Atyai Dorgálás

Pál apostolnak ez a levele a legszemélyesebb hangvételű írása, olyan intim lelki-szellemi föltárulkozás, amely nélkül sokkal kevesebbet tudnánk a nemzetek apostoláról. Nem elsősorban teológiai kérdésekkel foglalkozik, hanem a közte és a korinthoszi gyülekezet között kialakult konfliktus kezelése a fő célja: ez a beavatkozás már az előző levelében kezdetét veszi, és több lépcső után ez a levél jelenti a koronát, a záróakkordot. Emellett további értéke, hogy Pálnak ez az egyik „legszellemibb” írása, melynek során a hagyományos értelemben vett levélből többször is olyan kitérőket tesz, amelyek arra emlékeztetnek, amikor egy prédikátorra rászáll a Szentlélek kenete, és prófétálni kezd.

A levél megírásának helye Makedónia (7:5), talán Filippi, az ideje pedig Pál harmadik missziós útjának vége felé, valamikor i. sz. 56 tájára tehető. Az Apostolok cselekedeteinek könyvéből tudjuk (20:1–3), hogy az efeszoszi szolgálat befejezése után Pál Makedóniába, onnan pedig Görögországba utazott. „Görögországon” nyilván a legjelentősebb tartományt, Akháját, illetve annak fővárosát s egyben a Római Birodalom által az egész akkori Görögország fővárosának megtett Korinthoszt kell értenünk. Ez teljesen összevág a levélben foglaltakkal, nevezetesen, hogy Pál épp egy nagy „nyomorúság” (görögül thlipszisz, azaz összeszorítás, szorongattatás; a levélben összesen kilencszer fordul elő; Jézus ugyanezzel a szóval fejezi ki a „nagy nyomorúságot” a Máté 24:21-ben) után van, amely Ázsiában esett meg vele.

Itt nyilván a római Ászia tartományra és annak fővárosára, Efeszoszra tudunk csak gondolni, ahol Pál életveszélyes helyzetbe került az Artemisz (Diána)-kultusz követőinek ellene indított mozgalma következtében, mely kis híján lincselésbe torkollott. Ráadásul ez nyilvánvalóan csak a fizikai szinten való manifesztációja volt annak a szellemi konfliktusnak, amelyet az apostolnak már több mint három éve fel kellett vállalnia a térséget uraló gonosz szellemekkel, amelyekre a Korinthosziakhoz írt első levelének 15. fejezetében, a 32-es versben mint „fenevadakra” utal, ugyanazzal a görög szóval, amelyet János a Jelenések könyvében az Antikrisztusra és a hamis prófétára használ. Nem csoda, hogy Pál „ereje feletti megterhelésről” beszél, melyből aztán az Úr dicsőségére és segítségével megszabadult – nem utolsósorban a hozzá hűséges korinthoszi keresztények hathatós imája következtében (1:8–11).

Mint már említettük, a levél megírásakor Pál Makedóniában van (7:5), és Korinthoszba készül (12:14; 13:1), tehát ez az írása pontosan behelyezhető az Apostolok cselekedeteiben leírt történetbe, amit az is alátámaszt, hogy a Korinthoszból írt Róma-levél, valamint a Korinthosziakhoz írt első levél és az Apostolok cselekedetei egybehangzó bizonysága szerint Pál ekkor végezte a nagy adománygyűjtést a jeruzsálemi gyülekezet javára. Ugyanakkor zavarba ejtő, hogy Pál mind a kétszer határozottan azt állítja, hogy harmadszor megy Korinthoszba, holott az Apostolok cselekedeteinek krónikája szerint ez csak a második látogatása. Mi lehet a titok nyitja? Erre akkor kapjuk meg a választ, ha megvizsgáljuk, hogy tulajdonképpen hány levelet is írt Pál Korinthoszba.

Korinthosz látképe

Hányadik levél a második levél?

Már a Korinthoszba írt úgynevezett első levélből kiderül, hogy az voltaképpen a második, hiszen Pál utal egy előző levelére: „Levélben megírtam nektek, hogy nem szabad paráznákkal kapcsolatban lennetek… Most azonban azt írom nektek…”(1Kor 5:9, 11)

Azt, hogy az első levél miért nem került be a Bibliába, csak Isten tudja, de annyi bizonyos, hogy így a második levél a legjobb esetben is csak a harmadik lehet. Ráadásul egyes bibliakutatók még azzal is előhozakodnak, hogy a Bibliában elsőnek, illetve másodiknak jelzett levelek között még kellett lennie egy további levélnek. Érvelésük úgy szól, hogy az utolsó Korinthoszba írt levélben az apostol úgy utal előző levelére, mint amellyel „elszomorította” a korinthoszi gyülekezetnek legalábbis egy jelentős részét (2:4, illetve 7–8), továbbá az a levél alkalmas volt a hívők „ijesztgetésére”, mert „súlyos és kemény” mondanivalót hordozott (10:9–11). Az így vélekedők azt hangoztatják, hogy Pál első (mármint a bibliai első) korinthoszi leveléről ez nem mondható el, tehát fel kell tételeznünk egy olyan, harmadik levelet is, amely a legelsőhöz hasonlóan szintén nem került be a Szentírásba; így viszont a szóban forgó, azaz a második levél már a negyedik lenne. Az érvelés további eleme, hogy az utóbbi igehelyen Pál egynél több ilyen stílusú levélről tesz említést.

Mindez azért nem teljesen meggyőző, mert Pál a legelső levelére is úgy utal, mint amelyben„megírtam nektek, hogy nem szabad paráznákkal kapcsolatban lennetek” 1Kor 5:9), tehát ez sem a korinthosziak erényeit és példás viselkedését méltató levél lehetett. A következő (a Bibliában első levélként szereplő) írás pedig – amellett, hogy elrendeli az egyik gyülekezeti tag átadását a Sátánnak – ugyancsak tele van dorgálásokkal, amit legjobban talán a 4. fejezet 21-es versével foglalhatnánk össze: „Mit akartok? Pálcával menjek hozzátok, vagy szeretettel és a szelídség szellemével?”

Van tehát két olyan Pál-levél, amelyek létezése nem feltételezésre alapszik, hanem ténykérdés, és ráadásul mindkettő megfelel a „kemény és súlyos”, „ijesztgetésre” és „elszomorításra” alkalmas jellemzésnek, ezért nincs feltétlenül szükség a két, Bibliában található levél közé egy harmadikat feltételezni – bár az is igaz, hogy teljesen nem is zárható ki egy ilyen levél léte, csak annyi biztos, hogy nincs meg.

Még mindig a régi problémák

A fontosabb kérdés viszont az, hogy miért kell Pálnak körülbelül négy éven át (első korinthoszi látogatása és a második bibliai levél megírása között ugyanis körülbelül ennyi idő telt el), több levélben is ugyanazzal a témával foglalkoznia? Nevezetesen a korinthoszi gyülekezet alacsony erkölcsi nívójával, ami ráadásul kiegészült az atyai dorgálás elleni lázadással, és azzal összefüggésben olyan belső szervezkedésekkel, hatalmi harcokkal, pártoskodással, ami az apostol részéről külön kezelést igényelt.

Ennek a levélnek az az egyik legfőbb történelmi értéke, hogy megtudjuk belőle: az első és a második levél nem érte el a célját. Korinthoszban maradtak a pártok, sőt a jelek szerint valamiféle júdaista irányzat jelentősen megerősödött (talán az, amelyet az első levélben a „Kéfász” név fémjelez – no nem mintha Péternek valóságos szerepe lett volna egyes hívők judaizálásában!), minden bizonnyal olyan zsidó származású prédikátorok hatására, akik apostoloknak adták ki magukat (lásd 11. fejezet, különösen a 22-es, 23-as versek!). Maradt továbbá a gyülekezet egy jelentős részének Pál elleni lázadó, tűrhetetlen magatartása, és maradtak az erkölcsi, különösen a szexuális bűnök is.

Mivel az első általunk ismert tartalmú levelet az apostol Timotheosszal küldte el, e levél írása idején viszont Timotheosz újra vele van, sőt ő is jegyzi a levelet, joggal feltételezhetjük, hogy legalábbis részben ő hozta a legújabb rossz híreket a görög fővárosból, azaz hogy küldetése nem járt sikerrel. Valószínűleg ennek volt betudható, hogy Pál elhalasztotta tervezett korinthoszi útját, amelyről még az első levelében tett említést több helyen, s a végén részletesen is, majd ugyanerre a tervére utal jelen levelében is (vö. 1Kor 4:18–19; 11:34; 16; 2Kor 1:15–17). Ezekből kiderül, hogy a látogatás elhalasztása csak újabb ürügy volt a Pálban hibákat kereső korinthoszi lázadóknak, hogy „könnyelmű ígéretek” megtételével, és ezzel összefüggésben testi életvitellel vádolják – önmagukat valamiféle „szuperszellemi” magaslatra helyezve –, amellyel csak azt igazolták, hogy Pálnak az első levelében adott tanítása ellenére „a szellemi dolgokat illetően” sajnos „tudatlanok maradtak” (1Kor 12:1!). Talán részben ez is indíthatta Pált, hogy úgymond „soron kívül” mégis ellátogasson Korinthoszba, de onnan ne Makedóniába menjen, hanem vissza Efeszoszba, hiszen ott még nem végezte el a munkáját.

Erre a korinthoszi „villámlátogatásra” a már említett két hivatkozáson túl – melyek szerint a második (bibliai) levelet követő látogatás már a harmadik lesz – ebben a levélben további utalásokat is találunk (10:1–2 és 9–11).

Építeni és nem rombolni

Mindezekből az derül ki, hogy Pál második korinthoszi útja nem érte el a kívánt célt: az apostol olyan ellenállást tapasztalt egy-egy gyülekezeti tagban személye és az Ige felé, hogy jobbnak látta „alázatosan” odébbállni. Nem félelemből vagy a maga érdekében, hanem mert tisztában volt vele, hogy a rajta – mint főapostolon – lévő kenet nemcsak építeni, hanem rombolni, ítélni is képes (lásd Péter apostol esetét Ananiással és Safirával!). Ezzel kapcsolatos okfejtése a következőképpen szól: „Mert attól félek, hogy amikor odamegyek, nehogy olyannak találjalak titeket, amilyennek nem szeretnélek – s ti olyannak engem, amilyennek nem szeretnétek: nehogy viszály, irigység, harag, haszonlesés, rágalmazás, pletyka, felfuvalkodottság, pártoskodás legyen közöttetek; nehogy amikor odamegyek, megalázzon engem az én Istenem, s nehogy meggyászoljak sokakat azok közül, akik előzőleg vétkeztek, de nem tértek meg abból a tisztátalanságból, paráznaságból és kicsapongásból, amit elkövettek.” (12:20–21)

A „meggyászoljak” kifejezés egészen pontosan a gyászolással kapcsolatos sírásra utal, így aztán érthető, de egyben nagyon elgondolkodtató is, hogy Pál úgy otthagyta a korinthosziakat, mintha ott sem járt volna, ezért mondja az 1. fejezet 23-as versében; „Én pedig az Istent hívom tanúnak magam mellett, hogy az irántatok való kíméletből nem mentem eddig Korinthoszba.”

A probléma természetesen ezzel még nem oldódott meg, ezért Pál Tituszt küldte el Korinthoszba maga helyett, kettős feladattal:

– képviselje az apostol atyai roszszallását a gyülekezet felé (a négy levél álláspontját vallók szerint vele küldte el Pál a harmadik, ránk nem maradt, dörgedelmes levelét);

– a gyülekezet Pálhoz hű részében szervezze meg a gyűjtést, és készítse elő az apostol következő, minden tekintetben „igazi” odalátogatását.

Valószínűleg csak részben köszönhető Titusz rátermettségének, hogy jó hírekkel tért vissza Pálhoz Makedóniába: a korinthoszi gyülekezet Pál ellen lázadozó része jobb belátásra tért. Az egész gyülekezet egy emberként bánkódik, szomorkodik, és megtért. (Ahhoz, hogy Pál mennyire bízik meg ezek után a korinthoszi keresztényekben, érdemes elolvasni intő szavait a 12. fejezet 19-es versétől a 13. fejezet 10-es verséig: az apostol – mintegy a biztonság kedvéért – még egy utolsó ultimátumot ad az egész gyülekezetnek a megtérésre, és komoly fenyítést helyez kilátásba, ha ez netán elmaradna.)

Pál a sikert elsősorban annak a folyamatos szellemi hadviselésnek tulajdonítja, amellyel módszeresen rombolta a várost és a gyülekezetet hatalmuk alatt tartó gonosz szellemek befolyását: „harci fegyvereink ugyanis nem testi jellegűek, hanem van erejük az Istennel erődítmények lerombolására, érvelések megsemmisítésére és minden magaslat elpusztítására, amelyet Isten megismerése ellen emeltek, és hogy minden gondolatot foglyul ejtsünk a Krisztusnak való engedelmességre; és készen állunk arra, hogy megbüntessünk minden engedetlenséget, mihelyt teljessé válik a ti engedelmességetek.” (10:4–6)

Innét egyúttal az egyházi fegyelmezés egyik fontos, paradoxnak tűnő, de nagyon bibliai elvét is megismerhetjük: a vezetőknek lehetőleg tartózkodniuk kell a nyílt konfrontációtól, inkább az imára kell a hangsúlyt tenniük, és Istenre kell bízni, hogy meggyőzze az ellenkezőket. Ha viszont ez megtörtént, akkor mindent el kell követni, hogy a lázadásnak a gyökerei is ki legyenek tépve, az alapjai is le legyenek rombolva a hívőkben, és így igazságra, engedelmességre épülhessen a további hívő életük. Ezzel összefüggésben a másik fontos vezetési, pásztorlási alapelv is ebben a levélben van megfogalmazva: az egyházon belüli hatalmat az Úr építésre és nem rombolásra adta: „Mert ha netán egy kissé túlzó módon büszkélkedem is a hatalmunkkal, amelyet az Úr az építésetekre és nem rombolásotokra adott, nem fogok megszégyenülni…

Azért írom a távollétemben mindezeket, hogy amikor ott leszek, ne kelljen szigorúan eljárnom veletek szemben azzal a hatalommal, amelyet nekem az Úr építésre s nem rombolásra adott.” (10:8 és 13:10)

A kettőt összeolvasva: egy keresztény vezetőnek, és ez természetesen minden hívőre is igaz, elsősorban az építésre kell berendezkednie. Ha mégis rombolni kell, gondosan ügyeljen rá, hogy csak az ellenség erőit és az általuk a hívőkben emelt erősségeket rombolja – ez viszont csak szellemi fegyverekkel lehetséges. Ha pedig a dolgok nem váltak még szét egyértelműen, akkor a kivárás, a tűrés álláspontjára kell helyezkednie. Ezért hangsúlyozza Pál apostol: „Apostoli mivoltom ismertetőjelei a teljes türelemben, jelek, csodák és erők közepette mutatkoztak meg közöttetek.” (12:12 – kiemelés S. Cs.)