Történelem
Jézus öccsei és Péter
Előszó a zsidókeresztény levelekhez
Az Újszövetség 27 könyve közül 21 levél formában íródott, amelyek kétharmada Pál apostol keze által íródott, aki ezekkel a levelekkel a többségében nem-zsidók közül megtért keresztényekből álló gyülekezeteket szólította meg, a Héberekhez írt levelet kivéve. A többi hét levél azonban részben címzéséből adódóan, részben szerzőjének életrajzi adataiból kikövetkeztethetően egyértelműen a Jézusban mint Messiásban hitre jutott zsidókhoz szól. Ezért nevezhetjük Jakab levelét, Péter mindkét levelét és Júdás levelét – János leveleivel együtt – zsidókeresztény leveleknek.
Ez a legvilágosabban éppen Jakab levelének címzéséből derül ki, aki „üdvözletét küldi a szétszóratásban élő tizenkét törzsnek” (1,1), vagyis Izrael tizenkét törzsének diaszpórában élő tagjaihoz szól az Úr Jézusnak, a Messiásnak szolgájaként. (Eszerint ekkoriban még ismert lehetett az azóta eltűnt tíz izraeli törzs szétszóratásban élt életének színhelye, sőt keresztények is voltak közöttük, mi több: kapcsolatban álltak az apostolokkal.)
Ennek tisztázása különösen annak fényében lényeges, hogy ezeket a leveleket jórészt a 4. századtól a címükben a „katholikosz”, vagyis „általános, egyetemes”, azaz „mindenkihez szóló” jelzővel kezdték ellátni, mintegy megkülönböztetve Pálnak a konkrét, néven nevezett gyülekezetekhez szóló leveleitől. Ezzel a címkével később a magyar protestáns bibliafordítói hagyomány sem szakított, csupán a „katholikosz” helyett a számukra elfogadhatóbb „közönséges” jelzőre cserélte azt, amely így szerepel ma is a Károli-fordítású Bibliában: Jakab apostolnak közönséges levele. Ez az átnevezési gyakorlat azonban sajnálatos lenyomata annak a teológiai-egyháztörténeti folyamatnak, amely a konkrét címzettek körét elhomályosítva kimondva-kimondatlanul elvitatta a Jézusban hívő zsidóktól, hogy saját jogon egy-egy apostoli vagy pásztori levél címzettjeiként tekintsen rájuk a későbbi generáció. Ez pedig azt eredményezte, hogy ezen levelek pontosabb megértése is csorbát szenvedett, hiszen a címzettek köre a későbbi olvasók számára egyfajta „vakfoltba” került, ami a konkrét történeti összefüggések megértésénél is zavart okozott, mintha ezek a zsidókeresztény közösségek nem is léteztek volna soha, hiszen úgymond, ezek a levelek „mindenkihez” szólnak, úgy általában. Másrészt pedig a szerzők zsidó identitását is ennek az úgynevezett helyettesítési teológiának a „jótékony” homálya fedte el, holott személyükről értékes és sokatmondó, noha mozaikszerűen elszórt részleteket nyújt az Újszövetség, valamint a korai keresztény és zsidó tradíció.
Jakab, az Igaz
Jakab – a görög eredetiben természetesen mindenhol: Jákób – levelének szerzője nem azonos azzal a Jakabbal, aki testvérével Jánossal együtt a Tizenkettő egyike volt, ez utóbbi ugyanis még a jeruzsálemi gyülekezet elleni első üldözés során szenvedett mártírhalált (Csel 12:1). A korai keresztény hagyomány egybehangzó a tekintetben, hogy e levél szerzője az a Jakab, akit az Újszövetség több helyen is Jézus fivéreként nevez meg, további három öccsével, valamint nővéreivel együtt. Például a názáreti zsinagógában Jézust éppen foglalkozásának, rokoni kapcsolatainak ismeretére hivatkozva utasítják el azok, akik között felnövekedett, így szólván: „Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nemde a húgai is itt élnek közöttünk? És megbotránkoztak rajta. Jézus pedig ezt mondta nekik: ’Sehol sem olyan megvetett a próféta, mint éppen saját hazájában, a rokonai körében és a tulajdon házában!’” (Mk 6:3) Ezt Jézusnak nyilván három és fél éves szolgálata során nemcsak a názáreti zsinagógában volt módja megtapasztalni, hanem saját otthonában, testvérei között, akikről János evangéliuma azt jegyzi meg egy helyen, hogy „...a testvérei sem hittek benne”, ezért Jézus szolgálatához többször viszonyultak cinikusan, értetlenül és elutasítóan (Jn 7:3-10). Egy alkalommal, miközben Jézus éppen tanított, anyjával együtt a testvérei kintről beüzentek neki, hogy beszélni szeretnének vele, Jézus pedig így válaszolt: ’Ki az én anyám és kik az én testvéreim?’ Majd tanítványaira mutatott: ’Íme az én anyám és az én testvéreim. Mert aki megteszi mennyekben élő Atyám akaratát, az az én öcsém, húgom és anyám.’” (Mt 12:48-50) Jakab tehát testvérével a levélszerző Júdással együtt abban a különleges helyzetben volt, hogy egy családban nevelkedhetett Jézussal, ugyanazt a nevelést kapták, ugyanabba a zsinagógába jártak, ugyanazt az ételt ették. Ám, amikor bátyjuk a mennyei Atyától származó küldetésnek szentelte az életét, ennek valódi jelentőségét és igazi tartalmát csak a feltámadása után fogták fel. Jézus a kereszten még legkedvesebb tanítványára, Jánosra bízza az anyjáról való gondoskodást, nem pedig féltestvéreire, noha Mária nekik is az édesanyjuk volt (Jn 19:26-27). Azonban Pál már arról tesz említést, hogy a feltámadott Messiás nemcsak Péternek és a többi apostolnak, hanem külön Jakabnak is megjelent (1Kor 15:7). Jakab hívő pályafutása tehát ekkortól kezdődik, amikor Jézusról, mint Úrról és Messiásról személyes bizonyságot nyer, talán ahhoz hasonlóan, ahogyan József megismertette magát testvéreivel Egyiptomban, akiknek akkor minden kételye és féltékenysége is szertefoszlott.
Jakab ezután már aktívan részt vesz százhúsz tanítvánnyal a pünkösdi eseményekben (Csel 1:14), majd Péter bebörtönzése és kiszabadulása után úgy tűnik, Jakab lesz a jeruzsálemi anyagyülekezet első számú vezetője (Csel 12:17). Pál is első helyen említi a Galata levélben a gyülekezet oszlopai között: „...az oszlopoknak számító Jakab, Kéfász és János bajtársi jobbjukat nyújtották nekem és Barnabásnak: miénk a nemzetek, övék a körülmetélkedettek”. Vagyis Jakab, Péter és János tekinthetők a zsidók főapostolainak, akik teljes egységben működtek együtt Pállal és Barnabással, akik a nemzetek között terjesztették az evangélium jó hírét. Ezt azért is fontos itt leszögezni, mert a jeruzsálemi apostoli gyűlésen Péter, Pál és Barnabás bizonyságai után éppen Jakab volt az, akinek a prófétai írásokkal megerősített tekintélyi szava döntötte el, hogy a nemzetek közül megtérőknek nem kell magukra venni a Törvény egész igáját, hanem tartózkodniuk kell a bálványok okozta tisztátalanságtól, a paráznaságtól, a fúlva holt állattól és a vértől a Noéval kötött szövetséggel összhangban. (Csel 15:5-29) Pál munkatársaival együtt a nemzetek között végzett szolgálatát ennek az elfogadott döntésnek a fényében végezte, ezt képviselte, amikor leveleiben, különösen a Galatákhoz írt levelében ezzel összhangban a pogány hátterű galatákat inti a körülmetélkedéstől és a holt vallásos cselekedetektől, és e helyett a hit általi megigazulást helyezi előtérbe. Pál szolgálatát és üzenetét azonban sokan félreértették és úgy állították be, mintha ő a zsidó hátterű keresztényeket is a Törvény nélküli életre szabadította volna fel a hitre való hivatkozással. Azonban félreérthető mondatait ez esetben is célközönség, a pogány hátterű keresztényeknek szóló üzenet és felhatalmazás felől lehet helyesen megérteni. Pál mondhatni kínosan ügyelt arra, hogy szolgálata a jeruzsálemi gyülekezetben vagy akár a diaszpóra zsidósága között ne okozzon botrányt, és elfogadható legyen. Amikor adományokkal Jeruzsálembe érkezett, Jakabot és a véneket tájékoztatta először a pogánymisszió sikereiről. Jakab pedig beszámolt neki a zsidóság körében zajló ébredésről: „Látod, testvérünk, milyen rengetegen vannak a zsidók között, akik hívőkké lettek, és valamennyien a Törvény rajongói! ?k azt hallották rólad, hogy te a diaszpórában élő összes zsidót a Mózestől való elszakadásra tanítod, és azt mondod, hogy ne metéljék körül fiaikat, és ne tartsák meg a szokásokat.” (Csel 21:20-21) Jakab tehát a Messiásban hívő zsidó megtérteket egyszersmind a Törvény rajongóinak nevezte, és egyáltalán nem elítélő hangsúllyal. Annál is inkább, mivel őróla is úgy emlékeznek meg a korai források, mint Jakab, az Igaz, aki a korabeli nem keresztény zsidóság körében is nagy tekintélynek örvendett. Rendszeresen feljárt a Templomba, hogy térden állva könyörögjön a népért, ezért az egyik beszámoló szerint úgy megkeményedtek a térdei, mint egy tevéé. Ezért is érthető, hogy 61/62-ben az újonnan kinevezett főpap, Anan önkényes döntése folytán történt brutális megölése akkora megdöbbenést és ellenállást váltott ki Jeruzsálem zsidó lakosságából – nemcsak a Jézusban hívőkből! –, hogy tiltakozásuk nyomán a helytartónak három hónap után új főpapot kellett kineveznie. Sőt még Jeruzsálem későbbi ostromát és pusztulását is ennek az vérontásnak a számlájára írták (Josephus Flavius: A zsidók története XX, 9).
A szabadság Törvényének szószólója
Jakab számára tehát a Jézusba, mint Messiásba vetett hite nem zárta ki, sőt egyenesen feltételezte a Törvény lelkes, buzgó megtartását. Levelét olvasva az a benyomásunk, mintha Jézusnak a Hegyi Beszédben elhangzott üzenetei elevenednének meg, aki „nem érvényteleníteni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni”. Jakab is úgy állítja a hívők elő a Törvényt, mint amely „beteljesedett Törvény”, „királyi Törvény”, a „szabadság törvénye”, amelynek cselekvése boldoggá teszi a cselekvőjét. A hit cselekedeteit hirdeti és nem a holt, vallásos, érdemszerző cselekedeteket. Ábrahám példáját hozza fel, mint akinek feltámadásba vetett hite a cselekedetében nyilvánult meg és lett teljessé, nem pedig pusztán a hitvallásba vetett hitben. (2:21-24) Luther emiatt látott kibékíthetetlen ellentétet a Galata és a Róma levél üzenete valamint Jakab levelének üzenete között, és ez utóbbit „szalma levélnek” nevezte, amelyet csak Bibliája függelékébe volt hajlandó felvenni, holott előtte több mint egy évezreden át nem vitatta senki a szentírási tekintélyét. A nagy reformátor azonban sajnálatos módon szem elől tévesztette, hogy Pál „a Törvény cselekedeteiről” állítja, hogy azok által nem lehet igazzá válni, míg Jakab viszont „a hit cselekedeteiről” mondja, hogy nélkülözhetetlenek a megigazuláshoz. A hit cselekedetei azonban nem a Törvény cselekedetei – Jakab példái, Ráháb és Ábrahám tettei, éppenséggel törvényellenesek lettek volna, ha nem hitből lettek volna –, így a két szerző között semmiféle valódi ellentmondás nem áll fenn. Jakab levele valójában a Messiásba vetett hitet és az újjászületést a gyakorlati életben igazoló, a gyümölcsöket is felmutató, valódi, tényleges hitet, a kősziklára építkező bölcs ember hitét és ennek folyományaként megjelenő cselekedeteit helyezte üzenete középpontjába. Úgy is mondhatnánk, a levél azt tükrözi, hogyan olvassa és értelmezi a maga számára egy Jézusban, mint Messiásban hívő, zsinagógába járó zsidó, aki egyben Jézus fivére, a Hegyi Beszédet.
Források
„Az egyházat az apostolokkal együtt Jakab, az Úr testvére vette át, akit mindenki ’Igaz’-nak nevezett, az Úr idejétől fogva mostanáig. ... Anyja méhétől szent volt, bort és részegítő italt nem ivott, húst nem evett, borotva nem érintette a fejét... Egyedül neki engedték meg, hogy belépjen a szentélybe, ugyanis nem gyapjúból, hanem lenvászonból készült ruhát viselt. Egyedül ment be a Templomba, és mindig térdre borulva és a nép számára bocsánatért esedezve találták, ezért aztán olyan kemény volt a térdén a bőr, mint a tevéé az örökös térdreborulásoktól, melyekkel Istent imádta és bocsánatért esedezett a nép számára.” - Hégészipposz Visszaemlékezéseit idézi Euszebiosz Egyháztörténete II. 23. (Baán István fordítása)
„[Simon Pétert] Neró keresztre feszíttette, s így elnyerte a vértanúság koszorúját, megfeszítése fejjel lefelé történt, magasba függesztett lábakkal, mivel magát méltatlannak tartotta arra, hogy a keresztre szegezést olyanképpen hajtsák végre rajta, ahogyan azt az ő Urán tették. Két levelet hagyott hátra, amelyeket „katolikusoknak” szokás nevezni; de közülük a másodikat stílusa miatt sokan nem ismerik el az övének, mivel ez nincs összhangban az előzőével...” - Hieronymus presbiter: A kíváló férfiakról, Simon Péter. (Ladocsi Gáspár fordítása)
„Júdás levele ... elfogadott az egész egyházban” - Muratori töredék (170. k.)
„Júdás, az Úr testvére írt egy néhány soros levelet, amely azonban tele van a mennyei kegyelem erőteljes szavaival.” - Órigenész: Máté kommentár
„Júdás tiszteletből nem nevezi magát Jézus testvérének, hanem szolgájának, és Jakab testvérének” - Alexandriai Kelemen: Adumbr. 1007.
Péter, a zsidók főapostola
Simon bar Jónát, a galieai halászt testvére András vezette el Jézushoz, és két másik bethszaidai halásszal, Zavdaj fiaival, Jakabbal és Jánossal együtt ők lettek a Messiás legszorosabb tanítványai, akiket az Úr szinte mindenhová magával vitt. Simon, akit Jézus arámul Kéfának, görögül Petrosznak, vagyis kődarabnak nevezett, gyakran kitűnt a Tizenkettő közül heves természetével, amikor szinte gondolkodás nélkül szólalt meg vagy reagált valamire. Életének meghatározó eseményei közé tartozott egy ilyen mondat, amikor Jézus kérdésére, miszerint „Ti minek mondotok engem, ki vagyok?”, Simon Péter ezt felelte: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia!” Jézus erre így válaszolt neki: „Boldog vagy Simon Jóna fia, hogy nem test és vér nyilatkoztatta ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám! És én ezt mondom neked: te Péter vagy, én pedig ezen a sziklaszirten fogom felépíteni egyházamat és a pokol kapui sem fogják azt legyőzni!” (Mt 16:15-18). Miután Jézus kihallgatása alatt háromszor tagadja meg a Mestert, Jézus a feltámadása után háromszor kérdezi meg, „Simon Jóna fia, szeretsz engem?”, majd háromszor erősíti meg: „Legeltesd a juhaimat”. Mindez a galileai tó partján történik, ahol Péter arról is prófétai előrejelzést kap Jézustól, hogy milyen módon fogja életét adni Mesteréért. (Jn 21:15-19).
Péter az, aki pünkösdkor a százhúsz tanítvány szószólójaként bátran bizonyságot tesz Jézus feltámadásáról, és szolgálata gyümölcseként megalakul a jeruzsálemi gyülekezet. Ezután az eseményeknek jó ideig a középponti szereplője, gyógyításait, igehirdetéseit az Apostolok cselekedetei könyve első fejezetei rögzítik. ? az, aki először viszi el a Messiásról szóló örömhírt a nem-zsidókhoz, a Caesareában lakó római századoshoz, Corneliushoz, ahol meg is alakul az első pogánykeresztény közösség. A jeruzsálemi tanácskozás után nem követi további szolgálatának helyszíneit az Apostolok cselekedetei.
A korai keresztény hagyomány szerint Neró császár idején kitört keresztényüldözés során Rómában fejjel lefelé feszítik keresztre, Mestere előrejelzése szerint, Kr. u. 64. körül.
Újjászületés és élő remény
Péter első levelének címzettjei a mai Törökország területén található pontoszi, galatiai, kappadokiai, kis-ázsiai és bithüniai szétszóratásban élő zsidókeresztény közösségek, akiket az üldöztetések közepette a szenvedéseket elviselni képes, valódi alappal rendelkező, élő reménységre buzdított. A levél kulcsszava: a szenvedés. Emlékeztette őket az újjászületés, a megváltás és az ezekbe vetett szilárd hit felbecsülhetetlen értékére. Levelében többször használja a hívőknek, mint élő köveknek a sarokkőhöz, a Messiáshoz való illeszkedését, amely párhuzamba állítható Jézusnak az egyház felépítéséről adott képével, ahol a Róla való kijelentést nevezte sziklaszirtnek, a kijelentésben hívő, arra ráépítkező személyt, ott konkrétan Pétert, szikladarabnak. Jakabhoz hasonlóan nemcsak a próbatételekben és a szenvedésekben való kitartást, hanem azt a belülről fakadó szabadságot is példaként állítja a hívők elé, amely nem a romlottság leple, hanem amely jó tettekkel képes a vádaskodókat elnémítani. Mint megbízott felvigyázó tekintéllyel ad útmutatást a pásztori szolgálat helyes motívumaira nézve (5:1-4).
A levél üdvözlése alapján Babilonból, az ottani gyülekezetből íródott. Ennek szó szerinti értelmezése a valószínűbb, miszerint a mezopotámiai Babilonban nagy létszámú zsidó közösség körében tevékenykedett Péter. Számos teológus értelmezi Babilont ehelyütt Róma titkos neveként, azonban ennek ellentmond az, hogy az Újszövetségben csak a később keletkezett Jelenések könyve használja Babilont Róma szimbolikus neveként.
Főapostoli végrendelet
Péter második levele olyan profetikus figyelmeztetéseket fogalmaz meg, amelyek hasonlóak Pálnak a Timotheoszhoz írt második levelében foglaltakkal. Péter itt név szerint is utal Pálra, mint „szeretett testvérünk”-re és leveleire a Szentírás részeként. Ezekben, mint írja, egynémely nehezen érthető részt a tanulatlan és ingatag emberek kiforgatnak, és egyfajta törvénytelen felfogást képviselő tévelygést propagálnak, mintha Pál levelei felszabadítanák a zsidókeresztény hívőket Mózes törvényének elhagyására. Ezzel szemben Péter Pálhoz hasonlóan a mítoszokkal szemben a szem-és fültanúk által lejegyzett, a prófétai szellem által inspirált Írásokat ajánlja orvosságul. Péter jelzi, hogy hamarosan elköltözik a földi létből, ahogyan erre Jézus is utalt neki. Éppen ezért a végrendelkező felelősségével prófétai súllyal szól. Egyrészt a lázadásnak és az azt követő büntetésnek a Tórából vett példáit sorakoztatja fel, másrészt Jézusnak a végidőkre vonatkozó próféciáit aktualizálja.
A levél vélhetően 62-64. körül íródott, Péter vértanúsága előtt. Eredetiségét sokan vitatták már az ókeresztény kortól fogva, azonban végül felülkerekedett a kanonikus hitelessége felőli meggyőződés, így része maradt a keresztény Bibliának.
Júdás levele – Harc a hitért
A levelet Júdás, Jakab testvére, tehát Jézus egy másik féltestvére írja, aki maga is hitetlenül viszonyult elsőszülött bátyja messiási voltához annak haláláig és feltámadásáig, utána azonban hitre jutott. Levele szintén olyan zsidókeresztény közösségnek szól, amely még emlékezhetett Péter második levelében foglalt figyelmeztetésekre, miszerint olyan cinikus emberek támadnak a keresztény közösségekben, akik figyelmen kívül hagyva Jézus és az apostolok prófétai előrejelzéseit, törvényszegő módon fognak élni. Ennek a romlási folyamatnak Júdás már jelen idejű tanúja, és levele is ennek orvoslására íródott, valószínűleg Péter elköltözése után valamikor a 70-80-as években. A levél első fele ennek a szakadár, pszichikai kereszténységnek a látlelete, amelynek dignosztizálásához Mózes öt könyvének példáit használja fel, amelyek egyrészt felvonultatják Isten történelmi ítéleteinek intő példáit, másrészt pedig bemutatják minden idők eretnekeinek szellemi archetípusait, egyfajta genealógiáját adva a hittől való elszakadás, az aposztázia folyamatának. Ily módon Káin őstípusa a testvérgyűlöletnek, amelynek megjelenéséről János levelében is képet kapunk; Bálám azokat példázza, akik a tisztességtelen anyagi haszon reményében kompromisszumokra készek a hit és alapvető igazságok terén; Kóré pedig azok ősatyja, akik az Isten által felállított tekintélyi renddel szállnak szembe. A szerző továbbá hivatkozik a címzettek körében bizonyára ismert ószövetségi apokrifekre, Énók könyvéből szó szerint és szabadon is idéz, valamint utal a Mózes mennybemenetele című, azóta elveszett irat tartalmára is. Ezen utalások miatt is felmerültek kételyek a korai egyházban a levél autentikussága kapcsán, ám Júdás a legendák és mítoszok helyett tudatosan megmarad Jézus, a Messiás apostolainak beszédei mellett.
