Történelem
Leleplezés
Előszó János apostol leveleihez és a Jelenések könyvéhez
János levelei és a Jelenések könyve az Újszövetség és egyben az egész Biblia időben utoljára keletkezett iratai. A Tizenkettő utolsó még élő tagja, Jézus legjobb barátja, az apostolok között Péter és Pál után a legnagyobb tekintéllyel bíró János öregemberként, az 1. század kilencvenes éveiben jegyezte le őket. Már majdnem negyven éve, hogy Péter és Pál megírták utolsó leveleiket, majd vértanúhalált haltak Rómában. A zsidóság közel harminc éve elvesztette szent városát, Templomát és hazáját. A vén János ekkoriban a mai Törökország nyugati partvidékén vándorol.
János apostol életrajzával foglalkoztunk már részletesen az Evangéliumához írt előszavunkban (Új Exodus, XII. évfolyam, 10–12. szám, 66–74. oldal). Az egyszerű galileai halászfiút, Jochánán ben Závdájt testvérével, Jákóbbal együtt hívja el Jézus tanítványául a csónak, a hálók és apjuk mellől valamikor i. sz. 29-30 körül. Igaz, egyes utalások szerint János már ismerhette néhány hónapja, amikor is idősebb névrokona, a „Keresztelő” János környezetében találkoztak. Ebből arra is következtethetünk, hogy a fiatal halásztól nem volt idegen a spirituális dolgok iránti érdeklődés, és – mint ez írásainak stílusából és szóhasználatából is kitűnik – közel állt János tanítványaihoz és a misztikus esszénus közösségekhez. Hagyományosan az ő szövegeit tekintik a „legszellemiebbeknek” az apostolok írásai közül.
Az evangéliumokból ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy viszonylag szoros ismeretségben állt a főpap (Annás, Kajafás) családjával, olyannyira, hogy Pétert is be tudta juttatni Jézusnak – egyébként törvénytelenül – a főpap magánrezidenciáján tartott kihallgatására. Hogy ez rokoni kapcsolat volt-e – azaz maga is papi származású lehetett-e – vagy csak ismeretség, nem tudhatjuk, de az bizonyos, hogy János járatos volt a templomi istentisztelet részleteiben is.
A tizenkét apostol között kiemelkedő szerepet töltött be: az első három közé tartozott Péter és Jakab, saját testvére mellett. Egyes eseményeket – köztük Jáír lányának feltámasztását és Jézus átváltozását a megdicsőülés hegyén – csak ők hárman láthattak. Őket „tekintették oszlopoknak az apostolok között” – írja róluk Pál, akinek apostolságát szintén ők hárman hitelesítették kézfogásukkal. Heves szellemük és természetük miatt a testvérpár Jézustól a „Mennydörgés fiai” (B’né-Reges) nevet kapja.
„Én, János, aki testvéretek is vagyok, és részestárs Jézus, a Messiás szorongattatásában, uralmában és kitartásában, a Pathmosz nevű szigeten voltam Isten szava és a Jézusról, a Messiásról szóló tanúságtétel miatt. Az Úr napján a Szellem jelenlétébe kerültem, és hátam mögül kürtöléshez hasonló, erős hangot hallottam, amely így szólt: – Én vagyok az Alfa és az Ómega, a Kezdet és a Cél! – majd így folytatta: – Írd le, amiket látsz, egy könyvbe, és küldd el a hét kis-ázsiai gyülekezetnek: Efeszoszba, Szmürnába, Pergamonba, Thüateirába, Szardeiszba, Filadelfeiába és Laodikeiába!”
Ezen felül János önmagát úgy jellemzi Evangéliumában: „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Ez a héber ohév szó szerinti fordítása, ami a legjobb barátot jelenti (a mai ivritben is), ezért valójában így is kellene fordítanunk: „a tanítvány, aki Jézus legjobb barátja volt” (hiszen Jézus természetesen másokat is szeretett, köztük bennünket is). A korabeli zsidó kultúrában ez nem egyszerűen csak egy bensőséges viszony volt a szó informális értelmében, hanem jogi fogalom is: a rabbinikus törvényértelmezés ugyanis a legközelebbi vérrokonok (apa, anya, testvér, gyermek stb.) mellett a legjobb barátot is felmentette a tanúskodási kötelezettség alól, vagyis senki sem tehetett tanúságot a legjobb barátja ellen (ha tett volna is, akkor sem fogadták el!), abban az esetben sem, ha esetleg szemtanúja volt az illető bűnének, vagy tudott arról. Ez azért volt fontos, mert a legjobb barátok a Példabeszédek könyve szerint minden titkukat megbeszélték egymással, és ezek kiadását Salamon a rágalmazás bűnének kategóriájába sorolta. Az ohév másik fontos funkciója volt, hogy barátja esküvőjén ő volt a násznagy, mivel – ugyanezen feltétlen bizalom révén – gyakran már a szerelmespár összehozásában is segítette barátját. Legjobb barátja csak egy lehetett egy embernek. Így Jánost tekinthetjük az egyetlen olyan embernek, akivel Jézus minden személyes titkát feltétel nélkül megosztotta, akiben maximálisan megbízott, és aki Jézus (majdani) menyegzőjén népével a násznagy szerepét fogja betölteni – nem véletlen, hogy e mennyei menyegzőre a Jánosnak kinyilatkoztatott Jelenések könyvében kapunk konkrét meghívást; és az sem, hogy János evangéliumából tudjuk meg: Jézus a barátaivá fogadott minket, akiknek mindent tudtul adott, amit az Atyától hallott.
Tükröződik ez a bensőséges viszony az utolsó vacsora leírásában is, ahol János fekszik Jézus jobbja felől (a zsidó ünnepi étkezéseken az ülésrendnek óriási jelentősége van). A szokás értelmében ugyanis a fekve étkezők a bal könyökükre támaszkodtak, és jobb kézzel ettek, ezért mindenki könnyebben tudott kommunikálni a tőle jobbra fekvővel. Így válik érthetővé, hogy amikor Jézus jelzi, valaki el fogja árulni, Péter odaint Jánosnak, aki Jézus „mellkasa felől” feküdt, hogy kérdezze meg, ki lesz az. Mivel a legjobb barátnak a zsidó felfogás értelmében minden titkot elmond az ember, János Jézus mellkasára hajtva a fejét, maguk közt kérdezte meg Mesterét, ki lesz az áruló, Jézus pedig megsúgta neki: „Az, akinek a bemártott falatot adom” – majd a bemártott falatot átnyújtotta Júdásnak (ami egyébként szintén szokás volt a Közel-Keleten mint a tisztelet és jóindulat kifejezése).
„Mit mondjunk arról, aki Jézus keblén pihent, aki egy evangéliumot hagyott hátra, és bevallotta, hogy annyi könyvet alkothatna, hogy a világ sem tudná befogadni, és aki a Jelenések könyvét is megírta, ahol azt a parancsot kapta, hogy hallgasson, és ne írja le a hét mennydörgés hangját? Egy néhány sorból álló levelet is hátrahagyott, és talán egy másodikat és egy harmadikat is, mivel nem mindenki mondja hitelesnek őket; különben mindkettő együttvéve nincs száz sor.”
Órigenészt (185–254) idézi Euszebiosz Egyháztörténete VI, 25.
A hagyomány szerint János az egyetlen a Tizenkettő közül, aki nem vértanúként halt meg, hanem természetes halállal, magas korban (bár egy elbeszélés szerint egyszer megpróbálták megfőzni olajban, de az nem ártott neki). Jézus feltámadása után prófétált is neki, mondván, „megmarad, amíg eljövök” – amit sok keresztény később úgy értelmezett, hogy János egyáltalán nem hal meg, de maga János ezt helytelen értelmezésnek tekintette. Viszont valóban nem halt meg addig, amíg hozzá személyesen el nem jött a megdicsőült Messiás, és egy időutazásban meg nem mutatta neki második eljövetelét. Ez a Jelenések (apokalüpszisz, azaz ’kinyilatkoztatás’, ’leleplezés’) könyve, amelyben a legjobb barát a legnagyobb titkokat is megtudja – nem véletlenül éppen ő.
Addig azonban még sok víznek kellett lefolynia a Jordánon. Jézus feltámadása és mennybemenetele után (i. sz. 32) János a Tizenkettővel együtt Jeruzsálemben, Júdeában, Szamariában, azaz a Szentföldön hirdeti Jézus feltámadását szemtanúként. Többszörös üldöztetés, a Szanhedrin előtti kihallgatás, sőt megbotozás után elveszíti édestestvérét, Jakabot, aki az első vértanú a tizenkét apostol közül. Jeruzsálemben és Júdeában ugyan több tízezer zsidó válik Jézus-hívővé ebben az időszakban, a Szanhedrin, a zsidóság hivatalos vezető testülete azonban fokozatosan egyre elutasítóbb az evangéliummal szemben. Ezzel párhuzamosan Júdeában egyre mélyebb politikai válság és társadalmi zűrzavar alakul ki, napirenden vannak a Róma elleni lázongások, a közélet egyre anarchikusabb. Péter apostoli körutazásokra indul, először a Szentföldön, majd később a diaszpórában is, úgy tűnik, Babilonig is eljut; a jeruzsálemi gyülekezetet a „kisebbik” Jakab, Jézus féltestvére vezeti; hogy János ekkoriban hol van, merre jár, nem tudjuk.
„Vannak még fültanúi annak is, hogy János, az Úr tanítványa, amikor Efeszoszban éppen a fürdőbe ment, és meglátta bent Kérinthoszt, kiugrott a fürdőmedencéből, még mielőtt megfürdött volna, és így szólt: »Meneküljünk, nehogy összeomoljon a fürdő, mivel bent van Kérinthosz, az igazság ellensége.« [...] Olyan nagy volt az elővigyázatosság az apostolokban és a tanítványaikban, hogy még beszédbe sem elegyedtek senkivel azok közül, akik meghamisították az igazságot. [...] De igaz tanúbizonysága az apostolok hagyományának az efeszoszi gyülekezet is, amelyet Pál alapított, és ahol Traianosz idejéig János is tartózkodott.”
Irenaeus: Eretnekségek ellen III, 3.4.
Mintegy harminc év telik el így, amikor a két főapostolt (hüperaposztolosz), Pétert és Pált a hagyomány szerint egyszerre kivégzik Rómában i. sz. 64-ben, Néró alatt. Ettől fogva már csak János az utolsó „oszlop az apostolok között”, egyedül ő él a főapostolok közül.
Két évre rá azonban még drámaibbra fordul a helyzet: Júdeában kitör a „zsidó háború”, az általános felkelés Róma ellen. A kezdeti győzelmek után Vespasianus légiói módszeresen felőrlik a zsidó csapatokat. Elesik Galilea, amelynek főparancsnoka az a Flavius Josephus volt, aki aztán az egész háború történetét megírta. Újabb négy évvel később Jeruzsálemet körülzárják a rómaiak. A városban maguk a zsidó zelóták terrorizálják a lakosságot: aki ki akar menekülni a városból, azt megölik. Maga a Szanhedrin elnöke, Jochánán ben Zákkáj, a legnagyobb tekintélyű bíró is egy szamár oldalára kötözött zsákban rejtőzködve szökik meg. A zelóták abban hisznek, hogy ez a végidők háborúja, és a Dániel próféta által megjövendölt 1290 nap elteltével megérkezik a Messiás, legyőzi a rómaiakat, és elhozza Isten országát. Hogy a városban rekedt zsidókeresztények közül hányan reménykedtek ebben, nem tudjuk – de amikor Vespasianus hazautazik, hogy császárrá válasszák, az ostrom rövid ideig tartó szünetében a jeruzsálemi ősgyülekezet a hagyomány szerint Jánossal az élén a Jordánon túl fekvő Tízváros területén lévő Pellába menekül. Ha ez igaz, akkor látnunk kell, hogy ők – Jézus próféciájának megfelelően – helyesen értelmezték az eseményeket, és tudták, hogy a város el fog pusztulni, ezúttal a Messiás visszajövetele nem várható a megmentésére.
„Tudjuk ugyanis, ha szükséges lett volna, hogy ennek [a fenevadnak] nevét ebben az időszakban nyilvánvalóan kihirdessék, akkor minden bizonnyal az által lett volna kijelentve, aki a Jelenéseket is látta: nem sokkal ezelőtt látta ugyanis, hanem majdnem a mi korunkban, Domitianus uralkodásának vége felé.”
Irenaeus: Eretnekségek ellen V, 30.3.
Az ostrom rövidesen folytatódott. Titus – később szintén császár – tér vissza a légiók élén, nem a Messiás. A városban katonai diktatúrát fenntartó zelóták is két pártra szakadtak: az egyik elsáncolta magát a Templom-hegyen, és onnan harcolt a másik csoport ellen. Amikor kénytelenek kinyitni a Templom-hegyet egy ünnep miatt, olyan vérengzés tör ki közöttük, hogy az égőáldozati oltárt ellepik a holttestek. A zelóták eszkatologikus vallási fanatizmusa és tébolya a tetőfokára hágott – egymás közti harcaikban egyikük felgyújtja a város teljes élelmiszerkészletét, így kitör az éhínség, majd a járvány is. Egyikük i. sz. 70. áv hónap 9-ére meghirdeti a dánieli hetven évhét leteltének napját és a Messiás eljövetelét, a népet a Templomba hívva a Messiás fogadására. E helyett azon a napon a rómaiak észak felől betörik a kőfalat, beözönlenek a Templom-hegyre, és hatezer, a Messiás eljövetelét váró zsidó férfit, nőt, öreget, gyermeket mészárolnak le, és véletlenül felgyújtják a Templomot. A város néhány napon belül elpusztul, lakosait kivégzik, keresztre feszítik vagy rabszolgának adják el. A csekély számú menekült a Júdeai-hegységbe fut, ahol a maradék zelóták és qumráni esszénusok vezetésével elfoglalják Maszada erődjét. Úgy tűnik, módosítják korábbi eszkatológiai számításaikat: a Templom pusztulását tekintik az utolsó három és fél éves „Nagy Nyomorúság” kezdetének, amelyet a sivatagban kell menekültként átvészelniük a Messiás eljöveteléig.
A rómaiak azonban nem adják fel, hároméves szívós munkával feltöltik a bevehetetlen vár körüli völgyet. 73/74-ben, éppen akkortájt, mikor lejárt a Messiás visszajöveteléig a zelóták által kiszámított újabb 1290 nap, a rómaiak behatolnak az erődbe, ám állítólag ott már csak az önkezük által elesetteket találják (bár ezt a flaviusi beszámolót ma már vitatják a történészek). Ha igaz a kollektív öngyilkosságról szóló híradás, akkor tudatosítanunk kell: nemcsak az elvesztett háború és a megtorlástól, rabszolgaságtól való félelem állt emögött, hanem sokkal inkább az a felismerés: a Messiás közeli eljövetelébe vetett hit és az azzal kapcsolatos valamennyi számítgatás tévesnek bizonyult. Szellemileg ez nagyobb megrendülést jelentett a Jézusban nem hívő zsidóság számára, mint maga a rettenetes történelmi és emberi tragédia.
Források
„A negyedik evangélium Jánostól származik. Amikor Jánost, az egyik tanítványt tanítványtársai és a presbiterek szorongatták, így szólt hozzájuk: »Böjtöljétek át velem ezt a három napot, azután közöljük egymással, amit kijelentésül kaptunk!« A következő éjszaka Andrásnak, az egyik apostolnak kinyilatkoztattatott, hogy János írjon meg mindent a maga neve alatt, míg a többiek vizsgálják felül azt, amit írt. Csoda-e akkor, hogy János önmagáról szólva azt mondja levelében: »Amit szemünkkel láttunk, és fülünkkel hallottunk, és akit a kezünkkel érintettünk, őt hirdetjük nektek«? Ezzel elismeri, hogy az Úr csodálatos tetteinek nem csupán szemtanúja, hanem írásba foglalója is. […] Az egész egyházban használják továbbá Júdás levelét és a fent említett Jánosnak még két levelét. […] János Jelenéseinek könyvét szintén elfogadjuk.” Muratori töredék (200 körül)
Ámde János leveleinek és a Jelenések megírásáig még ettől a felfoghatatlan drámától is közel harminc év telt el. Csak azért ismertettük mindezt ennyire részletesen, hogy némi betekintést nyerjünk abba, miken is ment keresztül az immár magányos apostol, aki élete derekán elveszítette testvérét, majd legtöbb közvetlen munkatársát, szeretett városát, népét, templomi istentiszteletét és hazáját. A hagyomány szerint idővel elhagyta a Szentföldet, és észak felé, Kis-Ázsiába (a mai Törökország nyugati partvidékére) vándorolt, továbbra is hirdetve Jézust, az igazi Messiást.
Az Apostolok cselekedeteinek beszámolói szerint a zsidókeresztények a Megváltás megtörténte után is éppúgy gyakorolták tovább a jeruzsálemi templomi állatáldozatokat és egyéb szimbolikus istentiszteleti kötelezettségeiket, mint a többi zsidó – ám a Szentély pusztulása után erre a továbbiakban nem volt lehetőség. Mint azt a Héberekhez írt levélben Pál – és munkatársai – előre jelezték, át kellett állni teljes mértékben a szellemi áldozatok és istentisztelet gyakorlására. Ez nemcsak a korabeli judaizmusnak jelentett nagy és új megoldandó feladatot, de a zsidókeresztényeknek is.
Források
„János, az Úr tanítványa azt mondja, hogy a fenti Jeruzsálem az új földre fog leszállni, mint a férje számára felékített menyasszony, és mint Isten sátora, amelyben Isten az emberekkel együtt fog lakni. Ennek a Jeruzsálemnek a képe a korábbi földön lévő Jeruzsálem, amelyben az igazak felkészülnek a romolhatatlanságra és az üdvösségre, és erről a sátorról vett mintát Mózes a hegyen. Ebből semmit nem lehet allegorikusan értelmezni, hanem mindez biztos, igaz és valóságos, amelyet Isten fog létrehozni az igaz emberek javára. Amint ugyanis Isten tényleg feltámasztja az embert, úgy az ember tényleg feltámad a halálból, és nem csak allegorikusan, amint ezt sokféleképpen bizonyítottuk. Amint pedig tényleg feltámad, úgy tényleg fel is készül a romolhatatlanságra, tekintélyessé és erőssé válik a királyság idején, hogy fogékonnyá váljon az Atya dicsőségére; majd pedig, amikor minden megújul, tényleg Isten városában fog lakni.” Irenaeus: Eretnekségek ellen V, 35.2
„János, az Úr tanítványa is ezt erősíti meg, amikor így szól: »Ezek azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy ezt hivén életetek legyen az ő nevében«, mivel előre látta ezeket a gyalázatos hitelveket, amelyek részekre osztják az Urat, már amennyire ez rajtuk áll, és azt állítják, hogy ő más és más lényegekből jött létre. Ezért levelében is bizonyságot tesz nekünk ilyen módon: »Fiacskáim, ez az utolsó óra, és amint hallottátok, hogy az Antikrisztus eljön, most sok Antikrisztus támadt: ebből tudjuk, hogy ez az utolsó óra. Közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, mindvégig megmaradtak volna mivelünk. Ez azonban azért történt, hogy nyilvánvalóvá legyen, hogy nem közülünk valók. Tudjátok meg, hogy minden hazugság kívülről és nem az igazságból való. Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Ez az Antikrisztus.«” Irenaeus: Eretnekségek ellen III, 16.5
„Ami János írásait illeti, nemcsak evangéliuma, de első levele is kétségtelenül elfogadott volt már a régi időkben, és most is az. A másik kettő azonban vitatott (antilegomena), a Jelenések könyvéről pedig mindmáig sokak közt eltérő vélemény uralkodik.” Euszebiosz: Egyháztörténet III, 24.17–18
Bár a Biblia ezekről az eseményekről már nem tudósít, a korai – és vélhetően még megbízható – keresztény hagyomány szerint az idős János ezek után azokat a kis-ázsiai gyülekezeteket hozza rendbe vagy – még inkább – alapítja újra, amelyek közel negyven évvel korábban kollektívan elszakadtak az őket alapító Páltól (erről részletesen lásd az Efeszoszi levélhez írt előszavunkat, Új Exodus XVI. évfolyam, 2. szám, 80–86. oldal). E szintén több évtizedes munka során írja meg Evangéliumát, jóval a többieké után. Állítólag olvasta is azokat, jóvá is hagyta, és sajátját szándékosan úgy alkotta meg, hogy főként az amazokból kimaradt eseményekről tudósítson – innen adódnak eltérései a másik háromtól. Úgy hírlik, első levelét eredetileg az Evangéliuma előszavának szánta, végül azonban attól függetlenül is elterjedt. Második két levelét „a presbiter” néven (ennek szó szerinti jelentése: ’idősebb’, ’vénebb’, itt nemcsak a tisztségére, hanem előrehaladott korára is vonatkozhat) írta, ezek eredetiségét később vitatták, azonban a stílus és az üzenet egyértelműen az övé.
Igehirdetői tevékenysége miatt végül letartóztatják a Domitianus császár alatti keresztényüldözések idején, és Pathmosz szigetére száműzik. Itt jelenik meg a közel százéves apostolnak egykori legjobb barátja, ígéretéhez híven („megmarad, amíg eljövök”), és osztja meg vele halála előtt újra legbensőbb titkait, amiket közös Atyjuktól és Istenüktől hallott: a Leleplezés könyvében. n