Téma
Vagy félsz, vagy hiszel
A New York és Washington elleni szeptember 11-ei terrortámadás óta a világ életérzését erőteljesen meghatározza a félelem. Különösen az Egyesült Államokban, ahol az elmúlt három hónapban a félelem miatt jelentősen megnőtt a depressziós emberek száma, és sokkal többen szednek altatót vagy nyugtatót, mint korábban. De a sorozatos terrorcselekmények hatására a világ többi részén is beférkőzött a félelem a mindennapi élet olyan területeire is, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a terroristák fenyegetéseivel. Jézus a félelemmel a bibliai hitet állítja szembe.
Ne félj, csak (és kizárólag!) higgy! (Mk 5:36) – mondta Jézus Jáirnak néhány perccel azelőtt, hogy feltámasztotta volna kislányát a halálból. Ezzel Jézus azt fejezte ki, hogy a csodához kizárólagos hitre van szükség, amelyben nincs helye egy szemernyi félelemnek sem. Vagyis az a hit, amelybe akár csak egy kicsi félelem is vegyül, tulajdonképpen nem is igazi hit.
Egy másik alkalommal pedig, amikor óriási vihar támadt a Galileai-tengeren, és a hajók már-már elsüllyedtek, Jézus lecsillapította a szelet, majd így szólt a rémülettől kővé dermedt tanítványoknak: „Miért vagytok ilyen gyávák? Még mindig nincs hitetek?” (Mk 4:40) Vagyis a tanítványok félelme láttán Jézus arra a következtetésre jutott, hogy nincsen hitük. Jézusnak ezekből a szavaiból világosan kiderül, hogy a félelem gyökere a hitetlenség, ezért a félelem és a hit teljesen ellentétes, összeférhetetlen, egymást kölcsönösen kizáró valóságok. Tovább erősíti ezt az a beszélgetés is, amely Jézus és egy apa között zajlott, aki a fia ügyében jött hozzá: „»Ha tudsz valamit tenni, szánj meg minket, segíts rajtunk!« Erre Jézus így szólt hozzá: »’Ha tudok valamit tenni?’ Minden lehetséges annak, aki hisz!« A gyermek apja ekkor könynyek között azonnal felkiáltott: »Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!«” (Mk 9:22–24) Az apának Jézus válaszából kellett megtudnia, hogy amit ő hitnek vélt, az nem az. Jézus reakciója ugyanis az apa segélykérésére az volt, hogy rögtön kiigazította a gondolkodásmódját, és megmondta neki, hogy a valódi hitben nincs benne a bizonytalankodást és félelmet rejtő feltételes „ha” szócska, hanem biztos meggyőződést tartalmaz. Vagyis a hit nem úgy nyilvánul meg, hogy „ha lehetséges” vagy „ha tudsz valamit tenni”, hanem úgy, hogy „igenis lehetséges” és „biztos, hogy tudsz valamit tenni”. Ha pedig valaki még kételkedne az elmondottakban, és abban „reménykedne”, hogy egy kevés félelem azért mégiscsak belefér a hitbe ahhoz, hogy a csodák megtörténjenek, azt a számos bibliai cáfolat közül a Zsidókhoz írt levélből vett két újabb példával is ki kell ábrándítanunk: „Hittel rejtegették Mózest a szülei három hónapon keresztül…, és nem féltek a király parancsától.” (11:23) Majd egy kicsit később így folytatja: „Hittel hagyta el Egyiptomot, nem félve a király haragjától…” (11:27)
Érzések, amiket nem érzünk
A bibliai hit jobb megértéséhez először azt nézzük meg, hogy mi a félelem. Induljunk ki abból, hogy a bibliai héber nyelvben a félelem nem elvont fogalom, mint a nyugati nyelvekben, hanem eredendően csupán remegést, reszketést vagy rázkódást jelent, ami az ember személyiségének instabilitására utal. Azt fejezi ki, hogy a személyiségnek hiányzik a biztos alapja. De hogyan veszítette el az ember a fundamentumát? A személyiség stabilitását – korunk általános gondolkodásmódjával szemben – nem a testi erő hordozza, de még csak nem is a lelki harmónia, hanem az ember benső, láthatatlan, központi része, amelyet a Biblia szívnek és szellemnek nevez. Ha ez stabil alapokon nyugszik, akkor az ember egész személyisége stabil, ha ellenben a szív kimozdul szilárd alapjáról, akkor az ember egész lénye labilissá válik. A bűnbeesés előtt az embernek ez a benső része szinte bele volt gyökerezve Isten láthatatlan jelenlétébe, ami stabilitást, védelmet, biztonságot jelentett a számára. Nem csekély megnyugvást okozhatott ugyanis, hogy a világmindenség leghatalmasabb személye, a mindenható Isten együtt volt az emberrel minden helyzetben. Ekkor a félelem érthető módon még ismeretlen valóság volt az ember számára.
Ebben az ideális állapotban a bűnbeesés hozott drámai változást, amely elsősorban éppen az ember személyiségének a legbelsejét, a szívét és a szellemét érintette negatívan. A bűnbeesés következtében az ember szelleme elszakadt a stabilitást, biztonságot, védelmet jelentő Istentől, és a halál szellemének uralma alá került. Ekkor vált az ember talajvesztett, bizonytalan lénnyé, aki az egy csapásra ellenségessé váló természettel szemben magára maradt. Helyesen ismerte fel az emberi természetnek ezt az egzisztenciális szorongását Soren Kierkegaard dán filozófus is. Ebben talán saját élettapasztalata is segítette. Apja ugyanis a halálos ágyán elmondta neki, hogy egy alkalommal a jütlandi pusztában megátkozta Istent, de attól kezdve egész életében attól rettegett, hogy ezt Isten sose bocsátja meg neki, és el fog kárhozni. Kierkegaard az apja halála után lényegében egész életében ezzel az örökséggel próbált megbirkózni: rádöbbent az emberi szív magányos szorongására Isten nélkül, míg végül élete vége felé hitre jutott. Kierkegaard azt is helyesen ismerte fel, hogy a megváltatlan ember szívének magányos szorongása a mindennapok során nem mindig válik láthatóvá, érezhetővé – gazdag apja is sikeresen palástolta egész életében. A félelem akkor tör fel az ember személyiségének a mélyéből, ha az ember mondjuk háborúval, súlyos betegséggel vagy valamilyen más, nála nagyobb hatalommal találkozik, amellyel szemben kiszolgáltatottnak érzi magát. Sokszor önmaga számára is csupán ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy nincs támasza, amely ebben a helyzetben meg tudná tartani.
Ezért fontos tudatosítanunk, hogy a félelem nem egy lelki érzelem, mint ahogyan sokan gondolnák, hanem mélyebbről, a szívből tör elő. A Biblia szerint nemcsak az ember lelkében vannak érzések vagy gondolatok, hanem a szívében és a szellemében is, melyet a modern pszichológia tudatalattinak nevez. Ezért mondja Dávid egy imában: „Oh Uram… tartsd meg mindörökké ezt az érzést a te néped szívében…” (1Krón 29:18) Ezek az érzések azonban a leggyakrabban nem tudatosulnak, az illető nem is tudja, hogy úgymond azt érzi, amit érez. Például félhet, sőt alapvető életérzése lehet a félelem úgy, hogy nem veszi észre – hinni azonban nem tud tőle. A szív indulatai sokkal mélyebbek, elementárisabb erejűek, mint a pszichikai érzések vagy gondolatok, sokkal jobban megragadják és befolyásolják az embert, sőt az ember egész személyiségét le tudják uralni. Ezek az érzések és gondolatok lényegében szellemi erőt hordoznak. Ezért is fordulhat elő olyan eset, hogy pontosan az a dolog történik meg egy emberrel, amitől a legjobban félt, és amit a leginkább szeretett volna elkerülni. Jób ezt a tapasztalatát a következőképpen fogalmazta meg: „amitől remegve remegtem, az jöve reám, és amitől rettegtem, az esék rajtam” (Jób 3,25). Vagyis a félelem a hithez hasonlóan működik, csakhogy míg a hit Isten ígéreteit valósítja meg az életünkben, addig a félelem negatív szellemi folyamatokat indít be, és sietteti annak a rossz dolognak a bekövetkeztét, amitől az ember fél.
De mi a helyzet az újjászületett emberek szívével? A tapasztalat azt mutatja, hogy újjászületéskor egy csapásra nem szorul ki a szívből a félelem, ezért mondja Pál Timotheosznak, hogy erősítse meg magát vele szemben: „Szítsd fel magadban az Isten szellemi ajándékának tüzét, amely a kézrátételem által van benned. Mert nem a gyávaság szellemét adta nekünk az Isten, hanem az erőnek, a szeretetnek és az önuralomnak szellemét.” (2Tim 1:6–7) Magát a folyamatot János apostol így írja le: „Abban lett teljes a szeretet bennünk, hogy bizalmunk van az ítélet napját illetően… Félelem nincs a szeretetben, mert a tökéletes szeretet kiveti a félelmet…” (1Jn 4:17–18) János apostol szerint ott van félelem, ahol az ember büntetéstől tart. Egy újjászületett hívőnek azonban már nincs tényleges oka büntetéstől tartani, mivel a bűnei meg vannak bocsátva. Ha ennek ellenére benn van a szívében a félelem, akkor az még a bűn korábbi rombolásának a következménye, amelynek a hit kiépítésével párhuzamosan idővel teljesen el kell tűnnie a szívből.
A félelem: a Sátán tisztelete
A terror mindig az Istentől elszakadt szív kiszolgáltatottságára épít, és a szívben rejtőző félelmet akarja felkelteni. Mivel a terror elsősorban megfélemlítést jelent, ezért tágabb értelemben terrornak nevezhetünk minden olyan cselekményt, amelynek a célja a pánikkeltés és az emberek rettegésben tartása. Működését jól megvilágítja a Bibliában Rabsaké története, aki az asszír hadsereg fővezére volt, amikor Jeruzsálemben Ezékiás király uralkodott. Amikor egy alkalommal az asszír csapatok megtámadták Jeruzsálemet, Rabsaké megállt a városfal előtt, és így szólt a városba zárkózott zsidókhoz: „Micsoda bizalom ez, melyre támaszkodol?… Meg ne csaljon benneteket Ezékiás, mert nem szabadíthat meg titeket. És ne biztasson titeket Ezékiás az Úrral, mondván: »Kétségtelenül megszabadít az Úr minket, nem adatik e város az aszszíriai király kezébe!«… Rá ne szedjen titeket Ezékiás, mondván: »Az Úr megszabadít minket!«… Kicsoda e földnek minden istene között, aki megszabadította volna földjét kezemből, hogy az Úr megszabadítsa Jeruzsálemet az én kezemből?” (Ézs 36:4–20) Rabsaké megfélemlítő üzenetének tehát az volt a lényege, hogy a zsidók Istenbe vetett bizalma alaptalan, nem tudja őket Isten megsegíteni Asszíriával szemben, és előbb vagy utóbb úgyis el fognak veszni, mint Asszíria többi ellensége. Amikor pedig Izrael vezetői kérlelni kezdték Rabsakét, hogy ne beszéljen héberül a városfalon tartózkodó zsidók füle hallatára, hanem beszéljen inkább az anyanyelvén, akkor Rabsaké azt válaszolta: „Avagy a te uradhoz vagy tehozzád küldött engem az én uram, hogy ezeket elmondjam? És nem az emberekhez-e, akik ülnek a kőfalon, hogy egyék ganéjokat, és igyák vizeletüket veletek együtt?!” (Ézs 36,12) Vagyis Rabsaké nyíltan megmondta, hogy beszédének a célja az emberek szívében lappangó félelem tudatos felkeltése, amivel azt akarja elérni, hogy hallgatói a félelemtől megbénuljanak és tehetetlenné váljanak, ők pedig könnyebben bevehessék a várost. Egyébként mindenfajta terrornak az a végső célja, hogy megbénítsa az emberek egész személyiségét. Tudvalevő, hogy az óriáskígyó úgy kapja el nála fürgébb áldozatát, hogy merev, élettelen tekintetével előbb megbénítja, majd a félelemtől megbénult és menekülésképtelen állathoz ráérősen odacsúszik, és elpusztítja. A kígyó ebből a szempontból is tökéletes jelképe a Sátánnak. A Bibliából világos, hogy minden terror mögött maga a Sátán áll, ezért a félelem nem más, mint a Sátán tisztelete.
A remélt dolgok alátámasztása
A bibliai hit viszont a szívnek az a magatartása, amellyel ebből az Istentől elszakadt, bizonytalan, magányos helyzetéből kitör, és támaszt talál Istenben. Ezért az igazi, bibliai hit nem a fejből származik, azaz nem egy hittétel intellektuális elfogadását jelenti, hanem „a szívünkkel hiszünk” (Róm 10:10), vagyis az ember legmélyéből tör fel, és megmozgatja, cselekvésre ösztönzi a személyiségünk egészét. Tehát a félelemhez hasonlóan a hit is szellemi erő, amint Pál ki is mondja, hogy „a hitnek ugyanaz a szelleme van meg bennünk” (2Kor 4:13), csakhogy a hit Isten pozitív ígéreteire irányul, ezért jó dolgokat vár és valósít meg az életünkben.
Jól jegyezzük meg tehát: a valódi hit azt jelenti, hogy az emberi szív aktívan kimozdul előző, magányos, Istentől elszakadt állapotából, és belép Isten jelenlétébe, rátámaszkodik Isten valóságára, beszédére, amely újra támaszt, biztos alapot tud nyújtani a számára. Ma már a „hit” szó jelentése annyira kitágult, és annyira semmitmondóvá vált, hogy a szívnek ezt a viszonyulását talán jobban kifejezi a bizalom szavunk, amely még őrzi a rátámaszkodás, ráhagyatkozás mozzanatát: „Az Úrban bízzál teljes szívedből, a magad értelmére ne támaszkodj!” (Péld 3:5) Az elmondottak fényében Salamon szavait a bibliai hittel kapcsolatban úgy is megfogalmazhatnánk: szíveddel teljesen támaszkodj rá Istenre, vagy arra, amit Isten mondott, és ne izegj-mozogj annyit, ne kapkodj külső támasz után, nehogy véletlenül kiess Isten biztonságot nyújtó jelenlétéből. Abszolút képtelenség egyidejűleg hinni is, meg félni is. Ugyanis az ember szíve vagy alap, támasz nélkül van (és ilyenkor jobb híján a maga értelmére támaszkodik), vagy pedig kilép ebből az állapotából, és ráhelyezi súlypontját Isten ígéreteire, beszédére. A kettőt azonban egyszerre nem lehet megvalósítani, ugyanis egyszerre nem tud a szív magányos is lenni, meg ebből az állapotból kilépve Istenre is támaszkodni. Éppen ezért amikor valaki azt mondja, hogy hisz, és közben akár csak egy kicsit is fél, akkor önmagát csapja be, mert ez nem valódi hit, hanem csupán egy értelmi elfogadása valamely bibliai igazságnak.
Olyan természetesen előfordul, hogy a szív éppen mozgásban van egyik helyzetből a másikba, ilyenkor az ember vagy éppen kiépíti bizalmát, hitét Istenben, vagy ellenkező esetben éppen elveszíti azt. Ennek a működését mutatja be Péter vízen járása: „Tanítványai pedig, amint meglátták, hogy [Jézus] a tengeren járkál, rémülten mondták: »Ez kísértet!« – és kiáltoztak a félelemtől. De Jézus azonnal megszólította őket: »Nyugalom, én vagyok az, ne féljetek!« Péter így válaszolt neki: »Uram, ha te vagy az, parancsold meg nekem, hogy menjek hozzád a vízen!« »Gyere!« – mondta Jézus. Péter pedig kiszállt a hajóból, elkezdett járkálni a vízen, és Jézus felé közeledett. Ahogy azonban a rendkívül erős szélre figyelt, megijedt, és elkezdett sülylyedni. Felkiáltott: »Uram, ments meg!« Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és így szólt hozzá: »Kishitű, miért kezdtél el kételkedni?«” (Mt 14:26–31) Péter szíve tehát ez alatt a viszonylag rövid idő alatt ingajáratban volt Isten jelenlétébe, majd pedig vissza. Amikor a szíve kimozdult előző helyzetéből, és aktívan rátámaszkodott a Jézus szájából elhangzott igére, Isten ereje felfüggesztette a természet törvényeit, és Péter baj nélkül elkezdett járni a vízen. Amikor azonban az ige helyett a saját értelmére támaszkodott, és a külső körülményekben akart megoldást találni szorult helyzetére, abban a pillanatban a szíve már száguldott is vissza előző állapotába, és Péter elkezdett süllyedni.
Jakab, Jézus testvére is kiemeli levelében, hogy a hit a legkisebb mértékű kételkedéssel sem keverhető, mert az a kérés teljes meghiúsulásához vezet: „De hittel kérje, kételkedés nélkül; mert aki kételkedik, olyan, mint a tengernek széltől és vihartól hajtott hulláma. Az ilyen ember ne gondolja, hogy bármit is kaphat az Úrtól – egy lelkében meghasonlott [dipszükhosz, azaz kétlelkű, szétvált lelkű], minden útjában állhatatlan férfi!” (Jak 1:6–8)
A biztos alapra való ráépítkezést fejezi ki a hit eredeti héber megfelelője is (emuná, az alapot épít, valamint gyermeket tart/dajkál jelentésű áman igéből). A héber nyelv eltér a modern európai nyelvektől abban, hogy az elvont dolgokat mindig a természetes életből vett szavakkal ragadja meg. Éppen ezért tanulságos megnéznünk, hogy a bibliai kultúrával átitatott zsidók vajon milyen természetes kifejezésről érezték úgy, hogy a leginkább leírja, kifejezi a hit természetfeletti, szellemi valóságát. Az emuná egyszerű, természetes jelentése a keménység, szilárdság, határozottság, vagyis a hit lényege héberül: építkezés egy olyan szilárd, stabil alapra, amely megtart. Például ez a szó szerepel a Bibliában akkor is, amikor a zsidók Refidimben úgy győzték le az amálekitákat, hogy közben Áron és Húr a közeli hegy tetején felemelve tartották Mózes kezeit. Ebben a történetben Mózes kezeinek a megtartása héberül emuná. Mindez azt mutatja, hogy héberül a hit lényegében azt jelenti: az ember ráépíti az életét Isten beszédére, ígéretére mint biztos fundamentumra. Az Ószövetség mellett azonban az Újszövetség is megerősíti ezt a Zsidókhoz írt levél 11:1-ben: „A hit a reménylett dolgok valósága…”, ahol a valóság szó a görög eredetiben azt jelenti, hogy alátámasztója, fenntartója, alapja (hüposztaszisz, szubsztancia).
Miért nem volt ideges Ábrahám?
A hit működését Jézus a bölcs építőmester tevékenységéhez hasonlította: „Mindenki, aki hallja e szavaimat, és meg is cselekszi őket, hasonló lesz ahhoz az értelmes emberhez, aki házát sziklára építette. Eleredt az eső, kiáradtak a folyók, fújtak a szelek, és ostromolták azt a házat, de nem dőlt össze, mert sziklára volt alapozva. Viszont mindenki, aki hallja e szavaimat, de nem cselekszi meg őket, hasonló lesz ahhoz az ostoba emberhez, aki homokra építette házát. Eleredt az eső, kiáradtak a folyók, fújtak a szelek, és ostromolták azt a házat, s az összedőlt, és hatalmas kár keletkezett benne.” (Mt 7:24–27) A bölcs építőmester példázatából is az derül ki, hogy a hit működésének a lényege a szilárd alapra történő építkezés. Jézus elmondja, hogy Isten beszéde az a biztos alap, amelyre a szívnek teljesen rá kell támaszkodnia. Vagyis Isten minden ígérete, amelyet a Szentírás megőrzött, az örök élettől a fizikai és lelki gyógyulás elnyerésén keresztül az anyagi sikerig mind rendíthetetlenül biztos alapnak számít, amelyre a szívnek bizalommal rá kell támaszkodnia. Az építmény alapzata, amely közvetlenül érintkezik a sziklával, maga az emberi szív. Jézus azt is elmondja, hogy amíg az ember szíve bele van helyezve Istenbe, más szóval a sziklán áll, addig jöhetnek ugyan az élet viharai, de maradandó, végzetes károsodást nem tudnak okozni az embernek. Akinek a szíve azonban nem Isten beszédére támaszkodik, vagyis akinek tulajdonképpen nincs bibliai hite, annak a számára nincs garantálva az ígéretek megvalósulása, és ha egy nagy nehézség támad, szíve támasz nélkül magára marad, élete pedig maradandó károsodást szenved. Az ember sorsa tehát lényegében hitének a függvénye.
Jézus azonban még egy rendkívül fontos dolgot elmond a bibliai hit működésével kapcsolatban. Tanításának a legelején mindjárt leszögezi, hogy a valódi hit kizárólag az Ige hallgatása következtében jön létre egy ember szívében. Vagyis otthoni filozofálások, viták Istenről nem visznek közelebb az ígéretek megvalósulásához, és nem járulnak hozzá a bibliai hit megszerzéséhez, csak és kizárólag a prédikált Ige hallgatása. Ezért mondja Pál a Rómaiakhoz írt levélben: „Nos hát, hogyan hívnák segítségül azt, akiben nem hisznek? És hogyan hinnének abban, akiről nem hallottak? És miképpen hallanának róla, ha nincs, aki hirdesse nekik?” (Róm 10:14) Kicsit később pedig így folytatja: „Eszerint a hit az üzenetből fakad, az üzenet pedig a Krisztusról szóló igehirdetésen keresztül jön.” (17. vsz.)
Ez a szellemi törvényszerűség természetesen minden isteni ígérettel kapcsolatban ugyanígy működik, vagyis egy embernek azon a területen jön létre hite, amiről hallja Isten beszédét. Ezért tett Pál apostol rendkívül nagy hangsúlyt arra, hogy a teljes evangéliumot hirdesse, ne csak annak egy részét: „Mert nem vonakodtam attól, hogy az Isten teljes akaratát hirdessem nektek.” (Csel 20:27) Pál következetesen a teljes evangéliumot hirdette, amelyben szó van a megtérés szükségességéről éppúgy, mint a Szent Szellemmel való betöltekezésről, a nyelveken szólásról, a gyógyulásról, a démonűzésről – és sorolhatnánk. Egyik alkalommal Lisztra városában hirdette az evangéliumot, amikor egy sántának született ember figyelmesen hallgatta a beszédét: „Ez hallotta Pált beszélni, aki szemeit rá vetette, és látva, hogy van hite a gyógyulásra, mondta neki nagy hangon: »Állj fel a lábaidra egyenesen!« O pedig felugrott, és járt!” (Csel 14:9–10) Ezt megelőzően a Biblia mindössze annyit jegyez meg, hogy Lisztrában az evangéliumot prédikálták. Ennél ékesebb bizonyítékot nemigen lehet elképzelni arra, hogy Pál és Barnabás a fizikai gyógyulást is tartalmazó, teljes evangéliumot hirdették, ugyanis máskülönben hogyan juthatott volna hitre a gyógyulása tekintetében ez a sánta ember? Ha azonban valahol prédikálják az újjászületést, de elhallgatják az evangélium szerves részét képező gyógyulást, akkor az igehirdetés nyomán olyan gyülekezet jön létre, melynek tagjai örök életet nyernek ugyan (és persze ez a legfontosabb!), de itt a földön Isten akaratával ellentétben nyomorognak, betegségekben sínylődnek, és idő előtt halnak meg. Vagy ugyanígy, ha mást hallgatnak el, akkor más területen áll le Isten munkája. A hit ugyanis Isten Igéjének a hallgatása nyomán jön létre. Ezért ha valakinek gyógyulásra van szüksége, akkor nagyon intenzíven el kell kezdenie ezzel kapcsolatos üzeneteket, igéket olvasni vagy hallgatni, hasonlóképpen ha valakinek anyagi területen van szüksége áttörésre, ezzel kapcsolatos üzeneteket kell hallgatnia, mert kizárólag az Ige tudja kiépíteni azt a bizalmat, amely az ígéreteket meg is valósítja az életünkben.
A cél az, hogy olyan erős legyen a bizalmunk egy adott területen Istenben, hogy az Igéhez tapadásunk ereje nagyobb legyen, mint a körülmények nyomása. Ha ez megvan, akkor már „csak” kitartóan kell tűrnünk addig, amíg az ígéretek realizálódnak: „Ne dobjátok el a bizalmatokat, mert az nagy jutalmat von maga után. Hiszen kitartásra van szükségetek, hogy az Isten akaratát megcselekedve elnyerjétek az ígéretet.” (Zsid 10:35–36) Az igazság az, hogy akinek tényleg erős a bizalma Istenben, az nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy az ígéret pontosan mikor is realizálódik, és miért pont akkor, miért nem korábban. Ha az ember állandóan az ígéret megvalósulásával vagy meg nem valósulásával van elfoglalva, és nem érti, hogy mondjuk miért is nem nyerte még el a gyógyulását, amikor ő annyira hisz, akkor a válasz az, hogy még valószínűleg nem hisz annyira, ha ugyanis hinne, nem kérdezne ilyeneket, és mindent értene. Ábrahám nem volt ideges az alatt az idő alatt, amíg a szomszédos települések, farmok kereskedői, pásztorai csúfolták, hogy miért hívja magát „sok nép atyjának”, holott nem hogy sok, de egyetlen gyereke sem volt.
Egy amerikai prédikátor egy reggel arra ébredt, hogy a fél arca le volt bénulva. Ezután elment imát kérni egy olyan gyülekezetbe, ahol hittek az isteni gyógyításban, majd az ima után megköszönte Istennek, hogy meghallgatta. A továbbra is béna arcát látva a helybeli presbiterek megkérdezték, hogy tényleg gyógyultnak érzi-e magát, mire ő azt válaszolta, hogy nem érzi, hanem a szívében biztosan tudja. Ezen a ponton ő a maga részéről le is zárta a témát, és a dolog többi részét Istenre bízta. Saját bevallása szerint arra sem emlékszik, mikor múlt el ténylegesen az arcbénulása, mert annyira nem érdekelte a továbbiakban a kérdés. Vagyis az embernek le kell vennie a figyelmét a problémájáról, nem kell mindig a bajával foglalkoznia, mert akkor ahhoz láncolja magát. A figyelmét az Úron és az ő beszédén kell tartania. Emlékszünk még Péterre, amikor a viharos tengeren a Mesterhez igyekezett? A Biblia nem véletlenül fogalmaz az alábbi módon: „Ahogy azonban a rendkívül erős szélre figyelt, megijedt, és elkezdett süllyedni.” (Mt 14:30) Nem mindegy ugyanis, hogy mire figyelünk. Nem könnyű a szívünket Isten Igéjén tartanunk, ha a figyelmünk állandóan a körülményeket mérlegeli.
A hitetlenség légkörében nem történnek csodák
Másképpen meghatározva a félelem lényegét, mint az eddigiekben: a félelem hitetlenség, bizalmatlanság Isten felé, amikor az ember arra számít, hogy Isten nem tartja meg ígéretét, nem lehet ráépítkezni, rátámaszkodni, és ezért az ember a problémával szemben magára marad. Ahol a félelemnek és a hitetlenségnek ez a szelleme erős, ott nem történnek csodák. Különösen Márk evangéliumából derül ki, hogy Jézus rettenetesen szenvedett környezetének a hitetlensége miatt. „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig tűrjelek még el titeket?!” (Mk 9:19) – mondta a tanítványok egyik sikertelen démonűzése után. Még elgondolkodtatóbb azonban az, hogy a feltámadása után is ez volt az első mondanivalója a tanítványainak: „Végül pedig megjelent a tizenegynek is, akik éppen az asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és szívük keménységét, amiért nem hittek azoknak, akik őt feltámadása után látták.” (Mk 16:14) Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az Evangélium egyes kézirataiban ezen a helyen szerepel egy betoldás (az úgynevezett Freer-logion), amelynek hitelességét hagyományosan kétségbe vonják, mégis izgalmas lehet: „Ezek [a tizenegy] pedig védekezésképpen azt mondták, hogy ez a mostani világ a Sátán miatt a törvénytelenség és hitetlenség világa, amely a tisztátalan szellemek miatt nem képes arra, hogy Isten szavát befogadja. »Ezért tedd már nyilvánvalóvá a te igazságosságodat!« – mondták Krisztusnak. Krisztus viszont azt válaszolta nekik: »Letelt a Sátán hatalma éveinek száma, sőt közeleg az ideje annak is, hogy egyesek, akik miatt én bűnné lettem és halálra adattam, odaforduljanak az igazsághoz, és többé ne vétkezzenek, hogy az igazságosság mennyekben lévő szellemi és romolhatatlan, örökkévaló dicsőségét örökül vegyék.«” Ez a töredék mindenesetre bemutatja, hogy a korai keresztények éppúgy érezték ennek a kérdésnek a súlyát, mint mi, és a hitetlenség okát helyesen a világban lévő sátáni jelenlétnek tulajdonították.
Jézus sokszor megdorgálta a tanítványait, mert azok a legnagyobb csodák után is mindig visszaestek a hitetlenségbe. Mivel azonban a hitetlenség és a félelem atmoszférájában nem történnek csodák, Jézus a gyógyításai során sokszor kivitte az embereket a tömegből. Például Jáir kislányának a feltámasztásakor is elküldött onnan mindenkit, néhány olyan személy kivételével, akik a hitben – legalább relatíve – erősek voltak: „És nem engedte senki másnak, hogy vele menjen, csak Péternek, Jakabnak és Jánosnak, Jakab testvérének.” (Mk 5:37) Amikor pedig egy dadogó süketet vittek hozzá, kivitte őt a tömegből, mielőtt imádkozott volna érte: „Jézus, miután félrehívta őt egymagában a tömegből, beledugta az ujját a süket fülébe, majd köpött, és megérintette a nyelvét, ezután pedig az égre tekintve felsóhajtott, és így szólt: »Effata!« vagyis: »Nyílj meg!«” (Mk 7:33) Hasonló esemény játszódott le Betszaidában, amikor egy vakot vittek hozzá: „O pedig kézenfogva kivezette a vakot a falun kívülre, majd ott a szemére köpve rátette a kezét, és megkérdezte tőle: »Látsz-e valamit?«” (Mk 8:23) Názáretben pedig az egész város alapvetően bizalmatlan volt a szolgálata irányában, ezért „nem is tudott [uk edünato, azaz nem volt képes] ott semmiféle csodát tenni, azon túl, hogy néhány kisebb betegséget kézrátétellel meggyógyított. Csodálkozott is hitetlenségükön…” (Mk 6:5)
Istenben természetesen ekkor is benne volt a képesség a gyógyításra, de ő úgy rendelte, hogy csak akkor valósuljon meg a csoda, csak akkor legyen tapasztalható valóság az ígéret, ha a szív hite energizálja azt. Ebből lehet megérteni, hogy miért tartotta Jézus olyan fontosnak állandóan kiemelni, hogy a csoda nem is annyira őmiatta történik, nem az ő szándékán múlik, hanem az ember tulajdon hitén, mégpedig azzal arányos mértékben. Ezért tudott a vérfolyásos asszony úgy meggyógyulni a Jézuson lévő kenettől, hogy Jézusnak gyakorlatilag nem is állt szándékában meggyógyítani őt. Az aszszony hite szabályosan „kiszívta” Jézusból a gyógyulást a maga számára Jézus akaratától függetlenül. Ezért mondta neki Jézus azt: „A hited megszabadított!” (Mt 9:22) A vak Bartimaiosznak is a saját hite szerezte viszsza a látását: „Menj el, a hited [!] meggyógyított téged.” (Mk 10:52) Vagyis nem bibliai Isten ígéreteivel kapcsolatban úgy gondolkodni, hogy ha Isten meg tudja tenni, vagy ha akarja, akkor meglesz. Ha már Isten egyszer a Bibliában kimondta azt a dolgot, akkor ő minden kétséget kizáróan akarja is. Ha mégsem valósul meg, akkor az kizárólag a mi hitetlenségünk miatt van. Amikor például egy ízben két vak bebotorkált utána a házba, megérintette a szemüket, majd így szólt hozzájuk: „A hitetek szerint történjen veletek!” (Mt 9:29) Innentől tehát a dolog kimenetele nem Jézuson múlott. Hasonló tanulsága van annak, amit a kafarnaumi századosnak mondott, aki szolgája meggyógyítását kérte tőle: „Menj, s ahogyan hittél, úgy történjen veled!” (Mt 8:13)