Történelem
Fény Burmában
Az angolszász protestánsok részéről a 19. század hajnalán kezdődtek az első missziós kilépések. Az ilyen szolgálatok felelősségét a kálvini teológiai hagyomány sokáig az apostoli korhoz kapcsolta, de a rettenthetetlen misszionárius pionírok színre lépésével elindult egy folyamat, amely a 20. században a keresztény hitet végül kiemelte a „fehér ember törzsi vallásának” státuszából. Amerikában egy Adoniram Judson nevű tékozló fiúból vált az első tengerentúli misszionárius.
Judson 1788-ban született Massachusetts államban, kongregacionalista lelkész sarjaként. Háromévesen azzal lepte meg apját, hogy mialatt szolgálati úton távol volt az otthonától, megtanult olvasni, és hazatértekor felolvasott neki egy fejezetet a Bibliából. Briliáns képességei később őt magát is elbűvölték; úgy gondolta, intellektuális kapacitását nem válthatja aprópénzre azzal, hogy apja nyomdokaiba lépve ő is a lelkészi pályát választja. Miután tizenkilenc évesen elvégezte a Brown Egyetemet, rendkívüli ambícióval vágott neki az életnek. Egyetemi tanulmányai idején barátai, főképp egy Ernest nevű ateista befolyására teljesen elfordult a bibliai hittől, és szkeptikus deistaként – amint később fogalmazott – „vad és vakmerő” életvitelt folytatott.
Utazásai során egyszer betért egy fogadóba éjszakai szállásra, ahol egyetlen kiadó szoba volt éppen, az is egy végóráit élő súlyos beteg szomszédságában. „Engem nem rettent a halál – nyugtatta meg az okvetetlenkedő fogadóst –, tudja, ateista vagyok. Kiveszem a szobát.” Ám akkor éjjel órákon át kerülte az álom; komor gondolatok terhelték, míg a haldokló nyögését kellett hallgatnia. Vajon mit tudna mondani, amivel segíthetne a szerencsétlen embernek? A szégyennel is küszködött, ha arra gondolt, mit szólnának a barátai a gyengesége láttán – különösen az érvelésben legyőzhetetlen, szarkasztikus Ernest? Hajnaltájt végül elcsendesedtek a hátborzongató hangok, és Adoniram reggel megtudta, hogy Ernest volt az, aki az éjjel karnyújtásnyira tőle kiszenvedett a fal másik oldalán.
Judsonra elementáris hatással volt, hogy pont annak az embernek a haláltusáját kellett végighallgatnia, aki oly meggyőző bizonyossággal tagadta a földöntúli lét valóságát, hogy annak ő sem állhatott ellene. „Meghalt és elveszett!” – ezek a szavak csengtek órákig a fülében. Judson hazament, és könyörgött a szüleinek, hogy segítsenek megtalálni a hitet, ami kiállhatja az élet és halál, idő és örökkévalóság próbáját.
Szellemi agóniája közepette Isten Igéjéhez fordult. Szíve végül megtisztult, eltöltötte Krisztus szeretetének bizonyossága. Az ifjú Adoniram az Andover Szeminárium hallgatója lett, amelyet – apja részvételével – éppen akkor alapítottak Új-Anglia liberális teológiai intézményei, elsősorban a Harvard befolyásának ellensúlyozására. Már néhány hónappal az után, hogy komolyan elkötelezte magát Istennek, tudta: ő lesz az, aki megnyitja majd a tengerentúlon szolgáló amerikai misszionáriusok sorát. A protestáns missziós mozgalom atyjának tartott angol William Carey volt a példaképe, aki negyvenhat éven át, haláláig hirdette az evangéliumot Bengáliában.
Még az út előtt Adoniram megismerkedett egy Ann Hasseltine nevű lánnyal, akinek hozzá hasonló drámai megtérési átélése volt pár évvel korábban, és a tengerentúli missziós munka felé is ugyanolyan elhívástudat élt a szívében. 1812 februárjában léptek frigyre, tizenhárom nappal később pedig már úton is voltak India felé, ahol június közepén partot értek Calcuttában. Adoniram és Ann számára nem csupán prolongált mézesheteket jelentett a hosszú hajóút – bibliatanulmányozással is sok időt töltöttek, különös hangsúllyal a vízkeresztség jelentésére és módjára. Minél többet tanulmányozta a keresztséget, Adoniram annál inkább meggyőződött arról, hogy a kongregacionalista hitgyakorlatban ismert csecsemőkeresztség helytelen. Ann eleinte sokat vitatkozott vele, mondván, hogy ha baptista is lesz, ő aztán ugyan nem – lassanként mégis elfogadta férje nézetét, és miután megérkeztek Indiába, Carey egyik munkatársa, William Ward bemerítette őket Serampore-ban. Otthoni kongregacionalista körökben az eset nem kis felbolyduláshoz vezetett, viszont az amerikai baptistákat úgy felvillanyozta a hír, hogy rögvest missziós társaságot alapítottak.
Megérkezésük hamarosan szemet szúrt az indiai brit kereskedelmi érdekeltségeknek, akikkel az ott működő angol misszionáriusoknak is meggyűlt a bajuk. A fiatal amerikai házaspárt sikerült távozásra kényszeríteni, akik helyről helyre utazva végül az Indiával keletről szomszédos Burmában telepedtek le.
A 20. századi pünkösdi ébredés előtt még nem volt látás a Szent Szellem-keresztség során a missziós munkához való erővételről. A 18- 19. századi pionírok az evangélium hirdetése mellett jórészt bibliafordítással és oktatással, sok esetben elsősorban gyermekek oktatásával igyekeztek ellátni misszionáriusi feladataikat. Judsonék napi tizenkét órát töltöttek nyelvtanulással. Ann a burmai nőkkel való napi kapcsolat során viszonylag hamar elsajáította a beszélt nyelvet, Adoniram viszont kimerítő küzdelmet vívott a bármiféle tagolás és írásjelek nélküli betűfolyamból álló írott nyelv tanulásával. Ugyanakkor a rituális bálványimádással telített buddhista közegben az evangélium hirdetésének útjában is áthatolhatatlannak tűnő szellemi akadályok tornyosultak. A buddhizmusról való áttérést a helyi törvény halálbüntetéssel is szankcionálhatta, és Adoniram nem tudta, miként teheti annyira vonzóvá a keresztény üzenetet, hogy a bennszülöttek ilyen kockázatot is vállaljanak.
Hamarosan csatlakozott hozzájuk egy másik család, George és Phebe Hough gyermekeikkel. George nyomdász volt, aki magával hozta a felszerelését is, így elkezdhették azoknak a Szentírásrészleteknek a nyomtatását, amelyeket Adoniram lassan-lassan lefordított. Vonzáskörüket végül az úgynevezett zayat elve alapján sikerült kibővíteni. A zayatok olyan pihenőhelyek voltak, ahol bárki megállhatott, lazíthatott egy kicsit, megbeszélhette másokkal a nap eseményeit, vagy buddhista tanítókat hallgathatott. Sok ilyen közösségi pont volt ismeretes Rangoonban is, és 1819-ben, öt évvel az érkezésük után Judsonék is zayatot nyitottak. A dolog működött. Akik soha nem tették volna a lábukat a missziós házba, a zayatnál megálltak, és Judsonék szolgálata új fázisba lépett. Az emberek kezdtek megtérni, és utána a munkában is aktívan részt vettek.
Az ország gyilkos klímája azonban sok gondot okozott. Mind Adoniram, mind Ann gyakran szenvedtek trópusi lázban, és 1820-ban vissza kellett térniük Indiába, mert Ann gyógyszeres kezelésre szorult. Két évvel később pedig hosszabb betegszabadságra utazott az Államokba.
Ann távollétében Adoniram beletemetkezett a fordítási munkába. Alig egy év alatt elkészült az Újszövetséggel, azonban az események ekkor drámai fordulatot vettek. Velük dolgozott egy Jonathan Price nevű orvosmisszionárius is, aki komoly hírnévre tett szert, főleg a szembetegségek kezelése terén. Amikor a császár magához rendelte Ava városába, Adoniram, aki már folyékonyan beszélte a burmai nyelvet, úgy érezte, kötelessége elkísérni őt a többhetes folyami utazáson északra. Egy ideig jó dolguk volt a császári udvarban, azonban 1824 elején a politikai helyzet rosszra fordult. Háború tört ki Burma és Anglia között, és minden külföldi egyént kémkedéssel gyanúsítottak. Judsont és Price doktort letartóztatták, és halálos ítélettel börtönbe zárták.
A mocskos, parazitáktól hemzsegő börtönben keserves volt az élet. Éjszakánként a mennyezetről lógó bambuszrudakhoz erősítették a láncaikat, úgyhogy csak a fejük és a válluk érintette a földet. Reggelre teljesen elzsibbadtak, de vasba verve a nappalok sem nyújtottak enyhülést. Mindennap kivégzések folytak, és senki nem tudta, ki kerül sorra legközelebb. Ann, aki már visszatért az Egyesült Államokból, és rövid időre találkozhattak még Avában, nehezen viselte férje szenvedéseit. Naponta felkereste a hivatalnokokat, újra és újra elmagyarázva nekik, hogy Adoniram amerikai, nincs kapcsolata a brit kormánnyal. Néha könyörgéssel vagy kenőpénzzel elérte, hogy rövid látogatást tehessen a férjénél. A rabság nyolcadik hónapjában háromhetes kislányukat, Mariát is sikerült megmutatnia Adoniramnak.
Amint a brit csapatok Ava felé közeledtek, 1825 májusában a foglyokat váratlanul kihozták a börtönből, és távolabb terelték őket északra. Több fogoly az egyéves teljes mozgáshiányt követő erőltetett menet során halt meg útközben.
Egy hídon átkelve Judsont kísértette a gondolat, hogy a mélybe ugorva önmaga vessen véget a szenvedéseinek. Ann is utánuk ment, folytatva a közbenjárást a hatóságoknál. Végül 1825 novemberében, közel másfél éves elzárás után szabadon engedték, feltéve, hogy az angolokkal folytatott béketárgyalásokban tolmácsként segít. Mint Ann írta, nem akadt náluk boldogabb ember a földkerekségen, amikor szabadon találkozhattak. Rövid időre visszatértek Rangoonba, majd Ann a kislánnyal Amherst városában maradt, Adoniram pedig visszament segíteni a tárgyalásokban.
A hetek hónapokba nyúltak, és mielőtt lehetősége lett volna visszatérni a családhoz, egy nap gyászkeretes borítékot adtak át neki — felesége szervezete feladta a harcot a trópusi lázzal szemben. Néhány hónappal később a kis Maria is követte Annt. Judson munkába fojtotta a bánatát, egy éven át iszonyatos tempót diktált magának a fordítási munkában és az igehirdetésben. Ám már nem tudta szívből végezni a foglalatosságait. Képtelen volt megbocsátani magának, hogy nem állt ott a felesége és a gyermeke mellett a legnagyobb szükség idején. Elhatalmasodott rajta a depresszió, mindinkább megszakította kapcsolatát a külvilággal. Végül Ann halála után két évvel elvonult a dzsungelbe, kunyhót eszkábált, és ott élt remeteként, majd megásta a sírját, és abban várta a halált. Aggódó munkatársai és bennszülött hívei meglátogatták, ételt hoztak neki, és imádkoztak érte. Lassan- lassan kezdett felépülni a bénító depresszióból, és igazából ezután jutott áttörésre a szolgálata.
Sikeres utazószolgálatot folytatott, de a héberből végzett bibliafordítás munkájához is visszatért. Sok-sok átdolgozás után 1840-ben készült el a burmai Biblia nyomdakész változata. Időközben elvette a harmincéves Sarah Boardmant, aki maga is a missziós munka közben özvegyült meg. Házasságuk tizenkét éve alatt Sarah nyolc gyermeket hozott világra, azonban 1845-ben — úton hazafelé az Egyesült Államokba — Sarah Judson is elköltözött a földi hadszíntérről.
Harminchárom év telt el azóta, hogy Adoniram Judson utoljára látta a szülőföldjét. Neve azóta fogalommá vált Ame - rikában, a nemzet ünnepeltjeként fogadták. Mindenki látni és hallani akarta azt az embert, akinek a missziós munkájáról legendák keringtek. Bár inkább menekült volna a nyilvánosság elől, mégis beleegyezett, hogy körutat tegyen az országban. Utazása közben bemutatták egy fiatal írónőnek, Emily Chubbuck nak, és Adoniram felvetette számára, hogy írja meg Sarah életrajzát. Baráti kapcsolatba kerültek, majd 1846 januárjában, alig egy hónappal az első találkozásuk után Adoniram Judson megkérte Emily kezét. A döntés eléggé megosztotta a közvéleményt, sokan megütköztek azon, hogy Amerika szeretve tisztelt protestáns szentje egy írónőt vesz feleségül, aki a lánya lehetne. A kritikák azonban nem tántorították el őket, 1846 júniusában megtörtént az esküvő.
A következő hónapban már úton voltak Burma felé. Emily jól viselte az utat, készen állva arra, hogy legjobb képességei szerint Sarah örökébe lépjen: anya legyen a gyermekei számára, lelkesen belevesse magát a nyelvtanulásba és a szolgálatba, és írói tehetségét is kamatoztassa. Utóbbinak köszönhetően igen életszerű és kijózanító képet kaphatunk a misszionáriusi élet realitásairól. Mint megtudjuk, a több ezernyi denevér jelenlétével nehezen békült meg, de a legtöbb más apró teremtménnyel egészen jól kijött. Mint írja: „Temérdek svábbogárhoz, rovarhoz, gyíkhoz, hangyához, moszkitóhoz és ágyi poloskához van szerencsénk. Utóbbitól hemzseg a faszerkezet, és a hangyák nagy tömegben masíroznak keresztül a házon… Mióta ezeket írom, vagy húsz hangya sétált át a papíromon. A svábbogarak közül most csak egy példány tisztelt meg a látogatásával, de mellőzöttségemért bőségesen kárpótol más névtelen kalandorok, ujjnyi méretű fekete bogarak társasága.”
Adoniram és Emily három évig szolgáltak együtt Burmában. Nagy öröm volt egy leánycsecsemő érkezése, de idejük legnagyobb részére a betegeskedések miatti szenvedés nyomta rá a bélyegét. 1850 tavaszán, amikor Emily a második gyermeküket várta, Adoniram súlyos betegen egy tengeri útra indult. Alig egy hét múlva meghalt, a tengerbe temették. Tíz nappal később Emily elvetélt, de a férje haláláról csak augusztusban értesült. A következő januárban kislányával és Adoniram két fiával hazautazott Bostonba. Egészsége addigra annyira megrendült, hogy három évvel később, 36 évesen ő is elköltözött az élők sorából.
Más úttörő misszionáriusokkal ellentétben Adoniram Judson olyan örökséget hagyott hátra, ami folytatódott a következő nemzedékekben — mindmáig találhatók olyan szolgálatok Mianmarban, melyek az ő munkájára vezethetők vissza. A burmai keresztények pedig a mai napig az ő bibliafordítását használják.
