Dániel és kora

Ma legtöbben biztosan azt mondanák róla: „rossz korban született”. A minden bizonnyal egy júdeai papi családban napvilágot látott Dánielt egészen fiatalon elszakították családjától, és Babilónba deportálták, ahol még zsidó nevét is elvették tőle. A Jeruzsálemet és a Templomot elpusztító babilóni nagykirály udvarában arra nevelték, hogy társaival együtt elfelejtse Istenét, vallását, országát, népét és családját, és mindenestül babilóniaivá váljon. De Dánielt nem a kor formálta, hanem ő formálta a korát. A hűség és helytállás bibliai mintaképe lett, aki szellemi bölcsességben messze fölülmúlta kortársait; könyve pedig az Ószövetség egyik legfontosabb prófétai írása lett, amely nemcsak a Messiás eljövetelének időpontját, hanem az egész világtörténelem menetrendjét rögzítette.

A független Júdeai Királyság napjai meg voltak számlálva. A szellemileg vak, ámde annál magabiztosabb vallási vezetés, karöltve az önhitt és tehetségtelen királyi udvarral, biztos kézzel kormányozta a szakadék felé az országot. Hiába figyelmeztették a próféták már a rossz emlékű Manasse király alatt is Izraelt: az Úr kivonta Jeruzsálem és a Szentély felett „Samária mérőzsinórját” (2Kir 21:12–15) – a júdeaiak többsége az azóta eltelt fél évszázad alatt sem tért meg a bűneiből. Eközben a nemzetközi helyzet is „egyre fokozódott”: Kr. e. 627-ben, Assurbanipál halála után a rettegett asszír birodalom darabjaira hullott, s helyét a Nabopolasszár vezette Káldeus (más néven Újbabilóni) Királyság kezdte fokozatosan átvenni. Kr. e. 612-ben a médek és káldeusok koalíciós seregei lerombolják az asszír fővárost, Ninivét. Közben az egyiptomiaknak is megjön az étvágyuk: II. Nékó fáraó – görög zsoldosok támogatásával – elözönli Arábiát és Szíriát. A babilóniaiak is csak nagy nehézségek árán állítják meg őket: Kr. e. 605-ben a kárkemisi csatában az időközben elhunyt Nabopolasszár fia, a tehetséges hadvezérnek bizonyuló Nebukadneccár (akkád formája Nabu-kudurri-ucur, Károlinál Nabukodonozor) mér vereséget az egyiptomiakra. A csata Jeremiás prófétai látomásában is megjelenik: „Egyiptom felől, a Nékó fáraónak, Egyiptom királyának serege felől, amely az Eufrátesz folyó mellett, Kárkemisben volt, amelyet megvert Nabukodonozor, a babiloni király, Jójákimnak, Jósiás fiának, Júda királyának negyedik esztendejében…” (46:2) Valószínűleg ugyanebben az évben Nebukadneccár már Jeruzsálemet is megostromolta csapataival. A történeti források ugyan nem számolnak be arról, hogy el is foglalta volna a várost – és ezt a Biblia héber szövege sem állítja –, annyi bizonyos, hogy Jehojákim királyt fogságra vetették; a Templom kincseinek java részét hadizsákmányként elszállították; továbbá Júdea legelőkelőbb családjaiból is túszokat szedtek. A Jeremiás által prófétált hetven évig tartó babilóni fogság ezekkel az eseményekkel vette kezdetét (Jer 25:11–12; vö. Dán 9:2).

Egy deportált zsidó arisztokrata

A meghódított országok arisztokráciájának és „értelmiségének” deportálása, valamint ideológiai átnevelése a történelem valamennyi birodalmában fellelhető szokás. A túszok – vagy ha úgy tetszik, „vendégek” –, akiket a befogadó ország politikájának, vallásának és kultúrájának híveivé neveltek át, felnőtt korukban szülőföldjükre visszatérve általában engedelmes végrehajtói lettek az őket leigázó birodalomnak, vagy a birodalmi székhelyen maradva a kormányzat „helyi ügyekben illetékes” tanácsadóivá váltak. A fogságra hurcolt Jehojákim, Júdea exkirálya, családjával együtt 37 éven át élvezte a babilóni uralkodó, Nebukadneccár „vendégszeretetét”. Fiai közül több is – ha nem is valamennyi – már biztosan Babilónban született. Jehojákim csak Nebukadneccár halála után (Kr. e. 562), utódja kegyelméből nyerte vissza polgári szabadságát, ami státus-változással, például más öltözékkel járt együtt, de azt nem engedélyezték számára, hogy hazaköltözzön. A Biblia azt írja, hogy Jehojákim a király asztalánál étkezett, és a többi vendég királynál nagyobb megbecsülésben volt része. Mondhatni, a zsidó király a foglyok testületének doyenje lett.

Dániel története is Jehojákim fogságra vitelével egy időben, Kr. e. 605-ben vette kezdetét. Nebukadneccár parancsot adott, hogy hozzanak „az Izrael fiai közül és királyi magból való s előkelő származású ifjakat, akikben semmi fogyatkozás nincsen, hanem akik ábrázatra nézve szépek, minden bölcsességre eszesek, és ismeretekkel bírnak és értenek a tudományokhoz, és akik alkalmasak legyenek arra, hogy álljanak a király palotájában; és tanítsák meg azokat a káldeusok írására és nyelvére.” (Dán 1:3–4) A Babilónba érkező zsidó ifjak között volt Dániel és három társa: Hananjá, Misáél és Azarjá. Itteni nevelésük azzal kezdődött, hogy valamennyien új nevet kaptak: Béltsaccár, illetve Sadrák, Mésák és Abed-Negó – ami egyértelműen arra utal, hogy megkezdődött babilóni módra történő átnevelésük. Dániel új neve, a Béltsaccár (akkádul Balátsu-uszur) annyit jelent, hogy „védd meg életét”, ami csak a szokásos rövid változata a teljes névnek, amelyben valamilyen pogány istennév fordul elő: például Marduk-balátsu-uszur, „Marduk, óvjad életét”. A Biblia Dániel esetében mellőzte a pogány istennevet, ilyen csak az Abed-Negó névben szerepel („Nabu szolgája”).

Mivel Júdeában a hagyományos értelemben vett arisztokrácia nem létezett, hanem annak szerepét a papság töltötte be, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a négy zsidó ifjú minden bizonnyal papi származású lehetett. Ezzel is összefügghet, hogy a mózesi Törvény étkezési tilalmait még a babilóni királyi udvarban is precízen és hűségesen meg akarták tartani: életüket is kockára téve nem ettek a király ételéből, és nem ittak a király borából, hanem csak zöldségféléket és vizet fogyasztottak, természetesen a föléjük kirendelt udvarmester hathatós közreműködésével (Dán 1:16). Sokkal nehezebb kérdés annak megválaszolása, hogy Dániel és három társa eunuchok (vagyis kasztrált férfiak) lettek-e a babilóni udvarban. Erre a kérdésre vonatkozóan sem a Bibliában, sem a rabbinikus irodalomban nem találunk egyértelmű választ. A 3. század első felében élt babilóniai rabbi, Abba Arika (Rab) arra az igére hivatkozott, amit Jesája (Ézsaiás) próféta mondott Hizqijjáhu (Ezékiás) királynak: „És a te fiaid közül is, akik tőled származnak és születnek, elhurcoltatnak és udvariszolgák lesznek a babilóniai király udvarában.” (2Kir 20:18) Az akkád eredetű szár szárisz kifejezést Rab egyértelműen „eunuchnak” értelmezte, bár a modern asszirológusok szerint a szó szerint „királyi főembert” jelentő kifejezés nem feltétlenül utal erre. (A háremet is őrző eunuchokat akkádul sa.gaznak nevezték.) Mint ahogyan Rabbi Hanina ben Teradion (2. századi palesztinai rabbi) is azt állította, hogy a szár szárisz kifejezés nem Dánielékre, hanem a babilóni bálványokra vonatkozik, amelyeknek „tehetetlensége” erre az időre már nyilvánvalóvá vált. De minthogy a próféták említenek olyan eunuchokat is, akik „megőrzik az Ő szombatjait” (Ézs 56:4), a rabbik azzal zárták le a vitát, hogy a babilóni zsidó foglyok között bizonyára akadt ilyen is meg olyan is.

A Babilóni Tudományos Akadémia elnöke

Az ékírásos dokumentumok tanúsága szerint a Kr. e. 7. századi Asszíriában, s a következő században Babilónban is, nem egy — nevéből és egyéb körülményekből ítélve — „idegen” kapott feladatot, netán magas rangot is a királyi udvarban, akár mint tisztviselő vagy udvari méltóság, akár mint írnok és tudós. Amennyire megítélhető, akkád írásbeliségük kifogástalan volt. Legtöbbjük nyilván tudott arámiul is, vagy az utóbbin jobban, mint akkádul: az agyagtáblákon sem ritka a rövid „titkári” jegyzet, amely az akkád szöveg tárgyát vagy tartalmát arámira is lefordítja. A zsidó fiúknak a királyi udvar közvetlen ellenőrzése mellett folytatott stúdiuma több volt, mint egyszerű tanulás. Az idegenek e tanulmányok során szerezték meg a babilóni rendszer szerinti legmagasabb végzettséget. Ha Dániel „káld tudományt” tanult, akkor ez nyilván az előjelek (ómen-szövegek), különféle szövegekbe rejtett jósjelek értelmezésének tudománya (is) volt; később valóban ezen a téren tűnt ki tudóstársai közül. A Biblia azonban nem a zsidó fiatalok velük született képességének, még csak nem is szorgos tanulmányainak tulajdonítja a bennük lakozó bölcsességet, hanem Isten ajándékának tekinti azt: „És adott az Isten ennek a négy gyermeknek tudományt, minden írásban való értelmet és bölcsességet; Dániel pedig értett mindenféle látomáshoz és álmokhoz is.” (1:17) Ezt elismerte Dániel is (2:20—23), sőt nyíltan megvallotta Nebukadneccár király előtt: „Nekem pedig ez a titok nem bölcsességből, amely bennem min den élő felett volna, jelentetett meg, hanem azért, hogy a megfejtés tudtára adassék a királynak…” (2:30) A babilóni királyi udvarban mindenki számára nyilván - valóvá vált, hogy Dánielben rend kívüli szellem lakozik: „tudom, hogy a szent isteneknek lelke van benned” (4:6) — mondja Nebukadneccár; és Bélsaccár (akkád formája: Bél-sár-ucur, Károlinál Belsazár) tanácsadói ugyanezt erősítgetik a királynak: „van egy férfiú a te országodban, akiben a szent isteneknek lelke van”. (5:11)

A babilóni bölcseket (ummánu) „templom-akadémiákon” (bít mummu) képezték ki arra, hogy az állam szolgálatában bármely felmerülő politikai vagy vallási kérdésre választ adjanak. Márpedig az előbbire s az utóbbira egyaránt gyakran volt szüksége a hatalmas birodalom felett uralkodó babilóni királyoknak. Nebukadneccár utóda, Nabúnaid például azzal a céllal gyűjtötte maga köré a bölcseket, hogy speciális vallási kérdésekben kikérje tanácsukat: „Össze gyűjtöttem Babilón és Borszippa bölcs polgárait, tanácsadókat: »Történjék az ősi szokások szerint« — mondták ők nekem” — írta egy templom alapításával kapcsolatban. Mikor Dániel Nebukadneccár szobor-álmát megfejtette, a király felkínálta a babilóni bölcsek elöljárójának tiszte mellett a babilóni tartomány kormányzójának posztját is. Dániel azonban az utóbbit elutasította, s azt átengedte három társának: Hananjának, Misáélnek és Azarjának. Ezért lehetséges az, hogy később is „csak” mint „az írástudók fejét” említik, s állami vezetővé is csak Bélsaccár nevezte ki őt — mindössze egyetlen napra.

Babilón végnapjai

Dánielnek osztályrészül jutott, hogy megérhette annak a birodalomnak a bukását, amely sok ezer sorstársával együtt elszakította hazájától, és lerombolta a jeruzsálemi Szentélyt. A Babilón bukását megörökítő 5. fejezet sokáig a történeti bibliakritika kedvenc csemegéje volt. A bibliai történet szerint Bélsaccár király mintegy ezer főemberével épp egy vallási ünnepet ült, amelynek pogány szokás szerint részét képezte a tivornyázás. Bélsaccár a dáridó kellős közepén előhozatta a jeruzsálemi Templomból korábban elhurcolt szent edényeket, s főembereivel együtt azokból ittak. Ekkor egy kéz jelent meg a falon, rejtélyes jeleket írva arra, amelyeket a király írástudói és bölcsei együttvéve sem tudtak elolvasni és megfejteni. A királyné és kísérete azonban felhívta Bélsaccár figyelmét a „zsidó foglyok” között található Dánielre, aki végül nemcsak elolvasta, hanem meg is fejtette az írást. „Mené, tekél, fárszín”: azaz „számba vétetett, megméretett és szétosztatott” a babilóni királyság. A megfejtésért cserébe a király Dánielt „bíborba öltöztette, és aranyláncot tett a nyakába, és kikiáltották felőle, hogy ő parancsol, mint harmadik az országban” (Dán 5:29). A méd csapatok még aznap éjjel elfoglalták Babilónt, Bélsaccárt pedig palotájában meggyilkolták.

Babilón Kr. e. 539/538-ban bekövetkezett bukásának körülményei ma már ékírásos forrásokból is jól ismertek. De a végzetes napot a görög történetírók is számon tartották. A Kr. e. 5. században élt Hérodotosz — nagyjából száz évvel az események után — így tudósított róla: „(A babilóniak) éppen ünnepet ültek, tánccal és mulatságokkal töltötték az időt, amíg meg nem tudták a rémítő valóságot. Így foglalták el első ízben Babilónt.” Xe no - phón, a Kr. e. 4. századi görög történetíró ezt írja Kürosz életéről szóló regényes történeti művében: „Kürosz megtudta, hogy Babülónban ünnepet ülnek, és hogy ivással, vigadozással töltik majd az egész éjjelt.” Babilónt tehát az akítu nevű vallási ünnepen, Tasrítu hónap 17-én vették be a méd csapatok. Xenophón így ír a király aznap éjjel bekövetkezett haláláról: „[A méd] Gadatasz emberei a fel táruló kapukon betódultak a [babilóniai] király befelé menekülő emberei után, kardjukkal kaszabolva törtek utat a királyhoz, aki már ott állt, kezében tőrrel. Gadatasz és Gobrüasz emberei leterítették. Elpusztultak a körülötte levők is: az egyik megpróbált elrejtőzni, a másik menekülni, a harmadik pedig úgy védekezett, ahogy tudott.” Ez a meg nem nevezett király csakis Bélsaccár lehetett, hiszen a babilóni források szerint Nabúnaid, a tényleges uralkodó, nem sokkal a város bevétele után visszatért Babilónba.

El kell ismernünk azonban, hogy a bibliai történelem egy mindmáig megoldatlan rejtélye a „méd Dareiosz” kérdése. Annyi bizonyos, hogy a Biblia szerint „ő foglalta el az országot [Babilónt] hatvan két éves korában” (5:31); ő rendelt az ország fölé 120 satrapát (6:1); és a 6:28 vers alapján, amely „Dareiosz országát” és a „perzsa Kürosz országát” említi, mintha Kürosz társ - uralkodója lett volna. A méd királyokat Hérodotosz felsorolásából ismerjük: Deioikész, Phraortész, Madiosz, a nagy Küaxarész és Asztüagész, ezek a mai történettudomány szerint Kr. e. 728—550 között uralkodtak. Az ékírásos dokumentumok szerint Babilónt egy Ugbaru nevű méd hadvezér foglalta el, és Kürosz csak hetekkel később vonult be a városba. Ha hiszünk Hérodotosz közlésének, ekkor már ő volt az Akhaimenida Perzsa Birodalom nagykirálya, nem az egyébként ismeretlen méd Dareiosz. A probléma megoldására számos javaslat született eddig.

Az oroszlánveremben

Dánielt a méd-perzsa uralom idején a 120 tartományi helytartó (satrapa) felett álló három igazgató (sáraq) egyikének tették meg, és „Dániel felülhaladta az igazgatókat és a helytartókat, mivelhogy rendkívüli szellem volt benne, úgyhogy a király őt szándékozott tenni az egész birodalom fölé”(Dán 6:3). Természetes, hogy ekkora hatalom, amely megvesztegethetetlenséggel és az uralkodó iránti tökéletes hűséggel párosult, kivívta a többi vezető irigységét. Ezért a királytól kicsikartak egy olyan törvényt, amely harminc napon át megtiltotta, hogy bárki halálbüntetés terhe alatt bármit kérjen mástól, mint a királytól, beleértve az isteneket is. Ezt a törvényt egyelőre nem ismerjük a perzsa történeti forrásokból, bár lehetséges, hogy a dolog összefügg Hérodotosz megjegyzésével, miszerint a perzsák nem nagyon szerették a véres- és égőáldozatok bemutatását, de ha mégis tettek ilyet, akkor meg volt tiltva, hogy az áldozati imában bármilyen magánjellegű kérést tegyenek — csak a király és az ország érdekében volt szabad imádkozni.

Dánielről, úgy tűnik, köztudott volt, hogy rendszeresen imádkozik Istenhez: „háromszor napjában térdei re esett, könyörgött és dicséretet tett az ő Istene előtt, amiként azelőtt is cselekedett”(Dán 6:10). A salamoni Templom felépítése óta a zsidók szokás szerint Jeruzsálem felé fordulva imádkoztak, akár az országon belül, akár azon kívül tartózkodtak (1Kir 8:44—49). A napi háromszori ima először kerül említésre a Bibliában, és tudjuk, hogy ez mindmáig meghatározó a zsidó vallási hagyományban: a hajnali (sacharit), a délutáni (minha) és az esti ima (maariv),melyeknek alapítását a rabbinikus hagyomány sorrendben Ábrahám, Izsák és Jákób nevéhez kapcsolja (Berachot 26b). Annyi bizonyos, hogy a perzsákat nem a könyörgések gyakorisága botránkoztatta meg: a napi háromszori ima a per zsáknál is normálisnak számított, sőt a zoroasztrianizmusban ezek számát ötre emelték.

Biblián kívüli források egyelőre arról is hallgatnak, hogy a médek és perzsák törvénye visszavonhatatlan lett volna, bár a Kr. e. 1. századi történész, a szicíliai Diodórosz megemlít egy esetet, amikor III. Dareiosz Kodomannosz képtelen volt visszavonni a saját korábbi törvényét.

Az oroszlánverem mint büntetési forma szintén nem ismert egyéb forrásokból. Ugyanakkor köz tudott, hogy a perzsa királyok hatalmas vadasparkokat tartottak fenn, ahol oroszlánok és más nagy vadak is nagy számban fordultak elő. (Az eredetileg vadasparkot jelentő perzsa paradeiszosz szó a görögön keresztül jutott be az európai nyelvekbe „paradicsom” jelentésben.) A ma rendelkezésünkre álló perzsa szövegekben azonban nem találunk példát arra, hogy föld alatti verembe zárva azzal büntettek volna valakit, hogy széttépették a fene vadakkal. Csak a korábbi asszír szövegekben találkozunk azzal a büntetésmóddal, hogy esküszegőket vadállatok ketreceibe zártak, és a köztéren tépették szét őket a fenevadakkal. A Dánielnél említett büntetésmód (Dán 6:16—24) talán asszír örökség lehetett, és az is elképzelhető, hogy csak ebben az egy esetben alkalmazták, elrettentésképpen. Dániel mindenesetre megszabadult a veremből és az oroszlánok szájából — a már idézett Rab véleménye szerint nem is annyira a maga, hanem az igaz Ábrahám érdemei miatt (Berachot 7b). Egyes rabbik ugyanis nem nézték jó szemmel, hogy Dániel kitűnő tanácsokkal látta el a Szentélyt elpusztító Nebukadneccárt és az Izraelt elnyomó későbbi uralkodókat (Baba Bathra 4a).

Hazatérés

A nagy középkori zsidó utazó, tudelai Benjámin 1160 és 1163 között járta be Ázsiát. Utazása során feljegyezte azokat a látnivalókat, amelyek bibliai eseményekhez és személyekhez kötődtek. Így Bajbalban, vagyis Bábelben (az ókori Babilónban) meglátogatta azt a zsinagógát, amit a hagyomány szerint maga Dániel építtetett: „Még egynapi járóföld, és Bajbalba érkezünk, a hajdani Bábelbe, melynek romjai harminc mérföldön át hevernek. Itt látható Nabukodonozor palotája is, amelybe a kígyók és skorpiók miatt senki sem meri betenni a lábát. Innen egy mérföldnyi távolságban él egy háromezer főt számláló zsidó közösség, amely szertartásait abban a zsinagógában tartja, melyet még Dániel (béke vele) faragott kőkockákból és téglákból építtetett. A zsinagóga és Nabukodonozor palotája között egy mindenki által ismert völgyben [található] a kemence, melybe hajdan bevetették Ananját, Misáelt és Azarját.” Elám vidékén, Szúza környékén járva egy érdekes történetet jegyez fel Dániel sírjával kapcsolatban (lásd jobbra a keretben). Az iszlámban is nagy tisztelet nek örvendő próféta állítólagos sírja ma is megvan az iráni Szúza városában, bár hasonló sírhelyeket Irakban (Babilón, Kirkuk, Muqdadija), sőt az üzbegisztáni Szamarkandban is mutogatnak.

A rabbik között azonban nem mindenki osztotta azt a véleményt, hogy Dániel a diaszpórában, legvalószínűbben valahol Szúza környékén hunyt el. Az Énekek énekéhez írt rabbinikus magyarázat (midrás) szerint „Dániel és társai és az ő társaságuk felmentek Izraelbe abban az időben (ti. Kürosz alatt). Mivel azt mondták: jobb nekünk, ha Izrael földjének terményeit esszük, és hálát adunk Izrael földjéért” (Midrás az Énekek énekéhez 5:5). A Zorobábel vezetésével Babilónból visszatérő 42360 zsidó (Ezsd 2:64) vezetését a hagyomány szerint a Nagy Gyülekezet Férfiai (Ansé ha-Kneszet ha-Gdolá) vállalták magukra. Az összesen 120 írástudót, bölcset és prófétát magába foglaló testület — amelyet a Nagy Zsinagógának is neveztek — a fogság utáni zsidó történelem legfontosabb intézménye volt. A rabbinikus tradíció szerint ők rögzítették a bibliai kánont, beleértve Ezékiel, Dániel, Eszter és a tizenkét kispróféta könyvét; ők vezették be a szóbeli Tóra hármas felosztását (midrás, haláchá, aggádá); a purim ünnepét; a Tizennyolc áldás néven ismert imát; ezenkívül a zsinagógai liturgiát. Ugyancsak a hagyomány tartja azt, hogy Ezsdrás, Nehemiás, Márdokeus, az Igazságos Simeon, valamint Zakariás, Aggeus és Malakiás próféta mellett az idős Dániel is tagja volt a Nagy Zsinagógának.

Dániel könyvének keletkezése

Ha ma szinte bármely „Bevezetés az Ószövetségbe” címen kiadott könyvet felütünk Dániel könyvének tárgyalásánál, azt olvashatjuk benne, hogy ez az Ószövetség legkésőbb, a hellenisztikus korban (a Kr. e. 2. század második felében) keletkezett könyve. Ez a feltevés azonban korántsem a modern biblia tudomány egyik felfedezése, hanem egy sok évszázaddal ezelőtt megfogalmazott pogány előítélet továbbélése. Az állítás egy bizonyos Porphüriosz nevéhez fűződik, aki Malik vagy Malkhosz néven Türoszban, egy szíro-föníciai családban született Kr. u. 233 körül, és Rómában halt meg talán Kr. u. 305-ben. Előbb Athénban tanult, majd Rómába ment, ahol az újplatonikus iskola vezetője, Plótinosz hatása alá került. Pár év múlva súlyos depresszióba zuhant, ami miatt öngyilkosságot kísérelt meg. Ekkor elhagyta Rómát, ahová csak mestere halála után tért vissza, hogy átvegye az iskola vezetését. A jóslatokból merített filozófia (De philosophia ex oraculis haurienda) című munkájában tagadja bár miféle prófécia létezését, emiatt még neves tanítványával, Iamblikhosszal is összekülönbözött, mivel az mágiával is foglalkozott. Legismertebb műve a Diocletianus-féle nagy keresztényüldözés előtt megjelent A keresztények ellen (Adversus Christia nos), amely tizenöt könyvön keresztül bizonygatja, hogy „az istenek kijelentették Krisztusról, hogy igen jámbor volt, de a kereszténység egy zavaros és káros szekta”. Porphüriosz ebben a művében kötött bele a dánieli próféciákba is. Mivel meggyőződéssel vallotta, hogy „próféciák márpedig nincsenek”, Dániel valamennyi kijelentését a könyvében beazonosítható legutolsó történelmi esemény, a Makkabeus-felkelés (Kr. e. 167—164) utánra tette. Az ilyen, bizonyos események bekövetkezése után elhangzó „próféciákat” vaticinium ex eventu-nak nevezzük. Megdöbbentő, hogy a pogány filozófus, Porphüriosz magyarázata mindmáig meghatározó paradigma a Dániel könyvének modern — magukat kereszténynek valló — értelmezői között is.

Ezt a materialista megközelítést azonban könnyen cáfolhatjuk, ráadásul nem is kell hozzá túlságosan mély történelmi ismeret, csupán egy kis logika. Dán 9:26-ban — a hetven évhétről szóló kijelentésbe ágyazva — a következő mondatot olvassuk: „és a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe” (héberül: veháír vehakkódes jaschít am nágíd habbá). Szó szerinti fordításban: „és a várost és a szentet elpusztítja az eljövendő fejedelem népe”. Kiről, miről lehet szó a szövegben? Ha Porphüriosznak és modern követőinek igaza lenne, akkor itt Dániel csakis két eseményről: Jeruzsálem és a Templom Nebukadneccár általi elpusztításáról, vagy IV. Antiokhosz Epiphanész ördögi mesterkedéseiről szólhatna. Csakhogy ez lehetetlen. Minden történész tényként fogadja el, hogy a babilóni csapatok Kr. e. 586-ban pusztították el Jeruzsálemet és az Első Templomot. Dániel és társai azonban ekkor már Babilónban, Nebukadneccár udvarában éltek. Így tehát Nebukadneccárról sem miképpen sem beszélt volna Dániel mint „eljövendő” (habbá) fejedelemről, arról nem is szólva, hogy a fejede lem (nágíd)megnevezés nem is illett volna a babilóni királyra (melek). Dániel ráadásul a 9. fejezet első versében leszögezi, hogy a 70 évhétről szóló kijelentést „a méd Dareiosz” első évében, vagyis már Babilón bukása után kapta. (A méd Dareiosz azonosítása a most vizsgált kérdés szempontjából indifferens.) Vagyis az „eljövendő fejedelem népéről” szóló kijelentés semmiképpen nem vonatkozhat a babilóniakra, csak egy utánuk következő királyságra.

Akkor talán IV. Antiokhosz Epiphanész lenne az „eljövendő fejedelem”? Ha a bibliai szöveget szó szerint értelmezzük, aligha. A šachat gyökből képzett jaschít hifil alakú (műveltető) ige egyértelmű jelentése: „elpusztít, lerombol, tönkretesz”. Márpedig IV. Antiokhoszról nem állíthatjuk, hogy a várost és a Szenthelyet elpusztította volna. Maga Dániel is azt írja vele kapcsolatban: „és megfertőztetik a szenthelyet, az erősséget, és megszüntetik a mindennapi áldozatot, és felteszik a pusztító utálatos ságot”. (11:31) Ez teljes összhangban áll a Makkabeusok könyveiben és Flavius Josephusnál olvasható tudósításokkal. Akkor hát ki lehet az „eljövendő fejedelem”? Mivel a Templomot — ugyancsak mindenki által ismert és külön bizonyításra nem szoruló tény — a rómaiak, közelebbről Vespasianus és Titus csapatai rombolták le Kr. u. 70-ben, kizárásos alapon csakis a rómaiakra vonatkozhat ez a kijelentés.

Ezen a ponton térjünk vissza Por - phüriosz alapállítására, miszerint „próféciák márpedig nincsenek”, és Dániel mindent az események bekövetkezése után jegyzett le. Ha ez igaz lenne, Dánielnek — vagy legalábbis a 9:26 idézett mondatának — mindenképpen a Kr. u. 70-es templomrombolás után kellett volna íródnia! De ez ugyancsak lehetetlen, mivel a qumráni Dániel-töredékek közül kettőben is szó szerint olvasható ez a mondat. Végül még egy utolsó megjegyzés: a nágíd (fejedelem, vezér) szó tökéletesen visszaadja a római princeps jelentését. Ne feledjük, hogy bár a köznyelvben „császárkornak” nevezzük a római történelem ezen időszakát, a „császárok” hivatalos megnevezése princeps volt, amit leginkább a „római állam első embere”-ként fordíthatnánk. Bár bizonyításunk kissé hosszúra nyúlt, talán megérte végigkövetni annak logikáját. Néhány alapvető és kétségbevonhatatlan történelmi adattal és a héber bibliaszöveg „szoros olvasatával” sikerült bizonyítani, hogy „próféciák márpedig vannak”, s hogy Dániel mintegy fél évezreddel korábban hajszálpontosan előre jelezte Jeruzsálem és a Második Templom elpusztítását. Így Dániel könyvének keletkezését nyugodtan helyezhetjük a perzsa korra (Kr. e. 6. század második fele).

A nyelv

Dániel könyvének egyik különlegessége, hogy hat fejezete nem héberül, hanem arámiul íródott — s ez a tény mindenképpen magyarázatot kíván. Az arámi nyelvnek három korszakát szokás megkülönböztetni: az óarámi, a középarámi és a modern arámi periódust. Bennünket most közelebbről az óarámi időszak (Kr. e. 1100 — Kr. u. 200) érdekel. Az arámi az északnyugati sémi nyelvek családjába tartozik, legközelebbi rokonai a héber, a föníciai és a szír. Az arámi (másként arameus) népek a ma elfogadott nézet szerint valamikor a Kr. e. 12. században jelentek meg Felső-Mezopotámiában (Arám-Naharaim vagy Paddán-Arám síkságán). Egységes birodalmat sohasem hoztak létre, de kisebb királyságokat igen: ilyenek a Bibliában is sűrűn szereplő szíro-hettita államok (pl. Tabál, Quwé, Gurgum, Kárkemis, Hámát stb.), amelyeket az Újasszír Birodalom olvasztott magába a Kr. e. 8. században. Érdekes, de a történelemben nem ismeretlen jelenség, hogy egy alávetett népesség átadja nyelvét a hódítóknak. Ez történt az Aszszír Birodalomban is, melynek révén az arámi előbb a keleti sémi akkád kiegészítőjévé, majd a perzsa Akhaimenida Birodalom idején (Kr. e. 6—5. század) az egész „termékeny félhold” közvetítő nyelvévé vált. Az arámi köznyelvvé válása és elterjedése azonban azt is eredményezte, hogy a nyelv számos dialektusra szakadt. Asszíriában és Babilóniában az akkáddal kevert „káldeus arámit” beszélték, amely a „bibliai arámi” alapjává is vált. Évszázadokkal a Perzsa Birodalom bukása után az arámi még megtartotta befolyását az iráni nyelvekben, például ennek hatására alakult ki a pahlavi írásrendszer. A „birodalmi arámi” két legfontosabb szövegforrása a mintegy 500 darabból álló persze poliszi erődítési táblák, valamint a 175 darabos elephantinéi papirusz - gyűjtemény, amelyben a Nílus menti helyőrség zsidó katonáinak levelezése is előkerült.

A kithara már szerepel Dánielnél

A héber Bibliában csak a következő helyeken találunk arámi részeket: 1Móz 31:47 (egy héber helynév arámi megfelelője); Jer 10:11 (egyetlen mondat a héber szövegbe ékelve, amely az idegen istenek imádását ítéli el); Ezsd 4:8 — 6:18 és 7:12—26 (a jeruzsálemi Templom újjáépítésével kapcsolatban kiadott perzsa dokumentumok); és Dán 2:4b — 7:28 (egyebek mellett a világbirodalmakról). Dániel arámi részeit illetően régóta vita folyik a szakértők között, mikorra datálhatjuk ezek keletkezését. Edward Yezechel Kutscher (1909—1971), az 1950- es évek vezető aramaistája szerint a Dániel könyvében előforduló arámi nyelv keleti (babilóni) eredetű és nem nyugati (palesztinai), ahogyan azt a makkabeusi korra történő datálás sugalmazná. Az egyébként keresztény brit egyiptológus, Kenneth Kitchen (szül. 1932) már fél évszázada bebizonyította, hogy a könyv arámi szókincsének 90 százaléka előfordul a Kr. e. 5. századi vagy korábbi dokumentumokban, és az arámi szövegben található 21 akkád [pl. ar. ’ašepa < akk. ašipu „énekes”] és 19 perzsa kölcsönszó is a korai (6—5. századi) keletkezést bizonyítja. E szavak több sége ugyanis a késői (pl. targumi) arámiban nem található meg. A perzsa kifejezések közül néhány korai eredetű: pl. fartemim (perzsa frathemo), „első”; batpag (perzsa paitibag), „királyi étel”; sarbalin (perzsa šurvar), „nadrág”; ahašdarpenin (perzsa šatrapa), „helytartó” stb.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Dániel arámi szövegében három görög kölcsönszó is előfordul, ráadásul mindhárom zenei szakkifejezés (Dán 3:5): pszantárín (görög pszaltérion), „pengetős hang szer”; kitárósz (görög kitharisz), „lant”; szumpónjá (görög szümphonia), jelentése vitatott, talán „kézidob”. A neves brit bibliatudós, Samuel Rolles Driver (1846—1914) gyakran idézett kijelentése szerint „a görög szavak egyenesen megkövetelik, hogy Dániel könyvének keletkezését a hellenisztikus korba helyezzük”. Ez azonban tévedés. Az ókori Kelet és a görög világ kapcsolatainak története ma már több száz évvel Nagy Sándor fellépése előttre visszavezethető. A görög kereskedők már a Kr. e. 8. században megjelentek a szír tengerparton, és áruikkal nemcsak a levantei térséget, hanem Ninivét és Babilónt is elérték. Görög zsoldosok nemcsak Izrael és Júda királyainak hadseregeiben, hanem babilóni és perzsa zsoldban is tevékenykedtek. Többek között a híres görög költő, Alkaiosz testvére is a babilóni seregben harcolt Askalón mellett. Miután a perzsák Kis- Ázsiát elfoglalták, az itteni görög művészek nyilvánvalóan megjelentek a perzsa udvar környezetében is. Kitchen arra is felhívja a figyelmet, hogy ugyan a pszaltérion és a szümphonia — hangszer jelentésben — eddig valóban csak a hellenisztikus kori görög forrásokban bukkant fel, a hangszerek azonban már jóval korábban is léteztek, így jogos a feltevés, hogy a későbbiekben esetleg a hangszer neve is előkerülhet valamilyen új dokumentumból.

Dániel könyvének héber/arámi kétnyelvűsége azt a kérdést is felveti, hogy vajon mi lehet az oka ennek a jelenségnek. A Bibliában található igen korlátozott mennyiségű arámi szöveg mellett miért olvasható hat egész fejezet a babilóniai és a perzsa birodalom diplomáciai nyelvén? A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy ezek a fejezetek a nem zsidók számára is íródtak. Mivel Dániel igen magas rangot vívott ki magának a pogány birodalmak bölcsei között, valószínűleg művét is nagy becsben tarthatták. Izrael és a pogány birodalmak között számos háború: a Szeleukidák elleni Makkabeus-fel kelés (Kr. e. 168—165); a Róma elleni nagy zsidó háború (Kr. u. 66—73); a Traianus alatti diaszpóralázadás (Kr. u. 115—117); valamint a Bar Kochba-felkelés (Kr. u. 132—135) során a zsidók egyfajta kézi - könyvként is használták Dániel apokalipszisét. Miért ne tételezhetnénk fel, hogy a jövő titkait állandóan fürkésző keleti bölcsek is ugyanezt tették? Erre azonban akkor kaphatnánk egyértelmű választ, ha a babilóni vagy a perzsa birodalom egykori területén is előkerülne legalább egy töredék Dániel könyvének arámi nyelvű részeiből.

A kánon

Van azonban még egy megoldásra váró kérdés, ami Dániel könyvének a héber bibliakánonban elfoglalt szerepét illeti. A zsidó írástudók az Ószövetség könyveit három kategóriába sorolták: a Tóra (Mózes öt könyve, amihez némelyek Józsuét is hozzászámítják); a próféták (a három nagy- és tizenkét kispróféta); valamint az összes többi könyvet tartalmazó tekercsek csoportjába. Ezeknek a szavaknak (Tóra, Nebiim, Ke - tubim) a kezdőbetűiből jött létre az Ószövetség egyik héber elnevezése: a Tenach. A rabbik körében legtovább Eszter és Ezékiel könyvével, az Énekek énekével, valamint a Prédikátorral kapcsolatban folyt a kanonizációs vita, de nincs jele annak, hogy a Kr. u. 100 körül véglegesített javnei kánonból ezeket a könyveket kirekesztették volna. Dániellel kapcsolatban azonban egy furcsaságot tapasztalhatunk: az utolsó „nagypróféta” könyve a héber Biblia hármas tagolásában nem a „próféták” (Nebiim), hanem a „tekercsek” (Ketu bim) közé került. Sokan sokféleképpen próbálták már ezt a tényt megmagyarázni. A szkeptikus kutatók például ezt is felhasználták a kései keletkezés igazolására: „Ha Dániel valóban a 6. században élt, és kortársa volt Ezékielnek, miért nem került a könyve a próféták sorába?”

Először is szögezzük le, hogy az Ószövetség Kr. e. 3—2. században keletkezett első görög fordításában, a Septuagintában Dániel még a nagypróféták (Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel) között szerepel negyedikként. A Kr. u. 1. században az Újszövetség, valamint Flavius Josephus is egybehangzóan prófétának tartotta Dánielt. Maga Jézus is így hivatkozik rá: „Amikor tehát látjátok, hogy a »pusztító ocsmányság«, amelyről Dániel próféta beszélt…” (Mt 24:15; Mk 13:14) — majd szó szerint idézi a Dániel könyvében kétszer is elő - forduló kijelentést a jeruzsálemi Templomban az Antikrisztus által felállítandó „pusztító utálatosságról” (vö. Dán 11:31; 12:11). A nagy zsidó történetíró, Flavius Josephus ezt írta Dánielről: „egyike volt a legnagyobbaknak a próféták közül; váratlanul minden dicsőségére vált, és nemcsak életében élvezte a legnagyobb tiszteletet és megbecsülést a királynál és a népnél, hanem halála után is örök emléket hagyott. Iratait nálunk még ma is olvassák, és ezek bizonyítják, hogy Dániel Istennel társalkodott. Mert nem csupán a jövendő eseményeket mondja meg előre, mint a többi próféta, hanem megmondja az idejüket is, hogy mikor következnek be.” (A zsidók története X. 11)

Annak, hogy Dániel könyvét a rabbik a kétségkívül kisebb tekintélynek örvendő „tekercsek” (Ketubim) közé sorolták, sokféle oka lehetett. Lássunk ezek közül néhányat: Dániel könyve teljes egészében a diaszpórában keletkezett; a 2. és 7. fejezet között arámi nyelven íródott, amely a héber mellett „profanizálásnak” hathatott; tartalmazta egy pogány ember: Nebukadneccár hosszú imáját (a Talmud külön hangsúlyozza: a nem zsidó származású Jób könyvét és a Tórában szereplő pogány próféta, Bálám imáját is Mózes írta); és nem utolsósorban a Messiás eljövetelének (pontosabban „kivágatásának”) időpontját is előre jelezte, márpedig a rabbinikus felfogás szerint a Messiás még nem érkezett meg.

„Dániel jelenései”

Az apokalipszis a görög apokalüptein („felfedni, leleplezni, ismertté tenni”) ige főnévi formája. Héber megfelelője a hitgalut, amit a gálá’ („felfedni”) igéből képeztek. Műfaji értelemben azonban az Ószövetségben még nem szerepel, helyette inkább a chazón („látomás”) szót használják. A Bibliában két, teljes egészében apokaliptikus művet találunk: ez az ószövetségi Dániel könyve és az újszövetségi Jelenések könyve. Mindkét könyv egyben profetikus is: ez előbbi fő témája Izrael, az utóbbié az egy ház, Izrael és a nemzetek sorsa a „vég - időkben”.

A hetven évhét és a Messiás

Flavius Josephus is hangsúlyozta: Dániel azért is kapott különleges szerepet a próféták sorában, „mert nem csupán a jövendő eseményeket mondta meg előre, mint a többi próféta, hanem meg mondta az idejüket is, hogy mikor következnek be”. Dániel egyik legjelentősebb próféciájában a Messiás eljövetelének időpontját is meghatározta. Pontosabban szólva két eseményt jövendölt meg: a Messiás „kiirtását”, valamint Jeruzsálem és a Templom pusztulását. Az Ószövetség talán legtöbbet kommentált szövege szó szerinti fordításban így hangzik: „A visszatérésre és Jeruzsálem felépítésére vonatkozó parancs kiadatásától a Messiás- fejedelemig hét hét és hatvankét hét telik el: újra meg épülnek az utak, az árkok, mégpedig szorongattatással teli időkben. A hatvankét hét elteltével azután kivágatik a Messiás, és nincs senkije. Ami pedig a várost és a szentséget illeti: elpusztítja a következő fejedelem népe.” (9:25—26) A zsidó és korai keresztény írásmagyarázat egyöntetűen vallja: a szövegben említett „hét” nem hét napból álló időszakaszra, hanem hét évből álló úgynevezett „évhetekre” vonatkozik. A mózesi törvényekben ugyanis nemcsak a hétnapos időszakot lezáró sabbatnak (szombat), hanem a hetedik éveknek (szombatév), sőt a hétszer hét évet követő évnek (jubileumi év) is nagy jelentősége van. Ha figyelmesen elolvassuk az idézett bibliaszöveget, Dániel egy 7 × 7 + 62 × 7 = 483 éves időszakról beszél. Ennek értelmezésével kapcsolatban azonban számos kérdés merül fel, amelyekből most csak kettőt érintünk röviden.

Az első kérdés: honnan számította Dániel az évheteket? A „visszatérés” nyilvánvalóan a babilóni fogságból történő hazatérésre, az alijázásra vonatkozik, amelynek első hullámát Kürosz perzsa uralkodó Kr. e. 538-ban kiadott „visszatérési rendelete” indította el. Csakhogy ezután még két hullám következett: a másodikat Ezsdrás, a harmadikat pedig Nehémiás vezette. Figyelemre méltó, hogy a szövegben „Jeruzsálem felépítésére vonatkozó parancs”-ról, sőt az első évhétben „utak és árkok” (vagy utcák és csatornák) építéséről esik szó. Ezt a rendeletet viszont — más forrásokból tudjuk — Artaxerxész adta ki uralkodásának huszadik évében, vagyis Kr. e. 445/4-ben. A zsidó írásmagyarázók ellenben nem innen, hanem az Első Templom lerombolásától (Kr. e. 586. Áb hó 9.) számították a 70 évhét kezdetét.

A második kérdés: kinek (vagy minek) a „kivágatásával” érnek véget az évhetek? A zsidó írásmagyarázati hagyomány a héber szövegben szereplő Masíah szót (ennek jelentése „Felkent”) III. Oniás főpapra értelmezte, akit Kr. e. 171-ben gyilkoltak meg a hellenista párt hívei. Az Ószövetség első görög fordítása, a Septuaginta pedig egyszerűen elkente a kérdést azzal, hogy az egy - értelműen személyre vonatkozó Masíahhéber szót nem „Felkent”-nek (Khrisztosz), hanem „kenet”-nek (khriszma) fordította. A rabbik később Jeruzsálem és a Templom római korban (Kr. u. 70) bekövetkezett pusztulását tartották az évhetek beteljesedésének.

Ha azonban nem Kürosz, hanem I. Artaxerxész (Longimanosz) rendeletétől számítjuk az évheteket — amit Nehemiás szerint uralkodásának huszadik évében adott ki (Neh 2:1) —, egészen más eredményt kapunk. A bevett kronológiát figyelembe véve Artaxerxész husza - dik éve Kr. e. 445/4-re esik. (A perzsa király uralkodásának dátuma eléggé biztos, mivel csillagászati számításokon alapszik.) A huszadik évtől, vagyis Kr. e. 445/4-től Jézus Krisztus keresztre feszítésének évéig (Kr. u. 32/33) összesen 477/476 év telt el, ami napévben (365,2422 nap) számolva: 174220,5 vagy 173855,2 nap. Hogy ebből holdéveket kapjunk, ezeket a számokat el kell osztanunk a holdévben található napok számával, vagyis 360-nal: az első esetben 483,9 év, a másodikban 482,9 év a végeredmény. Ez utóbbi pedig pontosan megfelel a Dániel által megadott 69 évhétnek (69 × 7 = 483 holdévnek).

A négy világbirodalom

A bibliamagyarázók többsége elfogadott tényként kezeli, hogy Nebukadneccár szoborlátomása (2:31—45) és Dániel álma a fenevadakról (7:2—27) ugyanarra vonatkozik: a Júdeát, illetve Jeruzsálemet elfoglaló, négy egymást követő pogány birodalomra. Hogy egészen pontosak legyünk: a két kijelentés négy királyra (is) vonatkozik. Nebukadneccárnak azt mondja a próféta: „Te vagy az aranyfej” (2:38); a magyarázó angyal pedig ezt jelenti ki neki a fenevadakról: „Ezek a nagy állatok, mik négyen voltak, négy király, akik támadnak e földön.” (7:17) A négy fém testrész, illetve a négy fenevad ugyanakkor királyságot (Károliban: birodalom vagy ország) is jelent (vö. 2:39—40; 7:23).

De melyik is ez a négy királyság? Ehhez az „Írás önmagát magyarázza” protestáns elve alapján nem is kell más forráshoz fordulnunk, mint magához Dániel könyvéhez. Az aranyfej jelenté - sét Dániel adja meg: ez Nebukadneccár, illetve az általa naggyá tett Újbabilóni Birodalom (2:38). Az ezüstmell és -karok jelentését így adja meg Dániel a babilóni uralkodónak: „És utánad másik birodalom támad, alábbvaló, mint te.” (2:39) Ha figyelembe vesszük, hogy Dániel maga is megprófétálta, majd át is élte az utolsó babilóni király, Bélsaccár bukását és a méd-perzsa birodalom hatalomátvételét, a megoldás nem lehet kétséges. A perzsa királyokkal kapcsolatban még egy fontos kijelentést adott Dániel: „Íme, még három király támad Perzsiában, és a negyedik meggazdagszik nagy gazdagsággal mindenki felett, és mikor hatalomhoz jut az ő gazdagsága által, mindent megmozdít Görögország ellen.” (11:2) E kijelentés a méd Dareiosz (és Kürosz) uralkodása idején hangzott el. A Kürosz utáni három perzsa király sorrendben: Kambüzész (Kr. e. 530—522); Bardija (Kr. e. 522) és I. Dareiosz (Kr. e. 522—486). A negyedik uralkodó pedig nem más, mint Xerxész (Kr. e. 485—465), akiről valóban el lehet mondani, hogy „mindent megmozdított Görögország ellen”: két nagy háborút is viselt ellenük (Kr. e. 492—490; 480—479), noha tartós sikert nem tudott elérni Nyugaton. A harmadik birodalomról, vagyis a rézderékról csak annyit tudunk meg, hogy „az egész földön uralkodik” (2:39), ami a birodalom nagy kiterjedésére utal. De melyik lesz ez a birodalom? A kérdésre a választ a 8. fejezetben, a kétszarvú kos és a szőrös kecskebak küzdelmében kapjuk meg. Az angyal pontosan elmondja Dánielnek, kikről szól a képes beszéd: „Az a kétszarvú kos, melyet láttál, Médiának és Perzsiának királya. A szőrös kecskebak Görögország királya, a nagy szarv pedig, amely szemei között volt, az az első király.” (8:20—21) A 8:3—7-ben leírt csata pedig nem más, mint III. Dareiosz és Nagy Sándor (kis képünkön) gaugamélai ütközete, amelyben valóban az történt, hogy a kecskebak „nekidühödött és leütötte a kost, és letörte két szarvát, és nem volt erő a kosban megállani előtte, és leütötte a földre és megtaposta, és nem volt a kosnak senkije, aki őt megmentse annak kezéből”. Azt a profetikus kijelentést, hogy a perzsa birodalmat a görögök fogják megdönteni, a 10. fejezet látomása is megerősíti, ahol a Messiás azt mondja Dánielnek: „És most visszatérek, hogy küzdjek a perzsa fejedelem ellen; és ha én kimegyek, íme, Görögország fejedelme jön elő!” (10:20) A „fejedelem” itt természetesen nem földi hús-vér uralkodót, hanem olyan szellemi fejedelemséget jelent, akiket Dániel fenevadak képében látott. A legérdekesebb a negyedik, a vasbirodalomvolt, amelyről Dániel a következőt mondta Nebukadneccárnak: „A negyedik birodalom pedig erős lesz, mint a vas; mert [miként] a vas széttör és összezúz mindent; bizony, mint a vas pusztít, mind amazokat szétzúzza és elpusztítja.” (2:40) A történelemben egyetlen államalakulat sem olvasztotta magába Babilónia, Perzsia és Görögország területét, csak a Római Birodalom. Róma viszont név szerint nem szerepel az Ószövetségben. A 7. részben is csak azt tudjuk meg róla: „Ezek után láttam éjszakai látásokban, és íme, negyedik állat, rettenetes és iszonyú és rendkívül erős; nagy vasfogai voltak, falt és zúzott és a maradékot lábaival összetaposta, és ez különbözött mindazoktól az állatoktól, amelyek előtte voltak, és tíz szarva volt néki.” (7:7) Dániel nem kapott részletes kijelentést a negyedik vadállat felől, pedig ez érdekelte a legjobban, erre az egyre kérdezett rá az angyalnál (7:19). De csak a következő választ kapta: „A negyedik állat negyedik ország lesz e földön, amely különb lesz minden országnál, és megeszi az egész földet, és eltapodja és szétzúzza azt.” (7:23) „Megeszi, eltapossa, szétzúzza”— lehet-e ennél pontosabban jellemezni a Római Birodalom és Izrael kapcsolatának alakulását? Ennek ellenére pontos kijelentést is kapunk a negyedik vadállat természetéről és mibenlétéről — de már nem az Ó-, hanem az Újszövetségben.

A Jelenések könyve 13. fejezetében azt olvassuk: „És láttam egy fenevadat feljönni a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva volt, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a káromlásnak neve. És e fenevad, amelyet láttam, hasonló volt a párduchoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adta az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat.” (Jel 13:1—2) A negyedik fenevad tehát egy hibrid lény: arca/szája oroszláné; teste a párducé; lába a medvéé, vagyis az előző három birodalmat is magában foglalja! Róma tehát nem egy - szerűen elpusztította az őt megelőző három birodalmat, hanem szellemi erejüket, tulajdonságaikat is magába olvasztotta. És hogy minderről miért nem kapott kijelentést Dániel? Mert az Ószövetség idején még nem volt aktuális, és Isten akarata az volt, hogy az Újszövetség adja meg a kulcsot az Ószövetség lezárt fejezeteihez. Figyelemre méltó azonban, hogy a Róma kifejezés a Jelenésekben sem szerepel. A hétfejű fenevad jelentése azonban mégis világos, hiszen azt olvassuk róla: „A hét fej a hét hegy” (Jel 17:9) — ami abban a korban aligha utalhatott másra, mint a „hét dombon épült városra”, Rómára.

A végidők menetrendje

Fentebb láttuk, hogy a Dániel könyvében olvasható prófétai kinyilatkoztatás a 69. évhét leteltekor előre megjövendölte a Messiás halálát. Minden bizonnyal erre (is) utalt Jézus a golgotai kereszten elhangzott mondatával: „Mikor azért elvette Jézus az ecetet, monda: Elvégeztetett!” (Jn 19:30) De mi történt — mi történik — a 69. és 70. évhét közötti időszakban? És vajon meddig tart ez a periódus? „Számosan kérdezik, miért maradt ki ez az időszak Isten időszámításából. Más bibliatanítókhoz ha sonlóan úgy vélem, hogy Dániel csak azokról az időtartamokról kapott kijelentést, amelyek során a zsidó nép és Jeruzsálem üdvtörténeti helyzetben volt, és Isten üdvtervének középpontjában állt. Jé zus Krisztus feltámadása után üdvtörténeti korszakváltás kezdődött el, amely végül is a nemzetek idejéhez vezetett” — írja Németh Sándor A korszakváltás menetrendje című tanulmányában.

Dániel a 70. évhétben — vagy közvetlenül azt megelőzően — fellépő vég idők birodalmát a vaslábakból (Rómából) kinövő, vasból és cserépből álló lábfejben látta megvalósulni: „És hogy a lába ujjai részint vas, részint cserép: az a birodalom részint erős, részint pedig törékeny lesz. Hogy pedig vasat elegyülve láttál agyagcseréppel: azok emberi mag által vegyülnek össze, de egymással nem egyesülnek, minthogy a vas nem egyesül a cseréppel. És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át, ha nem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké.” (2:42—44) A birodalmakat jelképező szobornak tíz lábujja van (2:33,41); az utolsó dánieli fenevadnak pedig tíz szarva (7:7), amit az angyal meg is magyaráz: „A tíz szarv pedig ez: ebből az országból tíz király támad, és más támad utánuk, és az különb lesz, mint az előbbiek, és három királyt fog megalázni.” (Dán 7:24) Ezt az értelmezést megerősíti a Jelenések könyve is, hiszen az itt felbukkanó fenevadnak is tíz szarva van (Jel 13:1), amik itt is a végidők királyait (és királyságait) jelentik: „A tíz szarv pedig, amelyet láttál, tíz király, olyanok, akik még birodalmat nem kaptak; de hatalmat kapnak mint királyok egy óráig a fenevaddal. Ezeknek egy a szándékuk: erejüket és hatalmukat is a fenevadnak adják. Ezek a Bárány ellen viaskodnak, és a Bárány meggyőzi őket, mert uraknak Ura és királyoknak Királya; és az ő vele való hivatalosok és választottak és hívek is.” (Jel 17:12—14)

A zsidó és keresztény írásmagyarázat történetében a legnagyobb érdeklődés mindig is a „végidők birodalmának” beazonosítása iránt nyilvánult meg. Ez érthető is, hiszen az idézett igehelyek mindegyike arról szól, hogy az „ellen-Messiás” (Anti - krisztus) fellépését követően Isten Királysága fog meg valósulni a földön: „És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át, hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké.” (Dán 2:44) — „Az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentjei népének; az ő országa örökkévaló ország, és minden hatalmasság neki szolgál és engedelmeskedik.” (Dán 7:27)

Ékírásos dokumentumok Babilón végnapjairól

Az egyesült méd-perzsa seregek támadása nem érte egészen készületlenül Nabúnaidot, aki tíz éven át elvonultságban élt a mai Szaúd-Arábia területén levő Témánoázisban, és a kormányzást fiára, Bélsaccárra bízta, akit az ékírásos források akkádul „a király fiának” (már sarrí) nevez nek. A király Kr. e. 541 körül tért vissza Babilónba, megerősítette a város védműveit, és az ellenállás szándékát jelezve Babilónba gyűjtötte össze az ország istenszobrait. Kürosz azonban a babilóni sereget Szipparnál elsöpörte (Kr. e. 539. október 10.), és maga a király is fogságba esett. A médek és perzsák ekkor fordultak Babilón ellen. A város pusztulásáról három történeti forrás is részletes beszámolót közöl. Az eseményekhez időben legközelebb esik az akkád nyelvű Nabúnaid-krónika szövege, amely Nabúnaid 17. évéhez (Kr. e. 539/8) a következőket írja: „Tasrítu havában Kürosz megtámadta az akkádok seregeit a Tigris menti Ópiszban, mivel Akkád népe fellázadt, de Kürosz lemészároltatta őket. A 15. napon (október 12.) Szippar harc nélkül megadta magát. Nabúnaid elmenekült. A 16. na pon Ugbaru, Gutium [Média] kormányzója, és Kürosz serege harc nélkül behatolt Babilónba. Ezután Nabúnaidot letartóztatták, miután visszatért oda. A hónap végéig a pajzsvivő gutik [médek] tartózkodtak az Észagilában [Babilón főtemploma] és annak épületeiben, de az Észagilában és annak épületeiben senki sem viselt fegyvert. A szertartásokat rendes időben elvégezték. Arahsamna havában, a 3. napon (október 29.), Kürosz belépett Babilónba, (valamik) elébe hozattak, és béke szállt az egész városra. Kürosz üdvözölte egész Babilónt. Kormányzója, Ugbaru, alkormányzókat nevezett ki Babilónba. Kislímu havától Addaru haváig Akkád istenei, amiket Nabúnaid lehozatott Babilónba, visszatértek szent városaikba. Arahsamna havában, a 11. nap éjjelén (november 6.) meghalt Ugbaru.” A másik két forrás: Hérodotosz (I. 189–191) és Xenophón (Kürosz neveltetése VII. 5) jóval későbbi, és nem alapszik eredeti forrásokon, mindenesetre Babilón bevételének stratégiáját illetően teljesen egybevágnak. Eszerint Kr. e. 539-ben Kürosz hirtelen támadást indított Perzsia felől Babilón ellen. A várost körülárkolták, amelybe az Eufrátesz vizét elvezették, s amikor a folyó már csak combközépig ért, a csapatok annak medrén keresztül október 12-én behatoltak a városba. Itt éppen a holdújév (akítu) ünnepét ülték, s a tobzódás közepette észre sem vették, hogy a várost elfoglalták. A perzsák először a királyi palotába törtek be, ahol Bélsaccárt nyomban megölték. A katonai megszállás mindössze két héten át tartott – ez alatt az idő alatt a gazdasági élet szünetelt –, majd október 29-én maga Kürosz is megtartotta ünnepélyes bevonulását. Virágokkal hintették tele lába előtt az utakat. „Öröm tölti el Babilón lakosait, megnyílnak a foglyok bilincsei” – hirdette a Marduk-papság. Kürosz nemcsak a Babilóniába elhurcolt istenszobrokat vitette vissza hazájukba, hanem az alávetett népeknek is visszaadta szabadságukat. Nabúnaidot a Perzsa-öböl partvidékének egyik tartományába száműzte.

Ki volt a méd Dareiosz?

Dániel könyvében több kijelentést olvasunk a méd Dareiosszal kapcsolatban: (1) hatvankét éves korában ő foglalta el a királyságot (malekú) (5:31); (2) a médek nemzetségéből származott, apját Ahasvérusnak hívták (9:1); (3) „királlyá tétetett a káldeusok földjén”, vagyis Babilóniában (9:1); (4) ez a Dareiosz „rendelt a királyság fölé százhúsz helytartót (satrapát), hogy az egész királyságban legye nek” (6:1); (5) az egész királyságra vonatkozó rendeletet tett közzé (6:9), és ez alapján ő rendelte el Dániel megbüntetését, majd ugyanő írt levelet „minden népnek, nemzetnek és nyelvnek, akik az egész földön lakoznak” arról, hogy egyedül Dániel Istenét kell imádniuk (6:25–26; (6) „És Dánielnek jó szerencsés lett dolga a Dareiosz országában és a perzsa Kürosz országában” (6:28), amiből úgy tűnik, mintha Küroszt megelőzően, vagy esetleg Kürosszal együtt uralkodott volna, legalább két éven át. De ismerünk-e ma olyan történeti személyt, akivel a méd Dareioszt azonosíthatjuk? Mivel a médekről és a Méd Királyságról lényegében csak két forrás: a Biblia és Hérodotosz könyvei állnak rendelkezésünkre, a Méd Királyságról eléggé hiányosak az ismereteink, s így ebben a kérdésben is csak találgatá sokra vagyunk utalva.

Donald Wiseman 1957-ben azzal a meglepő elmélettel állt elő, hogy a méd Dareiosz és a perzsa Kürosz ugyanaz a személy. Kürosz anyja és felesége is méd volt. Egyébként is, szerinte a héberben a DRYWS (Dareiosz) és KRWS (Kürosz) betűket könnyen összekeverhették a másolók. Wiseman a Dán 6:28-at így fordította: „És Dánielnek jó szerencsés lett dolga a Dareiosz országában, azaz a perzsa Kürosz országában.”

Az amerikai Daniel Hays és Tremper Longman 2010-ben állt elő azzal a feltételezéssel, hogy a Dánielnél szereplő „méd Dareiosz” nem más, mint I. Dareiosz (Dárajavahus) perzsa uralkodó (Kr. e. 522–486). Az még a kisebb probléma, hogy Dániel már valószínűleg 100 éves lehetett I. Dareiosz trónra lépésekor, sokkal nagyobb baj, hogy ez a Dareiosz Hüsztaszpész perzsa satrapa fia volt, aki nem Babilón elfoglalása, hanem az előző király, Kambüszész halála után kirobbant felkelések leverésével jutott hatalomra. Igaz ugyan, hogy az Akhaimenida Perzsa Birodalmat lényegében ő szervezte meg, ezért is nevezték Nagy Dareiosznak. Egy régebbi elmélet a Nabúnaid-krónikára alap szik: eszerint a méd Ugbaru foglalta el Babilónt, de ő nem lehetett azonos a méd Dareiosszal, mivel néhány héten belül meghalt. Az ékírásos forrásokból azt is tudjuk, hogy utóda Nabu-ahhebullit lett, aki nevéből ítélve káldeus (babilóni) lehetett. Őt követte az ugyancsak méd származású, Gubaru (perzsa Gaubaruva, görög Gobrüasz) névre hallgató személy, akit Kürosz Kr. e. 535-ben Babilónia és a folyón túli területek satrapájává tett. Egy Kr. e. 528-ban keltezett tábla szerint még Kambüszész korában is tisztségében volt, aki kinevezte társuralkodójának. A későbbi korokban az általa ásott csatornákról volt híres – hat tábla is beszámol erről a tevékenységéről –, olyannyira, hogy még a római kori enciklopédista is említi Gobarest, aki az Eufráteszt csatornázta (NH VI. 120). Egyes feltevések szerint ő lehetett Dániel könyvének titokzatos méd Dareiosza.

DÁNIEL SÍRJA SZÚZÁBAN

„Négynapos út vezet innen Khuzisztánba, az egykori Elám vidékére. A térség részben lakatlan és elhagyatott: a romok között találjuk Szúsza erődítményét, [a bibliai] Artaxerxész király székhelyét, egy hatalmas, [szintén] ősi eredetű épület maradványaival. A városban, ahol mintegy hétezer zsidó él, tizennégy zsinagóga áll; egyikük előtt [található] Dániel sírja (béke vele). A várost a Tigris két részre osztja, melyeket híd kapcsol össze. Dániel sírja a zsidók által lakott oldalon [található]; egykor errefelé voltak a forgalmas piacterek, s így az itteniek meggazdagodtak. Azok viszont, akik a túlsó oldalon éltek, szegények voltak, mert odaát nem voltak sem piacok, sem kereskedők, hanem csak kertek és gyümölcsösök. A legszegényebbek akkor az irigységtől indíttatva követelték, hogy Dánielt náluk temessék újra, mivel a próféta sírja majd gazdagságot és bőséget hoz, s a másik városrészt is felvirágoztatja. Az [itteniek] ezt visszautasították, ami több napig elhúzódó belharcokhoz vezetett. A két város - rész [ezt követően] sokáig elszigetelődött egymástól, míg a helyzet már tarthatatlan nem lett, és kénytelenek voltak jobb belátásra térni. Ekkor arra a megállapodásra jutottak, hogy Dániel koporsóját egyik évben az innenső, másik évben a túlsó városrészben helyezik el: így is tettek, és mindkét város rész virágzott – mindaddig, amíg el nem jött Szandzsar Sah ibn Sah perzsa király, arabul Szultan al-Fursz al-Kabir. Ő negyvenöt másik királyt hódoltatott meg, és negyvennapi járóföld szélességben elterülő országa Nahr Szamura kapujától Szamarkand városáig, a Gózán folyóig s Média városaiig, Hafton hegyeiig, valamint a tibeti tartományokig terjedt (az itteni erdők állataiból származik a pézsma). Amikor [tehát] a nagy király, Szandzsar, Perzsia uralkodója ideérkezett, tülekedést látott: zsidókat, muszlimokat és körülmetéletleneket; mind helybélieket, akik Dániel koporsóját szállították át a folyón. Megtudakolta, mi folyik, mire elmagyarázták neki. Erre felkiáltott: »Tűrhetetlen, hogy ily gyalázat érje Dániel prófétát! Elrendelem, hogy mérjék ki a híd középpontját, Dániel fakoporsóját pedig helyezzék egy üvegkoporsóba, és a [híd] középpontjáról engedjék le vasláncokon, majd [a hídnak] azon a pontján emeljenek szentélyt zsidók és szírek számára egyaránt; minden zarándok számára, aki csak imádkozni járulna oda!« A koporsó ma is a hídon függ, s a király rendeletéből, valamint a Dániel iránti tisztelet jeleként senki sem horgászhat a hídtól egy mérföldnyi távolságon belül, sem folyásirányban, sem folyás - iránnyal szemben.” (A főszövegben és a szövegdobozban idézett részlet Dr. Benke László fordítása.)

Dániel Qumránban

A Holt-tengeri tekercseknek is nevezett kézirat gyűjteményről fontos tudnunk, hogy keletkezésük terminus ante quem-je (vagyis az az időpont, ami előtt íródtak) egészen biztosan Kr. u. 70. Legkésőbb ebben az évben ugyanis a települést lerombolták a rómaiak. A Qumrán körül fekvő tizenegy barlangban Dániel könyvének összesen nyolc különböző másolatát találták meg húsz töredékben (1., 4. és 6. barlang): 1QDan1-b (1Q71–72), 4QDana-e (4Q112–116), pap6QDan (6Q7). Ezek a szövegek Dániel 1–11. fejezeteiből idéznek, a 12. fejezetből pedig az ún. Florilegium (4Q174 ii, 3,4. = Dán 12:10) tartalmaz részleteket. A tekercsek között más utalásokat is találunk a bibliai Dánielre, például a pszeudo-Dániel töredékeket (4Q243–245), a két pszeudo-dánieli apokalipszist (4Q246, 4Q547), valamint más apokrif írásokat, mint például „Nabúnaid imáját” (4Q550, 4QPrNab). Mivel a Dániel-töredékek írásképi (pale ográfiai) alapon a Kr. e. 2. század vége és a Kr. e. 1. század közepe között íródtak, és ezzel a qumráni könyvtár legrégibb rétegéhez tartoznak, már ez alapján is el kell vetnünk azt a feltételezést, hogy a könyv a Hasmóneus időszakban keletkezett. A Dánielhez kapcsolódó apokrif írások (például a Septuaginta legendás kiegészítései), valamint a Dánielre rendszerint reflektáló apokaliptikus művek robbanásszerű elterjedése a Kr. e. 2–1. században éppen azt bizonyítja, hogy Dániel könyve ekkor már igen elterjedt és népszerű volt a zsidóság – és talán az arámi nyelven beszélő környező népek – körében is.