Téma
Rombolod vagy építed Krisztus testét?
Még a hetvenes évek közepén, egy katolikus teológussal való polémia során hangzott el vitapartnerem részéről, hogy a pünkösdi-karizmatikus mozgalom fogja magából kitermelni a Szent Szellem elleni megbocsáthatatlan bűnök sokaságát, és ezután jön az ítélet. Abban megegyeztünk, hogy a laodiceai korszakban élünk, az egyháztörténelem utolsó korszakában, és a keresztény hittől való elszakadás, az értékvesztett, kiüresedett vallásosság mellett az Isten, Szent Szellem nevével való visszaélések, amelyek leginkább a hamis szellemi ajándékokkal kérkedő pünkösdi-karizmatikus mozgalom egyes harsány képviselőire, csoportjaira jellemzőek, a Szent Szellem személyével szemben elkövetett bűnöket fogják produkálni.
Álláspontját részben elfogadtam, de a lényegét visszautasítottam. Az elmúlt évtizedek során a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban mindig is lényegesen több pozitívumot tapasztaltam, mint Isten Igéje alapján elfogadhatatlan dolgokat. A legutóbbi években azonban aggodalommal figyelem azt a főleg virtuális térben burjánzó, önpusztító jelenséget, ahogyan a mozgalomból kiváló csoportok, véleményvezéri szerepre törtetők, megmondó-beolvasó álpróféták, megtévesztő álapostolok és komolykodó hamis tanítók uszítanak a Szent Szellemben való alámerítkezést képviselő közösségek és vezetőik ellen. Nagyon időszerű lenne Pál apostol figyelmeztetését megszívlelni az Úrnak egyre közelebb álló visszatérése miatt is, amely üzenete így szól: „ Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emésszétek .” (Gal 5:15) Az alábbi írásnak az a célja, hogy segítse a megtévesztett, félrevezetett hívőket abban, hogy visszatérjenek arra az egyenes útra, melyet a Szent Írások tárnak eléjük is.
Harc az áldásért
Jézus Krisztus evangéliumokban található példabeszédeinek jelentős része jövőre vonatkozó üzeneteket tartalmaz. Ilyen példázat az is, amelyben a mennyek országát a tengerbe helyezett kerítőhálóhoz hasonlítja. A Máté evangéliuma 13:47—50 versében olvasható igeszakasz előre jelzése alapján a korszak végén a „kerítőháló” megtelik. Ennek jelentése az, hogy amikor minden nemzetnek hirdettetik Isten országának evangéliuma, nagy tömegek fognak csatlakozni az egyházakhoz személyes döntéseik alapján. Az Úr Jézus próféciája szerint a nemzetek evangelizálása előfeltétele a jelen korszak beteljesedésének (telosz). „És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek: és akkor jő el a vég.” (Mt 24:14) Az egyháznak a világ felé való szolgálata kiterjed közvetlenül a korszak végére, de annak lezáródása előtt néhány évvel fejeződik be e korszakra vonatkozó küldetése. Jézus az egyház szolgálatának végét Noé és Lót történetének ősmintájával illusztrálta a próféciájában.
Más igeszakaszok is alátámasztják a fenti értelmezést, amely szerint a keresztény világ létszáma nem csökken, hanem ugrásszerű növekedést ér el az idők végén.
A király meghívásáról fia mennyei menyegzőjére, és az arra való reakcióról szóló példázat is a kereszténység mennyiségi növekedését igazolja. Miután a meghívottak nem törődtek a hívással, illetve nem akartak elmenni, a király a szolgáit útkereszteződésekre, útelágazásokra küldte, hogy akiket ott találnak, hívják be a menyegzőbe. Az eredmény itt is ugyanaz, mint a kerítőháló esetében: „ begyűjték mind, akiket csak találtak vala, jókat és gonoszokat egyaránt. És megtelék a menyegző vendégekkel .” (Mt 22:10) A minőségi követelmény azonban nem a csatlakozás a kereszténységhez, hanem a „menyegzői ruha”, ami nélkül nem lehet a király fiát ünnepelni a meghívottaknak.
A tengerbe vetett kerítőháló példázatában is két kategóriába sorolja a kereszténységet alkotó tömeget az Isten Igéje: jókra és romlottakra ( szaprosz=rothadt). A keresztény tömeg egységes elnevezése a példázatban: „mindenféle fajtát összegyűjtöttek” ( ek pantosz genúsz szünagagúszé). Tehát a nagy létszámú növekedést elérő keresztény ébredéseket nem teszi hiteltelenné az sem, ha az igazi hívőkkel ideiglenesen keverednek a romlott, de ezen belül is egymástól eltérő típusú vallásos egyének, csoportok. A kulcskérdés az, hogy a „halászok” szakítanak- e megfelelő időt arra, hogy az összegyűjtött tömegben elkülönítsék a jókat a romlottaktól, vagy csupán a számok érdeklik őket? Jézus példázata szerint ott, ahol a mennyek országának hirdetése és képviselete a fő cél, Isten szolgái is különbséget tesznek a jók és romlottak között, de a kettőnek a végleges elkülönítésére a korszak végén kerül sor az angyalok által.
Jézus Krisztus realistán látja napjainkban is a keresztény világot; pontosan tudja, ki tartozik hozzá, és ki az ellenkező oldalhoz. Őszinte hívőkben is zavart okoznak a gyülekezetek körüli háborúságok, széthúzások és szakadások. Az evangélium példázatai alapján ez a növekedésnek azért szükséges kísérője, mert „mindenféle fajta” össze gyűlt a missziós jellegű gyülekezetekben. A mai megagyülekezetek még a megtisztulás és minőségi fejlődés folyamatában állnak, vagy ezek előtt. Nehéz lesz elkerülniük azt, hogy gyűlölködő és velük szemben ellenséges egyének, csoportok ne szakadjanak ki belőlük; különösen abban az esetben, ha közösségi életükben a spirituális morális minőségre is hangsúlyt helyeznek. A pünkösdi-karizmatikus heterogén keresztény tömegben szinte mindazok a torzulások, típusok jelen vannak az igazak és jók mellett, melyekre Jézus és az apostolok már jó előre felhívták a figyelmet. Például a buta (mórosz) szüzek; démonok tanítását hallgató és követő aposztaták; az Úr Jézus kereszten végzett üdvözítő munkáját tagadók; egoista, öndicsőítő keresztények; durva testi bűnökben élő, úgynevezett behatolók, akik nem az ajtón jönnek be az Isten népéhez (vagyis csak színlelik a megtérést); igaz szolgatársaikkal szemben agresszív maga tartást tanúsító és elvilágiasodott egyház - vezetők; Jézus Krisztus és a Szent Szellem nélküli egyháztagok, „álnok munkások, akik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat” stb. A felsorolt típusokat az Isten Igéje definiálta: akik a közösségeken belül is bajokat okoznak; ha pedig kikerülnek belőle, számosan megszállottan gyűlölik és rágalmazzák azokat, akik elutasították destruktív tevékenységüket, és elkülönítették az egyház pusztítóitól magukat és gyülekezeteiket.
Aztán vannak olyanok is — nem is kevesen —, akik keresztényként elkövetett köztörvényes bűncselekményekért kerültek börtönbe. Ezek között is vannak, akik őszintén megtértek, és levonták a megfelelő tanulságokat bűnhődésükből, de olyanok is akadnak, akik saját bűneik miatt másokat tesznek felelőssé. Ezekből is diabolikus személyek lesznek, ha végleg elmarad a személyes felelősségükkel való szembenézés. Felmérések alapján a keresztény elítéltek többsége csalások, pénzügyi visszaélések, okirat-hamisítások, fiktív számlázások vagy más, adóelkerüléssel kapcsolatos bűn cselekmények miatt kerültek fogságba. Világ méretekben a pásztorok szolgálatból való visszahívásának is egyik leggyakoribb oka a pénzzel kapcsolatos vétkek; legalábbis ott, ahol egyáltalán működik a gazdálkodásnak, pénzügyeknek szak mai ellenőrzése. Nem áll távol az igazságtól, hogy sok esetben némely helyi csoport vezetése azért ragaszkodik az autokráciájához, függetlenségéhez, mert nem akarja, hogy más vezetők, gyülekezetek belelássanak pénzügyeikbe. A szakadások, kiválások mögött a pénzzel kapcsolatos érdekérvényesítések is állnak. Bizonyos lázadó és pénzéhes pásztorok és presbiterek számára nyugtalanító egy átfogó szervezeti egység, ami a pénzügyeket, a közösség gazdálkodását felügyeli, illetve ellenőrzi. Hazánkban is működnek olyan csoportosulások, melyek létének elsődleges célja a saját magukat vezetőnek nyilvánító személyek egzisztenciájának biztosítása.
Ez azonban olyan terhet ró a szóban forgó csoportokra, hogy egyrészt folyamatosan indokolni kell önmaguk előtt is létezésük értelmét, amit csak negatív öndefinícióval tudnak meghatározni — vagyis arra kárhoztatják magukat, hogy folytonosan rágalmazzák, sötét színekben tüntessék fel azokat a közösségeket, melyekből kiszakították uszítások, lázítások által a hívőket. Az álnok munkások és családjuk eltartása pedig leszívja e csoportok erejét és bevételeiket, így a növekedés elmaradása miatt a fennmaradásukért folytatott harc minden lehetőségüket leköti. Ugyanakkor szorgalmazzák az összefogást, ha érdekeiknek megfelelő konferenciákról van szó; az áttörés elmaradása után pedig nagy buzgalommal pellengérezik ki azokat, akik kivonták magukat az általuk beképzelt „ébredésből”.
A tapasztalatok szerint az egoista vezetés alatt álló közösségek sorvadnak, ennek következtében a vezetőik is megélhetési gondokkal küzdenek; míg ott, ahol a Szent Szellem által hirdetik az Igét, a gyülekezetek fejlődnek, erősödnek. Ennek a következménye pedig az, hogy a vezetőit is jólétben tartja a prosperáló közösség mindaddig, amíg azok Krisztusban szolgálják a közösségek jólétét. A jólét alatt szellemi-lelki és anyagi bővelkedést értek. Ez is gerjeszti az irigységet, a rosszindulatú gyanúsításokat a tehetős közösségekkel és vezetőikkel szemben. Az acsarkodók előszeretettel ragadják meg a szociális irigységet generáló kommunista tanokból eredő előítéleteket, hogy az áldás alatt álló közösségek sikerét az elnyomással és kizsákmányolással magyarázzák. Sematikus gondolkozásuk szerint a szegénység az igazságtalanságnak, kizsákmányolásnak a következménye leginkább; a gazdagság mögött pedig bűnös, kapzsi magatartást, hatalommal való visszaélést feltételeznek. Különösen posztkommunista társadalmakban káros hatékonysággal lehet a prosperáló közösségeket, pásztoraikat tolvajoknak, kizsákmányolóknak beállítani, velük szemben pedig pozitív példaként feltüntetni olyan lelkészeket, pásztorokat, akik egoizmusuk foglyaként alig képesek mások vagy tömegek életét, sorsát pozitívan befolyásolni.
Hamis pásztorok
Ezékiel próféta könyvének 34. fejezetéből világosan megérthető, hogy a gyülekezetek szellemi-erkölcsi, valamint anyagi állapota, helyzete döntően függ az Isten és a pásztorok közötti kapcsolat minőségétől; persze az is befolyásolja őket, hogy milyen a hívők személyes közössége az Úrral és egymással. Az „önmagukat legeltető” pásztorokat nevezem egoistáknak, de rosszabb esetben akár narcisztikusak is lehetnek, akik saját személyüket, érdekeiket, egyéni céljaikat soha nem hozták összhangba Isten tökéletes akaratával, hanem az általuk vezetett hívők, valamint Krisztus Teste fölé helyezték azt. Az egyház számukra csupán olyan eszköz, amit használni akarnak önmegvalósításuk, karrierjük, érdekeik érvényesítése számára. Persze ez a torz és testi viszonyulás Isten népéhez a kereszténység minden szegmensében fellelhető. A próféta kijelentése szerint az önjutalmazó szolgálatok nyomorúságba, szétszóratásba taszítják Isten népét, mert a kemény és kegyetlen uralkodás következményei a sokasodás és prosperálás helyett a népfogyatkozás és az elszegényedés. Az isteni vezetés hiányában látta Jézus Krisztus is kortársai tévelygéseinek, szellemi és fizikai nyomorúságainak fő okát. A „mindenféle mezei vadak” kifejezés pedig pszeudoprófétákat, tanítókat, álapostolokat jelöl, vagyis a báránybőrbe bújt farkasokat, akik „nem kedveznek a nyájnak”, nem akarják — vagy nem tudják — szolgálni Isten népét, mert nem lettek erre sem elhívva, sem felkenve, hanem saját magukat helyezték bele kívánságaik szerint kiválasztott szolgálati tisztségekbe. Az igazi egyfront házban Isten választja ki az embereket a spirituális szolgálati tisztségekre.
A pünkösdi-karizmatikus mozgalom egyértelműen az egyik olyan ágazata a kereszténységnek, amely leginkább ki van szolgáltatva a vallási szélhámosságoknak és csalásoknak. Ebből fakadóan e körben lehet legnagyobb ellentéteket, rivalizálásokat is tapasztalni, ami nem azt jelenti, hogy nem a Szent Szellem munkálkodna benne; ezt inkább az igazakon látható kegyelem és áldás növekedésére adott testi reakciók idézik elő, a testi és spirituális keresztények közötti harcok egymással szemben. Ahol nincs élet, sem kegyelmi ajándékok, és a megváltás áldásai hiányoznak, ott nincs semmi olyan, ami heves küzdelmet váltana ki. A probléma fő okát abban látom, hogy sajnos elég sokan a Kenetet, áldásait, a népszerűséget, jólétet a testi természetükkel akarják megragadni, tartós siker nélkül, mások pedig a Szellem vezetését követve lesznek sikeresek és áldottak a szolgálatban, és szinte minden nemzetben hívők tömegeinek megbecsülését élvezik.
Ábel óta
Nagy bibliai hagyományra tekint vissza ez a küzdelem a testi és spirituális vezetők, hívők között, amely még az üdvtörténelemben is nagyon elkeseredett harcoknak, sőt drámai eseményeknek volt az előidézője. (Például Sára és Hágár; Ézsau és Jákob; József és testvérei; Mózes és Kóré; Bálák, Bálám és Izrael; Saul és Dávid; Júda és Izrael stb.) Ezek az ellentétek, ellenségeskedések nem a hívők és hitetlenek közti konfliktusról szóltak, hanem a hívők és Isten népének vezetői közötti meg - hasonlásoknak, gyűlölködéseknek a történetei. Ábel és Káin óta az Isten khariszáért zajlik a csata az igaz és a hamis vallás képviselői között. A lényeges ellentét közöttük az, hogy a pozitív szereplők Isten Igéjének engedelmeskedve lettek áldottak, míg a Biblia negatív hősei az irigységtől és lázadástól vezettetve igyekeztek a hit embereinek az áldásait meghiúsítani; illetve bármilyen eszközt készek voltak felhasználni az Isten áldásainak elorozására. Úgy tűnik, ahol Isten Szelleme jelen van és működik, ez az ősi harc kiújul a testi és a spirituális hívők, közösségek között. A vallási jellegű konfliktust soha nem az igazak robbantották ki, hanem ők voltak a sértettek; de még az áldozati szerepet is kisajátították a történetek negatív szereplői, hogy kortársaikat megtévesszék, és támogatásukat megnyerjék. Káin is testvére megölése után a felelősségének vállalása helyett, úgymond nehéz sorsa miatt, önsajnálatba menekült. Ézsau is képtelen volt szembenézni saját istentelenségével, és e helyett Jákobra hárította hátrányos helyzetbe kerülésének okát.
De Jákob fiai is elhitették magukkal, hogy a problémájukat úgy hívják: József. Hosszú évekig becsapták öreg apjukat is öccsük eltűnésének okával kapcsolatban. Végül is nem rajtuk múlott, hogy gonoszságuknak pozitív kimenetele lett, hanem ez kizárólag Isten kegyelmének köszönhetően történt, aki mindvégig a testvérek által megvetett és meg gyűlölt József oldalán állt. Kóré és társai Mózessel szembeni lázadásuk gonosz motivációit szintén igyekeztek pozitív színben feltüntetni, hogy a nép támogatását elnyerjék. Mózest elnyomóként, zsarnokként igyekeztek láttatni, aki kegyetlenül uralkodik a nép felett, a lázadók pedig a sértettek és áldozatok ügyének szószólóiként pozicionálták magukat, hogy vélt erkölcsi tőkéjükkel konfrontáljanak Isten emberével. Számos izraelitát a sikerült manipulációjukkal a lázadás oldalára állítani, de a szörnyű bűnhődésüket azért nem tudták elkerülni, mert Isten Mózes oldalán állt és avatkozott be a konfliktusba, amivel a lázadók csak akkor voltak kénytelenek szembesülni, amikor a föld megnyílt alattuk, hogy a pokol tüzes lángjaiba zuhanjanak.
De a pusztító testvéri konfliktusok Dávid sorsának is fájdalmas és nyomorúságos részei voltak. Különösen a Saullal és Absolonnal kitört konfliktus viselte meg Jézus ősapját. Mindkét krízisben a gyűlölet és agresszió célpontjaként találta magát Isten embere, annak ellenére, hogy mindkettőjüket szerette, és békességben akart velük élni és együtt működni Izrael javaiért. Az Isten Igéjét megvető Saul azért akarta megölni Dávidot, hogy Isten akarata ne valósulhasson meg, és ne a betlehemi fiatalember üljön a királyi trónra őutána. Saul sem értette meg, hogy Dávid elleni harca az Izrael Istene ellen is zajlott, melynek végkifejlete az üldöző király vereségét, tragikus végzetét eredményezte.
Az apjával versengő Absolonnak sem hozott szerencsét Dávid király, Isten felkentje elleni lázadása. Az álnok és manipulatív ifjúra halálát okozó átkot hozott az, hogy apját, Dávidot elüldözte a trónról és Jeruzsálemből is. Isten nem veti meg szolgáit időskorukban sem, és helyüket az Úrtól rendelt időben lehet elfoglalni; ezt a keserű leckét kellett saját tragédiájából a nagyravágyó, agresszív és különleges testi adottságokkal rendelkező bolond fiúnak megtanulnia.
Az áldásért folyó harc az Újszövetségben is folytatódott. Pünkösd után a Jézus Krisztus evangéliumát a zsidóknak hirdető zsidókeresztény egyházat a judaizmus vallási vezetői részéről érte üldöztetés. Pál apostol halálra ítélését is szerette volna a korabeli zsidóság vallási vezetése a Római Birodalom hatóságánál elérni, erőfeszítésük azonban sikertelenül végződött. Pál apostol többéves rabságának részben az is okozója volt, hogy a helyi hatóság ítélete előtt a császárhoz fellebbezett, emiatt kellett őt Rómába szállítani rabként.
Róma és Izrael
I. Theodosius császár uralkodása idején, i. sz. 388-ban a keresztények az Eufrátesz menti Callinicum város zsinagógáját felgyújtották, miután a katolikus kereszténység államvallásnak lett nyilvánítva. A császár elrendelte, hogy a helyi keresztény gyülekezet köteles az anyagi károkat megtéríteni. Végül is erre azért nem került sor, mert Szent Ambrus nyomására a császár visszavonta parancsát, és ettől kezdődően a birodalomban fontosabb lett a katolikus egyház ügye, mint a köz rendje. A híres középkori szónokként tisztelt Arany szájú Szent János a Lukács evangéliuma 19. fejezetének 27. versszakára hivatkozva már az 5. században hirdette, hogy a zsidókat bárhol büntetlenül meg lehet ölni. Szent Ágoston, akinek a tanításai voltak legnagyobb hatással a pápaságra is, „irgalmasabban” viszonyult a zsidóság felé. Ő azt tanította, hogy nem kell megölni, sem üldözni az Ószövetség népét, hanem elégséges őket megalázott helyzetben tartani, és a szétszórattatásuk fennmaradását biztosítani.
A nemzetek evangelizálása és erőszakos megtérítése nyomán létrejött keresztény világ Izrael örökösének nyilvánította magát, amely a zsidók engedetlensége következtében Isten javai, ígéretei, a Szentföld és Jeruzsálem birtokosaként határozta meg magát. Róma lett az új Sion, melyre az ószövetségi próféciák vonatkoznak, a katolikus egyház pedig az új Izrael, ami elfoglalta az ószövetségi nép helyét Isten üdvtervében. A helyettesítési teológia szerint a véglegesen elvetett Izrael és zsidóság pedig Jézus Krisztus megölése és a kereszténység elutasítása miatt átoknak lett a hordozója a nemzetek között. Szent Ágoston tanítását követve a középkori Európa uralkodói a pápával az élen mindent megtettek, hogy e téveszmét igazolják elnyomó vallási és hatalmi rendelkezésekkel és erőszak alkalmazásával: a zsidóságot jogfosztott, kirekesztett helyzetben és nyomorúságos gettókban tartották, hogy az államegyház vezetői hihetővé tegyék a félrevezetett keresztény tömegek számára hazug vallási ideológiájukat.
A VI. és XII. század között Róma több mint száz zsidóellenes okiratot adott ki. Több zsinat is megtiltott a zsidók és keresztények között mindennemű érintkezést. A bázeli zsinat (1431—1433) pedig utasította a világi hatalmasságokat, hogy zárják a zsidókat elkülönített városrészekbe, kötelezzék őket megkülönböztető jelvény viselésére. Azoktól a zsidóktól pedig, akik keresztények lettek, megkövetelték a nemzeti identitásuk megtagadását is, mindenki más megtarthatta kereszténnyé válása után a nemzeti önazonosságát. A katolikus egyháznak a zsidósághoz való elnyomó és ismétlődően ellenséges viszonyának teológiai alapját az áldás öröklésének kérdése képezte. Eszerint Jézus Krisztus megfeszítése és feltámadása után az Isten jelenléte és áldásai a zsidóságot elhagyták, és az Úr áldott népe a kereszténység lett. A középkori vallási és világi hatalmasságok azonban nem engedték, hogy Isten döntse el a két fél közötti vitát, hanem zsidóellenes határozataikkal, rendeleteikkel olyan jogfosztott helyzetbe taszították Jézus Krisztus természetes népét, hogy antiszemitizmusukat a tömegek Isten igaz ítéleteként lássák a zsidó népen.
A Vatikán viszonya a modern Izraelhez sem felhőtlen. Hosszú éveken keresztül a zsidók visszatérését ellenségesen nézte, csak vonakodva volt hajlandó elismerni Izrael államát (1993. dec. 30-án történt Izrael és Vatikán kölcsönös elismerése). A szerződő felek nem vallási, hanem államközi megállapodást kötöttek egymással. A nagy médiafelhajtások által kísért zsidó és katolikus vallási párbeszéd eseményei ellenére Izrael és a Vatikán kapcsolatát számos rendezetlen ügy terheli, ami távol tartja a történelmi kereszténység és Izrael közötti őszinte megbékélés lehetőségét, de az előzményeket figyelembe véve mégis ad némi reményt a jelenlegi kapcsolatok minősége a két fél kapcsolatainak fejlődésére. A Vatikán Izraellel kapcsolatos magatartásában is fel fedezhető az a kettősség, ami mindig is jellemezte a pápaságnak a zsidósághoz való viszonyát. Például Donald Trump döntésére, miszerint az USA elismeri Jeruzsálemet Izrael fővárosának, és a nagykövetségét a Szent Városba visszahelyezi, a Vatikán ismételten sejtelmes nyilatkozatot adott közre. A közlemény leszögezi, hogy Jeruzsálem városa az egész világban élő keresztények, zsidók és a muzulmánok közös szent városa, éppen emiatt Jeruzsálem egyedi jellegzetességét nem lehet figyelmen kívül hagyni a város jelenleg fennálló státuszában, amelyet a nemzetközi közösség határozatai szabályoznak.
A Vatikán mind idáig nem engedélyezte egyedülálló jelentőségű levéltárának, könyvtárának vizsgálatát külső szakemberekből álló bizottságnak, pedig egészen biztos, hogy az ókortól kezdődően egészen a holokausztig súlyos történelmi kérdésekre kaphatnánk válaszokat ősi és XX. századból származó császári és pápai dokumentumokból.
Keresztények között
De a keresztény világon belül is hosszú évszázadokon keresztül zajlott egyre kegyetlenebb harc az áldásokért és Isten javaiért. A korai egyház spirituális központjainak döntő többsége áldozata lett az erőszakos központosításnak, a kései római birodalmi egység megteremtésének. I. Theodosius császár (379—395) vallásügyi rendeletei visszafordíthatatlan változást okoztak a keresztény egyházban. 380-ban a Római Birodalom államvallásának nyilvánította a katolikus egyházat. Emellett más vallásügyi rendeleteket is hozott a császár, aki a katolikus egyházra veszélyt jelentő eretnekekkel szemben lépett fel a legszigorúbban. A dokumentumok hozzáférhetetlensége miatt nehéz feladat megállapítani, hogy az akkori birodalmi érdekek alapján bibliai alapokon álló keresztényeket is megbélyegeztek-e eretnekség megszégyenítő pecsétjével, vagy a Szent Írások alapján ténylegesen eretnekeknek minősülőkkel szemben vették fel a harcot.
A meg semmisített keresztény ágazatokról kevés hiteles dokumentum maradt fenn. Hosszú év századokon keresztül az üldözők rendelkeztek azzal a lehetőséggel, hogy áldozataik történetét megírják. Erős a gyanú, hogy azok az igazi hívők is eretnekekként lettek megbélyegezve, akik a birodalom és a kereszténység, az egyházvezetés és a birodalmi közigazgatás összefonódását elutasították. I. Theodosius császár rendeletei óta a szekta kifejezés a görög-hellén kulturális-vallási tartalmát elveszítette, és olyan megszégyenítő megbélyegzés lett belőle, amit ráolvastak mindazokra a keresztény ágazatokra, amelyek szervezeti önállóságukat védelmezték az erőszakos központosítással szemben, és nem voltak hajlandóak Rómának alávetni magukat. A világi hatóságnak kötelessége lett üldözni és terjeszkedésüket megakadályozni, illetve felszámolni ezeket a keresztény közösségeket. I. Theodosius ugyan halálbüntetést nem alkalmazott az „eretnekekkel” szemben, de megtiltotta, hogy templomot építsenek, a már meglévő templomaikat pedig elkobozta az állam a katolikus egyház számára. Az eretneknek nyilvánított közösségek magánházakban sem gyűlhettek össze, hogy istentiszteletet tartsanak. Nem rendelkezhettek végrendelkezési joggal, sem öröklési képességgel. Ha az eretnekek nem tértek át katolikus hitre, akkor a városokból száműzték őket.
Az egyháznak azon részei mind áldozatai lettek a birodalmi integrációnak, melyek nem fogadták el Bizánc és Róma elsőbbségét, a nekik való alárendelés helyett továbbra is ragaszkodtak önállóságukhoz, és testvéri, partneri viszonyt kívántak fenntartani a politikai hatalom által preferált püspöki székhelyekkel.
Jusztinianosz (527—565) császár intézkedései és rendeletei is döntő befolyást gyakoroltak a keresztény világ történetére. Ezt a császárt sokan szentnek, mások kártékony, gonosz embernek tartják. Vitathatatlan tény, hogy az ő uralkodása idején — aki a Kelet és Nyugatrómai Birodalomnak és a kereszténységnek az egyesítését kívánta megvalósítani — volt a legerősebb a cezaropápizmus. Céljának elérésében legfontosabb feladatának a katolikus egység helyreállítását látta. Ő volt az, aki többször is nyilatkozatban ismerte el a pápa primátusát, akit az összes egyház fejének nevezett. Ő mondta ki, hogy Róma pápája valamennyi püspök között első legyen. Az addig vitatott kérdést ő döntötte el és tette kötelező állami törvénnyé, s ennek alapján döntötték el ettől fogva, hogy ki szekta, ki nem az. Ez pedig alapvetően meghatározta a feudális hatalmi rendszert, amelynek máig tartó hatása van, főleg a katolikus országok államszerkezetében. A következő sorrendet határozta meg az öt pátriárka között: Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiokhia és Jeruzsálem. Ez a rangsorolás teljesen ellentétben állt a nemzetek apostolának felfogásával, aki az egyházat Krisztus Testének jelentette ki, melynek tagjait közvetlenül a Fej irányítja a Szent Szellem által. Az egyház szerzője nem püspöki székhelyek alá rendelte a benne hívőket, hanem „ ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul a szentek tökéletesbítése céljából, szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére .” (Ef 4:11—12)
Jusztinianosz a püspököket uralkodókként kezelte, és nem Istentől szolgálatra rendelt munkásoknak. Az uralkodó egyházi klérus hosszú évszázadokon át készségesen azonosult a császári egyházkoncepcióval. A császár rendeletben kötelezte alattvalóit, hogy kövessék az apostoli hitvallást (amelybe már a Szent írással ellentétes dogmák is keveredtek): „ meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a katolikus keresztények nevét viselhetik, a többiek azonban az eretnek hitvallásuknak meg felelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak, és az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd magunk is gondoskodunk megbüntetésükről .” (Codex Iustinianus)
A császár törvénykönyvében teljes listát közöl azokról, akiket ki kell irtani, mert a nikeai hitvallást nem követik: ariánusok, makedoniánusok, pneumaták, appollóniáriusok, novitiánusok, szabatiánusok és sok más irányzat, melyeket a császári kódex a legsúlyosabb bűnözőkként bélyegzett meg, akik a Római Birodalom területén nem rendelkezhettek letelepedési és gyülekezési joggal sem. Az eretnekek meggyilkolása már tömegméretekben zajlott Jusztinianosz uralkodása idején. A kor neves történetírója, Prokopiosz, Jusztinianoszt és feleségét, Theodorát — aki korábban prostituált volt — a Titkos történet című könyvében visszataszító, erkölcstelen, vérszomjas és kegyetlen zsarnokoknak írja le.
A vallási türelmetlenség és az úgynevezett eretnekek üldözése már a két általam megnevezett császár előtt is jelen volt a kereszténységben. De Theodosius és Jusztinianosz császárok a vallási intoleranciát és fanatizmust a keleti és nyugati egyházi rendszer lényeges alkotóelemévé tették. Embertelen törvényeikkel, rendeleteikkel az inkvizíció alapjait ők helyezték el a rituális egyházban, s bár e tradíció ereje meggyengült napjainkban, de nincs teljes mértékben felszámolva sem az ortodox, sem a római katolikus egyházban. A római katolikus egyház jelenlegi vezetői toleránsabban és megengedőbben viszonyulnak a tőlük eltérő tanokat hirdető keresztény és más vallású irányzatokhoz, mint elődeik. Az előítéletek a kereszténységet megújítani akaró kezdeményezésekkel, mozgalmakkal szemben ugyan háttérbe vannak szorítva, de megfelelő hatalmi háttérrel újra dinamizálhatókká tehetik azokkal szemben, akiknek a tevékenysége a történelmi egyházak társadalmi befolyásának csökkenését eredményezi.
A reformáció óta
A reformáció tudott tartós áttörést elérni a bibliai egyházi modellt legnagyobb ellenségének tartó és azt megátalkodottan üldöző középkori vallási-hatalmi rendszerben. Az ellenreformációnak ugyan sikerült a reformáció dinamizmusát megtörnie, sőt elindította a keresztények visszatérését a katolicizmusba, de a protestáns kereszténységet és vívmányait nem sikerült megsemmisítenie, sőt az, első sorban az angolszász világ felemelkedése által, világpolitikát és kultúrát alakító tényezővé lett. A reformáció nyomán fellépő protestáns irányzatok és a tradicionális államegyházak egymással vívott nyílt harcai talán a 2. világháború után kezdtek határozottabban civilizált formát ölteni, melyek a mai napig megszelídülve bár, de zajlanak. A megbékélési akciókból és az egymás felé tett gesztusokból még gyakran hiányzik az isteni őszinteség; többnyire taktikázásokról, képmutatásról van szó, de az igazi tét az, hogy ki tudja a másikat meggyengíteni, tömegeit magához vonzani és felülkerekedni. A jelenlegi ökumenikus egyházpolitika a katolikus egyház érdekeit szolgálja, a protestáns és az evangéliumi kereszténységet pedig gyengíti. Az ellenreformációt elindító tridenti egyetemes katolikus zsinat (1545—1563) köztudottan több mint 130 anathémát, azaz egyházi nagy átkot mondott ki a protestánsokra, melyek a később létrejött neoprotestánsokra is éppen úgy vonatkoznak, mint elődeikre. Sokan az 1999-ben aláírt katolikus és lutheránus megállapodást úgy értelmezték — köztük meghatározó karizmatikus keresztény vezetők is —, hogy Róma felülírta a 16. század közepén kimondott átkokat, sőt elfogadta a reformáció alaptételét, a hit általi megigazulást. Némely népszerű tévéprédikátor odáig ment, hogy meghirdette a protestáns kereszténység végét, mondván, nincs mi ellen protestálnunk. Az egyházügyi helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb és problémásabb. Ennek pedig a fő okai: a tridenti átkokat a katolikus egyház továbbra is érvényesnek tartja, tehát egyetlenegyet sem vont vissza, sőt, 1999-ben nyilatkozatban erősítette meg érvényességüket. A katolikus vezetés ugyan hangsúlyozza, hogy tanokra mondott átokról van szó, ezt azonban cáfolja az átok közvetítését szolgáló ceremónia jellegzetessége, amit Kulcsár Árpád így ír le A pápaság színeváltozásai című cikkében: „hogy az anathémával mit kívántak elérni, azt a hozzá kapcsolódó szertartás mutatja, melyet mise keretében, harangzúgás közepette, az illetékes püspök vezetésével, számos pap közreműködésével folytattak le. A főoltár előtt, teljes liturgikus díszben a püspök vezetésével felsorakozott papok mindegyike égő gyertyát tartott a kezében, amely a kiátkozott személyek lelkét, szellemét jelképezte. Az égő gyertyákat a püspök vezetésével úgy kellett egyszerre a földre dobniuk, hogy azok mind kialudjanak. Miután így végeztek az illetők lelkével, szellemével, a miseszertartás keretében a kiátkozott személyek testét helyezték átok alá, romlást, bomlást, pusztulást mondva ki rájuk tetőtől talpig .” (Kulcsár Árpád: A pápaság színeváltozásai. Új Exodus, 2005. június)
A bibliai átok és a fekete mágia
A Bibliában is szerepel, hogy maga Isten vagy Isten szolgája mondott ki bizonyos törvényszegések miatt átkot emberekre. Ezeknek az átkoknak jelentős része nem megsemmisítő célú átok volt, hanem az Isten áldásaiból való részesedést hivatott minimalizálni, illetve attól megfosztani az átkozott egyént, közösséget; és nem rituálé, hanem kijelentés közvetítette; vagy pogány hatalmak győzelmét segítette elő Izrael felett. Az Újszövetségben is találunk Szent Szellemtől származó, átkokat közvetítő igéket, például az igazi evangélium helyett más evangéliumot hirdetőkre mondott anathémát Pál apostol a Galatákhoz írt levél első fejezetében. A katolikus anathéma egyértelműen és bizonyíthatóan szemben áll a zsidó-keresztény kinyilatkoztatással, mert azokra mondták ki, akik éppen az eredeti evangélium helyreállítását tűzték zászlajukra. Ilyet az Úr Jézus és apostolai soha nem tennének, sőt határozottan elutasítanák, megbélyegeznék mint istentelen mágikus gyakorlatot.
Az átok közvetítését szolgáló ceremóniához hasonlót nem lehet találni a Szentírásban. Bálám praktikájához lehet leginkább hasonlítani a katolikus gyakorlatot, aki Moáb királyának kérésére igyekezett átkot helyezni Izraelre. A bibliai alapon álló démonológia ezt a fekete mágia kategóriájába sorolja. A kérdés a tényekből adódik: Hogyan vegyenek részt protestánsok, evangéliumiak katolikusokkal közösen tartott istentiszteleteken, amikor a tridenti átkok Isten Igéjében hívő emberekre is vonatkoznak? Ökumenikus istentiszteletek gyakorolnak-e negatív spirituális befolyást a protestáns emberekre?
A pápa primátusa
Egy másik kerékkötője az őszinte kiegyezésnek a keresztény ágazatok között pedig az, hogy a katolikus vezetés továbbra is a katolikus egyházat tartja Krisztus egyetlen egyházának, a pápát pedig Isten akarata szerinti egyetemes egyházfőnek, aki az egész egyház felett primátust élvez. Ezeket az állításokat nemcsak középkori dogmák tartalmazzák, hanem a 2000-ben készült Dominus Jesus nyilatkozat is, amely a következőt állítja: „Krisztusnak egyetlen egyháza van, mely Péter utóda és a vele közösségben lévő püspökök által kormányzott katolikus egyház; »az elszakadt testvérek egyháza« nem egyházak a szó sajátos értelmében.” (IV. fejezet 17. pont)
A pápa egyházfőségéről, primátusáról pedig ezt tartalmazza a nyilatkozat: „Isten akarata szerint Róma püspöke objektíven birtokolja és gyakorolja az egész egyház felett.”
A nyilatkozat ugyan nem mondja ki, de érthetővé válik általa, hogy a protestáns és evangéliumi egyházak jogi értelemben lehetnek ugyan egyházak, ahol ezt az állami jogszabályok lehetővé teszik, de a spirituális és katolikus egyházjog értelmében ezek szakadárok, bizonyos értelemben tévelygők, akiket vissza kell terelni az egy akolba, vagyis a katolikus egyházba. Ezt a célt szolgálja döntően a katolikusok által szorgalmazott ökumenikus mozgalom, melyben kínosan ügyelnek a katolikusok, hogy szervezeti és dogmatikai szuverenitásukat megőrizzék a protestánsokkal szemben.
Ezek a kiemelések is azt igazolják, hogy a ró - mai császárok által biztosított státuszt Vatikán teljes mértékben nem adta fel, sőt a mai napig azt a látszatot kelti a világban, hogy Krisztustól származik a kiváltságos helyzetük a keresztény világon belül és különösen az európai társadalmakban.
Az evangéliumi és pünkösdi keresztény ágazat, mozgalom ebben az évezredes folytonos hadiállapotban diabolizált egyházügyi és társadalmi helyzetben született. Nem csodálkozhatunk azon, hogy különösen az ébredés indulásának kezdeti szakaszában a bevett egyházaknak sikerült több országban is az államhatalmat szembefordítaniuk az új protestáns irányzatokkal, és újra megelevenítették velük szemben azokat a teológiai, morális és társadalmi rágalmakat, előítéleteket, melyekkel több mint másfél évezred óta sikerült az uralmuk alól kilépőket térdre kényszeríteni és megsemmisíteni. De a teljes igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az utóbbi években ezen a területen pozitív fejleményeknek is tanúi lehetünk; mind a tradicionális államegyházakkal, mind protestáns irányzatokkal, és természetesen az állami hatalommal kapcsolatban is.
Kereszténység és alvilága
Néhány éve a kínai underground egyház egyik vezetője, akit a kommunista rezsim bebörtönözött, Európába menekült az ottani üldöztetések elől, és meglepődve tapasztalta, hogy kontinensünkön is zajlik a pünkösdi gyülekezetek zaklatása; elsősorban a média által. A kínai pásztort megdöbbentette, hogy az európai evangéliumi vezetők folyamatos lelki-spirituális gyötrelem és presszió alatt élnek. Azóta a helyzetük rosszabbodott, mert az internet, az online felületek, blogok, közösségi oldalak vették át az írott sajtótól a karizmatikus mozgalmak vegzálását. Ráadásul ezek peresítése nagyságrendileg nehézkesebb, mint a tradicionális médiáé, melyben minden cikknek van felelős szerkesztője és szerzője is. Az internetes uszítás arctalan, felelőtlen, aljas támadásaival, karaktergyilkosságaival szemben szinte lehetetlen az egyének, közösségek emberi méltóságát, jó hírét megvédelmezni, illetve ezekkel szemben jóvátételt érvényesíteni.
El kell ismerni azt is, hogy az internet vallás és kereszténygyűlölő népe egyenlő bánásmódban részesíti a kereszténység minden ágazatát és azok képviselőit. Minden egyháznak és vezetésének gyalázása teljes torokkal zajlik, és szinte minden felekezettel szemben agresszív és gyűlölködő csoportosulások jöttek létre a virtuális felületen, főleg kiszakadt, frusztrált egyháztagokból, exkeresztényekből, akiket a bosszú és gyűlölet energizál arra, hogy minél nagyobb kárt és szenvedést okozzanak az általuk gyűlölt, elpusztítandónak tartott egyházaknak, közösségeknek, keresztény vezetőknek. Azok a becsmérlő és démonizálást szolgáló sztereotípiák, amelyeket hajdanán kreáltak egymással szemben az egyházak, mind visszaköszönnek ezeken a gyűlöletoldalakon.
A Hit Gyülekezetével szemben létrehozott gyűlölködő csoportosulások is a szektakampány sztereotípiáit szajkózzák papagájként, vélt és felturbózott sérelmeikkel vegyítve közösségünkkel, személyemmel szemben. És persze elmaradhatatlan, hogy e vallási színjáték szerepei közül a mártíri-áldozati szerepet választja ki magának a rágalmazó, aki hősies harcot vív a meg félemlítő, üldöző és minden gonoszságra képes szektával, illetve szektavezérrel szemben. E nemtelen, manipulatív szemfényvesztésnek fő célja a közhangulat negatív befolyásolása, diabolizálása és irányítása a célközösségekkel és célszemélyekkel szemben. Hitvitákra és tisztázó jellegű teológiai polémiákra égetően szükség lenne, de azt, hogy ez civilizált módon tudjon zajlani, nem a politikai elnyomás akadályozza, hanem az a primitív „le ordítozás”, amelynek világában ezek a blaszfemikus csoportok leledznek. A kereszténységgel szemben olyan alvilágot szült a virtuális világ, amelyből teljesen kiveszett a konstruktivitásra való törekvés, a korrekciónak és jobbításnak a szándéka: ezek pusztítani és temetni akarnak bennünket; és mindezt úgy teszik, hogy Isten szolgáinak, prófétáinak szerepében tetszelegnek.
A Halál vagy a Szellem szolgálatában állsz?
Pál apostol az Új Szövetség szolgálatát egybeveti a Törvény korszakának szolgálatával a Korinthusiakhoz írt második levelében. A kettő közötti lényeges különbségeket emeli ki azért, hogy ne keverjék a kettőt össze a hívők. Az Új Szövetség a Szellem szolgálata, mert a romolhatatlan életbe a Szellem vezeti be a hívőket (a Szellem pedig megelevenít, életet ad, életre hív: dzóopoieó). A Törvény szolgálatát ezzel szemben a halál betűkkel kövekbe vésett szolgálatával azonosítja, ami végez az emberrel, megöli őt (apokteinó). Az utóbbit a kárhoztatás, büntetés ( katakriszisz: elítélés) szolgálatának is nevezi, vagyis ez nem teszi igazzá az embert, hanem büntető ítélet alá rendeli, mert romlott természete miatt nem képes a teljes Törvényt betölteni.
A Szellem szolgálatát viszont az igazság ( dikaioszüné: igazságosság, igazzá válás) szolgálatának nevezi; amely igazzá teszi azt, aki Isten Szellemét szolgálja, vagyis szabaddá tette a büntető ítélettől. Pál levelének ebben a részében nem Jézus üdvözítő művét, hanem annak következményét taglalja: Jézus Krisztus engesztelő és helyettesítő áldozata szerezte meg Isten igazságát, aki az áldozat vérébe vetett hit által ingyen kegyelmi ajándékként nyilvánítja a hívőt igaznak. A Szent Szellem is az Atya ajándéka, amit szintén Jézus Krisztus szerzett meg az üdvözítő műve által a hívők számára. A Szellem szolgálatába Jézus Krisztus vezeti be az Ő megváltó művét elfogadó embereket. A két funkcionálisan ellentétes szolgálatnak a dicsősége és az ember természetére gyakorolt befolyása is ellentétes. A büntető ítélet szolgálatának dicsősége mulandó, vagyis a Törvény korszaka időleges: Istentől meghatározott idő tartama van, tehát van kezdete és vége. A másik lényeges jellemzője pedig az, hogy az ember természetét, szívét nem javítja, ha nem megkeményíti ( póroó: megkövesít, megkeményít). Az igazság szolgálata a Szellem által pedig maradandó dicsőségbe vezeti a hívőt, mert a Szellem szolgálata örök: nincs soha vége sem a földön, sem a mennyben, valamint szabadságban tartja azt, aki szolgálja, a bűnnel és a büntető ítélettel szemben egyaránt. És legkülönlegesebb értéke, hogy a hívő természetében átváltozást (metamorphoó) eredményez. A görög kifejezés nem csupán formai, hanem lényegi átváltozást jelent. Az el- és átváltozás beteljesedése pedig az Úr dicsőséges képét ábrázolja ki a hívőkben.
Több, mint tévedés, sőt tőrőlmetszett eretnekség, amikor a keresztények az evangélium helyett vádakat, büntetéseket hirdetnek Jézus Krisztus tanítványainak. A bűnt meg kell ítélni, de a bűnös csak akkor fog bizalommal menni a kegyelem trónjához, ha meghallja személyére vonatkozóan Isten üdvözítő akaratát, a jó hírt, amit Jézus helyettesítő áldozata, feltámadása által közölt mindenkivel. Az Istentől küldött próféták és tőle származó próféciák Isten népét nem kínozzák, ütlegelik, hanem építenek, buzdítanak, vigasztalnak (1Kor 14:3). A tolvaj pedig „nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson” (Jn 10:10).
Tisztelt Olvasó, Te kinek a szolgálatában állsz? Testvéreidet, Isten népét építed és áldod, vagy rombolod és pusztítod? Cselekedeteid és Krisztus Testéhez való viszonyulásod pontosan elárulja Neked, hogy ki is vagy Te valójában.
Győzd le a nagy Rágalmazót!
János apostolt aggastyán korában Patmosz szigetére száműzte a római hatóság Jézus Krisztus melletti hűséges tanúságtevése és szolgálata miatt. Látomások sorozatában az Úrtól betekintést kapott a Sátán mennyei szolgálatának természetébe és bukásába is. A következő kijelentést nyerte Isten Szellemétől: „ És hallék nagy szózatot az égben, amely ezt mondja vala: Most lett meg az üdvösség és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az ő Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, aki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt. És ők legyőzték azt a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételüknek beszédéért; és az ő életüket nem kímélték mind halálig .” (Jel 12:10—11)
A Sátán másik neve Diabolosz, amit a magyar Ördögnek fordít. A diabolosz adiaballó ige főnévi alakja. A diaballó jelentése átdob, szétdob; de másodlagos jelentése is a témánkhoz kapcsolódik: uszít, összeveszít, megrágalmaz, rossz hírbe hoz, hiteltelenné tesz (Strong szótár). A diaboloszt mint főnevet a magyar szótár vádlónak, rágalmazónak, uszítónak stb. fordítja. Ezek a kifejezések pontosan körülírják a Sátán fő tevékenységét, amit közvetlenül Isten előtt végez, elsősorban Izrael és Jézus Krisztus egyháza, tanítványai ellen, és szolgáin keresztül az egyházban és emberek kapcsolataiban.
A Rágalmazó célja, hogy meghiúsítsa, megrontsa az Isten és a benne hívők közötti közösséget. Ugyanez igaz az emberek szövetségen alapuló közösségével kapcsolatban is. A testvéri, házastársi, tanítványsági kapcsolatok megrontása, szétzúzása előkelő helyen szerepel az Ördög célkitűzéseiben, amit vádaskodással, rágalmazással, uszítással, félrevezetéssel, vagyis hazugságokkal akar realizálni. Okkal mondta őt Urunk, Jézus a hazugság atyjának és emberölőnek. Isten iránti gyűlöletét teremtményeinek, megváltottjainak engesztelhetetlen gyűlöletével fejezi ki. A Szentírás alapján feltételezhetően az ember gyűlöletét az élteti, hogy míg számára a Teremtő nem ad kegyelmet, addig az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberiségnek Jézus Krisztusban a büntetés alól felmentést, kegyelmet kínál fel az evangélium által.
Jób könyve is azt igazolja, hogy az Úr áldásai által jólétben, boldogságban, gazdagságban élő, istenfélő Jóbot igyekezett a Sátán rossz színben feltüntetni a mennyben Isten előtt. A Sátán alaptétele az volt, hogy Isten érdemtelenül áldja Jóbot, hiszen ő nem jó ember, és nem is önzetlenül szereti Istent, hanem csak érdekei alapján tiszteli Őt. Jób fölött korlátozott hatalmat kapott a Sátán Istentől. A Jóbot ért csapások precízen tükrözik azt az engesztelhetetlen gyűlöletet, amivel viszonyul minden igaz és Istent tisztelő ember iránt.
Zakariás könyvében a harmadik fejezet első része szintén leleplezi azt, hogy a Sátánt mi mozgatja, és vádlásaival mit szeretne elérni. A látomás szereplői: az Úr angyala, a szennyes ruhában előtte álló Jehósua főpap, valamint az angyal jobbján álló Sátán. Rajtuk kívül még szerepelnek jó szellemi lények, akiket nem nevesít a Szent Szellem.
Miről szól a per? A Sátán vádolja a főpapot, aki Ciont és Izraelt is jelképezi. Nem állítja az Ige, hogy a Sátán hazugságokat mond; lehetséges, hogy tényekkel szembesíti az Úr angyalát, vagyis felsorolja, hogy Izrael mennyi és milyen bűnöket követett el Isten ellen. Az Úr angyalának ítélete azonban nem a Sátán tényállításán alapul, hanem az Örökkévaló akaratán, mert Ő az Úr. Végül az Úr angyala azzal zárta le a Sátán vádbeszédét Jeruzsálemmel szemben, hogy Isten dorgálásának adta át a vádlót, mert Jeruzsálemet kiválasztotta (báchar) Isten, a Sátán vádbeszéde pedig „olyan, mint a tűzből kiragadott üszög”. Miért nem nyerte meg a pert a Sátán Jehósuával szemben? Mert Isten kegyelemből, érdemtelenül fogja a bűneit megbocsátani és helyreállítani, valamint felöltöztetni üdvösség ruhájával Jézus Krisztus engesztelő vére által, aminek megakadályozására a Sátánnak nincs hatalma. Ez a látomás is igazolja, hogy a Sátán célja az, hogy Isten ne adjon választottainak kegyelmet, hanem cselekedeteiknek meg felelően ítélje meg őket. Isten pedig kegyelmet ad a bűnösöknek. Az evangélium ezt a jó hírt hirdeti a világnak, mert „akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette”. (Róm 8:30)
Az üdvösség öröme akkor tölt be, ha szíved és lelked nem roskadozik a vádlás, kárhoztatás terhe alatt. Isten ereje akkor szabadul fel a gyülekezetekben, ha a lakóhelyükön az Ördög le van taszítva domináns pozíciójából. Az Isten országa erődemonstrációjának és Krisztus hatalma működésének útjába a Sátán rágalmazásokkal, vádlásokkal húz fel válaszfalat Isten és a gyülekezetek, testvérek, illetve az egyház és a világ közé. A Sátán és angyalai keresik azokat az engedetlen keresztényeket, akiket fel tudnak használni bajkeverésre, zűrzavar - keltésre, uszításokra Isten népe ellen. Ezek figyelmébe ajánlom Pál apostol kijelentését: „ Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít; Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is értünk .” (Róm 8:33—34)
Az evangélium hirdetői Isten bűnösöket megigazító kegyelmét és Jézus Krisztus bűnösökért való halálát, feltámadását, megdicsőülését, valamint az igazakért való közbenjáró szolgálatát hirdetik. A Sátán szolgái pedig vádolják és kárhoztatják a megváltottakat. A fát gyümölcseiről, az embert a beszédéből lehet megismerni.
Isten Igéje felszólít Téged, hogy győztes legyél, amikor vádolnak. A Rágalmazó feletti győzelemnek három alapfeltétele van: a Bárány vére, a tanúskodás beszéde, és hogy ne szeresd a lelkedet halálig.
Jézus Krisztus vérének erejét jelentette ki előzetesen a peszachi bárány, melynek vérét Izrael fiai izsóppal a házuk ajtajának félfájára kenték, és így kikerülte, megkímélte őket a halál angyala, a pusztító. A Jézus vérével való folyamatos felkenetésre minden hívőnek szüksége van, mert a Bárány vére a váltságdíjunk, és természetfeletti védelem alatt tart a Rágalmazó gonosz beszédeivel szemben. Az újszövetségi „izsóp” a hit beszéde Jézus vérének funkciójáról, hatalmáról; ezzel tudod a személyedet, tevékenységeidet, utazásaidat és kapcsolataidat folyamatosan Isten védelme alatt tartani.
Legyél erős és bátor hitvalló keresztény, Jézus Krisztus szent és bölcs tanúja, aki senki előtt nem szégyelli az Úr kegyelmének evangéliumát! A bizonyságtevő életeddel és beszédeddel az Úr a földön és a mennyben is együttmunkálkodik, az Atyánál közbenjár érted, hogy minden utadra áldást nyerjen meg számodra.
Neked és nekem, mindannyiunknak szüksége van lélekcserére is; ha szereted a lelkedet, nem testesül meg benned Jézus lelke, amely bűntelen, ép és tele van örök értékekkel. Nem utolsó szempont az sem, hogy nincs benne bűntudat, és így egyetlen rágalom, átok sem tud benne sérelmet okozni, nem tudja teher alá vetni. Ezt a saját lelkünkről nem lehet elmondani: sikerrel tudja szétzúzni, összetörni a gonosz nyelv.
„ Aki szereti a maga életét (pszükhé: lélek), elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét (pszükhé) e világon, örök életre tartja meg azt. ” (Jn 12:25) Jézus lelke örök életet hordoz, a régi lelkünk pedig sok bűnt, gonosz kívánságokat, terhet, romlandó életet; és harcol az újjászületett szellemünk és bennünk lakozó Szent Szellem ellen is. Krisztusban akkor tudunk győztesen élni és járni, valamint a Rágalmazó felett győzelmet aratni, ha a „testet megfeszítjük indulataival és kívánságaival együtt”.
Legyél a dicsőséges egyház ép és szent tagja, mert a Szent Szellemet azért töltötte ki Rád Jézus, hogy beültessen Testébe, az egyházába, és képessé tegyen arra, hogy tudjál a Test, az egyház növekedésért, felépítéséért, isteni egységéért, valamint a Fejjel, Jézus Krisztussal dicsőségben történő találkozásra való felkészítéséért munkálkodni. Így Te is hatékonyan hozzájárulhatsz ahhoz, hogy az igaz kereszténység ne legyen prédája a Rágalmazó szolgáinak, hanem Istentől való elhívását betöltse az Úr dicsőségére.