Társválasztás

„És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt.” (1Móz 2:18)
Az előző, a házasság témájával foglalkozó igetanulmányozásunk során eljutottunk néhány megállapításra, amelyek a Biblia tanúsága szerint Isten álláspontját tükrözik: például arra, hogy Isten teremtette az egész látható világot és benne az embert, akit a Teremtés utolsó napján, az általa alkotott gigantikus mű tetőpontjaként, különleges gonddal szólított életre – és formált meg saját kezűleg. Minden, ami e műveletek során létrejött, „igen jó” volt, azaz tökéletes, hibátlan, gyönyörű és működőképes.

Az ember – Ádám – teremtésének második fázisában Isten létrehozta az „első változat” testéből származó segítőtársat, az emberi lény másik, nőnek nevezett „prototípusát”, ezzel együtt pedig megalkotta a házassági kapcsolatot, amely szintén maradéktalanul tökéletes, áldott és harmonikus együttélésként indult a földön (a bűnbeesés előtt). Ugyancsak még ebben a valóban idilli, zavartalanul békés és minden jó reménységre feljogosító időszakban mondta ki Ádám, és maga az Úr, azokat a szavakat, amelyek örök időkre meghatározták a férfi és a nő szövetségi kapcsolatának, törvényes együttélésének, életre szóló közösségének alapjait. „És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett. Annak okáért elhagyja a férfiú az ő atyját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2:23–24)

Említettük, hogy a Názáreti Jézus ezt az igeverset nyomatékkal, értelmezve és kiegészítő magyarázattal ismételte meg a farizeusoknak a válás lehetőségeivel kapcsolatos faggatózásukra: „…úgyhogy többé nem kettő, hanem egy test. Amit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza… Mondom pedig néktek, hogy aki elbocsátja a feleségét, hanemha paráznaság miatt, és mást vesz el, házasságtörő; és aki elbocsátottat vesz el, az is házasságtörő.” (Mt 19:6,9)

Ezekből az idézetekből egyértelmű Isten változatlan akarata a házasságot illetően: a házasságban egy férfi és egy nő szövetségi kapcsolata fejeződik ki, amely KEZDETBEN tökéletes állapotban indult, és a Megváltás jóvoltából, annak erejével vissza is tér az eredeti állapotra – azaz egy egész életen át tartó, hűségben megélt, Isten által egybeszerkesztett és mindvégig támogatott szövetségi viszonyra, amely nyilvános szövetségkötéssel veszi kezdetét (tanúk jelenlétében); s amely az Írások szerint minden tekintetben tisztességes kapcsolat (Zsid 13:4); ezzel együtt pedig legfőbb biztosítékát nyújtja egészséges, erős, életképes utódok létrehozásának és felnevelésének, valamint a föld s a természeti javak feletti sáfárság sikeres megvalósításának. A Megváltás a házasságot ezen felül még egy új, természetfölötti dimenzióba is helyezte, a-mennyiben a házastársakat az örök élet jutalmában részestársakká tette (lásd 1Pét 3:7); és mindemellett az újszövetségi házasság magának Krisztusnak az Egyházzal való kapcsolatát is megjelenítheti profetikus módon már itt a földi életben, anynyira, amilyen mértékben a házasfelek elsajátítják és gyakorolják az Efeszoszi levél 5. fejezetében leírt útmutatásokat (Ef 5:22–23).

Amikor hívő emberek megértik a házasság Istentől származó szent, értékes, sőt, mondhatjuk, egyenesen magasztos mivoltát és azt, hogy az Úr megfelelő feltételek mellett „védnökséget is vállal” az általa alapított és támogatott bensőséges szövetségi kapcsolat felett, természetszerűleg mindent meg akarnak tenni azért, hogy kihozzák a legjobbat már meglévő házasságukból – vagyis igyekeznek megtalálni a módját annak, hogy sikerre vigyék kapcsolatukat, s az addig tapasztalt hiányosságokat, az Igétől való némely elhajlásaikat kiküszöböljék; hogy „egyre inkább rendezzék a sorokat” a családban, s így elérjék az otthon békéjét, harmóniáját, mert mindenki csak úgy képes bármely munkáját hatékonyan végezni, ereje, energiái legjavát adni bármely ügy érdekében, ha nyugalmas „hátországot”, vagyis békés, rendezett otthont tudhat maga mögött saját családtagjai körében. Így lehet legkönnyebben sikereket elérni bármely területen, a legkülönfélébb munkahelyeken, akár cégek működtetésében, akár sportban, művészetekben, sőt még a keresztény szolgálatban is! A kiegyensúlyozott házastársi kapcsolat, az egységesen támogató család tudja legjobban előmozdítani nemcsak a kiváló teljesítményeket, hanem az ember személyiségének kibontakozását is, sokszínű megnyilvánulását, teljes boldogulását földi pályafutása során.

A házasodás előtt vagy annak küszöbén álló, arra érett korú, felkészült fiatalok (vagy szabad állapotú idősebbek) pedig nyilvánvalóan boldog, kiegyensúlyozott, sikeres házasságra vágynak – e tekintetben az egészséges gondolkozású nem hívők is ugyanilyen vagy legalábbis hasonló elveket vallanak –, tehát minden józan, normális ember (akinek nem elhívás szerint adatik az egyedülállóság, amelyet az egyházban elterjedt, közismert kifejezéssel „cölibátusként” emlegetnek) szeretné megtalálni azt a pontosan hozzáillő, neki való, őt minden módon kiegészítő és vele harmonizálni képes másik személyt (férfi nőt és nő férfit), akivel kölcsönös megértésben, szeretetben az egész földi életet el lehet tölteni, akivel együtt le lehet győzni a hétköznapi életben időnként adódó, elkerülhetetlen nehézségeket; akivel egészséges, tehetséges és sikeres gyermekeket lehet felnevelni, és akivel hűségben el lehet jutni az öregedés éveihez – akkorra már tökéletesen szilárd, stabil kapcsolatban, elválaszthatatlan társakként, időnként már néha ápolgatva, gondozva egymást –; s az emberi életkor végén egymáshoz töretlenül ragaszkodva lehet szembenézni azzal a másik jövővel, ami odaát vár ránk… A szíve mélyén minden ifjú ember szeretné megtalálni az „ideális házastársat”, akit forrón és lankadatlanul szerethet egészen az örökkévalóságig – sőt valamilyen más módon még a túlvilágon is. Idősebb éveinkben sokan emlékszünk vissza még ezekre az álmokra, arra a várakozásra, készenlétre, hogy „az igazi”, „a nagy Ő” egyszer majd meg fog jelenni, és aztán nem marad más, mint a boldog felismerés – természetesen kölcsönösen –, hogy egymásnak rendeltettünk; s azután majd eljön a reményteljes találkozók sora, amelyek egyenesen vezetnek az egybekelés nagy ünnepéig; s az édes együttlét ezután háborítatlanul tart a földi élet végéig, ahogy mondani szokták, „a sírig, ásó-kapa és a többi” – sőt, ahogy mi tudjuk, mennyei barátságban még azon túl is… Az ifjúkor, bár jellemző rá az illúziókkal teli képzeletvilág, mégis tulajdonképpen a dolgok lényegét ragadja meg. Isten is ilyennek akarta a házasságot: a bűnbeesést megelőző időszakban ugyanis az Ő műve a férfi és a nő életre szólónak tervezett és „indított” házassági kapcsolata volt.

A bukott emberi természet viszont már elveszítette a képességét arra, hogy egy eszményi házassági (vagy akármilyen más tisztességes emberi) kapcsolatot eredeti rendeltetésének megfelelően, tartalmasan és harmonikusan éljen meg: nemzedékek jó néhány évezrednyi sorának történelmi hányattatásai és erőteljes démonikus befolyásoltsága következtében napjainkra szinte ellehetetlenültek a családi és közösségi viszonyok: nem túlzás azt állítani, hogy korunkban sajnálatosan gyakorta azt látjuk, hogy ember embernek farkasává vált (mikro- és makro-közegében egyaránt), s az egymás iránti ellenségesség sokkal jellemzőbb minden emberi viszonyra, csoportosulásra, mint a jóakarat, a békesség, a megértő támogatás, a segítőkészség – s ez az állapot nemhogy nem csökkent az idők folyamán, hanem egyre inkább erősödött, és napjainkra több helyütt már sokakat tragikus következményekkel veszélyeztető, szűnni nem akaró konfliktusokkal fenyeget.

A nem hívő emberek nem feltétlenül gondolkodnak egész életre szóló házasságban

A társkeresés ősi igénye, egy másikhoz való ragaszkodás utáni vágy mégis töretlenül fennmaradt a viszonylag békésnek, „civilizáltnak” mondható emberi környezetben; viszont a hívők és a hit nélkül élők alapvetően más-más életmódot élnek a párválasztás időszakában, egymástól különböző értékrendet vallanak, és sok tekintetben egymástól teljesen eltérő tulajdonságokat szeretnének látni jövendőbelijükben. A nem hívő emberek ezenkívül nem feltétlenül gondolkodnak egész életre szóló házasságban – vagy akár egyáltalán házasságban, hiszen napjainkban a nyugati civilizációban már nagymértékben elterjedt az úgynevezett „élettársi” együttlakás, amelyet a Biblia egészen egyszerűen törvénytelen kapcsolatnak, bűnnek, azaz paráznaságnak minősít, s amely a bibliai szemlélet szerint megfosztja az embert a szövetségi viszony biztosította minden jogától, a kapcsolat stabilitásától, kiszámíthatóságától, a kölcsönös jogok és kötelezettségek számon kérhetőségétől, és ezért az ember személyiségében hatalmas kárt tesz, azaz maradandó és nehezen helyrehozható rombolást végez mind szellemi-lelki, mind fizikai szinten. A gyümölcsök e téren néha nem jelentkeznek azonnal, de a problémák az általánosan elterjedt elkendőzés ellenére elmaradhatatlanok…

A nem hívő ember tehát nem zárja ki társkeresése alkalmával azt a lehetőséget, hogy ha az „első párja” esetleg „nem jön be”, akkor egy válás révén majd a második (netán harmadik és így tovább) alkalommal sikerül majd megfelelő (házas)társat találnia. (Sokan azt gondolják, hogy egy elrontott házasságból minden komolyabb megrázkódtatás vagy sérülés nélkül, egyszerűen és könnyedén ki lehet lépni, de ez valószínűleg merészebb illúzió, mint az egész életen át tartó, töretlen idillre való várakozás.) A hit nélküli világban ezért a fiatalok – ha házasodnak egyáltalán – gondtalanul és viszonylag kevés „veszélyérzettel” választanak, mert nem számolnak azzal a realitással, hogy egy félresikerült (de ezzel együtt igen szoros) kapcsolat nagyon megviseli a feleket. Annyira, hogy a válóper folyamán sokszor már egymást agyongyötört, szinte a végtelenségig megalázott, összetört felek, emberi roncsok viaskodnak egymással, akik mindketten nagyrészt képtelenné tették már magukat (és a másikat is) arra, hogy új, harmonikus emberi kapcsolatba lépjenek. Ha mégis összejön „a jobb” megoldás, az előző együttélés nyomai akkor sem távolíthatók el egy ember szívéből, lelkéből – sőt fizikumából sem, különösen akkor, ha gyermekek is származnak az első házasságból.

A hívők ezzel szemben tudatosan „az egyetlen”, „az igazi” megtalálására törekednek, s az elkötelezett, istenfélő és igényes fiatalok nagyon is tisztában vannak döntésük végérvényes és visszavonhatatlan voltával. A leglelkiismeretesebbek néha éppen ezért szinte görcsösen félnek a tévedéstől, s a számukra szimpatikus személlyel kapcsolatban is sokáig küszködnek a bizonytalansággal, a rossz döntéstől való félelmekkel, egyesek a felelősség súlya alatt pszichikai zavarokat, gyötrelmeket, álmatlan éjszakákat is átélnek, vagy évekig nem merik konkrétan elkötelezni magukat… Ilyen gyötrelmeken egyébként a hívő szülők szintén átmennek gyermekeik párválasztása idején, és előfordul, hogy évekig őrlődnek azoktól a kételyektől, amelyek gyermekük és választottja egymáshozvalósága tekintetében kínozzák őket. Az érintett hívő ifjak hallhatják is időnként azokat a nem megalapozatlan intelmeket, amelyek szerint „ezt a döntést életre szólóan kell meghozni”, „ebben a kérdésben nem szabad tévedni”, illetve „egy egész életet el lehet rontani, ha valaki rosszul választ” – s ezeknek a megállapításoknak valóban van igazságtartalmuk, de a bátorítás, a hit egészséges beszéde nélkül mégis inkább csak fokozzák a görcsös félelmeket, és a fiatalokat ezek a vívódások egyenesen „párválasztási stresszbe” hajszolhatják. A szülőkben feltámadó nyugtalanság, türelmetlenség, gyakori aggódások nagyon megnehezíthetik társat kereső felnőtt korú gyermekeik helyzetét – ezért az idősebb generációnak is meg kell tanulnia átadni gondjait Istennek, és nem szorongani gyermeke helyett, nem aggódni amiatt, hogy netán nem sikerül neki megfelelő társat találnia, nem bombázni őt (őket) e témában támadt javaslataival, ötleteivel; nem helyénvaló nyomasztani az ifjú generáció tagjait saját hitetlenségének, félelmének megnyilvánulásaival – egyáltalán nem szükséges ugyanis elrontani, megkeseríteni az ifjúkornak ezt az emlékezetesen szép idejét gyermekeink életében –, és semmi szükség arra, hogy a fiatalok a házasodásra úgy készüljenek, mint valami „emberfeletti feladattal való birkózásra”, s így az egész kérdés nyomasztó teherként való feltüntetése menet közben akár még menekülési reflexeket is váltson ki belőlük. (Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a házasodásra váró ifjú hölgyeket még ilyen rémisztgetésekkel és úgy általában semmivel sem lehet elriasztani romantikus, „az esti holdvilágban majd fehér lovon érkező, mesebeli királyfiról” szóló elképzeléseiktől.)

A hit viszont józan látásban és mindig konkrét cselekedetekben mutatkozik meg, ezt tehát a szülőknek is tudniuk kell, és ennek megfelelően szükséges jó példával elöl járniuk: azaz le kell győzniük félelmeiket, és bizakodniuk kell a Gondviselő Istenben. Ilyenkor inkább érdemes kitartóan és pozitív várakozással imádkozni, s közben felszabadulni az efféle gondok nyomása alól, legfőképpen pedig ajánlatos elkerülni a mások családjában sikeresen házasodó fiatalokra való irigykedést, tartózkodni az intrikálástól, mindenfajta rosszindulatú megjegyzéstől, nem beszélve az állandó pletykázásról, mások figyeléséről és mindenféle hiábavaló, testi reakciótól, amely nem méltó a Krisztusban hívő, a Szentlélekkel kapcsolatban álló emberekhez. A testi magatartásokat még a méltóságteljes szülői státus sem menti, ugyanis felnőtt emberek szüleiként is érdemes megőrizni az emberi tartást, tisztességet, és megfeszíteni a hiábavaló, testi érzelmeket, az alantas indulatokat. Azt már említeni is alig érdemes, hogy végképp elkerülendő a családbeli ifjú kapcsolatainak erőltetett szervezése, a fiatal betuszkolása olyan emberek köreibe, akikkel hosszú távon spontán, természetes módon nem alakulna ki közelebbi, baráti viszonya. Az effajta mesterkedés csak árt mind az érintett fiatal személynek, mind szüleinek, mivel általános megütközést kelt az egészséges gondolkodású hívők közt.

A szülőknek le kell győzniük aggódásukat, és bizakodniuk kell

A fentieket átgondolva nem is kérdés, miért zárja ki a Biblia a hívő életéből a hitetlen személlyel való házasodást. (Nem a magával hozott, a hitre jutás idején, tehát újjászületéskor érvényben lévő házasságra vonatkozik ez a határozott tiltás, hanem a már az új életben történő választásra, a hitben még szabad állapotú, egyedülálló felnőtt férfi vagy nő döntésére.) Ugyanis egészen más az értékrendje, életmódja, mások a jövőre vonatkozó tervei, de még a gyermeknevelést érintő elvei is a hívő embernek és a hitben nem járó, Istent a hétköznapjaiban maga mellett nem tudó, a természetfölötti síkon egyáltalán nem mozgó személynek. Ez szó szerint két külön világ. Az egyikben Jézus Krisztus az Úr, a másikban az evilág fejedelme. Ámós próféta ezt írja: „Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” (Ám 3:3) Nem lehetséges teljes harmónia, igazi egység ott, ahol a felek az élet alapvető kérdéseiben ennyire eltérő nézeteket vallanak. Ha ezt a helyzetet valaki magával hozta a múltjából, tehát például ő megtér, de a házastársa (esetleg még) nem, akkor Isten elfogadja ezt az állapotot, és ilyenkor a Korinthosziakhoz írt 1. levél 7. fejezetében leírt útmutatások szerint a hívőnek el kell tűrnie a másik hitetlen életmódját (amennyiben az az ő vagy a gyermekei fizikai épségét nem veszélyezteti), és meg kell tennie mindent, hogy társát megnyerje az Úrnak – természetesen a bűnnel semmilyen közösséget nem vállalhat, és el kell érnie erkölcsi jogainak érvényesülését az otthonában.

A hívő folytonosan keresi Isten akaratát, ezért elképzelhetetlen számára tartalmasan együtt élni olyan valakivel, akinek mindez semmit nem jelent

Ha viszont egy hívő fiatalember vagy lány (vagy akár idősebb egyedülálló illetve özvegy férfi vagy nő) kíván egy világi személlyel (vagy álhívővel) házasságra lépni, akkor erre az esetre a Korinthosziakhoz írt 2. levél 6:14–15 versei vonatkoznak, melyek szerint: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában: mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?”

Az a gondolkodásmód a legszerencsésebb, ha valaki egyszerűen mint képtelenséget még a lehetőségét is kizárja annak, hogy ezt az igei útmutatást félretéve, engedetlenül házasodjon, tehát úgy tesz, mint Ábrahám, aki kategorikusan elutasította azt az alternatívát, hogy fia kananeus lányt vegyen el – annak ellenére, hogy így viszont jóval kisebb létszámú rokoni körből volt lehetősége párt találni Izsáknak, mint a mai keresztény fiataloknak a gyülekezetekben! Némely ifjak mégis a „kínálat” korlátozottságáról panaszkodnak, sőt pesszimista módon azt állítják, hogy „nincs is hozzám illő személy ebben a környezetben”, mialatt ezzel a kijelentésükkel százakat, ezreket hagynak ki számításaikból, és kizárólag saját hitetlenségükkel rombolják a jó dolgok létrejöttének lehetőségeit az életükben. De még ha valós akadályok is lennének az ilyenfajta boldogulás útjában, újjászületett keresztényeknek akkor sem érdemes egyáltalán fontolóra venniük az Ige tanításától eltérő megoldást. Ugyanis annyit már megtanulhattak az új életben, hogy Isten semmit sem tilt véletlenül, és soha nem a jótól akarja távol tartani gyermekeit. Ha Ő valamit rossznak mond, akkor az tényleg rossz, sőt, nagyon rossz, és jó néhány tragikus sorsú keresztény el tudná mondani kísérletezései végeredményének szomorú bizonyságát. Nem arról van itt szó, hogy egy magát nem hívőnek valló ember értéktelen, tehetségtelen, vagy úgymond „csak úgy ránézésre” gonosz lenne, sőt, ellenkezőleg, gyakran nagyon is értékes adottságokat hordozó világi személyek kerülnek hívők közelébe, akikről nyilvánvaló, hogy természetes képességeik felül is múlják Isten gyermekeinek talentumait. Nem emberi felsőbbrendűséget képviselnek a hívők, hanem egy másik országban élnek, bennük él Krisztus az Ő Szelleme által, elfogadják Isten Igéjét mint a rájuk nézve kötelező érvényű igazság beszédét, ennek kívánnak engedelmeskedni, és mindennapjaikat is szellemi igényeiknek megfelelően rendezik be. A hívő számára az ima az Istennel való legszentebb közösséget jelenti, vagyis a legmagasabb rendű elfoglaltságot, az Ige tanulmányozása pedig a legértékesebb szellemi táplálkozást – ezenkívül minden elhatározásában fontos számára a benne élő menynyei Személy vezetése, támogatása, tehát folytonosan keresi Isten akaratát valamennyi döntésében, így aztán gondolkodásában, de még ízlésében is alárendeli magát a bibliai erkölcsi elveknek – ezért is elképzelhetetlen számára értelmesen és tartalmasan együtt élni olyan valakivel, akinek mindez semmit nem jelent, aki sem az Istennel folytatott beszélgetést, sem az Ő akaratának keresését nem becsüli semmire, s minden olyan dolgot elutasít és megvet, amely bibliai nézőpontból szent és tiszteletreméltó – s akkor még nem is beszéltünk az Isten népe iránti tiszteletről, a szolgálatban tevékenykedő személyekhez való viszonyról, az istentiszteletek látogatásáról vagy az anyagiakról való gondolkodás alapvető eltéréseiről…

Időnként előfordul olyan eset, hogy egy hívő férfi vagy nő személyes példája, bizonysága olyan vonzóerőt jelent egy hasonló korú szabad állapotú világi diáktárs vagy munkahelyi kolléga, esetleg ismerős számára, hogy a nem hívő érdeklődése végül a megtéréséhez vezet – s ezt néhányszor valóban az illetőnek a hívő ismerőse iránti ragaszkodása, későbbre vonatkozó esetleges házassági tervei indítják el. Ilyenkor rendkívül fontos a hívő fél józan önmérséklete, tisztessége, tehát türelmesen várnia kell személyes kapcsolatuk akár lelki szintű bátorításával is, s az abban való előrehaladással is mindaddig, amíg világosan és félreérthetetlenül el nem dől a gyülekezetben, hogy a másik fél valóban őszintén megtért-e, s közben eljutott-e arra az állapotra, amelyet a szamariaiak mondtak az asszonynak, aki közülük való volt: „Nem a te beszédedért hiszünk immár, mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus.” (Ján 4:42) Nem szabad engedni, hogy akár bevallatlanul is olyan módon lappangjon a hívőben a házasodási vágy, hogy ez titokban kompromisszumra ösztönözze őt, és még önmagát is becsapva elhiggye egy tessék-lássék módon megtért emberről azt, hogy ténylegesen újjászületett, s hogy emiatt a házasság igei akadályai immár elhárultak az útból. A megtérés gyümölcsei megmutatkoznak a ténylegesen megtért emberek életében. De még biztató jelek láttán sem tanácsos türelmetlenül belefutni egy elhamarkodott házasságba, ugyanis a bölcs keresztény férfi vagy nő inkább megvárja, míg a másik ember életében valóságosan kialakul a bibliai értékrend, amikor már saját maga is igényli ugyanazokat a szellemi megtapasztalásokat, mint ő; amikor már önállóan is meg tud állni a hit dolgaiban, amikor kellően előrehalad Isten útján, megszentelődik, és eléri az ő szellemi érettségének a közelségét...

Kenneth Hagin egyenesen azt tanácsolja a házasulandóknak, hogy azonos szellemi színvonalon kezdjék el a házasságot – ugyanis sok olyan példát látott hosszú szolgálati ideje alatt, hogy akár az egy felekezetben, azonos helyi gyülekezetben lévő hívők életszemlélete is nagymértékben különbözött egymástól: az egyik szolgálni akarta Istent, a másik úgynevezett „civil életet” akart. Vagy például az egyik imádkozó ember volt, érzékenyen követte a Szentlélek vezetését, állandóan szomjazott az Úrra, egyre többet és többet akart Isten dolgaiból – a másik inkább a maga céljait, munkáját tartotta fontosnak, s egy könnyű, kellemes életet akart élni családi, baráti programokkal, kevesebb áldozathozatallal; vagyis az egyikük szoros tanítványi viszonyban kívánt élni az Úrral, bekalkulálva sorsába Isten bármely tervét, akaratát, akár még a megszokottól eltérő életúttal, sok küzdelemmel, s ha úgy adódik, váratlan fordulatokkal is – a másik inkább egy gyülekezeti „fogyasztói életmódot”, egy saját maga által szabályozott, vallásos polgári életvitelt képzelt el magának, amelyben megvan ugyan a bűntől való eltávolodás igénye és egy istenfélő család felnevelésének a vágya, de mégsem óhajtja az Úr követésének azt a radikális formáját megélni, amely pedig a nagy dolgok létrehozásának nélkülözhetetlen előfeltétele az Egyházban. Kenneth Hagin úgy tapasztalta, hogy az elhívásra, szolgálatra és munkavégzésre vonatkozó látásbeli különbségek, ha már házasságban bukkantak a felszínre, sok fájdalmas esetet idéztek elő, és némelyek életét vakvágányra vitték: például egyes pásztorok, evangélisták feleségük állandó nyűgösködésébe belefáradva felhagytak a szolgálattal, ezután viszont hamarosan megbetegedtek, s rövidesen egyik kudarc a másik után érte őket, mert kiestek Isten tökéletes akaratából. Még családi életükben sem jöttek be azok a várakozások, amelyek reményében átálltak a kényelmesebbnek, nyugalmasabbnak hitt pályára, a kispolgári, a kereszténység erejétől eltávolodott „vallásos klubéletre”. Az elkötelezett, Szellemtől fűtött, az Úr szeretetének tüzétől lángoló, illetve az önmaga nyugalmát féltő, kényelemszerető, inkább szervezett vallásos formák közt élni kívánó ember közt a tapasztalatok szerint nagy a szakadék – bár vannak példái annak, hogy a dinamikus szellemi életet élő fél mégiscsak maga után húzta társát arra az aktív, másokat szolgáló, hányattatásoktól sem mentes „tanítványi útra”, amelyet, ha egyszer valaki megízlelt, kevesebbel nem tudja beérni később már sohasem. Az Egyházban – amely Krisztus Teste – a feladatok, szolgálatok ugyan természetesen különbözőek, Isten akarata mégis az, hogy valamiképpen mindenki tanítvány legyen, mert Jézus azzal a céllal küldte ki első követőit, hogy tanítványokká tegyék a népeket.

A tanítványi életmód gyakorlásában persze szintén különböznek az emberek, de az újjászületett hívőkben a Szentlélek mindenképpen elkezdi munkálni az Isten iránt elkötelezett életvitel első lépéseit már a legelejétől fogva: a „csecsemőállapotú” hívőkre általában jellemző, hogy éheznek és szomjaznak a Bibliára, vágynak bekapcsolódni a dicséretbe, bizonyságot kívánnak tenni a környezetükben és így tovább. Ha később nem fásulnak el, nem laposodik el bennük ez a nagy lelkesedéssel és dinamizmussal indult élet, hanem például intenzív imacsoportba, jó szellemű szolgálati közösségbe kapcsolódnak be, és így tovább ég bennük az Isten iránti odaadás tüze – akkor az ilyen emberek csak hasonló mentalitású személlyel tudják igazán gyümölcsözően, sikeresen és elégedetten végigfutni földi pályájukat, és nem olyannal, akiben kialudt a kezdeti lelkesedés lángja (vagy csak amolyan félig kényszeredett megtérési folyamaton ment át, ezért nem izgatják túlságosan Isten országának dolgai). Kenneth Hagin nagyon nyomatékosan tanácsolja a házasodni készülő hívőknek, hogy alaposan vizsgálják meg, és ezzel együtt őszintén beszéljék meg a jövőjükre vonatkozó látásaikat, terveiket, céljaikat; fejezzék ki világosan egymásnak, milyen értékek fontosak a számukra; hogyan képzelik el a család működését, szolgálatukat, helyüket az Egyházban, vagy akár munkájukat a külvilágban; s minden más, számukra fontos elképzelésüket osszák meg egymással – mert ezek alapján kiderül, hogy gondolkodásmódjuk, elkötelezettségük mértéke és úgy általában az életfelfogásuk egyeztethető-e, harmonizálni fog-e egymással. Nem az a követelmény, hogy mindenben azonos legyen az ízlésük vagy egyféle a foglalkozásuk, érdeklődésük – hanem az az igazán fontos, hogy a hit és a szellem dolgaiban és jövőbeli életmódjukat tekintve azonos céljaik, szándékaik legyenek; hogy elkötelezettségük mértéke ugyanolyan legyen; hogy erkölcsi elveik és gyakorlatuk is megegyezzen; hogy a családi alapszerepekre, a gyermeknevelésre vonatkozóan szintén összeegyeztethető elveket valljanak – és itt nem elméleti egyetértésről van szó, hanem szívből-lélekből jövő értékrendi azonosságról.

Tanácsos a házasulandó feleknek világosan kifejezni egymás felé a jövőre vonatkozó terveiket

Emiatt sem tanácsolják mértékadó szolgálati ajándékok, tanítók (köztük maga Kenneth Hagin és Creflo Dollar) sem, hogy a társválasztásban a fiatalok türelmetlenek legyenek, hogy elsiessék a döntést, és érzelmeiktől (ne adj’ Isten, testi tűztől) hajtva idő előtt, szinte ismeretlenekként szánják rá magukat a házasságkötésre – sőt akár csak a jegyességre is. Mivel az idő legtöbb esetben nem sürget – és nem is sürgethet –, ezért a bölcs hívők megvárják, míg minden lényeges területen megismerik a másik fél gondolkodását, véleményét, elképzeléseit – s egyúttal rálátnak arra, is hogy az illető ezt hogyan éli meg a gyakorlatban. Ez nem jelent negatív emberi viszonyulást, sem gyanakvást vagy előítéletet, hanem a jó házassághoz nélkülözhetetlen, korrekt tájékozódást! Amint láttuk, hitetlen és hívő ember közt ez a harmonizálásra való törekvés egyszerűen elképzelhetetlen, mert nincs meg az alapja, nincs is mód rá; de az érett szellemi ember és a testi keresztény közt sincs lehetőség olyan mértékű egység létrehozására, amely békés otthont, kölcsönösen építő, szeretetteljes közösséget tenne lehetővé: ez utóbbi esetben az egyetlen út a várakozás s annak kiderítése, megáldja-e Isten a közösnek tervezett jövőt – vagy sem.

A keresés-várakozás időszaka – amikor a társ még nem bukkant fel a láthatáron

Akik még „keresik az igazit”, azoknak tudniuk kell, hogy a Biblia szerint Isten minden áldását hit által nyerhetjük el – az Ige által meghatározott feltételeknek megfelelően. Jakab apostol ezt írja: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás vagy változásnak árnyéka.” (Jak 1:17) A hívő házasulandó férfiaknak és nőknek tudniuk kell, és sohasem szabad szem elől téveszteniük azt a tényt, hogy a Mindenható és Gondviselő Isten minden jónak a forrása, aki engedelmes, megszentelt életű gyermekeit minden jóban részesíteni kívánja, hiszen ha már az Egyetlen, legkedvesebb Fiát értünk áldozatul adta – mondja Pál a Rómaiakhoz írt levél 8:32-ben – „mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Isten valóban a Legfőbb Úr, a Mindenség Teremtője, Alkotója és Fenntartója, aki világosságban lakozik, és hatalma, fensége messze felülhalad minden képzeletet – ugyanakkor a Fiú Golgotán kiontott vére által lehetővé tette mindenkinek, aki befogadja a Megváltót, és az Ő vére által megtisztul a bűneitől, hogy közelvalóvá, fogadott gyermekké, ígéret szerint örökössé, az Ábrahámnak adott javak élvezőjévé váljon – azaz, hogy helyet kapjon az Atya házában és családjában. Isten az Őt félő, hűséges, az Ige szerinti világosságban járó gyermekeit pedig minden áldásban – és ezzel együtt nevelésében is – részesíteni kívánja.

Ő minden jó kimeríthetetlen forrása, akihez az igaz, egyenes lelkű, Jézus megváltását befogadó, újjászületett szentek a legnagyobb bizalommal fordulhatnak minden kérésükkel, szükségükkel – hogyne kérhetnék akkor a segítségét abban a szó szerint „életbevágóan fontos” ügyben, amely még örök életükben elnyerhető osztályrészüket is lényegesen befolyásolhatja, hogyne kérhetnék teljes hittel leendő házastársukat Istentől, aki maga is úgy nyilatkozott, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni: szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt” ? Isten ezzel a mondattal kinyilvánította készségét arra, hogy segít az embernek ebben a létfontosságú döntésben, Ő maga keresi meg és küldi hozzá a teljesen neki való, tehát „hozzá illő” (hozzá passzoló, vele tökéletes harmóniára jutni képes, vele otthont alkotni tudó, őt kiegészítő, és életét teljessé tevő) segítőtársat. Akik ezt őszinte hittel kérik az Atyától, s az ehhez szükséges, megfelelő baráti kapcsolatban vannak vele; emellett menet közben figyelnek a Szentlélek útmutatásaira, amelyekkel az esetleg meglévő vagy felmerülő szellemi illetve egyéb akadályok elhárítására ösztönzi őket, mindenképpen el kell nyerjék kérésükre a választ – méghozzá a „csattanós választ”, a nagybetűs igazit, a „telitalálatot”, amely egymásra találás láttán az igazi jó barátok, rokonok, elöljárók csettintenek, és azt mondják: „ezt csak Isten tudta így összehozni”, „tuti választás”, „tökéletesen kiegészítik egymást” és ehhez hasonlókat. (Persze, nagyszerű házasságok köttethetnek akkor is, ha ez az általános ováció elmarad.)

Érdemes addig imádkozni, amíg át nem kerül a gond a vállunkról, és a kérésünk „át nem megy” Istenhez

Kérni tehát lehet, kell is, és a házasodás korában – hacsak valaki nincs meggyőződve arról, hogy az egyedülélés (cölibátus) elhívását, karizmáját kapta Istentől – érdemes még többet imádkozni erről, olyan módon, hogy a kérés „átmenjen Istenhez”, tehát a gond lekerüljön az illető személy válláról, és így nyugodtan, tehermentesen láthasson egyéb dolgai után. Példa erre egy kicsit más jellegű – gyermekáldásért történő – kérés esetében Anna (Sámuel leendő anyja), aki miután nagyon bensőségesen imádkozott gyermekért, „a szívét kiöntötte az Úrnak” (1Sám 1:15), még ott a helyszínen bizonyságot nyert szellemében afelől, hogy kérésére választ kap, így „elment… és arca nem volt többé szomorú” (1Sám 1:18) – azaz: az imádkozás során „a teher átment”, a történet pedig sejteni engedi, hogy Anna ezután békés, nyugodt várakozásban végezte teendőit („A hit… a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” – Zsid 11:1) és „idő múltával” (tehát türelemmel várt is) terhes lett, majd pedig világra hozta a kért fiút, Sámuelt. A meghallgattatás és a kézzelfogható eredmény érzékelése közt nyilvánvalóan eltelt némi idő, nem tudjuk, hány hónap vagy év – de Anna mindeközben rendíthetetlen hittel várt, mert belül, a szellemében kapott egy félreérthetetlen jelzést, mely meggyőződéssé lett, hogy „megvan, amit kért”: ez lett hitének alapja, ettől lett nyugodt és bizakodó. Akik házastársért imádkoznak, a hit hasonló pályáját kell bejárniuk: el kell jutni arra a belső „hallásra”, amely Isten Igéjéből ered, s amely tényszerű bizonyságot hoz létre a szellemükben. Ábrahám, a hit atyja is így érlelte ki a szellemében Izsák születésének boldogító eseményét és minden más dolgot is, amelyet hit által elnyert az Úrtól.

A hit sohasem úgy tekint Istenre, mint ahogy a Bibliától elszakadt keresztényeket hitegeti az ördög a szokásos, hamis istenképpel: mintha a Teremtő valahol a távoli, fenti messzeségben lakozó, közömbös, érdektelen személy lenne, akit annyira lefoglalnak bokros teendői, hogy meg sem látja, nem is hallja, ha a teremtményei hozzá kiáltanak. A hazugság atyjának jó oka van arra, hogy a valódi Isten valóságos képét eltorzítsa, átfesse, meghamisítsa még – vagy főleg – a vallásos emberek előtt is, hiszen nagy erő van azokban a könyörgésekben, amelyek az Istent ismerő hívőktől származnak, s az ilyen imákra adott válaszok, isteni beavatkozások nem akármilyen veszélyt jelentenek az ő birodalmára és céljaira. Isten valójában a bűnösöktől van távol – ezért is érdeke a sátánnak mindenkit beszennyezni bűnnel –, mert Isten maga a világosság, és nincs köze semmi sötétséghez, sem törvénytelenséghez, a bűn pedig, ahogy János írja, maga a törvénytelenség (1Jn 3:4). Bűnnel terhelt, például tisztátalan vágyaktól fűtött emberek imáit valóban nem hallgatja meg az Úr, és éppen úgy távol van tőle a zúgolódó, lázadó, másokkal rossz kapcsolatban élő, nyughatatlan ember is. Jakab apostol egyrészt olyan személyeket említ negatív példaként levelében, akik kételkedve imádkoznak, vagyis nem bíznak abban, hogy Isten meghallgatja őket: „Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól, a kétszívű, a minden útjában állhatatlan ember” (Jak 1:7–8). Másrészt utal olyan hívőkre is, akik nem igaz szívvel és nem tiszta motívumokkal élnek, önző kívánságok, érdekek, testi ambíciók hajtják őket: „Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt.” (Jak 4:3) Az előző versben Jakab leírja az ilyen emberek civakodó, háborúskodó, irigykedő életmódját, tehát általánosságban véve negatív viszonyulásukat felebarátaikhoz, s azután utal arra, hogy ha az ilyenek nekifognak imádkozni szükségeik betöltéséért, csodálkoznak, hogy „nincs szó, sem felelet” a mennyből. Erre a gondolkozásmódra, életstílusra, ilyenféle kérésekre Istentől nem jön, nem jöhet válasz. A gátlástalan, durva, közönséges indulataiban meg nem fékezett testi természetet, az otromba követelőzést Ő soha nem fogja se jutalmazni, se méltányolni – éppen az efféle mentalitású emberek járnak körbe-körbe a pusztában, ha kell, negyven évig. A testi ember legfeljebb „ragadományt ragadozhat” magának, abban viszont nem lesz köszönet.

Pál apostol pontosan a házasodás kérdésére vonatkozóan figyelmeztet nagy nyomatékkal a Timotheoszhoz írt 1. levélben, amikor a fiatalabb özvegyasszonyoktól óvja szeretett tanítványát: „A fiatalabb özvegyasszonyokat pedig mellőzd: mert ha gerjedeznek Krisztus ellenére, férjhez akarnak menni. Ezeknek ítélete megvan, mivelhogy az első hitet megvetették. Egyszersmind pedig dologkerülők lévén, megtanulják a házról házra való járogatást, sőt nemcsak dologkerülők, hanem fecsegők is és más dolgába avatkozók, olyanokat szólván, amiket nem kellene.” (1Tim 5:11–13) Pál itt nem magát a férjhez menési szándékot kívánja megbélyegezni, hiszen az ezután következő versben éppen azt taglalja, hogy támogatja a fiatalabbak házasodását, családanyai szerepét és háztartásban való ténykedésüket (14. vers), hanem egy bizonyos tisztátalan gerjedezést ítél el, amely nyughatatlanná teszi a fent említett hívő nőket, minden más értelmes célt és feladatot elhomályosít előttük, monomániássá, hisztérikussá és női mivoltukat lealacsonyító, összeférhetetlen ragadozóvá formálja át a keresztény pályafutásukat eredetileg hitben, krisztusi szeretetben elkezdett hölgyeket. Amikor a férjhez menési vágy nincs méltósággal megharcolva, leküzdve, átimádkozva, megfeszítve az Úrban, akkor egy nő természete kiáltóan negatív változáson megy át, ő maga ugyanis időközben reményvesztett, frusztrált, hitetlen, keserű állapotba kerül, emiatt azonban gyakran irigykedik mások boldogságára, s előfordul, hogy néha gonosz módon pletykál más emberekről, de eközben általánosságban is sokat fecseg, és beavatkozik mások dolgaiba, állandóan figyeli, kontrollálja az embereket, mivelhogy sokakban a lehetséges jövendőbelit keresi, végül aztán teljesen kiállhatatlan, lázadó, tisztátalan indulatokkal megkötözött személlyé válhat – ezért mondja Pál, hogy „ezeknek ítélete megvan, mivelhogy az első hitet megvetették” . Az ilyeneket maga az Úr és a menny sem tudja boldoggá tenni, bár sokan közülük szenteskednek, rendkívüli szellemi embernek tüntetik fel magukat, és megtévesztik a tudatlan embereket; legfőbb céltáblájuk pedig egy-egy ígéretes, komoly szolgálatra elhívott fiatalember, akire szeretik mindenféle álproblémával, álkijelentéssel vagy más módon, hízelegve, képmutató fontoskodással rávarrni magukat, hogy kívánságaiknak megszerezzék őt – Pál nem akármilyen okból figyelmeztette ilyen erőteljes szavakkal Timotheoszt! Sok ilyen nőből lesz „házi zugprófétanő” és leállíthatatlan, semmilyen tekintélyt maga fölött el nem ismerő, önjelölt női szolgáló, „próféta”, „pásztor”, „apostol” stb. – indítékaik mögött általában durva, tisztátalan szellemek, testi vágyak, gerjedezések rejlenek, s múltjukban nemritkán az okkultizmus, a varázslás, jövendőmondás, boszorkányság is ott rejlik. Pál még azt is megjegyzi ebben a levélszakaszban: „Mert némelyek már elhajlottak a sátánhoz.” (12. vers)

Ha valaki nem ismeri el őszintén ezt a rejtett, megtisztítatlan világot, amelyet hívő álarca mögött hordoz, hanem kemény, önigazult módon csak a maga igazát hangoztatja, akkor sajnálatos módon elszakadhat a hittől, az örök élet reménységétől, sőt magától az Úrtól is! Nem érdemes meghagyni a múlt tisztátalan örökségét, elhallgatni a szexuális kötelékeket, lefojtani a vágyakat, letagadni a kisgyerekkori fertőzéseket vagy a tinédzserkori flörtöléseket, felelőtlen kalandokat ezen a területen: aki a teljes megtisztulást, a szabadulást választja, az megtalálja a segítséget a gyülekezetben, a pásztori szolgálatban, és megtapasztalja a szabadság szárnyaló, édes örömét – s akkor már nem a kívánságai kínozzák majd napról napra, évről évre, hanem új perspektíva nyílik meg szemei előtt, kitárul előtte egy értelmes, megszentelt, elkötelezett, Isten előtt kedves élet. Akkor majd „az ő szívének örömét az Isten kedveli” (Préd 5:20), ezért ha már ebben az állapotban kér, akkor kap, ha keres, akkor talál, és ha zörget, akkor ajtó nyílik előtte. (Mt 7:7–8) Jézus ilyen bensőséges kapcsolatot kínál fel Istennel, amelyben úgy mehetünk az Atya elé, ahogyan a gyermek kenyeret kér az apjától, és jóhiszeműen, minden bizonytalanság nélkül várhatjuk, hogy az apa nagylelkűen, egyenesen örömmel teljesíti kéréseinket.

Isten jó – ezt az egyszerű igazságot néha keresztények is csak felszínesen mondogatják, de a tartalmába nem gondolnak bele. „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik.” (Zsolt 34:9) Isten változatlanul jó, változatlanul hűséges. Ő aktívan cselekszi a jót az életünkben, figyel ránk, törődik velünk, fontosak vagyunk a számára – Pál azt írja az Efeszoszi levél 5. fejezetében: „Legyetek annak okáért követői az Istennek, mint szeretett gyermekek.” (Ef 5:1) Aki szeretett gyermek, az biztonságban érzi magát, s már mint gyermek, felszabadult, vidám és bizakodó – stabilitás van az életében, amelyet az apai szeretet ad meg számára. Nem úgy érez, mintha árva, kifosztott koldus lenne, nem sóvárog, nem kéreget érzelmeket, figyelmet, törődést: hiszen ő királyi örökös, a NAGY KIRÁLY fia vagy leánya, s ez az állapot már önmagában is tiszteletreméltó – ezért inkább úgy is viselkedik, mint királyi gyermek, mint „szeretett gyermek” . A jó házasság egyik előfeltétele az egészséges önbecsülés. Aki önmagával nincs megbékélve, vagyis belül nyugtalan, zavart, labilis személyiség, az a társát sem tudja helyes módon építeni, segíteni, szeretni, hiszen a parancsolat szerint úgy kell szeretnünk felebarátunkat, mint önmagunkat. Az újjászületésben kapott új természet viszont már kiegyensúlyozott, Istennel harmonikus viszonyban levő krisztusi jellem, tehát ezt munkálva napról napra erősíthetjük új identitásunkat, és így már megfelelő biztonságérzettel léphetünk a házasságba: nem ettől az állapottól várjuk majd a támaszt, az igazi megoldást életünk hányattatásaiban, nem ez jelenti majd a legfőbb jót, az élet értelmét számunkra, hanem ismerjük a Legfőbb Jót, aki „felett jónk nincsen” (Zsolt 16:2).

Az egyedülálló állapot önmagában is érték

A hitben járó ember önmagában, egyedül is boldog tud lenni, mert van bűnbocsánata, örök élete, mert Megváltója benne él, mert kapcsolatban áll a Mindenható Istennel, mert Isten kibocsátotta Szellemét, és betöltötte őt, elpecsételte a teljes megváltás napjára. Ezeket a tényeket soha nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert ezek ránk nézve változatlanul igazak, ha mi is megtartjuk Isten beszédét, és napról napra az Úrral járunk. Ezért a hitben járó ember hálás, és naponta kifejezi örömét, köszönetét Istennek azokért a hatalmas cselekedetekért, amelyekkel az ember sorsának ilyen értelmet adott. A hétköznapok nehézségei, fáradságos munkái közepette is van egy belső erőforrás, egy bővizű, mély kút, amely azért adatott, hogy merítsünk belőle magunk és mások számára. Van ezenkívül még hívő közösség, léteznek imacsoportok, szolgálati közösségek, és ott van maga a gyülekezet, ahol tovább lehet növekedni a hitben, testvéri módon élvezni lehet a szellemi család nyújtotta élményeket, s emellett hasznosítani tudjuk képességeinket, tudásunkat Isten céljaira. Ha valaki mindezt józanul végiggondolja, hamarosan rájön, hogy a házasságkötés, illetve akár a társválasztás előtti évek, az úgynevezett „egyedülálló” időszak nem elveszett hónapokat, éveket jelent! Egyáltalán nem amolyan elszenvedni való, „szükséges rossz” állapot, hanem rendkívül értékes, jól gyümölcsöztethető, akár felejthetetlenül széppé tehető ifjúkori – vagy későbbi – idő, amikor egy elkötelezett, megszentelt férfi vagy nő olyan módon, olyan minőségben élheti meg hívő életét, ahogyan később talán már sohasem – annyi időt fordíthat szellemi érettségének munkálására, hitbeli előrehaladására és emellett személyes tudásának gyarapítására, ismeretek, készségek elsajátítására, szolgálatra, a szabadság tisztességes örömeinek élvezésére (például utazásra, sportolásra, olvasásra), mint azután – egy házasságban – valóban sohasem. Minden azon múlik, hogy valaki elfogadja-e, helyesen értékeli-e ezt a talán néhány évnyi időszakot, vagy rosszul érzi magát benne, megkeseredik, szégyellni kezdi magát, kényelmetlennek találja helyzetét, és egyre inkább azt kezdi hangoztatni, hogy „neki úgysem fog sikerülni” az, ami másoknak: „nem fog magához illő társat találni…” – pedig minden bizonnyal rajtunk áll, hogy egyedülálló éveink, állapotunk áldássá vagy átokká válik-e. Isten mindig, minden helyzetben az áldás elvételét, megszerzését javasolja, az pedig a hit pozitív, derűs, bizakodó magatartásából ered. Hitet ugyanakkor az Igéből lehet szerezni, mégpedig aktív módon, az Ige megtartásával, cselekvésével. Az ideális egyedülálló állapot tehát szellemi területen és anyagi-fizikai vonatkozásban egyaránt aktív élet.

Az úgynevezett „egyedülállóság” ugyanis a Biblia szerint nem alacsonyabb, hanem magasabb rendű állapot, mint a házasság. Ez a megállapítás nem a „kimaradtaknak szánt olcsó vigasz”, hanem Isten bölcsessége szerinti látás, amelyet Pál apostol közöl a Korinthosziaknak írt 1. levél 7. fejezetében. Pál itt többször kitér az egyedülálló élet bizonyos minőségi, küldetéses jellegére, amelyet ma a vallási felekezetek „cölibátus” néven emlegetnek, s amely tulajdonképpen kegyelmi ajándék (karizma) – maga Pál apostol is ebben a kegyelmi ajándékban élt és működött.

Hogyan egyeztethető viszont össze a cölibátus magasabbrendűsége azzal a bibliai igazsággal, mely szerint „nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz 2:18), ami egy másik helyen így jelenik meg: „Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek…”(Préd 4:9a)? Úgy, hogy az úgynevezett „egyedülállóság”, mai angol kifejezéssel „szingli” állapot (ha nem világi értelmezésében használjuk), az újszövetségi gondolkodásmód szerint nem tekinthető egyedüllétnek. Ugyanis a hívő ember az újjászületés folytán személyes viszonyba lép Istennel – a Szentlélek által –, és ez egy szellemi módon megélt, nagyon konkrétan megtapasztalható társas kapcsolat, amely megszünteti a sok emberi nemzedék által előzőleg évezredeken át elszenvedett kínzó egyedüllétet, azt a bizonyos boldogtalan magányt, amelyben sokan átélték, hogy ténylegesen nincs hozzátartozójuk, hogy valóban senki sem törődik velük. Érzelmi területen természetesen hívők is tapasztalnak elhagyatottságot, ürességet, sivárságot, de ha már annyira képesek fegyelmezni magukat, hogy szellemükben imádkozzanak, akkor ezek az érzések hamar elmúlnak, és nem kizárt, hogy rövidesen észreveszik, amint egy „láthatatlan kéz” elkezdi megváltoztatni helyzetüket, körülményeiket – mivelhogy Isten valóság, és vele valóságos közösségben lehet élni.

Akik Szentlélekben járnak, folyamatosan erőt tudnak meríteni hétköznapi komor hangulataik legyőzéséhez, boldogtalanságérzéseik megszüntetéséhez, felül tudnak emelkedni szorongásaikon (persze, ami még jobb: meg is tudnak szabadulni tőlük) – és külső körülményeiktől függetlenül élvezni tudják napjaikat. Van tehát egy szent szabadság, amely szellemi természetű, s amely által az embert már nem feltétlenül egy másik ember teszi boldoggá, mert az Isten által adott öröm, boldogság összehasonlíthatatlanul többet nyújt, mint bármely ember kedvessége, szeretete – s ez nem az emberi szeretet leértékelése. (Még házasok is elismerik ezt a tényt, ez nem fosztja meg a házasságot a maga értékétől.) Ezért hangzik különösen disszonánsan minden panasz, zúgolódás, elégedetlen kesergés Szentlélekkel úgymond betöltött keresztények szájából – rossz napjai ugyan bárkinek lehetnek, de hosszan tartó kesernyés hangulatban maradni Istent ilyen szinten megismert embereknek nem indokolt. Sokszor érthetetlen az a konokul hitetlen életszemlélet és magatartás, amikor egyes, az Úr örömét gyakran átélt hívők folytonosan magányról és elhagyatottságról panaszkodnak, mialatt több száz, sőt több ezer társukkal együtt hallgatják Isten beszédét, együtt énekelnek társaikkal, és néha még együtt táncolnak is az Úr jelenlétében – ugyanakkor szinte csak rajtuk múlik, hogy mennyit beszéljenek a többiekkel, hol találkozzanak, imádkozzanak másokkal, vagy mely szolgálatokban vegyenek közösen részt… Néha a testi ember kényelmessége, passzivitása vagy gyámoltalansága fosztja meg a hívőket a közösségi élménytől. A nyíltszívű, hálás, istenfélő életmódot folytató személyek általában mindig vonzóak embertársaik számára, míg az örökösen morgolódó, kritikus, elégedetlen és rosszhiszemű embereket a nagy többség jogosan kerüli.

Jerry Savelle több bizonyságtételében elmondja, hogy az életében nagy változás következett be az után, hogy figyelni kezdte saját beszédét, és megpróbálta – olykor a felesége segítségével is – kigyomlálni a keserű, hitetlen megjegyzéseket belőle. Ettől még a beszéde nem vált egysíkú, mesterséges szólamok hangoztatásává, hanem elkezdte igei mércével „szűrni” saját szavait, és eközben sok tehertől szabadult meg. Magyar embereknek – úgy általában mindannyiunknak – ennél jóval nagyobb mértékű „szűrővizsgálatot” lenne érdemes tartanunk saját beszédünk megrendszabályozására, s akkor sokan minden bizonnyal azonnal pozitív fordulatokat élnének át olyan ügyekben is, amelyeket eddig reménytelennek hittek…

Az istenfélő ember tehát boldog tud lenni az Úrral. Az igazi cölibátusban élő személy pedig nem rá mért csapásként viseli el állapotát, hanem számára ez tökéletesen kielégítő, áldást jelentő helyzet, teljes élet, mivelhogy őt maradéktalanul betölti, elfoglalja és kiteljesíti szellemben megélt kapcsolata Istennel, s az Úr vezetésében járva elégedetten és egyúttal nagyon elfoglalt emberként tölti napjait. Olyan eredményes és gyümölcsöző módon tudja így Istent és embertársait szolgálni, aminek töredékét sem sikerülne megvalósítania házas emberként, szellemi tevékenysége, valamint szolgálata teljesen leköti minden figyelmét, és igénybe veszi összes meglévő energiáját – így az ilyen hívő számára ez a legjobb és legtesthezállóbb életforma, amely egyúttal a leghatékonyabb és legmobilisabb eszközzé teszi Isten szolgálatára.

Ugyanakkor sajnálatos tévedés előírni, intézményesíteni ezt az állapotot ezrek, tízezrek számára, mert a kegyelmi ajándék így nem működik, s ami Szellemtől adatik, azt törvény- és szabályrendszerbe foglalni büntetlenül nem lehet; mert mindez ugyan a Szentlélek vezetése szerint hatalmas áldás tud lenni, mesterséges emberi akaratból viszont már nem más, mint nyűg, kolonc, rossz, keserves iga – és nem véletlen a kényszercölibátusban megnyomorított sok ezer ember erkölcsi bukása, csődje sem, főleg, ami napjainkban is tapasztalható a világ számos pontján zajló botrányok tanúsága szerint.

Az Isten céljaival azonosulni tudó fiatalok kiemelkedően hatékonyak tudnak lenni

A tiszta, szent „egyedülálló” ifjú élet viszont rendkívül áldott, Istennek tetsző állapot, és óriási értéket, „bevetésre” alkalmas szellemi erőt hordoz magában, mondhatni, egy jó célokra felhasználható „gyorsreagálású hadtest” létrehozásának lehetőségeit kínálja Isten munkájában. A házasság nélküli élet az Úrban ugyanis olyan szintű – szellemi célokra való – koncentrálást tesz lehetővé, hogy a közösségi életben a gyülekezet hajtóerejévé, motorjává, a hit legeredményesebb harcosaivá válhatnak azok, akik felismerik ennek a szabadságnak az előnyeit (természetesen minden elit-tudat nélkül). Imacsoportokban, evangelizációkban, zenei szolgálatban, de bármely területen – fizikai munkavégzésben is – kiemelkedően hatékonyak tudnak lenni a megszentelt életű, összeszedett, Isten munkájának céljaival azonosulni tudó, állandóan friss energiától duzzadó, tisztességes, szentségben járó fiatalok – fiúk és lányok egyaránt –, persze, ugyanakkor a korban már előrehaladottabb, imádkozó, szolgálatokban önzetlenül résztvevő nem családos emberek is felmérhetetlenül hasznos tevékenységet tudnak folytatni, és hatalmas áldást jelentenek környezetüknek és a tágabb értelemben vett hívő közösségnek. Ezeknek a fiatal vagy idősebb embereknek a többsége természetesen nem ajándékként, hanem inkább átmeneti állapotként éli az „egyedülállóságot”, de így is nagy szerepük van abban, hogy a különböző szolgálatok olajozottan működnek, hogy a gyülekezet egyre több embert tud befogadni és segíteni abban, hogy megszabaduljanak bűneitől, életük terheitől, és Istennel új útra tudjanak lépni. Sok önzetlen, Isten és emberek szeretetével átitatott ember van tisztában azzal, hogy kulcsfontosságú időszakban élünk, amikor is az Egyház a világ minden részén küzd a lelkek megmentéséért, Isten beszéde tekintélyének helyreállításáért, a hiteles kereszténység megjelenítéséért, a társadalomban tapasztalható ellehetetlenült állapotok megszüntetéséért, a család becsületének, tisztességének és működőképességének a visszaszerzéséért és még sok más nemes célért – s az ilyen áldozatkész hívők már réges-rég tudják, hogy nem tétlen merengéssel, önsajnálattal, siránkozással és a pásztorok, szolgálók öncélú lefoglalásával kell időt és energiákat elfecsérelni az Egyházban, hanem aktív szellemi életmódra épített hasznos munkálkodással, a talentumok kamatoztatásával ott lenni mindenütt, ahol segítő kezekre van szükség: ha kell, könyörgésekkel, böjtölésekkel, ha kell, különféle szolgálati helyeken, mégpedig a képességek legjavát adva, nem bajok okozójaként, hanem bajok elhárítójaként, azaz áldásközvetítőként.

Az egyedülállók szorgalma, céltudatossága szavakban kifejezhetetlen hasznot, értéket, előremozdító erőt kölcsönöz, nyújt a gyülekezetnek – de ha ugyanezek az emberek lusták, passzívak és testi vágyak rabjai, ugyanilyen mértékben válnak kerékkötőivé az előrehaladásnak: a többiek kínzóivá, idejük elrablóivá, örömük, Úrban való élményeik lelohasztóivá, megrontóivá lehetnek, és általánosságban a szellemi megrekedés kiváltóivá is válhatnak.

Salamon azt mondja: „A restnek kívánsága megemészti őt, mert az ő kezei nem akarnak dolgozni. Egész nap kívánságtól gyötretik: az igaz pedig ád, és nem tartóztatja meg adományát.” (Péld 21:25–26) Az egyedülálló életben (persze ez ugyanúgy érvényes házasokra) az egyik, sajnos Magyarországon, de a tágabb térségben is legkellemetlenebb, legzavaróbb jelenség a sokak által „gyakorolt” céltalan, lusta, passzív, tespedt életmód. Ez az igénytelen életvezetés egyenesen táptalaja a kísértéseknek, torz vágyaknak, tisztátalan, romlott kívánságoknak. Nem véletlen, hogy az ilyen személyek szinte megszakítás nélkül nehezen megfogható, meghatározhatatlan „lelki nyavalyákban”, állandó és meglehetősen zavaros, kiismerhetetlen problémákban, rendszeresen rossz hangulatban, gyakori kedélyhullámzásban szenvednek, és előszeretettel foglalkoztatják a pásztorokat, lelki tanácsadókat – kedvenc idejük a különösen tüzes istentiszteletek vége, amikor is (nem tudatosan persze) alig várják, hogy hideg zuhanyt zúdítsanak némely, szellemükben telített, boldog, az Úr jelenlététől átitatott hívőkre vagy akár Isten szolgáira, pásztorokra, presbiterekre. Ilyenkor tudják őket ugyanis a legjobban meghökkenteni már egyáltalán azzal, hogy Isten nyilvánvaló jelenléte nekik semmilyen pluszt, élményt nem jelentett, mert hát a problémáik változatlanok maradtak, és sajnos legtöbbször egész idő alatt csak az járt a fejükben, hogyan lehet majd az istentisztelet befejezésekor megtalálni valamelyik szolgálótestvért vagy valaki mást, aki esetleg meghallgatja majd őket, akiknek „kiönthetik a szívüket” – vagy inkább a szennyest, a tisztátalan gondolat- és érzelemvilágot.

Vannak természetesen jogos imakérések, fontos megbeszélnivalók, és vannak olyan hívők is, akik démonikus terheik – megkötözöttségük – vagy tartós, visszaeső pszichikai zavaraik miatt kaphatók az efféle „tűzoltószerepre”. De az állandóan „hazajáró lelkek”, a viszszatérő „örökös kuncsaftok” egy részénél egészen biztosan a lustaság, a rendetlen életmód az egyetlen és legnagyobb probléma. Jó néhány magyar ember ugyanis saját léha, gyümölcstelen üresjáratainak, azaz fecsegéseinek, értéktelen időpocsékolásainak, tehát munkakerülésének, élősködő mentalitásának az áldozata.

A rejtélyes, megfoghatatlan „problémák” mögött gyakran nagyon is prózai okok állnak: nem más, mint egy céltalan, fegyelmezetlen, kívánságoktól gyötört élet – s így a gyötört illető maga is gyötrelemmé válik mások számára. Azt természetesen mondanunk sem kell, hogy ez a mentalitás a házasságra való alkalmatlanság abszolút ismérve – hiszen minden józan, egészséges, életerős emberre nézve katasztrófát jelent együtt élni ilyen társsal (s a lustaság a Biblia szerint még csak nem is válóok – bármilyen szenvedést okoz, és háborúságot hoz is be a házastársi kapcsolatba, még ha teljesen „kikészíti” a másik felet, akkor sem azonos a paráznasággal, szenvedni viszont lehet tőle, nem is keveset).

Ezért nagyon lényeges feladat lenne a gyülekezetekben az ilyenféle hívők megrendszabályozása, szelíd, de határozott intéssel való rávezetése az aktív, értékteremtő szellemi életre, s az értelmes fizikai munkára is. Sokszor nem kevés időt, sőt hosszas és fárasztó pásztori szolgálatot igényel némely lusta, csavargáshoz szokott, szétszórt, idejével bánni nem tudó hívő „pályára állítása”, de mindenképpen neki kell látni a feladatnak, mert Isten célja minden ember életével az, hogy gyümölcstermővé tegye, a meddő szőlővesszőket a szőlőműves ugyanis lenyesi a tőkéről…

Sajnálatos módon nem is túl egyszerű az ilyen életstílusból kilépni, és átállni egy alapvetően más, egészséges, dinamikus életritmusra, különösen, ha a családi háttér is telítve volt „lassított ütemű” munkavégzéssel, sok órát felemésztő televíziózással vagy félnapokig-napokig tartó pletykadélutánokkal, esetleg egyéb céltalan ejtőzésekkel. E tekintetben talán több férfinak kellene felülvizsgálnia időbeosztását, és összeszednie minden maradék erejét, hogy családalapításra alkalmas életvitelt alakítson ki magának – még kellő időben. A depressziós életmód elengedhetetlen tartozéka az elhanyagolt környezet, igénytelen lakáskörülmények és a lompos, ötlettelen ruházkodás – ilyen tekintetben sem árt senkinek, ha elszánja magát komoly, radikális reformokra, s ezután megfelelően gondozza, ápolja külsejét, és tisztességes módon igyekszik kellemes, vonzó benyomást tenni másokra – ez nem képmutatás, hanem jó, nemes cél érdekében folytatott igyekezet! A Biblia mindenképpen hangsúlyozza a tiszteletet keltő megjelenést, és nagyon is bátorítja a Szentlélek gyümölcseinek (kedvesség, szívesség) munkálását magunkban – s aki őszintén törekszik mindezekre a helyes és Istennek tetsző dolgokra, az kegyelmet is kap arra, hogy a jó változások tartósak legyenek, sőt új természetébe beleivódjanak, személyiségének részévé váljanak.

Az egyedülálló évek – ha tehát nem karizmatikus küldetésről van szó ebben az állapotban – a házasság idejére való felkészülés legjobban hasznosítható, legfontosabb évei, amelyeket bölcs, érett emberek egészséges szellemi állapotban, tiszta, megszentelt életmódban, a közösség számára áldást jelentő tevékenységben töltenek – s ezalatt elsajátítják a házasságban való sikeres helytállásra szolgáló ismereteket, készségeket. Nem fecsérlik el idejüket, energiájukat saját érzelmeik elemezgetésével vagy mások életébe való indokolatlan, tiszteletlen betolakodással; nem zaklatják hívő társaikat, ha társaságigényük van, vagy éppen egyedül találják magukat; nem választják a léha, igénytelen tévéműsorokkal való „vigasztalódást” vagy a plázákban való céltalan ténfergést; nem telefonálgatnak órákig (netán még irodában, munkaidő alatt mások számlájára) fölösleges, hiábavaló témákról; nem kívánják maguknak mások vőlegényét, menyasszonyát, ruháját, autóját, szolgálatát, kapcsolatait vagy tanulmányi sikereit… Nem kívánnak kitűnni szélsőséges hangulataikkal vagy saját maguk által gerjesztett „ügyeikkel” a gyülekezetben – egyszóval nem akarnak gondokat okozni senkinek sem. Az ilyen, istenfélelemben munkálkodó-szolgáló, jó gyümölcsöket termő, harmonikus kapcsolatokban élő egyedülálló férfiak és nők az évek során az egyház oszlopaivá tudnak válni, és egyéni sorsukban feltétlenül megtapasztalják a sokszoros vetés eredményeit: maguk is egyre áldottabbak, elégedettebbek lesznek, és Isten minden bizonnyal elősegíti sikeres párválasztásukat is a megfelelő időben …

Bölcs fiatalok nem fecsérlik el az idejüket igénytelen tévéműsorokkal vagy plázákban való ténfergéssel

Tehát az istenfélő egyedülálló ember számára az a legjobb, ha egyre inkább megtanulja harmonikusan élni életét a hívő közösségben, a testvéri-baráti kapcsolatokban, s ez idő alatt jó értelemben megtanul odafigyelni magára, azaz erőt vesz saját negatív megnyilvánulásain, vagyis tudatosan igyekszik megfeszíteni ótermészete indulatait; egyúttal pedig építi magában a szelídséget, önfegyelmet, béketűrést, önfeláldozó szeretetet, s ezeket konkrét szolgálatokban is gyakorolja – ezenfelül nagyobb bölcsességre tesz szert például a pénz beosztása, az idővel való gazdálkodás területén, esetleg felméri, és tudatosan próbálja pótolni neveltetése hiányosságait, behozni lemaradását olyan dolgokban, amelyek hátrányt jelentenek egy későbbi családi környezetben: ugyanis ha valaki nem szégyell őszinte lenni önmagához, és kellő alázattal járja hívő útját, nem nehéz meglátnia, mik a „gyenge pontok”, hol kell ráerősítenie ahhoz, hogy egy másik ember számára nagyobb áldás tudjon lenni. Az ótermészet nyomorúságainak felismerése és ezek kíméletlen „gyomlálása” nagy előny ebben az időszakban: sokkal jobb esélyekkel indul a házasságba az a személy, aki már régóta „felmérte magában a vadembert”, meg is utálta kellő módon, és nem óhajtja leendő társát dührohamokban, őrjöngésekben, hisztérikus kiborulásokban részesíteni. Másvalaki esetleg az esti órákban rászakadó „borongást” iktatja ki napirendjéből, megint más például még idejében észbe kap akkor, ha minden hónap végén anyagi csőd és összeomlás fenyegeti (mivel a fizetés utáni napokban mindenféle haszontalanságra elverte a pénzét), ami annyit jelent, hogy bizonyára nem tud jól bánni az anyagiakkal; és így tovább: önvizsgálat, önelemzések nélkül, egészséges módon – és korrekció, korrekció, változások, fejlődés! Ez mind a házasságra való egészséges készülődéshez tartozik.

Önmagukhoz őszinte embereknek még jókor feltűnhet az is, hogy évente hat-nyolc alkalommal változtatnak munkahelyet, és esetleg mindenhonnan ugyanazzal az indokkal válnak meg tőlük: az ilyen esetek sem használnak a jó házasság megalapozásának, az pedig főleg nem, ha huszonnégy-huszonhat éves fiatalemberek netán még mindig nem tudják eldönteni, mihez kezdjenek magukkal (ha egyáltalán), és milyen munkahely felelne meg nekik legjobban. Az ilyen típusú emberek találnak hibát körülményeikben minden új munkakezdéskor, és egy-két héten belül már azt hangoztatják, hogy „nem szeretném ezt sokáig csinálni” – arra viszont nem tudnának válaszolni, mi lenne az, amivel foglalkozni szeretnének. Ez súlyos hátrányt jelent a házasodási szándékkal rendelkező ifjak között.

Sajnos, a családok jelentős részében a fiatalok úgy nőnek fel, hogy nem látnak sok egészséges, értelmes, használható példát maguk előtt – illetve magukat sem készítik fel a pályaválasztásra sem otthon, sem az iskolában. Sok esetben a szülők kevéssé reálisan mérik fel gyermekük képességeit, s vagy indokolatlan elvárásokkal vannak feléjük, vagy nem is törődnek komolyan sem jelenükkel, sem jövőjükkel. Pedig a családalapítás szempontjából is nagyon fontos lenne a fiatalok időben történő pályaorientálása, odafigyelni arra, mihez van tehetségük, miben eredményesek – és buzdítani őket az egyre jobb teljesítményekre, persze nem kíméletlen, perfekcionista módon. Így hát az egyedülálló időszak egyfajta remek kamatoztatása például saját képességeink felmérése és kibontakoztatása, a hiányos tudásanyag pótlása (a mai generáció életviteléhez nélkülözhetetlen a számítógép használata, az autóvezetés, a nyelvtudás, bizonyos gazdasági-üzleti ismeretek) – a férfiak számára ezenkívül nagyon hasznos dolog bizonyos műszaki-technikai képzettség, tehát az az áldott felkészültség, amellyel otthonában képes kisebb-nagyobb javításokat, szereléseket végezni, s még ennél is jobb, ha egy lakás kialakításában aktív szerepet tud vállalni. Hölgyek esetében soha nem jelent hátrányt a főzés alapismereteinek (sőt ennél többnek is) megszerzése vagy a varrás, lakberendezés, kertészet, egészségügy, gyermekgondozás területén szerzett képesítés (sajnálatos, hogy az általános és középiskolai oktatás kizárólag elvont, gyakorlatban kevéssé használható ismeretanyagot kíván hatalmas mennyiségben a fiatalokba tömni, s ezzel leköti azokat az éveket, amikor a jövő családi szerepeire is a legjobban felkészülhetnének). De az a néhány év, amely a középiskolás kor és a házasságkötés közé esik, mégis alkalmat nyújt ilyen irányú, hasznos és egészséges készülődésre, ha az ifjú ember felelősséggel és tisztességgel tölti el ezt az időt, és nem pazarolja fölösleges dolgokra. „Nyárban gyűjt az eszes fiú” – mondja a Példabeszédek könyve (10:5). Ez a könyv egyébként rendkívül sok életrevaló tanácsot, tanítást ad a fiatal, önállóságát éppen megalapozó generációnak (amellett, hogy idősebbek is lelkesednek érte), nagy haszonnal lehet ezeket a fejezeteket forgatni a gyakorlati élethelyzetekre vonatkozóan is.

Nem véletlen, hogy a világ fejedelme éppen a zsenge ifjúkorra időzítette az általános züllesztés programját, ennek ugyanis az a célja, hogy a fiatalok húszas éveikre már kiégett, lerongyolódott, testileg-lelkileg elöregedett, széteső személyiségekké, értelmi potenciáljuktól, ifjúi alkotókészségüktől megfosztott roncsokká, szinte árnyéklényekké váljanak. Ennek a programnak elengedhetetlen része a folyamatos bulizás (a mai „bulikultúra”), a média által agymosás-szintre fejlesztett szexpropaganda, az interneten terjesztett pornográfia; és mindemellett az alkoholizmusba, drogkultúrába való beavatás, különböző helyszíneken és lassacskán szintén durván kényszerítő módszerekkel. Az új munkahelyi elvárások közt egyre gyakrabban fordul elő a hétvégi „team-építésnek”, csoporttréningnek nevezett közös, majdhogynem kötelezően előírt tivornyázás, amely követelményekben visszaköszön az ötvenes évek jól ismert felfogása, mely szerint a munkaidő után is a kollektívának kell élni (lásd sztahanovizmus: a hétvégén annak idején vidéki agitációs körutakon illett részt venni). Ma ez „modernizált módon” bukkan fel újra, most a kötelező együtt bulizás, közös ivászat, csoportjátékok, extrém sportok és hasonlók jelentik a garanciát – legalábbis egyes cégvezetők szerint – arra, hogy „összetartó munkahelyi csapatot” sikerül szervezni az alkalmazottakból. Mindez persze nem más, mint az emberi lelkiismereti szabadság súlyos megsértése, az alkalmazottaknak jogosan járó szabadidő, s a privát szféra törvénytelen korlátozása, néhol már olyan módon és mértékben, hogy egyre többen egyenesen újkori rabszolgaságról beszélnek. Ez a bulikultúra az ember személyiségének lealacsonyítását, „lenullázását” szolgálja, és az új nemzedék gerincének megtörésére, értéksemlegesítésére lett kitalálva, ha már az évszázadokon át alkalmazott módszer: a folyamatos háborúk gerjesztése – amelyekben a huszonéves ifjú emberek színe-javát mészárszékre vitték – manapság egy ideje nem működik olyan nagyüzemi méretekben, mint azelőtt.

A sátán egyik stratégiája a fiatal nemzedékek ellen, hogy kiégett, lerongyolódott, testileg-lelkileg elöregedett, széteső személyiségekké, értelmi potenciáljuktól megfosztott ron-csokká, szinte árnyéklényekké váljanak

A sátán ugyanis tisztában van azzal, milyen veszélyt rejt rá nézve egy bűneitől megtisztult, Ige által megerősített, Szentlélektől felkent, Jézus Krisztust követő fiatal generáció – ezért tesz meg mindent azért, hogy mire akár a mai keresztények gyermekei is felnövekednek, addigra már bőven meg legyenek terhelve bűnökkel, démonokkal, hogy ne tudjanak a sötétség birodalmára csapást mérni, és tartós, akár emberi értékeket létrehozni. A közömbös keresztény szülők ilyen szempontból nagy megkönnyebbülést okoznak az ördögnek, mert felelőtlenségükkel kiszolgáltatják gyermekeiket mindenféle kísértéseknek, rossz társaságoknak, és nem akadályozzák meg azt, hogy a kor szelleme hatalmába kerítse őket. Látható, hogy gonosz erők a hívők gyermekeit még az átlagnál is „kívánatosabb falatnak” tartják, s ebből a szempontból még az sem számít védelemnek, ha ezek a gyermekek „keresztény iskolába” járnak. Kellő figyelem és törődés hiányában ugyanis ott is kialakulnak hamar az erkölcsi tanításokkal, a hitbeli „irányvonallal” szemben álló, engedetlen, lázadó és cinikus fiatalok csoportjai, s ezért legtöbbször még az ott dolgozó pedagógusokat sem lehet felelőssé tenni. A felnövekvő hívő fiataloknak ugyanis legfőképpen egy jól működő, elkötelezett, tisztességes, korrekt hívő családi háttérre van szükségük – ezt a felelősséget Isten sem iskolákra, hanem a szülőkre, a család vezetésére kívánta átruházni.

A mostani fiatal nemzedék nem érheti be vallásos látszattal

A sátán egyik legjobban bevált stratégiája a fiatal (vagy akár idősebb) nemzedékek ellen, mint ahogy ezt évezredek tapasztalatai is tanúsítják, a szexuális bűnökre való csábítás, bibliai nyelven szólva: a paráznaság. Úgy tűnik, a történelem folyamán a kísértőnek valahogy sikerült rájátszania az ádámi ember e talán különösen sebezhető pontjára. A kísértések, csábítások terén a gonoszság erői nem ismernek korhatárt, s közismert, hogy a gyermekek közt már kiscsoportos óvodáskorban is felbukkannak szexuális bűnök, ezután pedig már akár végig is kísérhetik az iskoláskort – a tinédzserkor különösen figyelemre méltó e tekintetben –, s ha hívő családok gyermekeit nem nevelik következetesen az Ige ismeretére, és nem veszik egyúttal ehhez a Szentlélek megtartó erejét, akkor előbb-utóbb, de a későbbi életszakaszokban már végképp semmi sem állítja meg őket az elkerülhetetlen erkölcsi romlás útján. Ezért nagyon fontos a gyermekek hitre vezetése, erkölcsi nevelése a legkorábbi évektől kezdve, fontos a kiegyensúlyozott, harmonikus családi légkör megteremtése az otthonban, amelybe beletartoznak a nyílt, őszinte beszélgetések, a gondoskodó figyelem folyamatos megnyilvánulásai, az állandó szülői készenlét minden felmerülő probléma megoldására. Dolgozó szülők ezt valóban csak emberfeletti – azaz természetfeletti – módon tudják biztosítani gyermekeik számára, de mindezzel együtt a hívő családok mégsem mondhatnak le arról az Isten által nyomatékkal felállított követelményről, arról a változatlanul létező, velük szemben a Biblia lapjain megfogalmazott elvárásról, hogy gyermekeiket Isten Igéjének útmutatásai szerint neveljék, és erkölcsi tanításokkal, valamint szellemi erővel felfegyverezve indítsák útnak életpályájukon.

(A gyermekneveléssel részletesen egy későbbi cikkben szeretnénk foglalkozni.)

A 20. század második felétől kezdve a szexuális bűnök olyan, addig sohasem látott mértékben özönlötték el a társadalom különböző rétegeit, hogy a keresztény közösségek erre a viszonylag váratlanul érkezett, minden azelőttit felülmúló kihívásra nehezen tudtak megfelelően reagálni, mivel valószínűleg teljesen felkészületlenül érte őket az addig általánosan legalább úgy-ahogy elismert erkölcsi normák tömeges áthágása. Mire észbe kaphattak volna, az erkölcsi romlás már behatolt az ingatag talajon álló, mennyei látás és igei megalapozottság híjával lévő felekezetekbe, gyülekezetekbe, és itt is ugyanazokat a jelenségeket kezdte előidézni, mint a vallás nélküli külvilágban. A szexforradalom nem tisztelte a vallási meggyőződést, és gátlástalanul megfertőzte a hitüket csak intellektuálisan vállaló keresztényeket, nem kímélve a klérus tagjait, a „hivatásosokat” sem – és ez azóta is így van. Bármennyire ígéretes módon indult is ezzel szinte azonos időben a világszerte tömeges megtéréseket produkáló karizmatikus mozgalom, a hatvanas évek új ébredési hulláma – ahol nem fordítottak különleges gondot az Ige tanítására, a bűnöktől való alapos megtisztulásra, a Szentlélek erejének folyamatos vételére, az új és új igei látások elsajátítására, gyakorlatba ültetésére, és ezzel egyidejűleg a hívők állandó erkölcsi nevelésére (beleértve azt is, hogy az emberek megszabaduljanak démonikus megkötözöttségükből), ott a frissen kialakult, lelkes és jó bizonyságokkal teli közösségek élete rövidesen hanyatlásnak indult, csakhamar előjöttek az eltemetett testi ambíciók, vetekedések, irigységek, hatalmi harcok – és az ezek mögött sok esetben megbúvó szexuális bűnök –, így sajnos az új, ígéretes gyülekezetek közül sokaknak a fejlődése leállt, sőt számosan válságba is kerültek, és nemsokára széthullottak. Olyan helyeken, ahol a keresztény vezetők nem követelték meg maguktól és a közösség tagjaitól a fegyelmezett, elkötelezett és megszentelt életmódot, a helyi gyülekezetek csakhamar laza „áldj meg Isten klubokká”, növekedésben megrekedt zárványokká váltak, és semmilyen vonzóerőt nem jelentettek többé a világ számára – hiszen nem hordozták azt a többletet, amiért érdemes lett volna odafigyelni rájuk, már nem tudták reálisan közvetíteni az Ige maradéktalan erejét, a „mennyei ember” képét, az egészséges, áldott családok által sugárzott bizonyságot, jövőképet a világ számára.

A mostani fiatal nemzedék sem érheti be vallásos látszattal, ha használható alternatívát akar nyújtani a romlásába lassanként belefáradó külvilágnak. Az igazi Egyház nem tűrhet meg semmilyen kompromisszumot a szexuális bűnök területén, nem hajolhat meg a kor ízlésvilága előtt – még az öltözködés területén sem –, és nem kell követnie a nyugati vallásos környezetben megengedett, a filmiparral, a világ divatdiktároraival, intellektuális nagyjaival kötött kimondatlan alkun alapuló vallásos ellaposodást. Azokkal a szokásokkal sem kell kiegyeznie, amelyeket nyugati keresztény fiatalok engednek meg maguknak, amikor világi módon flörtölnek, felelőtlenül randevúzgatnak, és testi vágyaiknak engedve beszennyezik magukat már diákéveikben. Ezek kapcsán jelennek meg aztán általános megdöbbenésre azok a statisztikák, amelyek szerint például az amerikai „újjászületett keresztények” is ugyanolyan gyakorisággal válnak, mint a világban élő nem hívők… Ez a jelenség nem bibliai életmódra utal, hanem ugyanolyan vallásos hamisítvány-kereszténységről tanúskodik, mint amilyen az összes többi felvizezett utánzat, akkor is ha „újjászületettnek” nevezi magát. Az igazi újjászületett természet nem kívánja a bűnt, hanem inkább Isten jelenlétét, a Vele való közösséget sóvárogja – számára nem nehéz dolog szent módon élni, hanem az a természetes, az a jó és az élvezetes életút.

Az apostolok levelei minden kételyt eloszlatnak afelől, komolyan kell-e venni a megszentelődést akár ifjúkorban, akár azután bármikor. „Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, ami bálványimádás, melyek miatt jön az Isten haragja az engedetlenség fiaira.” (Kol 3:5–6)

„Most azért azt írom néktek, hogy ne társalogjatok azzal, ha valaki atyafi [testvér] létére parázna vagy csaló vagy bálványimádó vagy részeges vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek.” (1Kor 5:11)

„Avagy nem tudjátok-e, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát? Ne tévelyegjétek: se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, se pulyák, se férfiszeplősítők, se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát.” (1Kor 6:9–10)

Ez csak néhány idézet a sok-sok figyelmeztetésből és buzdításból. Isten álláspontja tehát a szexuális erkölcs területén változatlan és változhatatlan: nincs az a modernnek nevezett korkövetelmény vagy általánosságban követett életmód-modell, amely a legkisebb nyomást is tudná gyakorolni a Mindenhatóra a tekintetben, hogy végtelen szentségéből és világosságából akár egymilliomod atomnyit is engedjen. És az ő környezetébe sem juthat be senki, aki ezen a területen nem hord tiszta, a Bárány vérében megmosott fehér ruhát…

Sikeres házasságban úgy érdemes tehát gondolkodni, ha figyelembe vesszük az igei életvezetés követelményeit, és Isten elvárásaihoz igazítjuk cselekedeteinket – a megszentelődés ugyanis nemcsak házasság előtt elmaradhatatlan feltétele Isten barátságának és támogatásának, hanem a házasságban is továbbfejlesztendő feladat, amelyet aztán már a másik féllel közösen kell sikeresen megvalósítani. Szentség nélkül ugyanis – akár házas valaki, akár nem – senki meg nem látja az Urat. (Zsid 12:14b)

Ebben a kérdésben a mai fiatal generációnak (s az idősebbeknek is) olyan elszántsággal kell rendelkeznie, oly mértékben vállalnia kell az „árral szemben úszást” mint ahogyan Dániel: „Eltökélte az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével.” (Dán 1:8a) Ez az elszántság, bátor kiállás vállalja álláspontját a kortársak bármely negatív reakciója közepette is, vállalja meggyőződését a megalkuvó hívő tömegek önfeladása, evangélium-árulása ellenére is, és egy jottányit sem enged az Istennek való teljes engedelmességből – úgy, hogy kizárja és megsemmisíti maga körül a kísértést gerjesztő tényezőket (internetes pornóoldalak, sikamlós filmek vagy filmjelenetek, tisztátalanságot árasztó írásművek, újságok, tv-műsorok, az ilyen életmódot képviselő ruházkodás kellékei stb.); és valóban eltökéli magában, hogy „ő és az ő háza népe” inkább céltáblája lesz kortársai gúnykacajának, értetlen megjegyzéseinek vagy akár durva támadásainak – de Noéhoz, Mózeshez és a hit többi hőséhez hasonlóan kitart a megismert igazságban, sőt bátran felvállalja azt minden körülmények közepette, és kegyelemből győztesen látja meg e kor lezárulásakor, hogy érdemes volt a jobbat választani.

A Bibliában nemegyszer találkozunk olyan ifjú emberekkel, akiket Isten különleges módon használt különleges feladatokra, és különleges megpróbáltatásokban edződtek meg nagy célokra

Egyetlen romlott civilizáció sem ért békés, harmonikus véget az emberi történelemben – s a mostani képviselői is becsapják magukat, ha ezt várják. Az Egyház feladata tehát ebben a rendkívüli módon lázadó, erkölcstelen korban különösen az, hogy maga is megtisztulva („végy tőlem tűzben próbált aranyat, hogy gazdag légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss” – szól az üzenet a laodikeiai gyülekezet képviselőjének [Jel 3:18]) betöltse a sónak, vagyis a romlás visszatartójának a szerepét, hogy a tisztaság és szentség kovásza legyen az emberi társadalomban; akkor is, ha a nyugati kultúrkör egy ideje már meghasonlott önmagával, és vallási szinkretizmusával teljes szellemi zűrzavart teremtve képtelen értelmes és nemes célokat kitűzni saját fiatal generációja elé, s így a szellemükben kiéhezett, vakon tapogatózó és ifjúi ártatlan világképüket korán elveszített fiatal tömegek nem győznek keresgélni mindenütt, ahol valamilyen, kívánatosnak tűnő eszmerendszert remélnek találni, legyen az keleti misztika, távoli, egzotikus tájak hiedelmei, extrém kalandok, mindegy, csak új, érdekes, „valami többletet kínáló” dolog legyen, valami biztonság-illúzióval vagy élménnyel kecsegtessen ennek a kínzó belső éhségnek a csillapítására, kielégítésére… Így csatangolnak a mai pásztor nélküli juhok, azok a magukra hagyott, jobb sorsra érdemes tizenévesek, huszonévesek (és idősebbek), akik saját környezetükben hosszú évtizedek, évszázadok óta semmilyen valós istenismeretre nem tudtak eljutni, ugyanis a tartalmatlan, szellem nélküli ceremóniák kereszténysége számukra már egyet jelent a középkori katedrális muzeális jelentőségével – semmi több nincs benne, csak szép képeslapokba, fotóalbumokba való bámulnivaló.

Viszont az evangéliumot Szentlélek által megismert, ténylegesen újjászületett fiatalok előtt egészen más perspektíva nyílt és nyílik meg folyamatosan – ezért nem szabad elveszíteniük a mennyei látást, sőt még családalapítási szándékukat is alá kell ennek vetniük. Ugyanis az ember életének célja a földön több, mint az élet továbbadása, mint egy új generáció létrehozása a családjával: az ember legszentebb célja még a családjával is szolgálni Istent, az Ő akaratát cselekedni, és az Ő országának érdekeit képviselni, azokat munkálni, megvalósítani erejéhez, tehetségéhez képest. Ahogy Józsué is mondta kortársainak: „én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” . (Józs 24:15b) Ez teszi csak teljessé az ember földi pályafutását, ez ad maradéktalan elégedettséget, belső békességet az egymást követő nemzedékeknek. A „legfőbb eledel” az, ha Isten akaratát követi és beteljesíti az ember, ahogy Jézus is tanúskodott erről (Jn 4:34). Ehhez alapjaiban megváltozott, megtisztult szellem és engedelmesség kell. A fiatal nemzedéknek tehát nagyon komolyan kell vennie a megszentelődést (mint ahogy az idősebbeknek is). Az egészséges családalapításhoz rendkívüli módon szükséges a felszabadulás a testi bűnök terhei és minden démonikus iga alól. Már előzőleg említettük, és nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy Istent ismerő, szent, elkötelezett életmódot folytató fiatalok milyen kivételes szellemi-erkölcsi (és legtöbbször egyúttal fizikai) erőt tudnak közvetíteni Isten országa céljainak betöltésére. A 127. zsoltár a tiszta, dinamikus ifjakról úgy beszél, hogy azok olyanok, „mint a nyilak a hősnek kezében” (4. vers), mivel gyorsan, lendületesen és nagy erőbedobással tudják feladataikat a jó ügy érdekében elvégezni – nagy harci tűz ég bennük, az átlagosnál több bátorsággal rendelkeznek, és a lehetetlenre is képesek vállalkozni. Nem véletlen, hogy a Bibliában nemegyszer találkozunk olyan ifjú emberekkel, akiket Isten különleges módon használt különleges feladatokra, és különleges megpróbáltatásokban edződtek meg nagy célokra, mint József, Dávid vagy Dániel, az ifjú Jonatán vagy Jeremiás próféta – de az újszövetségi Timotheosz, Pál tanítványa is mozgalmas, sőt rendkívüli pályát futott be. A tiszta ifjú életének ugyanis van egy semmi máshoz nem hasonlítható zamata, minősége, amely nagy értéket tud jelenteni az Úr útján, nagy kihívásokban tud állhatatosan megállni, és friss szellemi erővel, szívóssággal, ereje megfeszítésével évszázados falakat tud a helyükből elmozdítani, új reménységet tud önteni a harcokban már néha megfáradt, esetleg sérülésektől, zúzódásoktól, törésektől szenvedő idősebb generációkba – igaz, az ifjak is elfáradnak Ésaiás próféta szerint (40:30), de hamar fel tudnak éledni, új erőre tudnak kapni és maguk után tudnak vonni jó ügyek érdekében akár ezreket, százezreket – ezért nem szabad a fiataloknak megengedniük, hogy a sátán éppen ettől a lehetőségtől fossza meg őket azzal, hogy testestől-lelkestől beszennyezi őket, ellopja erkölcsi erejüket, életkedvüket, elhomályosítja jövőképüket, s az élvezetek ostoba, orruknál fogva vezetett rabjaivá teszi őket, s egyúttal harcképtelenné is mindazokra a nagyszerű és nemes feladatokra, amelyeket jó lelkiismerettel elvégezhetnének Isten dicsőségére. (folytatjuk)