A Ház, ahonnan a dicsőség eltávozott…

A heródesi Templom lenyűgöző építészeti megoldásai és pazar gazdagsága közmondásos volt Izraelben: „Aki nem látta Heródes Templomát, még soha semmilyen szépet nem látott” – áll a babilóni Talmudban. Nagy Heródes uralkodásának 18. évében (vagyis i. e. 20/19-ben) kezdte el az akkor már több mint négyszáz esztendős második Templom átépítését. A munka nagyságára jellemző, hogy az egészen Albinus helytartóságáig (i. sz. 62–64) folytatódott, vagyis összesen mintegy nyolcvan esztendeig tartott. Mikor Jézus a farizeusok körében botrányt keltő kijelentését tette arról, hogy három nap alatt lerombolja és ugyanannyi idő alatt felépíti „templomát”, azok így értetlenkedtek: „Negyvenhat esztendeig épült ez a Templom, és te három nap alatt felépíted azt?” (Jn 2:20) Ebből talán a kijelentés elhangzásának idejét is kikövetkeztethetjük (i. sz. 26/27).

A Templom egyedülálló pompája rövid időre még Jézus tanítványait is megigézte. Másként aligha érthetjük meg e furcsa jelenet hátterét: „És kijövén Jézus a Templomból, tovább ment, és hozzá mentek tanítványai, hogy mutogassák neki a Templom épületeit. Jézus pedig mondta nekik: »Nem látjátok-e mindezeket? Bizony mondom nektek: Nem marad itt kő kövön, amely le nem romboltatik.«” (Mt 24:1-2) Ezek a szavak Jézus végidőkre vonatkozó kinyilatkoztatásait vezették be: a végidő azonban közvetlenül a Názáreti halála és feltámadása után kezdődött el. Jézus próféciája ugyanis egyaránt vonatkozott: (a) a második Templom pusztulására, amely i. sz. 70-ben történt meg; (b) a dánieli „negyedik birodalom” totális győzelmére, és a zsidók szétszóratására, amely a Bar Kochba-felkelés leverése után (i. sz. 135) vált teljessé; (c) az ezeréves messiási királyság eljövetelére, amely mindmáig nem valósult meg. Jézus ténymegállapításként közölte a Templom jövőbeli pusztulását. Sem arról nem szólt, hogy mi lesz ennek kiváltó oka, sem azt nem mondta, hogy a Templom soha többé nem fog megépülni.

„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: »Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.«” (Lk 19:41-44) A profetikus szavak megdöbbentő pontossággal teljesedtek be negyven esztendő múlva. Josephus Flavius mint szemtanú írta le a római ostrom rettenetes hónapjait, a sáncépítést a falak körül, majd a város eltiprását. Jézus, akit szíve mélyéről megindított e szörnyű látomás, kijelentette, hogy Jeruzsálem pusztulásának egyik oka a „békességre szolgálók” (ta prosz eirénén) elhagyása – amit éppen úgy értelmezhetünk a rómaiak elleni felkelésre, mint a polgárháborús viszonyokra; másrészt a „meglátogatás alkalmának” (kairosz tész episzkopész) fel nem ismerése. Ez utóbbin messiási színre lépését kell értenünk: ne feledjük, hogy mindezek a dicsőségteljes jeruzsálemi bevonulás közben hangzottak el Jézus szájából, amely maga is egy messiási prófécia beteljesítése volt. Lukács úgy folytatja a történetet, hogy mindjárt igazolja is Jézus szavainak érvényességét: az egész nép rajta csüngött, és őt hallgatta (Lk 19:48); a vallási és politikai elit azonban „igyekezett őt elveszíteni” (Lk 19:47).

A Máténál olvasható párhuzamos igehely (23:37-39) viszont egyértelműen a farizeusokat és írástudókat tartja a pusztulás (churbán) okozóinak: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: »Áldott, aki az Úr nevében jön!« ” (Zsolt 118:26a) Máté evangéliuma Jézus korának szellemi vezetőit a próféták gyilkosaiként, illetve azok fiaiként nevezi meg, és „minden igaz vér” kiontásáért őket tartja felelősnek. Két példája is figyelemre méltó: Ábelt ugyanis áldozata miatt ölte meg Káin; Jójáda pap fiát, Zakariást pedig a Templomban kövezték halálra, amiért figyelmeztette a bálványimádás felé hajló Jóás királyt: „Ha elhagytátok az Urat, ő is elhagy titeket” (2Krón 24:20b). Az „Íme, elhagyottá lesz a ti házatok” pedig két, a Templommal kapcsolatban elhangzott ószövetségi prófécia kontaminációja, amely szoros összhangban van Zakariás előbbi kijelentésével. Az egyik Istennek a Salamon templomszentelési imájára adott válaszában hangzott el: „…e házat, amelyet az én nevemnek szenteltem, elvetem szemem elől” (1Kir 9:7-9), a másik Jeremiás két keserű kijelentése arról, hogy „elhagytam házamat” (Jer 12:7), illetve „elpusztul e ház” (22:5).

A bekövetkező második churbán oka tehát mindenekelőtt a vallási-politikai vezetők prófétákkal szemben tanúsított elutasító magatartásában, nem egyszer meggyilkolásában keresendő. Ezek hoszszú sorában a legfontosabb – de korántsem a legutolsó – a Názáreti Jézus perbe fogása, majd kivégeztetése volt. Jézus kijelentésében azonban szó sem esik arról, hogy a Messiás elutasítása miatt Isten végleg elfordulna választott népétől, Izraeltől, vagy hogy véglegesnek tekintené a pusztulás állapotát. Sőt, Jézus apokaliptikus kijelentéseit egy, a végidők messiási királyságára vonatkozó, vigasztaló zsoltáridézettel zárja.

Isten Fia „a Házban“

Szomorú tény, hogy Jézus próféciái, a Templom pusztulása, valamint Izrael szétszóratása a keresztények döntő többsége számára évszázadokon át Izrael végső és teljes elvettetését „bizonyította”. A churbán ténye az egyházatyák tollán olyan Égi Jellé vált, amely végérvényesen és egyértelműen mutatta: a zsidók számára nincs visszatérés, Izrael mint állam mindörökre megszűnt, s a Templom soha többé nem fog felépülni. Ezen egyháztörténeti hagyomány kialakítói tudomást sem vettek arról, hogy az a Jézus, aki (elméletben) az egyház legfőbb tekintélye: Alapítója, Pásztora és Feje, miként viszonyult szolgálata során a jeruzsálemi Templomhoz. Pedig az áttekintés igencsak sok tanulsággal szolgált volna.

Jézus első látogatása a jeruzsálemi Templomban akkor történt, amikor a mózesi törvények szerint szülei bemutatták őt a papok előtt, és elvégezték az erre az alkalomra előírt áldozatot (Lk 2:22-24). Ekkor egy Simeon nevű caddik (igaz), valamint az állandóan a Templomban tartózkodó Channa prófétanő a Szent Szellem által kijelentette, hogy Jézusban maga a Messiás született meg (Lk 2:25-38). Ezt a hallatlan horderejű igazságot – amelyre Simeon egész életében várt – bizonyára nem halkan, suttogva közölte Máriával és Józseffel! Nemcsak az evangéliumok, hanem a papi családból származó Josephus Flavius is megerősíti, hogy a Jézus korabeli Templomban is gyakoriak voltak a spontán profetikus-karizmatikus megnyilvánulások, melyeket ugyan a mai pszichológusok bizonyosan „tömeghisztériának” neveznének, de ott és akkor normálisnak számítottak, és szinte mindennaposak lehettek. A Názáretit tizenkét éves korában újra ott találjuk a Templom bölcsei között (Lk 2:41-50). A jeruzsálemi Templom ugyanis nemcsak az áldozatok, a prófétálás, hanem a tanítás, sőt a bíráskodás legfőbb központja volt Izraelben. Itt ülésezett a Szanhedrin, s itt gyűltek össze a legbölcsebb rabbik, a legtudósabb írástudók és a legszentebb életű caddikok. De Jézustól még nekik is volt mit tanulniuk. A bar micva-korba lépő názáreti ifjú egyébként családja és rokonai társaságában utazott fel Jeruzsálembe pészach ünnepére. Ezután egészen hároméves szolgálatának kezdetéig nem hallunk róla és a Templomról, de az előzőek alapján feltehetjük, hogy a Mózes által előírt, évi három zarándokünnepen (kovásztalan kenyerek, sávuót, szukkót) is megjelent itt családja körében.

Jézust szolgálata kezdetén (az alámerítkezést és a sivatagi böjtöt követően) próbára tette a Sátán: másodszorra a Templom párkányára állította, és megparancsolta neki, hogy vesse alá magát. Az „istenkísértés” próbájával Jézusnak az Atya és az Ige iránti bizalmát akarta aláásni az Ellenség. Ennek színhelyéül nem véletlenül választotta a Templomot: az Úron kívül mindenki azt gondolta volna, hogy Isten ezen a szent helyen, az Ő Házában, bizonyosan megvédelmezi Fiát. De Jézus – sem zélóta, sem farizeus nem lévén – az élő ige (rhéma) kardjával vágott vissza: „Meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” (Mt 4:5-7; Lk 4:9-12)

Jogosan vetődik fel az a kérdés is, hogy vajon miként vélekedett Jézus a korabeli Templom és az abban bemutatott áldozatok szellemi jelentőségéről? Az evangéliumok alapján nincs okunk feltételezni, hogy Jézus akár a Templomot elutasító esszénusokkal, akár azt a saját (és mások) élete árán is védelmezni akaró zélótákkal egyetértett volna. Tanítványaival együtt megfizette a két drachmás templomi adót (Mt 17:24-27), és sem az ünnepek, sem az áldozatok, sem a papság „isteni legitimációját” és fontosságát nem vonta kétségbe. Miután egy leprást meggyógyított, megparancsolta neki: „Eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vigyél áldozatot a te megtisztulásodért, amint Mózes parancsolta, bizonyságul őnekik.” (Lk 5:14)

Mózes harmadik könyvében két hoszszú fejezet szól a lepra felismeréséről, a leprások elkülönítéséről és az abból történő meggyógyulásért adandó áldozatokról (13-14. fejezet). Jézus „nekik” (a farizeusoknak és az írástudóknak) szóló üzenete kétféleképpen értelmezhető: a megtisztult leprás templomi áldozata egyrészt a mózesi Törvény és az áldozatok érvényességét, másrészt Jézus messiási elhívását volt hivatva reprezentálni a „szakértők” előtt. Jézus a farizeusok esküvési szokásait kigúnyolva sem vonta kétségbe a Templom és az oltár szellemi jelentőségét: „Aki azért az oltárra esküszik, esküszik arra és mindazokra, amik azon vannak. És aki a Templomra esküszik, esküszik arra és Arra, aki abban lakozik.” (Mt 23:20-21) Sem az oltár és az arra helyezett áldozatok, sem pedig a Templom nem volt tehát üres ceremónia vagy puszta díszes épület Jézus szemében, amint azt később egyes felszínes keresztény teológusok elterjesztették. Prófétához méltóan ugyanakkor leszögezte: nem az áldozatok precíz végrehajtása, hanem az áldozó hite az Isten előtt kedves, érvényes áldozat szellemi előfeltétele.

A Názáreti maga is számos profetikus-karizmatikus cselekedetet hajtott végre a Templomban: a templomtér déli oldalát lezáró, Heródes által épített gigantikus méretű Királyi Csarnokból kidobta az árusokat és pénzváltókat (Mt 21:12; Lk 19:45); megtiltotta, hogy bárki edényt vigyen a Templomon keresztül (Mk 11:16); sőt a nyilvános adakozást is figyelemmel kísérte (Mk 12:41). Mindebben a Szentély megtisztításának szándéka vezette: „Nincs-e megírva: Az én házam imádság házának neveztetik minden nép között? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” (Mk 11:17) Jézus itt Ézsaiás (56:7) és Jeremiás (7:11) próféciáját idézte, amelyek közül csak az utóbbi „templomellenes”. Lényeges azonban, hogy Jézus nem folytatja Jeremiás gondolatmenetét: nem esik szó sem az elpusztult istentiszteleti központról, Silóról, sem az asszír vagy babilóni fogságról, sőt az első Templom lerombolásával (i. e. 586) sem példálózik. Jézus ezen akciói közben a templomi felügyelők részéről semmiféle ellenállással nem találkozott. Mikor elfogták a Getszemané-kertben, maga is hivatkozott arra, hogy „naponként nálatok ültem, tanítván a Templomban, és nem fogtatok meg engem” (Mt 26:55).

János evangéliuma alapján biztosra vehető, hogy Jézus hároméves szolgálata alatt legalább két húsvétra (2:13, 11:56), egy sátoros ünnepre (7:14) és egy hanukkára (10:23) felment a Templomba. Tanításának szokott színtere a Kidron-völgy felett húzódó „Salamon csarnoka” volt (Jn 10:23), ahol számos csodát is tett a nép között. Állandóan óriási tömeg verődött össze körülötte, akik látni és hallani akarták, s betegeiket is gyógyíttatták vele. Ez a népszerűség arra késztethette a farizeusokat, hogy ne vállaljanak nyílt konfrontációt Jézussal. A tömegtől való félelem annyira motiválta őket, hogy még a nemrégiben Heródes Antipas által kivégeztetett Keresztelő Jánosról sem mertek elítélő véleményt megfogalmazni (Mt 21:23-27). A Názáreti így szabadon tevékenykedhetett a Templom udvarán, beteljesítve ezzel Aggeus próféciáját: „Nagyobb lesz e második háznak a dicsősége az elsőnél.” (Agg 2:9)

Jézus perében mégis főszerepet kapott a „templomellenesség”. A vád így hangzott: „Mi hallottuk, amikor ezt mondta: Én lerontom ezt a kézzel csinált Templomot, és három nap alatt másikat építek, amely nem kézzel készült.” (Mt 26:61; Mk 14:58) A koncepciós perek esetében gyakorta előfordul, hogy a vád alapja szándékos „félrehallás” vagy „csúsztatás”. Ez esetben olyan rágalomról van szó, amely hamar elterjedt a jeruzsálemi zsidók körében, mivel azoktól is visszahalljuk, akik a kereszten függő Jézust szidalmazták (Mt 27:40; Mk 15:29). Az „eredeti” kijelentései egyikében Jézus saját személyét – Dávid előképét felhasználva – „a Templomnál nagyobbnak” (értsd: fontosabbnak) nyilvánította (Mt 12:6); a másikban a már említett „rontsátok le a Templomot, és három nap alatt megépítem azt” (Jn 2:19-21) kinyilatkoztatást tette. A két prófécia összefügg, mivel az Újszövetség a testről mint a Szent Szellem tartózkodási helyéről beszél, így az első példázat azt jelenti: az Életnek elsőbbsége van a Törvénnyel szemben, másként fogalmazva: „nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért”. A második példázat jelentését pedig maga János adja meg: „Ő pedig a testének templomáról szólt.” Szavait tehát az eredetitől eltérő szövegösszefüggésben magyarázták. Ezt az Újszövetség már hamis tanúzásnak minősíti.

A Templom és az apostolok

A sávuót (hetek ünnepe, pünkösd) Izrael három jelentős zarándokünnepének egyike volt, amikor minden izraelita férfinak meg kellett jelennie a jeruzsálemi Templomban, természetesen nem üres kézzel. Mózes törvénye szerint az áldozat mellett szabad akaratból való ajándékot is kellett hozni, az egész családnak örvendeznie kellett az Úr előtt, megemlékezve az Egyiptomból történt szabadulásról (3Móz 23:15-22; 5Móz 16:9-12). A szombathoz és más ünnepnapokhoz hasonlóan a pünkösd is „szent gyülekezés napja”, vagyis pihenőnap volt, amelyen nem volt szabad dolgozni.

Időszámításunk szerint 30 körül, Sziván 6-án – a pészach után számított ötvenedik napon –, a kora reggeli órákban valószínűleg éppen Habakuk próféta szavait harsogták a felolvasók Jeruzsálem zsinagógáiban és a Templomban összegyűlt zarándokok előtt: „Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé, sugarak támadnak mellőle, és ott van az ő hatalmának rejteke…” (Hab 3:3-4) – Ám ekkor egy váratlan, furcsa esemény történt. Az Apostolok cselekedetei így írja le a történteket: „Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek [ti. Jézus tanítványai] . Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Szellem adta nekik, hogy szóljanak.” (2:2-4)

A jelenséget olyan erős hang- és fényhatások kísérték, hogy az ünnepre összegyűlt zsidók (ezeknek száma akár a 120-180 ezret is elérhette) nagy számban tódultak a tanítványok köré. De hol is történhetett mindez? Lukács annyit mond, hogy a tanítványok „a házban” (ho oikosz) tartózkodtak. Az egyháztörténeti tradíció ezt a házat János Márk családjának otthonával azonosítja, ahol Jézus és tizenkét apostola a páskabárányt elfogyasztotta. Ez az azonosítás azonban több lényeges ponton is bizonytalan. Először is a Szentírás ezt nem tartalmazza. Másrészt vajmi nehéz a kor körülményei között olyan zsidó házat elképzelni Jeruzsálemben, amelynek egyetlen helyiségében százhúsz ember elfért volna. Harmadszor: ha a tanítványok valóban házon belül voltak, kívülről éppen úgy nem láthatták őket, ahogy ők sem szólhattak a kint levőkhöz. Lukács pedig azt mondja, hogy a fenti jelenséget tömegek látták, és Péter bizonyságtételét tömegek hallgatták.

Több mint valószínű, hogy Jézus tanítványai nem egy házban, hanem a Templomtéren gyülekeztek össze. Ezt egyrészt azzal támaszthatjuk alá, hogy Lukács evangéliumának utolsó mondata szerint a Szent Szellem kitöltetésére várakozó tanítványok „mindenkor a Templomban voltak, dicsérvén és áldván az Istent” (Lk 24:53); másrészt az Újszövetségben (ugyanúgy, mint a Szeptuagintában) a szokott hieron (szentély) mellett az oikosz (ház) is jelentheti a Templomot, a héber Bét Jahve (Jahve Háza) tükörfordításaként (például: Mt 12:4, 21:13; Mk 11:17; Lk 11:51, 19:46; Jn 2:16; Csel 7:47 stb.). A Templom-hegy héber neve a mai napig Har-habbajit, azaz a Ház hegye. A tanítványok valószínűleg a Templomteret körülvevő oszlopcsarnokok valamelyikében, a nyüzsgő sokaság közepette telepedtek le. Így máris érthetővé válik, hogyan csődült össze köréjük oly hirtelen a tömeg, hogyan láthatták őket olyannak, mint „akik édes bortól részegedtek meg”, hogyan hallhatták őket szólni olyan nyelveken, amelyeken nyilvánvalóan nem tudhattak, hiszen lerítt róluk, hogy Galileából jöttek.

A diaszpórából érkezett zsidók csodálkoztak is ezen: „»Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadókiában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Küréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.« Magukon kívül voltak a megdöbbenéstől mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: »Mi akar ez lenni?«” (Csel 2:7b-12) A rejtélyt maga Péter apostol oldotta meg, aki prédikációjában az átélt eseményeket az ószövetségi próféciák és Jézus Krisztus ígéretei beteljesedéseként értelmezte: a jelenségek kiváltó oka a Jóel próféta által megígért Szent Szellem elérkezése volt, akit halála, feltámadása és mennybemenetele után ötven nappal küldött el követőinek a Messiás. Péter beszédének hatására még aznap több mint háromezer ember merítkezett alá, valószínűleg a közeli Siloám mikvéiben.

Az egyház születése tehát minden bizonnyal a jeruzsálemi Templomhoz kötődik, amelyben a próféciák beteljesedését láthatjuk. A jeruzsálemi ősegyház legfontosabb gyülekezőhelye és szellemi központja Jézus halála után is a Templom maradt – függetlenül a jövendő pusztulására vonatkozó próféciáktól. A tanítványok pünkösd után is „minden nap egy akarattal kitartottak a Templomban” (Csel 2:46). Péter és János éppen a délutáni imaórára igyekezett a Templomba, mikor az Ékes kapunál Isten ereje meggyógyította a sántát (Csel 3:1). Ekkor már a Szanhedrin és a templomőrség is közbelépett, s letartóztatta Pétert és Jánost, akik – miután természetfeletti módon kiszabadultak a börtönből – felszólítást kaptak, hogy folytassák a prédikálást a Templomban (Csel 5:20), aminek engedelmeskedve „minden nap a Templomban és házanként nem szűntek meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust” (Csel 5:42). A prédikációk és a különféle csodajelek akkora hatással voltak a népre, hogy a farizeusok attól féltek, ha csak egy ujjal is az apostolokhoz nyúlnak, a tömeg megkövezi őket (Csel 5:26).

„Ha felépül végül a Házunk…”

Sem Jézus, sem az apostolok nem tagadták meg a Templomot, a papságot és az áldozatokat, s ilyet nem követeltek tanítványaiktól sem. Éppen ellenkezőleg: az egyház születése és kezdeti működése is ezer szállal kötődik Isten Házához. A problémát az jelentette, hogy miközben Pál is a „Törvény zélótájaként” azonosította magát zsidó testvérei előtt (Csel 22:3), és a jeruzsálemi gyülekezet négy tagjával együtt precízen bemutatta a nazireusi áldozatot, a Templom szellemi jelentőségéről vallott keresztény felfogás – nem kis részben éppen Pálnak köszönhetően – módosult. Jézus Krisztus helyettesítő keresztáldozatával ugyanis lényegében érvényüket vesztették az ószövetségi típusú engesztelő áldozatok. Jézus Krisztus testét azonosította a Szentéllyel, sőt azt annál nagyobbnak (fontosabbnak) jelentette ki. Ezzel a teológia számára lehetővé tette, hogy az egyházat (Jézus Krisztus testét) nemcsak azonosnak, hanem nagyobb jelentőségűnek is tartsa a jeruzsálemi Templomnál. Pál apostol leveleiben pedig már azt is kijelentette, hogy valamennyi újjászületett hívő teste a „Szent Szellem temploma” (1Kor 3:16; 2Kor 6:16).

Természetes, hogy a létező Templom megsemmisülésével ezek a szellemi kijelentések nagyobb súllyal estek a latba, mint azok a történeti vonatkozások, amelyek a Templomnak az ősegyház életében játszott kiemelkedő szerepét mutatták. Az egyházban a II. század közepére többségbe kerülő pogánykeresztények körében amúgy sem élt semmilyen kötődés Jeruzsálemhez és a Templomhoz, és parúziavárásuk is kizárólag Krisztus személyével kapcsolódott össze. A zsidók újbóli összegyűjtetése, Izrael helyreállítása és a Templom újrafelépítése: ezek az állomások nem szerepeltek a közép- és újkori kereszténység eszkatológiai menetrendjében. Sőt a zsidók Templomának felépítése és Krisztus újraeljövetele egymást kölcsönösen kizáró eseményekké váltak a végidők naptárában.

A XIX. század végi cionizmus törekvései, Izrael Állam megalakulása (1948), majd a hatnapos háború győzelmei (1967), végül a XX. század végén nemzetközi segédlettel beinduló béketárgyalások a jeruzsálemi Templom harmadszori felépítését is elérhető közelségbe hozhatják. Ez az esemény pedig megrendítő erejű teológiai földrengéshullámot fog elindítani a saját tradíciójukba burkolózó keresztény felekezetek körében. A kereszténység lényege újra csak azok számára lesz értelmezhető, akik visszanyúlnak annak eredeti forrásaihoz: Jézus és az apostolok kijelentéseihez.