Történelem
A mennyei Templom szolgálata
A Károli-fordításhoz szokott fülű és szemű magyar olvasó talán meglepődik, sőt megdöbben: hát létezik ilyen címzésű, Héberekhez írt levél is a Bibliában?
A válasz egyszerű: a régebbi magyar bibliafordításokban évszázadok óta félreérthető módon Zsidókhoz írt levél címmel szerepelt az a levél, amelyet helyesebb így, Héberekhez írt levélnek fordítani, mivel a legkorábbi kéziratokban fennmaradt címzése görögül pontosan ezt tartalmazza: Prosz Hebraiusz.
De kik azok a „héberek”?
„Azokban a napokban, miközben egyre szaporodtak a tanítványok, zúgolódás támadt a hellenisták között a héberek ellen, mivel özvegyasszonyaikat mellőzték a mindennapi szolgálatban” – számol be az Apostolok cselekedeteinek könyve a jeruzsálemi ősgyülekezet első komolyabb belső problémájáról (Csel 6:1).
A jeruzsálemi gyülekezetben a hellenisták nem hellén – azaz görög – származásúak voltak (hiszen ekkoriban még csak zsidókból állt a gyülekezet), hanem olyan zsidó származású keresztények, akik hellenizált háttérrel rendelkeztek. Többnyire a nyugati diaszpórából települtek vissza Júdeába, görög nevet viseltek, görögül beszéltek, és a Törvény parancsait valamivel lazábban, mintegy a lelkiismeretük szerint tartották be, mivel nyitottabbak voltak a görög kultúra bizonyos elemeinek átvételére, és nem zárkóztak el annyira mereven a pogány világgal való együttéléstől, mint a velük konfliktusba kerülő héberek vagy hebraisták. Utóbbiak pedig olyan zsidókeresztények voltak, akik egyrészt beszélték, őrizték a héber és az arám nyelvet, másrészt Jézus Krisztus elfogadása és az újjászületés után is lelkesen igyekeztek eleget tenni a Törvény ceremoniális parancsainak is. Fontos leszögeznünk, hogy keresztény szempontból egyik csoportot sem bélyegezhetjük sem bűnösnek, sem eretneknek: mindannyian „jó keresztények” voltak. Az apostolok végül úgy oldották meg a problémát, hogy hét hellenistát – görög nevükről tudni, hogy azok voltak –, akikkel kapcsolatban semmiféle erkölcsi-szellemi kifogást nem talált senki – a hebraisták sem –, bíztak meg a szolgálatok megszervezésével.
Persze e két társaság között amúgy is számtalan finom átmenet létezett a Törvény értelmezésében. Pál apostol magát is a héberek közé sorolja: „héber a héberektől” (Fil 3:5), tehát a diaszpórában is éltek hebraista irányultságú zsidók, hiszen Pál a kilíkiai Tarszoszban nevelkedett, noha ezt követően Jeruzsálemben a farizeus Gamáliel iskolájában kapott felsőfokú képzést mind a Törvény magas szintű értelmezésében, mind pedig a görög retorika és kultúra terén. Számára tehát nem jelentett problémát, hogy otthonosan mozogjon mindkét kultúrában, hiszen miközben Jézushoz való megtérése után is törvénytisztelő zsidó módjára él, ugyanakkor görög költőket idéz leveleiben eredeti versmértékükben; héberül – vagy arámul – tart beszédet az Antonia-erőd lépcsőin a halálát követelő tömeg előtt, de a lincselők kezéből őt kimentő római ezredeshez annak nagy csodálkozására görögül szól.
A Héberekhez írt levél címzettjei tehát egyaránt lehetnek Jeruzsálemben és környékén élő, a Törvényhez hűséges zsidókeresztények, de akár a diaszpóra hasonló közösségéhez tartozók is. Nagy kérdés, hogy a levél eredetileg is görögül vagy – éppen a görög nyelvvel szemben elutasító „célközönsége” miatt – héberül, illetve arámul íródott-e, és csak később fordították-e le görögre? Ez utóbbi látszik valószínűbbnek, azonban ennek meg az tűnik ellentmondani, hogy a levél több mint harminc Ószövetség-idézetének mindegyike az i. e. 2. században készült görög Ószövetség-fordítás, a Szeptuaginta szövegét követi ott is, ahol az határozottan eltér a ma elfogadott héber szövegtől. De a Qumránban talált héber nyelvű bibliarészletek talán magyarázattal szolgálnak erre a jelenségre, ugyanis azok sokkal közelebb állnak a Szeptuaginta szövegéhez, mint az i. sz. 7–10. században (azaz ezer évvel később!) rögzített héber Ószövetség-szöveg (ún. „maszoretikus szöveg”), amelyet ma hivatalosnak fogad el a zsidóság. Vagyis maga a Szeptuaginta is egy régebbi, hitelesebb héber Ószövetség-szöveg alapján készülhetett, és ezt a régi héber változatot használhatták a Héberekhez írt levél szerzői az eredeti, héber-arám változatban. (Az új fordítás lábjegyzeteiben jelezzük ezeket a konkrét eseteket is.) Természetesen ezek az apróbb eltérések a különböző szövegváltozatok között sohasem érintik azt, hogy mit kell tennünk – s így az üdvösséget (mivel a tetteink, és nem a bibliatudásunk alapján ítéltetünk meg) nem befolyásolják.
Majdnem kimaradt az Újszövetségből
A legkorábbi kézirat, egy 200 körül Alexandria környékén keletkezett papiruszkódex, amely Pál leveleit összegyűjtve tartalmazza, magában foglalja a Héberekhez írt levelet is, sorrendben a Rómaiakhoz írt levelet követően. A görögajkú keleti gyülekezetek és írók mindannyian Pál szerzőségét támogatják, így Órigenész és Alexandriai Kelemen is. Az észak-afrikai Tertullianus egyedülálló módon Barnabás szerzősége mellett érvel. A nyugati egyházban viszont Római Kelemen után, aki levelében a címére és szerzőre való utalás nélkül gyakran idézi, kétszázötven évig nem is tudnak róla, majd csak Athanasziosz, Alexandria püspöke győzi meg római kollégáját, hogy fogadják el apostoli tekintéllyel rendelkező iratnak névtelensége ellenére. Ha tehát a római gyülekezeten múlik, talán ma nem is olvashatnánk a Héberekhez írt levelet, legalábbis az Újszövetség részeként nem.
Ki írta ezt a levelet?
A szerzőség kérdése még a címzettekénél is nagyobb dilemma elé állította a bibliakutatókat. A levél nem nevezi meg a szerzőjét, de még csak bevezető üdvözletet sem tartalmaz, hanem azonnal a tárgyra tér. A tartalma alapján elmondható, hogy a szerző igen magas szinten járatos a mózesi Szent Sátor és a Templom áldozati szertartásaiban – ez esetleg lévita származást sejtet –, valamint a rabbinikus írásmagyarázati szabályokban – ez viszont farizeus háttérre utalhat, de mindenképpen egy törvényhű zsidókeresztényt feltételez. Ezek alapján több újszövetségi szereplőre is gyanakodhatunk.
Tertullianus Barnabásnak tulajdonítja, mivel ő lévitaként (Csel 4:36) alaposan ismerhette a templomi istentiszteletet. Azonban Barnabás ellen szól a levélben érezhető nagyon nagy és erős apostoli tekintély, amely-lyel a szerző a címzettek figyelmét a mennyei istentiszteletre irányítja, és inti a hittől való elszakadástól.
Abból a tényből, hogy bár mondandóját teljes mértékben az Ószövetség tanúbizonyságaira építi, azonban kizárólag annak görög fordításából, az Alexandriában készült Szeptuagintából idéz, valamint néhány olyan utalásból, amely az 1. századi zsidó filozófus, Philón platonista törvényértelmezésére emlékeztet, azt a következtetést vonták le némelyek, így például Luther, hogy bizonyára egy alexandriai, hellenista zsidókeresztény állhat a levél mögött. Ez a leírás leginkább Apollósra illik rá, aki „alexandriai származású, ékesszóló zsidó ember” volt, „jártas volt az Írásokban”, és „a nyilvánosság előtt bizonyította az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus” (Csel 18:24, 28). Apollós azonban a levélre jellemző erőteljes apostoli tekintély hiányában szintén csak társszerzőként jöhet szóba esetleg (ami viszont egyáltalán nem kizárható).
A levél írásmagyarázatában ugyanakkor erőteljesen dominálnak a rabbinikus forrásokból is ismert alapelvek (erről lásd keretes írásunkat). Gyakran egyetlen igeversre épít fel egy lényegbevágó gondolatmenetet, olyképpen, hogy annak minden szavát külön elemzi, és minden szónak abszolút érvényességet tulajdonít. Így érvel például a nyugalomba való bemenetel kérdésében (3. fejezet), vagy idézi a 2. zsoltárból a Fiúnak az Atyától való születésére vonatkozó verset, amelyet egyébként az Újszövetségben e levélen kívül (Héb 1:5; 5:5) csupán Pál idéz első feljegyzett zsinagógai prédikációjában a piszidiai Antiokhiában (Csel 13:33). Egyébként, ha már ennél a beszédnél vagyunk, hadd említsük meg azt is, hogy a Héberekhez írt levél valójában egy levélformulával záruló, írásba foglalt prédikáció, hasonló az Apostolok cselekedeteiben feljegyzett jó néhány ilyen beszédhez (Csel 7; 13:14–41; 22:1–21), amelyeket általában Izrael történelmének valamely fontos üdvtörténeti mozzanatával kezdtek, majd abból kiindulva fejtették ki az evangélium üzenetét. Így kezdődik ez a levél is, bevezető nélkül az atyáknak adott prófétai kinyilatkoztatásra tér rá, majd ebből kiindulva fejti ki a Fiú üdvtörténeti szerepét és jelentőségét. Másrészt – még mindig a műfaji jellemzőknél maradva – a levél végén a szerző arra kéri a levél felolvasását hallgatókat, hogy „türelmesen hallgassátok végig ezt a bátorító beszédet” (13:22, kiemelés R. L.). A már említett piszidiai Antiokhiában elhangzott beszédre is ilyen szavakkal kérték fel a zsinagóga vezetői Pált és Barnabást: „…ha van valami buzdító szavatok a néphez, mondjátok el.” Mindkét esetben ugyanazt a kifejezést használják, buzdító, bátorító, ösztönző, vigasztaló beszédre utalva, amelyet eszerint jórészt a zsinagógában mondtak el a vendégek, az átutazóban lévő igehirdetők, akik nem a saját közösségüket, hanem mások kormányzása alá tartozó zsinagógai közösségeket, illetve gyülekezeteket építették ezzel. Ez Pál szerzősége melletti közvetett érv, mivel a levél ugyan nagy apostoli tekintéllyel van megírva, és határozott iránymutatást fogalmaz meg a közösség felé, mégis a végén igen visszafogott stílusban csak annyit kér a hallgatóságtól, hogy „türelmesen hallgassátok végig ezt a bátorító beszédet” , amelyet mintegy vendégprédikátorként intéz hozzájuk, hiszen ő köztudottan a nemzetek apostola, és nem a zsidóké.
Sokan azt szokták felhozni a páli szerzőség ellenében, hogy egyrészt Pál minden levelének elején bemutatkozik, másrészt a végén a köszöntést saját kezűleg írja, amint ezt a Thesszalonikaiakhoz írt 2. levélben írja: „Az üdvözlés a saját kezemmel, Páléval, ami ismertetőjel minden levelemen: így írok. A mi urunk, Jézus Krisztus kegyelme mindnyájatokkal!” (2Thessz 3:17–18) Az első ellenvetésre már válaszoltunk a fentiekben. Ez utóbbi momentum viszont lehet, hogy éppen a páli szerzőség melletti érv, ha az üdvözlésbe beleértjük a búcsúzásként mondott áldást. Ugyanis Pál valóban minden levelét a „kegyelem mindnyájatokkal” formulával zárja, és ez éppígy igaz a Héberekhez írt levélre is, míg Jakab, Péter, János és Júdás levelei más módon zárulnak. Elképzelhető, hogy az eredeti levélen ez Pál kézírásával szerepelt. Az ő szerzőségére utal még Timotheosz említése is, „akivel – ha nemsokára megérkezik – meglátogatlak majd titeket”. A levél csiszolt, ékesszóló görög stílusára – mely fordulataiban kissé eltér a többi páli levél stílusától – pedig az adhat magyarázatot, hogy nem feltétlenül egyedül fogalmazta meg a levelet, hanem abban segítségére lehetett egyik-másik jól képzett tanítványa, segítő szolgatársa, a már említett Apollós, akivel szolgálatának kései szakaszáig együttműködött (Tit 3:13), de lehetett ez a segítő kéz Lukács, a görög származású vagy esetleg hellenista zsidó orvos, akinek görög stílusa hasonlóan választékos a Héberekhez írt levéléhez. Tudjuk, hogy Pál körül dolgoztak írnokok, így például Tertius, aki a Rómaiakhoz írt levél végén így üdvözli a címzetteket: „Én, Tertius is üdvözöllek benneteket az Úrban, aki ezt a levelet leírtam.” (Róm 16:22) Ugyanezt látszik megerősíteni az is, hogy a levélben váltakozik az egyes és a többes szám első személyű igehasználat. Például „Meg is fogjuk ezt tenni…” (6:3); „…ha ilyeneket mondunk is” (6:9); „Imádkozzatok értünk…” (13:19); viszont: „…röviden írtam nektek” (13:22). Az utóbbi esetben az egyes szám azzal magyarázható, hogy még ha segítették is a környezetében a levél megfogalmazásában, a felelősséget a szerző egy személyben vállalja érte. Az említett „team” feltételezése tehát a levél stílusára, egyes gondolati elemek (például a platóni–philóni utánérzésű valóság-képmás-árnyék fogalomhármas) alkalmazására magyarázattal szolgálhatnak, de a levél egészének hatalmas ívű teológiai gondolatmenetét, egy gyakorlati célnak alárendelt inspirált írásmagyarázatát és rendkívül erős tekintélyét csakis a másik ehhez fogható mélységű levél, a Rómaiakhoz írt levél szerzőjének, Pál apostolnak tulajdoníthatjuk.
Jakab, az Igaz, és a „Törvény rajongói”
És itt térhetünk rá arra a kérdésre, hogy vajon milyen körülmények között, mikor, honnan és hová íródott e levél. A belső utalásokból arra következtethetünk, hogy a szerző feltehetőleg Itáliában vagy a környékén tartózkodik, esetleg nemrégiben járt ott, mivel az itáliai testvérek üdvözletüket küldik a címzetteknek (13:24). Nem biztos, de elképzelhető, hogy jelenleg is fogságban van (esetleg Rómában?), és az imatámogatás kérése az innen való szabadulásra vonatkozik (13:18). Bizonyos viszont, hogy a Templom még áll, hiszen az ott zajló istentiszteletről mint „jelenlegi” -ről beszél a levél (9:9; 13:10), tehát 70 előtt vagyunk. Pál 64-ben halt meg, tehát ha ő legalábbis az egyik szerző, akkor ez előtt kellett íródnia. A címzettekről ugyanakkor megtudjuk, hogy nem kezdők a hitben, egy részük már valószínűleg nem látta testben Jézus Krisztust, hanem az Ő apostolainak igehirdetésére tért meg (2:3), viszont ennek is jó ideje, hiszen már „tanítani lennének kötelesek” (5:12); elkötelezett életet élnek, „szolgáltak és szolgálnak a szenteknek” (6:10); régebbi napokban komoly üldözést szenvedtek el, bebörtönzést, vagyonuk elkobzását kellett elszenvedniük (10:34), és mindeközben nem inogtak meg a hitükben. Valószínűleg több vezetőjük már elköltözött az Úrhoz, esetleg vértanúhalált halt, mert rájuk és életvitelük végső kimenetelére emlékezteti őket az apostol. Ez akár Jakabnak, Jézus féltestvérének, a jeruzsálemi zsidó-keresztény gyülekezet vezetőjének tragikus halálára is utalhat, akit Josephus Flavius beszámolója szerint 61/62-ben az akkori szadduceus főpap, Anan, megköveztetett több más zsidókeresztény vezetővel együtt. Ő volt az a Jakab, aki az apostolok jeruzsálemi gyűlésén kimondta a végső szót abban, hogy a nemzetek közül megtérteknek nem kell magukra venni a körülmetélkedés és a mózesi Törvény rituális parancsainak megtartását, csak a Noénak adott parancsokat (a bálványimádás, a paráznaság, a fúlvaholt állatok és a vérevés tilalmát). Ugyanakkor az ő vezetése alatt működött Jeruzsálemben az a többezres (esetleg több tízezres) zsidókeresztény gyülekezet is, amelynek tagjai – Jakab szavajárását idézve – „a Törvény rajongói” voltak. (Csel 21:20) Jakabot éppen a Törvényhez való hűsége, istenfélelme miatt is nevezték úgy saját korában még a Jézusban nem hívő zsidók is, hogy Jakab, az Igaz.
Itt egy nagyon fontos kérdést szeretnénk leszögezni. Jakab és a jeruzsálemi zsidókeresztények nem „judaizáló” keresztények voltak, akik tévelyegtek, amikor Jézus Krisztus feltámadásába és engesztelő áldozatába vetett hitük „ellenére” is ragaszkodtak a Törvény parancsolatainak megtartásához (mint azt később a keresztény antijudaista és antiszemita irodalomban rájuk sütötték), hanem ez magának Jézusnak és az apostoloknak a tanításából következett. Jézus maga is megtartotta a Törvényt, feljárt a zarándokünnepekre, áldozatokat is bemutatott, és követték Őt ebben az apostolok is, akik nemcsak hogy a Templomban tartották összejöveteleiket, hanem aszerint is éltek, amit Jézus a Hegyi beszédben megfogalmazott: „Ne gondoljátok, hogy eltörölni jöttem a Törvényt vagy a Prófétákat: nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy teljessé tegyem őket. Mert úgy van, ahogy mondom nektek: ameddig az ég és a föld meg nem semmisül, egyetlen i betű, sem egyetlen írásjel nem veszíti érvényét a Törvényből, amíg az egész meg nem valósul!” (Mt 5:17–18) És Jézus itt nem valamiféle szimbolikus-allegorikus beteljesedésről beszél, ez távol állt tőle, hanem a Törvény és a Próféták nagyon is szó szerinti beteljesedéséről és beteljesítéséről.
A Törvény törvényes meghaladása
Amiből az következik, hogy ameddig erre fizikai lehetősége volt – azaz ameddig állt a Templom –, egy zsidó származású embernek, akár hisz Jézusban, mint Messiásban, akár nem, szövetségesi kötelessége volt betölteni a Törvény előírásait, és ez alól az Újszövetség sem adott felmentést, noha természetesen a Jézus Krisztus engesztelő áldozatába vetett hitből megigazult zsidó ember többé nem a Törvény megcselekvéséből várta a megigazulását, hanem éppen megigazult állapotából fakadóan válik szabaddá arra, hogy most már ne kényszerből, hanem szívből, ne a kőtáblán felírt külső törvény kényszere alatt, hanem a szívbe írt szellemi törvényt követve önként, szabadságból és lelkesen töltse be az előző szövetség Igéit is. A zsidókeresztények tehát ilyen módon Jézus feltámadásától egészen a Szentély negyven évvel később bekövetkezett pusztulásáig egyszerre voltak szövetséges társai Istennek a mózesi és a jézusi szövetség keretében, míg a nemzetekből megtértekre az Apostolok cselekedetei 15. fejezete alapján a Noéval kötött szövetség kötelezettségei és jogosítványai vonatkoznak, amellett hogy természetesen a Jézus Krisztusban kötött új szövetség ígéreteinek ők is boldog örökösei.
Tehát tévedés azt gondolni, hogy a Jézus által köttetett új szövetség – amelyet egyébként már Jeremiás prófétánál megígért Isten (Jer 31:31–34) – automatikusan érvénytelenítette vagy hatálytalanította volna az Ádámmal, Noéval, Ábrahámmal, Mózessel és Dáviddal kötött szövetségeket azok életében, akikre nézve azok érvényben voltak, amikor a Jézus Krisztus által megkötött szövetség érvénybe lépett. Ellenkezőleg, azáltal, hogy Jézus Krisztus egyetlen, tökéletes és hibátlan áldozatával az ember legalapvetőbb egzisztenciális problémáját, a bűnt, a törvényszegést, a szövetségszegést eltette az útból – amely probléma miatt a korábbi szövetségek sem tudták elérni a céljukat (mert az ember mindet megszegte) – „örökre tökéletessé tette a megszentelteket” . A Héberekhez írt levél központi üzenete ez a tökéletesség, a beteljesedés, amelyet a korábbi szövetségek és így a mózesi szövetség sem tudott elhozni, mert nem tette képessé az embert a szövetségben Isten iránt vállalt kötelezettségeinek megtartására. A Fiúnak, a mennyei, örökkévaló Főpapnak a szolgálata viszont, mivel a saját, hibátlan, szent vérét vitte be a mennyei Szentek Szentjébe, működésbe hozta az ember érdekében azt az engesztelést, amely most már a lelkiismeretet is megtisztítja, felszabadít a bűntudat alól, és egyúttal képessé tesz arra, hogy a szövetséget megtartó életet éljünk. A korai egyházban mind a Noéval, mind pedig a Mózessel kötött régebbi szövetséget érvényben hagyták, minthogy Istennek egyetlen szövetsége vagy ígérete sem évül el, nem avul el. Ha Isten hűtlennek bizonyulna Izraellel kötött régi (ó) szövetségéhez – amit a kereszténység antiszemita tradíciója évezredeken át állított –, akkor hogyan számíthatnánk arra, hogy az új szövetséghez hűséges marad? Amikor a történelmi kereszténység olyasmit állít, hogy Isten megtörte, érvénytelenítette, megtagadta a régi szövetséget, visszavonta örökkévaló szavát és ígéreteit anélkül, hogy teljesítette volna azokat, akkor Istent hazugnak állítja, és ezt zsidó szempontból joggal bélyegzik eretneknek.
Szó szerint, nem csak szimbolikusan
Tehát fölmerül a kérdés: vajon azt tanítja-e ebben a levélben az apostol, hogy most, miután életbe lépett a jobb ígéreteken, tökéletes áldozaton, teljes bűnbocsánaton alapuló, Jézus Krisztus, az örökkévaló főpap szolgálata által megköttetett új szövetség, az ez által régivé vált mózesi szövetség, illetve a korábbi szövetségek érvénytelenné válnak? Az Újszövetség egészének bizonyságát figyelembe véve határozott nemmel felelhetünk. Ha nem így értelmeznénk, akkor azt kellene mondanunk, hogy az egész korai egyház, a jeruzsálemi zsidókeresztény gyülekezet minden tagja, Péter, János apostol, Jakab, a gyülekezet későbbi vezetője, sőt Pál apostol is kollektív tévelygésben éltek több évtizeden keresztül, mert feleslegesen, pusztán a szokás vagy a tradíció alapján maradtak hűek keresztényként a mózesi szövetséghez is. Ez viszont nyilvánvaló képtelenség annak fényében, hogy „az apostolok keze által pedig sok jel és csoda történt a nép között” , tehát Isten tett bizonyságot a szolgálatuk és hitük hitelre méltó voltáról.
Akik amellett érvelnek, hogy mégis így áll a dolog – tulajdonképpen a későbbi keresztény teológiai hagyomány jelentős része –, arra hivatkoznak, hogy éppen a Héberekhez írt levél ad alapot arra, hogy a mózesi istentiszteletet és parancsokat pusztán szimbolikusan, illetve allegorikusan magyarázzuk, szó szerinti tartalmuktól megfosztva őket. De mint látni fogjuk, a levél ilyen értelmezése súlyos tévutakra vezet, hiszen ez egyúttal minden más szövetségesi kötelezettség és minden más szövetségi ígéret szimbólummá, allegóriává minősítése előtt nyitja meg az ajtót, amint az meg is történt a kereszténység történetében. Hiszen akik elkezdték azt állítani, hogy a mózesi törvényt és persze a Szináj-hegyi szövetséget a jézusi szövetség érvénytelenítette a zsidóság számára, azok az apostoli gyűlés döntését is csakhamar szimbólummá minősítették át, és nem tartották a pogánykeresztényekre kötelezőnek, mint például tette ezt Ágoston, aki kigúnyolta azokat a keresztényeket, akik tartózkodtak a vér fogyasztásától. De ha a vérevés tilalma csupán szellemi értelemben veendő, akkor könnyen szimbólummá légiesedik a paráznaság és a bálványimádás rendelkezése is – mint ez le is zajlott később. Éppígy történt a szövetségek konkrét, szó szerinti ígéreteivel is, amelyek Isten földi gondviselésére, a föld messiási királyságban való megújulására, Izrael jövőbeni nemzeti helyreállítására vagy éppen a testben való feltámadásra vonatkoztak. Akik pedig a szövetségek prófétai ígéreteinek szó szerinti beteljesedését hirdették, azokra hamar rákerült a „judaizáló” jelző.
De akkor hogyan értelmezzük a levél azon mondatait, amelyek mégis azt sugallják, hogy Jézus Krisztus mennyei főpapi szolgálata és az új szövetségnek a mennyei Szentélyre figyelő istentisztelete „réginek nyilvánította az elsőt; ami pedig régivé válik és megöregszik, közel van az elmúláshoz” ? Az apostoli levelek mindegyike, főképpen pedig Pál levelei mindig egy gyakorlati problémát igyekeznek orvosolni, és nem elsősorban elméleti teológiai okfejtések. Így van ez a Héberekhez írt levél esetében is. A levél megírásának egyik apropója, mint már említettük, valószínűleg Jakabnak, a jeruzsálemi gyülekezet pásztorának és vele együtt több vezetőnek a megkövezése lehet, amely mind a jeruzsálemi zsidókeresztény közösségben, mind Júdeában, sőt elképzelhető módon még a környező diaszpóra zsidókeresztény közösségeiben is olyan szellemi űrt okozott, ami a közösség tagjainak hitben való megingásával, elsodródásával, visszavonulásával, esetleg az üldözés okozta nyomások hatására a Jézus Krisztusba vetett hitük megtagadásával fenyegetett, ezért siethetett segítségükre 63 körül Pál és munkatársi köre ezzel a levéllel. Másrészt Júdeában ebben az időben, a hatvanas évek elejétől kezdve folyamatosan forrósodott a politikai helyzet, egymást érték a radikális vallási és politikai vezetők által kirobbantott lázongások, és aki csak Jézusnak a jeruzsálemi Templomról mondott próféciáját komolyan vette, mely szerint „nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának” , az sejthette, hogy küszöbön áll annak beteljesedése.
A levél megírásakor még áll ugyan a Templom, de pusztulása közel van, ezért a „buzdító beszéd” gyakorlati célja az, hogy a héber keresztényeknek látást adjon Jézus Krisztus mennyei főpapi szolgálatáról, amelyet a mennyei Szenthelyen, a jeruzsálemi Templom eredetijében végez értük; és felkészítse őket arra az időszakra, amikor már nem lesz lehetséges megtartani a mózesi istentisztelet szokásait, hanem helyettük szellemi áldozatokkal: dicsérettel, imával, adakozással kell szolgálniuk a mennyei eredetit. Noha erőteljesen hangsúlyozza, hogy Jézus, a Fiú jobb szövetség közbenjárója az angyaloknál, nagyobb vezető, mint Mózes, különb főpap, mint Áron, és az általa vezetett istentisztelet tökéletes, szemben a földi Szenthelyen zajlóval, mégsem fogalmazza meg, hogy a héber keresztényeknek fel kellene hagyniuk a mózesi szövetség megtartásával. Sokkal inkább arról van itt szó, hogy tudatosítja: a figyelemnek most már a mennyei Templomra kell irányulnia, mert a földit maga Isten fogja elvetni a szeme elől – ha nem is örökre. Ezért aktuálissá válik majd a teljes „átállás” szellemi áldozatokra, amelyek középpontjában Jézus Krisztus engesztelő áldozata áll.
Meg kell itt jegyeznünk, hogy a Templom lerombolását követően a judaizmus éppígy szellemi áldozatokkal (ima, adakozás stb.) helyettesítette az állatáldozatokat, mivel nem is maradt más lehetőség, azzal a különbséggel, hogy – Jézus vérének elismerése híján – engesztelést szerző vér nélküli vallássá vált. A levél egyik utolsó mondata arra buzdítja a héber keresztényeket: „Hát akkor menjünk ki mi is vele együtt a táboron kívülre, hordozva az ő szégyenét, hiszen nincs nekünk itt olyan városunk, amely megmaradna, hanem olyanra várunk, amelynek el kell jönnie.” (13:13) I. sz. 70-ben a rómaiak ugyan ostromgyűrűt vontak Jeruzsálem köré, ám egy időre mégis távoztak onnan, mielőtt újra, immár végleges ostrom alá vették volna. A hagyomány szerint ez a rövid szünet adott lehetőséget a jeruzsálemi héber keresztényeknek is arra, hogy elmeneküljenek onnan a Jordánon túli területre, Pellába, talán a fenti figyelmeztetést és Jézus útmutatását követve: „Mikor pedig látjátok majd, hogy hadseregek zárták körül Jeruzsálemet, akkor tudjátok meg, hogy küszöbön áll elpusztulása! Akkor, akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe: akik ott tartózkodnak, azok hagyják el, akik pedig a környékén, azok ne menjenek be oda, mert a bosszú napjai lesznek ezek, hogy mindaz beteljesedjék, ami meg van írva.” (Lk 21:20–22)
Zsidó írásmagyarázat a Héberekhez írt levélben
A Héberekhez írt levélben az Ószövetségből vett idézetek, utalások nem véletlenszerűen követik egymást – mint ez a nem zsidó olvasó számára tűnhet esetleg –, hanem írója az első században általánosan elfogadott rabbinikus írásmagyarázati elveket alkalmazza következetesen. A zsidóságban ez egy komoly és szerteágazó, igazi tudomány, s követelményeinek ez a levél a legmagasabb szinten eleget tesz.
Az írásmagyarázat héber neve midrás (kutatás) . A zsidó olvasó szempontjából a Héberekhez írt levél legnagyobb része úgynevezett halachikus midrás (a Törvény szerint megfelelő életvezetés kikutatása) , melynek célja, hogy a Tórában található törvények, rituális rendelkezések helyes alkalmazásának módját megtalálja, valamint a már alkalmazott régi rendelkezésekből a kor kihívásainak megfelelően új rendelkezéseket vezessen le anélkül, hogy közben a Törvényt megsértené.
Az Írásokban „zsidó módra” való kutatás alapköve, hogy a „kutató” elfogadja, hogy a Szentírás egésze Isten által ihletett. Nincs benne ellentmondás, ha mégis úgy tűnne, az csak látszólagos. A Szentírást mindig a Szentírás magyarázza, s a részleteknek is jelentősége van. Bár egy szövegnek több értelmezési rétege lehetséges, alapszabály, hogy a szöveg az egyszerű, szó szerinti értelmét soha nem veszíti el.
A leggyakrabban alkalmazott rabbinikus írásmagyarázati módszereket és szabályokat az i. e. 1. – i. u. 2. század között több rabbi is összegyűjtötte. Ezeknek egy része nagyon régi, bibliai időkre tekint vissza, egy részüket az Újszövetség is megerősíti azáltal, hogy Jézus és az apostolok is használták őket. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhányat ebből a levélből!
– „Könnyebb és nehezebb” (kal váchómer): ha valami egy kisebb jelentőségű dologra nézve igaz, akkor a nagyobb, hozzá hasonló dologra sokkal inkább igaz. Ez az egyik legősibb s az Újszövetségben az egyik leggyakrabban előforduló rabbinikus írásmagyarázati elv. Például a Héb 9:13–15-ben azt olvassuk, hogy ha a bakok és bikák vére (kisebb/könnyebb dolog) megszentel, akkor mennyivel inkább megszentel Jézus vére (nagyobb/súlyosabb dolog); vagy a Héb 10:28–29-ben: ha valaki megveti Mózes törvényét (kisebb dolog), meghal, akkor mennyivel inkább meg fog halni az, aki Isten Fiát (nagyobb dolog) megtapodja, megveti. A szabály alkalmazását a „mennyivel inkább”, „sokkal inkább” vagy – negatív esetben – a „sokkal kevésbé”fordulatról lehet felismerni.
– „Egyenlőség” (g’zérá sává): szintén nagyon ősi elv, az előzővel együtt elsőbbséget élvez a többi szabály alkalmazásával szemben a rabbinikus bizonyításban. Ennek értelmében két vers szövegének vagy tartalmának összehasonlításából vonnak le következtetést. Például a Héb 5:5–6-ban két zsoltáridézettel találkozunk, melyek mindegyikét messiási zsoltárnak tartották az 1. századi zsidóság körében. Márpedig ha azok, akkor az egyik idézet azt állítja, hogy a Messiás Isten fia (Zsolt 2:7), míg a másik azt, hogy a Messiás örökkévaló pap Melkicedek rendje szerint (Zsolt 110:4). Vagyis a két vers tartalmilag a Messiásra vonatkozik, így mindkét vers állítása igaz a Messiásra, vagyis a Messiás Isten Fia és egyben örökkévaló pap Melkicedek rendje szerint.
A Héb 7. fejezetében is számos példát találunk erre, illetve az előző szabályra. Például Lévi fiai tizedet szednek a néptől, ugyanakkor Melkicedek tizedet vett Ábrahámtól, s így a majdani leszármazottaitól is. A „tized” szó mindkét mondatban megtalálható, így mivel a tizedszedő Áron rendjéból származó papok is tizedet fizettek Melkicedeknek Ábrahám ágyékában, kell hogy legyen egy Melkicedek rendjéből származó pap (Héb 7:11). Ha viszont a lévitai papság alatt kapta a nép a Törvényt, akkor ha megváltozik a papság, akkor a Törvény is meg kell hogy változzon (Héb 7:12). Itt a „papság” a közös szó, s mivel az egyikre érvényes a Törvény adása, úgy a másikra is érvényes kell hogy legyen.
– „Részleges általánosítása egy írásból” (binjan áv mikkátúv echád): ha valami egy dolog részletére igaz, akkor igaz az egészre is. A Zsolt 40:7-ben azt olvassuk, hogy Isten füleket készített/fúrt, a Héb 10:5-ben pedig azt, hogy testet alkotott. Vagyis ha a fület, amely a test része, Isten alkotta, akkor az egész testet is Ő alkotta. A levél szerzője annyira „biztos kézzel” alkalmazza a szabályt, hogy be merte írni az igeidézetbe az eredeti sor helyére!
– „Tartalmi összefüggésből való következtetés” (dávár halláméd méinjánó): ha egy szót vagy verset idézek, akkor az eredeti szövegkörnyezetet is alkalmazhatom arra, amihez idézem. A Héb 4:9–10-ben a szerző a szombatot értelmezi. Mivel az Örökkévaló szombaton megnyugodott/megszűnt a cselekedeteitől, ez tehát a szombat tartalmához tartozik (1Móz 2:2). Így mivel Krisztus Isten népének a szombatja, aki benne van Krisztusban, az is megszűnik a cselekedeteitől, vagyis nem a Törvény cselekedeteiből van számára a megigazulás, hanem kegyelemből.
– „Két szöveg ellentétben van egymással, de jön egy harmadik szöveg, amely harmonizálja őket” (s’né k’túvím hammachchísím ze et ze, ad sejjávó hakkátúv hass’lisi v’jachría bénéhem): A Héb 4:4–9 fejezetében például először egy látszólagos ellentmondást vet fel. Először azt olvassuk, hogy Isten a Teremtés hetedik napján megszűnt/megnyugodott minden munkájától, majd azt, hogy Izrael a pusztai vándorlás, illetve honfoglalás során nem volt képes bemenni ebbe a nyugodalomba. A szerző a Zsolt 95:7–8. versével oldja fel az ellentmondást, vagyis „ma, amikor meghalljuk Isten szavát”, megvan a lehetőségünk bemenni abba Jézus Krisztus elfogadása által.
– „Ne így olvassátok, hanem úgy…”(al tikreú…): A rabbinikus írásmagyarázat egyik alapszabálya, hogy az eredeti pontozatlan, azaz a magánhangzókat nem tartalmazó szöveg a kanonikus, hiszen a próféták még nem jelölték a magánhangzókat. Így egy adott mássalhangzó-együttes másként pontozva mást jelenthet. Ilyennel találkozunk a Héb 11:21-ben, ahol hagyományosan mittának (ágy) olvasták a szót, míg a levél szerzője matténak (bot) olvassa ugyanazokat a mássalhangzókat, vagyis a hagyományos olvasat szerint Jákob ágyának végére borult le imádkozni, míg a levél szerzője szerint botja végére támaszkodva tette ugyanezt.
– „Peser” (megoldás, magyarázat): ez nem kifejezetten rabbinikus írásmagyarázati módszer, de a Második Templom időszakában nagyon gyakran alkalmazták, leginkább a qumráni közösség, valamint az Újszövetség. Lényege, hogy egy ószövetségi idézetet – mely sokszor eredetileg egyáltalán nem eszkatologikus vagy messianisztikus jelentésű – szó szerint vesz, s ekként egy aktuális dologra vonatkoztat. Például a szerző az eredetileg metaforikusan Salamonra vonatkozó idézetet Jézusra, tehát szó szerint Isten saját Fiára értelmezi (Héb 1:5). Másutt pedig az eredetileg az emberre általában vonatkozó zsoltár szövegét értelmezi másképp, vagyis „kevéssel tetted kisebbé Istennél az embert” helyett a héber szavak másik jelentéstartalmával „kisebbé tetted rövid időre az angyaloknál az ember fiát”, azaz konkrétan Jézust (Héb 2:6–8).
– „Szó szerinti/egyszerű értelem” (p’sat): Fentebb már említettük, hogy általánosan alkalmazandó elv, hogy az Írás szavai soha nem veszítik el szó szerinti, egyszerű értelmüket. Vagyis a történelem folyamán hellénista befolyásra kialakult allegorista értelmezés, mely például az Izraelre vonatkozó összes igét a jövőt tekintve kizárólag az egyházra alkalmazza allegorikus értelemben, megtagadva eredeti, szó szerinti értelmüket, mind a rabbinikus, mind az újszövetségi írásmagyarázat szabályai szerint eretnekség. A p’sat értelmében nagyon gyakori például még az is, hogy egy, az Ószövetségben esetleg másra vagy képletesen is értelmezhető verset, szót az Újszövetség teljesen szó szerint értelmez. Ilyen a fent említett idézet, amelyben az Atya Jézust fiának nevezi (Héb 1:5).
– „Targum” (magyarázat, tolmácsolás, fordítás): a héber szöveg fordítása egy másik nyelvre. Mivel a babiloni fogság után a nép nyelve az arámi lett, ezért a zsinagógai felolvasások alkalmával a Szentírás héber szövegét arámi nyelven is elismételték. Ezek nem szó szerinti fordítások voltak, hanem inkább parafrázisok, vagyis a szöveget a hallgatóság számára egyben értelmezték is. A Héberekhez írt levélben a szerző Melkicedeknek, Sálém királyának nevét és címét tartja szükségesnek magyarázni, vagyis kiemeli, hogy Melkicedek az igazságosság (cedek) királya (melech), illetve a békesség (sálém) királya (melech), vagyis a szöveg nem csak Jeruzsálemre (Sálém) utal (Héb 7:2).
– „Tipológia” (előképpel való tanítás): bár nem kifejezetten hellén és nem is kifejezetten rabbinikus írásmagyarázati elv – inkább a két kultúra találkozásának „életképes gyermeke” –, végigvonul a Héberekhez írt levélen. Lényege: egy valóságos, megtörtént dolog előképe, lenyomata, másolata egy jövőben megtörténő dolognak. Például a mózesi Sátor (Héb 8:5), istentiszteleti rendtartás és berendezés (Héb 9–10) másolata a mennyei dolgoknak; az áldozati bárányok vére előképe Krisztus vérének. A tipológiában mind az előkép, mind a beteljesedés történelmi valóság, tehát nem tévesztendő össze az allegóriával, melyben a kép nem valóságos, hanem csak mitikus. Bár a rabbinikus írásmagyarázat is beszél az Írás allegorikus értelméről (remez), és használ történelmi tipológiát is (például a Messiás tevékenységének Mózeséhez kell hasonlítania), az Újszövetségben jóval erőteljesebb ez a gondolkodásmód. (Finta Szilvia)
A Templomot tehát maga Isten vetette el egy időre, és tette lehetetlenné az ott folyó istentiszteletet, ahogyan ezt megtette korábban a Silóban felállított Sátorral és a salamoni Templommal is. De akik a salamoni Templom elvettetését véglegesnek tartották, és a fogságból visszatérő zsidóság templom- és városépítő erőfeszítéseit igyekeztek ellehetetleníteni, azoknak is nagyot kellett csalódniuk, mert a helyreállított Templomba négyszáz évvel később maga a Messiás érkezett meg. Éppígy csalódni fognak azok, akik a 70-ben lerombolt Templom romjain triumfáltak, és jelképes értelemben onnan hirdették meg az ábrahámi és mózesi szövetség elévülését, a fizikai Izraelnek a „szellemi Izraellel” való helyettesítését, a szó szerinti parancsoknak és ígéreteknek a szimbolikus, allegorikus parancsokkal és ígéretekkel való behelyettesítését. Hiszen aki elolvassa Ezékiel prófétát vagy a Jelenések könyvét, az tudja előre, hogy a Messiás visszajövetelekor a helyreállított földön annak fővárosában, Jeruzsálemben nem egy allegorikus, hanem nagyon is valóságos Templom fog felépülni, ahol maga a Messiás király, a názáreti Jézus Krisztus fog hódolatban és imádásban részesülni, de mindemellett a mózesi szövetség igéi értelmében folytatódni fognak az állatáldozatok, azonban ezek már inkább a tanítást és az emlékeztetést fogják szolgálni, nem pedig a bűnök elfedezését (Ez 40–47; Zak 14:16–21; Ézs 2:1–4). Ahogyan Jézus Krisztus előtt ezek az áldozatok Őrá mutattak előre, a messiási királyságban Őrá mutatnak majd vissza. Önmagukban természetesen nem volt és nem is lesz bűnt eltörlő erejük, csak a Messiás vérére nézve. Félreértés tehát a Héberekhez írt levelet úgy értelmezni, hogy az a Templom és az áldozatok örökre való eltörlését s a mózesi szövetség örökre való érvénytelenítését hirdette meg. Hiszen minden állítása az Ószövetség kinyilatkoztatásain alapul, azokból következik, mégpedig szigorúan a rabbinikus írásmagyarázat szabályait követve. Magát az „új szövetséget” is az Ószövetség hirdette meg, és nem az Újszövetség. A levél eredeti célja az volt, hogy a Jézusban hívő zsidóságot felkészítse a Templom és Jeruzsálem nélküli életre a szétszóratásban, és megmutassa, hogy a Törvény helyes értelmezése ilyen körülmények között, áldozatok nélkül is lehetővé teszi a hiánytalanul igaz életet és a bűnbocsánatot.
A Héberekhez írt levél tehát csak a teljes ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás fényében érthető meg helyesen, üzenete nem fordítható szembe a többi alapvető kinyilatkoztatás lényegével. Vagy ahogyan Jézus is mondta: „Az Írás nem bontható meg.”