbentette a názáreti Jézus egyszerű és egyértelmű válasza, amelyet akadékoskodásukra adott: tudniillik az, hogy újra érvénybe lép Isten eredeti és tökéletes akarata a házastársi kapcsolatot illetően: helyreáll az „egy férfi – egy nő” kezdetben megalkotott mintája. A testi ember a „kemény szíve” miatt ugyanis képtelen ezt a kapcsolatot Isten akarata szerint megélni, de a Messiás Földön való megjelenése, engesztelő áldozata és feltámadása egyúttal a házasság megváltását, az eredeti „házasságmodell” maradéktalan helyreállítását is eredményezi. Jézus ezért mondhatta nyugodtan és biztonsággal azt, hogy úgy lesz ezután minden, mint teremtéskor – ugyanis ő megváltani készült a házasságot is! A Törvény ideje alatt valóban szükség volt bizonyos engedményekre – de az Isten által Krisztusban újjáteremtett emberi természet már nem nyűgnek, nem keserves igának fogja fel az életreszóló házastársi közösséget, hanem szeretetében folyamatosan megújulva egyre elmélyültebb, egyre letisztultabb, egyre tökéletesebb formában lesz képes kifejezni összetartozását a másik féllel. Az új, krisztusi természet ugyanis nincs megfertőzve a bűnnel, tisztátalan vágyakkal, nem vonzza a világ bűnre ösztönző propagandája, hanem átlát a csábítás olcsó trükkjein, s egyáltalán nem érzi magát fogságban, ha ugyanazon személlyel kell eltöltenie földi élete minden napját, sőt nem felejti el őt akkor sem, ha ideig-óráig távollétre kényszerül tőle. Krisztus természete maga a hűség, az elkötelezettség, a szentség, a tiszteletadás és szelídség, az ő természetét magára öltő két embernek minden megadatik, hogy egymást egész életükben „forrón szeressék” és boldoggá tegyék – ha mindketten így akarják. Amit Isten Kezdetben megalkotott, azt a Megváltó áldozata visszaszerezte, sőt, magasabb szintre is emelte!

Ennek ellenére még sok hívő ember is nehezen hiszi el, hogy a házassága „földre szállt menny” tudna lenni, és – ha Szentlélekben jár – még rendkívüli erőfeszítést sem kellene produkálnia a cél érdekében. Mit kellene vajon tenni ezért a kívánatos állapotért? A válasz egyszerű: megismerni Isten akaratát az Ő beszédéből, folyamatosan tanulni azt – és átültetni a gyakorlatba: azaz munkálni a jó házasságot, tudatosan építeni egymással a közösséget. A jó házasság azon múlik, hogy a házasfelek az otthonukban is fel tudják-e öltözni a krisztusi természetet, el tudják-e sajátítani a krisztusi tulajdonságokat, vagy sem. Ha már az egyik fél meg tudja ezt tenni, vagy legalábbis elszánta magát erre, és dolgozik rajta, a mennyei atmoszféra eshetősége 50 százalékos… Ha mind a két fél teljes erőbedobással feszíti meg Szellem által az ótermészetét – akkor már rövidesen a „mennyei földi lét” kapujában állnak!

Még mielőtt a férfi-nő ótermészet sajátságaira és azok bibliai módon való leküzdésére rátérnénk, a házassággal kapcsolatosan ki kell emelnünk egy elengedhetetlenül fontos tényt, amely a róla alkotott bibliai szemlélet alapja. Ez az igazság a következő: a házasság a Biblia szerint szövetségi viszony. Isten beszéde alapján nemcsak a házasság szövetség, hanem Isten és ember viszonyát – sőt a Megváltó révén hívők egymás közti testvéri kapcsolatát is – szövetség alkotja, pecsételi meg: a Szentírást alkotó két könyv összefoglaló neve nem véletlenül Ó- illetve Újszövetség, ahogyan azt rendszeresen említjük.

Derek Prince a Házasság: szövetség című könyvében részletesen elemzi az általános értelemben vett bibliai szövetség fogalmát, annak gyakorlati vonatkozásait és a házasságra vonatkozó üzenetét. Többek között utal arra a sajnálatos körülményre is, hogy a nyugati emberek egyáltalán nem értik ennek a viszonynak a mibenlétét, s még kevésbé tudják felfogni a vele járó kötelezettségeket és áldásokat. Isten ugyanis szövetségi elkötelezettség nélkül nem lépett kapcsolatba az emberrel a történelem folyamán. A kapcsolatot rendszeresen ő kezdeményezte az általa kiválasztott személlyel – illetve néppel, közösséggel –, és már legelső alkalommal is meghatározta a szövetségre lépő felek kötelezettségeit, közölte elvárásait és ígéreteit. A viszony mégis kölcsönösség alapján köttetett. De nyilvánvalóan csak Isten tudott és akart adni ebben a kapcsolatban olyat, ami a másik számára döntő jelentőségű volt: megváltást, életet, szabadulást, áldásokat. Ennek ellenére sikerült ténylegesen kölcsönössé tenni Isten és ember viszonyát a szövetség által: Isten adta ebben a nagyot, az igazit, az életreszólót – az ember pedig annyival tudott mindehhez hozzájárulni, hogy Isten útmutatása szerint válaszolt erre, és elkötelezett közösségre lépett az Úrral. A szövetség a Biblia alapján tulajdonképpen egy megszentelt, elkötelezett viszony, megpecsételt összetartozás, ünnepélyes szerződés, amelyben két fél megállapodik egymás kölcsönös támogatásáról, segítéséről, sőt még ennél sokkal többről: leteszik az életüket egymásért mindhalálig. Olyan baráti kapcsolat – általános értelemben véve –, amelyben mindkét fél kötelezi magát a másik javának előremozdítására, aktív munkálására. A felek ezentúl nem önmagukban és önmagukért élnek, hanem a másikat mindig szem előtt tartva, azaz tulajdonképpen a másikért. A kapcsolat elengedhetetlen velejárói az önzetlenség, az adásra való készség, a hűség, a tisztelet, megbecsülés. Történjék bármi ezután, semmi sem rendítheti meg a két fél összetartozását: Isten ilyen típusú viszonyban gondolkodik és cselekszik, nem teszi ki kapcsolatait érzelmi fellángolások-elhidegülések, hangulatok, élmények (vagy azok hiánya), netán az időjárás szeszélyeinek. Ő örökké változhatatlan, rendíthetetlen és stabil lény, ő a Kőszikla – s a kapcsolataira sem jellemző semmi, ami ingatag, múlékony, könnyen felejthető, futó élmény lenne: ezek mind a teremtett világhoz tartozó, hiány-létből eredő jellegzetességek. Amit ő kimond, az úgy van, amit ő megköt, az kötve van: „Nem ember az Isten, hogy hazudjék, és nem embernek fia, hogy megváltozzék.” (4Móz 23:19a)

Jézus is így határozza meg Isten beszédét: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24:35)

Isten a megbízhatóság, az állandóság letéteményese, az Örök és az Igazmondó. A kapcsolattartás területén szintén ilyen, és ezt kívánja teremtményeitől is. A szövetségben kifejeződik a kapcsolattartás ilyen messzemenő komolysága – amikor Ábrahám (ekkor még Ábrám volt a neve) Isten utasítására levágta az áldozati állatokat: egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves kost, azokat kétfelé hasítva tette az oltárra (ezenkívül még egy gerlice és galambfióka alkotta az áldozatot, mely utóbbiakat nem hasította kétfelé). Az 1Móz 15-ben, amely ezt a jelenetet tárja elénk, azt olvassuk a 17. versben: „És amikor a nap leméne és sötétség lőn, íme egy füstölgő kemence és tüzes fáklya, mely általmegyen vala a húsdarabok között.” A levágott állatok félbevágott testrészei közötti áthaladás azt jelentette: a szövetség közöttünk életre-halálra szól. A 18. vers így folytatja: „E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, mondván: A te magodnak adom ezt a földet, Egyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrates folyóvízig.” Így történt tehát a szövetségkötés Isten és Ábrám (a későbbi Ábrahám) között. Amikor a felek kifejezték, hogy letették egymás számára az életüket, életbe léptek az ígéretek, áldások is. A szövetség tehát, amint láttuk, vérontással jár – az áldozati állatok levágása ezt fejezte ki –, és ígéreteket, áldásokat foglal magában a legtávolabbi időkre vonatkozóan is. A vérontás az engesztelés szükséges voltát, azaz a majdani Megváltó eljövetelét jeleníti meg, egyúttal pedig azt is kifejezi, amit említettünk: „hozzád tartozom … mindhalálig”. A „tüzes kemence” bibliai képe pedig a szenvedésre utal. A szövetségi kapcsolatba természetes módon beletartozik a „jóban-rosszban” való kitartás. Nem jelent olyan társas viszonyt, amely csak addig tart, amíg jól mennek a dolgok, amíg „jól érezzük magunkat”, vagyis nincsenek körülöttünk vagy közöttünk megpróbáltatások, nehézségek, elfáradás, kimerültség, rossz érzések, látszólagos céltalanság, üresség, azaz a sivatag élményei, melyek során a vándorló választott nép rögtön visszafordult Egyiptom felé, és nem akarta tovább vállalni a hányattatásokat a szövetséges Isten és kijelölt vezetője, Mózes oldalán. A pusztában vándorló izraeliták a történelmi elbeszélésen túl mindannyiunk bukott, romlott természetének prófétikus képét állítják elénk, amelynek egyik fő jellemzője az állhatatlanság. Isten nem találta örömét a szalmaláng-lelkesedésnél többet nyújtani nem képes nemzedékben a velük létrehozott szövetség idején, amikor is a menet közben jelentkező nehézségek, veszélyek és az Isten által is tudatosan rájuk bocsátott próbák, azaz „sanyargatások” aláásták az Egyiptomból kiszabadított felnőtt generáció elsöprő részének tűrőképességét, és bebizonyosodott, hogy nem tudnak megmaradni a kezdeti idillikus kapcsolatban a Szabadítóval – még az átélt csodák ellenére sem. Az ádámi (bűnbeesés utáni) embert még a csodák sem tudják tartósan Isten iránti – vagy társa iránti – hűségre nevelni, a megoldás: az új ember, aki képes hű maradni a szövetségben, az újjáteremtett természet, amely meg tudja tartani Isten parancsolatait különféle kísértések közepette is.

A nyugati civilizációban élő mai generáció számára teljesen idegennek tűnik a szövetségi viszony – bármely kapcsolatrendszerre legyen is az vonatkoztatva. Sem államközi szerződésekben, sem mikroközösségi formában nem tekintik az emberek magukra kötelezőnek az általuk aláírt szerződéseket, nem veszik komolyan ígéreteiket, megmosolyogják különféle fogadalmaikat, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül kilépnek akár baráti, rokoni, akár házastársi kötelékeikből, ha érdekeik akár látszólag is úgy kívánják. Nem éreznek felelősséget elhagyott házastársuk (sokszor még gyermekeik) iránt sem, a házasság sok fiatal és idősebb ember véleménye szerint „csak egy papír”, amit nem szükséges életreszóló érvényűnek tekinteni – önmagukat hívőnek tartó emberek is sajnálatos módon egyre nagyobb vakmerőséggel bontják szét házasságukat bibliai ok nélkül, és mennek bele újabb kapcsolatba, nem törődve azzal, hogy Jézus azt házasságtörésnek nevezi, és a házasságtörés büntetése az Ige szerint halál, azaz örökkévaló kárhozat…

A nyugati Egyház – egyházak – a világgal való szembenállást ezen a területen többé-kevésbé feladták, és ezzel egyidejűleg elveszítették hitelüket, azaz alkalmasságukat a tényleges bizonyságtételre, az Evangélium hirdetésére. Az ezen a területen elkövetett bűnök és engedetlenségek ugyanis lehetetlenné teszik az őszinte megtérők befogadását és felnevelését: hiszen milyen megtérésről beszélnek ott, ahol embereknek megengedik, hogy házasságtörésben, szexuális bűnökben élve is „egyháztagok” legyenek? Komolytalan és üres minden ilyenfajta „evangelizáció”, nem való másra, mint hogy csak szaporítsa a képmutató vallásos emberek számát. Ugyan mitől fogadja el a kívülvaló, azaz a magát hitetlennek valló világ olyan, magukat „újjászületett”, „evangéliumi”, sőt „karizmatikus” hívőknek nevező emberek bizonyságtételét, akiknek a közösségében élő házastársak nem tudnak békésen megférni egymással, nem beszélve arról, hogy némelyek már egy-két kiadós veszekedés után is ürügyet keresnek a másik elhagyására, elutasítva még a legelemibb, néha még a világban is igyekezettel keresett kiengesztelődést?

Vajon mitől tisztelhetnék a világi emberek olyan „keresztények” hitét, akik ugyanolyan közönséges módon beszélnek családtagjaikkal, ugyanúgy szidják, ócsárolják egymást (és természetesen más embereket), mintha sohasem hallották volna az Evangéliumot, vagy nem hallgatnának hetente kétszer-háromszor magas színvonalú igehirdetést? Miért érezzenek vonzást Istent kereső fiatalok (vagy idősebbek) olyan gyülekezetek iránt, ahol némely házasságban élő férfiak vagy nők „rájönnek, hogy annakidején” – mondjuk tizenöt-húsz éve – „tévedésből választották” házastársukat, és megengedik maguknak a hűtlenséget – ráadásul még igyekeznek erre vallásos magyarázatot is találni, különféle mesékkel akarják igazolni kiégett, sivár, szeretetlen állapotukat, és meg akarnak szabadulni a megunt másiktól – vajon van ilyenkor különbség Egyház és világ, hívő és nem hívő, Krisztus követése és a Béliálhoz tartozás között? Miért kívánnak egyes fiatalok ugyanúgy élni az Egyházban, mint ahogy a hitetlen emberek járnak a világban? Miért kérik számon bizonyos tinédzserek szüleiktől, tanáraiktól a „szabadságot” a flörtölésre, felelőtlen, rejtett bulizgatásokra, a „ma-ez-holnap-az” típusú találkozásokra? Hogyan érvelhetnek hívő családok gyermekei úgy, hogy „meg kell érteni, hogy ma már más világ van, alkalmazkodni kell a modern kor követelményeihez”, mialatt idézni sem tudják (vagy nem akarják), hogy Istennek minderről mi a véleménye az Írásokban?

Válások, kicsapongás, házasságtörések, flörtök és tragédiák

Ha valahol az egyházak – egyebek mellett – eltévesztették az Istentől rendelt irányvonalat, az például a szexualitást illető bibliai elvárások, parancsolatok következetes képviselete és betartása, beleértve az ez ellen történő bármely ellenszegüléssel való szembehelyezkedést és az isteni törvények minden körülmények között történő felvállalását és számonkérését. Ez természetesen időnként nem is tűnik könnyű feladatnak, sőt lehet kifejezetten veszélyes is – gondoljunk csak Keresztelő János életútjának befejezésére: tudjuk, hogy nem sokkal kivégeztetése előtt félreérthetetlenül közölte Heródessel: „Nem szabad néked a testvéred feleségével élned.” (Mk 6:18b) Az ő története nyilvánvalóan elárulja, hogy egy ilyen bátor kiállás Isten igazsága mellett – különösen, ha házasságról, hűségről van szó – akár az életébe is kerülhet annak, aki nyíltan és kompromisszum nélkül hajlandó hirdetni Isten útját – s az emberiség történelmében valószínűleg sokkal több lelkész, pap, prédikátor lett volna mártírrá, ha Keresztelő Jánoshoz hasonlóan ők is vállalták volna az igazsághoz való maradéktalan ragaszkodást, például a mindenkori társadalmi elit előtt – elsősorban erkölcsi ügyekben –, de ugyanakkor talán sokkal több király, hadvezér, főpap és államfő értette volna meg példájuk láttán, hogy rájuk is ugyanúgy vonatkoznak az erkölcsi törvények, mint másokra. A következő nemzedékek már minden bizonnyal profitáltak volna hősiességükből, s elkezdődhetett volna egy általános erkölcsi megújulás, akár Európa-szerte is. Ez sajnos nem következett be, hanem épp ellenkezőleg, sok egyházi tekintély maga járt élen a minden erkölcsi gátlást félretevő életmód gyakorlatában, és sok más egyéb bűnnel együtt így járult hozzá az Evangélium és Isten teljes beszéde hitelének megrontásához, és a „kereszténység” elnevezés tartalomvesztéséhez, meghamisításához, azaz a hit lejáratásához, ezzel együtt pedig a mostani, a bibliai igazságokkal szembehelyezkedő nézetrendszerek kialakulásához és azok általános elterjedéséhez.

A világ és az igazi Egyház útja nyilvánvalóan nem lehet azonos, nem is keresztezheti egymást. A világ a szemmel látható csődtömeg ellenére sem fogja megváltoztatni felfogását a szexuális erkölcs tekintetében – vagyis nem lesz hajlandó magáévá tenni a bibliai elveket, mivel az evilág fejedelme, amely a kor szellemiségét is mindig megszabja, aktualizálja, ezt nem fogja lehetővé tenni számára. Nem is lehet könnyen meggyőzni az evilág urát követő, Jézus utalása szerint a széles úton haladó sok embert arról, hogy egyáltalán azt is elfogadják: a már említett széles körökben jól ismert válságjelenségek összefüggésben állnak az általános erkölcsi romlással, a Tízparancsolat elvetésével és Isten törvényeinek figyelmen kívül hagyásával. Az viszont elfogadhatatlan, hogy a kereszténységen belül, az Egyház soraiban a világ normái szerint élő, erkölcsi relativizmus alapján gondolkodó emberek háborítatlanul vallhassák magukat az Evangélium követőinek, és minden következmény nélkül fittyet hányhassanak a hitben járás legalapvetőbb követelményeinek. Ahogy a bibliatanítók gyakran mondják: Egyház a világban – ez természetes és normális dolog. A világ az Egyházban – ez már nem helyénvaló és tolerálható jelenség. Ez utóbbi állapothoz tartozik a szexuális területen történő kompromisszumok egész sora, amelyek közül az egyik legkirívóbb a válás és újraházasodás gyakorlata (a Jézus által említett bibliai okon kívül). A keskeny út ezzel szemben az életreszóló szövetségi viszony a házasságban: csak ez garantálja a hívők jó lelkiismeretét és az Egyház háborítatlan fejlődését, példamutatását a társadalomban: ha ebben az égetően fontos, alapvető jelentőségű kapcsolati formában a hívők nem tudnak többet felmutatni a világi mintáknál, akkor hiábavaló minden olyan erőfeszítésük, amely a kereszténységről mint komolyabb és értékesebb életvitelről kívánná meggyőzni a kívülvalókat: kár a fáradságért, meddő erőlködéssé, üres papolássá válik minden érvelésük: az emberek ugyanis tudják, hogy torzsalkodni, veszekedni, egymástól elszakadni, azaz elválni csak olyanok szoktak, akiknek az életében, otthonában Isten nincs jelen, s az ilyen dolgok nem az Isten kezenyomáról, hanem az ördög közelségéről tesznek tanúságot. Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy arról ismerik fel őket, hogy egymást szeretni fogják (Jn 13:35), és ez hangsúlyozottan érvényes a házastársi kapcsolatra. Az újjászületett hívők nem adhatják ennél alább – nincs másképp hitele a hitüknek, igehirdetésüknek, a só megízetlenült, és nem véletlen, hogy „tapossák az emberek” (Mt 5:13b), vagyis elutasítják, sőt kigúnyolják a vallásos mentalitást, életmódot.

A válás egyetlen igei oka a másik fél házasságtörése, amely eredményeképpen a vétkes fél megbontja az egységet, és meg is marad ebben az állapotban – s ha nem tér vissza házastársához, ezzel a cselekedetével sajnálatos módon a kárhozat útjára téved, és elveszti bizalmát, azaz az üdvösség reménységét az ítélet napjára. A vétlen fél az 1Kor 7:15 szerint szabaddá válik – de a bölcs ember ugyanakkor nem siet mindjárt kárpótlást keresni a veszteségre, hanem megfontoltan és szent módon kívánja folytatni az Úrral való életet, alaposan meggondolva a következő kínálkozó lehetőség szerinti döntést, s megfontoltan mérlegeli minden családtag (például a gyerekek) érdekeit.

A szövetségi kapcsolat a Biblia szerint tehát életreszóló kötést jelent, ez Isten beszéde szerint változatlan, örök időkre megfogalmazott isteni törvény, és ez a nyugati kultúrában élő, 21. századi emberekre is vonatkozik, akár tudomásul veszik, akár nem. A szövetség egyúttal szellemi erőt közvetít, amely a házasságkötés alkalmával rászáll a házasságba lépő pár kapcsolatára, és erőteljes szellemi köteléket, összekötő kapcsot hoz létre közöttük. Ez az a „hármas kötél” , amely Salamon szavai szerint „nem hamar szakad el” (Préd 4:12b). A „hármas kötél” értelemszerűen három szereplőt feltételez. Az a bizonyos „harmadik személy” a kapcsolatban maga a Mindenható Isten, aki garantálja, hogy ha mindketten hűségesen és engedelmesen követik útmutatásait, alárendelik magukat az Ő beszédének, akkor házasságuk minden földi próbát, nehézséget ki tud állni. Bármilyen negatív befolyás vagy szakítóerő támad ellenük, még ha érzelmeik időközben elhalnának is egymás iránt, vagy ha zavar állna be egymás közti kommunikációjukban, vagy akármilyen unalom, elidegenedés jeleit kezdenék egy idő után tapasztalni – a „hármas fonatú kötelet” (amely szakemberek véleménye szerint is a legerősebben font kötélváltozat, amelyben a kötél egyes tagjai a lehető legnagyobb felülettel tapadnak egymáshoz, s ez azt eredményezi, hogy az ellenerőnek ez a kötéltípus tud a legsikeresebben ellenállni, azaz szinte semmilyen feszítőerő nem tudja szétszakítani) nem lehet tehát könnyen szétbontani; bár az igeversben figyelmeztetésül azért ott van az „egyhamar”, s ez azt jelenti, hogy azért ne kísérletezzünk – mondja Salamon –, hogy meddig mehetünk el… Gyakorló hívő házaspárok gyakran említik, hogy akár múló zavarról, akár mélyebbnek látszó válságról van szó kapcsolatukban, észreveszik: a mennyei segítség mindig kéznél van, és meglepően gyors módon lehet kilábalni egy-egy hullámvölgyből, feltéve, ha nem mennek túl messzire, és nem engedik magukat a hitetlenség és reménytelenség gondolatai által legyőzni… A hitben járó házaspár számára Isten mindig „jobbkéz felől” van, azaz állandóan készenlétben áll. Nincs az a konfliktus, amelyet hívők az Úr segítségével fel ne tudnának oldani, meg ne tudnának szüntetni. A bibliai életmódban nem létezhet olyan átmeneti egyet nem értés, amelyet ne lehetne áthidalni. Minden más egyszerűen cáfolná a szereplők tényleges hitét, elkötelezettségét Isten országa iránt, szembeállítaná őket Jézussal és legfőbb tanításaival. Engesztelhetetlen, egymást gyűlölő embereknek semmi közük a názáreti Jézus Krisztushoz, ez a magatartás idegen az ő természetétől. Szomorú és nevetséges is néha, ahogyan egyesek érvelnek társuk ellen, ahogyan okot keresnek arra, hogy saját szeretetlen állapotukat igazolják: „ellenszenves lett”, „nem törődik velem eleget”, „annyit sérteget”, „nem lehet már vele úgy beszélgetni, mint régen”, és így tovább. A világban sokan súlyos sértéseket, nemegyszer fizikai bántalmazásokat is el tudnak szenvedni – nem mintha ugyan kötelesek lennének veszélyeknek kitenni magukat – egyszerű, pragmatikus okokból, például „a gyerekekért”, „ a lakásmegosztás nem lenne megoldható”, és így tovább. Hősökként szenvednek nap mint nap olyan asszonyok – ritkábban férfiak –, akiket házastársuk kihasznál, semmibe vesz, vagy ami rosszabb, szóval és tettel sérteget, talán hosszú éveken át. Természetesen ezek tragikus, megrázó történetek, és a szereplőknek keresni kell a helyzethez illő legmegfelelőbb megoldást – ami számukra is Istennél van végső soron –, mennyire sajnálatos jelenség ugyanakkor az, ha hívők ezzel szemben apró, jelentéktelen hibák, kisebb kellemetlenségek miatt is már boldogtalanságról panaszkodnak, reményvesztett állapotba kerülnek, múló fáradtságjeleket, érzéketlenség-megnyilvánulásokat is tragikus elhidegülésnek neveznek, bizonyos heves vitákat pedig jóvátehetetlen konfliktusokként könyvelnek el. Nem jó, ha a keresztények túlérzékenyek, túlreagálják a környezetükben előforduló negatív jelenségeket, nem helyes, ha felnagyítják sérelmeiket, és állandóan érzelmi kárpótlást, emberi vigasztalást keresnek. A modern ember nem szeret tűrni, és minden kívánságát maradéktalanul és azonnal ki akarja elégíteni – erre nevelik, így szocializálják őt napjainkban. Ez a kor szelleme, és a keresztényeknek erre kell nemet mondaniuk. Korunk hőse más nézőpontból pedig a sikerorientált, önmagát megvalósítani szándékozó, minden kellemeset felhabzsolni kívánó embertípus, azaz egy bizonyos független, egocentrikus, akaratos „nagymenő” (valljuk be őszintén: elég ellenszenves alak), aki ezekkel a tulajdonságaival a házasságban a legteljesebb mértékben elkerülhetetlen bukásra számíthat, és öreg napjaira százszázalékos magányra van ítélve. Ezt a karaktermintát nem lehet büntetlenül bevinni a házasságba. A szövetségi viszony ennek a szöges ellentéte: itt az egyik személy állandóan figyel a másikra, számításba veszi, hogy neki (is) mi a jó, mit lehet neki adni, mivel lehet építeni, mi okoz neki örömöt… Kulcsszavai a figyelés, a törődés, a gondoskodás, az adás. És az adás – egyesek számára talán meglepő módon – meghozza a vágyott boldogságot, mert az Úr szavai szerint: „jobb adni, mint venni” . (Csel 20:35b)

A komolyan vett szövetségi kapcsolat bőséggel kibírja az apróbb-nagyobb nézeteltéréseket (persze, nem kell ilyesmire bátorítani senkit), vitákat, sőt veszekedéseket is (ami nem szükséges, hogy napirenden legyen), az érzelmi hullámzásokat, a munkahelyről hazahozott gondokat és fáradtságot, a gyermekek ellátása miatti elkülönülést és átmeneti eltávolodást; a barátok ilyen-olyan befolyásait; politikai feszültségeket (amelyeknek nem kellene nagy súllyal, túlzott jelentőséggel jelen lenniük a családok életében); a különböző családi tradíciók okozta szokás- és ízléskülönbségeket – és minden más egyéb olyan tényezőt, amely esetleg lohasztó hatást gyakorolna a házaspár „kezdetben oly tüzes” érzelmeire egymás iránt…

A szövetségben éppen ez a nagyszerű, ez ad biztonságot: nevezetesen az, hogy a házasság nem érzelmeken, hangulatokon áll, nem függ attól, fiatalok-e még a házastársak vagy már idősebbek, változott-e a külsejük az évek során, egészségesek-e vagy betegek; gazdagabbak lettek-e közben, vagy anyagi nehézségekbe kerültek; van-e gyermekük vagy nincs – a szövetség ereje megmarad, az összetartozás változatlanul fennáll, bármilyen külső-belső folyamatok zajlanak is bennük vagy körülöttük: ez olyan fundamentumát jelenti az életnek, amelyre két ember együtt mindennél inkább tud építeni, amely biztos kiindulópont az új generáció számára, s amely felszabadítja az ember teljesítőképességét, alkotó fantáziáját, emellett biztonságérzést és háborítatlan békét nyújt neki a legviharosabb külső körülmények között is… Erre az állapotra is vonatkoztatható Jézus példázata a kősziklára épített házról: ugyanis a szövetségre épített család olyan, mint az erős alapzatra helyezett ház: nem dönti össze semmilyen szélvihar, árvíz vagy esőzés – mert az Igére, Isten erős beszédére lett építve, s ezért rendületlenül fennmarad a földi sorssal elkerülhetetlenül vele járó hányattatások, sőt háborúságok közepette – e nélkül a stabilizáló erő nélkül nincs egészséges otthon, kiegyensúlyozott élet, és nincsenek jó eséllyel induló utódok sem. A szövetség nélküli együttélést, az úgynevezett élettársi kapcsolatot ezért nevezi paráznaságnak és utasítja el kategorikusan a Biblia – ugyanis Isten minden időkre meg akarta szentelni, és védelem alá kívánta helyezni az ember legintimebb összetartozási formáját, két személy legbelső egységét – minden más út hatalmas, természetes szinten jóvátehetetlen kárt tesz az emberi személyiségben, mintegy kiszolgáltatja azt a bizonytalanságnak, saját maga és a másik ember szeszélyeinek, s emellett megfosztja mindazoktól a természetszerű jogoktól, amelyek az ilyen szinten megosztott élettel meg kellene illessék, mint például a kiszámíthatóság, a folyamatos gondoskodás, a minden körülmények közti támogatás, tehát a hűség – és más hasonlók. A másik személy megbecsülése csak elkötelezettségben valósulhat meg. Hosszú távon mindenképpen szenvedést, sőt várhatóan összeomlást okoz a minden garanciát nélkülöző, „ideig-óráig jellegűre” tervezett együttélési kapcsolat: ez éppen a példázat szerinti homokra épített háznak megfelelő emberi viszony, amelyet már az első fuvallat romba dönt, és még ezen túl is „nagy lesz a romlása”, azaz nagy személyiségbeli (értelmi-érzelmi, gyakran fizikai, anyagi) károkat okoz az ember életében, teljes labilitást hoz létre benne, lerombolja a lelkiismeretébe épített erkölcsi gátakat, megnyitja benne az ajtót az általános szabadosság felé, az első törvénytelen kapcsolatot már könnyen követi a többi, és ez óhatatlanul is egyre mélyebbre viszi, süllyeszti életvitelét, perverzitás vagy akár prostitúció, alkohol- vagy drogfüggőség irányába hajtja őt. Ez az eleinte beláthatatlan kényszerpálya megfosztja őt a későbbi tiszta, egyenes, józan kapcsolatteremtés lehetőségétől, nem beszélve eközben az Istentől való elszakadás állapotáról, s ami maga a kárhozat. Az újszövetségi apostolok levelei nagyon világosan figyelmeztetnek a paráznaság elkerülésére, arra, hogy a törvénytelen együttélést, az „együttlakást”, „összeköltözést” Isten elutasítja, és hívők számára semmilyen magyarázat nem igazolja ilyen típusú kapcsolatok kezdeményezését és fenntartását, ennek a viszonynak a Biblia szerint ugyanis nincs létalapja, ennek megfelelően ezért az emberi szellem elhalását, értelmi visszafejlődését, eltompulást, személyiségbeli torzulásokat, céltévesztést, azaz általános szellemi-fizikai romlást eredményez. Isten szemében a paráznaság a törvénytelen életmód egyértelmű, sőt kiáltó megnyilvánulása. A világ a „házasság előtti szex” kifejezéssel bagatellizálni kívánja ennek a kapcsolatformának a káros jellegét, mintegy tagadva is ezzel azt a személyiségrombolást, amely elkerülhetetlenül és visszavonhatatlanul lejátszódik az illegális szexuális közösségben, s a valós tényeket meghamisítva „szabadságnak”, egyenesen „felszabadításnak” titulálja azt a teljes bizonytalanságot, ideig-óráig tartó érzelmi-testi fellángolást, amelynek kiüresedése után az emberek tökéletes kifosztottságuk állapotában számos alkalommal pszichiáterekhez fordulnak segítségért… Televíziós sorozatok ezrei prédikálnak napjainkban az embereknek arról, hogy a bibliai életmóddal nem törődő (mellesleg tökéletes szépségű) fiatalok hogyan találják meg örömüket a szexuális kalandokban, persze minden káros következmény nélkül (a képernyőn) – mialatt kevesen kíváncsiak arra, hogy az ezekben a sorozatokban szereplő és más, hasonló életmódot választó valóságos emberek vajon tényleg olyan sikeresek és boldogok-e, mint ahogy ezek a primitív és kizárólag flörtölésekre kihegyezett történetek állítják. A paráznaságot, homoszexualitást ma olyan hévvel hirdetik – néha még munkahelyi agitáció formájában is –, mint ahogyan a legelszántabb misszionáriusok az Evangéliumot. Sok keresztény nem képviseli olyan következetesen saját hitét, világnézetét mások előtt, mint az erkölcsnélküliség apostolai a maguk nézeteit, felruházva azt „modern és tudományos” érvekkel – emellett gondosan elhallgatva a kudarcok, viharok, érzelmi-fizikai hajótörések tényeit. A hívők – például istenfélő tinédzserek – egyenesen defenzívába kényszerülnek bizonyos helyzetekben, megvetés és gúny tárgyaivá lesznek egyes iskolai vagy munkahelyi környezetben, és komoly erőfeszítéseket kell tenniük mind imaéletükben, mind verbális kifejezőkészségük tekintetében, hogy kellően kommunikálni tudják bibliai hitre alapozott álláspontjukat. Már nem az úgynevezett szexforradalom idején élünk, hanem annak aratása köszöntött ránk – ma már szexizmusról, szexkultúráról, az ember nemiségének istenként való felmagasztalásáról beszélnek, amikor is az irodalomban, filmekben, televíziós műsorokban, de munkahelyeken, baráti társaságokban, szórakozóhelyeken, reklámokban, plakátokon is minden, de minden erről szól, és ezzel együtt mindent át akar hatni az Isten törvényeit elvető, azzal nyíltan szembehelyezkedő eszme- és gyakorlatrendszer, amelyet a nyugati civilizációban finoman erkölcsi liberalizmusnak neveznek, és nyíltan propagálnak is, mondván, hogy azt „büszkén kell vállalni” – s ami a közhiedelem ellenére sem új találmány, mert mind a Biblia, mind az ókori kultúrák feljegyzései már ősidőktől fogva ismerik ezt az életmódot, sőt, azt is leírják, mi történt azokban a korokban, és mi lett azokkal a birodalmakkal, amelyek ezt a „modern, liberális erkölcsi felfogást” a legmeszszebbmenőkig elsajátították és gyakorolták… A Biblia felfogása erről nagyon világos és érthető mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben – ezért is gyűlölik a szexuális szabadosság élharcosai mind a Bibliát, mind a bibliai módon élő hívőket –, ezért pellengérezik ki őket számtalan tévéműsorban, és ezért igyekeznek a sikeres igehirdetőket – főleg, akik a televízió képernyőjéről szólítanak meg széles tömegeket – lejáratni, szélsőségesekként megbélyegezni, azaz megkérdőjelezni szavahihetőségüket, s őket bármilyen eszközzel félreállítani, ugyanis e körök számára roppant zavaró jelenség az, hogy ezrek, tízezrek, sőt világszerte milliók élnek az övékkel szögesen ellentétes módon, vagyis a Biblia útmutatásai alapján egyértelműen és nyilvánvalóan sikeres, kiegyensúlyozott és boldog életet… A kegyelem kapuja azonban korunkban is nyitva áll mindenki számára, és nagyon sok szexmániás, kalandjaiba végleg belegabalyodott ember tud még kiszállni élete útvesztőiből, teremthet magának a megváltás gyümölcsei alapján normális, elfogadható, kiegyensúlyozott életformát, és kaphat Istentől először is bűnbocsánatot, teljes szabadulást, azután pedig még a legmerészebb álmait is felülmúló családot, hogy megvalósuljon az, amit Jóel próféta mondott: „És kipótolom nektek az esztendőket, amelyeket tönkretett a szöcskő, a cserebogár és a hernyó és a sáska: az én nagy seregem, amelyet reátok küldöttem.” (Jóel 2:25)

Szexkultúráról, az ember nemiségének istenként való felmagasztalásáról szólnak a reklámok, a plakátok és a tele- víziós műsorok is

A házasság szövetsége tehát megteremti a férfi-nő kapcsolat szikla-fundamentumát, és az ember számára megadja azt a nélkülözhetetlen biztonságot, amely egyebek mellett ahhoz is szükséges, hogy egyáltalán reális, értelmes terveket tudjon szőni a jövőjére vonatkozóan; s amint már említettük, a szellemvilágban ilyen módon megpecsételt és legalizált viszony erős stabilitást ad a család, a gyermekek gondozása, nevelése, védelme szempontjából is. Amint láttuk, a szövetség olyan erős szellemi kötelék, amely kiállja a szakítópróbákat, és túléli a földi élet bármely eseményével együtt járó megrázkódtatásokat, feszültségeket. Ha a hívő házaspárok rendelkeznek a Biblia szerinti látással, tudással erről, akkor saját maguk vehetik a kezükbe kapcsolatuk munkálását, javítását, fejlesztését – s ahogyan már eddig is utaltunk rá, a jó házasság aktivitást feltételez (egyébként bármely jó – testvéri-rokoni-baráti – kapcsolatot szintén építeni, ápolni kell a maga természetének megfelelően), rá kell ugyanis jönnünk, hogy semmi nem megy „csak úgy magától”, és főleg nem olyan korban, amikor általános jelenséggé vált a kapcsolatteremtés nehézkessége, azaz kortünetként ismerik az elmagányosodást, általános közöny, érdektelenség, fásultság jellemzi mindenütt az embernek az emberhez való viszonyát, és bármennyire központi „tudományág” lett is a kommunikáció a legtöbb országban, éppen az egymással való kommunikálásban tapasztalható a legnagyobb mértékű elsivárosodás, felszínesség, kiüresedés, azaz visszafejlődés. Hívő házasok sem engedhetik meg már maguknak, hogy automatikusan várják el a dolgok sikeres előrehaladását közös életükben: ima és imaközösség, együtt élvezett értelmes időtöltések, tartalmas beszélgetések, a megszokottól néha eltérő programok mind-mind szükségesek ahhoz, hogy friss szél fújjon be az otthonba, hogy a családi élet ne monoton, megszokott mechanizmusok színtere legyen, hanem a harmónia szigete, erős bástya, sőt akár menedék a viharok idején. Ahol Isten Szelleme jelen van, ott mindig készen áll a megújulás lehetősége, könnyen támadnak jó ötletek egymás vidámítására, kellemes meglepetésekre – és hamar megtörténik a bajok elhárítása.

Milliók élnek a Biblia alapján sikeres családi életet

A szövetség alapjait a testi bűnök rázzák meg, ebben is élen járnak a tisztátalan magatartások, flörtölések, amelyek valójában a hűtlenség megnyilvánulásai, s amelyek a mai „nyitott társadalomban” úgyszólván elvárt beidegződések lettek – fontos az, hogy a keresztények időben észrevegyék, milyen kihívásokat, kísértéseket jelentenek számukra ezek a jelenségek, és tudatosan álljanak ellen ezeknek, még félreértésekre sem adva okot az egymás közti közlekedésben. Sajnálatos módon egyes nyugati gyülekezetekben nagyon is természetesnek veszik az alkalmazkodást e tekintetben a kor követelményeihez: előfordul, hogy férfiak és nők nem testvérként, nem testvéri vagy visszafogott munkakapcsolatban társalognak, viselkednek egymással, hanem az általános beszédtéma közlése mögött is érvényesül valamiféle szexuális jellegű metakommunikáció, azaz személyiségük „férfi” és „női” jellege előtérbe kerül, s ez már óhatatlan adózás a kor szellemének, amely az embereket nem szellemi lényként akarja láttatni (akiknek van lelkük, és testben élnek), hanem elsősorban szexuális lényként, amely mögött elhanyagolhatóvá válik az illető lelke, a szelleméről pedig senki sem vesz tudomást, az ugyanis a világi felfogás szerint nem is létezik. Szodomáról jegyzi fel a Biblia, hogy ott a „más test után járás” volt szokásban (Júd 7), tehát mint a vad a zsákmányra, úgy vadásztak az emberek egymás testére, amit bizonyít a városba érkező angyalok felé megnyilvánuló durva, agresszív, szexuális jellegű közeledésük. Korunk öltözködését szintén ez a szellemiség hatja át, valamint ez a szemlélet szállta meg többek között a művészetek tekintélyes részét, a szórakoztató- és szépségipart, a tömegkommunikációt és egyéb területeket. A keresztényeknek magát ezt a szemléletet is el kell utasítaniuk, ha tartósan boldog és sikeres házasságban akarnak élni – nem mérhetik házastársukat a kor szépségideáljaihoz, nem utálhatják meg az idő múlásával, nem hagyhatják el, ha megbetegszik, vagy ha akármilyen fizikai problémája támad, nem támaszthatnak irreális követeléseket vele szemben, és nem fordíthatják szemüket a vonzó megjelenésű emberek felé azzal a kívánsággal, ami a világ fiaiban nap mint nap megnyilvánul.

A törvénytelen flörtölés jóvátehetetlen károkat okozhat

Jézus a hűséget nemcsak külső cselekedetekhez, hanem szívbeli eltökéltséghez, belső szilárdsághoz kötötte: már a nézése is tiszta kell legyen egy embernek ahhoz, hogy szent és feddhetetlen módon eleget tegyen a Mester elvárásainak – ezt a szent szabadságot a bűntől és vágyaktól a hívő életben meg kell szerezni, nemcsak a jó házasság, hanem a jó lelkiismeret miatt is. Isten gyermekeinek sem a nézése, sem az ízlése, sem a gondolkodása nem lehet azonos a megváltatlan bűnösökével: ez nem farizeusi felsőbbrendűség hirdetése, hanem Isten Országa Evangéliumának alapkövetelménye! Isten megszentelt gyermekei nem testként nézegetik, hanem szellemi lényként tisztelik a másik embert, és nem alacsonyítják le őt odáig, hogy vágyaik tárgyává tegyék, ezek a vágyak egyébként is meghaltak már bennük, amikor szellemük újjászületett.

Éppen ezért istenfélő, hűséges férjek nem gyönyörködnek egy nem hozzájuk tartozó nő szépségében, nem táplálnak gyengéd érzelmeket idegen asszonyok iránt, nem kívánnak még titokban sem inkább együtt lenni, meghitten társalogni más nővel, mint a feleségükkel (természetesen ettől még tisztelhetnek, értékelhetnek, és az Úrban, testvérként, nagyon is szerethetnek akárkit, nőket is) – ugyanúgy józan és megszentelt hívő nők nem tanúsítanak olyan magatartást, amellyel okot adnának ilyenfajta illegális kapcsolatok létrejöttére: például nem keresnek érzelmi támaszt, vigasztalást vagy gyengédség megnyilvánulásait egy nem hozzájuk tartozó férfitól, legyen az akár pásztor, lelkész vagy pap, még nehézségek, gondok vagy fájdalmas élmények közepette sem; nem hívják fel női mivoltukra az ellenkező neműek figyelmét kihívó vagy rejtetten csábító öltözködésükkel; szavaikba, gesztusaikba nem kevernek olyan ártatlannak tűnő, de mégis árulkodó jelzéseket, amelyek megkülönböztetett figyelemről, határtalan csodálatról vagy féktelen rajongásról adnak közlést…

Ezeket a finom, de mégis létező viselkedési határokat sajnálatos módon olykor hívők is átlépik, és bár néha csak meggondolatlan, felelőtlen, tudatlan magatartásról van szó, így is károkat, feszültségeket, kellemetlenségeket tudnak okozni egymás házastársi kapcsolataiban. Az már súlyosabb eset, ha tisztátalan démonoktól megkötözött emberek csapdába ejtik egymást – és minden erkölcsi gátlást félretéve udvarolni kezdenek másvalaki feleségének, vagy ilyesmit elfogadnak más férjétől: hívőként ilyesmi valójában nem történhetne meg, de ha emberek esetleg elesnének ilyen módon, akkor a lehető leghamarabb világosságra kell hozni a sötétség cselekedeteit, és bűnbánattal orvoslást keresni a bajra – ilyenkor sajnálatos módon nagy érzelmi törések, nem-egyszer súlyos következmények is előfordulnak, amelyeket csak nehéz munkával, hosszú idő alatt lehet helyrehozni – és hívők esetében mindig valamiképpen jóvátehetetlen kárt, érzelmi sérüléseket, szellemi leépülést okoz bármiféle elkalandozás az egyenes útról, bármely szövetségrontás – még az utóbb megszerzett bűnbocsánattal sem lehet minden rossz gyümölcsöt elkerülni a földi életben – gondoljunk csak Dávid király sorsára a házasságtörése után… Ezért is fontos, hogy mindenki már hívő élete legelején komolyan vegye a megtisztulást minden szexuális tisztátalanságból már hívő élete legelején, és határozott akarati döntést hozzon afelől, hogy házasságában semmilyen inkorrektséget nem enged meg magának, sem nézés, tekintet, sem gondolatok, sem érzelmek, sem kommunikációja területén. Jób saját elmondása szerint „szövetséget kötött a szemeivel, hajadonra mit sem ügyelt” (Jób 31:1) – s ha ez az ő korában is fontos akarati elhatározás volt, elképzelhetjük, hogy ma mennyivel inkább az…

A kapcsolattartásban történő nyíltság és kiszámíthatóság szintén jól védi a házasfeleket attól, hogy akárkivel fölösleges és tisztátalan hálóba keveredjenek: létezik ugyanis sokféle, jól ismert, megfelelően bejáratott kommunikációval és jól körülhatárolható távolságtartással járó kapcsolatforma, mint például a munkakapcsolat, a rokoni (testvéri) kapcsolat, a szülő-gyermek viszony és a többi. Ezeknek határait az emberek évszázadokon át minden nehézség nélkül tiszteletben tartották, és nem lépték át – sokszor még a világban sem. Keresztényeknek nem okozhat nehézséget az, hogy ezekhez az egyszerű és természetes viszonyulásokhoz visszatérjenek, még akkor sem, ha ennyire zavaros, kusza és szexuálisan túlfűtött korban élnek és mozognak a külvilágban. A világ ugyanakkor részben el is van már fáradva saját terheitől, és sokhelyütt ma már felszabadultan üdvözlik a korrekt, tisztes távolságot tartó, családjukhoz ragaszkodó kollégákat, alkalmazottakat, a főnökökről nem is beszélve… (Egyszer majd kiderül, hogy tulajdonképpen mindenkinek elege van a szexuális szabadosság áporodott légköréből, amely köztudottan a munkahelyi teljesítményekre sincs jó hatással.) Az Egyházban sem árt az eddigieknél jobban törekedni a kapcsolatok egészséges, jól körülhatárolt, tisztázott voltára. A keresztények Jézus szavai szerint testvérek, és a testvéri kapcsolatnak semmi köze a nemiség megnyilvánulásaihoz. Ahol kialakuló „többlet-érdeklődés” van szabad és tisztességes emberek között, természetesen házasodási szándékkal, ott megvan az udvarlás lovagias, szintén nyílt és korrekt módja – e témával később még szeretnénk foglalkozni. Viszont a testvéri viszony teljesen más jellegű beszéd- és viselkedésformákat feltételez, mint a férfi-női jellegű érdeklődés – ezért a hívőknek némely esetben egyszerűen meg kell tanulniuk a nem félreérthető kapcsolattartást, s ha kell, megtagadni és elhagyni régi szokásokat, amelyeket a még megtéretlen és gátlástalan testi ember engedett meg magának. Nem írhat keresztény ember gyengéd érzelmekkel teli levelet egy másvalaki férjének vagy feleségének, nem oszthat meg vele olyan bensőséges, bizalmas, személyes dolgokat, amelyek csak szorosan hozzátartozó személyre tartoznának, nem álmodozhat senki egy másvalaki férjével vagy feleségével való találkozásról úgy, mint a világban egy filmsztár rajongója… Érzelmi területen is őszinteségre és tisztaságra van szükség a hívő közösségekben, s nem szabad tisztátalan gerjedezéseket, vágyakat vallásos érdeklődés, segítőkészség álcája mögé se elrejteni: sok keresztény közösségben engedték elburjánzani ezeket a fonák, egészségtelen jelenségeket mindaddig, amíg bizonyos, kérlelhetetlenül bekövetkező negatív események ki nem józanították őket.

A lelkigondozás egyes nyugati gyülekezetekben egyenesen táptalaja lett a tisztátalan érzelmi kötelékek kialakításának: némely, gondokkal, elvetettséggel, különböző frusztráltságokkal küszködő személyek – általában nők – lelki segélykérés ürügyén támaszt, vigaszt, tulajdonképpen érzelmi kompenzációt kerestek a lelkészeknél, és az ilyen, már eleve nem tiszta szellemi légkörben zajló szolgálat nemegyszer lelki függést, tisztátalan érzelmi kötődést, súlyosabb esetekben szexuális bűnöket, bukásokat eredményezett. Ma már közismert tény, hogy a maradéktalanul őszinte segítségkeresők általában hajlandók elfogadni azonos nemű személy szolgálatát – de napjainkban már ilyen helyzetben is nagy hangsúlyt kell tenni az egészséges beszédekre, a mindennemű lelki függés elkerülésére, az imádkozás előtérbe helyezésére, ugyanis az Evangéliumban és az apostolok leveleiben az Egyház funkciói között nem találunk olyanfajta lelki segélyszolgálatot, amelyet ma sok gyülekezetben gyakorolnak, ehelyett viszont megtaláljuk az intést, az imádkozásokat, a Szellem erejének megnyilvánulásait – s ezzel együtt az egészséges légkört is a hívők között.

Természetesen lehet és szükséges is tanácsokat kérni egymástól az Egyházban, de a hívőket sokhelyütt leszoktatták a hit gyakorlására való nevelésről, a józan Isten-keresésről, inkább beteges, szirupos szeretet-ömlengések iránti vágyakat, tisztátalan epekedéseket, megfoghatatlan kívánságokat erősítettek meg bennük, s ezzel sokszor azt érték el, hogy némelyek úgy kezdték tálalni „problémáikat”, mintha azok megoldhatatlanok lennének, illetve mintha nem is a megoldást szeretnék elérni, hanem helyette valami mást: valami szeretetmegnyilvánulást kicsikarni másoktól, valami érzelmi kompenzációt – ami teljesen méltatlan magára valamit is adó, Szellemtől született emberekhez, és nem utal másra, mint megtisztítatlan érzelmekre és az Ige erejének hiányára a keresztény közösségben. Ha az egészségtelen lelki-érzelmi kapcsolatok megszűnnek a hívők között, az Egyházba még nagyobb dinamizmus köszönt be, és a keresztény házasságok az eddigieknél is virágzóbbak lesznek!

A „nagy dolgok” tehát, amelyek rombolják a szövetségi kapcsolatot: a bűnök – de sok bűn kiindulási pontja egy apró kompromisszum, valamilyen kis engedetlenség, elenyészően csekély határátlépés… Érdemes ezért időben ébernek lenni, és odafigyelni esetleg egy tartós és növekedő szimpátiára egy bizonyos – bibliai kifejezéssel élve – „idegen” személy iránt (még egyszer hangsúlyozzuk, hogy nem az egészséges testvéri szeretetről van itt szó, amelyben szintén lehetnek erőteljes pozitív érzelmek!) – így még jókor vissza lehet lépni, meg lehet állni, s el lehet kerülni olyan szituációkat, amelyek az intim összetartozás-érzés felé terelhetik a gyanútlan szereplőket… Napjainkban a hűséget úgy kell őrizniük Isten gyermekeinek, mint régi időkben a házaknál a tüzet. Minden oktalan féltékenység elkerülésével, ugyanakkor mégis odaadóan vigyázni kell a házastársi kapcsolatban megélt, különleges egymáshoz tartozás háborítatlanságára, hogy a másik fél helyére még véletlenül se kerüljön be más, sem úgy, hogy nagyobb tetszést arat, mint kellene, sem úgy, hogy gyengéd érzelmeket kelt maga iránt a házastárs rovására.

***

A szövetség egyik rendkívül fontos összetartó eleme a hűség, amely szellemi erő is, éveken át kimunkált magatartás is, s amely tulajdonképpen Isten egyik nagyon lényeges tulajdonsága. Az egész Biblián végigvonul az Isten hűségéről szóló bizonyságtétel. A zsoltárok több helyen magasztalják Isten hűséges mivoltát, egyik ilyen példa a 36. zsoltár: „Uram, az égig ér a te kegyelmességed; a te hűséged a felhőkig!” (36:6) Istent úgy ismerjük meg a teremtményeivel kapcsolatosan is, hogy a végsőkig hűséges hozzájuk, minden körülmények között kitart mellettük, és megtartja ígéreteit. Az Úr az emberektől szintén elvárja ezt, és az Írások pozitív szereplői valóban hűséges emberek – a leghűségesebb személy az emberi történelemben pedig maga a názáreti Jézus, aki az Atyához, népéhez, tanítványaihoz és végső soron mindannyiunkhoz a legmesszebbmenő példáját adta a hűségnek, amikor lemondott mennyei dicsőségről, földi hírnévről, érvényesülésről, gazdagságról, minden kényelemről, és az emberiség megváltására szentelte az életét – ő valóban hűséges volt halálig, sőt azon túl is, és napjainkban szintén hűséges. Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „Ha hitetlenkedünk, ő hű marad: ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2:13) Aki beléveti bizalmát, annak az érdekében bármikor tanújelét adja hűségének, támogatásának.

A hűség egyszerű megfogalmazásban állhatatos ragaszkodást jelent: a másik fél érdekeinek, javának állandó szolgálatát. A hűség ilyenképpen aktív állapot, mindig talál módot a ragaszkodás kifejezésére, olyan eredményeket hoz a másik személy életében, mint a jó gyümölcsöket termő fa – azon munkálkodik, hogy építse, gazdagítsa a másikat minden tekintetben. A hűség különösen meg tud mutatkozni bajok, szenvedések idején, ez a szituáció árulja el legjobban, kik a hozzánk valóban hűséges emberek. Salamon azt mondja, hogy „A legtöbb ember talál valakit, aki jó hozzá, de hű embert, azt ki találhat?” (Péld 20:6) Ez arra utal, hogy bizony nem terem minden bokorban állhatatosan ragaszkodó ember, sőt még magunk felől sem lehetünk bizonyosak e téren, de megtanulhatjuk, ha akarjuk, a hűséget, felöltözhetjük magunkra és gyakorolhatjuk, még olyan korban is, mint amilyen a mostani, amikor a hűség roppant túlhaladott jellemvonásnak van kikiáltva, és a modern ember inkább az elfordulást, elhagyást, sőt a másik elárulását választja, ha ez számára hasznosabbnak tűnik. A hűség különösen akkor ékeskedik és virágzik, ha a másik személy távollétében nyilvánulhat meg – amikor ő nincs ott, és mégis kifejeződik a hozzátartozás eltéphetetlen köteléke: ilyen volt például Ábrahám szolgája, amikor az 1Móz 24-ben küldetést kapott, hogy menyasszonyt hozzon az ura fiának, s minden szavában és tettében az ura érdekeinek feltétlen előtérbe helyezése, gazdája háza javának keresése nyilvánult meg. Az egész fejezetben végigkövethetjük, ahogyan Eliézer, a szolga, minden mondatával, tettével, még imáival is ura ügyét igyekszik sikerre vinni. Jézus példázataiban szintén találkozunk a hű és bölcs szolga képével, amikor olyan személyekről beszél, akik uruk távollétében gondosan vezetik gazdájuk gazdaságát, ellátják házanépét, megszaporítják jövedelmét, kitartóan várják őt, és feddhetetlenül bánnak a rájuk bízott javakkal és emberekkel: ezek a történetek tulajdonképpen a tanítványoknak szólnak, és arra figyelmeztetnek, hogy az Eljövendő Úr esetleges késlekedésekor is hűséggel tartoznak szolgálni Isten országának céljait. A hűség tehát egyben a másén való hűség is – vagyis más tulajdonával való tiszteletteljes, megbízható, korrekt bánásmód, amellyel együtt jár a számadásra való mindenkori készenlét. A hűséges megbízott nem téveszti össze magát megbízójával, sem mint alkalmazott a főnökével, sem mint pénztáros a cégtulajdonossal – hanem a rábízott vagyonnal, munkaeszközökkel kifogástalanul és legjobb tudása szerint bánik, nem tekinti azt sajátjának, de mégis sajátjaként őrzi, vigyázza, gyarapítja azokat más számára – ez a mentalitás világi környezetünkben ma már nagyrészt ismeretlen, de a keresztény közösségekben azért még sok helyen maradéktalanul megvalósul, sőt a tapasztalatok szerint egyre többen igyekeznek arra, hogy a hű és bölcs szolga bibliai modelljének megfeleljenek. A másén való hűség mellett Jézus említi még a kevesen való hűséget is – ami azt jelenti, hogy ifjúkorban vagy a hívő élet kezdetén, illetve fiatal házaspárként még nincs igazán sok minden, amivel gazdálkodhatunk – de a kevéssel való élésben is elengedhetetlen a hűség. Ha kicsi a fizetés, vajon kinek és minek adunk elsőbbséget? Ilyenkor rendkívül negatív szerepet játszik egy önző férj vagy feleség, aki esetleg saját magának vásárol a kevésből, míg társa szükségéről megfeledkezik. Élelmiszer-vásárlás alkalmával vajon kinek az ízlése, szempontjai döntenek? Az a helyénvaló, ha mindkét fél kívánsága érvényesül, ha kölcsönösen figyelembe veszik egymás igényeit – de ugyanezt el lehetne mondani a lakberendezésről, autóvásárlásról vagy egyéb fontos vagy apróbb beszerzési ügyletről. Ha kevés van, hogyan osszuk be, minek adjunk elsőbbséget? Nagy segítség ilyenkor a hűség szelleme és az önzetlenség. A kevesen való hűség szűkölködés idején segít abban, hogy ilyen állapotban se merüljünk alá a közönségesség, igénytelenség, elhanyagoltság szintjére. Ugyanis a kevés jövedelem bölcs és hű beosztása biztosítja az emberi méltóság érvényesülését – akár szegényként is. Sokaknak meg kell tanulniuk, hogyan alakítsanak ki maguk körül egy egyszerű, akár puritán, de tiszta, rendezett környezetet; néhány ötlettel szegényes otthonokat vonzóvá, kellemessé lehet tenni – kis ügyességgel egyszerű öltözékeket „fel lehet dobni”, olcsó ételeket ízletessé lehet tenni. Asszonyok ezrei tudtak háborúkban, katasztrófák idején laktató és néha még jóízű ételeket is kitalálni addig ehetetlennek hitt alapanyagokból, és otthont teremteni néhány elhagyott, megmaradt bútordarab segítségével. A szellemi állapot mindig döntő volt a család életében: emellett másodlagos jelentőséget élvez az anyagi helyzet. Ugyanakkor Jézus ígéretet tett arra, hogy ha valaki a kevesen hű, sokat fognak rábízni… (Lk 16:10–12) Azt is tudjuk, hogy a hívők bátran kérhetik Urukat arra, hogy a keveset sokasítsa meg, hiszen a földön járva Jézus jól tudott tartani többezres tömegeket néhány kenyér és hal megszaporításával. Isten kész átvezetni gyermekeit a szűkölködésből a tisztes jólétbe, és ha látja, hogy nem szédíti meg őket a gyarapodás, hanem jól sáfárkodnak a rájuk bízottakkal, akkor egyre többet ad nekik, egyre jobban felemeli őket szellemi és anyagi területen egyaránt: a házasoknak érdemes ebben gyakorolni a hitüket.

A hűséghez elválaszthatatlanul hozzátartozik a világosságban járás, azaz az egyenesség, őszinteség, kiszámíthatóság, következetesség és az a készség, hogy minden cselekedetünket átláthatóvá tegyük. Nem állandó beszámolási kötelezettségről van szó, hanem arról, hogy tökéletes összhang álljon fenn a társ számára bemutatott, megjelenített személyiségünk, illetve a valódi, belső énünk között. Leegyszerűsítve: ha jó házasságot akarunk, nem lehetünk képmutatóak, még kevésbé álnokok. Minden kapcsolatra érvényes ugyan ez a követelmény, de elsősorban a házasságban elengedhetetlen, hogy valaki következetes és megbízható legyen, hogy sohase érje meglepetés házastársát nem várt döntései vagy máshonnan róla kapott információk miatt: meg kell teremteni, és fenn kell tartani a bizalom légkörét a családban. Ehhez nélkülözhetetlen az egyenes, világos beszéd – nem állandó önfeltárulkozást, lelkizést értünk ez alatt, hanem egészséges, érthető kommunikációt – és azt, hogy a társ számára nyilvánvalóak legyenek szándékaink, terveink, látásaink, szellemi állapotunk, mert a házassági kapcsolatot rendkívüli módon aláássa a bujkálás, az ismeretlen utak, érthetetlen döntések, félinformációk, következetlenségek, homályos közlések, vagyis a kiszámíthatatlanság. Amikor egy házastárs meghökkenve értesül arról, hogy férje vagy felesége kivel találkozott, „hol látták”, vagy egy számla érkeztével szerez tudomást valamilyen korábbi anyagi lépéséről, nem lehet csodálkozni, ha bizalma nagymértékben megrendül, s ezután gyanakvással kezdi nézni a másik jövés-menését, és ott is félrevezetést feltételez, ahol erről szó sincs: az elveszett bizalmat az ebben hibás félnek kell helyreállítania. János apostol első levele első fejezetében leszögezi: „Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1:7) Előzőleg János elmondja, hogy „Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség” (1Jn 1:5) – azaz az Úr természetéhez tartozó valóság a világosság. Ez ugyanakkor a közösséget létrehozó és fenntartó tényező is, amely nélkül minden kapcsolat felbomlik, szétesik. Meg kell tehát tanulnunk a világosságban járást, az igen és nem alapján álló kiszámíthatóságot, fel kell adnunk a mellébeszéléseket, halandzsázásokat, a függetlenség látszatával kecsegtető „kis különutakat”, a sejtelmes elhallgatásokat és alattomos magánakciókat – különösen azt a kegyes csalást, hogy „mindezt azért hallgattam el előtted, mert nem akartalak felizgatni” és ehhez hasonló kétes értékű magyarázatokat – ekkor lesz otthonunk felszabadult, vidám közösség színtere, ahol „édes bizalomban”, gondtalanul lehet élvezni egymás társaságát.

Szövetség a hétköznapokban – azaz számtalan, fontosnak nem tűnő szituációban hogyan élhetünk harmonikusan együtt és egymás mellett – erre a mondhatni kimeríthetetlen témára még szeretnénk visszatérni, hiszen az Evangéliumok és az Újszövetség további fejezetei, például az apostoli levelek a megoldások hatalmas tárházát kínálják nekünk „átlagos és átlagostól eltérő” élethelyzetekre. Előzetesen talán mégis szükséges lenne utalni egy olyan tényezőre, amely nagyon gyakorlati módon védi a házastársak egészséges kapcsolatát, s amely elengedhetetlenül fontos a hűséges mentalitás maradéktalan megvalósítása érdekében is. A keresztény jellem e nélkülözhetetlen tartozéka pedig a megbocsátásra való készség.

Amennyire sokat emlegetjük és ismerjük ennek az ízig-vérig krisztusi jellemvonásnak a mutatóit, annyira kevesen valósítják azt meg akár családjukban, akár gyülekezetükben. Némely keresztény közösségek lassacskán sajnos arról ismerhetők meg, hogy a legtöbb elégedetlen, sértett, frusztrált ember éppen közöttük van jelen: ebben a típusú embercsoportban reagálnak az emberek legérzékenyebben egymásra, és hajlamosak akár évtizedes keserűségeket, nehezteléseket is elraktározni, hogy valamiképpen ezzel erősítsék meg saját magukról alkotott pozitív véleményüket magukban, vagy hogy ezáltal szabaduljanak meg a szintén sokszor jelentkező vallásos bűntudatuktól. A családi környezeten kívül leginkább az egyházon belüli kapcsolatokat mérgezik folyamatosan az oktalanul őrzött sérelmek – vagy álsérelmek –, itt burjánoznak legjobban az önsajnálat, elvetettség, csalódottság, keserű szemrehányások, negatív érzelmek, itt érzik magukat feljogosítva a legtöbben arra, hogy mások iránt rosszhiszeműek, érzelmi területen követelőzőek, hibakeresők, azaz törvénykezőek legyenek; s ahol nincs jelen a Szentlélek kedves, feszültségoldó, hibákat befedező atmoszférája, ott ridegebb és kérlelhetetlenebb elnyomás alá helyezik az emberek egymást, mint akár a világban. Természetesen a világi bűnösök ezt már „kívülről tudják” – és nem vonzza őket egyes hiperérzékeny, nem egyszer paranoid reakcióktól sem mentes embercsoportok köre. Ezért az egyik legsürgetőbb feladatnak tűnik az, hogy megbocsátás által helyreállítsuk a józan, egészséges kapcsolatokat mind a családokban, mind az Egyház különböző közösségeiben. Nem Isten akarata, hogy a hívők sértetten közlekedjenek a gyülekezetekben, és nem szolgálja az Úr dicsőségét az sem, ha ki nem békült, megkeseredett családtagok egymást érzelmi nyomás alatt tartva azt próbálják ki, hogy „ki bírja tovább” a neheztelés, vádlás, engesztelhetetlen harag légkörét otthon… Jézus világosan megfogalmazta a kapcsolatok bibliai rendezési módját a Máté evangélium 18. fejezetében (15–18). Minden konfliktus legegyszerűbb feloldása a „szemtőlszemben” történő problémafelvetés, amelybe beleértendő az is, hogy az megfelelően tisztelettudó hangnemben történjen (lásd fentebb: emberi méltóság megbecsülése!). Ha ilyen módon lezajlik a bocsánatkérés, a sértett fél köteles azonnal megbocsátani, és a dolog ezzel remélhetőleg el van felejtve. Ha ketten nem sikerül dűlőre jutniuk, két-három megbízható (józan, értelmes, feltétlenül pártatlan) személy jelenlétében kell eldönteni, mi is az igazság abban az adott szituációban. Ha itt sem születik egyezség, a gyülekezet képviselőinek kell állást foglalniuk az ügyben, s ha a vétkes rájuk sem hallgat, akkor automatikusan elveszíti hívői státusát. Házastársak között természetesen ritkán akad olyan horderejű dolog, amely miatt ezeket az állomásokat végig kellene járniuk, de időnként előfordulhat, hogy nagyobb hatásfokú döntéseikben (mint például munkahely-változtatás vagy házeladás) nem tudnak egységes álláspontra helyezkedni, s ilyenkor valóban érdemes kikérni általuk ismert, bölcs és érett hívők véleményét.

Az emberek hajlamosak akár évtizedes keserűségeket is elraktározni

A mindennapi, bátran csip-csup ügyeknek nevezhető kis koccanásokat azonban nevetséges lenne kivinni a négy falon kívülre, itt valóban rugalmas, gyors megbocsátókészségre és az úgynevezett sérelmek azonnali felejtésére van szükség, ha a házastársak egészséges légkört akarnak meghonosítani otthonukban. Sokan itt követik el életük nagy hibáit, és lökik bele magukat a saját maguk okozta boldogtalanságba: képesek (sajnálatos módon többnyire nők) napokig, hetekig neheztelni egy-egy szeretetlen szóért, mondatért, felemlegetni évtizedekkel előbb elszenvedett megaláztatásokat, s egyúttal lemondani arról, hogy házastársuk valaha is megváltozik, s ezt sűrűn emlegetni is… Ahogyan azonban minden idősebb, az Úrban már kipróbált személy tanúsítja: a megbocsátás nem érzelmi kérdés, hanem akarati döntés. És – ahogy Lester Sumrall is utal rá Kitörés a függőségekből című könyvében – az akaratunk sokkal többre képes, mint ahogy gondoljuk: igenis képesek vagyunk akarati elhatározással sok mindent megváltoztatni: reggel időben felkelni, mosolyogni az emberekre, szorgalmasabban dolgozni, feladni rossz szokásainkat és – megbocsátani. Az akarati döntést követik majd az érzelmek is – ebben tehát hittel kell lépnünk. A legtöbb „egetrengető sérelem” pedig nem más, mint pitiáner esetek, apró bosszantások, kellemetlen megjegyzések, fáradtan odavetett mondatok, valamely külső probléma begyűrűzése (lásd: szülő-gyermek viszony felnőttkorban) – esetleg démonikus támadások – vagy nagyon sokszor csupán félreértések… Sok házassági tanácsadó ismételgeti, hogy a házasságok aláaknázója a „nagy ügyek” (tehát bűnök) mellett a feloldatlan hétköznapi, kisstílű irritációk sora, amelyek miatt aztán az emberekben fokozatosan alábbhagynak a pozitív érzelmek, elönti őket egy lemondó, kiábrándult, fásult hangulat, és a másik jelenléte észrevehetően már nem örömöt okoz, hanem ingerli őket: „Miért ide tetted a cipődet?” – „Nem tudsz rendet tartani.” – „Ezt a levest is sikerült elrontani.” – „Miért nem foglalkozol többet a gyerekekkel?” – és így tovább, azaz a pár egymás folytonos kritizálása felé sodródhat, ha nem állnak meg időben, nem mondanak le határozottan a hibakeresésről egymásban, és nem tanúsítanak nagylelkűséget egymás iránt. A krisztusi természet minden gyarlóságot befedez, amit csak lehet. Amit nem lehet, azt megfelelő hangnemben szóvá teszi, de mindvégig megőrzi békességét. A sértésekre egyenes szóval, józanul hívja fel társa figyelmét, és hajlandó hamar megengesztelődni. Ugyancsak a Máté evangélium 18. fejezetében Jézus Péter kérdésére válaszolva azt mondja, hogy adott esetben még hetvenhétszer (más magyarázatban: hetvenszer hétszer) is meg kell testvérünknek (elsőként tehát házastársunknak) bocsátani (21–22 versek).

A megbocsátást megkönnyítheti egy kis ajándék…

Vagyis még az is jobb, ha valaki egy nap például hetvenszer hétszer kér (és kap) bocsánatot, mint megtartani a csalódottság, neheztelés érzéseit, elraktározni az emlékezetben a kellemetlen szavakat, megőrizni a megalázó jelenet fájdalmas emlékeit – mivelhogy mindezek egyúttal a fizikumot is károsan befolyásolják, észrevétlenül rombolják egészségünket, tönkreteszik munkánk sikerét, céltalanná szürkítik napjainkat, s hosszú távon – minden túlzás nélkül – megrövidítik életünket. A Mester nem elvont, önmagáért felállított szabály betartásaként követeli meg tőlünk a feltétel nélküli megbocsátást, hanem a mi jól felfogott érdekünkben. És többek között azért is, mert ember amúgy sem sérthet meg minket annyira, mint ahogyan mi megsértettük Istent – s ő mégis készségesen megbocsátott nekünk… A Péter kérdésére adott válasz után azonnal következik a sokak által jól ismert példázat arról a szolgáról, aki urának tízezer talentummal (mondjuk körülbelül kétmilliárd dollárral) tartozott (Mt 18:23–35) – s mivel nem volt miből fizetnie, a király nem adatta el családjával rabszolgának, mint ahogyan a törvény megkövetelte volna, hanem megsajnálta, és elengedte tetemes adósságát. Ezután, ahogy ez a szolga kiment onnan, ahol ilyen irgalmasan bántak vele, találkozott egy szolgatársával, aki neki száz dénárral volt adós (körülbelül kétszázezer dollár), ő viszont nem engedte szabadon a másikat, hanem fojtogatni kezdte, és követelte tőle az adósság megtérítését. A másik szolga hiába könyörgött neki, ő mégis börtönbe juttatta társát – s a történet folytatásából megtudjuk, hogy a király, miután értesült szolgája kíméletlenségéről, maga elé hívatta őt, és szemére hányta azt, hogy miért nem volt könyörületes szolgatársa iránt, amikor rajta is megkönyörült az ura. Ezután pedig a király a gonosz szolgát átadta a hóhéroknak mindaddig, amíg megfizeti mindazt, amivel tartozik. Jézus így fejezi be a példázatot: „Eképpen cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátjátok, kiki az ő atyjafiának, az ő vétkeiket.” (35. vers) Látható mindebből, hogy Isten egyenesen parancsot ad nekünk, tanítványainak és gyermekeinek a megbocsátásra, irgalmasságra, a terhek feloldására, az adósságok elengedésére (ez utóbbinál, anyagi esetben nagyon fontos megjegyeznünk azt, hogy a parancsolat a példázatban előforduló helyzetre vonatkozik, és nem felelőtlenül harácsoló, pénzt herdáló, nyeglén követelőző „szolgatárs” adósságainak elengedését írja elő). A megbocsátásra vonatkozólag Pál apostol az Efézusi levél 4. fejezetében még azt is hozzáteszi: „a nap le ne menjen a ti haragotokon” (26b) – azaz a lehetőség szerint, amennyiben rajtunk múlik, minden napot békességben és kiengesztelődésben érdemes lezárnunk – s ha arra gondolunk, hogy az Úr váratlan visszajövetele egyeseket éjjeli álmukban talál: „Mondom néktek, azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik.” (Lk 17:34), akkor ennek tudatában bizonyára nagyon is meggondoljuk, vajon mennyire kifizetődő kockáztatni a mennyei seregszemléről, tehát az elragadtatásról való lemaradásunkat csak azért, mert meg vagyunk arról győződve, hogy nekünk van igazunk egy bizonyos nézeteltérésben…

„Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon” – azaz amennyire rajtunk múlik, minden napot békességben érdemes lezárnunk

A megbocsátás technikája hamar elsajátítható, sőt továbbfejleszthető az „elfedezés” irányába, amikor esetleg a másik fél nem kér bocsánatot, hanem észre sem veszi, hogy vétkezett ellenünk. Van, amikor oda kell menni, és tiszteletteljesen észrevételezni, ami történt, de van, amikor nem szükséges, mert nem történt olyan igazságtalanság, amely megkövetelné ezt a lépést. Ilyenkor nagy haszonnal jár a „felejtés tudománya”, amely vélt sérelmekre a legkiválóbb orvosság. Ha valamelyik házasfél esetleg démonikus megkötözöttség okán sértegeti állandóan házastársát, akkor a másik fél sok közbenjáró imával, szellemi szolgálat igénylésével tud a helyzetből kiutat találni – jó néhányan vannak, akik ilyen helyzetben is megtapasztalták Isten gyógyító beavatkozását.

Ugyanakkor minden esetben az Isten akarata, amit Jézus általánosságban is mondott a tanítványoknak: „Legyen bennetek só és legyetek békében egymással.” (Mk 9:50b) Csak így, a megbocsátásra való állandó készenlétben (és nem a sértődésre való alkalmat várva) leszünk alkalmasak egy valóságos szövetségi kapcsolat mindennapos megélésére, mivel ezzel tulajdonképpen lemondunk igazságunk állandó érvényesítéséről, áldozatot vállalunk a kapcsolat megőrzéséért és ápolásáért, elismerjük, hogy mi is rászorulunk Isten és emberek irgalmasságára – és észrevétlenül, de szívósan munkáljuk a békességet, harmóniát otthonunkban – azaz Isten segítségével „egy kis darab menny” születik a földön…