Történelem
A karizmatikus kereszténység 2000 éve
Jézus Krisztus akkor kezdte meg földi szolgálatát, miután Isten felkente Őt Szent Szellemmel és hatalommal. Halála és feltámadása után a tanítványai életében is a Szent Szellemmel való találkozás jelentett fordulópontot: pünkösd napjától prédikációikat a szellemi ajándékok vagy karizmák – csodák, látomások, próféciák és más Istentől való megnyilvánulások – kísérték. A kereszténység születésétől fogva karizmatikus volt, és ez állt az egyház robbanásszerű növekedésének hátterében is. Ez a folyamat megállíthatatlanul zajlott az első században.
A tanítványok elso nemzedékét követoen azonban több oldalról is olyan hatások érvényesültek, amelyek a Szent Szellem fokozatos kiszorulásához vezettek. A próféták igazság esőjéről beszéltek, Jézus pedig igazság Szellemének nevezi a Szent Szellemet, aki Isten Igéjét demonstrálja jelekkel és csodákkal. Így különösen a Krisztus személyét, szolgálatát és a megváltást érintő hamis tanítások jelentettek nagy kihívást az Egyház számára a gnosztikus és más eretnek mozgalmak részéről. Ezek visszaszorítására az egyházatyák energiáját a Krisztusról szóló tanítások megfogalmazása kötötte le, ami már önmagában is a sorvadás jeleit mutatja – az apostoli korban az efféle „hitvitákat” még Isten országának erődemonstrációja döntötte el. A Szent Szellem működésére egyre kevesebb figyelmet fordítottak, miközben a hívők a gnosztikusok körében megnyilvánuló természetfeletti jelenségek hatására is bezárkóztak a hiteles ajándékok előtt. Probléma volt az is, hogy a kulturális elit megnyerése céljából egyes egyházatyák elmosták a Bibliában foglalt prófétai kijelentés és a görög filozófiák – főképp az újplatonizmus – közötti határvonalakat.
Mindezekhez adódott, hogy a Római Birodalomban fellángoló üldözések elszigetelték egymástól a keresztény közösségeket, akadályozva az egészséges szellemi mozgások terjedését, az Egyház vérkeringését. A konstantini fordulatot követően a kereszténység államvallássá lett a birodalomban, és a kereszténnyé válás indítékai között a politikai érvényesülés perspektívája is megjelent. A más vallásúakat kötelezték az Egyházhoz való csatlakozásra, amelyet a pogány rítusok keresztény köntösbe bújtatásával is igyekeztek megkönnyíteni. Ezzel párhuzamosan a Bibliában meghúzott erkölcsi mérce is mindinkább fellazult.
A pápai hivatalban kicsúcsosodó egyházi hierarchia kialakulása ugyancsak visszavetette a karizmák működését, mert az egyházi hivatalok funkcionalitását a személyes istenkeresés és a szellemi ajándékok rovására hangsúlyozták. Hasonlóképpen hatott a szakramentalizmus kialakulása is, amellett az Egyház mind hevesebb doktrinális csatározások színtere lett.
Egyes egyházatyák befolyása a zsidósághoz való elutasító viszonyulásukból következően is akadályozta a Szent Szellem áldásait Isten Ábrahámnak adott egyik ígérete miatt („megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt”). Nem véletlen, hogy a „keresztény” antiszemitizmus egyik szószólója, Aranyszájú János egyben a karizmák megszűnése mellett tört lándzsát.
A „korai eső” elállásának folyamatát végül Ágoston tetőzte be, aki a karizmák megszűnéséről való elmélet – a szesszácionizmus – megfogalmazásával jó ezer évre bebetonozta a Szent Szellem megnyilvánulásaival kapcsolatos közgondolkodást. Bár Ágoston idős korában visszavonta a karizmák megszűnéséről alkotott nézetét, ezzel a szesszácionizmus hatását nem fordította meg, hanem a képet csak még zavarosabbá tette azzal, hogy alapot adott a gyógyító ereklyék kultuszának.
A középkori hierarchikus egyházban a karizmákhoz való viszonyulást ez a furcsa kettősség jellemezte. A Rituale Romanum a nyelveken szólást mint a démoni megszállottság elsődleges bizonyítékát határozta meg, a római egyház kebeléből kiszakadt csoportokat pedig – amelyekben különféle szellemi megnyilvánulások is történtek – tűzzel-vassal üldözték. Több ilyen csoport (pl. a messzaliánusok, a pauliánusok, a bogumilok és a katharok) megítélése ma protestáns körökben sem egységes, léteztek azonban olyan radikális közösségek is – ilyenek voltak a valdensek –, ahol a szellemi ajándékok a bibliai igazsághoz való ragaszkodásból nőttek ki. Róma mindezeket az ő esetükben is varázslásként, boszorkányságként kezelte.
Ugyanakkor a katolikus misztikus tradíció az egyházhoz lojális vallási elit – püspökök, papok, szerzetesek és apácák – körében a szellemi megnyilvánulásokat megtűrte, sőt gyakorlásuk révén ezeknek az embereknek „hősies szentséget” tulajdonított. Ezeket a csodákat általában a babonaság légköre övezi: relikviákhoz, kegyhelyekhez, a szentekhez és Máriához mondott imákhoz kapcsolódnak. A misztikus tradíció csakis a kegyes tömegek Róma iránti elkötelezettségét szolgálhatta, és olyan közegben virágzott, amelyben az igazság Szellemét annak idején kiszorító, fentebb vázolt tényezők háborítatlanul tovább hatottak. Amellett úgy tűnik, hogy ezek a csodák sokszor a katolicizmustól magukat függetlenítő és ellenségként kezelt csoportok között tapasztalt jelenségek ellenpólusaként jelentkeztek. A neves francia mariológus, René Laurentin a mai viszonyokra nézve ezt megerősíti, amikor a Mária-jelenéseket, a Focolare, a Neokatekumenátus, a Cursillo és különösen a katolikus karizmatikus mozgalmakat a „szekták” (értsd: újpünkösdi közösségek) térhódítása leghatásosabb ellenszerének nevezi.
Elindul a helyreállítás
Luther és más reformátorok munkássága nyomán a hívők széles rétege végre kezébe vehette a Szentírást, hogy személyes módon tanulmányozhassa azt. A hitből való megigazulás alapvető igazságának fölismerése egyben a szellemi ajándékok rehabilitációjának első lépését is jelentette. Bár amikor Róma a reformátorok küldetését hitelesítő csodákat firtatta, ők a karizmák megszűnése ágostoni elméletének megerősítésével tértek ki a kihívás elől, a lutheránusok első nemzedéke nem csapta be az ajtót a szellemi megnyilvánulások előtt. A Luther és Zwingli reformjaival elégedetlen anabaptisták viszont Felix Manz és Konrad Grebel vezetésével már nemcsak a reformáció következetes továbbvitele mellett szálltak síkra (ilyen volt többek között az is, hogy a vízkeresztség mint hitből fakadó tett felelős döntés következtében történjék, és ne csecsemőkorban – innen a nevük is: „újrakeresztelők”), hanem a hiteles szellemi megnyilvánulások is táptalajra találtak közöttük. Hittek abban, hogy a Biblia olvasásakor a Szent Szellem megvilágosítja számukra az isteni kijelentést. Írásaikból kiderül, hogy az istentiszteleteiken történő prófétálásra nézve az 1Kor 14-beli vezérelveket tekintették mérvadónak. Még arról is van híradás, hogy Isten többeket feltámasztott közülük, akiket a kegyetlen üldöztetések közepette felakasztottak, vízbe fojtottak vagy más módon végeztek ki. Egy kései leszármazottjuk szavaival a huszadik századi pünkösdizmus „ahhoz áll legközelebb, ami az anabaptizmus volt a tizenhatodikban”. A modern nyugati társadalmak egyik alapelvét, az állam és az egyház szétválasztását is úttörő módon hangsúlyozták.
Bár Kálvin élesen elutasította a szellemi megnyilvánulások létjogosultságát a korabeli hívők között, még a protestantizmus kálvini ágában is találunk példákat a karizmák működésére. Francia képviselőik, a hugenották helyzete a XIV. Lajos alatti erőszakos rekatolizálás idején lett elviselhetetlen. Egy csoportjuk – az úgynevezett kamizárdok – az ország déli részén a fegyveres ellenállást is felvállalva tovább ragaszkodott meggyőződéséhez. Több százezren azonban külföldre menekülve Angliában, Poroszországban, Svájcban, illetve az amerikai gyarmatokon telepedtek le. E csoport (angolszász területeken „francia prófétákként” hivatkoztak rájuk) szellemi töltése talán még a puritán Oliver Cromwellre is kihatott, aki Angliában polgárháborúval vetett véget a katolikus I. Károly uralmának.
A döntő csata előtt (is) Cromwell szent nevetés közepette részegedett meg a Szent Szellemtől. Egy 18. századi szerző, George Lavington A metodisták és a pápisták lelkesedésének összevetése című művében ezt mondja: „Nem emlékszem, hogy pápisták között ilyen nevetőroham történt volna, a francia prófétáknál viszont általános volt… Olivernek biztosan volt ilyenféle mennyei sugallata. A dunbari csata egyik résztvevőjétől tudom, hogy Olivert isteni indíttatások ragadták magukkal: oly szertelenül nevetett, mintha részeg lett volna. Ugyanilyen nevetőgörcsbe esett a Nasebynál vívott csata előtt is.” Ezután szétszórta a király seregét, aki megadta magát. A könyv a metodisták kapcsán nem véletlenül tér ki a francia próféták befolyására: John Wesley előtt is ismert volt, hogy a hugenotta istentiszteleteken a dinamikus igehirdetések és Isten erőteljes dicsőítése közben a hívők földre esve hemperegnek, transzba esnek, nyelveken szólnak és prófétálnak.
Anglia földje már a metodista ébredés előtt is egy különleges „őspünkösdi” csoport, a kvékerek mozgalmas tevékenységének színhelye volt. Már az elnevezésük is a 20. századi pünkösdiekre szintén gyakran alkalmazott „reszketősök”-et jelent, a Szent Szellem jelenlétében történő remegésre utalva. Alapítójuk, George Fox évekig kereste az igazságot, amelyre végül közvetlen mennyei kijelentés révén juthatott el, majd látomást is kapott arról, ahogyan Jézus Krisztus harcba vezeti seregét a gonosz erők ellen. Három évvel látomása után a kvékerek tábora ötvenezresre duzzadt, s ez a szám még az évszázad vége előtt megduplázódott. Ezreket börtönöztek be közülük, olyan vádak alapján, mint például hogy tiszteletlenül válaszoltak a bírónak, tiltott vallási közösségben találkoznak, vagy nem hajlandók fizetni a kötelező államegyházi tizedet. Lenyűgöző, hogy milyen méltóságteljes megvetéssel nyilatkoztak az őket ért üldöztetésekről. „A hátamon csattogó korbács hangja szúnyogdöngicsélésként hat a fülemben” – írja egyikük.
A kvékerek több szempontból is a modern pünkösdiek és karizmatikusok ősei. A puritanizmussal ellentétben szembenéztek a Szellem és a Szentírás közötti kapcsolat kérdésével, ahogyan a huszadik századi pünkösdieket is erre kényszerítették az evangéliumi és fundamentalista tábor betűhöz ragaszkodó képviselői. Fox hitt abban, hogy Krisztust közvetlenül a Szent Szellem „belső hangja” jelenti ki az emberi szívben. Ez határozza meg a kereszténynek Istennel való kapcsolatát és a keresztény tanítás természetét, teszi lehetővé a Szentírás helyes magyarázatát.
A korai kvéker irodalom látomásokról, gyógyulásokról, próféciákról és Istennek olyan erejéről számol be, mint amit az első századi pünkösdkor megtapasztaltak. Fox naplójában számos részletesen dokumentált esetet jegyzett fel, amikor – általában kézrátétellel – emberek gyógyulásáért imádkozott, ami a legtöbb esetben azonnal be is következett. Még arra is van bizonyíték, hogy nyelveken szóltak, bár még nem ismerték fel e karizma rendeltetését. Az Amerikába áttelepedett kvékerek hatékony missziós szolgálatot folytattak az indiánok felé, és a gyarmatokon tőlük indult ki a rabszolgatartással szembeni ellenérzés. Közvetve hatással voltak a 19. század eleji második nagy ébredés kialakulására is Amerikában.
Miután Európa kontinentális részén Luther látásai a halálát követő évtizedekben formulákká merevedtek, a pietisták (a nevük „kegyesek”-et jelent) hozták el a szellemi megújulás következő hullámát. Ők újra hangsúlyozni kezdték a bibliai újjászületés, a személyes hit és a hatékony misszió fontosságát. A már a mozgalom harmadik generációjához tartozó Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf befogadta Európa protestáns vallási üldözöttjeit. A birtokán menedéket kereső csoportok között voltak Husz János szellemi örökösei, a morva testvérek is, akikre 1727 augusztusában leszállt a Szent Szellem. Röviddel később megkezdtek egy imaláncot, amely a nap 24 órájában száz éven át tartott! A morva testvérek rendkívüli áldozatkészséggel hirdették az evangéliumot a világ távoli tájain is, és hitük közvetlenül befolyásolta a metodizmus alapítóját, John Wesleyt is.
Az Újvilág tizenhárom angol kolóniáját egy kivételével protestánsok alapították, és a tengerentúlon a 18. század elejére jellemző, szellemileg megfáradt, élettelen közegben itt lobbant lángra az első nagy ébredés. Legismertebb vezetője a máig Amerika legnagyobb teológusának tartott Jonathan Edwards volt a Massachusetts állambeli Northamptonban. Feljegyzik róla, hogy míg részletesen előre elkészített jegyzetét arcához egészen közel tartva prédikált, a Szent Szellem változatos és látványos módon működött a gyülekezetben. Edwards olyan érzékletesen tudta ecsetelni a pokol borzalmait, hogy hallgatói közül sokan elájultak, majd mikor fölocsúdtak, kegyelemért kiáltozva azonnal megtértek. Beszámolójában ezt olvassuk: „Nagyon sokszor láthattuk, amint az egész házat betölti a kiabálás, az emberek összeesnek, vagy éppen rángatóznak, és sok egyéb hasonló történik.” Olyan esetekről is tudósít, amikor az embereket otthonukban, alvás közben töltötte be a Szent Szellem nevetéssel.
Az ébredés lángjai egy anglikán prédikátor, George Whitefield 1740 szeptemberében történt látogatásával még magasabbra csaptak. Az ízig-vérig evangélista Whitefield igehirdetése közben is elestek az emberek a Szent Szellem hatása alatt. „Néhányan összeestek, később egy kis erőre kapva figyeltek rám, aztán újra elájultak. Mások olyan hangon kiáltoztak, mintha haláltusájukat vívnák” – írja 1740 novemberében. Isten érintése nyomán az emberek gyakran egész éjjel a földön hevertek, és voltak, akik többórás látomást is kaptak eközben.
A 18. századi protestantizmus legerőteljesebb szellemi áramlata a metodista ébredés volt, amely Whitefield barátja, John Wesley szolgálatából bontakozott ki. Az oxfordi egyetemen buzgó fiatalemberek egy csoportja – közöttük Whitefield és Wesley – olyan módszerek (metódusok) után kutatott, amelyek révén közelebb kerülhetnek Istenhez. Innen ragadt rájuk a gúnynév: metodisták. A Whitefield után néhány évvel megtérő Wesley maga is nagy erővel kezdte hirdetni az evangéliumot. Az Isten ereje alatti elesés, sírás vagy nevetés követte Wesley szolgálatát is, és arról is van feljegyzés, hogy a korai metodisták között a nyelveken szólás sem volt ismeretlen. Wesley hitt abban, hogy a megtérést egy második kegyelmi munkának, a teljes megszentelődésnek kell követnie, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. A pünkösdi terminológia egyik alapkifejezését, a Szent Szellem-keresztséget Wesley teológus kollégája, John Fletcher használta először. Ez a szóhasználat a 19. századi szentség mozgalomban terjedt el igazán, ám egyelőre a radikális megszentelődés élményének összefüggésében.
Az amerikai második nagy ébredés a 19. század küszöbén kezdődött, s mintegy harminc esztendeig tartott. A Kentucky állambeli Cane Ridge-ből kiindulva hamarosan az élet minden területét szellemi megújulás hatotta át az Újvilágban. Az 1990-es évek örömteli megújulási hullámának vezetői is gyakran hivatkoztak rá, mert a korabeli beszámolók szerint ebben az időszakban különösen elterjedtek voltak a Szent Szellemnek olyan viharos fizikai megnyilvánulásai, mint amelyek a karizmatikus hívőket az elmúlt években – sokakat szó szerint is – megrázták. A klasszikus értelemben vett szellemi ajándékok – mint amilyen a nyelveken szólás – működésére is találni példát. Ám ezzel egy időben Isten egy másik területen is elkezdte a helyreállítást.
Ironikus módon az az esemény, amely a keresztényeket arra indította, hogy új módon tekintsenek a bibliai próféciákra és a szellemi ajándékokra, a francia forradalom volt. A forradalom előrehaladtával a radikálisok egyfajta terroruralmat vezettek be, amely sokakat emlékeztetett a Jelenések könyvében olvasható nyomorúságokra. A Franciaországban eluralkodó politikai felfordulás láttán több angliai keresztény olyan jeleket vélt felismerni, amelyek számukra megerősítették, hogy az idők vége közel van. Az addig zavarba ejtő részleteknek hirtelen megdöbbentően aktuális fontosságot kezdtek tulajdonítani. Egyes csoportokban mindez erős motivációt jelentett a bibliai próféciák tanulmányozásához, és magyarázatuk a protestáns tudósok számára azt jelentette, hogy Krisztus hamarosan másodszor is eljön, de előtte még a karizmáknak újra meg kell jelenniük a földön, akárcsak pünkösdkor. A próféciákat szó szerint értelmező körökben azt is felismerték, hogy Istennek van terve a zsidósággal, amelyet be is fog teljesíteni. Ez kezdte megrendíteni az egyházban azt a régóta uralkodó felfogást, miszerint Isten végképp kirekesztette őket a bibliai ígéretek birtoklásából, és bizonyos keresztény körökben felpezsdült az érdeklődés a zsidóknak őseik földjére történő visszatérése iránt. Az egyházat átitató antiszemitizmus felszakadozása további lökést adott a szellemi ajándékok helyreállásának.
A profetikus érdeklődés ezen új hullámának vezetői között olyan brit teológusok voltak, mint Lewis Way, John Nelson Darby és Edward Irving. Darby bibliaértelmező rendszere hosszú időre használható eszközt adott a próféciákat tanulmányozó hívők kezébe, Irving körül pedig a nyelveken szólás és a prófétálás területén is otthonosan mozgó ébredés bontakozott ki az 1830-as évek elején. Irving egy gyorsan gyarapodó közösséget pásztorolt Londonban, és ezekre az ajándékokra is a pásztor szemével tekintve jó gyümölcsüket látta a hívők életében. Hamarosan felismerte, hogy a nyelveken szólás egyben a Szent Szellem-keresztség kezdeti bizonyítéka is. Bár mindez több mint hatvan évvel a pünkösdi ébredés előtt történt, egyházvezetési problémák és Irving korai halála miatt a nyelveken szólás széles körű elterjedése a 19. században még nem történhetett meg.
A pünkösdi ébredés közvetlen előfutárai
A pünkösdi ébredés 19. századi közvetlen előzményei között talán a metodizmus talaján kivirágzó „szentség mozgalom” a legfontosabb, amely bár „Szent Szellem-keresztség” alatt radikális megszentelődést értett, már a szolgálatra való erővételt is meglátta ebben a megtapasztalásban. Másrészt a „szentség mozgalom” a későbbiekben is jól követhető doktrinális mintával szolgált: a megszentelődés minden hívő számára elérhető Isten kegyelme által, ha teljesen elkötelezi magát Istennek, majd hittel elfogadja a szentségre vonatkozó bibliai ígéreteket, és megvallást tesz azokról. Ezt a mintát csakhamar az Isten ereje által történő fizikai gyógyulás, majd a pünkösdi ébredéstől kezdve minden más áldás elnyeréséhez is alkalmazni kezdték, amelyekről az egyház fölismerte, hogy Jézus Krisztus áldozata révén a hívők számára hozzáférhetőek.
A század derekán kezdődött Isten gyógyító kenetének első nagy kiáradása, Európában és Amerikában nagyjából egy időben és egymástól függetlenül. Bár már korábban is voltak, akik betegek gyógyulásáért imádkoztak, Isten erejének ez az ajándéka most kerül a tömeges érdeklődés homlokterébe. Az európai úttörők Németországban Johann Blumhardt lutheránus pásztor és Otto Stockmayer, Svájcban pedig Dorothea Trudel voltak. Az újkori egyházban a gyógyulásra vonatkozó bibliai kijelentéseket Stockmayer foglalta elsőként rendszerbe; ez és főként Trudel szolgálata kezdetben erősen hatott a gyógyító ébredés amerikai élharcosaira is. Trudel az első gyógyító evangélista, aki hitotthonokat létesít a gyógyulni vágyók számára, levélen keresztül is szolgál a betegek felé, és akit engedély nélküli gyógyítás címén vád alá helyeznek. Az elkövetkezendő száz évben e szolgálati módszerek és az üldözés ilyen formája egyaránt követőkre találnak. Amerikában Ethan O. Allen és főleg Charles Cullis munkássága révén nyer széles körben polgárjogot a betegekért való imádkozás, majd a „szentség mozgalom” több fontos vezetője is hatékonyan gyakorolni kezdi.
A gyülekezetalapítás, az igehirdetés és a betegekért való imádkozás mellett az ébredés vezetői hittek abban, hogy az egyháznak a társadalomban is áldozatos karitatív tevékenységet kell folytatnia. Egyedül Cullis a következő jótékonysági intézményeket alapította, különféle iskolák, hitotthonok és missziós intézetek mellett: öt ingyenes ellátást és teljes orvosi gyógykezelést biztosító tüdőgondozót, két árvaházat, egy harmadikat fekete jövevények számára, egy rákgondozó intézetet, egy további otthont hátsérüléssel küszködők, egy másikat pedig paralízises betegek kezelésére. Otthonokat létesített elesett nők és elmebetegek számára is.
Angliában Charles H. Spurgeon gyülekezetében és másutt ugyancsak természetfeletti gyógyulások ezreit dokumentálták, Dél-Afrikában pedig Andrew Murray volt a gyógyulás üzenetének fő képviselője. Amerikában A. J. Gordon és A. B. Simpson népszerűsítették hatékonyan, ám a gyógyító ébredésben a kora gyógyító apostolaként ismert John Alexander Dowie szolgálata hozta el a drámai csodák korszakát a századforduló körüli években. A leghíresebb női gyógyító evangélista Maria Woodworth-Etter volt, akinek látomásokban és elragadtatásokban bővölködő istentiszteletei ugyancsak legendásak voltak. Bevallása szerint már jóval a pünkösdi mozgalom előtt is szólt nyelveken.
A pünkösdi robbanás
A pünkösdizmus hirtelen megjelenésének hátterében az állt, hogy már egy teljes évszázada várakoztak a Szent Szellem-keresztségre, és ugyanennyi idő óta tanítottak is róla. A századforduló „szentség mozgalmának” radikális szárnyában már csak a nyelveken szólás hiányzott az újkori pünkösdizmus alkotóelemei közül. A modern pünkösdi ébredés atyjának a metodista hátterű Charles F. Parhamet tekintik, aki mint pásztor és gyógyító evangélista kezdett működni. A Kansas állambeli Topekában bibliaiskolát is alapított, ahol a századforduló előtti napokban a hallgatók egyháztörténelmi jelentőségű házi feladatot kaptak: pünkösd tanulmányozását az Apostolok cselekedetei 2. fejezetében. A diákok arra a következtetésre jutottak, hogy a Szent Szellem-keresztség fizikai bizonyítéka a nyelveken szólás. Az értelmezés helyessége mennyei visszaigazolást kapott, amikor a 20. század legelső napján az iskola egyik hallgatója, Agnes Ozman megszólalt egy számára ismeretlen nyelven: kínaiul. Három napig nem is tudott angolul beszélni, ezért megpróbálta leírni, mit is élt át, de ez is csak kínaiul sikerült! Az írás másolatát a korabeli újságok is leközölték. Napokon belül sokan mások is hasonló megtapasztalást nyertek. Parham hitt abban, hogy a Szent Szellemmel való betöltekezés nyomán a világevangelizáció nagyon fel fog gyorsulni.
A topekai bibliaiskolát egy másik követte a texasi Houstonban, amely ugyancsak bevonult az egyháztörténelembe: 1905-ben Parham hallgatói között volt egy fiatal fekete szentség prédikátor, William Seymour, aki a következő évben a Los Angeles-i Azusa utcában annak az ébredésnek a zászlóvivője lett, amelynek jóvoltából a pünkösdi megtapasztalás futótűzszerűen elterjedt az egész Földön.
Az eseményre közvetlenül kihatott egy újabb nagy ébredés – ezúttal Walesben –, amelyben Isten minden addiginál drámaibb módon megmutatta, mire képes olyan emberekkel, akik teljesen elkötelezték magukat a számára. Az 1904-ben kezdődő események során hat hét alatt gyakorlatilag egy egész ország megtért, legendás jelek és csodák kíséretében. A walesi események egyszerű levélírás útján is ébredést robbantottak ki a világ különböző pontjain, és közvetlenül inspirálták a kaliforniai hívőket is: a gomba módra szaporodó ima-összejöveteleken Isten hasonló látogatásáért esedeztek. A 20. század elején egyfajta „globális szellemi felmelegedés” vette kezdetét, és a világ több pontján ébredések lobbantak lángra. Ezek közül a Los Angeles-i Azusa utcai események bizonyultak meghatározónak a Föld szellemi térképének újrarajzolásában – a pünkösdi-karizmatikus közösségek túlnyomó többségének történelmi gyökerei innen erednek. A messze földről érkező látogatók, pásztorok és evangélisták közül nem mindenkinek volt könnyű elfogadnia, hogy egyszerű fekete emberek kézrátétele által vegyék Isten áldását, de akik megtették, mennyei tűzzel tértek visz-sza otthonukba, gyülekezetükbe.
Az ébredés kiterjed
Helyszűke miatt csak néhány országot emelhetünk ki a pünkösdi ébredés világméretű elterjedésének történetéből. Az európai pünkösdizmus egy norvég származású, de Angliában nevelkedett pásztor, Thomas Ball Barratt révén virágozhatott fel. 1906-ban Amerikába tett útján, New Yorkban hallott az Azusa utcai eseményekről. Napi tizenkét órát imádkozva hamarosan Szent Szellem-keresztséget nyert, és hazautazva Oslóban megalapította az Óvilág első pünkösdi közösségét. Gyülekezete afféle európai Azusa utca lett: azok között, akik ellátogattak oda, és maguk is bemerítkeztek a Szent Szellem folyójába, svéd, angol és német pásztorok is voltak, akik már az üzenet szószólóiként tértek vissza hazájukba, és virágzó pünkösdi mozgalmat hoztak létre országukban.
Lewi Petrus Stockholmba tért viszsza, és az általa pásztorolt baptista gyülekezetben egy monumentális pünkösdi ébredés vezetője lett. Különösen a 20. század első felében a svéd pünkösdiek működése, szolgálata világszerte példaértékű volt. Nagy hangsúlyt helyeztek a missziós munkára, közvetlen szerepük volt például a brazil ébredés elindításában.
Nem feledkezhetünk meg a szláv nyelvterület pünkösdi apostoláról, az Ural hegységben született Ivan Varonájevről sem. Miután az orosz ortodox egyház részéről baptista prédikátorként szenvedett üldöztetés miatt 1912-ben az Egyesült Államokba költözött, ő is részesült pünkösd áldásából. Még New Yorkban megalapította az első orosz pünkösdi gyülekezetet, majd Isten vezetésének engedelmeskedve 1920-ban visszatért hazájába. Útközben még Bulgáriában húsz pünkösdi közösséget hozott létre, majd orosz földön is elkezdte a munkát, melynek gyümölcseként néhány hónap alatt egyedül Ukrajnában húszezer fölé nőtt a pünkösdi hívők száma. 1920 és 1929 között, amikor a kommunista hatalomváltás után még viszonylagos vallásszabadság uralkodott Oroszországban, a fáradhatatlan pünkösdi prédikátor a többi szláv országban létrehozott pünkösdi közösségek mellett több mint 350 gyülekezetet alapított hazájában. 1932-ben kezdődött a vesszőfutása: kényszermunkára küldték, majd hét évet töltött börtönben, mielőtt kivégezték. Családja ugyancsak kivette részét az üldöztetésből. Varonájevnek minden bizonnyal nagy szerepe lehetett abban, hogy a Szovjet Tudományos Akadémia a következő megállapításra jutott: a pünkösdizmus „a legfertőzőbb a vallás minden ópiuma közül”.
Pünkösd és a gyógyító ébredés
Az Azusa utcai ébredéssel a nyelveken szólás végre ismét polgárjogot kapott a karizmák sorában. Ugyanakkor más ajándékok is erőteljesen működtek kijelentések, látomások, gyógyulások és Isten erejének más megnyilvánulásai formájában. Egy pünkösdi egyháztörténész állítása szerint az Azusa utcai ébredés otthonául szolgáló, jókora (háromszintes) épületet teljesen be lehetett volna burkolni olyan gyógyászati eszközökkel, amelyek az ott történt drámai gyógyulások következtében váltak feleslegesekké.
A gyógyító kenet második nagy kiáradásának a hátterében az állt, hogy sok gyógyító evangélista is – főképp Dowie tanítványai közül – betöltekezett Szent Szellemmel, és új nyelveken szólt. Az egyik legsikeresebb közülük F. F. Bosworth, a rádiós evangelizálás úttörője volt, akinek gyógyító kampányai a húszas években az USA és Kanada legnagyobb előadótermeiben is telt házat vonzottak, olykor húszezer embert alkalmanként. Az 1940-es és ötvenes években nemzetközi befolyása tovább érződött William Branham szolgálata révén, akivel Bosworth évekig együtt dolgozott.
John G. Lake ugyancsak világméretű evangelizációs és gyógyító szolgálatot alapított, amely különösen Dél-Afrikában volt gyümölcsöző. 1914-ben Spokane-ben (Washington állam) telepedett le, ahol a nyugati partvidék mentén sok helyi közösségből álló nagy gyülekezetet alapított. Aimée Semple McPherson látványos gyógyító istentiszteletei még a hollywoodi színészek körében is népszerűek voltak. Az ő hatására fogadta el a pünkösdi üzenetet az a Charles Price, akinek a szolgálatát később olyan érdeklődés övezte, hogy az istentiszteleteiről kiszorult emberek bezúzták az ablakokat, csakhogy bejussanak az épületbe.
Az újkori gyógyító kenet második nagy kiáradása Angliában is erőteljesen hatott: a Jeffreys testvérek szolgálatát a gyógyulás megrázó csodái kísérték – őket tekintik a szigetország legjelentősebb evangélistáinak Wesley és Whitefield óta. A „hit apostolának” is nevezett Smith Wigglesworth már-már „könyörtelenül” rámenős imáiról volt ismert, de az eredmények végül mindig őt igazolták: ezrek nyerték vissza egészségüket.
A Gyógyulás Hangja
Amikor 1947 elején a hit két óriása, Price és Wigglesworth elköltözött a földi hadszíntérről, sok fiatal szívben égett szent vágy arra, hogy zászlajukat magasra emeljék. Az ébredés új hulláma nem is váratott magára, már ugyanabban az évben bámulatos erővel tört ki, hogy a következő évtizedben a betegekért való imádkozás az újkori egyházban még ismeretlen szintre lépjen. A gyógyító kenet harmadik, legdinamikusabb hullámának élére egy halk szavú fiatalember, William Branham állt, akinek szolgálatát a kijelentés és az erőajándékok páratlan kombinációja kísérte. A korszak másik meghatározó személyisége a ma is aktív Oral Roberts volt; gyógyulási csodákról az ő istentiszteletein készültek először filmfelvételek. Ő a történelem első televíziós evangélistája és a karizmatikus felsőoktatás úttörője is. Az első vonalhoz tartozott Jack Coe, A. A. Allen és William Freeman is, mögöttük pedig ezernyi evangélista sorakozott fel a betegekért való imádkozás frontján. T. L. Osborn jóvoltából tömegek ismerhették meg a megváltást és Isten gyógyító erejét távoli országokban is, Tommy Hicks szolgálata pedig az argentin ébredés nyitányát jelentette. A munka legfontosabb hírközlő szerve és kapcsolatteremtő eszköze Gordon Lindsay magazinja, a Gyógyulás Hangja lett; maga az ébredés is ezen a néven nyitott új fejezetet az egyháztörténelemben. A gyógyulás csodái kísérték Kathryn Kuhlman szolgálatát is, bár ő nem a Gyógyulás Hangja platformján működött.
Új kezdetek
A pünkösdi robbanás ekkoriban jutott el a második lépcsőjéhez. Korábban a nyelveken szólókat a főáramú felekezetek kivetették magukból, ám lelkészeik között mégis terjedt ez a megtapasztalás. A jelenség 1960-ban egy episzkopális lelkész, Dennis Bennett Szent Szellem-keresztségével kapott az USA-ban országos publicitást a Time magazin lapjain. A karizmatikus mozgalom megjelenését ehhez az eseményhez kötik, noha tényleges kezdetét sokkal nehezebb behatárolni, mint a klasszikus pünkösdi ébredését. Mindenesetre most már a legkülönbözőbb felekezetek és csoportok is sorra nyitották meg kapuikat a szellemi megnyilvánulások előtt, miközben nagy számban születtek újpünkösdi független közösségek is. A 20. század kezdetétől a pünkösdi-karizmatikus ébredések szellemi vonulata izgalmas párhuzamot mutat az első századéval: az evangélium hirdetésére kapott mennyei erő jóvoltából százmilliók születtek újjá és töltekeztek be Szent Szellemmel, miközben a tanítói kenet is működni kezdett, és megerősödést hozott az egyházban. Most, a 21. század fordulóján sűrűsödő profetikus szellem pedig a hívők figyelmét már világméretekben a jövő felé fordítja.