Tanítványság – az igazi kereszténység

Az önzés, egoizmus, nárcizmus, ön elégültség, a kényelem és pénz szeretete, a karriervágy egyre arrogánsabbá, lobbanékonyabbá, magányosabbá teszi a közösségi hálókon boldoggá tupírozott „Én”-t, miközben egyre kevesebb az igazi szeretetközösség, emberség, empátia, bajtársiasság, áldozatvállalás, a másikért való élet, öröm. A tendencia a keresztény világot sem kíméli. Mi az, ami megállíthatná ezt a hanyatlást, de legalábbis kiemelhetné az egyes embert az értelmetlen élet pókhálójából?

Ti vagytok a föld sója – mondja Jézus. – De ha a só elveszíti az ízét, mivel lehet megsózni? Semmire nem jó többé, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek.” (Mt 5:14 – a cikkben az Újszövetség tekintetében a Szent Pál Akadémia 2018-ban ki - adott fordítását használom.) Vagyis a kereszténység volna az a tartósítószer, amely megakadályozza a romlást. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a kereszténységet az emberek megvetik, kidobják, tapossák, pellengérre állítják, s úgy érzik, semmire se jó, semmi haszna nincsen. De hogyan vált a só – aminek konzerválnia, ízesítenie, gyógyítania kellene – használhatatlanná?

A só íze

Az Apostolok cselekedetei 11:26 szerint a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztényeknek, vagyis a kereszténység belső lényegét, valódi tartalmát, ízét a tanítványság adja. Amikor valaki megtér, akkor még nem valódi tanítvány, csak elindult egy úton. Az újjászületés nem a végcél, csak a kapu; a cél a Krisztushoz hasonló életmód, életvitel elsajátítása, életünkben az Ige hússá, vérré létele, az Istennel való közösség: „...menjetek el, és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetet, merítsétek alá őket az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevére, és tanítsátok meg nekik, hogy tartsanak meg mindent, amit megparancsoltam nektek!” (Mt 28:19–20) De hogyan válhatunk tanítvánnyá, azaz valódi – nem kulturális, nem pusztán társadalmi értelemben vett – kereszténnyé?

A tanítvánnyá válás egyik alapigéjét Lukács evangéliumában találjuk: „Nagy tömeg tartott vele, ő pedig megfordult, és így szólt hozzájuk: Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg saját apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nő véreit, sőt, még a saját lelkét is, nem tud a tanítványommá válni. S ha valaki nem viszi a saját keresztjét, és úgy jön utánam, nem tud a tanítványommá válni. Hiszen melyikőtök az, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket: telik-e neki arra is, hogy befejezze? Nehogy miután lerakta az alapot, de nem tudja befejezni, gúnyolni kezdjék, akik csak látják: »Ez az az ember, aki építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni!« Vagy ha az egyik király el - indul, hogy egy másik királlyal megütközzön, nem ül-e le tanácskozni előbb arról, hogy szembe tud-e szállni tízezer ember élén azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem tud, akkor követséget küld, amíg az még távol van, és békét kér tőle. Ugyanígy tehát senki közületek, aki nem válik meg mindenétől, amije van, nem tud a tanítványommá válni. Jó dolog a só, de ha elveszti az ízét, mivel lehet megízesíteni? Talajnak vagy trágyának sem alkalmas, hanem kidobják. Akinek van füle, hogy halljon, az hallja meg!” (Lk 14:25–35)

Az őt követő hatalmas sokaságnak tehát a Mester első hallásra botrányos, teljesíthetetlen feltételeket szabott. Akik azonban Jézus valódi tanítványaivá váltak – mint Péter, János, Jakab, Máté stb. –, nem spórolták meg e feltételek betöltését – különben nem is válhattak volna azzá –, igaz, maradéktalanul és teljesen erre csak a Szent Szellemmel való betöltekezés, azaz pünkösd után voltak képesek. A Szent Szellem ereje azonban nekünk is rendelkezésünkre áll! A kereszténység valódi tartalma, azaz tanítványság nélkül semmire sem jó – ez az elmúlt kétezer év kereszténységének fő áramában meg is mutatkozott, s ezért vált mára a keresztény szó sokak szemében a meg vetés és gúny tárgyává. A „kulturális kereszténység” bibliai értelemben nem kereszténység, a tanítvánnyá válni nem akaró ember számára elfecsérelt, üres idő, egy gyötrődésekkel teli, élvezhetetlen, örömtelen, unalmas, kép mutató lét, s tulajdonképpen nem más, mint a keresztény névnek a gyalázása. Mit kell hát tennünk, ha tényleg keresztények akarunk lenni?

Teljes önátadás

A tanítványság első és legfontosabb feltétele az Istennek való teljes önátadás, Isten teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes erőnkből való szeretete. Lukács az említett helyen ennek három ellenőrzőpontját jelöli ki.

1. Emberektől, emberi véleményektől, érzelmi kötelékektől való függetlenség

Jézus azt mondja: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg saját apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, […] nem tud a tanítványommá válni.”

Az eredeti nyelvben a gyűlöli szó természetesen nem azt jelenti, amit a magyar nyelvben előszörre gondolnánk, hiszen az Ige azt is mondja, hogy „Szeressük embertársainkat”, illetve „Tiszteljük apánkat, anyánkat”, a férfiaknak pedig, hogy „Szeressék feleségüket”. Jézus tehát nem utálatra, gyűlöletre, viszolygásra szólít fel, hanem arra, hogy amikor Isten akarata és (az akár keresztény) családtagok, közeli hozzátartozók, barátok, emberek véleménye kereszteződik, akkor az ember legyen képes érzelmileg, lelkileg függetleníteni, elválasztani magát a másik embertől, s azt tegye, amit Isten ne - ki mond. Az érzelmi, lelki kötődésektől való függet - lenség tehát a Jézusnak való engedelmesség – s így a tanítványság – egyik alapvető feltétele. Ezt magánál Jézusnál is látjuk: mikor anyja, testvérei felkeresték, nem engedte, hogy eltérítsék az Istennek való engedelmességtől (Mt 12:46–50). Ha Jézus nem függetlenítette volna ma gát családjától, barátaitól érzelmileg, akkor nem lett volna képes arra, hogy az Atyától rendelt életfeladatát véghezvigye.

Isten direktbe elhelyez ilyen tesztpontokat az életben, ahol megvizsgálja, hogy be tudjuk-e áldozni az érzelmeinket, kötődéseinket, merünk-e kockáztatni, s minden körülmények között a Mester mellett maradni. Ennek eklatáns példája az Ószövetségből Ábrahám, aki még az Isten tökéletes akaratából természetfeletti csoda által született fiától, családja fennmaradásának egyetlen garanciájától is képes volt érzelmileg teljesen függetlenítenie magát, s túl merte lépni az ésszel meg nem érthető korlátait – másképp nem is válhatott volna az üdvtörténelem egyik legjelentősebb alakjává.

2. Saját elképzeléseinktől, érzéseinktől, szándékainktól, vágyainktól való függetlenség

A tanítványság második lépését Jézus a következőképp fogalmazza meg: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg […] a saját lelkét is, nem tud a tanítványommá válni. S ha valaki nem viszi a saját keresztjét, és úgy jön utánam, nem tud a tanítványommá válni.”

A lélek általánosságban véve az érzelmek, értelem, akarat területe. Itt a fentiekhez hasonlóan úgy szintén függetlenítésről van szó, hiszen az Ige azt mondja: „Szeresd embertársadat, mint önmagadat.” Ha gyűlölnénk magunkat, akkor embertársunkat sem tudnánk szeretni. Jézus itt azt mondja tehát, ha Isten akarata, beszéde, a Szent Szellem vezetése ellentmond az érzelmeinknek, gondolatainknak, értelmünknek, akaratunknak, szándékainknak, vágyainknak, elképzeléseinknek, terveinknek, életcéljainknak, akkor, amennyiben tanítványok akarunk lenni, képesnek kell lenni ezekről lemondani, s Istennek engedelmeskedni inkább. Az ember életében rendszeresen vannak olyan élethelyzetek, amikor döntenie kell: a szívére hallgat-e, vagy a lelkére? A Szent Szellem inspirációjára, sodrására, vagy az elméjére, érzelmeire, vágyaira?

Jézusnak sem volt könnyű az Atya akaratát teljesítenie, a Gecsemáné-kertben minden érzelmét, akaratát, szándékát, gondolatát meg kellett feszítenie, hogy a megváltás művét véghez vigye. Vért izzadt közben, de megtette – s ez által vált lehetségessé számunka az üdvösség.

Halálugrás a semmibe. Körülbelül ilyen, mikor mindentől függetlenítjük magunkat. e lépést megtenni félelmetes. De tanítványként, az Atyával közösségben egy boldog, kiteljesedett élet vár ránk. Az ÉLET!

A szellem és a lélek elválasztását Isten Igéje végzi el: „Mert az Isten szava élő és hatékony, élesebb minden kétélű kardnál, elhatol addig, ahol szétválik a lélek és a szellem, az ízületek és a csontvelők, és ítéletet hoz a szív szándékai és gondolatai fölött. Nincs olyan teremtmény, amely rejtve tudna maradni előtte: mindenki meztelen és leplezetlen annak tekintete előtt, akinek számot kell adnunk.” (Zsid 4:12–13) Ami kor a szellemünk felszabadul a lelkünk uralma alól, akkor válunk képessé a hitre. Amíg a kettő összenőtt állapotban van, állandó őrlődések, gyötrődések közepette vergődünk.

Fontos megjegyezni, hogy az önmegtagadás nem erkölcsi törvényeknek való kényszerű engedelmeskedés, hanem egy szellemi magatartás, a szellem és a lélek elválasztása, amit ha az ember megtesz, leszáll rá Isten tüze – s akkor már nem is kell erőlködnie az erkölcsi törvények be tar - tásán, menni fog magától, hiszen ekkor az ember kilép önmagából (extázis), s belülről változik meg, így jókedvből, az Atya szeretetével telve, Annak természetére elváltozva, inspiráltan él helyesen. A tanítvány olyan ember tehát, aki meg akar változni, s megengedi Istennek, hogy beavatkozzon a személyiségébe. Isten természetfeletti ereje nem fog működni rajtunk addig, amíg saját elképzeléseinkhez, érzéseinkhez, terveinkhez ragaszkodunk! A lelkünk és a szellemünk függetlenítése nélkül nem tudunk tanítvánnyá válni, rommá zúzott életeket menteni, betegeket gyógyítani, halottakat támasztani. Ha az érzéseinkre, gondolatainkra figyelünk, nem fog menni!

„Hiszen melyikőtök az, aki ha tornyot akar építeni, nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket: telik-e neki arra is, hogy befejezze? Nehogy miután lerakta az alapot, de nem tudja befejezni, gúnyolni kezdjék, akik csak látják: »Ez az az ember, aki építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni! « Vagy ha az egyik király elindul, hogy egy másik királlyal megütközzön, nem ül-e le tanácskozni előbb arról, hogy szembe tud-e szállni tíz - ezer ember élén azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem tud, akkor követséget küld, amíg az még távol van, és békét kér tőle.”

Az újjászületés pusztán az alap, s a ház befejezésére nincs más lehetőség, mint a Mesterrel a tanítványi kapcsolatba való belépés. Így lehet csak a valódi keresztény életet krisztusiként végigélni és befejezni, így lehet csak visszacsúszás, megalkuvás nélkül Isten oldalán megmaradni.

3. Anyagi javaktól való függetlenség

A tanítvánnyá válás következő lépése az anyagi javaktól való függetlenség: „aki nem válik meg mindenétől, amije van, nem tud a tanítványommá válni”. Ez azt jelenti, hogy az anyagi javainkat nem tekintjük a sajátunknak, hanem Isten tulajdonának. Úgy állunk hozzá, hogy a pénz, az autó, a lakás, minden, ami a birtokomban van, Is te né, én csak használati joggal rendelkezem, pusztán sáfársággal bízattam meg, s koordinálok felettük. Azt, hogy mit mire használjak, Istenre kell bízni, a Szent Szellemtől kell megkérdezni. Függetlennek kell lenni tehát minden anyagi dologtól, ugyanakkor hálát is kell adnunk Fenn tartónknak mindazért, amit ránk használatra bíz.

Egy ember tehát akkor lesz tanítvány, akkor lesz sós, akkor lesz a lényének íze, akkor fog égni benne a tűz, akkor lesz inspiratív és inspiráló, ha ön - megtagadó, önátadó emberré lesz, s egyedül Istentől függ. Ha Jézus életformáját éli, aki ittjártakor az Atyának való engedelmességről tökéletes mintát adott. S aki a lelkét, életét elveszti Jézusért, nem kell félnie: hiszen pont akkor találja meg, pont akkor fogja azt a kiteljesedett és boldog életet élni, amire egész karaktere, személyisége teremtve lett. Egész egyszerűen ekkor kerül a helyére.

Hűség

A tanítvánnyá – s egyben Isten emberévé, életmentő csatornájává – válás másik fontos lépése a hűség. Jézus a következőt mondja: „Aki az egészen kevés fölött is hűséges, az a sok fölött is hűséges; aki az egészen kevés fölött hűtlen, az a sok fölött is hűtlen. Ha tehát a hamis vagyonnal nem bántatok hűségesen, ki bízza rátok az igazit? És ha másé fölött nem voltatok hűségesek, ki adja oda nektek a ti éteket?” (Lk 16:10–12)

Vagyis mielőtt Jézus sokat ad, előtte le - tesztel a kevesen, mielőtt odaadná az igazi, szellemi kincseket, kipróbál a természetes dolgokon, feladatokon, anyagi javakon, s mielőtt odaadná a sajátunkat, megvizsgálja, mennyire vagyunk hűségesek a másén. Nézzük meg e három pontot kicsit részletesebben!

1. Kevesen

A kevés esetében arra kell törekednünk, hogy abból a kicsiből, amit kaptunk, semmi ne vesszen el. Ne vessük meg, hogy ilyen parányi, hanem aknázzuk ki, használjuk ki maximálisan, amennyire csak lehet. Isten tudja, hogy aki a keveset megveti, az a sokkal is ezt fogja csinálni. A szívünk ugyan is egyedül csak az Istennel való személyes, bensőséges, mély, baráti kapcsolatból tud megelégedni, kizárólag ez ad számunkra boldogságot. Hiába támasztanánk fel száz halottat naponta, a siker nem elegítené meg a szívünket, összetörnénk. Isten megvárja, míg a szívünk egyedül Belőle, a Vele való bensőséges kapcsolatból elégszik meg. Kifigyeli, hűségesek vagyunk-e a kicsin – például a nyelveken való imádkozás ajándékán, amely az összes többi karizma működéséhez a kapu. De közben azt is vizsgálja, hogy Őt, a Vele való közösséget pusztán eszköznek használjuk-e céljaink elérésében, vagy Ön magáért, a személyéért vagyunk Vele közösségben. A kevesen való kitartó hűség próbája tehát tulajdonképpen jellemünk tesztje: Isten szeretetének, Isten önmagáért való szeretetének próbája!

2. Hamison

A hamison való hűség azt jelenti, hogy Isten először természetes dolgokon tesztel minket: a munka - helyünkön, anyagi javakon, családunkban, természetes környezetünkben, s ha mindezeken kitartóan, hosszú időn át hűségesek vagyunk, azután ad majd természetfeletti feladatokat is. Mind - eközben úgyszintén formálódik jellemünk: jó példa erre Mózes, aki negyven évig juhpásztorként tevékenykedett, Dávid, aki úgyszintén pásztor volt, s a medvéktől, oroszlánoktól védte a nyájat, vagy akár Jézus, aki harmincas éveinek közepéig ácsként épületeken dolgozott – gerendákat cipelt, szögelt, kalapált, gyalult –, hogy életével, kereszthalálával és feltámadásával majd a személyiségünket építse újjá, illetve az egyházat alapítsa meg.

3. Másén

A másén való hűség azt jelenti, hogy előbb más személyek szolgálatát kell szolgálnunk, hogy porrá zúzódjon bennünk az egoizmus, hogy „saját” szolgálatunkba lépve már ne az egónkat, hanem egyedül az Úr érdekeit valósítsuk meg. A más személyek szolgálata, főleg kezdetben, pusztán fizikai szolgálatot jelent, s az ilyenfajta segítés, asszisztálás általában a mesterek földi létből való távozásáig tart, akkor is, ha közben valaki akár már „önálló” szolgálati feladatra is kap megbízatást.

Isten emberei mellett

Ha a tanítványság mintapéldáit keressük a Bibliában, akkor azt vesszük észre, hogy a tanítványoknak kétféle alaptípusa van: egy részüket Isten közvetlenül tanította, míg másokat általa kiválasztott személyeken keresztül. Előbbi kategóriába tartozik Mózes, Dávid, Illés, Keresztelő János, Jézus és Pál is – akik az üdvtörténelemben különleges szerepet kaptak, általuk Isten valami egészen új dolgot indított el. A második csoportba azok a személyek tartoznak, akik már egy működő ébredésbe álltak be, s Isten nagy embereinek a keze alá dolgozva formálódtak az Úr edényeivé. Ebben a kontextusban legfőbb mintának Józsué, Elizeus, az Újszövetségben pedig Timóteus tekinthető.

Józsuét mindig Mózes közelében látjuk, különféle fizikai dolgokkal szolgálja őt, azonban eközben az Úr jelenlétéhez is közelebb kerül. Mózes tudatosan, tanítványnevelési céllal választja őt – mint ahogy Jézust sem mi választjuk, hanem Ő minket. Józsué Mózes életének végéig mestere mellett van – azaz negyven évig –, „saját” szolgálata csak ezután kezdődik, mely tulajdonképpen nem más, mint az Isten által Mózesre bízott munka folytatása.

Elizeus esetében a történetekből jól kirajzolódik a teljes önátadás tanítványi követelménye. Mielőtt Illés mellé kerülne segítőként, függetlenítenie kell magát kapcsolataitól és anyagi javaitól. Illés „Elizeus ura” – kapcsolatuk tehát úr-szolga, főnökbeosztott viszony. Elizeus szintén földi létből való távozásáig szolgálja mesterét. Ura égbe ragadtatásakor egy jelképes cselekedetet is tesz: saját ruháit – a lélek és a szellem jelképeit – kettétépi – azaz megtagadja saját lelkét –, hogy Illés palástját, szellemét öltözhesse fel (2Kir 2:8–15).

A tanítványság mibenlétéről még Jósafát királynak is van látása: tudja, hogy azon van Illés szelleme, aki fizikailag szolgálta őt, s életközösségben volt vele (2Kir 3:11–12). Az igazi tanítványság te - hát nem más, mint életközösség a mesterrel. A tanítványok úgy sajátították el a mester életmódját, hogy közben a keze alá dolgoztak. A rabbinikus hagyomány is ismeri s elismeri ezt, azt állítja, hogy ha valaki tanulta a Tórát, Prófétákat, Írásokat, s az összes ezzel kapcsolatos művet is tanulmányozta, de nem szolgált a mesterének, az tudatlan ember. Aki nem élt életközösségben a mesterrel, annak az embernek csak elméleti tudása van Istenről.

Ilyen életközösségben volt Jézussal a tizenkét apostol, s ilyen életközösségben volt Pállal megannyi tanítvány. Pál legeslegmintaszerűbb tanítványa Timóteus, ezért az alábbiakban az ő példáján fogjuk megnézni, hogy mik is voltak a tanítvány viselkedésmódjának legfőbb jellemzői. S hogy miért?

Jézus azt mondta, hogy legyünk az ő követői (például Mt 8:22, 9:9, Jn 21:22). Ennek módját Pál mutatja meg, aki szintén arra buzdít minket, hogy kövessük őt úgy, ahogy ő követte Krisztust: „Kövessetek engem, testvéreim, és azokra figyeljetek, akik úgy élnek, ahogy mi példát adtunk nektek. Mert sokan élnek másként, akikről sokszor megmondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ezek a Messiás keresztjének ellenségei.” (Fil 3:17–18) Pál példájának a követéséről viszont Timóteustól kapunk mintát, akivel Pál maximálisan elégedett volt (Fil 2:20–22). Tökéletesen követ te az apostolt, így nőtt bele „saját” szolgálatába is, és végül egy helyen az Ige apostolnak nevezi.

Vagyis, ha olyanok szeretnénk lenni, mint Krisztus, akkor ehhez érdemes Pált követni, ha olyanok, mint Pál, akkor Timóteust érdemes követni, s megvizsgálni ezt a mintát – így kerülhetünk a Messiás jelleméhez közelebb! A tanítványság végső célja pedig az Atyával való boldog, szeretetteli közösség – annak a bizalmon alapuló kapcsolatnak a helyreállítása, amely az Édenben megtört. Az Atya természetének tükrözése, hogy mások is Belé szerethessenek! Ez a végső cél pedig mindenki előtt ott áll, akkor is, ha nem kifejezetten szolgálati ajándéknak hívta el Isten, ha nem tartozik Isten embereinek közvetlen tanítványi köréhez. Jézus körül is különböző távolságokban helyezkedtek el a tanítványok – három, tizenkettő, hetven, százhúsz, tömegek –, azonban tanításaiból részesülve mindannyian követhették, s tevékenységükkel támogathatták Őt. A maguk helyén ugyanúgy az Atya képmásaivá válhattak, s akként tevékenykedhettek, hogy mentsék, s maguk is tanítvánnyá tegyék az embereket.

Timóteus példája

Timóteus görög apa és zsidó anya gyermeke volt, így a zsidó törvények értelmében zsidónak számított. Származása is hozzájárul tehát ahhoz, hogy Pálnak ideális asszisztense legyen, hiszen mind a zsidó, mind a nemzetekből való emberek közegét ismeri – mint ahogy Pál képzésénél fogva –, így mesteréhez hasonlóan ő is mindkét csoport felé szolgálni tud.

Timóteus nehéz helyzetekben is Pállal tartott

Timóteus valószínűleg Pál által tér meg, annak első lüsztrai látogatása során, hiszen Pál több esetben is „szeretett és igaz fiának” nevezi. A Csel 16:1–2 Timóteust már olyan keresztényként mutatja be, akiről mindenkinek jó benyomása, tapasztalata van. Fiatalon kerül Pál szolgálatába, s hagyja, hogy Isten, Pál, a gyülekezet teljesen „kiaknázza” mindazt, ami benne van. Pált missziós útjaira is elkíséri, több levelet is írnak együtt, de római fogságában is ott van az apostollal. Pál helyetteseként az efeszoszi gyülekezet vezetésével bízza meg, de ezután is azt látjuk, hogy mi kor Pálnak szüksége van rá, akkor megy, hogy újra természetes dolgokkal is az apostol keze alá dolgozzon (vö. 2Tim 4:13).

Viszonyuk, Timóteus Isten munkájához való hozzáállása jól nyomon követhető Pál neki írt leveleiben, illetve az Újszövetségben más elszórt helyeken. Az alábbiakban a legfontosabb jellemvonásokat, viselkedési formákat szeretném kiemelni, amelyek mindenki számára meg szívlelendők, akik komolyan gondolják a kereszténnyé válást.

1. Tanulmányozza a Szentírást

„De te maradj meg azokban, amiket tanultál és amik rád lettek bízva, tudva, kitől tanultad, s hogy kisgyermekkorod óta ismered a szent Írásokat, amelyek képesek bölccsé tenni téged, hogy megmenekülj a Messiás Jézusba vetett hit által. A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanítás, a felelősségre vonás, a megjavítás, az igazságosságra nevelés céljára, hogy az Isten embere olyan legyen, amilyennek lennie kell, mindenféle jótettre felkészült.” (2Tim 3:14–17) Timóteus anyjáról és nagyanyjáról tudjuk, hogy Messiásban hívő zsidó asszonyok voltak, így ő is gyermekkora óta olvasta, tanulmányozta az Írásokat. Isten Igéje Isten lényének legmélyéből, belső rejtekéből jött ki, s képes megszólítani az ember igazi énjét – tanít, napvilágra hozza a rejtett, tudat alatti dolgainkat, rendre utasít, kiigazít, nevel, fegyelmez, alkalmassá tesz az Isten szemében hasznos és jó cselekedetek elvégzésére. A Sátán királyságából való kimenekedés lehetőségét és mikéntjét, a bűnbocsánat, gyógyulás, szabadulás, feltámadás ígéreteit, ezek valóságát ülteti az ember szívébe, ezért nagyon fontos folyamatos tanulmányozása, tanulása.

2. Képmutatásmentes hite van

Timóteus képmutatástól mentes hittel rendelkezett („…felidézem képmutatástól mentes hitedet…”, 2Tim 1:5), amelyet ugyancsak anyai ágon tanult el. Hitében nem volt semmi álcázás, szerepjátszás, tettetés, megjátszás, vallásos képmutatás: a beszédei és a cselekedetei összhangban álltak egymással.

3. Hűségesen szolgálja Istent

Timóteust Isten szolgájaként (diakonosz) az állandó tettrekészség, szolgálatkészség, a mások javára örömmel végzett munka jellemezte, szervezés, sürgés-forgás különböző dolgokban Isten embereinek keze alá. Ugyanakkor érdekes, hogy mind Pált, mind Timóteust a Messiás rabszolgáinak is nevezi az Ige. Az ókorban a rabszolga urának teljes tulajdonát képezte – köteles volt teljes akaratával és tehetségével gazdáját szolgálni. Nem illette meg a helyváltoztatás, a házastárs és megélhetési mód megválasztásának joga, mind ezekről a rabszolgák ura maga gondoskodott. A „rabszolgaság“ – azaz a teljesen Istentől való függés – a szolgaság leg - alacsonyabb foka, ugyanakkor az egyházi hierarchia alapja (például Mk 10:44).

4. Nem a saját hasznát keresi, hanem a Messiásét

Timóteusnak az Úr munkájához való alaphozzáállását a következő igéből ismerhetjük meg, Pál írja: „Remélem az Úr Jézusban, hogy Timóteust hamarosan elküldöm hozzátok, hogy dolgaitokról értesülve én is megnyugodjam. Mert senkim sincs hozzá hasonló lelkületű, aki őszintén szívén viselné ügyeiteket, mert mindenki a saját hasznát keresi, nem a Messiás Jézusét. Az ő megbízhatóságát pedig ti is ismeritek, hogy mint apjának a gyermek, úgy szolgált velem az örömhír ügyében.” (Fil 2:19–22)

Pál körül rengeteg tanítvány sürgölődött, de Timóteus volt az egyetlen, aki soha nem azt nézte, hogy milyen haszna, megbecsülése, előmenetele, sikere, jóléte származik abból, ha Isten embere körül forgolódik, nem önmagát akarta előre tolni, nem azért szolgált, hogy munkájával tekintélyt, megbecsülést szerezzen magának, nem az motiválta, hogy feledhetetlen életművet hozzon létre, hanem egyszerűen szerette az Urat és az embereket, őszintén szívén viselte a gyülekezetek gondjait.

5. Követi Isten emberét

Timóteus Pált – s ezzel együtt Krisztust – követte. Azt olvassuk: „Te viszont végig követted tanításomat, életmódomat, célomat, hitemet, türelmemet, szeretetemet, kitartásomat, üldöztetéseimet és szenvedéseimet, amilyenek Antiokheiában, Ikonionban és Lüsztrában történtek velem. Milyen üldöztetéseket viseltem el! És mindegyikből kiszabadított az Úr! Mindenki, aki istenfélő életet szeretne élni a Messiás Jézusban, szintén üldöztetést fog szenvedni.” (2Tim 3:10–11)

Aki valakit követ, az lemond a saját útjáról, pályájáról, s beáll valaki mögé, hogy együtt haladjon vele, alaposan megfigyelje, megismerje az illető cselekedeteinek valóságát, s vele megegyező módon cselekedjen, s ennek folyamán a követett személyhez is hasonlóvá váljon.

Timóteus együtt szolgált Pállal, megtette a rábízott feladatokat, látta Pál „nehéz helyzeteit”, döntéseit, annak következményeit. Mellette tanult meg krisztusi módon élni, „jól forgolódni” a szellemi és a természetes dolgokban.

Az ige további részében egy felsorolást találunk arról, hogy Timóteus miben követte mesterét.

Először is követte annak tanítását, s nem az volt a szíve vágya, hogy hadd mondhassa a „magáét“. Ugyanakkor azt is jelenti ez, hogy nem tanított tévtanításokat, hanem ugyanabban a szellemben be - szélt, tevékenykedett, mint mestere.

Másodszor Timóteus követte Pál életmódját, magatartását, életvezetését is – s ez által tudta elsajátítani Krisztusét, hiszen Pál meg Krisztus életmódját követte.

Pál szándékát, céljait, akaratát is követte, átvette az apostol motivációit, inspirációit, látásait, igyekezett ráérezni arra, ami Pált mozgatta. A Messiás - hoz hasonlóan lemondott a saját céljairól, akaratáról, s az Atya akaratával azonosult.

Timóteus Pál hitét, Istenre való gyermeki ráhagyatkozását, Istenbe vetett bizalmát is kö vette, s egyben hűségét is, továbbá türelmét, önzetlen, Isten és emberek felé gyakorlatban is megnyilvánuló szeretetét. A rabbik szerint a legnemesebb szeretet Isten felé abban mutatkozik meg, hogy az ember úgy él és úgy viszonyul embertársaihoz, hogy megszeretteti velük Istent és Beszédét.

De Timóteus Pállal a nehéz helyzetekben, üldöztetésekben is kitartott – együtt szenvedett az apostollal.

6. Bátran kiáll az evangélium és Isten embere mellett

Pál a következőt parancsolja Timóteusnak: „Ezért emlékeztetlek, hogy lobbantsd újra lángra Isten kegyelmi ajándékát, amely az én kezem rád tétele által van benned. Hiszen Isten nem a gyávaság, hanem az erő, a szeretet és az önuralom szellemét adta nekünk. Ne szégyelld hát az Urunkról szó ló tanúságtételt, se engem, az ő rabját, hanem szenvedd el velem együtt a bajt az Isten erejéről szóló örömhírért!” (2Tim 1:6–8) Másutt: „...hirdesd az Igét, állj elő vele jó időszakban, rossz időszakban egyaránt, vonj felelősségre, figyelmeztess teljes türelemmel és tanítással; mert lesz olyan időszak, amikor az egészséges tanítást nem bírják hallgatni, hanem saját vágyaikat követve tömegesen gyűjtik maguknak a tanítókat, mivel viszket a fülük; mi közben a valóságtól elfordítják a fülüket, áttérnek a legendákra. De te maradj mindenben józan, szenvedd el a bajt, végezd az örömhír hirdetőjének munkáját, teljesítsd a szolgálatodat!” (2Tim 4:2–5)

Timóteusnak tehát szembe kellett szállnia a bénító – esetlegesen kishitűségből, kisebbrendűségi komplexusból fakadó – félelemmel, mely cselekvésképtelenné, gyávává teszi az embert. Isten dinamikus erejét, gyakorlatban megmutatkozó szeretetébe való beágyazódást kellett követnie, valamint önuralmat kellett gyakorolnia – nem engedhette meg, hogy az érzelmei uralják, ha - nem meg kellett tanulnia azoktól szabadon, átgondoltan viselkedni, akár megfélemlítés közepette is. A szorongások, félelmek a Szent Szellemmel való betöltekezéskor tűnnek el – erre emlékeztet az apostol. Ilyen állapotban tud az emberből kibontakozni mindaz, amit Isten belé helyezett. Erre Timóteusnak egyébként már csak azért is nagy szüksége volt, mert ebben az időben az ázsiai gyülekezetek szinte egy emberként elfordultak Páltól. Rágalmakkal, ellenerőkkel szemben kellett képviselnie az igazságot, s kiállnia az apostol mellett, mintegy annak követeként. Pál fel is hívja a figyelmét arra, hogy ne tartsa „cikinek”, hanem ebben a helyzetben is „vállalja be” a színtiszta Evangéliumot, valamint őt, az éppen ismét börtönben levő apostolt, s a hozzá való tartozást.

7. Maga is példaképpé válik

„…légy példaképük a hívőknek a beszédben, az életmódban, a szeretetben, a Szellemben, a hitben és a tisztaságban!” (1Tim 4:12)

A keresztényeknek példáknak, mintáknak, öntőformáknak kell lenniük, amit mások követhetnek, s ami által az emberek ráeszmélhetnek az igazi lényegre, a Messiásra, Isten valódi természetére! Úgy kívánatos élniük, hogy az emberek őket látva megszeressék Istent, s az ő Beszédét. Ebből az igéből azt tudhatjuk meg, hogy Timóteus beszéde, viselkedésmódja, életvitele, emberekhez, Szent Szellemhez való viszonya, tiszta élete mind az Atya szeretetét, természetét sugározta.

A tanítvánnyá – kereszténnyé – válás tehát azt jelenti, hogy a Mesterhez, a Messiáshoz, az Atyához leszünk hasonlóak – akinek lényege a szeretet. Ennek előfeltétele, hogy megengedjük Istennek, hogy mind szellemünk, mind lelkünk felett teljhatalmat gyakoroljon, neveljen, alakítson minket – azaz igényt tartunk a változásra! Ebben adott háromszoros mintát is számunkra: Timóteust, Pált, Krisztust, de ugyanilyen minták lehetnek számunkra korunkban Isten emberei is, akiknek a keze alá dolgozhatunk, Isten munkája, amiben fizikális dolgokkal is tevékenykedhetünk. A kereszténység jövője a tanítvánnyá válásban, az Istennel való személyes közösséghez való visszatalálásban – a lényeghez való visszatérésben – van. Sótlan életet élni nem érdemes, a sótlan alakokat senki sem szereti.

(Az írás részben Derek Prince, Németh Sándor, Németh S. Judit, Ruff Tibor tanítványságról és tanítványnevelésről szóló tanításai nyomán készült.)