Úton hazafelé

Ha az ember nincs Istennel harmonikus kapcsolatban, nem is él teljesen. Nincs benne igazi élet, nem a saját pályáján fut, nem valódi, saját életét, sorsát éli. Nemcsak örök élete és üdvössége nincs, hanem már itt a Földön sem él igazából. Nem képes tartós boldogságra, megelégedettségre, nyugalomra, örömre és kiteljesedésre, és árt az embertársainak. Istennel való harmonikus kapcsolat pedig nem lehetséges megtérés nélkül. Az Isten és ember közötti jó közösség létrehozásához az első, a legalapvetőbb és abszolút kulcsfontosságú lépés: az ember megtérése Istenhez.

Ez akkor is így van, ha valaki eddig Isten nélkül élt, de szeretne a Mindenhatóval személyes közösségbe kerülni; és akkor is a megtérés az első teendő, ha már meglévő, de diszharmonikussá vált kapcsolatát akarja megújítani Vele.

A teljes Szentírás, az Ó- és az Újszövetség egyaránt mindvégig ezt hirdeti. Már Mózes is újra meg újra megtérésre hívja föl Izrael népét; később Izrael prófétái is ezt hangsúlyozzák az Istennel való béke kulcsaként minden nemzedéknek. A megtérés középponti üzenete kitartóan végigvonul az Ószövetség egészén Ezsdrásig, Nehémiásig és Malakiás prófétáig – majd pedig az Újszövetség is ugyanitt veszi fel az elejtett fonalat. Keresztelő János egész üzenetének a megtérés áll a középpontjában, utána pedig Jézus is az ő szavaival kezdi hirdetni Isten országát: „Letelt a kijelölt idő, közel van már az Isten királysága; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1:15) Jézus Földről való távozása után Péter apostol is már első prédikációjában ezt feleli azoknak, akik azt kérdezik tőle, hogy mit tegyenek: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnök bocsánatára; és veszitek a Szent Szellem ajándékát.” (Csel 2:38) Pál is ezt helyezi a középpontba nem zsidó hallgatósága előtt elmondott beszédeiben: „E tudatlanságnak idejét elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek…” (Csel 17:30) De a Biblia utolsó könyve, a János apostol által írt Jelenések könyve is megtérésre szólítja fel címzettjeit, a kis-ázsiai gyülekezeteket – valamint az egész emberiséget.

Sokan a megtérés szót hallva azonnal arra gondolnak, hogy valami

...holott a megtérés azt jelenti, hogy az ember szabad, egészséges és normális felnőttként rendezi a kapcsolatát Istennel

A megtérés nem vallásos szakkifejezés

A megtérés Károli korában még a magyarban is hétköznapi, a mindennapi életben használt szó volt, egyszerűen visszatérést, visszafordulást, visszamenést jelentett. Sajnos mára, mivel elvesztette hétköznapi jelentését, régies hangzású vallási szakkifejezéssé vált, és ez már eleve elidegeníti a ma emberét eredeti tartalmának megértésétől és megvalósításától. Sokan ezt a szót hallva azonnal arra asszociálnak, hogy valami „szektába” való beépítési kísérlet áldozatai lettek, valami vallásos közösség sajátos játékszabályainak elfogadásáról, vagy aszketikus, szerzetesi, életellenes önmegtartóztatásról van szó, amely egyúttal végleges távozást jelent a normális emberek világából. Holott nagyon nem erről van szó. A megtérés azt jelenti, hogy az ember szabad, egészséges és normális felnőttként, tudatosan és őszintén, teljes mértékben rendezi a kapcsolatát az élő Istennel, és életét gyakorlati értelemben is úgy változtatja meg, hogy ezáltal valóban harmonikussá váljon Istennel való viszonya.

A megtérést jelentő ószövetségi héber szó (tesúvá) is teljesen hétköznapi szó volt, a régi magyarhoz hasonlóan ez is egyszerűen visszatérést, visszafordulást, megfordulást, visszamenést jelent. „Sámuel pedig… évente elment, és bejárta Béthelt, Gilgált és Mispát… azután visszatért Rámába, mert ott volt a háza…” (1Sám 7:16–17) Ebben a mondatban is ugyanaz a szó szerepel, mint amelyikkel a próféták szellemi értelemben vett visszatérésre hívták Izrael fiait. Ez nagyon plasztikusan kifejezi, hogy a megtérés mindössze azt jelenti, hogy valaki megfordul és visszatér, visszamegy Istenhez („mert ott van a háza”). Egészen egyszerű dologról van tehát szó.

Minden ember életének abszolút középpontjában Istennek kellene állnia, mégpedig nemcsak a szavak szintjén, hanem valóságosan. Isten az életünk legfőbb célja és értelme, mindent Őérte kell tennünk, Őérte kell élnünk, állandóan feléje kell tartanunk, hiszen Ő a szeretet, Ő a boldogság, az élet, az igazság és minden jó dolog forrása. Persze már ezt a kiindulópontot sem értheti meg igazán az, akinek a szívét még sohasem érintette meg valóságosan a Szent Szellem Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának az üzenetével, mert Isten ezt a hívást teljes mélységében kizárólag a kereszt üzenete által tudja megszólaltatni az ember bensőjében. Ezért a legtöbb ember már azt sem érti, miért is kellene neki egyáltalán harmonikus vagy bármilyen személyes kapcsolatban élnie Istennel, jobban érzi magát távol Tőle, még ha esetleg el is hiszi, hogy létezik. Ádám bűne óta az emberiség szívének érzéketlenségében, eltompultságában, saját „virtuális” világába belekábulva bujkál a vele személyes kapcsolatot kereső, szerető Isten elől a „kert fái között”, meztelensége miatt szégyenkezve és félve Tőle. Ezt a közömbösséget, sőt Istentől való menekülést semmi más nem tudja áttörni, csak Jézus áldozatának, vérének, a keresztről való beszédnek, az evangéliumnak, a feltámadásnak, a kegyelemnek az ereje.

De ha meghallottuk és megértettük már a szívünkben, hogy miről is van szó valójában, akkor is döntés előtt állunk még: vajon engedelmeskedünk-e a hívásnak, visszahelyezzük-e Istent életünk középpontjába, átalakítjuk-e életvezetésünket, szokásainkat, értékrendünket, céljainkat, és elszakadunk-e a bűnöktől úgy, hogy életünk valóságosan Istenért való élet legyen?

Félreértések Isten kegyelme körül

A mai euro-amerikai, névlegesen keresztény civilizációban rengeteg embernek van tudomása arról, hogy Isten Jézus Krisztusban a bűnbocsánat kegyelmével ajándékozta meg a világot. A legtöbben ebben a kultúrkörben hallottak már arról, hogy Jézus a bűnök bocsánatáért halt meg, és ontotta ki a vérét, és sokan, akik magukat kereszténynek mondják, vagy úgymond hisznek Jézusban, ezt magukra is veszik, nyugodtabb lelkiismerettel élve életüket, bízva abban, hogy Isten úgyis szereti, és majd a mennybe fogadja be őket. Az elvilágiasult kereszténység tömegei nem is tételezik fel, hogy az elkárhozás egyáltalán lehetséges alternatíva lenne számukra.

Biblia - A kegyelem és a megtérés viszonya

Ez alkalommal voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki [Jézusnak] azokról a galileaiakról, akiknek vérét Pilátus összekeverte áldozatuk vérével. Erre válaszul azt mondta nekik:

– Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak az összes többi galileainál, mivel ez történt velük? Dehogy – hanem azt mondom nektek: ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképp el fogtok veszni! Vagy talán azt hiszitek, hogy az a tizennyolc, akikre rádőlt a torony Siloámban, és agyonütötte őket, többel volt adós, mint az öszszes többi ember, aki Jeruzsálemben lakik? Dehogy – hanem azt mondom nektek: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy el fogtok veszni!

És elmondta ezt a példázatot:

– Volt valakinek egy fügefája, amit a szőlőjébe ültetett, s kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta erre a vincellérnek: „Nézd, három év óta járok ki gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, és nem találok! Vágjad ki, minek foglalja a földet?!” De az így válaszolt neki: „Uram, hagyd meg még ebben az évben, amíg felásom körülötte a talajt és megtrágyázom, hátha jövőre termést hoz – és ha akkor sem terem, majd kivágod.” (Lk 13:1–9)

…ahol elszaporodott a bűn, ott a kegyelem még bőségesebben kiáradt… Mit is akarunk mondani tehát? Maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem bőségesen kiáradjon? Isten őrizz! Akik meghaltunk a bűn számára, hogyan élhetnénk tovább benne?! Vagy talán nem tudjátok, hogy ahányan csak alámerítkeztünk Jézus Krisztusba, az ő halálába merítkeztünk alá? Eltemettek tehát vele együtt az alámerítkezés által a halálba, hogy éppúgy, ahogy Krisztus feltámasztatott a halottak közül az Atya dicsősége által, mi is megújult életet éljünk… Mert nem fog uralkodni rajtatok a bűn: hiszen nem a Törvény, hanem a kegyelem hatalma alatt álltok. Hogy is van tehát? Kövessünk el bűnöket, mivel nem a Törvény, hanem a kegyelem hatalma alatt állunk? Isten őrizz! (Róm 5:20–6:15)

…akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra fordítják [kicsapongássá változtatják át], s a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják. És emlékeztetni akarlak titeket, akik mindezt amúgy is tudjátok, hogy noha az Úr egyszer kiszabadította a népet Egyiptom földjéről, másodszorra azonban azokat, akik nem hittek, elpusztította; azokat az angyalokat pedig, akik nem őrizték meg saját uralmi pozíciójukat, sőt, elhagyták rendelt lakóhelyüket, ama nagy nap ítéletére örökkévaló kötelékek között és sötétségben tartja fogva. (Júd 4–6)

Tizenegyesrúgások előtt hirtelem azok is nagy hívőkké válnak, akiket a hétköznapjaikban vajmi kevéssé érdekelnek Isten dolgai. Ezért halt meg a Messiás?

Ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a felfogást, azt – az emberekben többnyire szinte öntudatlanul élő – gondolatot találjuk mögötte, amely valahogy így fogalmazható meg: „Nagyszerű, hogy Isten elküldte a Fiát, Jézus Krisztust, hogy meghaljon a bűneimért, és vérével bűnbocsánatot szerezzen számomra. Így sokkal nyugodtabb lelkiismerettel élhetek, hiszen ha el is követek valami bűnt, úgyis megbocsátja Isten, és végül egészen biztosan a mennybe kerülök majd.” Olyan emberek is sokan gondolkoznak így, akik többszörösen elváltak, vagy házasságot törtek; akiknek szeretőik vannak, vagy abortuszt követtek el; alkoholisták, drogosok, antiszemita keresztények; másokat anyagilag megkárosítók, hazudozók; vagy olyanok, akik a bálványimádás, okkultizmus különböző keresztény vagy épp nem is keresztény színezetű fajtáit gyakorolják. Olyanok is, akiket igazából semmi más nem érdekel, csak ez a világ; vagy akik idegen, pogány vallások istenségeit éppúgy tisztelik, mint a Szentírás Istenét.

Jézus-tetoválás. Elvilágiasult keresztény

Mi ezzel a probléma? Az, hogy a kegyelemről alapvetően kétféleképpen lehet gondolkozni, de ezek közül csak az egyik helyes. Sokan úgy fogják fel, hogy Isten bűnbocsátó kegyelme arra adatik számukra, hogy nyugodtabban éljék ugyanazt az életet, amit a kegyelem és a bűnbocsánat nélkül csak erős lelkiismeret-furdalással tudnának élni. „Hiszen Isten és Jézus annyira jó! Csak nem fog a pokolba taszítani! Hiszen ő a bűnösök és a vámosok, prostituáltak barátja” – remélik. Szélsőséges esetet említve: a maffiózó kifújja pisztolya csövéből a füstöt, miután lelőtte az ellenséges banda tagját, majd megcsókolja hálából győzelméért a nyakában függő szűzanya-medált. A minden bajnokság után egy-két hétig kicsapongó, mindig más nőkkel látható sportoló pedig buzgón imádkozik a meccset eldöntő tizenegyesek alatt, s ha sikerül gólt rúgnia, többször egymás után keresztet vet – rajongótábora pedig még jobban tiszteli ezután, és esetleg követi is sajátos vallási felfogásait, melyek lényege talán az, hogy a sztárok magától értetődő módon mind üdvözülnek. De mi köze mindennek a kereszténységhez?

A pokol (Dante-illusztráció). A szekularizált kereszténység szerint üres lesz?

Sokkal többen vannak ma Európában és Amerikában, a „keresztény civilizációban”, akik ezt így értelmezik és fogják fel, mint az ellenkező vélemény képviselői, azok, akik a kegyelemről és a bűnbocsánatról úgy gondolkoznak, hogy az kifejezetten a bűnökből való megtérésre, az életmód bibliai irányba történő megváltoztatására adatott. Pedig „szelíd, szerető, halk szavú, mindenkinek megbocsátó Megváltónk”, Jézus, akiben a fenti nézet képviselői is szeretnének reménykedni, határozottan erre az utóbbi álláspontra helyezkedett, apostolaival együtt (lásd keretes szövegünket). Jézus példázata szerint, melyet a megtérés kérdése kapcsán mondott el, a bűnös ember ahhoz a fügefához hasonlít, amely nem terem gyümölcsöt. Isten, a gazdája, el akarja pusztítani, ám a vincellér, Jézus Krisztus, kér még bizonyos haladékot, mondván, hogy még egy évig mindent meg fog adni a fa számára (felássa, megtrágyázza), hogy gyümölcsözhessen, s ha úgy sem fog teremni, a tulajdonos kivághatja. A kegyelem tartalmazza ezt a „mindent”, az életünk „felásását” és „megtrágyázását”, valamint az időbeli haladékot az elmaradt jó cselekedetek pótlására és a rosszak elhagyására. Jézus Megváltása, a bűnbocsánat és mindaz az áldás, bölcsesség, erő, ismeret, békesség, amely a kegyelemből fakad, azért adatik számunkra, hogy ezek segítségével teljes szívünkből megtérjünk, nem pedig csak azért, hogy jobban érezzük magunkat, és nyugodtabb lelkiismerettel vétkezzünk tovább.

Hasonlóképp gyakran idézik világi és vallásos körökben azt a történetet, amelyben Jézus a házasságtörő asszonyt kimenti vádlói kezéből, és ő maga sem kárhoztatja bűnéért. Ez tökéletesen igaz. A történet utolsó mondatát azonban általában kevéssé hangsúlyozzák. Jézus ugyanis a halálos ítélettől megmenekülő, kegyelmet kapott asszonytól így köszön el: „Eredj el, és többé ne vétkezz!” (Jn 8:11)

Megtérés keresztényeknek

…szeretnék két alapvető elvet megtárgyalni. Olyan mélyreható dolgokról van szó, hogy ezek az egész Földet, sőt az egész világegyetemet alapjaiban rázzák meg. Ez a két dolog pedig a megtérés és Jézus Krisztus vére, melyek természetesen szorosan összefüggenek egymással.

A megtérés az első lépcső a kenet elnyeréséhez, teljesen függetlenül attól, hogy jelenleg milyen szinten állsz.

Már hallom is a tiltakozást: – De hát én megtértem, újjászülettem!

A tény, hogy újjászülettél, örömmel tölt el, erre csak azt tudom mondani: – Halleluja! – Arra a gondolatra viszont, hogy ezért a megtérés a múlté, és már nem érint téged, azt kell hogy mondjam: – Távol legyen!…

Ami pedig a megtérést illeti, amely az első lépés a Szent Szellem kenete felé, annak életed minden bűnös cselekedetében meg kell jelennie, beleértve olyan apró dolgokat is, mint hogy nem imádkoztál, nem olvastad az Igét, nem figyeltél az Úrra, kihagytad Jézust a beszélgetésedből. Ezeknek a bűnöknek bármelyike azt mutatja, hogy üres vagy, halott vagy, de legalábbis abban az irányban haladsz… Mindennap venned kell a Szent Szellemet, hogy a megtérésben legyőzd a testet. Mert ez mindennapos harcot jelent.

(Benny Hinn: A kenet)

Épp úgy, ahogy a különféle sportágaknak különböző szabályai vannak, a különböző imatípusok szabályai is különböznek egymástól. Ha egy keresztény azt akarja, hogy Isten használja őt, elsősorban két imatípusra kell nagy hangsúlyt tennie. Az első az odaszánás imája. Ennek mintáját Jézus adta meg a Gecsemáné kertben. Imájában odaszánta akaratát, hogy az Atya akaratát cselekedje.

A második imatípus a megtérés imája, amely által a szívünket mindig tisztán tartjuk Isten előtt. Persze ezt nem valami bűnközpontúság, hanem Jézus iránt érzett szeretetünk alapján kell tennünk. Azért, mert sehogyan, semmiképpen, semmi módon nem akarjuk megbántani Őt.

Ez a két imafajta nagyon sok keresztény életéből hiányzik. Ha valaki kenetet szeretne, tudnia kell, hogy Isten az odaszánt, alávetett, megtérésre nyitott szíveket használja.

(Rodney Howard-Browne: Isten érintése)

Az Istentől az emberiségnek Jézus Krisztusban felajánlott kegyelem, bűnbocsánat és az – eddig mintegy 1969 éve tartó – kegyelmi időszak (Pál több ízben Isten fegyverszünetének, haladékának nevezi) célja tehát nem(csak) az, hogy kellemesebben érezzük magunkat, és a bűntudat alól felszabadulva még kreatívabban vehessünk részt sikeres civilizációnk továbbépítésében, hanem az, hogy megtérjünk a bűneinkből. A talentumokról szóló példázatból (Mt 25:14–30) kiderül, hogy a kapott kegyelem felhasználásával Isten el fog számoltatni bennünket, mivel azt Ő – úgymond – „befektetésnek” szánta. „Íme, eljövök hamar, és nálam van a bér, hogy kinek-kinek kiadjam aszerint, amilyen a munkája.” (Jel 22:12)

180 fokos fordulat

Aki még sohasem hozta meg az Istenhez való megtérés döntését, az pontosan az ellenkező irányba halad életútján, mint amerre mennie kellene, ezért használja a Biblia a visszafordulás szót. Az ilyen embernek Isten pontosan a háta mögött van, útiránya pedig egyre távolabb vezet Tőle. Élete során egyre több erkölcsi ideálját adja fel, egyre több bűnt követ el, egyre nagyobb céltévesztésben él, József Attila hasonlatával szólva, úgy szaporodik a halál a szívében, mint fogában az idegen anyag. A fény háta mögött van, előtte a sötétség, árnyéka pedig, ahogyan távolodik a világosságtól, egyre hosszabb. Ezért a visszafordulásnak teljesnek kell lennie: 180 fokos fordulattal Istent kell élete „célkeresztjének” abszolút középpontjába állítania, mégpedig egész életére nézve, és elindulni visszafelé. Ez az a megtérés, amellyel a valódi keresztény élet elkezdődik; és az ilyen döntés nélkül nem beszélhetünk igazi kereszténységről, ha a Biblia értékrendjéhez kívánjuk tartani magunkat.

Szmürna

Filadelfia

Laodikeia

Efeszosz

Thüateira

Pergamon

Szárdeisz<br>A hét ázsiai gyülekezet - Ötnek megtérésre volt szüksége

De ha ezt már megtette valaki, és így él, akkor is szüksége van újabb és újabb korrekciókra. Ezért olvasható a Jelenések könyvének 2–3. fejezetében, hogy a hét kis-ázsiai gyülekezet közül Jézus ötöt újra megtérésre szólít fel. Hiszen a keresztény élet során, még ha az hiteles döntéssel kezdődött is el, a világgal érintkezve, a hétköznapokban forgolódva, vagy korlátozott ismereteink miatt az út során kisebb-nagyobb „szögben” újra eltérhetünk az eredeti céltól. Amikor ezt fölismerjük, újra meg kell hoznunk a megfelelő döntéseket. Ha a kereszténnyé válás esetében 180 fokos fordulatot kellett tennünk, ilyenkor kinek-kinek 10-20, súlyosabb esetben 90, legsúlyosabb esetben 179,99 fokos szögben kell ismét visszafordulnia Isten felé, hogy ismét ő legyen az abszolút, mindent átható cél még a hétköznapjaiban is. A megtérés mindig konkrétan meghozott, akarati döntést jelent, nem csak a bűnbánat érzését. Számos teológus kiemeli, hogy Máté Júdásról is azt írja (27:3): megbánta tettét (metamelomai) – de mégis elment és felakasztotta magát, mert nem tért meg (metanoeó). Nem szabad tehát összetéveszteni a bűn miatti bánkódást a megtéréssel: mert bár a bűnbánatra szükség van ahhoz, hogy valaki elinduljon a megoldás keresése felé, maga a megtérés azt jelenti, hogy ez a bűnbánat stabilan, hosszú távra (örökre) hozott, tudatosan átgondolt (metanoia = átgondolás) döntéshez vezet, amely a cselekedetek, életvezetés valós megváltozását tűzi ki célul, és arra el is kötelezi magát.

A fény a háta mögött van, előtte a sötétség, árnyéka pedig, ahonnan távolodik a világosságtól, egyre hosszabb

Erre a megtérést és annak keresztségét hirdető Keresztelő János is felhívta a figyelmet: „Viperák ivadékai! Ki figyelmeztetett benneteket, hogy a közelgő harag elől megmeneküljetek?! Teremjetek hát a megtéréshez méltó gyümölcsöt, és ne áltassátok magatokat azzal, hogy azt mondogatjátok magatokban: »A mi ősatyánk Ábrahám!« Mert azt mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is képes gyermekeket támasztani Ábrahámnak! A fejsze pedig már a fák gyökerére van téve: így hát minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek!” (Mt 3:7–10) János Szent Szellemtől érezhetően átfűtött igehirdetése nyomán az emberek végre megértették, miről is van szó, tudniillik, hogy nem elég sem érzelgősködniük, sem vallásoskodniuk, sem pedig – zsidók lévén – Ábrahám érdemeire hivatkozniuk, hanem a próféta életmódjuk, cselekedeteik valóságos megváltoztatását igényli tőlük, és ekkor megkérdezték: „Mit tegyünk hát?” (Lk 3:10) És ez az a pont, ahol a megtérés elkezdődhet, ez után János már konkrét erkölcsi tanácsokkal látta el őket.

Modern tékozló fiúk -

Mit tegyünk hát?

A következő nagy kérdés, hogy az Istenhez való megtérésnek mi a konkrét tartalma, milyen tettekben kell annak megnyilvánulnia. Mihez kell megtérnünk, minek alapján kell korrigálnunk magunkat? Sokan vannak ugyanis, akik ezen a ponton követnek el olyan hibát, amely akár végzetes is lehet. Őszintén odaszánják életüket Isten keresésére, majd a közelben fellelhető legvallásosabb embertől – kitől mástól? – megkérdezik, mit is kell ehhez tenniük, és végül, mondjuk, Lourdes-ban vagy Medjugorjéban kötnek ki ember alkotta szobrok előtt buzgón hajbókoló zarándokokként. Sorsuk tönkremegy, bensőjük is egyre meghasonlottabbá válik, és utána marad – ha ugyan legalább az megmarad – a nagy kérdés: miért lett ez a következménye őszinte istenkeresésüknek?

Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen tettekben fejeződik ki szívbeli megtérésünk. Ezeknek a tetteknek ugyanis valóban összhangban kell lenniük Isten akaratával, hiszen a megtérés döntése pontosan erre irányul. Isten nem híve a szándéketikának. Vagyis nem elegendő a puszta jó szándék, a megvalósításnak is bele kell illeszkednie Isten tervébe: Nádáb és Abihu jó szándékkal, de nem Isten akaratának megfelelően tisztelték Istent, és emiatt meghaltak, mivel az Úr haragja felgerjedt ellenük (3Móz 10). De honnan tudhatom meg, hogy mi Isten tökéletes akarata?

Az emberek általában főként négy forrásból igyekeznek ezt megismerni, ha őszinte kutatásba fognak. Attól is függ ez, hogy előtte milyen – egészen vagy csak részben rossz – képük volt Isten szolgálatáról. Ez a négy forrás: a saját lelkiismeretük; a vallási hagyomány, amelyhez közük volt; a Biblia; és a Szentlélek.

Megtérés és vallási hagyomány

Ebben a legfontosabb azt kiemelnünk, hogy a vallási hagyománynak, tradíciónak nem szabad szerepet játszania a megtérést követő útkeresésben. Bár ezzel részletesen itt nincs helyünk foglalkozni, mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy az emberek által kitalált elemeket tartalmazó tradíció teljesen tévútra viheti még az őszinte szívvel megtérőket is, amint erre Jézus – Ézsaiás prófétát idézve – nagyon világosan és nyomatékosan figyelmeztette hallgatóit, mivel a vallási hagyományok érvénytelenné tehetik – a görög szöveg alapján: megsemmisíthetik – Isten Igéjét az ember életében (lásd a keretes részt).

Talmud

Jézus szavaiból egyértelműen kiderül, hogy ez nemcsak a judaizmus akkori tradícióira vonatkozik, hanem mindenfajta vallási tradícióra, hiszen az Istenhez való megtérés sohasem épülhet bizonytalan igazságtartalmú emberi véleményekre, hanem csak Isten szavára, kinyilatkoztatott Igéjére. A hagyomány sohasem rendelhető Isten írott Igéje fölé, hanem annak alárendelten kell kezelni – a hagyomány ugyanis emberi eredetű, s így vegyesen értékelhető, míg az írott Ige abszolút, és teljes egészében Istentől származik. Minden hagyományt az Ige fényében kell megvizsgálni, és bátran el lehet vetni azt, ami azzal nincs összhangban, vagy megakadályozza azt, hogy mi összhangba kerülhessünk a Szentírással. Ez a kérdés korunkban éppoly aktuális, mint Jézus korában volt: a kereszténységben is kialakult ugyanis egy olyan szemlélet, elsősorban a katolikus egyházakban, amely szerint a „szent hagyomány” egyenrangú az írott Igével, sőt fölé helyezhető annak. Ez azonban – Jézus tanítása alapján – nem más, mint keresztény farizeizmus.

Valódi hitet a tradíció nem képes létrehozni

Az Ige ugyanis nem a hagyományból lett, és nem is a hagyomány „hordozza”, amint azt némelyek abból kiindulva állítják, hogy embereken keresztül és a történelmi időben adatott. Bár az írott Ige valóban az idő és a tér, a történelem és az anyagi valóság, hús-vér emberek dimenziójában íratott le, „testesült meg” könyvek alakjában, mégis teljes mértékben örökkévaló. Nem a történelem „termelte ki”, nem a hagyományból „szűrődött” vagy „tisztult” le, ahogyan azt a természetes szinten élő ember szereti látni, hanem teljes egészében az örökkévalóságból, az idő és tér feletti, isteni, mennyei valóságból származik, mégpedig olyan csodálatos, különleges úton-módon, hogy tartalma csöppet sem torzult el ezáltal, nem szennyeződött be, és „nem kötött kompromisszumot” az emberi, földi világgal, az nem befolyásolta semmilyen tekintetben (erről lásd keretes szövegünket) – legfeljebb annyiban, amennyiben Isten ezt a világot akarta megszólítani, s így Ő maga választott számunkra érthető, hozzánk közel álló formákat, emberi nyelvet. Isten üzenete semmilyen tekintetben nem torzult el a Bibliában: pontosan azt akarta mondani, amit mondott, amit a szöveg kijelent – nincs mit keresnünk „mögötte”. A hagyomány csak látszólag „adja tovább”, „hordozza” a Kinyilatkoztatást, a Bibliát – ahogyan ezt főként a katolikusok hangsúlyozzák. Valójában az utóbbi akkor is betörne természetfeletti módon világunkba, ha a hagyomány teljesen megtagadná és elvetné.

Marilyn Hickey - Az élő hitet a Szent Szellem által hirdetett ige hozza létre

Személyes, valódi, élő istenhitet a hagyomány nem képes létrehozni. A hit Isten szuverén, természetfeletti érintése nyomán jön létre az emberekben az írott Igén alapuló, és nem a hagyomány, hanem a Szent Szellem természetfeletti befolyása alatt történő igehirdetés által. Az egyházi hagyománynak semmiféle valódi, isteni megelevenítő ereje nincsen, még akkor sem, ha a hagyomány egyes elemei összhangban is állnak az Igével – mert ez természetesen előfordulhat. Ám még ez utóbbi esetben sem válhat a tradíció e részlete egyenrangúvá az írott Igével. A keresztény életvezetésben mind egyéni, mind közösségi szinten egyedül Isten írott Igéje és a Szent Szellem játszhat szerepet, illetve kettejük kölcsönhatása az élő igehirdetésben. Mindezek miatt ahhoz, hogy hiteles keresztény életet éljünk, le kell szögeznünk: a hagyomány egészét és minden részletét teljes mértékben alá kell rendelnünk Isten írott Igéjének és a Szent Szellemnek, s ezeknek jogukban áll a hagyományt megítélni, megváltoztatni, felülbírálni, sőt akár elvetni is. Sőt: hagyományra voltaképp egyáltalán nincs szükség a helyes keresztény életvezetéshez: elég a Biblia és a Szellem.

Qumráni tekercs. Egyetlen i betű vagy egyetlen írásjel sem tűnt el

A megtérés tartalma: Isten Igéjének megtartása

Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! És ez igék, amelyeket e mai napon parancsolok neked, legyenek a te szívedben! És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz! És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között! És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire és a te kapuidra! (5Móz 6:5–9)

Mindenki tehát, aki hallja e szavaimat, és meg is cselekszi őket, hasonló lesz ahhoz az értelmes emberhez, aki házát sziklára építette. Eleredt az eső, kiáradtak a folyók, fújtak a szelek, és ostromolták azt a házat, de nem dőlt össze, mert sziklára volt alapozva. Viszont mindenki, aki hallja e szavaimat, de nem cselekszi meg őket, hasonló lesz ahhoz az ostoba emberhez, aki homokra építette házát. Eleredt az eső, kiáradtak a folyók, fújtak a szelek, és ostromolták azt a házat, s az összedőlt, és hatalmas kár keletkezett benne. (Mt 7:24–27)

Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok… Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem… Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet… Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédemet… Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én is megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. (Jn 14:15–24, 15:10)

És arról tudjuk meg, hogy megismertük őt, ha az ő parancsolatait megtartjuk. Aki ezt mondja: „Ismerem őt”, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete… Mert ez az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek. (1Jn 2:3–5, 5:3)

 

Az Istenhez való visszatérés hiteles tartalmát tehát konkrétan, gyakorlati értelemben az Isten Igéjéhez, a Szentíráshoz való visszatérés jelenti. Mózes Törvénye is közvetlenül összekapcsolja a legnagyobb parancsot, Isten szeretetének parancsát az Ige megtartásával, Jézus pedig az Újszövetségben ugyanezt ismétli meg (lásd a keretes szöveget).

A megtérés akadályai

Miért is gondolkozik mégis az ember – talán a kedves Olvasó is most, ha megtérésre van szüksége –, és próbálja halogatni sokszor a döntést? Ennek az oka igen egyszerű: mert amíg a szív nem Istené, addig valójában jobban szeretjük azokat a dolgokat, cselekedeteket, amiket el kellene hagynunk, mint Istent. Pál felhívja a figyelmet, hogy az utolsó napokban az úgymond hívő, vallásos emberek egy része is jobban fogja szeretni a gyönyört, mint Istent (2Tim 3:1–5).

A megtérés imája -

Vizsgáljuk meg, hogy miért élünk valójában: legfőbb célunk az, hogy jól érezzük magunkat; vagy pedig – ha nem is vagyunk aszkéták vagy önkínzók – ennél is fontosabb-e számunkra Isten? A mai ember legelsősorban is egyszerűen jól akarja magát érezni, a legtöbb úgymond keresztény is, erről szól az élete, és erre a mostani euro-amerikai világ már csak technikai okokból is sokkal több igazán működőképes lehetőséget kínál, mint valaha is a történelemben (szex, jólét, technika, drogok, multiplex mozi, számítógépes játékok, internet, autók, buli, love parade stb.). Kit érdekel ezek után Isten, igazság vagy megtérés?

A mai ember legelsősorban is egyszerűen jól akarja magát érezni, a legtöbb úgymond

Hóseás próféta kiemeli, hogy „paráznaság, bor és must elveszi a szívet [lév]… Nem engedik őket az ő cselekedeteik megtérni az ő Istenükhöz, mert paráznaság szelleme [rúach zenúním] van bennük, és nem ismerik az Urat!” (Hós 5:4) Az ilyen befolyás alatt álló ember számára a megtérés vagy Isten távoli, lényegtelen, homályos, felesleges, érthetetlen, vagy akár ellenszenves, lenézendő dolog.

Szabadon, belülről, teljes szívből

Nem elegendő pusztán a lelkiismeret alapján történő megtérés sem, hiszen lelkiismeretünk nem mindent érzékel már bűnként, amit Isten annak mond. A legtöbb európai nem érzékeli bűnnek a vér megevését, sokan a bálványimádást sem; egyre kevesebben a házasságtörést, paráznaságot vagy akár a homoszexualitást. A lelkiismeret elfojtható, eltorzítható, és a különböző pogány kultúrák, amelyekben élünk, elnyomják benne Isten örökérvényű törvényét. János apostol a bűnt így definiálja: „Aki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi; a bűn pedig a törvénytelenség.” (1Jn 3:4) Eszerint a bűn több, mint amit „modern” lelkiismeretünk jelez: a bűn Isten Törvényének az áthágása, függetlenül attól, hogy ezt valaki érzelmileg átéli-e vagy sem. Ezért a lelkiismeretnek fontos szerepe van ugyan a megtérésben, de nem csak a saját lelkiismeretünkhöz kell visszatérnünk; illetve, pontosabban, a teljes megtéréshez a lelkiismeretnek magáévá kell tennie Isten törvényét. Ebben különbözik az Istenhez való megtérés az emberek időnkénti, megjavulásukra irányuló lelkiismereti döntéseitől, amelyekhez Istenre nincs is szükség (igaz, az ilyen döntések nem is képesek elérni céljukat).

Tudatosítani kell, hogy végül is úgysincs más lehetőségük, mint a megtérés, ha üdvözülni akarunk

Nem a haldoklóknak kell megtérniük, hanem az élőknek, mégpedig a lehető leghamarabb

Van viszont még egy tényező, amelynek – akinek – a Szentírás mellett a legnagyobb iránymutató szerepe van a megtérésben, ez pedig a Szent Szellem. Sőt, a Bibliához való visszatérés nem is lehet teljes, mi több, akár félre is csúszhat a rossz értelemben vett fundamentalizmus irányába a Szent Szellem nélkül. Pál apostol leszögezi, hogy az Új Szövetség nem a betű, hanem a Szellem szolgálata (2Kor 3:3–9, lásd később), a Rómaiakhoz írt levélben pedig így szól: „Mert akiket Isten Szelleme vezet, azok az Isten fiai.” (Róm 8:14)

Nagyon fontos, hogy a megtérés szabad lelkiismerettel, saját meggyőződésből történjen. Jézus is említi egyik megtérésre felhívó példázatában, hogy ez a lépés hasonlít ahhoz, amikor egy ember tornyot akar építeni, ezért először leül, hogy előre kiszámolja a költségeket, nehogy aztán ne tudja befejezni, és gúny tárgyává legyen (lásd a keretes szöveget). Természetesen ez a megfontolás (metanoia) nem tarthat örökké; mint ahogy sokan arra hivatkoznak, hogy a megtérésre még jobban fel kell készülniük, jobban át kell gondolniuk: ami valójában sokszor csak a döntés további – végtelen – elhalogatását szolgálja. Tudatosítanunk kell, hogy végül is úgysincs más lehetőségünk, mint a megtérés, feltéve, hogy Istennel közösségbe akarunk kerülni, és boldogan szeretnénk élni, valamint bejutni az örök életre – az örök kárhozat helyett. Ezért a „toronyépítés költségvetésének kiszámolása” nem azt jelenti, hogy lenne más lehetőségünk is, hanem azért van erre szükség, hogy döntésünk tudatos és maradandó lehessen.

Szabad lelkiismeretből kell megtérni, lelki kényszertől mentesen

Azt is fel kell ismernünk, hogy Isten nem becsapható vagy ostoba: látja annak a szándéknak az erkölcstelenségét is, amely úgy kalkulál, hogy „majd életem végén megtérek, és akkor üdvözülök”, addig pedig ragaszkodik a bűnhöz. Nyilvánvaló, hogy aki így gondolkodik, az vagy maga nagyon ostoba, vagy pedig Istent akarja becsapni, hiszen Isten célja a megtéréssel elsősorban éppen a földi élet, az emberi világ minőségének javítása – s ennek végső jutalma az örök élet –, ezért nem a haldoklóknak kell megtérniük, hanem az élőknek, mégpedig a lehető leghamarabb.

Visszatérve arra, hogy a megtérésnek szabad lelkiismeretből kell történnie, fontos kiemelni, hogy éppen ezért nem célravezető külső pszichikai kényszer alá helyezni az embereket. Ennek pontosabb megértése érdekében vegyünk egy természetes példát. A pszichológusok a gyermek és a felnőtt közötti alapvető különbséget többek között abban állapítják meg, hogy erkölcsi szempontból a gyermek úgynevezett „külső kontroll” alatt, míg az egészséges felnőtt „belső kontroll” alatt él. A külső kontroll azt jelenti, hogy a gyermek azért nem tesz rosszat, mert fél a büntetéstől, és nem belső, saját, szabad meggyőződés vezérli tetteiben, azaz erkölcsileg kívülről irányított személy. Ez a gyermekkorban még egészséges, normális jelenség. Ezzel szemben az egészséges felnőtt belső meggyőződésből hozza meg erkölcsi döntéseit, szabadon. Ha nem így teszi, hanem külső szellemi, lelki vagy fizikai kényszer alatt dönt, akkor jó cselekedetei nem is értékelhetők igazán pozitívan, hiszen nem egészen ő döntött, nem „szívből” tette, amit tett. Ezen az sem változtat, ha az említett külső pszichikai kényszer vallási jellegű.

A pszichológia további figyelemreméltó észrevétele, hogy a neurotikus jellegű lelki betegségek lényege éppen az, hogy az ilyen felnőtt nem belső, hanem külső kontroll alatt él. (Ez ugyanis csak részben függ a körülményektől, sokkal inkább az illető belső hozzáállásától, bátorságától, szabadságszeretetétől – mi magunk döntjük el, hogy vállaljuk-e a felnőtt, felelős, szabad döntés súlyát. Egy szabadságszerető, egészséges embert semmilyen körülmény nem tud arra rávenni, hogy saját, belső döntéseként fogadjon el egy kívülről rákényszerített szándékot.) A külső kontroll alatt élő ember nem nőtt fel teljesen, erkölcsileg gyermek maradt, és ez – mivel ugyanakkor a felnőttek világában él – kezelhetetlen helyzetet teremt, ezért betegszik meg lelkileg. A neurotikusok jelentős része ezért hajlamos könnyen elfogadni a külső kontrollt (pontosabban belemenekül abba), míg az egészséges, érett felnőttek ellenállással reagálnak arra, ha így akarják őket döntések meghozatalára kényszeríteni.

De miért is beszélünk erről? Azért, mert ha a keresztény igehirdetők pszichikai ráhatással próbálják rávenni az embereket a megtérésre, akkor újra abban a vallási világban már jól ismert, régi tapasztalatban lesz részük, hogy a gyülekezetek megtelnek neurózisra hajlamos vagy ilyen lelki problémákkal küszködő emberekkel (részben mert ilyenek „térnek meg”, részben meg mert az egészségesek is ilyenekké válnak), míg az egészséges lelkűek elmenekülnek, mivel nem állhatják a „külső kontroll” érvényesítését. Ezt a helyzetet aztán még meg is lehet ideologizálni vallásilag („boldogok a lelki szegények” stb.), holott valójában nagyon távol áll Isten akaratától. Ez a jelenség az alapvető oka a hívők – számos kisebb-nagyobb egyházban, vallási csoportban tapasztalható – sajátos infantilizálódásának és neurotizálódásának. Pedig ez nem eredendő hibája a kereszténységnek, hanem annak rossz értelmezéséből és a rossz igehirdetésekből fakad.

De egy rossz értelemben fundamentalista szemszögből ellene vethető a fentieknek, hogy hát Isten végül is rajtunk kívül álló lény, s így a Neki való engedelmesség követelménye, a parancsolatok megtartása természetesen mindenkire „külső kontroll” érvényesítését. Ezt a helyzetet aztán még meg is lehet ideologizálni vallásilag („boldogok a lelki szegények” stb.), holott valójában nagyon távol áll Isten akaratától. Ez a jelenség az alapvető oka a hívők – számos kisebb-nagyobb egyházban, vallási csoportban tapasztalható – sajátos infantilizálódásának és neurotizálódásának. Pedig ez nem eredendő hibája a kereszténységnek, hanem annak rossz értelmezéséből és a rossz igehirdetésekből fakad.

De egy rossz értelemben fundamentalista szemszögből ellene vethető a fentieknek, hogy hát Isten végül is rajtunk kívül álló lény, s így a Neki való engedelmesség követelménye, a parancsolatok megtartása természetesen mindenkire „külső kontrollként” nehezedik, az igehirdetőnek pedig ezt kell érvényre juttatnia. Nos, éppen ez az elsőre meggyőzően hangzó, magától értetődő ellenérv az, ami teljesen elhibázott, és a fenti rossz felfogásnak az alapja. Az Új Szövetségnek ugyanis pontosan az a lényege – a Törvény korszakával szemben –, hogy Isten a Szent Szellem és a Krisztusról szóló helyes igehirdetés által az ember szívéhez, „belső kontrolljához” szól, úgy, hogy azt a hallgató nemcsak külső, hanem valóban belső felhívásként érzékeli. Mondhatni Isten Igéje a Szentlélek által saját legbensőbb lelkiismeretét szólítja meg és ébreszti fel, ezért a megtérés szükségességét nemcsak külső parancsként, hanem saját szívének hangjaként is hallja. Mégpedig nem valami mélyreható manipuláció miatt, hanem valóságosan, őszintén és az igazság alapján. Míg az ószövetségi Törvény korában – „amíg kiskorúak voltunk”, mondja Pál (Gal 4:1–5) – Isten Szava „külső kontrollként” hangzott az ember élete felett, s ezért nem is volt képes megigazulást (igazzá válást) eredményezni, addig a kereszténység lényege éppen az, hogy ugyanez a Szó (még ha kívülről hirdetik is) legbelül is megszólal az emberben a Szent Szellem segítsége által. Az ilyen igehirdetésben felnőtt ember szól felnőtt emberhez, szabad ember a szabad emberhez (ezt a szabadságot még Isten is tiszteletben tartja, mennyivel inkább mi), „férfi a férfihez”, úgymond „belső kontroll a belső kontrollhoz”, vagy az apostol szavaival „hitből hitbe” hirdettetik az Ige.

Pál arra is felhívja a figyelmet, hogy így prédikálni egyetlen ember sem képes önmagától: „…ti Krisztusnak a mi szolgálatunkból származó levele vagytok, amelyet nem tintával, hanem az élő Isten Szellemével, s nem kőtáblákra, hanem a szív hústábláira írtak föl. De ekkora bizalmunk csak Krisztuson keresztül lehet Isten iránt. Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből lennénk alkalmasak arra, hogy bármit is gondoljunk, nem, a mi alkalmasságunk Istentől származik, aki alkalmassá is tett bennünket arra, hogy az Új Szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Szellemé; mert a betű öl, a Szellem viszont életre kelt. De ha a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséggel járt, olyannyira, hogy Izrael fiai képtelenek voltak Mózes arcára tekinteni, arcának elmúló dicsősége miatt, hogyne járna még nagyobb dicsőséggel a Szellem szolgálata? Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább kiárad a megigazulás szolgálata dicsőségben!” (2Kor 3:3–9)

A megtérés közügy, amely minden embert foglalkoztatni fog

Nincs tehát tételes recept arra, hogyan lehet úgy hirdetni a megtérést, hogy az emberek szabad lelkiismeretből, felnőttek érettségével, belső meggyőződésből maradandó döntést hozzanak. Erre ugyanis egyetlen ember sem képes önmagától, hiszen kizárólag Isten ismeri az emberek szívének titkait, azaz csak Ő képes lényük legmélyén igazán megszólítani őket. Ezért az egyetlen megoldás, hogy a prédikátornak tudnia kell ezt, teljes mértékben a Szent Szellemtől kell függenie, és szabad felnőttként kell szabad felnőttekhez szólnia becsületesen, tisztán és erővel, ahogyan erre szintén Pál ad példát: „Mert mi nem vagyunk olyanok, mint oly sokan, akik nyerészkednek Isten Igéjével, hanem olyanok, mint akik őszintén, mi több, Istenből szólunk Isten színe előtt Krisztusban.” (2Kor 2:17) Így a gyülekezetek egészséges emberekkel telnek meg, és a neurotikusok is meggyógyulnak; a megtérés pedig egyházi-vallási-dogmatikus belügy helyett kézzelfogható, igazi, hétköznapi valóságot hordozó fogalommá válik egész – rettenetes állapotban lévő – társadalmunk előtt. A keresztényeknek úgy kell élniük és beszélniük, hogy az élő Istenhez való megtérés realitássá, országos kérdéssé, közüggyé válhasson, amely minden embert foglalkoztatni fog.