Szigorúság és szorongás

„Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” Pál apostol ezen állítása felkavarta az egyháztörténelmet. Az eredendő bűn fogalmának valós megértése, az abban való helyes eligazodás alapvetően meghatározza az egyén kegyelemhez való viszonyulását.

Az eredendő bűn tartalmával kapcsolatos vita végigkíséri az egész egyháztörténelmet. Az e körül kialakult diskurzus két pólusát a hippói püspök, Augustinus, és a brit Pelagius között kialakult teológiai vita jelölte ki . A legfontosabb kérdés, hogy a bűnbeesés mennyire érinti az emberi természetet, azaz milyen mértékig állíthatjuk, hogy az emberi természet megromlott a bűn miatt.

Pelagius úgy vélte, minden ember olyan ártatlanul születik, amilyen Ádám volt a bűn - eset előtt, vagyis nincs a szülőktől átöröklődő vagy kezdettől fogva létező bűn. Ádám csak a maga kárára vétkezett, így a bűn elterjedése utánzás révén történik, nem pedig átszármazással. A brit szerzetes azt állította, hogy az ember nem lehet eleve születésétől, így természetétől fogva bűnös, azonban amikor számon kérték tanai kapcsán, kénytelen volt beismer ni, hogy az emberi bűntelenség csak elvi, de nem valóságos állapot.

A hippói püspök határozottan képviselte azt az álláspontot, mely szerint a bűn nem pusztán utánzás, hanem az utódoknak való továbbadás által terjed. Vagyis nem eltanult gonoszság miatt romlott meg az emberiség, hanem az anyaméhtől kezdve hordozzuk a velünk született bűnt. A bűn miatt meggyengült, és a bűnre hajlamos emberi természet önerőből még arra is képtelen, hogy a tökéletesedés és megigazulás folyamatában előrehaladást érhessen el. Ehhez isteni segítségre van szükség, a bűnös ember tehát kegyelem révén igazul meg.

Bár vitán felül Ágoston meggyőződése harmonizál jobban a Szentírással, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a püspök azért is védte fáradhatatlanul az átszármazó bűn álláspontját, mert többek közt ezzel igazolta tanait a gyermekkeresztség létjogosultságáról.

Kálvin nézetei az eredendő bűnről

Az eredendő bűn fogalma kapcsán Kálvin János Augustinus álláspontját képviseli, mely szerint „az eredendő bűn természetünk örökletes gonoszsága és romlottsága, amely szétárad lelkünk minden szegletébe, és először bűnössé tesz, majd elvégzi bennünk azt is, amit a Szentírás a test cselekedeteinek nevez”. Kálvin Pál apostol alapján állította, hogy a romlottság nemcsak tétlenül lakozik bennünk, hanem folyton új meg új gyümölcsöt is terem, ezek a test cselekedetei.

Kálvin istenképe

Kálvin kiemelkedő érdeme, hogy a bűnt és annak forrását is rendkívül igényesen, bibliai alapokról kiindulva definiálta. Ennek során rávilágított, hogy a bűnbeesés és lázadás gyökere az Isten felé való hitetlenség, bizalmatlanság, Isten szavahihetőségének megkérdőjelezése volt. Ám kiváló felismerése fejtegetése közben a genfi reformátor maga is beleesik az Isten iránti bizalmatlanság ősi csapdájába.

Augustinus (balra) és Pelagius (jobbra) eredendő bűnről folytatott vitája máig meghatározza a témával kapcsolatos teológiai töprengéseket

„Minthogy nem lehetett apró hiba, hanem rettenetes bűnténynek kellett lennie, amit Isten ilyen komolyan megtorolt, azért Ádám bukásában meg kell vizsgálnunk a bűn sajátos természetét, mely az egész emberi nemzetségre zúdította Isten rettenetes bosszúját” — értelmezi a bűnbeesést követő átkot. Láthatjuk, hogy Kálvin felfogásában az átok nem következmény, ha nem Isten büntetése, mi több, rettenetes bosszúja. A reformátor tehát egy szigorú, büntető Istent lát, akiről olyan állításokat tesz, melyek alapvetően kérdőjelezik meg Isten jóságát, valamint a Bibliának azt az alap vető állítását, hogy Isten maga a szeretet. Mi ez, ha nem bizalmatlanság?

Az eredendő bűnnel kapcsolatosan így ír: „Isten Ádám utódait is mind belekeverte és belesüllyesztette ezekbe a nyomorúságokba”. Majd miután — Kálvin szerint — Isten belekeverte az emberiséget az eredendő bűnbe (ezzel úgy tűnik, magát Istent is felelőssé teszi az eredendő bűn elterjedéséért), még meg is gyűlölte (már pici csecsemő korától) amiatt, amibe éppen maga süllyesztette el: „Ezért, bár anyjuk méhétől kezdve hordozzák a kárhozatot, a kisgyermekeket sem más, hanem a saját vétkük terheli. Romlottságuk ugyan még nem termett gyümölcsöt, de bennük van a mag, sőt egész természetük a bűn valamiféle magva, ezért nem lehetnek mások Isten számára, csak gyűlöletesek és megvetettek. ” Ezzel Kálvin azt sugallja, hogy az ember egy Isten szemében utálatos démoni fajjá vált.

Ezzel szemben mind az evangéliumokban, mind az apostolok leveleiben számos olyan igazságot olvasunk, ami arról győz meg bennünket, hogy bár az ember megromlott, és bűnei miatt elszakadt Istentől: „ Krisztus, még amikor mi erőtlenek voltunk, még abban az időben halt meg az istentelenekért. ” (Róm 5:6) Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a saját képére teremtett embert, akit a legdrágább áron vásárolt vissza a bűn hatalma alól. „ Mert Isten annyira szereti a világot, hogy egyetlen Fiát adta oda, hogy senki, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. ” (Jn 3:16) Ha valóban gyűlölné az eredendő bűntől megfertőzött embert, nem halt volna meg érte. Erről tesz tanúságot maga Pál apostol is, amikor az eredendő bűn és a kegyelem témakörét vizsgálja: „ Isten a maga szeretetét, amelyet irántunk érez, éppen azzal mutatja ki, hogy Krisztus akkor halt meg értünk, amikor még bűnösök voltunk (…) mert ha egyetlen egynek a bűne miatt sokan haltak meg, az Isten kegyelme és egyetlen embernek, Jézus Krisztusnak az irgalmasságában levő ajándék sokkal inkább túláradt sokakra. ” (Róm 5:8,15)

Az ember teljesen megromlott?

Kálvin állítása szerint „az ember természetének minden részében megromlott, természetfeletti ajándékoktól pedig meg van fosztva”. Írásaiból kiderül, hogy az ember spirituális részét úgy tekintette, mint ami teljesen tönkrement, és nem maradt benne semmilyen Istentől származó jó. A Biblia állítása szerint azonban számos szellemi képesség — mint a lelkiismeret vagy a szellem intuitív képességei — a bűnbeesés után is működik, az ember spirituális része tehát nem ment teljesen tönkre, az ember nem vált démoni fajjá. Az ember nem vesztette el teljesen a jót, és ezt maga Kálvin is elismeri, hiszen beszél a lelkiismeret működéséről, illetve Bésaléel és Aholiáb példáján keresztül az intuitív képességekről, azonban elköveti azt a hibát, hogy ezeket az ember spiritualitásán kívülre helyezi és természetes ajándékoknak nevezi.

A Bibliában találunk példát arra, amikor az emberek teljesen megromlottak, így meg tudjuk nézni, hogy Kálvinnak vajon igaza van-e abban, hogy Isten szigorúan, keményen, gyűlölettel, haraggal, ítélettel, megvetéssel viszonyul-e az ilyen emberekhez. Noé koráról olvassuk, hogy „megsokasult az ember gonoszsága a földön, és szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz”. Az isteni reakció azonban elüt a kálvini gondolatvilágtól. A kálvini felfogásból az következne, hogy Isten meggyűlöli az embereket és azonnal elpusztítja őket, ezzel szemben azt olvassuk, hogy Isten „bánkódott a szívében” és adott még százhúsz évet az embereknek, és Noé személyében egy felkent embert küldött, mielőtt az ítélet bekövetkezett a teljesen megromlott és minden jóságát elvesztett emberiségen.

Kálvin nagyon erősen hitt Isten igazságosságában, hitt abban az Istenben, aki mindenkinek a cselekedetét megítéli igazságosan, aki a bűnt és az ünneplést nem szenvedi el együtt, aki nem vállal közösséget a bűneinkkel. Isten azonban — hála Neki — nemcsak igazságos, hanem jó Isten is. Igazságos lenne, ha az egész emberiséget hagyná a bűnei miatt elveszni, de ebben az esetben a jósága megkérdőjeleződne. Azokban a rendszerekben, ahol az igazságosság és jóság harmóniája felbomlik a jóság rovására, könnyen szívtelen, kemény, törvénykező légkör alakul ki, ami teljesen idegen Isten lényegétől. Annak ellenére, hogy lesz egy nap, amikor az igazságos Isten minden létező cselekedeteit megítéli majd, Jézus Krisztus nem véletlenül hangsúlyozza: „ legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas”.

A hívás

Kálvin kétségtelenül helyesen vezette le, hogy a maga erejéből egyetlen ember sem tud megtérni, hiszen „nincs igaz, egyetlen egy sincs, nincs, aki figyelne Őrá, nincs, aki keresné az Istent!”(Róm 3:10–11) Isten az, aki megkeresi az embert. A megtérés mindig egy hívással kezdődik.

Kálvin azonban tébolyultnak nevezi azokat, akik „azt karattyolják, hogy mindenkinek egyformán és különbség nélkül adatik a kegyelem”. Kegyelem alatt pedig azt a különleges megkegyelmezést érti, amit csak a kiválasztottak kapnak, melynek segítségével jót tudnak cselekedni, tudnak Istenhez közeledni. Felfogása szerint az eredendő bűn miatt az ember annyira megromlott, hogy nem tud semmit sem tenni saját üdvözüléséért, csak tétlenül elszenvedi azt. Ez a gondolat ágyazott meg az eleve elrendelés tanának, amely az embert teljes passzivitásra és fatalizmusra kárhoztatja. Kálvin szigorú, embergyűlölő istenképébe nem fér bele, hogy Isten mindenkit megszólít és mindenkinek ad lehetőséget, mi több, Ő maga szeretné, hogy az emberek visszatérjenek a Vele való kapcsolathoz.

Ezzel szemben Pál apostol athéni beszédéből egészen más üzenetet ismerhetünk meg: „Jóllehet, a tudatlanság időszakait elnézte az Isten, most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenütt mindenki térjen meg.” (Csel 17:20) Isten tehát mindenkinek, mindenütt hirdeti a megtérés üzenetét, mindenkit felszólít és hív a megtérésre, és (Kálvin állításával szemben) ebből egyetlen ember sincsen kizárva. Kálvin figyelmen kívül hagy olyan igehelyeket, mint például az 1Timótheus 2:4 vagy a 2Péter 3:9: „…aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson”; „hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.”

Döntés

Isten tehát mindenkit felszólít a megtérésre. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az ember az eredendő bűn miatt annyira megromlott volna, hogy nem tudna szabad akaratából döntést hozni és pozitív választ adni Isten hívására, akkor Isten nem tenne erőfeszítést, és nem szólítaná föl az embert a lehetetlenre (hiszen az gonoszság lenne).

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy nem mindenki tér meg, akit Isten hív, nem mindenki akar visszatérni Isten jelenlétébe, mivel a szabad akarat kiterjed a hívás elutasítására is. Nem véletlenül figyelmeztet Isten Igéje, hogy „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket.” (Zsid 3:15) A Mindenható nyilván előre tudja, hogy nem mindenki fog élni a felajánlott kegyelemmel, de ezen előretudása miatt nem vonja meg a kegyelmet és a döntés szabad lehetőségét senkitől sem.