Csapdák Istent keresőknek

A kereszténység központi üzenetét az újszövetségi evangélium tartalmazza. A valóságos kereszténység lényegének megértéséhez fontos szem előtt tartani, hogy az evangélium szó jelentése: jó hír, győzelmi hír.

És valóban: az Újszövetség olyan tényeket, isteni kijelentéseket tartalmaz, amelyek egyértelművé teszik, hogy Jézus Krisztus tettei az ember életének a legfontosabb területein hoztak radikális, pozitív fordulatot. Mindenki számára örvendetes hír, győzelemmel felérő üzenet, hogy van lehetőség kilépni a halál uralma alól; lehetséges Istennel élő, személyes közösségbe kerülni; lehet bűn nélkül élni; van gyógyulás a betegségekből hit által, természetfölötti módon is; meg lehet szabadulni a szomorúságtól, depressziótól, és a jókedv, öröm válhat az érzelmek meghatározójává.

Hogy mindezek konkrét, gyakorlati szinten megtapasztalhatók, megélhetők a tényleges keresztény hit által, azt már két évezrede sok-sok hiteles keresztény életpályája bizonyítja. Ugyanakkor ettől a sikeres, valódi, szellemi keresztény élettől már hosszú évszázadok óta emberek hatalmas tömegeit választja el az úgynevezett pszichikai kereszténység üres hagyományrendszere.

A két nagy trend viszonyában a 4. században következett be döntő változás, amikor a testi, pszichikai kereszténység szövetséget kötött a pogány államhatalommal, s ennek eredményeként kialakult a katolikus egyház. Ebben az egyházban doktrinális szinten ekkor még többnyire a bibliai elvek voltak uralkodó pozícióban. Nem volt még úgynevezett egy szín alatti, tehát a hívek számára csak ostyával, bor nélkül végzett miseszertartás, hanem a bibliai úrvacsora volt gyakorlatban, tehát a híveknek az úrvacsorai bor által közösségük lehetett Jézus vérével, s annak természetfölötti áldásaival. Nem volt csecsemőkeresztség, hanem hitre jutás után merítkeztek alá és születtek újjá a keresztények, amit olyan neves katolikus egyházatyák példái is mutatnak, mint a keresztény családban felnőtt, de csecsemőként tudatosan meg nem keresztelt Szent Ambrus, Szent Ágoston, Nagy Szent Vazul és sok más kortársuk felnőttkori vízkeresztsége. Nem volt még szokás meghalt szentek közbenjárását kérni. Nem voltak az istentiszteleti helyeken vallásos tiszteletre készített szentképek, sem szobrok, sem ereklyék. Nem volt még tévedhetetlennek minősített és minden más katolikus püspök fölött álló római pápa, nem volt kötelező papi nőtlenség, azaz cölibátus sem.

A 4. század második felétől azonban a bibliai hitelveket kezdték felváltani olyan új tanítások, melyek a Szentírással éppen úgy szemben álltak, miként az addigi hagyománnyal is. E tanítások többsége kapcsán az a különös folyamat ment végbe, hogy néhány generáció elmúltával a Biblia-ellenes újításokat mint apostoli szent hagyományt kezdték beállítani, s hamarosan a valóban biblikus tradíciót kezdték eretnekségnek bélyegezni és üldözni. Hogy az igeellenes újítások milyen döbbenetes pusztító erőket tudnak felszabadítani a biblikus hitgyakorlat ellen, azt nagyszámú egyháztörténeti tény bizonyítja. Így például a bibliai – és ókeresztény – úrvacsorát gyakorló huszitákat a katolikus egyház tömegesen égette el máglyákon. Hasonlóan tűzhalállal sújtották vagy gályarabságra hurcolták a csecsemőkeresztséget elvető és a hitből történő alámerítkezést gyakorló anabaptistákat is.

A híveket évszázadokon át az egyház teljes súlyával igyekeztek meggyőzni a katolikus tradíció szent mivoltáról. 787-ben a II. niceai egyetemes zsinat kimondta, hogy "aki nem fogadja el az egész egyházi tradíciót, mind az írottat, mind a le nem írtat, azt ki kell közösíteni az egyházból". Miközben minden eszközzel igyekeztek biztosítani a hagyomány mennél zavartalanabb érvényesülését, a gyakorlati élet szintjén nem tudtak érvényesülni a katolikus tradíció alapján élő tömegek körében a középkor és újkor hosszú századain át az evangélium valóságos eredményei, mint például a gyógyulások, a bűnökből, sötét szellemi erők uralmából történő szabadulások, az öröm, az anyagi bővölködés stb. Ennek magyarázatát keresve minden bizonnyal érdemes figyelembe venni Jézusnak a farizeusokhoz szóló kijelentését, amely szerint a vallásos emberi rendelések, a hagyományok megerőtlenítik Isten beszédét, azaz megakadályozzák, hogy az Ige valóságos, gyakorlati változásokat tudjon létrehozni az emberek életében, sorsában.

Majd a püspök úr esküvőjén…

A bibliai hit helyreállításáért fellépő ébredési mozgalmak már a középkortól rendre szembekerültek a katolikus tradícióval, felismerve annak súlyos hatásait az emberek Istennel való kapcsolatára és hétköznapi életére egyaránt. Husz János például azon az állásponton volt, hogy a katolikus tradíció valójában nem is emberi, hanem ördögi mű, és ezért elvetendő.

Mindezek ellenére napjaink katolikus tanítása is egyenrangúnak, egyenlő tekintélyűnek minősíti az egyházi hagyományt a Szentírással, s ugyanúgy Istentől származónak nevezi azt, mint az Igét. Miként az 1993-ra kidolgozott Katolikus Katekizmus a II. vatikáni zsinat dogmatikai határozatainak megfogalmazásait átvéve kijelenti: "A Szenthagyomány és a Szentírás szorosan összefonódik, és átjárja egymást. Mert ugyanabból az isteni forrásból fakad mind a kettő… Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni."

Megjegyzendő, hogy miközben elviekben egyenrangúnak minősítik a Szentírás és a "Tradíció" tekintélyét, a konkrét gyakorlatban a tradíció elsőbbsége érvényesül. Hogy csak néhány példát említsünk: az Újszövetség félreérthetetlenül kijelenti, hogy "a püspök… egy feleségű férfiú legyen… aki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja…" (1Tim 3:2–3). Mégis, a római egyház határozottan tiltja nemcsak a püspökök, hanem a papok házasságát is.

Ugyanígy, miközben két Evangélium név szerint is felsorolja Jézus négy öccsét, akiket Mária Jézus után szült a Józseffel való házasságából, ennek ellenére a római egyház kötelező egyházi hittételként, dogmaként rögzítette Mária örök szüzességét, azaz, hogy Mária Jézus születése "előtt, alatt és után" is mindvégig megőrizte szüzességét Józseffel való házasságában. Pedig az örök szüzesség kifejezetten bizonyos pogány istennők jellemző ismérve, mint például a görög Pallasz Athénének vagy a pogány magyar "Kisasszonynak".

A Tízparancsolat halálos bűnként tiltja, hogy az emberek vallásos tisztelet céljából bármilyen képmást készítsenek, hogy azok előtt meghajoljanak, s azokat szolgálják. Mégis, a katolikus templomokban nagy számban találhatók vallásos tisztelet céljára készült "szentképek" és szobrok; előttük gyakran térdeplőket helyeznek el, hogy a hívek meghajolhassanak, letérdelhessenek, s kifejezhessék azok iránt vallásos tiszteletüket. A képeket, szobrokat különféle módon szolgálják is. Gyakran vázákat helyeznek eléjük, és rendszeresen friss virágot visznek nekik; a jelesebb kegytárgyakat vállukra veszik vagy állványra helyezik és körülhordozzák; főként a Mária-szobrokat díszes ruhákkal felöltöztetik, vagy ha úgy adódik, megkoronázzák, mint tették ezt a millennium alkalmából a budavári Mátyás-templom Mária-szobrával.

Mise vagy úrvacsora

A mise a katolikus vallásgyakorlat központi része. Mai formáját a hivatalos egyházi tanítás apostoli szent hagyománynak minősíti. Ezzel szemben a mise három fő jellemzőjének mindegyike (a mise áldozati jellege, a bor megvonása a hívektől és az átlényegülés tanítása) évszázadokkal az apostolok kora után a bibliai kijelentésekkel szemben álló újításként jelent meg a katolikus egyházban.

Úrvacsora és áldozás – Jézus Krisztus áldozata megismételhetetlen

A Zsidókhoz írt levél egyértelműen kijelenti, hogy Jézus Krisztus keresztáldozata egyszeri, tökéletes és megismételhetetlen. E bibliai igazsággal szakítva Aranyszájú Szent János már a 4. század végén azt hirdette, hogy a misében Jézus Krisztus keresztáldozatának megismétlése, megjelenítése történik. Ettől kezdve e tanítás a katolikus teológia szerves részévé vált. Ezért beszélnek ma miseáldozatról, áldozópapról, elsőáldozásról.

Újabb fontos változás történt a 8. századtól az úgynevezett egy szín alatti mise bevezetésével, amikor a szertartásban a bort megvonták a hívőktől, annak ellenére, hogy Jézus Krisztus az evangéliumban határozottan kijelentette önmagáról, hogy ha nem isszuk az ő vérét, nincs élet bennünk. Az újítás bevezetésének oka nem ismert. Nemcsak a Szentírás, hanem az addigi egyházi tradíció is ellene szólt. Az 5. század közepén I. Nagy Szent Leó pápa még eretnekségnek minősítette, és határozottan elítélte az egy szín alatti áldozás ekkor megjelenő gyakorlatát, és elrendelte, hogy a híveknek mindenütt adják a bort is. Hasonlóképpen tett Gelasius pápa is az 5. század végén, amikor Dél-Itáliában ismét feltűnt a bor nélküli mise szertartása. 1415-ben azonban Konstanzban már ezzel éles ellentétben álló egyetemes zsinati határozat született, a laikusokat eltiltották a bor vételétől, és számukra az egy szín alatti áldozást tették kötelezővé. A papság továbbra is két szín alatt áldozott.

A mise harmadik fő pillére az átlényegülés (transsubstantiatio) tana, amely szerint az ostyát és a bort a pap a misében Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé változtatja át. Ezért kell a felszentelt ostyát még ma is – katolikus szóhasználattal – imádó hódolatban részesíteni (például térdhajtás előtte stb.). Az átlényegülés tana egészen a 9. századig nem tudott gyökeret verni a katolikus egyházban. Az 5. században Gelasius pápa ugyanolyan határozottan utasította el e tanítást, mint a 9. század elején Hrabanus Maurus mainzi püspök. A tan kidolgozója a 9. században élt Paschasius Radbertus német bencés apát és iskolamester volt. Az 1215-ös IV. lateráni egyetemes zsinaton már dogmaként hirdették ki e tanítást. Az átlényegülés tanának legsúlyosabb problémája az, hogy az ostyának Jézus tényleges testévé változtatása bibliai alapon csak varázslásnak minősíthető.

A tradíció elsőbbsége a bibliai kijelentésekkel szemben világszerte súlyos következményekkel járt az emberek bibliai kultúrájára nézve. Ezt a hatást erősítette, hogy a római egyház évszázadokon át a legkeményebb eszközökkel igyekezett távol tartani az embereket a Biblia olvasásától, tanulmányozásától. Mindezek eredményeként magukat kereszténynek mondó országokban igen alacsony az igeismeret szintje, az emberek gondolkodásmódjában; viselkedésformáiban kevéssé érvényesül a bibliai világnézet, sokkal inkább materialista, illetve ősi pogány jellegű gondolati sémák és magatartásformák. Sőt éppen a kereszténynek mondott vallásgyakorlat terén tapasztalható legerőteljesebben a Bibliától való nagyfokú elidegenedettség.

Vízkeresztség – hitből vállalt tudatos döntés. De van-e hite egy csecsemőnek?

Indexen a Szentírás

Már az első nagy ébredés, a valdens mozgalom 1100-as évek végi kibontakozása a bibliai ismeretek széles körű elterjedését eredményezte, az emberek maguk is összevethették a Szentírást a "szenthagyománnyal", s így széles tömegek számára vált nyilvánvalóvá a tradíció döntő részének tarthatatlansága. A klérus azonban mindenek fölött védelmezni kívánta a tradíciót, s ezért már az 1229-es toulouse-i zsinaton kimondták: "Megtiltjuk, hogy a laikusoknak megengedjék akár az Ószövetség, akár az Újszövetség egyes könyveinek birtoklását… Megparancsoljuk, akiket rajtakapnak azon, hogy Szentírás van tulajdonukban, azoknak házai, vagy akár nyomorúságos kunyhói, vagy földalatti rejtekhelyei romboltassanak le. Ezeket a személyeket üldözni kell, még ha az erdőkben vagy a barlangokban bujdosnak is, és szigorúan meg kell büntetni, úgyszintén azokat is, akik az ilyeneknek menedéket nyújtanak."

John Wycliffe, az első angol Biblia fordítója vádlói előtt

William Tyndale bibliafordító. Muvével együtt máglyán égették el

Szent Domonkos betiltott könyveket éget

A határozatok gyakorlatba ültetéséről is igyekeztek gondoskodni. A 14. századi nagy angol ébredés megindítójának, John Wycliffe-nek a bibliafordítása is heves üldözést váltott ki a katolikus egyház részéről. Az angol katolikus egyház feje, Arundel canterburyi érsek szigorú tiltó rendeletet bocsátott ki: "Megparancsoljuk és elrendeljük, hogy a jövőben senki ne fordítsa le angol vagy bármely más nyelvre önhatalmúlag a Szentírás egyetlen szövegét se… A súlyosabb exkommunikáció terhe alatt senki ne olvasson efféle könyvet, füzetet vagy értekezést." A bibliafordítások elleni harc jegyében számos Wycliffe-féle Bibliát máglyán égettek el.

A bibliafordítások üldözése különös erővel lángolt fel a reformáció idején. A lutheri hitújítás ugyanis Európa-szerte a Biblia olvasása, tanulmányozása iránt soha korábban nem látott igényt támasztott, amely az európai népek többségénél új fordítások sorát eredményezte. A klérus a katolikus egyházra nézve rendkívül veszedelmesnek minősítette ezt a folyamatot, és minden szinten igyekezett harcolni ellene. Ez a buzgalom eredményezte azt az igencsak abszurd intézkedést, hogy a katolikus egyház magát a Bibliát is indexre tette, azaz felvette a tiltott könyvek listájára. A spanyol inkvizíciónak már az 1551-es, első nyomtatott indexe betiltott minden anyanyelvű bibliafordítást, majd arra hivatkozva, hogy e fordításokból "bizonyos nemkívánatos következmények származtak", elrendelték valamennyi Biblia beszolgáltatását a Szent Hivatalnak. Az ellenreformáció elveit és gyakorlatát rögzítő nevezetes tridenti zsinat (1545–1563) egyházi átok terhe alatt tiltotta meg minden olyan bibliafordítás kinyomtatását, melyet nem hagyott jóvá a katolikus egyház. A zsinat megbízásából IV. Pius által 1564-ben kibocsátott pápai index pedig minden katolikus hívőre kiterjesztette a bibliaolvasás tilalmát. Csak külön püspöki engedéllyel olvashatták laikusok anyanyelvükön az Ószövetséget és az Újszövetséget, amennyiben gyóntatójuk vagy papjuk szerint ez "hasznukra válna".

Nem egykönnyen nevetnek

Látványosan megnyilvánul mindennek a hatása érzelmi területen is. Bár a kereszténység egyik alapüzenete az öröm, ennek ellenére az évszázadok során egy rendkívül komor, örömtelen, sőt kifejezetten örömellenes vallásgyakorlat vált mérvadóvá. Ennek a vallásgyakorlatnak az eredménye, hogy napjainkra sokak számára meglepő jelenség, ha egy istentiszteleten a hívők felszabadultan nevetnek, tapsolnak vagy éppen táncolnak. Jóllehet csupán a zsoltárok felületes ismerete alapján is ezeknek a legtermészetesebb istentiszteleti megnyilvánulásoknak kellene számítaniuk.

Az evangélium szó jelentése: Örömhír. „Amíg olyanok nem lesztek, mint a gyermekek…”

Az örömellenes tradíció kialakításában azonban épp a katolikus egyház legismertebb szentjei jártak élen. A Szent Benedek által alapított bencés rend szerzetesi szabályzata már a 6. század óta hirdeti követői számára: "Az alázatosság tizedik lépcsőfoka, ha a szerzetes nem egykönnyen hajlandó és kész a nevetésre… Az alázatosság tizenkettedik lépcsőfoka abban áll, ha a szerzetes nemcsak szívében alázatos, hanem testtartása is kifejezi alázatosságát mindenki előtt, aki csak látja. Vagyis: az istenszolgálatban, az imateremben, a monostorban, a kertben, az úton, egyszóval bárhol ül, jár vagy áll, mindig lehajtott fővel a földre szegezze szemét. Mindenkor tartsa magát vádlottnak bűnei miatt, és úgy vélje, mintha máris jelen lenne azon a rettenetes ítéleten…" A szintén nagy hatású Assisi Szent Ferencről, a ferences rend alapítójáról már kortársai feljegyezték, hogy egyik legfőbb jellemzője a legteljesebb komorság volt. Árpád-házi Szent Margitról mint a legmagasabb szintű keresztény magyar életideál egyik megtestesítőjéről szintén hangsúlyozta a szentté avatásának alapjául szolgáló legendája, hogy "soha ő magát nem adja vala magas nevetésre, fennhangon való nevetésre".

Raguza, a mai Dubrovnik, ahonnan az új keletű és kétes hitelű Szent Jobb útnak indult

Szeánsz a Parlamentben

Az örömellenes hangulat meggyökeresedésében jelentős szerepet játszott az is, hogy a templomok az évszázadok során mindinkább a halál számára átadott helyekké váltak. Az Ó- és Újszövetségtől egyaránt mélységesen idegen gyakorlat jegyében a templomokat fokozatosan temetkezőhelyekké változtatták. A jelesebb egyházi és világi személyek holttestei mindmáig a templomok alatt húzódó kriptákban, illetve altemplomokban kapnak helyet, mint például II. Rákóczi Ferenc Törökországból 1906-ban hazahozott csontjai a kassai székesegyház kriptájában, vagy Mindszenty József maradványai 1991-es újratemetése óta az esztergomi székesegyház kriptájában. Akik nem tartoztak azon kiváltságosak közé, hogy a templomon belül jusson nekik temetkezőhely, azokat a középkor századaiban a templom körül húzódó temetőben helyezték nyugalomra. Így a misére igyekvők minden alkalommal sírokon keresztül tudtak csak az épületbe jutni, ahol szintén sírok fölött állva, ülve és térdelve vettek részt a szertartáson. De a templom járószintje felett is halottak testdarabjai voltak elhelyezve. Oltárt ugyanis csak szentek ereklyéire lehetett állítani, melyeket az oltárlap alatt kellett elhelyezni. Jelesebb szentek ereklyéit pedig mindmáig díszes ereklyetartóban kiállítva szemlélhetik a misére igyekvők. Az ereklyék érintését, sőt csak a szemlélését is áldást hozó cselekedetként állították az emberek elé.

Mindezt bibliai alapon az teszi rendkívül problematikussá, hogy már az Ószövetség határozottan rögzíti a halotti tisztátalanság szellemi elvét (4Móz 19. fejezet), amelynek érvényességét az Újszövetség nem törölte el, csak "kezelésének" módját változtatta meg. Ennek értelmében mindenki, aki egy légtérben tartózkodik bármely halottal, megérint mezőn fegyverrel megölöttet, halottat, emberi csontot, sírt, koporsót vagy bármit, ami halottal vagy annak darabjával érintkezett (így akár egy oltárt is), az a halotti tisztátalanság állapotába kerül. A halotti tisztátalanságból az Ószövetségben csak a vörös tehén hamvával végrehajtott speciális, egyhetes szertartás révén lehetett megtisztulni, az Újszövetségben pedig a Zsidókhoz írt levél kijelentése szerint Jézus vére, az abba vetett hit tisztítja meg ettől a hívőt. A halotti tisztátalanság egyik súlyos szellemi következményeként a Biblia kiemeli, hogy aki "meg nem tisztítja magát, az megfertőzteti az Úrnak hajlékát", tehát az istentisztelet helyét; a meg nem tisztulást ezért Isten az Ószövetség idején halállal büntette, ami jól mutatja e jelenség súlyát. Jóllehet ezt a büntetést az Újszövetség "felfüggesztette", Jézus az Evangéliumokban ugyanilyen értelemben beszél a sírokról.

Mindezek ellenére az 1990-es évek elejétől Magyarországon az ereklyék furcsa reneszánsza kezdődött. A politikával való szoros összefonódás jegyében az államhatalom erőteljes támogatását élvező ereklyekultuszban kiemelt szerepet kapott az István királynak tulajdonított alkar, az úgynevezett Szent Jobb, és a külön államközi tárgyalások eredményeként, Horvátországból különrepülőgéppel Magyarországra szállított állítólagos istváni koponyadarab, a szintén szent ereklyeként tisztelt magyar királyi korona, továbbá az István kori térítésben részt vevő Szent Adalbert egyes csontdarabjai, s a legutóbbi időben Szent Gellértnek Itáliából hazaszállított sarokcsontja.

Ereklyekultusz. Csonkák, bénák és egyéb betegek egy halott szent ereklyéihez járulnak. Csontoktól várták a gyógyulást

Az ereklyekultusz rendkívül problematikus, több összetevője miatt is. Egyrészt a már említett halotti tisztátalanságot közvetíti a kultusz minden résztvevőjének, hiszen ilyenkor halottakkal vannak együtt, illetve emberi csontot, sírt, koporsót érintenek meg. A Biblia azonban nem e tisztátalanság magára vételét, hanem a belőle való mielőbbi megtisztulást tanácsolja minden embernek. Emellett gyakran nagyon kérdéses az egyes ereklyék hitelessége. Számos esetben bebizonyosodott, hogy olyan csontokat részesítettek vallásos tiszteletben, amelyeknek semmi közük sem volt az adott személyhez.

A 10. század végén Cseh-, Lengyel- és Magyarország területén a katolicizmus terjesztésében aktív szerepet játszó Szent Adalbert csontvázának egy-egy darabját évszázadokon át négy különböző európai templomban őrizték. Mivel kételyek merültek fel a csontok hitelességét illetően, ezért 1980-ban a prágai Nemzeti Múzeum antropológusa által vezetett szakértői csoport az összes rendelkezésre álló ereklyét tudományos vizsgálatnak vetette alá a legmodernebb természettudományos módszerek alkalmazásával. Kivéve a gnieznói ereklyét, mert ennek vizsgálatára a kutatók nem kaptak engedélyt. A másik három ereklye vizsgálata során azonban egyértelműen bebizonyult, hogy az Aachenben őrzött koponyadarab egy teljesen más személy csontvázához tartozott, mint a prágai és a római ereklyék. Így tehát vagy az aacheni, vagy a másik két ereklye bizonyosan nem lehet Adalberté. S mivel a szentnek egyetlen vitathatatlan hitelességű csontmaradványa sem áll rendelkezésre, amely viszonyítási alapként szolgálhatna, az a lehetőség sem kizárt, hogy egyik ereklye sem hiteles, beleértve a megvizsgálni nem engedett gnieznói csontokat is.

Bár a Szent Jobbot még nem vetették alá hasonló tudományos vizsgálatnak, de e nélkül is csaknem teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a kérdéses alkar soha nem tartozhatott István király testéhez. A kortársak egyértelmű tanúsága szerint a nagy királyt híres gyűrűjével a jobb kezén temették el, s a holttestről később levágott jobb kézen is rajta volt a gyűrű. E jobb kéznek azonban 1543-ban nyoma veszett, miután ebben az évben őrzési helyét, Székesfehérvárt elfoglalta a török. Mintegy fél évszázaddal később az Adriai-tenger partján fekvő kereskedővárosban, Raguzában bukkant fel egy kézfej, amelyet az ottani domonkosok vásároltak meg. Tőlük szerezte meg Mária Terézia 1771-ben, és hozatta ünnepélyes keretek között Budára. Ezen az ökölbe zárt jobb kézen azonban nincs semmiféle gyűrű, ami pedig István eredeti ereklyéjének egyik legfőbb ismertetőjegye volt. Az is egyértelműen megállapítható, hogy a jelenlegi kézen soha nem is volt gyűrű, mivel az ujjakon nincs semmiféle külsérelmi nyom, márpedig a nélkül nem lehetett volna eltávolítani a gyűrűt az ökölbe szorított kézfejről. A mostani ereklye eredetét tekintve az a feltételezés tűnik a legreálisabbnak, amely szerint minden bizonnyal egy egyiptomi múmia részét alkotta, s a szultán birodalmához tartozó Egyiptomból török kereskedők révén került Raguzába.

Az államilag támogatott ereklyekultusz azért is erőteljesen megkérdőjelezhető, mivel ezt csak a katolikus egyház igényli, az ország lakosságának jelentős részét jelentő protestánsok jelenleg érvényben levő hitvallási iratai viszont egyhangúlag elítélik. A reformátusok II. Helvét Hitvallása éppúgy, mint az evangélikusok Schmalkaldeni Cikkei. Ez utóbbiban Luther a következőket írja a szentek ereklyéinek tiszteletéről: "Ezen a téren annyi nyilvánvaló hazugság és ostobaság bukkant fel a kutya- és lócsontokról, hogy már csak e miatt a szélhámosság miatt is – amelyen az ördög jót nevetett – réges-régen kárhoztatni kellett volna, még ha volna is benne valami jó. S méghozzá nincs is reá isteni ige, sem parancsolat, sem tanács. Egészen felesleges és haszontalan dolog ez…"

A római egyház azonban határozott célokkal gyakorolja az ereklyekultuszt. A szellemvilág egyes erőinek mozgósítása az ereklyék fő funkciója. Katolikus tanítás szerint ugyanis ahol jelen van valamely halott szentnek az ereklyéje, ott az adott szentnek a szelleme is jelen van, méghozzá cselekvőképes állapotban. Amennyiben tehát a magyar királyi korona István királyhoz kapcsolódó ereklye, akkor a Parlamentben nem csupán egy régi ötvöstárgy van jelen, hanem István király szelleme is, cselekvésre készen. Ennek figyelembevételével már korántsem tűnik olyan irracionálisnak, hogy az István korihoz hasonló, tekintélyelvű, és a katolikus egyházzal erősen összefonódott államhatalom kiépítésére törekvő magyar kormány miért vitte keresztül az ellenvéleményekkel és a jelentős pluszköltségekkel mit sem törődve, hogy a korona a Nemzeti Múzeumból átkerüljön a politikai csatározások egyik fontos színhelyére, a Parlament épületébe.

Az emberek halotti szellemének ereklyék általi mozgósítása azonban bibliai alapon teljesen elfogadhatatlan szellemidézésnek minősül, melyet Isten beszéde halálos, kárhozatra vivő bűnként tilt.

Halál testvér

Az egyházi tradíció súlyos tehertétele, hogy olyan vallásos életvezetési mintákat állít az emberek elé, amelyek teljességgel összeegyeztethetetlenek az eredeti kereszténység életszemléletével. A hivatalos egyházi felfogás a katolikus szenteket tekinti a legmagasabb rendű keresztény életideál megtestesítőinek és példaképeinek. Épp ezért tanulságos megvizsgálni olyan szentek életét, akiknek a kultusza nagy hangsúlyt kapott a 20. században. Közéjük tartozik például Assisi Szent Ferenc, a ferences rend megalapítója, akit 1939-től Olaszország védőszentjeként tisztelnek. Ferenc jellegzetes képviselője az anyagi javakhoz, bővölködéshez való katolikus viszonyulásnak. Mivel kolduló rendet alapított, történtek kísérletek arra, hogy az evangéliumi szegénység képviselőjeként állítsák be. Ezzel szemben a valóságban úgy hozta létre rendjét, hogy még nem ismerte és nem olvasta a Bibliát. Inspirációját tehát nem innen kapta, hanem a természetfölötti világ egyik női szellemi lényétől, akit ő Szegénység úrnőnek nevezett. Ennek az úrnőnek a szolgálatát tekintette a vallásos élet egyik legfőbb céljának. Végrendeletében is felszólította követőit: "mindenkor szeressék és tiszteljék úrnőnket, a Szegénységet". 1219-es egyiptomi útja során találkozott az iszlámon belüli szegénységi mozgalommal, melynek követői a ferencesekhez hasonlóan szegényeknek nevezték magukat: arabul fakírnak, perzsául dervisnek. Ez a mozgalom is jelzi, hogy a szegénység tisztelete elsősorban kereszténységtől idegen szellemi forrásokból táplálkozik.

Szent Ferenc El Greco képén

Ferenc jellegzetes álláspontot képviselt a testhez való viszony vonatkozásában is. Miközben a Biblia nem az emberi test, hanem a testi természet elleni harcra buzdítja a keresztényeket, Ferenc a saját testét nevezte legfőbb ellenségének. Mint legendája beszámol róla, egy alkalommal, amikor az egyik templomban akart éjszakázni, nem tudott elaludni, mert "gonosz szellemek támadását érezte". Ekkor sajátos démonűzéshez kezdett. Megparancsolta a gonosz szellemeknek: "bárminek megtételére kaptatok hatalmat…, hogy testemnek ártsatok, tegyétek meg, mivel a létező legnagyobb ellenségem a tulajdon testem. Így tehát ellenségemet és rosszakarómat büntetitek."

Úgy tűnik, nem maradtak hatástalanok Ferenc ilyen jellegű imái, mert testét számos betegség kínozta. Feljegyzések szerint gyomor- és bélfekély, lép- és májbetegség, vérszegénység, ödéma és súlyos fényérzékenység. Ferenc imádkozott betegségeivel kapcsolatban, bár igencsak különös módon. Egyik ilyen imájában például azt kérte Istentől: "Ha úgy tetszik neked, százszor annyit adj még!" E megdöbbentő imát több más hasonlóval együtt mint imamintákat mindmáig számos kiadásban jelentetik meg a hívek számára.

Híres Naphimnuszában – amely ma Magyarországon a középiskolai tananyag része – a halált testvérének nevezi, ismét csak megfordítva a bibliai értékrendet, hiszen az Ige egyértelműen Krisztus "utolsó ellenségeként" beszél a halálról.

Hasonlóan sajátos életszemléletet közvetít Szent Margit alakja is, akit 1943-ban avattak szentté, s napjainkban a fővárosban a Margit híd, Margit-sziget, Margit körút és a Szent Margit Kórház hirdeti nevét. Elgondolkodtató, hogy a 20. századi magyar katolicizmus miért igyekezett az általa képviselt életmódot és hitgyakorlatot követendő példaként népszerűsíteni. Legendáját olvasva Szent Margit inkább egy torz középkori vallásosság áldozatának tekinthető, mintsem a hiteles keresztény életmód mintaképének.

Minden normális ember vágyódik azokra az értékekre, amelyeket a biblikus kereszténység közvetít: öröm, békesség, szeretet, vidámság, szabadság, jólét. A hittől legfőképp az tartja vissza őket, hogy a kereszténység nevében a halált, a komorságot, a gyűlöletet és értelmetlen, sőt visszatetsző rítusokat tárnak eléjük. De még e vallásos tradíciók foglyainak többsége is a szabadulását keresi ezekből. Reméljük, utat találnak az élő Istenhez.