Egy birodalom feltámasztása

Birodalom. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint „nagy kiterjedésű állam, amely több más országot egyesít uralma alatt”. E nyelvújításkori magyar kifejezés megfelelőjét hiába is keresnénk a héber vagy görög szótárakban, mert a bibliai nyelvekben az országokat és birodalmakat egyaránt a királyság szóval jelölik. Egyedül a latin tesz különbséget birodalom (imperium) és királyság (regnum) között. Az előbbi szó valójában felhatalmazást, jogkört, parancsuralmat jelent, tehát személytelen kifejezés, jogi formula. A héber és a görög gondolkodás azonban sohasem választja külön a hatalmat az azt gyakorló személytől.

A nácik Harmadik Birodalomról szőtt álmai egy jó darabig száműzték az európai politikából ezt a kifejezést. Úgy tűnt, hogy a birodalom csak a sci-fi filmekben tud visszavágni, az öreg kontinensen továbbra is a nemzetállamoké lesz a jövő. A globalizáció azonban eddig soha nem látott kihívás elé állította Európát, az „egység vagy pusztulás” alternatíváját kínálva fel a politikai és gazdasági döntéshozóknak. A második világháború befejezése után minden addiginál erőteljesebben tört felszínre az „Európa-komplexum” – Michel Foucher kifejezése –, amely a kontinens történetének és kultúrájának olyan olvasatát adta, mely az egységesülés felé vezető, egyenes vonalú és szükségszerű fejlődést hangsúlyozta. Bár a múlt ilyesfajta teleologikus olvasatát többen is cáfolták, az európai „szuperállam” a 21. század elejére megvalósult.

A történelmi eseményeket a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás fényében vizsgáló teológusok számára a legfontosabb kérdés, hogy szerepel-e „Európai Birodalom” az eszkatológiai „menetrend” állomásai között, s ha igen, milyen szerepet fog játszani a végidők történéseiben? Bár az evangéliumi és a pünkösdi–karizmatikus teológusok ezzel kapcsolatos bibliaértelmezésében is akadnak még kisebb bizonytalanságok vagy nézetkülönbségek, abban a Jelenések, illetve Dániel könyve alapján mindannyian egyetértenek, hogy közvetlenül Jézus Krisztus második eljövetele előtt egy egységes birodalom fog szemben állni Isten Királyságával. Legtöbben azt is állítják, hogy ez a Római Birodalom újjáélesztett formája lesz, melyben nem a római császár, hanem maga az Antikrisztus fog uralkodni. A hajdani Római Birodalom és az Európai Egyesült Államok közötti párhuzam – állítják a teológusok – több puszta szimbólumnál: az újjáéledt imperium szervezete, működése, talán még külsőségei is feltámadnak másfél évezredes tetszhalálukból.

Fontolva hódítók

A római történelem filmes és irodalmi feldolgozásai, továbbá történelemkönyvek leckéiből visszamaradt emlékeink alapján hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy az ókori Róma az i. e. 4. századtól az 1. század közepéig egy folyamatosan zajló, gátlástalanul agresszív hadjáratban kebelezte be a Földközi-tenger medencéjében fekvő országokat. Ez a szemlélet – első pillantásra úgy tűnik – ütközik a mai Európa terjeszkedési stratégiájával, amely látszólag megfontolt, védi a demokratikus értékeket, miközben mindenkinek békét, biztonságot, jólétet ígér. Ha mégis fegyveresen avatkozik be egy-egy lokális konfliktusba, azt is ezen értékekre hivatkozva teszi.

Csakhogy a római köztársaság korában sem történt ez másképp. Romulus unokái megfontoltan hódították meg a Földközi-tenger térségét – amint azt az egyik első Európa-egységterv kidolgozója, Montesquieu is elismerte (lásd keretes szövegünket). A „szenátus és a római nép” döntéseit a stratégiai érdekek mellett szigorú racionalitás, mondhatni fiskális szemlélet hatotta át. Sem elvakult bosszúvágy, sem valamiféle übermensch-szemlélet (etnikai vagy kulturális kiválasztottságtudat) nem játszott szerepet – legalábbis kezdetben – lépéseik megtervezésében. A két ellenpéldát: Karthágó és Korinthosz kifosztását, majd azt követő lerombolását (i. e. 146) is inkább kereskedelmi, mint stratégiai vagy pláne ideológiai érdekek diktálták. Sőt a rómaiak mintha még valamiféle elvetettség-tudattal is küszködtek volna, különösen Keleten, ahol a velük – önként vagy „rábeszélésre” – baráti és szövetséges viszonyra lépő nemzetekkel szemben hatalmas civilizációs hátrányt kellett leküzdeniük. A sárkunyhókból érkező itáliai bakák elé soha nem látott fény, pompa és gazdagság tárult Hellász, Kis-Ázsia vagy Szíria városaiban. Az odahaza csak Graeculinak csúfolt, rabszolgasorba taszított görögöket pedig annyira respektálták, hogy az i. e. 2. század közepén katonailag tönkrevert városállam-szövetségeiket többször is megújították; s a műkincseiből szisztematikusan kifosztott és gazdaságilag kizsigerelt területet csak Augustus alatt (i. e. 23) „merték” hivatalosan is provinciává nyilvánítani. Még a csaknem másfél száz évvel később tevékenykedő ifjabb Plinius szeme is valósággal könnybe lábadt Hellász nevének puszta említésekor. Egy barátjának írta, akit történetesen éppen ebbe a tartományba neveztek ki helytartónak: „Gondold meg, hogy Achaia provinciába küldenek, az igazi, hamisítatlan Görögországba, amelyről tudjuk, hogy ott fedezték fel a műveltséget, a tudományt, sőt a földművelést is. S azért küldenek oda, hogy rendezd a szabad városok helyzetét. Azaz: olyan emberekhez küldenek, akik a szó igazi értelmében emberek, szabadok, a legteljesebb mértékben szabadok, s ezt a természettől nyert jogukat erényükkel, szolgálatokkal, barátságukkal, s végül szövetségkötésekkel s vallásukkal érdemelték ki.”

Európa, a rendcsináló:

„Pfuj, micsoda képmutatás!” – kiáltana fel legszívesebben e sorok olvastán a történész, aki tudja, hogy Athén, Delphoi, Marathón, Olümpia, Spárta ekkoriban már nem többek merő turistalátványosságnál. Porlepte múzeumok, unalmas szoborparkok, melyeknek kövei közt ágrólszakadt helyi idegenvezetők kalauzolják az ámuldozó, gazdag rómaiakat.

„Igazságos háborúk”

„A kereskedelmet követik a zászlók” – tartja az angol mondás. Nem új találmány ez, így működött már az ókorban is. Jóval azelőtt, hogy Róma háborúba keveredett volna a karthágóiakkal, szorgos itáliai kereskedők jelentek meg a mediterrán kikötőkben, hogy a görögök, föníciaiak, egyiptomiak mellett ők is kivegyék részüket az egész „lakott világra” (oikumené) kiterjedő nemzetközi kereskedelemből. Karthágó legyőzése után a kereskedők szerepe kezdett egyre jobban felértékelődni. Makedónia meghódítása után pedig egyenesen nélkülözhetetlenné váltak: a kereskedelmi hálózat Róma kiterjesztett csápjaként fonta át az egész oikumenét.

Hogy a római kereskedők befolyása mekkora mértéket öltött, azt a Fekete-tenger déli partján fekvő Bithünia sorsa példázza. Mikor a Rómával hivatalosan „baráti és szövetséges” viszonyban lévő III. Nikomédészt a szenátus arra kérte, hogy küldjön egy hadjárathoz segédcsapatokat, a nyakig eladósodott király csak annyit válaszolt: a római kereskedők már csaknem minden alattvalóját eladták rabszolgának, így nem áll módjában segíteni. Szerencsétlen utódja tulajdonképpen semmi mást nem tett, mint hogy örökül kapott országát i. e. 64-ben azokra testálta, akik gyakorlatilag addig is birtokolták: a rómaiakra. Ugyanezt tette korábban Pergamon királya saját birodalmával (i. e. 133), vagy Ptolemaiosz Phüszkón Egyiptom Küréné nevű tartományával (i. e. 96). A rómaiak szinte nem akartak hinni a szemüknek, mikor hetven év leforgása alatt három gazdag keleti királyság is ölükbe pottyant, anélkül, hogy akár egyetlen nyilat ki kellett volna lőniük; Kürénét például csak húsz évvel később szervezték provinciává.

Fontolva hódítók

A hódítás lassú módozatát választották. Amikor legyőztek egy népet, először megelégedtek azzal, hogy meggyengítsék: olyan feltételeket szabtak, amelyek szinte észrevétlenül aláásták hatalmát; ha fölemelkedett, még inkább megalázták; s alattvalójuk lett, anélkül hogy meg tudta volna mondani, mikor tették azzá.

Róma nem volt monarchia, sem köztársaság, hanem a világ összes népeiből összetevődő szervezet feje.

Ha Mexikó és Peru meghódítása után a spanyolok is ugyanígy jártak volna el, akkor nem lettek volna kénytelenek mindent elpusztítani csak azért, hogy megőrizhessék hódításukat.

A hódítók nagyon ostobán cselekednek, ha rá akarják kényszeríteni minden népre saját törvényeiket és szokásaikat; ez teljesen fölösleges, mert bármiféle kormányzat képes arra, hogy engedelmességre bírja a népet.

Róma nem kényszerített rájuk semmiféle általános törvényt, ezért aztán a népek közt nem is alakultak ki veszélyes kapcsolatok; a közös engedelmesség tette őket egységes szervezetté; és bár nem voltak honfitársak, mégis mindannyian rómaiak voltak. (Montesquieu: A rómaiak nagysága és hanyatlása, VI. fejezet)

A gazdasági terjeszkedés mellett a rómaiak a szövetségi rendszer létrehozásával, két- vagy többoldalú szerződésekkel igyekeztek hatalmukat kiépíteni, mielőtt a légiók színre léptek volna, ha egyáltalán színre léptek. Ezek a ravaszul megfogalmazott jogi formulák szentségnek számítottak az ókorban, így megsértésük esetén iustum bellumot, vagyis „igazságos háborút” lehetett vívni. A szerződések betartására a rómaiak mindig precízen ügyeltek. Itt van példának okáért a hegyes Illíria, amely nagyjából a mai Horvátország, Szerbia, Montenegro, Bosznia és Albánia területét foglalta magába. Mikor a rómaiak az első pun háború győzedelmes lezárása után megtámadták Teuta illír királynő országát (i. e. 229), görög szövetségesei örömmel siettek az újdonsült nagyhatalom zászlaja alá. Athén, Korinthosz és más poliszok megmentőjükként üdvözölték Rómát, s készek voltak a „kalózkirálynő” barbár országa ellen a civilizáció és a jogrend nevében katonai erővel fellépni. Róma azonban nem állt meg az Adriai-tenger jobb partján, így hamarosan az addigi szövetségesek lelkesedése is alábbhagyott. Tovább folyt az „igazságos háború”, s a legiók erejét előbb a vonakodó és bizalmatlan makedónok, majd maguk a hellének is megtapasztalhatták.

Európa mint birodalmi eszme

Figyeljük meg a következő mondatot. Marcus Tullius Cicero fogalmazta a szerinte ideális római államról írt művében: „Népünk szövetségeseinek védelme során már valamennyi országot megszerezte.” A birodalom tehát – római szemszögből nézve – „szövetségi állam”, s Róma feladata nem más, mint ennek a szigorúan önkéntes, szerződéses viszonynak a védelme a külső támadásokkal szemben. Mit tehet ő róla, ha e „védelem” érdekében muszáj kissé terjeszkednie? Cicero egyébként – nemhiába volt a diplomácia nagymestere – finoman fogalmaz: a római nép nem meghódította, hanem elnyerte (potitus est) az egész földkerekség feletti uralmat. Ha úgy tetszik: mindez valamiféle felsőbb akaratból történt.

A Római Birodalom Cicero számára még „valamennyi nép közös hazája” s „a földkerekség oltalmazója” volt. Figyelemre méltó, hogy alig egy emberöltővel később Augustus már a legyőzött népek (gentes devictae) allegorikus szobraival díszített templomot építtet Rómában, s a hódítás ideológiáját Vergilius önti klasszikus verssoraiba: „Megkímélni, ki meghódolt, s leigázni a dölyföst.” Harmadik út nincs. A lakott világ: maga a birodalom. Ovidius lefordíthatatlan szójátékával: Romanae spatium est orbis et urbis idem – ami körülbelül annyit tesz: a római világnak (szó szerint a földkerekségnek) és Róma városának kiterjedése egy és ugyanaz. Kívül csak csend van és hó és halál…

Európát ma nehéz definiálni. Michel Foucher így próbálta meg összefoglalni az ezzel kapcsolatos kérdőjeleket: „Az Európa szó szerencsére többértelmű, és használója függvényében fejezhet ki reményt – vagy kényszert, utópiát, csődöt. Számtalan értelme lehetséges, melyek földrajzi értelméből (a pontos határok nélküli kontinens), kultúrájából (a felvilágosodás »irodalmi köztársaságának« öröksége), történelméből (nemzetek és birodalmak évszázados harca), gazdaságából (a piac legyen zárt vagy nyitott), jogi rendszeréből (az egyén szabadságának és a csoporttal szembeni fontosságának elve) állnak össze.” A zsidó–keresztény kinyilatkoztatás szemszögéből nézve egyértelműen látszik, hogy a fent idézett lehetséges definíciók közül melyik az igazi: az európai történelem a birodalmak története, melyek között szellemi jogfolytonosság áll fenn. Latin szóval ezt translatio imperiinek, vagyis a „birodalmak átvitelének/átadásának” nevezzük.

Dante látomása a Krétai Vénről

Dante tudott valamit Európa történetéről. A Pokol XIV. énekében szereplő Krétai Vén allegóriája (lásd keretes szövegünkben) egyértelműen Dániel könyvére utal vissza, amelyben a zsidó próféta Nabukodonozor szoborlátomását fejti meg. Dante azonban sajátos módon átalakította a bibliai történetet. A szobor Dánielnél a négy, illetve öt egymást követő birodalmat szimbolizálja:

Dante Alighieri

arany fej: az Újbabilóni Birodalom
ezüst mell és -karok: Méd–perzsa Birodalom
réz derék: a Nagy Sándor-i birodalom és utódállamai
vas láb: Római Birodalom
vas- és cserép lábfej: az utolsó időkben újjászülető Római Birodalom

Európa bölcsője: Kréta szigete -

A középkori olasz költőnél pedig mindez az egész európai történelem allegóriájává válik. Dante költeményében több burkolt „üzenet” is található. Az első kérdés: miért éppen Kréta szigetén áll a szobor? A válasz az Európa-mítoszban gyökerezik, hiszen a történet szerint Zeusz ide hozta át a föníciai Türoszból Európét. Mellesleg Zeusz maga is a szigeten született, a versben is említett Ida-hegy egyik barlangjában. A középkori földrajzi elképzelések szerint Kréta a három kontinens (Európa, Ázsia, Afrika) találkozási pontján feküdt. Dante példázatában Kréta – amely egykor kies táj volt, ma pedig köves pusztaság – az emberiség bukását, az elveszített aranykort is szimbolizálja, Kréta tehát egyfajta anti-Éden. Felmerül a kérdés, hogy a szobor miért vén embert ábrázol, holott erre nincs utalás Dániel könyvében? Egyes magyarázók ebben az „óemberről” szóló páli tanítást vélik felfedezni: az emberiség bűnös természetére történő utalást. A szoborlátomás további érdekessége, hogy a gigantikus alkotás háttal áll Egyiptomnak (Damiata), s arccal Róma felé fordul. Ez egyesek szerint a translatio imperii kelet–nyugati irányú mozgását jelenti, amely követi a Nap útját. A Babits fordításában kissé homályos „arca Rómát nézi, tükreformán” sor pontos jelentése: „Róma az öreg ember tükörképe”, vagyis mindaz, ami a korábbi arany, ezüst és réz birodalmakat jellemezte, Rómában testesül meg. A Krétai Vén szobra – az arany fej, vagyis az elveszített aranykor kivételével – véges-végig megrepedezett, s a hasadékokból könny csorog le, amely a föld kérgén át az Alvilágba folyik, ebből lesznek a Hádész folyói. A könny az emberi fájdalmat és szenvedést jelképezi, ami transzcendens szempontból az emberiség bukásának, történelmi szempontból pedig a gonoszság birodalmainak volt köszönhető, s Dante nagyon jól látta, hogy ezek töltötték meg a Poklot kárhozottakkal.

Babilón és Róma: két város, két birodalom a történelem kezdetén és végén

Róma–Babilón

Dániel próféta könyvében két fejezet is foglalkozik a birodalmakkal. A negyedikben Nabukodonozor látomása szerepel az óriás szoborról; a hetedikben a Dánielnek adott kijelentés a négy fenevadról, amely az előző birodalmak belső természetét szimbolizálja. A babilóni uralkodó álmában szereplő szobor vaslába, valamint a vasból és cserépből álló lábfej Rómára, illetve a végidőkben újjászülető Római Birodalomra utal. Ennek Dániel álmában egy rémisztő, de egész pontosan le nem írt fenevad felel meg: „Ezek után láttam éjszakai látomásokban, és ímé, egy negyedik állat, rettenetes és iszonyú és rendkívül erős; nagy vasfogai voltak, falt és zúzott, és a maradékot lábaival összetaposta; és ez különbözött mindazoktól az állatoktól, amelyek előtte voltak, és tíz szarva volt neki.” (Dán 7:10) Ugyanez a tízszarvú fenevad tűnik fel a Jelenések könyvében. János apostol és próféta egész részletesen leírja, hogy néz ki e furcsa teremtmény: „Ekkor egy vadállatot láttam feljönni a tengerből, amelynek tíz szarva és hét feje van, szarvain tíz diadém, fejein pedig káromló nevek. A vadállat, amelyet láttam, a párduchoz hasonlított, de a lábai olyanok, mint a medvéé, szája pedig, mint az oroszláné. A tengeri kígyó neki adta erejét, trónját, és nagy hatalmat adott neki. Az egyik feje halálosan megsebesült, de begyógyult halálos sérülése. Az egész Föld csodálta és követte a vadállatot…” (Jel 13:1–3) Az azonosítás biztosra vehető, hiszen a Dánielnél szereplő állatok is a tengerből jönnek fel (Dán 7:3), mindketten kiemelik a negyedik fenevad nagy hatalmát, valamint hogy tíz szarvat visel. Míg azonban Dániel csak az állat vasfogait említi, János egész részletesen leírja: feje oroszláné, teste párducé, lába medvéé. Nem mások ezek, mint a Dániel álmában szereplő korábbi birodalmak:

oroszlán sasszárnyakkal: Újbabilóni Birodalom
medve, amely éppen zabál: Méd–perzsa Birodalom
párduc négy madárszárnnyal: Nagy Sándor-i birodalom és utódállamai

Kiderül ebből, hogy az utolsó birodalom valamennyi előző tulajdonságát magában fogja egyesíteni! (Dante tehát valóban jól látta, hogy „Róma az öreg ember tükörképe”.)

A birodalmak vándorlása keletről nyugat felé

De még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy a Dánielnél szereplő „rettenetes fenevad” és a János által leírt „hibrid” szörnyeteg tényleg a Római Birodalomnak feleltethető-e meg. Ehhez tovább kell olvasnunk a Jelenések könyvének szövegét, ahol az előbb említett fenevad még egyszer felbukkan, ezúttal nem egyedül: „Elvitt szellemben egy sivatagba. És láttam egy nőt, aki egy hétfejű és tízszarvú, skarlátvörös vadállaton ül, amely tele van káromló nevekkel. A nő bíborba és skarlátvörösbe öltözött, elborítja az arany, a drágakő és a gyöngy, a kezében egy ocsmánysággal teli aranykelyhet tart, és prostitúciójának tisztátalanságait, homlokára pedig egy név van felírva: »TITOK, a nagy Babilón, a Föld paráznáinak és ocsmányságainak anyja«.” (Jel 17:3–5) A fenevad kétségkívül ugyanaz: erre utal a tíz szarv és a fejére írt káromlások. A szörnyeteg külsejéről is újabb információt közöl a Szent Szellem: vörös színű, ami a bűnt jelképezi a Szentírásban. Jánosnak egy magyarázó angyal jelenti ki a megfejtést: „A hét fej hét hegy, amelyeken a nő ül.” (Jel 17:9) A „hét dombra épült város” pedig nem lehet más, csakis Róma. Az angyal a fenevadon ülő Nagy Prostituált nevét is elárulja, amely nem más, mint Babilón; az a város, amely szellemi értelemben Jeruzsálem ellentéte, a Sátán kiválasztottja, minden bűn fészke: „A nő tehát, akit láttál, a nagy város, amelynek királyi uralma van a föld királyai felett.” (Jel 17:18) A látás Róma és Babilón szellemi összefonódásáról nemcsak a Jelenések könyvében szerepel. Péter apostol a hagyomány szerint Pállal együtt Rómában fejezte be földi pályafutását. Ennek bibliai bizonyítékát egyik levelének záró mondata adja: „Köszönt titeket a veletek együtt választott babilóni gyülekezet és Márk, az én fiam.” (1Pét 5:13) Mivel Márk evangéliuma kimutathatóan Rómában és nem a babilóni diaszpórában keletkezett, Péter minden bizonnyal a „választott babilóni gyülekezeten” is a birodalmi fővárosban élő keresztényeket értette. A korabeli rabbinikus zsidó szóhasználatban és vallási felfogásban is egyértelműen azonosították Rómát Babilónnal.

Az álruhás Királylány

A Jelenések könyvének vörös fenevadon lovagló Nagy Prostituáltja kísértetiesen emlékeztet a görög mitológia Európéjára, akit Zeusz bika képében rabolt el hazájából, a föníciai Türoszból. A történet szerint Európé a város királyának, Agénórnak lánya volt, s szépségével rabul ejtette a házastársi hűségéről nem éppen híres olümposzi főistent. Zeusz rózsaillatot árasztó, szelíd bika képében hátára vette, majd a tengeren át Krétára vitte a királylányt. Nászukból született meg Minósz, a krétai civilizáció ősatyja. Európénak később nyoma veszett a szigeten, sohasem találták meg.

Az Európé név görögül „széles szeműt, széles arcút” jelent, amivel nem sokat tudunk kezdeni. Egy bizánci lexikon azonban a szónak egy másik értelmezését is megadja: „napnyugati föld, naplemente földje”. Az elgörögösödött kifejezés egészen biztosan sémi eredetű, ahol arav annyi mint „lenyugodni, sötétnek lenni”. E szó főnévi alakjából (erev) származó Európa tehát azt jelenti: „a naplemente földje/nyugat”, s minden bizonnyal ugyanúgy föníciai eredetű, mint annyi más földrajzi név a Földközi-tenger mentén (például Afrika, Hispánia, Ibéria). E névmagyarázathoz azt is hozzátehetjük, hogy a föníciaiból „nyugativá” lett titokzatos istennő, Erev/Európé nem a föníciaiak képzeletében született meg. Ők csak közvetítői voltak annak a babilóni eredetű mítosznak, amelyben a királylány az „Éjszaka istennője”, illetve az „Elfátyolozott menyasszony” nevet viselte. Európé kultusza azonban csak a görögöknél alakult ki: központja Kréta szigete volt, ahol főistenségként tisztelték mint Zeusz „elfátyolozott” jegyesét. Az alakja köré fonódó hagyomány később Görögország más vidékein is elterjedt; gyakorta föld alatti, a sötétség erőivel összefüggő istenséget láttak benne.

Európa mítosza, ahogy a görögök, s ahogy a 20. Századi európaiak látták

A türoszi királylány a Krétára érkezése óta eltelt háromezer-ötszáz évben egyfolytában álruhát viselt. Miközben Babilónból örökölt természetét soha nem tagadta meg, más és más közvetítő csatornákat használt szellemi befolyásának és hatalmának kiépítésére. Babilón szellemi királyságának örökségét előbb a krétaiakon és a föníciaiakon, majd a görögökön és a rómaiakon keresztül adta át a Nyugatnak, amely mindmáig az ő nevét viseli. Európa gyökereit tehát nem elég Athénban (a klasszikus görög kultúrában) vagy Rómában (az imperium Romanum örökségében) kutatni: sokkal régebbi – ma már mitikusnak tűnő, de valójában igazi „történelmi” – időkbe kell leásnunk ehhez, pontosan úgy, ahogy ezt maguk a görögök vagy a rómaiak is tették. A mai Európa ugyanúgy nem tagadhatja meg babilóni, föníciai, egyiptomi „hozományát”, amelyet csak áttételesen örökölt Athén és Róma közvetítésével, mint azt – az előbbiekkel ellentétes szellemi gyökerekből sarjadó – örökséget, amelybe a Bibliát, a zsidó diaszpóra és Jézus Krisztus egyházának több évszázados folyamatos jelenlétét is bele kell értenünk. Ez utóbbi azonban – amennyiben valóban a bibliai örökség részese –, kívül áll a babilóni királylány uralmi térségén.

A birodalmak vándorlása keletről nyugat felé