Történelem
A társadalmat átalakító reformáció és ellenfelei
A XVI. századi magyarországi reformáció az államhatalom részéről már kezdettől fogva a legmerevebb elutasításban részesült. Évtizedeken át, függetlenül az új mozgalom által felmutatott eredményektől, az egyes emberek egyéni életére, boldogulására, az ország gazdasági, kulturális életére és erkölcsi viszonyaira kifejtett, egyértelműen pozitív hatástól, a kormányzat vezetői rendkívüli buzgósággal törekedtek a hitújító mozgalom tönkretételére, szétzúzására. Annak ellenére, hogy éles kontraszt volt a katolikus klérus közszájon forgó erkölcstelensége, korruptsága, valamint a reformátorok messze magasabb erkölcsi szinten álló életvezetése között.
Még nyilvánvalóbb volt a különbség a papi hivatás lényegi részét illetően. A katolikus papság túlnyomó többsége ugyanis teljesen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az embereket hozzásegítse az Istenbe vetett valóságos, élő hithez. Ezzel szemben a reformáció nagy erőssége hosszú évtizedekig éppen abban állt, hogy prédikátorai úgy tudták hirdetni a Biblia üzenetét, hogy azoknak az életében, akik azt hittel hallgatták, látható szinten, kézzelfogható módon is elkezdtek megjelenni az evangélium által ígért áldások.
Mindezek ellenére az ország irányítói a klérus hatalmát, befolyását akarták mindenáron visszaállítani az ország lakói fölött, a reformáció képviselőit pedig gonosztevőként igyekeztek beállítani a közvélemény előtt. Az ország lakosságának nagy többsége számára azonban sokkal meggyőzőbbnek bizonyult a hitből prédikáló, erkölcsileg is tiszta hitújítók szolgálata. Az emberek közül egyre többen lettek a hitújítás meggyőződéses híveivé, és akiket személyesen nem is érintett meg az üzenet, az eredményeket látva azok is egyre növekvő szimpátiával szemlélték a megindult mozgalmat.
A reformáció eredményei
Mivel az országban már évszázadok óta uralkodó rituális kereszténység nem sok lehetőséget kínált az evangélium erejének megtapasztalására, ezért sokak számára nagy meglepetésként hatott, hogy Isten beszéde milyen mélyreható változásokat tud elvégezni az emberek életében. Voltak olyanok, akik ezáltal váltak képessé arra, hogy szakítsanak addigi bűnöző életmódjukkal.
Erről számolt be Eszéki Zigerius Imre, aki hódoltsági területen, többek közt a dél-baranyai Veresmarton tevékenykedett lelkészként 1545–48 között. Itt meglehetősen elvadult közállapotok fogadták. Közbiztonságról nem igazán lehetett beszélni. A környéken számos rablót, útonállót és gyilkost talált, akik közül azonban az evangéliumot hallgatva többen felhagytak a bűnözéssel, és polgári foglalkozásra tértek át. A keresztény felfogás érvényesülése családi vonatkozásban is sokaknál meghozta a gyümölcsét. Megszaporodott a boldog, áldásul szolgáló házasságok száma. Ennek számos jelét találhatjuk a korszak különböző dokumentumaiban. Így például a reformáció terjedését sokféle módon segítő Nádasdy Tamás nádor több mint húszévi házasság után is "szerelmes Orsikám"-nak szólította leveleiben feleségét. A "bibliás őrálló fejedelemként" számon tartott I. Rákóczi György pedig szintén több mint két évtizedes házasság után, egyik hadjárata számos teendője közepette kedves levél kíséretében virágcsokrot küldött otthon maradt feleségének.
Sokak szívében valóságos, élő hit jött létre, amely mindennapi életüknek is szerves részévé vált. Jól mutatja ezt Nádasdy Tamás nádor feleségének, Kanizsai Orsolyának a példája. Négy évvel az 1552-es nagy várháborúk után, melynek során a szultán seregei bevették Szolnokot, Temesvárt, Lippát, Drégelyt és még egy sor egyéb erősséget, és csak Eger tudta kiállni az ostromot, a török erők újabb hadjáratra indultak. Ezúttal Szigetvár elfoglalására, amelynek parancsnoka, Horváth Stancsics Marko maga is a hitújítás meggyőződéses híve és buzgó támogatója volt.
A budai pasa vezérlete alatt huszonötezres sereg kezdte meg az ostromot 1556. június közepén. Nádasdy Tamás nádor és Zrínyi Miklós horvát bán mintegy tízezres sereggel kísérelték meg a vár felmentését. Ügyes haditervvel sikerült megosztani a török erőket, sőt egyik részüket kétnapos csatában Nádasdyék le is győzték. Ennek nyomán a pasa felhagyott az ostrommal, a vár felszabadult, de a harcok tovább folytatódtak. Ekkor kapta az örvendetes hírt Nádasdy, amiről sietve tudósította is feleségét, hogy megsegítésükre a király fia, Ferdinánd főherceg, több ezer főnyi seregével megindult a török ellen. Bizalmas válaszlevelében Kanizsai Orsolya beszámolt az addigiakban elvégzett, részben a hadjárattal összefüggő nagyon is gyakorlatias intézkedéseiről, ugyanakkor a kiélezett katonai helyzetben, miközben egyesztendős fiacskájukkal, "a kis Ferkóval" nagyon is várta férjének mielőbbi hazatértét, mégis a következőket hangsúlyozta számára: "Úgy vagyon Uram, hogy bizon örülök, hogy az kegyelmes Úristen elhozza űfelségét [a főherceget], de bizony nem akarok bíznom sem az népnek sokaságába, sem az hadakozó szerszámnak bőségébe, hanem az egy Jézus Krisztusba, ki miérettünk megholt, feltámadott, mennybe ment, az ű szent atyjának előtte esedezik az mi bűneinkért, hogy minden jó szerencsét ad ti Kegyelmeteknek…"
Az élő hit sokak szakmai munkáját is teljesen áthatotta. Így például Pozsony híres városi orvosa, a padovai egyetemen tanult Szegedi Kőrös Gáspár, aki egyike volt az ország néhány tudományos felkészültségű doktorának, akiért számos főrangú személy versengett, hogy kezelésében részesülhessen, nemcsak meglátogatott hitükért bebörtönzött protestáns vezetőket, hanem sikerrel járt közben kiszabadításukért is. Ő a következőket írta az 1550-es években hivatásával kapcsolatosan: "…készen állok, orvosságokat adok, éjjel-nappal szolgálatban vagyok, de az eredményt Istenre bízom… az Isten gyógyítja meg a nagy betegségeket, az orvos csak Isten szolgája… saját kezemet Isten kezeként használom."
Sokak látványos felemelkedést tapasztalhattak meg pályájukon, miközben hathatósan támogatták az ébredés ügyét. A már említett Nádasdy Tamás köznemesi család sarjaként indult. A reformáció első nemzedékének két király által is üldözött, kiemelkedő képviselőjét, a "magyar Lutherként" is emlegetett Dévai Bíró Mátyást 1535-ben befogadta sárvári birtokára. Hasonlóképpen a hitből történő vízkeresztséget hirdető és emiatt kegyetlenül üldözött anabaptistáknak is menedéket nyújtott. 1541-ben az általa Sárvár-Újszigeten felállított nyomdában saját költségén jelentette meg az első teljes magyar nyelvű Újszövetséget, Sylvester János fordításában. Eközben előbb horvát bán lett, majd országbíró, míg végül elnyerte az ország legmagasabb közjogi funkcióját is, amikor az országgyűlés nádorrá választotta.
Hasonló módon ment végbe a Rákóczi család felemelkedése is. Rákóczi Zsigmond szintén köznemesként indult, s az erdélyi fejedelmi méltóságig emelkedett, amelyet aztán leszármazottai is több generáción át betöltöttek. Végvári tisztként szolgált a királyi Magyarországon, s a protestantizmus meggyőződéses hívévé vált. Erőteljesen támogatta anyagilag is a Károli Gáspár vezetésével készült első teljes magyar bibliafordítás megjelenését. Vizsolyban külön házat biztosított a nyomda üzemeltetéséhez. A nyomtatás munkálatai már előrehaladtak, amikor Rákóczi mint Eger várának kapitánya katolikus ellenakció nyomán parancsot kapott katonai felettesétől, Ernő Habsburg főhercegtől, a magyarországi haderő főparancsnokától, hogy azonnal koboztassa el a Vizsolyban működő nyomdát. Rákóczi válaszlevele lényegében írásba adott parancsmegtagadás. Nagyon tiszteletteljes hangnemben ugyan, de kifejtette, hogy miért nem kobozhatja el a nyomdát. Azért, mert ott Bibliát nyomtatnak, ami számára különösen fontos, hiszen – mint írta – "mindenek előtt törekszem az Isten országának elérésére". Rákóczi bátor fellépésének eredményeként fejeződhetett be a nyomtatás 1590 júliusára.
Egyének, családok mellett különböző régiók felemelkedése is megfigyelhető az ébredés kibontakozásával párhuzamosan. Ilyen volt az úgynevezett tizenkét tolnai város, melyek török hódoltság alá kerültek ugyan, de protestáns polgáraik az adott körülmények között is prosperitást tudtak biztosítani városaiknak. Tokaj-Hegyalja vidékének felvirágzása is ezekben az évtizedekben kezdődött. A korábban csak helyi jelentőségű borvidéknek sikerült országos jelentőségűvé válnia, s hamarosan az egyik legfőbb hazai kiviteli cikké tudták tenni a tokaji bort. A reformáció kibontakozásával párhuzamosan ugyanis gondosabb szőlőművelést kezdtek folytatni, újabb fajtákat honosítottak meg, és fejlettebb borkezelési eljárásokat vezettek be.
Országos szinten is elgondolkodtató gazdasági eredmények születtek. A középkor századaiban a természeti kincsekben rendkívül gazdag Magyarország állapotát így lehetett jellemezni: gazdag föld – szegény ország. Ugyanis a nagyszerű adottságok ellenére sem tudott az ország olyan értékű exporttermék-mennyiséget előállítani, amely fedezte volna a behozott árucikkek értékét. A rendszeresen deficites magyar külkereskedelem hiányát csak a nemesfémbányákból kikerülő arany és ezüst pénz formájában történő kivitele révén tudta kipótolni az ország. Így volt ez a virágkorként számon tartott Mátyás-korszakban is. Ezek után különös azt látni, hogy a Mohács utáni, elképesztő mértékű pusztításnak, hadjáratoknak, várháborúknak, rendszeres végvári csatározásoknak kitett ország épp az 1540-es évekre tudta megváltoztatni külkereskedelmi mérlegének évszázadok óta negatív egyenlegét: ekkorra a kivitt árumennyiség értéke kétszeresen meghaladta a behozatalét.
Az országot sújtó további török pusztítások közepette az egyre nagyobb arányban az ébredés oldalára álló ország a következő évtizedekben még sikeresebb külkereskedelmet tudott lebonyolítani. Az 1570-es évekre a kivitel értéke (kb. ötmillió aranyforint) négyszerese volt a behozott külföldi áruk értékének, ami a magyar gazdaság számára több millió aranyforint tiszta nyereséget jelentett. Mindez elképzelhetetlen lett volna a reformáció által hozott szemléletbeli változás nélkül, amivel együtt járt az, hogy jelentősen megnőtt az emberek kreativitása. Mérvadó kutatók szerint a XVI. század közepe, második fele a magyar vállalkozás első virágkorának tekinthető. A hitújító mozgalom közismert és mindmáig ható eredményeket hozott a sajtó és az oktatás területén is.
A reformáció mindezen eredményeinek hátterében az állt, ami szintén a mozgalom társadalomra gyakorolt hatásának egyik legfőbb jele volt, hogy tömegméretekben megnőtt az érdeklődés a Biblia és annak üzenete iránt. Ráadásul az emberek többsége már nem csupán úgy tekintett a Bibliára, mint az emberi kultúra egyik nagyszerű alkotására – miként ezt korábban a humanisták tették –, hanem elsősorban mint személyes hite, Istennel való kapcsolata legfőbb forrására. Még a humanizmus hatására születtek a reformáció korának első bibliafordításai, mint a Komjáti Benedek által 1533-ban kiadott négy evangélium vagy az 1536-ban Pesti Mizsér Gábor által közzétett páli levelek. Az egyre növekvő társadalmi igény nagyban ösztönözte az újabb fordítások elkészültét. Így jelent meg 1541-ben a Sylvester János által készített első teljes Újszövetség-fordítás. Ezt követően is sűrű egymásutánban jelentek meg különböző szerzőktől az egyes részfordítások, majd 1590-ben mintegy nyolcszáz példányban elhagyta a sajtót a Károli Gáspár és fordítótársai által készített híres Vizsolyi Biblia.
Rekatolizációs törekvések: kudarc és siker
Miközben a katolicizmus a XVII. század elejére az ország legnagyobb részén jelentéktelen felekezetté zsugorodott, a klérus továbbra sem mondott le arról, hogy visszaállítsa a római egyház egyeduralmát. Annak ellenére, hogy a társadalom döntő része egyértelművé tette, nem tart igényt erre a vallásra, és hogy az évtizedek során saját szemükkel láthatták a reformáció eredményeit, miközben azzal is szembesülniük kellett, hogy a katolicizmus mennyire nem tud ilyen gyümölcsöket létrehozni az emberekben. A klérus azonban kezdettől fogva következetesen arra törekedett, hogy az államhatalom segítségével szétzúzza a reformációt.
Rendkívül érdekes, hogy miközben e cél elérésére a hatalom minden lehetséges eszközt bevetett, a rekatolizációs próbálkozások csaknem száz éven át, egészen a XVII. század elejéig sorra kudarcot vallottak. Hiszen Pázmány Péter említett jelentése szerint (lásd keretes írásunkat) még az 1620-as években is a lakosság mintegy 90 százaléka protestáns volt. Annál döbbenetesebb, hogy a reformáció azt követően szenvedett vereséget a katolicizmustól, miután már évtizedek óta masszívan a magáénak mondhatta a lakosságon belüli igen magas arányszámot, amikor már széleskörűen kiépített intézményrendszerre támaszkodhatott, többségi pozícióval rendelkezett az oktatásban és a sajtóban, valamint kiterjedt politikai kapcsolatok álltak rendelkezésére. A társadalmi szinten ennyire jelentős eredmények birtokában levő protestantizmussal szemben tudtak sikeresek lenni lényegében ugyanazok a rekatolizációs módszerek és eszközök, melyek az előző évszázadban teljességgel hatástalannak bizonyultak. Ha viszont lényegében nem változott az ellenreformáció stratégiája és fegyverei, akkor vajon miben állt ezúttal sikerének titka? Mielőtt ennek okait megvizsgálnánk, érdemes áttekinteni a rekatolizáció legfőbb céljait és eszközeit.
A katolikus összeomlás
Miközben az emberek számára sok vonatkozásban valóságos pozitív változást kínáló protestantizmus egyre szélesebb rétegeket nyert meg, addig a katolicizmus látványos összeomlása zajlott a XVI. századi Magyarországon. A halott vallásnak bizonyult római hittől tömegesen fordult el az ország népe, és az 1580-as évekre tíz százalék alá (!) csökkent követőinek aránya. A katolicizmus minden tekintetben a vigasztalan romlás és bomlás képét mutatta. Ami a főpapságot illeti, a már említett mohácsi csatában hat püspök – köztük az esztergomi és kalocsai érsek – veszett oda a tizenkét magyarországi püspökből. A későbbiekben különböző okok eredményeként számuk még tovább csökkent. 1538-ban az országban csupán három katolikus püspök működött. 1572-ben már ugyan négy, de közülük kettő olyan öreg volt, hogy a koronázáson sem tudtak részt venni.
A püspökök számát egyebek mellett az is apasztotta, hogy közülük négyen megtértek, és szakítottak a katolicizmussal: Kecseti Márton veszprémi püspök, Podmaniczky István, majd Thurzó Ferenc nyitrai püspökök, valamint Dudich András pécsi püspök. Dudich András esete azért is figyelemre méltó, mert a megfogyatkozott katolikus klérus 1562-ben, még megtérése előtt, őt választotta meg egy idős főpappal együtt, hogy képviseljék a magyar katolikus egyházat a reformációt elítélő, nevezetes tridenti zsinaton. Dudich még fel is szólalt a zsinat tanácskozásain. Mindez azonban nem tudta megakadályozni, hogy hazatérését követően 1565-ben megtérjen, és szakítson a római egyházzal.
Erdélyben 1542-től több mint másfél évszázadon át nem volt katolikus püspök. 1573 és 1596 között, tehát mintegy negyed századon át maga az esztergomi érseki szék is betöltetlenül állt. Betöltése még ezt követően is évtizedekig nagy nehézségekbe ütközött. 1596-ban ugyan sikerült megválasztaniuk az új érseket, de ő még beiktatása előtt elhalálozott. A következő esztendőben újabb érseket választottak, de öt év múlva ő is meghalt, s ekkor az érsekség újabb hat évre ismét betöltetlen maradt. Csak 1607-től tudták biztosítani a folytonosságot, de jellemző, hogy az ezt követő három érsek mindegyike eredetileg protestáns családban nevelkedett, és csak később katolizált. Mohács után az országban nem tartózkodott pápai követ sem.
A papság száma is radikálisan lecsökkent. 1606-ban Verancsics Faustus csanádi püspök azt írta a pápának küldött jelentésében a hazai katolicizmus helyzetéről, hogy az országban "nincs több, mint legfeljebb 300 katolikus pap, beleszámítva valamennyi érseket, püspököt, apátot, kanonokot, plébánost és pappá szentelt szerzetest". Az esztergomi főegyházmegyében a XVI. század közepén még mintegy kilencszáz plébános szolgált, de számuk az 1600-as évek elejére már alig érte el a százat. A Tiszántúlon és a keleti országrészekben napokig mehetett valaki anélkül, hogy katolikus papra talált volna. A mai Magyarországnál nagyobb Erdélyben mindössze harminc katolikus pap működött, Fejér megyében három, a felvidéki Szepességben pedig csak egy.
Hosszú évtizedeken át nem is folyt katolikus papképzés az országban, és az ennek megindítására tett kísérletek is kudarcba fúltak. Oláh Miklós esztergomi érsek a székhelyén, Nagyszombaton 1566-ban létrehozott tíz növendék számára egy érseki szemináriumot, s ennek vezetését az ellenreformáció élcsapatára, a jezsuitákra bízta. Az intézmény azonban nem bizonyult hosszú életűnek. Már a következő év tavaszán megszűnt a városban kiütött tűzvész nyomán. 1579-ben maga a pápa igyekezett a papképzés terén a magyarországi katolicizmus segítségére sietni. Rómában megalapította a Collegium Hungaricumot magyar papok képzésére. A kollégiumba azonban a mintegy négymilliós országból csupán négy hallgató jelentkezett, így ez a papnevelde is életképtelennek bizonyult, s a következő évben a pápa kénytelen volt egyesíteni a római német kollégiummal.
A teljes megsemmisülés szélére jutott a hazai szerzetesség is. A pálosok és ferencesek kivételével az országban addig meglévő valamennyi férfi és női rend az 1500-as évek végére megszűnt. Ezek közé tartoztak a Magyarországon egykor elsőként megtelepült bencések, akiknek a reformáció előtt még több mint hatvan kolostoruk működött, ekkorra azonban már egyetlen egy sem. Főapátságukban, a híres Pannonhalmán 1586-tól több mint fél évszázadra megszűnt a szerzetesi élet. Hasonlóképpen megszűnt a korábbi ébredési mozgalmak buzgó üldözőjeként ismert domonkos rend a maga harminckilenc kolostorával együtt. Ugyanezen sorsra jutottak a Mária-kultuszban évszázadok óta élenjáró ciszterciták is, mind a huszonkét rendházukkal együtt. A ferenceseknek sikerült ugyan fennmaradniuk, de a XVI. század elején még mintegy ezerötszáz rendtaggal működő hetven kolostorukból a század végére mindössze öt kolostorban élő harminc szerzetes maradt.
Hasonlóan vigasztalan képet festettek a korabeli beszámolók a katolicizmusnak a lakosságon belüli arányairól. Verancsics csanádi püspök a már említett 1606-os jelentésében azt írta : "Alig van egy-két egyházmegye, amelynek püspökei azt mondhatják, hogy területükön a katolikus vallású lakosság számottevő töredékét (!) alkotja a népességnek." Már az 1580-as években is ez volt a helyzet. Egy Rómából kiküldött, neves jezsuita pápai megbízott az egri egyházmegyében szerzett személyes tapasztalatai és értesülései nyomán azt írta jelentésében, hogy a katolikus egyház szempontjából "Felső-Magyarországnak ezen nagy területe inkább nevezhető holt tetemnek, mintsem élő testnek". 1582-ben Telegdi Miklós, az esztergomi érsekség buzgó adminisztrátora, miután bejárta a Felvidék jelentős részét, lehangoló tapasztalatai nyomán annyira kilátástalannak ítélte a katolicizmus hazai helyzetét, hogy ezt írta a pápának: Magyarországon "a katolikus hitnek még a neve sem fog fennmaradni". Pázmány Péter még 1622-ben is azt volt kénytelen jelenteni a pápának a magyar püspökök nevében készített emlékiratában, hogy a Habsburg-országrészen "a nép alig egytized része katolikus, a többiek lutheránusok és kálvinisták." (Erdélyben és a török hódoltságban a katolikusok aránya még csekélyebb volt.)
A katolicizmus háttérbe szorult a hazai oktatásban és sajtóban egyaránt. A XVI. században Magyarországon működő százhatvannyolc középiskolából csak harmincnégy volt a kezükben, a húsz nyomdából pedig csak egyetlenegy.
Harc a törvényhozásban
A klérus és a hatalom kezdettől fontosnak tartotta, hogy az országgyűlésen reformációellenes törvényeket tudjanak keresztülvinni, hogy ezáltal törvényes keretek között folytathassák a hitújítás üldözését. Ennek jegyében alig hat esztendővel Luther fellépése után, 1523-ban a magyar országgyűlés kimondta, hogy "valamennyi lutheránust fejvétellel és jószágvesztéssel kell büntetni". S mintha ez nem lett volna elegendő, 1525-ben szükségesnek látták a halálnemet szigorítani, és törvénybe foglalták, hogy "minden lutheránus máglyán megégetendő". A rendelkezések gyakorlatba ültetése is azonnal megindult, és elrettentő példaként többeket elégettek.
A törvények alkalmazását azonban hamarosan nagy erejű politikai változások akasztották meg. 1526-ban, a mohácsi csatában elesett az addigi üldözések egyik legfőbb irányítója, az esztergomi érsek, és a fiatal király is, aki a nevét adta ezekhez az akciókhoz. A Mohácsot követő másfél évtizedben pedig külpolitikai bonyodalmak és a két ellenkirály egymással folytatott küzdelmei akadályozták az üldözés intenzív folytatását. I. Ferdinándnak és a főpapoknak azonban 1548-ban ismét sikerült törvénybe foglaltatniuk, hogy "a régi vallás helyreállítandó és az eretnekek mindenhonnan kiirtandók". Ennek ellenére néhány év múlva nemcsak azzal a ténnyel kellett szembesülniük, hogy az addigi törvények teljesen hatástalannak bizonyultak, s a reformáció annál nagyobb lendülettel terjed szerte az országban, hanem azt is elképedve kellett tapasztalniuk, hogy az az országgyűlés, melyet addig az üldözés egyik fontos eszközeként igyekeztek felhasználni, időközben úgyszintén protestáns többségűvé vált. Ezáltal a törvényhozás mint rekatolizációs fegyver hosszú évtizedekre kihullott a kezükből.
A hatalom és a klérus vezetői nehezen tudtak beletörődni ebbe. Ezért végül már törvényellenes akcióval igyekeztek megvalósítani szándékukat 1604-ben, s az országgyűlés berekesztése után, a követek jóváhagyása nélkül kísérelték meg az elfogadott törvényekhez csatolni a nevezetes 22. törvénycikkelyt. Ez kimondta a korábbi protestánsüldöző rendelkezések visszaállítását, és megtiltotta a protestáns sérelmek országgyűlési tárgyalását. E királyi jóváhagyással végbevitt, súlyos törvénysértés és a megindított erőszakos templomfoglalások azonban ismét az ellenkező hatást váltották ki. A Bocskai István vezette szabadságharc kirobbanását eredményezték, amely végül 1608-ban a jobbágyokra is kiterjesztett szabad vallásgyakorlat jogának törvénybe foglalásához vezetett.
A mintegy nyolc évtizedig tartó protestáns többség az országgyűlésen az 1630-as években azonban nem várt módon megszűnt. Ezt követően váltakozó kimenetelű küzdelmek folytak a vallásszabadság biztosítása ügyében. A protestánsok az 1647-es országgyűlésen aratták utolsó nagy sikerüket, amikor törvénybe iktatták a mindenkire kiterjedő szabad vallásgyakorlatot és az egyházfinanszírozás vonatkozásában azt a mindmáig egyedülálló döntést, hogy minden felekezetet a saját hívei tartsanak el, s hogy ezentúl a nem katolikusok nem kötelezhetők a római egyház anyagi támogatására. A klérus e törvényeket annyira sérelmesnek tartotta, hogy alig több mint két évtized múltán országszerte katonai erővel, államhatalmi segédlettel számolta fel az érvényüket. Végül azonban csak a Rákóczi-szabadságharc leverését követően, az 1710-es évek közepétől sikerült a magyar országgyűlést újra egyértelműen a katolikus vallási érdekek szolgálatának alárendelni.
Kell-e magyar Biblia?
A rekatolizáció egyik legfőbb célkitűzése az volt, hogy a reformáció híveit elszakítsa személyes hitük egyik legfőbb forrásától, az írott Igével való szoros kapcsolattól. Ezért a rekatolizáció képviselői már a XVI. században igyekeztek meggyőzni a protestánsokat, hogy a hitújítók új bibliafordításait nem tanácsos olvasniuk, mert azok teljesen megbízhatatlanok. Már csak azért is, mert nem a tridenti katolikus zsinat által egyedül mérvadónak elfogadott, latin nyelvű Vulgatából készültek. Kifejtették, hogy egyébként sem a laikus hívek feladata a Bibliával való foglalkozás, hanem a katolikus anyaszentegyház papjaié. Óva intették az embereket attól, hogy a Biblia kijelentésein saját maguk elmélkedjenek, vagy azokat megpróbálják egyénileg is értelmezni, mondván, hogy azok valódi értelmét csak a katolikus tradíció, a szent hagyomány tudja hitelesen közvetíteni.
A reformáció bibliafordítói és lelkészei újra és újra kimutatták ezeknek az állításoknak a tarthatatlanságát, miként ezt Károli Gáspár is tette a Vizsolyi Biblia előszavában. De mintha hiába tették volna, mert Pázmány Péter, a XVII. századi rekatolizáció kiemelkedő képviselője 1613-ban megjelent főművében, az Isteni igazságra vezérlő Kalauzban lényegében ugyanezeket a XVI. századi katolikus érveket hangoztatta, csak magasabb irodalmi színvonalon (lásd a keretes részt!).
Rendkívül tanulságos elolvasni ebben a vonatkozásban a Káldi György jezsuita által készített, 1626-ban megjelent első magyar nyelvű katolikus bibliafordításhoz mintegy utószóként csatolt Oktató intés szavait. Káldi a fordítás megjelentetésének célját abban jelölte meg, hogy "a magyarok megvetvén Károlyinak hamisan fordított bibliáját, ha kívánják a szentírást olvasni, annak igaz fordítását olvassák". Majd a következőket hangsúlyozta: "Tovább is el lehetett volna a mi nemzetünk a magyar biblia nélkül, megelégedvén az igaz tanítóknak magyarázásával." Egy magyar nyelvű bibliafordítás utószavához némiképp nehezen illeszkedő megállapítását még sajátosabb logikai levezetéssel igyekezett alátámasztani: "Ha Isten azt akarta volna, hogy mindenki olvassa a Szentírást, kétség nélkül megparancsolta volna, hogy mindnyájan olvasni tanuljanak. S vagy nem kívánta a magyaroknak üdvösségét (melyet csak meggondolni is káromlás), vagy az Írásnak olvasását nem kívánta mindenkitől."
A rekatolizáció nemcsak a Bibliával, tehát az írott Igével való élő kapcsolattól kívánta elválasztani az embereket, hanem a prédikátorok hallgatásától, azaz a személyes hit másik fontos forrásától, a prédikált Igével való közösségtől is. Ezért folyt a prédikátorok, lelkészek befeketítése, megbélyegzése, brutális üldözése.
Ugyanilyen fontos cél volt annak megakadályozása, lehetetlenné tétele, hogy a reformáció hívei szellemi és jogi értelemben egyházként működhessenek. Ezért is igyekeztek olyan buzgón megfosztani őket lelkészeiktől, intézményeiktől, egyházi ingatlanjaiktól, társadalmi kapcsolataiktól, törvényes működésük lehetőségétől. Ezért vezette be és rögzítette törvényben I. Lipót 1691-ben az úgynevezett "magán vallásgyakorlat" fogalmát, amelyet aztán III. Károly igyekezett véglegessé tenni 1731-ben. Ennek értelmében az ország településeinek túlnyomó többségében a reformáció hívei csak otthon és csupán a legszűkebb családi körben gyakorolhatták hitüket. II. József 1781-ben kiadott Türelmi rendeletéig nem lehetett lelkészük, nem építhettek maguknak templomot és iskolát. Megyénként csak néhány kijelölt helyen, az úgynevezett artikuláris helyeken engedélyezték számukra a "nyilvános vallásgyakorlatot", azaz lelkész, templom, esetleg iskola működését. A többi településen csak katolikus plébánosok szolgálhattak, és csak katolikus egyházi ingatlanok állhattak, még ha azt eredetileg protestánsok építették is a saját költségükön. Az erőszakos ingatlanfoglalások során csak templomokból több mint 1880-at szereztek a katolikusok, melyekből mintegy 1280 végleg a római egyház tulajdonában is maradt.
| Károli Gáspár (A Vizsolyi Biblia előszava, 1590) | Pázmány Péter (Isteni igazságra vezérlő Kalauz, 1613) |
| Ha azért azt akarjuk, hogy az Isten mi bennünk cselekedjék, ne légyen mi előttünk semmi betsöletesebb az Istennek igéjénél, annak hallgatásánál, olvasásánál és tanolásánál. | …mint az anya kiveszi a kést fia kezéből, hogy meg ne sértse magát, úgy az Ecclesia sem javallja, hogy az ilyen fordításokat mód nélkül olvassa akárki. |
| …nem csak [azt] akarja Isten, hogy a papok olvassák az Szentírást, és az község azoknak szájokból hallja, hanem azt is akarja, hogy az Ó- és Új-Testamentum könyvei minden nemzetségnek nyelvén legyenek, és azokat olvassák, hányják-vessék mindenek, szegények gazdagok, kitsinyek, nagyok, férfiak és asszony-állatok. | …nem szenvedjük, hogy akármely hosszú üstökű és rövid eszű kofa, akármely taknyos orrú sóczé [suhanc], akármely nyalka szer-szem katona, vagy kapta bűzű műves legény ítélő-mester legyen a szentírás dolgában és a lelki-pásztorokat, sőt a közönséges Anyaszentegyházat iskolába vigye, lapoczkája alá fogja, tanításában megtorkolja, vagy egy kis gézen-gúz magyar írásocskája után szemesebbnek-okosabbnak ítélje magát az Anyaszentegyháznál. (...) Ha valamely úr, hivatalján kívül a hitet akarja barázdálni, azt mondjuk neki, amit szent Ambrus a császárnak: palotaigazgatás, országoltalom a te dolgod, papokat illet a hit igazgatása. |
| …ha az Bibliát egy kiváltképpen való nyelven kellene olvasni, nem volna jobb, mint zsidó nyelven olvasni. | …semmiféle nyelvben kevesebb bátorságunk nem lehet, mint a zsidóban… |
 |  |
A bukás okai
Annak okait keresve, hogy a rekatolizáció miért tudta célkitűzéseit végül is megvalósítani gyakorlatilag ugyanazokkal az eszközökkel, melyek a reformáció első évszázadában teljesen eredménytelennek bizonyultak, elsősorban a protestantizmuson belül időközben végbement hitbeli változásokra kell felhívni a figyelmet. Mert miközben a katolikusok egyre nagyobb erőfeszítéseket tettek szellemi erejük növelésére, a protestánsok egyre több téren estek ki saját szellemi erősségükből.
A protestantizmusnak már kezdettől fogva súlyos tehertétele volt, hogy elutasított olyan biblikus szellemi igazságokat, mint a hitből történő felnőttkori vízkeresztség és a nyelveken szólás. A XVI. század végétől azonban további szellemi fegyverek hulltak ki a kezükből. A reformáció első nemzedékeinek élő hite a későbbiek során mindinkább vallásos tradícióvá merevedett, amelyet az újabb nemzedékek már családi hagyományként kaptak, és nem személyes döntés nyomán. Ezzel párhuzamosan az 1580-as évektől egyre erősebbekké váltak a felekezeti kötelékek. Végérvényesen szétvált és egymás ellen fordult az evangélikus és református irányzat. Negatív fordulatot vett a zsidósághoz való viszony is. Míg 1563-ban a bibliafordító Károli Gáspár még nagy rokonszenvvel nyilatkozott egyik könyvében a zsidókról, az 1570-es évek végétől az országgyűlés a protestánsok beleegyezésével számos zsidóellenes törvényt hozott.
Megdöbbentő módon épp a nagy erejű katolikus ellentámadás kibontakozásával egy időben, a XVII. század első évtizedeiben kezdtek felhagyni a protestánsok a démonűzés gyakorlatával, ami pedig a kezdetektől fogva szerves részét képezte az evangélikus és református hitgyakorlatnak. Bornemisza Péter evangélikus püspök például 1578-ban terjedelmes kötetet jelentetett meg a démonok és a démonűzés kérdéséről, Ördögi kisértetek (azaz kísértések) címmel. A benne szereplő számos leírás jól mutatja, hogy mennyire bevett, általánosan elterjedt és egyébként Bornemisza által is támogatott gyakorlat volt a démonűzés a protestánsok körében.
Feltűnő, hogy az említett szellemi változások legfőképpen hitük természetfeletti vonatkozásaitól fosztották meg a protestánsokat. Ezt követően azonban – a XVII. századtól – a rekatolizációval folytatott küzdelemben már megtapasztalták ennek súlyos következményeit. Szembesülniük kellett azzal, hogy a természetfeletti erőkkel kapcsolatos bibliai hit hiányát nem tudják ellensúlyozni a társadalmi téren elért addigi látványos eredmények sem.