Történelem
A pápaság színeváltozásai
Egy előző cikkünkben tudósítottunk a II. János Pál temetése körül megfogalmazott karizmatikus keresztény reakciókról (Pátkai Mihály: Távol a reformációtól). Alábbi írásunkban azt vizsgáljuk, hogy a pápaság ma mennyiben harmonizálható azokkal a bibliai elvekkel, amelyeket a teljes evangéliumi ébredés kezdetektől fogva a magáénak tekintett. Vajon a modernizált Róma magáévá tette-e azokat a fenntartásokat, amelyeket a reformáció megfogalmazott? Vajon megváltozott-e Luther óta lényegileg a katolicizmus, hogy immár a protestánsok közösséget vállalhatnának vele?
A hivatalos vatikáni álláspont ragaszkodik ahhoz, hogy a pápaság Péter apostoltól ered, s tényként állítják, hogy az első pápa Szent Péter volt. Számukra ez azért annyira kulcsfontosságú kérdés, mert a pápáknak tulajdonított különleges képességeket, tulajdonságokat, mint például szent mivoltukat (lásd a „Szentatya” megszólítást), tévedhetetlenségüket, továbbá hatalmi igényeiket és előjogaik többségét Péter apostoltól eredeztetik. Úgy érvelnek, hogy mivel a pápák Péter utódai Róma püspöki székében, ezért Péter valamennyi szellemi képessége, erkölcsi kiválósága, valamint a Jézus által neki adott ígéretek és a számára biztosított hatalmi jogkör automatikusan, feltétel nélkül átszáll pozícióbeli utódaira, a római pápák mindegyikére.
Péter apostol azonban soha nem volt római pápa. Egyetlen megnyilatkozásában sem nevezte magát így, és sehol a legcsekélyebb utalást sem tette arra, hogy betöltött volna efféle funkciót. A korabeli dokumentumok egyikében sem található Péter apostol római pápaságát alátámasztó egyetlen megjegyzés sem. Az is rendkívül vitatott, hogy Róma püspöke lett volna. Ez az állítás a katolicizmus államvallássá válásának időszakában, Róma fokozódó hatalmi igényeinek idején jelent meg legelőször, 354-ben, a Catalogus Liberianus nevű dokumentumban, amely szerint Péter huszonöt éven át volt római püspök, egészen Néró császár koráig. Ezzel szemben 200 körül Iraeneus még csak az alapításban való közreműködésről beszél, és nem a római gyülekezet évtizedeken át tartó kormányzásáról püspökként. Az Újszövetség határozottan állítja, hogy Péter a zsidókeresztények, Pál pedig a pogánykeresztények főapostola, így Péter, ha pápa lett volna is, csakis a zsidó származásúak felett lehetett volna az; illetve ha lenne pápai hatalom a nem zsidókból álló gyülekezetek fölött, annak mindenképpen Páltól kellene erednie. Péter pápasága tehát az Újszövetség alapján önmagában is ellentmondás. Megjegyzendő az is, hogy ha az alapításban való apostoli részvétel jogcím lehetne a püspök utódok számára Péter valamennyi képességének, ígéretének és jogkörének birtoklására, akkor a teljes pápai hatalmat kétségkívül a jeruzsálemi gyülekezet püspökének kellene birtokolnia, hiszen a legelső keresztény gyülekezet – Rómát megelőzve – Jeruzsálemben jött létre, amelynek megalapításában az Apostolok cselekedetei részletes beszámolója szerint Péter apostol valóban döntő szerepet játszott.
A történeti tények azt bizonyítják, hogy a pápaság intézménye csak a 4. századtól kezdett kiformálódni. A kereszténység első három századában még nem lehet pápaságról beszélni, mivel ekkor még ez a sajátos hatalmi képződmény nem létezett. Róma püspökei a 4. századtól kezdték használni azokat a címeket, melyek a pápaság meghatározó és elengedhetetlen tartozékai és ismérvei mindmáig. Ezek közé tartozik maga a pápa, azaz atya, Szentatya kifejezés, a pontifex maximus cím, továbbá a Péter apostol utóda, Jézus Krisztus helytartója, az egyház feje titulusok. Szintén a 4. századtól jelennek meg a pápaság kizárólagos hatalmi igényeit kifejező tanítások, mint a pápai primátus, valamint a tévedhetetlenség tana. Ezzel egy időben meghatározó jelentőségűvé tették a Madonna-kultuszt, a szentek tiszteletét, az ereklyekultuszt, a képek tiszteletét, és utat nyitottak a zsidóellenességnek.
A pécsi püspök a „Szentatyáról”
Pogány-keresztény keverék
Az 1. században az apostolok, köztük Péter is, a leghatározottabban felvették a harcot a pogány vallásokkal való összekeveredés ellen. Ezzel szemben a 4. századtól az állammal összefonódott hivatalos egyház egyre nagyobb mértékben kezdett megtelni a kereszténységtől idegen hitelvekkel, vallásgyakorlattal és egy jellegzetesen kevert, szinkretikus vallást hozott létre. A pápa által irányított egyház deklaráltan keresztény irányzat, ugyanakkor tanításában és hitgyakorlatában olyan pogány elemeket tesz központi jelentőségűvé, amelyek többsége bibliai alapon a súlyos bűnök kategóriájába tartozik. E pogány elemek tömeges beépítésében olyan pápák jártak élen, mint például I. Nagy Szent Gergely, akit a négy nagy katolikus egyháztanító egyikeként tartanak számon. Híres levelében, melyet a pogány angolszászok katolizálására 597-ben kiküldött negyvenfős térítő csoport számára küldött, a következőket írta: „…a bálványtemplomokat semmiképpen sem kell lerombolni, csak a bennük lévő bálványokat. E szentélyeket aztán hintsd meg szenteltvízzel, emelj bennük oltárokat, amelyekre helyezz ereklyéket…” Ennek a pápai utasításnak megfelelően zajlott a pogányság és a kereszténység összevegyülése Európa-szerte. Rómában például az egyik legnagyobb pogány templomot, a híres Pantheont változatlan formában tették katolikus Mária- templommá 609-ben. Hasonlóan jártak el másutt is. Az ókori Athén híres pogány templomát, a Parthenónt, melyet eredetileg az örökszűznek nevezett Athéné istennő tiszteletére építettek, a 6. századtól az időközben örökszűzzé minősített Mária templomaként kezdték használni.
Nemcsak a pogány épületeket vették át, hanem az azokat benépesítő istenségek nagy részét is, melyek aztán a katolikus szentek között kaptak megbecsült helyet. Így lett a kelta Brighid istennőből Szent Brigitta, egy kis-ázsiai sárkányölő mítikus hősből Szent György, stb. A keresztény megújulási mozgalmak a valdensektől a protestánsokig hasztalanul figyelmeztették a pápa egyházát, hogy bibliai alapon elfogadhatatlan a halott szentek kultusza, közbenjárásuk kérése. A pápa kiközösítette őket, s a reformációra adott válaszként a tridenti zsinaton kimondták a nagy átkot mindazokra, akik tagadják a szentek kultuszát. Mennyiben változott ez az álláspont napjainkra? Róma 1969-ben a szentek hivatalos listájáról törölte azt a száznyolcvanhárom szentet, akikről a tudományos kutatások kiderítették, hogy minden bizonnyal soha nem is éltek, hanem legtöbbjük csupán pogány istenségek keresztényesített változatai. Magát a szentek kultuszát azonban az 1962–65 között ülésező II. vatikáni zsinat újból megerősítette, maga II. János Pál pedig minden elődjét meghaladó mértékben gyarapította a szentek számát, több mint négyszáznyolcvannal.
A Madonna szolgálói
A szentek közül Mária kultusza a leghangsúlyosabb. A Mária-kultusszal a legsúlyosabb probléma az, hogy Mária neve alatt különböző korábbi pogány női istenségek kultusza folytatódott a katolicizmusban. Más népekhez hasonlóan a magyarok esetében is ez játszódott le. A pogány magyarok hét eget helyeztek az égboltozatra, s hitük szerint mindegyikben egy-egy boldogasszony, azaz égi úrnő trónolt. A hetedik égbe helyezték a legnagyobb égi úrnőt, a Nagyboldogasszonyt, akit anyaistennőként tiszteltek. A katolicizmus felvétele után a katolikus egyházon belül folytatódott a boldogasszonyok kultusza. István király bazilikát emeltetett a Nagyboldogasszony számára Fehérváron a magyar királyok koronázó templomául. Több mint kilencszáz évvel később szintén a Nagyboldogasszony tiszteletére készült a vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában a magyar kápolna, melyet maga II. János Pál pápa szentelt fel 1980-ban. Itt az égi úrnő szobra mögött hat nagyméretű szkíta–magyar csodaszarvas aranyszínű domborműve pompázik. Az 1991-es magyarországi pápalátogatáskor az ősi pontifex maximus címet birtokló II. János Pál ajánlotta fel egész Magyarországot az egykori pogány magyar főistennőnek. Mindez jelzi a pogány elemek továbbra is erős jelenlétét napjaink római egyházában.
Máriát olyan tulajdonságokkal ruházták fel a 4. századtól kezdve, amelyek a Bibliát alapul véve semmiképpen sem tekinthetők Mária jellemzőinek. A pápa jóváhagyásával 431-ben Efézusban dogmává tették Mária istenanyaságának tanítását, majd 649-ben a lateráni zsinaton dogmává nyilvánították Mária örök szüzességét, és elkezdték Máriát Ég királynőjeként is tisztelni. Döntő szerepet játszottak a pápák Mária eredendő bűn nélküli megfoganásának, más néven a szeplőtelen fogantatás tanának propagálásában, amely a 15. századig nem volt elfogadott a római egyházban – IV. Sixtus pápa kezdte népszerűsíteni 1477-től. E tanítás hivatalossá válása lényegi változást hozott a Mária-kultuszban. Az eddigiekben főként csak pogány istennők tulajdonságaiba igyekeztek öltöztetni Máriát. A szeplőtelen fogantatás tana azonban már Jézus egyedülálló messiási tulajdonságai ellen is támadást jelentett, mivel a Madonnát az eredendő bűntől mentesnek állította be, s ezzel alkalmasnak minősítette a megváltás elvégzésére. E tanítást tehát méltán lehet antikrisztusi jellegűnek minősíteni. A modern pápaságnak éppen az a sajátos jellemzője, hogy a pápák aktív közreműködésével a Mária-kultusz antikrisztusi jellegű vonatkozásai kapnak egyre nagyobb hangsúlyt és jelentőséget. Ennek megfelelően 1854-ben IX. Pius kötelező érvényű hittételként, azaz dogmaként hirdette ki a szeplőtelen fogantatás tanát.
1950-ben XII. Pius mondta ki Mária mennybevételének dogmáját. Ebben kinyilvánította, hogy Mária, miután meghalt, előbb romlatlan testben feltámadt, majd e testben vitetett fel a mennybe. Ezúttal is Jézus messiási mivoltát súlyosan sértő tanítást tettek kötelező érvényű hittétellé. XII. Pius tovább kívánta erősíteni a Madonna-kultuszt, ezért 1954-ben kihirdette Mária királyságát. E körlevélben a pápa Úrnőnek és Királynőnek minősíti Máriát. Ez mélységesen szemben áll a Biblia kijelentéseivel, és ismét Jézus királyi méltóságát sérti. A Mária-kultusz nem csökkent II. János Pál több mint negyedszázados pontifikátusa alatt sem. Éppen ellenkezőleg. A pápa minden eszközt igyekezett megragadni e kultusz fokozására.
A keresztény antiszemitizmus képviselői
A középkori pápáknak meghatározó szerepük volt a keresztény antiszemitizmus kialakításában. Miként sok más kérdésben, a zsidósághoz való viszony tekintetében is éles különbség figyelhető meg az 1. századi kereszténység és a 4. század utáni katolicizmus összevetésekor. Az 1. században az egész egyház elfogadta a zsidó származású apostolok szolgálatát, miként a Róma püspöke által irányított gyülekezet is Pál apostol szolgálatát. Ezt egyértelműen bizonyítja Pálnak a Rómabeliekhez írt levele, amely részletesen kifejti a zsidósághoz való helyes újszövetségi viszony alapvető ismérveit. Pontosan ezekkel szemben álló elvek és gyakorlat kezdett kiformálódni a 4. századtól a pápák egyházában. A négy nagy katolikus egyháztanító közé tartozó Szent Ambrus annak az alapelvnek volt a nagyhatású hirdetője, hogy a zsidó vallási épületek a keresztények által büntetlenül lerombolhatók, megsemmisíthetők. Történt ugyanis i. sz. 388-ban, amikor a katolicizmus már államvallásnak számított, hogy az Eufrátesz menti Callinicumban a helyi püspök prédikációja után a keresztény gyülekezet felgyújtotta és lerombolta a város zsinagógáját. Theodosius császár a birodalom közrendjének határozott biztosítása érdekében elrendelte, hogy a helyi keresztény gyülekezet köteles megtéríteni a zsidóknak okozott kárt, és az ő anyagi támogatásukkal kell újjáépíteni a lerombolt zsinagógát. A döntésről tudomást szerzett Szent Ambrus, és felháborodott hangú levélben figyelmeztette a császárt, hogy e parancs súlyosan sérti az egyház tekintélyét. „Mi a fontosabb – kérdezte levelében – az öncélú fegyelem, avagy a vallás ügye? A polgári törvény betartása másodrangú a vallás érdekéhez képest!” – hangsúlyozta Ambrus. Majd a császári udvarba utazott, és több prédikációt is tartott e kérdésről, míg végül rábírta Theodosiust a már kiadott uralkodói parancs visszavonására. Így végül a zsidók semmiféle kárpótlást nem kaptak az elszenvedett károkért, pusztításért. Amikor tizenöt évszázaddal később, 1938-ban a hírhedt kristályéjszakán szerte a német Harmadik Birodalomban zsinagógák százai égtek, és a tűzoltóság parancsot kapott, hogy nem vehetnek részt az oltásban, mindezek egy olyan Európában játszódtak, ahol már másfél évezredes egyházi hagyománya volt az ilyen gyakorlatnak.
Aranyszájú Szent János, akit az egyházi tradícióban az egyik legjelentősebb középkori szónokként tisztelnek, az 5. század elején egy másik elvet fektetett le, mely szerint a zsidókat bárhol, büntetlenül meg lehet ölni. E radikális vélemény igazolására a Lukács evangélium 19. fejezetének 27. versét kívánta felhasználni. Szerinte Jézus itt a zsidókra utalt, amikor azt mondta: „Mivel ezek az én ellenségeim nem akarták, hogy uralkodjam felettük, hozzátok ide őket, és öljétek meg őket előttem.” A zsidók tömeges lemészárlása büntetlenül, csak évszázadokkal Aranyszájú Szent János után, az első keresztes hadjárat korától jelent meg Európában. A 11. századig ugyanis Szent Ágoston tanítása volt egyeduralkodó a római egyházban. Az ő nézeteit tették magukévá a pápák is. Ágoston azt tanította, hogy a zsidókat nem kell megölni és elüldözni. Mindezt azért, hogy élő bizonyítékai legyenek az egyház diadalának a zsinagóga felett. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartotta az életben hagyott zsidók minél nyilvánvalóbb megalázását. Tanítását az 59. zsoltár 12. versével igyekezett alátámasztani: „Ne öld meg őket, hogy népem meg ne feledkezzék, bujdosókká tedd őket a te hatalmaddal, és alázd meg őket Uram, mi pajzsunk.” Ágoston tanítása tehát egyszerre tartalmazta a zsidók megölésének és elüldözésének helytelenítését, ugyanakkor hangsúlyozta megalázott helyzetben tartásuknak és szétszórattatásuk fennmaradásának fontosságát.
Az ágostoni alaptanítás jellegéből következik a pápák többségénél kimutatható éles kettősség a zsidósághoz való viszonyukban. Jellemző példáját nyújtja ennek a középkor egyik legnagyobb hatású pápája, III. Ince. Ő egyrészt az 1199-ben kiadott bullájával megtiltotta, hogy bárki megölje, megsebesítse vagy kirabolja zsidókat, és biztosította számukra, hogy megmaradjanak addigi jogaik. Ugyanakkor nevéhez fűződik a IV. lateráni zsinaton hozott két nevezetes egyházi törvény is, amelyek a későbbi antiszemita náci törvények európai előfutárai voltak. A 68. kánon előírta, hogy a zsidóknak megkülönböztető jelet kell viselniük ruházatukon. A 69. kánon pedig elrendelte, hogy valamennyi országban minden zsidót el kell távolítani az állami állásokból, irányító pozíciókból.
Dictatus Papae
Részletek VII. Szent Gergely máig érvényben lévő iratából
1. Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr.
9. Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni.
12. Jogában áll császárokat letenni.
18. Ítéletét senki meg nem változtathatja, míg ő egyedül minden ítéletet megmásíthat.
19. Senki fölötte nem ítélkezik.
22. A római egyház még soha nem tévedett, és az Írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz.
23. A római pápa, ha a kánonoknak megfelelően választották, Szent Péter érdemeire való tekintettel kétségkívül szent lesz.
26. Nem tekinthető katolikusnak az, aki a római egyházzal nincs egységben.
A magyarországi husziták ellenvéleménye a pápai főhatalomról
„Krisztus gőgös helytartója nem méltó arra sem, hogy akár egy kisgyermek elöljárója legyen.”
Főleg a zsidók megalázott, alávetett állapotának szükségességét hangsúlyozó egyházi tradícióval magyarázható, hogy a 18. század végétől meginduló zsidó emancipáció, egyenjogúsítás folyamatának Európa-szerte a katolikus klérus volt a legelszántabb ellenfele. A zsidók szétszórattatásban tartásának tradíciója pedig minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy a pápák annyira elutasítóan viszonyultak a modern zsidó állam kialakulásához, létrejöttéhez és fennállásához.
A Vatikán viszonya ma is felemás a zsidósághoz. A II. vatikáni zsinattól kezdődően az ökumenizmus előmozdítása érdekében a pápák számos gesztust tettek irányukban. II. János Pál részéről például elhangzott a bocsánatkérés az antiszemitizmus különböző megnyilvánulásaiért. A gesztusokat azonban az elmúlt évtizedekben nem követték a lényeget érintő változások. Nem kezdődött meg az egyházi hagyomány megtisztítása az antiszemita tradícióktól, sőt még csak a megnevezésükre sem került sor azoknak, akik élen jártak a zsidóság elleni tanításban és gyakran gyilkos cselekedetekben. Személyük, tanításaik és tetteik továbbra is a szent tradíció részét alkotják.
Átok alatt tartva
Ugyanez az egyik legfőbb probléma a pápaság protestánsok és neoprotestánsok felé való viszonyában is. Róma több mint másfél évezredes hagyománnyal rendelkezik a bibliai alapon álló kereszténység elleni harcban. Nem volt egyetlen olyan pápa sem a történelem során, aki bármelyik keresztény ébredési mozgalmat támogatta volna. Épp ellenkezőleg minden lehetséges eszközt igyekeztek felhasználni e mozgalmak szétzúzására, megsemmisítésére. Nem könnyű örökség ez napjaink pápasága számára, amennyiben az apostoli kor tényleges kereszténységét kívánná folytatni a 21. században.
Válaszok a pápai kiátkozásokra, egyházi büntetésekre
1302-ben a pápa követe egyházi büntetés alá vetette a budai polgárokat, mivel azok nem fogadták el Róma jelöltjét a magyar trónra, és nem adták át a fővárost a pápai jelöltnek. A polgárok azonban nem rettentek meg, hanem polgármesterükkel, Peturmannal az élen összegyűltek, és a város egyházi elöljárójának, Lajos papnak a vezetésével, Rómának szóló válaszként kiközösítették a pápát az egyházból. Peturmann emlékét utca őrzi a Budai Várban.
Miután X. Leó 1521-ben kimondta az anathemát, azaz nagy átkot Lutherre, a reformátor a következőket mondta: „A pápa engem átok alá vetett. Azóta gyarapodtam testileg is, lelkileg is. Viszont én is átok alá vetettem őt, de az enyém erősebb, mint az övé. A pápa ugyanis fogy és sorvad.”
Amikor Talleyrand autuni püspök, a francia forradalom egyik vezetője 1791-ben hírül vette, hogy a pápa kiátkozta őt, a következő szavakkal hívta meg magához barátait, jelezve, hogy nem veszi túl komolyan a pápai átkot: „Mindenki köteles megtagadni tőlem a tüzet és a vizet, ezért ma csak hideg sültet és jégbe hűtött bort fogunk vacsorázni.”
Kétségtelen, hogy a terhes múlttal való szakítás tekintetében tettek gesztusokat. Így például 1965 óta a protestánsokat már nem eretnekeknek, hanem „különvált testvéreink”-nek nevezik. Nagy hangsúlyt fektetnek az ökumenikus együttműködésre. Ennek során közös istentiszteleteket és egyéb vallási rendezvényeket tartanak. A tényleges változások azonban mindmáig váratnak magukra. A valóságos közeledést az mutatná, ha a pápák teljhatalmuk birtokában megkezdenék egyházukban a Bibliával szemben álló hitelvek és szertartások felülvizsgálatát és a Szentírással történő összeegyeztetésüket. Ennek azonban pontosan az ellenkezőjére került sor. Alig hat évvel ezelőtt, 1999 októberében írta alá Edward Cassidy bíboros, a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács elnöke a megigazulás kérdéséről szóló Közös Nyilatkozatot a Lutheránus Világszövetség képviselőjével. Ennek bevezetőjében katolikus részről hangsúlyozták, hogy „a római katolikus egyház tridenti zsinatán megfogalmazott tanbeli elítélések mindmáig érvényesek”. E tanbeli elítélések azok az átkok (anathemák), melyekből több mint 130-at mondott ki a pápa irányításával ülésező tridenti zsinat 1545–63 között. E zsinaton a reformáció képviselői által bibliai alapon megfogalmazott tanítások csaknem mindegyikét átok alá vonták. A mindmáig érvényesnek deklarált tridenti átkokkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy azok nem pusztán elítélései protestáns hitelveknek, hanem kifejezetten az adott hitelveket valló emberek személyére irányuló átkok. Hogy az anathemával mit kívántak elérni, azt a hozzá kapcsolódó szertartás mutatja, melyet mise keretében, harangzúgás közepette, az illetékes püspök vezetésével, számos pap közreműködésével folytattak le. A főoltár előtt, teljes liturgikus díszben a püspök vezetésével felsorakozott papok mindegyike égő gyertyát tartott a kezében, amely a kiátkozott személyek lelkét, szellemét jelképezte. Az égő gyertyákat a püspök vezetésével úgy kellett egyszerre a földre dobniuk, hogy azok mind kialudjanak. Miután így végeztek az illetők lelkével, szellemével, a miseszertartás keretében a kiátkozott személyek testét helyezték átok alá, romlást, bomlást, pusztulást mondva ki rájuk tetőtől talpig.
Mindezek ismeretében a protestánsoknak felkínált ökumenizmus egyelőre sajnos kevéssé tekinthető a múlttal történő szakításnak. Sokkal inkább a sok évszázados rekatolizációs tradíció folytatását jelenti megújított eszközökkel.