Lévi-Alfaiosz-Máté és evangéliuma

A Máténak is nevezett Lévi ben Alfaiosz egyike volt Jézus tizenkét apostolának. Elhívásának történetét mind a három szinoptikus evangélium egybehangzóan mondja el (Mt 9:9–13; Mk 2:13–17; Lk 5:27–32). Az elbeszélésekből kiderül, hogy Lévi mesterségére nézve vámszedő volt Kapernaumban. Az ókori Rómában gyakori szokás volt, hogy a különféle adók és vámok beszedési jogát vállalkozók haszonbérletre az államtól megvásárolták: így az adózókból szinte korlátlanul kizsarolt pénzek saját vagyonukat gyarapították (vö. Keresztelő János nekik szóló figyelmeztetésével: Lk 3:12–13); az államnak pedig nem kellett nagy költséggel járó, hatalmas adóbehajtó apparátust foglalkoztatnia a Birodalomban. Nem csodálkozhatunk azon, ha a gazdag vámosok és adószedők a társadalom legnépszerűtlenebb rétegét alkották – s nem csak Izraelben. Mivel az elnyomó hatalommal működtek együtt, a rabbik eltiltották őket a perekben való tanúskodás jogától, s pénzüket nem fogadták el jótékonysági célokra; ezzel gyakorlatilag a tolvajokkal azonos kategóriába kerültek.

Jézus azonban nemcsak kiválasztotta Mátét, hanem az általa rendezett lakomán is részt vett, ahol számos más "vámszedő és bűnös" is megjelent. Mikor a farizeusok felrótták neki, hogy "tisztátalanokkal" eszik, Jézus példázattal felelt, mely szerint "nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek" (Mt 9:12). A bűnös volta miatt önmagát megalázó adóbérlő imáját egy példázatában az önelégülten imádkozó farizeusénál eredményesebbnek ítélte Isten előtt (Lk 18:9–14).

Léviről, akit talán maga Jézus nevezett el Matthaiosznak (a szó jelentése héberül: Isten ajándéka) nincs több adatunk az Újszövetségben. Az egyháztörténeti hagyomány szerint pünkösd után még tizenöt éven át Izraelben tartózkodott, és apostoli munkát folytatott, majd állítólag Etiópiában, Szíriában, és/vagy Makedóniában szolgált, s többé nem is tért vissza a Szentföldre. Az egyházatyák közül Papiasz (aki fiatalkorában az idős János apostol tanítványa, és 160 körül bekövetkezett haláláig a kis-ázsiai Hierapolisz püspöke volt) említi legkorábban Máté héberül írt evangéliumát: "Máté a héber gondolkodásmódnak megfelelően írta le a mondásokat, magyarázattal is ellátta őket, amennyire csak tudta, mindegyiket." A IV. századi egyháztörténész, Euszebiosz pedig azt állítja: "Máté előbb a zsidóknak hirdette az igét, minthogy azonban más népekhez is el kellett mennie, anyanyelvén írásba foglalta evangéliumát, melynek megalkotásával már ottlétekor kárpótolta azokat, akiktől elvált."

A kutatás mai állása szerint Máté héber változata a negyvenes évek második felében keletkezhetett, s a görög fordítás(ok) nem sokkal később, legvalószínűbben a szíriai Antiokhia környékén. Bár a mű eredeti héber/ arám szövege nem maradt ránk (erről lásd keretes szövegünket!), Máté kanonikus görög szövege is tükrözi szerzője eredeti szándékát, amennyiben evangéliumával elsősorban a zsidók felé szolgált. Az első fejezet mindjárt Jézus nemzetségtáblázatával kezdődik; a műben több mint félszázszor utal arra, hogy Jézus életében beteljesedtek az ószövetségi próféciák (a legfontosabbakat lásd keretes szövegünkben!); s Jézust elsősorban mint Messiás-királyt mutatja be.

Provincia Iudaea

Máté evangéliuma – a másik két szinoptikustól eltérően – mintha tudomást sem venne a körülötte lévő Birodalomról, amely Jézus születése után nem sokkal bekebelezte Júdeát. Míg Lukács Jézus születését és Keresztelő János fellépését egy vérbeli történetíró precizitásával határozza meg (Lk 2:1; 3:1) Máté csak annyit mond: "Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király napjaiban…" (2:1) – és máris áttér a keleti tudósok (magoszok) látogatására. A Jézus nyilvános működésének idején uralkodó császár, Tiberius Augustus is csak a jól ismert, adófizetésről szóló példabeszédben jelenik meg, itt is csak közvetve: mint a sztatéron szereplő képmás viselője (22:20). Róma urai természetesen mit sem tudtak arról, hogy egy júdeai faluban, Betlehemben megszületett a Messiás, aki nevéhez méltóan "felkent királyként" uralkodik népe felett. A hír miatt egyelőre csak Izrael megbízott királyának, Heródesnek volt oka idegeskedésre. Az edomita származású és "a római nép szövetséges és baráti királyaként" – vagyis a rómaiak akaratából – uralkodó Heródes (nevének jelentése: hősies) politikájának egyetlen vezérfonala volt: a Róma iránti feltétlen hűség. Nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen hatalmát az éppen vezető szerepet játszó római tábornokoknak: Caesarnak, Antoniusnak majd Octavianusnak köszönhette. Heródes országa a rómaiak "klienskirálysága" volt, amely névleg ugyan függetlenséget élvezett, valójában nagyon is függött a rómaiaktól. (Hogy ez mit jelentett a gyakorlatban, elég ha magunk elé képzeljük Magyarország helyzetét az 1948–1989 közötti időszakban: csak éppen a zsidók királyával a pártfőtitkárt, a római császárral a SZKP KB első titkárát, a szenátussal pedig a Kreml urait kell behelyettesítenünk.) A magát feliratain és pénzein is "Róma-barátként" (filorómaiosz) jellemző Heródes mozgásterét jelentősen szűkítette a szuperhatalommal kötött "kölcsönös barátsági és segítségnyújtási szerződés": országa nem rendelkezett önálló külpolitikával; bel- és külföldön nem vezethetett hadjáratot; korlátozott mennyiségben és minőségben verethetett csak pénzt; a Birodalmat ért támadás esetén segédcsapatokat kellett kiállítania, és a határt meg kellett védelmeznie.

A gyanakvó természetű, gőgös és féltékeny Heródes saját családjának több tagját – köztük anyját, feleségeit és gyermekeit is – kivégeztette összeesküvés címén. Természetét ismerve cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy miután a tudósoktól meghallotta a Messiás-király megszületését, szorgalmasan tudakozódott felőle, majd Betlehemben és környékén minden két évnél fiatalabb gyermeket megöletett katonáival (Mt 2:16–18). Halálakor gyermekei meg sem siratták, és az egész nép gyűlöletétől kísérve temették el egyik erődítményében, a Héródionban. Országát a rómaiak három részre osztották fiai között: Philipposz lett Batanea, Trakhonitisz, Auranitisz, Gaulanitisz, Paniasz és Ituraea "negyedes fejedelme" (tetrarkhája, i. e. 4. – i. sz. 33/34.); Antipasz Galileában és Pereában uralkodott (i. e. 4. – i. sz. 39.); Júdeát pedig Arkhelaosz kormányozta (i. e. 4. – i. sz. 6.) "népvezérként". Az összes közül az utóbbinak volt a legrosszabb híre. Josephus egyenesen "brutális zsarnokként" jellemezte. Ezzel magyarázhatjuk József döntését is, amikor családjával visszatért Egyiptomból: "Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izrael földjére ment. De amikor meghallotta, hogy Arkhelaosz uralkodik Júdeában apja, Heródes helyén, félt odamenni; így, miután útmutatást kapott álomban, Galilea tartományába vonult vissza, és a Názáret nevű városban telepedett le…" (Mt 2:21–23a). A kegyetlen zsarnokot alattvalói hamarosan bepanaszolták Augustusnak, mire ő Rómába hívatta kihallgatásra, és i. sz. 6-ban száműzte a galliai Viennába (Vienne, Franciaország).

Arkhelaosz száműzetése után felségterülete provincia Iudaea néven közvetlen római kormányzás alá került. Élére személyesen a császár nevezett ki egy előzőleg katonai pályát befutott lovagrendi prefektust, akinek közvetlen felettese a Szíriában állomásozó helytartó volt. A tartomány kormányzati központja Jeruzsálemből a Heródes által épített Caesarea Maritimába (tengerparti Caesarea) került át. Az első három kormányzó idejét egyelőre nem is tudjuk pontosan meghatározni. Legtöbb információval az ötödik helytartóról, Pontius Pilatusról rendelkezünk (i. sz. 26–36). A Tiberius császár kegyéből kinevezett prefektus kétségkívül az egyik legismertebb személyiség az ókori Róma történetében. Hírnevét annak köszönheti, hogy meglehetősen kétes szerepet játszott a názáreti Jézus elítélésében és kivégeztetésében. Bár Jézust végső soron a főpapok és az írástudók határozata alapján, azok politikai zsarolásának engedve kellett keresztre feszíttetnie, valójában elárulta a római törvényeket és a híresen jogszerű római ideált, mivel maga is meg volt győződve Jézus ártatlanságáról (Mt 27:1–26).

A pogányok körzete: Galilea

Az ókori Izrael földrajzilag legészakibb területe, melynek neve egyszerűen "körzet" (galíl), nem örvendett nagy népszerűségnek sem a Jézus előtti, sem a Jézus korabeli vallásos zsidóság körében: Ézsaiás is mint "pogányok körzetéről", sőt "a halál árnyékának földjéről" prófétált felőle (9:1–2). A tartományt az északi törzsek fogságba hurcolása (i. e. 722) után jórészt mezopotámiai származású idegen népelemekkel töltötték fel, akiknek beáramlása a Hasmoneus-királyok idején is folytatódott. Északon a szíro-föníciai (kananeus lakosságú) Türosz és Szidón, keleten az ugyancsak pogány Gaulanitisz, Hipposz és Gadara határolta; de még délen is elválasztotta Júdától a hellenisztikus központnak számító Szküthopolisz (Bét Seán) és a zsidók számára "tiltott területnek" minősülő Szamaria. Észak-Galilea csak az i. e. II. század legvégén került tartósan a Makkabeus–Hasmoneus-dinasztia által vezetett zsidó állam fennhatósága alá.

A déli szomszédot, Júdeát, i. sz. 6-ban a rómaiak annektálták: Galilea egyelőre megmenekült ettől a megalázó helyzettől. Nagy Heródes halála (i. e. 4) után egészen i. sz. 39-ig – vagyis Jézus teljes életében – Galilea Heródes Antipasz negyedes fejedelem irányítása alatt állt, majd ennek halála után I. Agrippa (i. sz. 39–44) vette át irányítását. Ezután a római fennhatóság rövid időszaka következett (i. sz. 44– 66), de a Genezáreti-tó vidéke még ekkor is II. Agrippa király (i. sz. 54–66) fennhatósága alá tartozott. Galileában a helyi arisztokráciát a Heródes-ház leszármazottai alkották, de Felső- és Alsó-Galilea 204 falvának és városának, valamint a Völgynek (vagyis a Genezáreti-tó környékének, vö. Mt 14:34) kormányhivatalnokai – akik közé Jairus arkhón és zsinagógafő is tartozott (Mt 9:18) –, valamint az adószedők, akiknek feladata nemcsak a császár, hanem a tetrarkha kincstárának megtöltése is volt, galileai őslakosok voltak. Az alattvalói körében nem túl népszerű Heródes-dinasztia támogatói külön csoportot alkottak, amelyet az evangéliumok Heródiánusok (Mt 22:16; Mk 3:6; 12:13) néven említenek. Ezek a farizeusokkal együtt áskálódtak Jézus ellen, amiben az a furcsa, hogy elvileg a farizeusok nem tarthatták legitimnek a Heródes-dinasztia uralmát. Lehetséges persze, hogy a két csoport között az "ellenségem ellensége a barátom" alapon jött létre csak együttműködés Jézussal szemben, valahogy úgy, ahogy Pilatus és Heródes Antipasz is kibékültek egymással, mikor az Ő kivégeztetéséről volt szó (Lk 23:12).

Jézus korában Galileának nagyszámú lakossága volt, és a terület viszonylag gazdagnak számított. "Férfiai mindig kitűntek bátorságukkal, és az országban szép számmal akadtak belőlük" – írta Josephus Flavius, aki az első zsidó háborúban (i. sz. 66–74) kezdetben a galileai körzet főparancsnokaként szolgált. A terület földje kövér, legelője dús, bőségesen terem rajta mindenféle gyümölcsfa, "s olyan termékeny, hogy a leglustább földművest is munkára serkenti". Még mindig a zsidó történetírót idézve: "Az egész ország földjét megművelik, egyetlen részecskéje sem hever ugaron." Fő kiviteli cikke az olívaolaj volt, amelyet nagy mennyiségben exportáltak a diaszpórába. Ezt egészítette ki a tavi halászat és az egyszerű kézműipar, amelynek bevételei tovább fokozták a "körzet" lakóinak büszkeségét és függetlenségét.

A galileaiak messze földön híres szabadságszeretete oda vezetett, hogy a római korban szinte valamennyi felkelés innen indult ki. Leghíresebb közülük a zélóta mozgalom, melynek vezetője a gamlai Jehúda ben Hizqijjáhu (Ezékiás fia, Júdás) volt, melléknevén a "Galileai". Júdea provinciává szervezése idején arra biztatta honfitársait, hogy ne fizessenek adót Rómának, s ne ismerjenek el maguk felett semmiféle idegen hatalmat. Egy Cádók nevű farizeussal külön vallási-politikai csoportosulást hozott létre, amely előbb polgárháborúba, majd egy általános Róma-ellenes felkelésbe döntötte az országot. Ennek következtében a győztes rómaiak i. sz. 70-ben földig rombolták a jeruzsálemi Templomot. Bár Máté nem foglalkozik a galileai lázadókkal, érdemes megemlítenünk, hogy Jézus egyik tanítványa maga is kannáj, azaz zélóta volt (Mt 10:4; Mk 3:28; Lk 6:15 – Károli hibásan "kananeus"-nak fordítja).

Jóchánán és a Heródesek

Túlzás nélkül állítható, hogy "Jóchánán, az Alámerítő", közismertebb nevén Keresztelő János kiemelten fontos szereplője Máté evangéliumának, aki a másik két szinoptikussal (Márk és Lukács) egybehangzóan állítja, hogy még Jézus názáreti időszakában kezdte meg szolgálatát a Júdeai-sivatagban, a bűnökből való megtérés keresztségének üzenetével, miközben hirdette a Messiás eljövetelét, akit Jézusban fel is ismert (3:1–17). János bebörtönzése után (előbb Tiberiasban, majd a Holt-tenger délkeleti részén fekvő Makhairosz várában tartották fogva) Jézus visszatért (a görög kifejezés szerint viszszahúzodott, visszavonult, mintegy valami elől) Galileába és letelepedett Kapernaumban (4:12), ahol János tanítványai is felkeresték (9:14).

A Keresztelő a börtönből is figyelemmel kísérte Jézus működését: ő is "jelt kívánt" Jézustól, amit meg is kapott, hiszen tanítványai szemtanúi lehettek annak, hogyan teljesedik be Ézsaiás próféciája: "Vakok újra látnak, bénák járkálnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, koldusoknak hirdetik az evangéliumot" (11:5; Ézs 35:5–6). Jézus ezután hosszan beszél a Keresztelő szolgálata felől (11:7–19), s kijelenti: ő Illés, aki azért jött, hogy előkészítse a Messiás eljövetelét (11:14; vö. 17:12–13).

Máté hosszan ecseteli a Keresztelő elfogatásának és kivégzésének történetét (14:1–12), amely egyben a Galileában és környékén uralkodó Heródes család zűrzavaros viszonyaiba is bepillantást enged. Antipasz, Galilea negyedes fejedelme egyenesen a római császártól, Tiberiustól kapott engedélyt második házasságára. Igaz, nagy árat kellett érte fizetnie. A Heródesek és a mai Jordánia területén élő arab törzsek hagyományos szövetségeseknek számítottak, ezért Antipasz is elsőként IV. Aretasz nabateus király leányát vette feleségül. Aretasz a rómaiakkal is szövetségben állt: a Birodalom keleti ütközőállamát képezte a parthusokkal szemben. A parázna természetű Antipasz azonban szemet vetett testvérének, Philipposznak feleségére, Heródiásra, aki szintén kegyben állt a római udvarban. (Anyja, Bereniké, Tiberius császár unokanővérének, Antoniának, a későbbi Claudius császár anyjának legjobb barátnője volt.) A tervezett frigy azonban Júdea-szerte hatalmas felháborodást keltett, a mózesi Törvény szerint ugyanis válást a feleség nem kezdeményezhet (5Móz 24:1), és a még élő vértestvér feleségével házasodni vérfertőzésnek számított (3Móz 20:21; 18:16). Ez alól csak az képezett kivételt, ha a testvér meghalt, és nem hagyott utódot. Márpedig Philipposznak és Heródiásnak már legalább egy közös gyermekük volt: a Máté által "kislány"-nak (koraszion) mondott Salomé.

Máté szerint János letartóztatásának elsődleges indokát a fejedelem nászának nyilvános kritizálása jelentette; Josephus Flavius szerint azonban Antipasz lázadástól tartva fogatta el a prófétát (Josephus tanúságtételét lásd a keretes szövegben). A két verzió nem zárja ki, inkább igazolja egymást. János üzenete politikai gyújtóbombaként (is) hathatott a kortársak körében, s a nép hangulatát mindenképpen az uralkodó ellen hangolta. Antipasz ezért elfogatta Jánost, s mivel főleg Júdea pusztájában, majd a Jordán alsó folyásánál tevékenykedett, kézenfekvő, hogy az oda viszonylag közel fekvő hatalmas végvárba, Makhairoszba vitette, ahol hosszabb ideig tartotta fogva. Antipasz egy ízben épp születésnapi lakomát rendezett, amelyen Galilea küldöttsége is megjelent. A társaság előtt táncot lejtő Salomé – anyja, Heródiás kérésére – jutalmul János fejét kérte a fejedelemtől. Antipasz csak vonakodva tett eleget kérésének, mivel tulajdonképpen kedvelte Jánost, s ami még ennél is fontosabb: félt a nép körében várható lázadástól, mivel az Alámerítőt mindenki prófétának tartotta (21:26).

Jézus, a galileai

Máté evangéliuma Jézust elsősorban mint galileait mutatja be. A galileai Názáretben nő fel, rendszeresen tanít az itteni zsinagógában (13:54), tanításának és csodatételeinek legfőbb helyszíne is ez a vidék (4:23; 17:22; 18–19:1); a Genezáreti-tó partján telepszik le Kapernaumban, s innen hívja el tanítványait (4:18); rengeteg követője származik innen (4:25; 27:55); még feltámadása után is ide vezet első útja (26:32; 28:7,10,16). Úgy tűnik, Máté sokkal nagyobb teret szentel még a Galilea körül elterülő vidékeknek is Jézus szolgálatában, mint Júdeának és Jeruzsálemnek (Szíria 4:24; Dekapolisz 4:25; Caesarea Philippi 16:13; Gadara 8:28; Türosz és Szidón 15:21). Az evangélista leírása alapján olybá tűnhet, mintha Jézus csak utolsó útján ment volna fel Jeruzsálembe (16:21; 20:18), holott más evangéliumokból – különösen Jánoséból – tudjuk, hogy az Úr rendszeresen feljárt Jeruzsálembe.

Jézus "galileaiságát" jól tükrözi, hogy észreveszi és értékeli az ottani táj szépségét: a mezei liliomok az ő szemében még Salamon királyi ruháinál is pompázatosabbak (Mt 6:28–29). Az általa használt metaforák szinte kivétel nélkül a földműveléshez, állattenyésztéshez és halászathoz kapcsolódnak, amint az várható is egy olyan személy részéről, aki egész életét a "föld népe" (am-háárec) között töltötte. A város és a városi élet szinte alig jelenik meg tanításában. Szembeötlő, hogy Jézus egyszer sem látogat el szülőföldje egyetlen nagyobb városába sem: meszszire kerüli a Názárettől mindössze hét kilométerre fekvő Szepphóriszt (Diocaesarea); az evangéliumok még csak meg sem említik a Heródes Antipasz által alapított új tóparti fővárost, Tiberiast. Ezzel szemben Josephus Flavius mindössze egyszer említi Jézus "saját városát" (Mt 9:1), Kapernaumot: "Tíz hónapon át a tartomány egyfolytában termi a legpompásabb szőlőt és fügét, a többi gyümölcsöt pedig egész éven át. Az enyhe éghajlaton kívül a földet még dús vizű forrás is termékenyíti, amelyet a lakosok Kapharnaumnak neveznek." Jellemző, hogy Bétszaidát és Korazint – ahol a legtöbbet tanított, és amelyben "legtöbb csodája történt" (11:20–21) – a zsidó történetíró említésre sem méltatja. Jézus igazából a vidékies Galilea egyszerű lakosai között érezte magát otthon.

A júdeai és különösen a jeruzsálemi zsidók megvetették az általuk tudatlannak, erőszakosnak és faragatlannak tekintett galileaiakat. Mikor Jézus Zakariás próféciáját beteljesítve szamárháton bevonult Jeruzsálembe, "a sokaság" Messiásként üdvözölte, míg maga "a város" felháborodva kérdezte: "Kicsoda ez? – Ő Jézus, a próféta a galileai Názáretből!" (Mt 21:10–11) A magasan képzett farizeusok és írástudók nemcsak romlott arámi nyelvük miatt nézték "bugrisoknak" Galilea lakóit, legfőképpen a rabbinikus tisztasági előírások megszegésével vádolták őket. Jézustól is megkérdezték: "Miért hágják át a te tanítványaid a vének hagyományát? Nem mosnak kezet, amikor kenyeret esznek!" (Mt 15:2) Jézus mindennek tetejébe még vámszedőket és utcanőket gyűjtött maga köré, s olyanoknál vendégeskedett, akik minden bizonnyal nem tartották be a farizeusok által előírt tisztasági és tizedfizetési törvényeket; ráadásul súlyosan fertőző és tisztátalan betegségben szenvedők, mi több, halottak megérintésével "szenynyezte be magát".

A farizeusok kovásza

Széles körben elfogadott álláspont szerint az i. e. II. századtól kezdve a zsidó nép teológiai-ideológiai vezetőinek szerepét a farizeusok töltötték be. Nevük a héber párús szóból ered, melynek jelentése: elkülönült, elválasztott. Ez a kifejezés arra utal, hogy a farizeus hairesziszhez (vallási, filozófiai, politikai irányzat) tartozók radikálisan elkülönítették magukat mindenkitől, aki nem tartozott saját felekezetükhöz. A farizeusok egy országos szervezetet (havúrá) is létrehoztak, melynek tagjait havéroknak nevezték: csakis az ide tartozó személyek számítottak szemükben "hitelesítetteknek", vagyis olyanoknak, akik az Írott és Szóbeli Tan különféle törvényeit maradéktalanul betartották. A "haverok" a nem közéjük tartozókat – köztük valamennyi galileait – egyszerűen csak a "föld népének", "parasztoknak" nevezték, akiket tudatlanságukból kifolyólag átkozottnak tartottak a Törvény átka miatt (vö. Jn 7:49). Farizeus olyan személy lehetett, akinek Isten írott igéjéhez való szigorú és elkötelezett ragaszkodását mély hit és alapos tudás inspirálta (erről lásd Pál vallomását is: Csel 26:5). Hittek abban, hogy a teljes ószövetségi Szentírás Istentől ihletett; elfogadták a szellemvilág (Szent Szellem; angyali rendek; démonok stb.) létezését; foglalkoztak a próféciákkal, a Messiás eljövetelének és kilétének kutatásával; sőt – mint azt alább látni fogjuk – közülük némelyek a Szent Szellem erejével is rendelkeztek. A farizeus mozgalom, amelyet írástudók indítottak el, azt a célt tűzte ki, hogy a Szentírást (az "írott Tórát") a vének szájhagyomány útján hagyományozódó rendeléseivel ("szóbeli Tóra") egészítsék ki, mintegy "kerítést vonva a Tóra köré". A farizeus teológia alaptétele volt, hogy ezt a "szenthagyományt" a bibliai kinyilatkoztatással egyenértékűnek fogadták el. Sőt, Jézus korában – az 5Móz 17:8–13-ra hivatkozva – már egyenesen kijelentették: "Súlyosabbak a vének szavai, mint a próféták szavai", ami azt fejezte ki, hogy az országot-városokat vezető presbiteri testületek a karizmatikus jellegű tekintélyeknél magasabb hatalmi szinten állnak, s azokat jogukban áll kontrollálni.

Nem csoda, hogy Jézus legtöbb farizeusellenes állásfoglalását a farizeusok által lenézett tartományból származó, szemükben tisztátalannak számító foglalkozást űző Máté őrizte meg. A farizeus–am-háárec, illetve júdeai–galileai ellentét lépten-nyomon felbukkan evangéliumában. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy az egész ország vallási életében meghatározó szerepet betöltő zsinagógákkal kapcsolatban Máté minden esetben az "ő zsinagógájuk" kifejezést használja (4:23; 9:35; 10:17; 12:9; 13:54 – mind a négy igehely a galileai területre értendő). Sok igeértelmező a többes szám harmadik személyű birtokos névmást ("az övék") általában a zsidókra érti, s így ezeket a példákat is "Máté antiszemita beütésének" tartja. Ez azonban teljes képtelenség! Hogyan is lehetne "antiszemita" az az evangélista, aki nemcsak hogy zsidó volt, de eredetileg evangéliumát is héber (vagy arám) nyelven írta meg, s kiemelten hangsúlyozza Jézus és tanítványai törvénytisztelő voltát?! A "zsinagógakérdés" kulcsa Jézus egyik hosszú farizeusellenes tanításában található meg: "Ezért íme küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat, akik közül egyeseket majd megöltök és keresztre feszítetek, másokat megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök" (23:33–34). A "ti zsinagógáitokban" kifejezés világosan mutatja, hogy Jézus (és Máté) a zsinagógák többségét a farizeizmus fészkeinek tekintette, s nemcsak Júdea területén. Közvetve megerősíti ezt Josephus Flavius is, aki így ír a farizeusok felekezetéről: "Tanításaik révén olyan nagy hatással vannak a népre, hogy az minden istentiszteleti szertartást, imádságot és áldozatot csak az ő előírásuk szerint végez".

A Názáreti Jézus azonban – csakúgy, mint korábban Keresztelő János (3:7) – igen súlyos ítéletet mond ki a farizeusok felett: a "kígyók, viperák ivadékai" elnevezéssel (12:34; 23:33) szellemi értelemben a Sátán királysága ügynökeinek nevezi őket. Nem kevésbé hízelgő jelzők még a "vakok vak vezetői" (15:14) vagy a "bolondok és vakok" (23:17,19) sem, melyek csak tovább erősítik bennünk azt a képet, hogy "az írástudók és farizeusok igazságossága" nem elegendő az üdvösséghez (5:20; 16:1–12), sőt az ilyen "tudománnyal" rendelkezők eleve ki vannak zárva a mennyek országából (21:23–46). Máté szinte kifogyhatatlan a farizeusok bírálatából, látható élvezettel idézi sorra Jézus ellenük szóló kijelentéseit: a farizeusok törvénykező emberek, akik elhagyták a Törvény legfontosabb parancsait: "az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hitet/hűséget" (23:23); tanításaik zömmel "emberi rendelések" (15:9), amelyek elerőtlenítik (szó szerint: eltörlik) Isten parancsolatait; elhordozhatatlan terheket raknak a zsidó hívek nyakába, miközben ők egy ujjal sem illetik azokat; képmutató öltözködés és magatartás jellemzi őket (23:1–39); a válásról vallott liberális felfogásuk mögött is tulajdonképpen csak erkölcstelenség rejlik (19:1–10). A végső konklúzió: ők a mindenkori próféták gyilkosai (23:35), s a legnagyobb próféta, Jézus Krisztus haláláért is elsősorban őket terheli a felelősség. A farizeusok bűne azért megbocsáthatatlan, mivel ismerik Isten Igéjét, sőt bizonyos mértékig a Szent Szellem erejével és működésével is tisztában vannak, mégis felülbírálják és rágalmazzák azt (9:3–4, 34.).

Mégsem állíthatjuk, hogy Jézus és tanítványai valamiféle farizeusellenes mozgalom alapítását tűzték volna ki célul. Jézus kritikája a zsidóság szellemi vezető rétege ellen sohasem öncélú, s legkevésbé sem a sértettség vagy személyes bosszú motiválja! Sőt, a Megváltó több olyan kijelentést is tesz, amely a farizeusok teológiájával és vallásgyakorlatával egybeesett: ilyen a Törvény legkisebb betűjéről adott tanítás (5:18), a legkisebb parancsok (5:19) és a "nagy parancs" közötti különbségtétel (22: 36–40), valamint farizeusok tanítói hivatalának ("Mózes székének") tiszteletben tartása: "Mózes székébe beleültek az írástudók és a farizeusok. Mindazt tehát, amit mondanak nektek, tegyétek meg, és tartsátok meg, az ő cselekedeteik szerint azonban ne tegyetek semmit; ők ugyanis csak mondják, de nem csinálják" (23:2–3). Jézus nem a Törvénynyel való foglalkozástól, az igazság keresésétől és a tanítástól óvta tanítványait és hallgatóságát, hanem a "farizeusok kovászától", amely a hazug képmutatás.

A Messiás csodái

Mi okozhatta Jézus és a farizeusok ellenségeskedését? Semmiképpen sem maguk a csodák, mivel a farizeusok is hittek a természetfelettiben, sőt közülük némelyek aktívan gyakorolták a démonűzést és az imádkozással történő gyógyítást. Már az i. e. II. század végétől tudunk a "hivatalos" farizeizmustól némileg eltérő, azzal időnként konfliktusba is keveredő irányzatokról, amelyeket az úgynevezett haszidok, rendkívül istenfélő, karizmatikus személyiségek képviseltek. Ezekre Jézus is utalt egy ízben, mikor a farizeusok azzal vádolták, hogy Belzebúbbal, a démonok fejedelmével együttműködve űzi ki a démonokat: "Ha én Belzebubbal űzöm ki a démonokat, a ti fiaitok kivel űzik ki?" (Mt 12:27; vö. 19:13) Jézus után nem sokkal működhetett Galileában a karizmatikus Chananja ben Dosza, akiről több csodát jegyeztek fel. Mikor egy ízben imádkozott, kígyó tekeredett a lábára, és megmarta, ám ő nem szakította félbe imáját. A nézelődők elmentek, és a kígyót élettelenül találták üregének bejáratánál. Ekkor született a mondás: "Jaj annak az embernek, akit egy kígyó megmar, de jaj annak a kígyónak, aki Rabbi Chananja ben Doszát marja meg." A Chananja által valóságosan megélt hit nem állt messze attól az eszménytől, amelyet Jézus állított tanítványai elé: "Akik hisznek, ezek a jelek követik: kezükbe kígyókat vesznek fel, és nem árt nekik" (Mk 16:17–18; vö. Csel 28:3–5). Chananjáról feljegyezték továbbá, hogy egyetlen szavával gyógyított, és képes volt az esőt elállítani, majd újra elindítani. Egy alkalommal még a "hivatalos" farizeus irányzat vezetőjének, Jóchánán ben Zakkajnak fiát is meggyógyította. Bár később Jóchánán alázatosan elismerte, hogy a csodatévő rabbi nála is kedvesebb Isten szemében, féltékeny felesége azon kérdésére, hogy vajon mégis melyikük a nagyobb, így válaszolt: "Ő olyan, mint a király előtt álló szolga, én pedig olyan vagyok, mint a király előtt álló herceg" – amely részlet egyúttal jól megmutatja a feszültséget a karizmatikus farizeusok és a vezető farizeusok között. Jóllehet a "karizmatikus farizeizmus" és a kereszténység között nem mutatható ki semmiféle szerves rokonság, legfeljebb bizonyos mértékű hasonlóság, nem elképzelhetetlen, hogy a kereszténység hatott az utóbbira. Márk és Lukács evangéliuma is említ egy csodatévőt, aki Jézus nevével űzte a démonokat, de nem tartozott a tanítványok közé (Mk 9:38–40; Lk 9:49–50). Az is valószínű, bár nem bizonyítható egyértelműen, hogy ez a személy is Galileából származott.

Máté evangéliumában a csodák is kiemelt szerepet játszanak. Egyedül nála szerepel a két vakon született és démonizált néma meggyógyítása (9: 27–34), de azt is tőle tudjuk meg, hogy Jézus nemcsak a vakok látását, a süketek hallását, a bénák mozgásképességét adta vissza, hanem gyógyítása során a csonka végtagok is újra kinőttek (15:31). A csodáknak azonban van egy fontos csoportja, amelyet – Arnold G. Fruchtenbaum nyomán – "messiási csodáknak" nevezhetünk. Máté nyolcadik fejezetében esik szó egy leprás ember megtisztításáról (8:1–4; Mk 1:40–45; Lk 5:12–16), akiről Lukács – nemhiába volt eredeti foglalkozására nézve orvos – azt is megállapítja, hogy "teste leprával borított volt", vagyis a szerencsétlen ember a halálos betegség előrehaladott fázisában, talán már a halál küszöbén lehetett. Miután Jézus meggyógyítja a leprást, megparancsolja neki, hogy "menj, mutasd meg magad a papnak, s vidd el az ajándékot, amit Mózes rendelt, hogy bizonyíték legyen számukra!" Mózes harmadik könyvének 13–14. fejezete részletes utasításokat tartalmaz arra nézve, hogy mit kell tenni abban az esetben, ha valaki leprából felgyógyult. Mivel az ószövetségi Törvény korszakában a szíriai Naámánon kívül egyetlen ember sem gyógyult meg ebből a betegségből – s ő is Elizeus prófétának köszönhette egészségét –, a rabbinikus felfogás szerint a leprás emberek egyszerűen gyógyíthatatlanok: illetve csakis a Messiás képes velük csodát tenni. Az Úr tehát kettős szándékkal küldte a volt leprást a papokhoz: egyrészt az Ige érvényességét, másrészt saját messiási voltát bizonyítandó. Hasonlóképp kizárólag a Messiás által megtehető csodának tartották a süketnémák meggyógyítását.

A szanhedrin (a zsidó főtanács) törvénye szerint, ha megindul egy messiási mozgalom, azt ki kell vizsgálni, mégpedig két fokozatban: a "megfigyelési szakaszban" a küldöttségnek nem szabad kérdést feltennie vagy kifogást emelnie; a "vizsgálati szakaszban" viszont kötelessége az advocatus diaboli ("az ördög ügyvédje") szerepét játszani. Több mint valószínű, hogy a leprás gyógyulása után a jeruzsálemi szanhedrin bizottságot küldött ki Jézushoz Kapernaumba, akik először némán figyelték az Úr körül zajló eseményeket (9:1–8), majd különféle keresztkérdéseket tettek fel neki. Ez után következett Jézus második messiási csodája: a néma démon kiűzése (Mt 12:22–37; Mk 3:19–30). Mint fentebb is láttuk, a farizeus vallásgyakorlat ismerte a démonok kiűzését, de ennek volt egy feltétele: ahhoz, hogy kivessék, ismerniük kellett a gonosz vagy tisztátalan szellem nevét (ahogy Jézus is megkérdezte a "Légió" nevű démon nevét: Mk 5:9; Lk 8:30). A néma démon viszont nem képes a nevét megmondani, így a farizeus teológia szerint nem kiűzhető: hacsak az illető nem maga a Messiás, vagy – kifacsart gondolkodás szerint – maga a "démonok fejedelme". Jellemző, hogy mi történt a farizeusok szemében "tudatlan galileai parasztokkal" a jel láttán: "Az egész sokaság magánkívül volt a megdöbbenéstől, és ezt kérdezgették: Csak nem ez a Dávid fia?" (12:23). A vallási szakértők viszont egyből előálltak a válasszal: "Ez nem mással, mint Belzebubbal, a démonok fejedelmével űzi ki a démonokat." Jézus válasza erre a káromló beszédre az ítélet kimondása volt: természetesen nem az egész zsidóságra, hanem a farizeusok és írástudók által vezetett nemzedékre (Mt 12:30 –37). Jézus ettől kezdve visszautasította a vallási establishment bármiféle "jelkérési" szándékát: egyedül a feltámadást (Jónás próféta jelét) adva számukra bizonyságul. Sőt, Jézus csodáinak célja és módszere is megváltozott: elsődlegesen tanítványait akarta felkészíteni az apostoli munkára, s a tömeges gyógyítások helyett egy-egy ember személyes szükségeire válaszolt, minden esetben megkövetelve tőle az előzetesen gyakorolt hitet. Tanítási módszerén is változtatott: az eddigi nyílt tanítás helyett csakis példázatokban szólt az emberekhez (13:34).

Jézus mint Tanító és Próféta

A názáreti Jézus – mint a legtöbb ószövetségi próféta – leggyakrabban példázatokban (héberül másál; görögül parabolé) szólt a körülötte lévőkhöz, sőt Máté evangéliuma alapján azt is kijelenthetjük: ezek a sokszor rejtvényeknek is beillő tanító beszédek álltak igehirdetésének középpontjában. Segítségükkel bonyolult üzeneteket is sikerült még a legegyszerűbb emberek számára is felfoghatóan átadnia. Célja ezzel – Mt 13:35 alapján – egy ószövetségi prófécia beteljesítése volt: "Megnyitom majd számat példázatokkal, a világ alapjának lehelyezése óta elrejtett dolgokat mondok ki" (Zsolt 78:2). Miután az ország vallási vezetői elutasították mint Messiást, Jézus határozott különbséget tett a "kívülvalók" és saját tanítványai között: míg az előbbiek számára a parabolé érthetetlen képes beszéd maradt, addig a tanítványoknak föltárult bennük Isten Királyságának titka. Ezt a különbségtételt Jézus szintén egy próféciával támasztja alá: "Ezért szólok hozzájuk példázatokban: mert néznek, de nem látnak, és hallgatnak, de nem hallanak, és nem is értenek semmit; és beteljesedik rajtuk Ézsaiás próféciája, amely így szól: »Hallgatván hallgassatok, de ne értsetek, nézvén nézzetek, de ne lássatok! Mert elhájasodott a szíve ennek a népnek, és nehéz hallásúakká lettek, szemüket lehunyták, hogy soha ne lássanak szemükkel, és fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy vissza ne forduljanak (meg ne térjenek), és meg ne gyógyítsam őket«." (Mt 13: 13–15 / Ézs 6:9–10) Jézus példázatainak egy része ószövetségi másálokat bont ki, vagy idéz szabadon. Ilyen például a tékozló fiú története (Lk 15:11–32), amelynek első fele a Példabeszédek 29:3b kifejtése; a szőlősgazdáról és a terméketlen fügefáról szóló példázat (Lk 13:6–9) az Ézsaiás 5:1–7-re vezethető vissza; a király lakomájáról szóló példázat (Mt 22:2–10) a Példabeszédek 9-re emlékeztet; a Lukács 14:7–11 pedig a Példabeszédek 25: 6–7 szabadon idézett változata.

Máté evangéliuma különösen nagy hangsúlyt helyez Jézus példázataira. A többi szinoptikustól eltérően szinte semmit nem közöl azok elhangzásának időpontjával, színterével és más körülményeivel kapcsolatban: "amikor lejött a hegyről…", "amikor este lett…", "amikor beszállt a hajóba…" stb. – körülbelül ennyit tudhatunk meg az események külsőségeivel kapcsolatban. Máté "tanító evangéliuma" sajátos kompozíciós elv alapján rendezi össze Jézus beszédeit, melyek élére Isten Királyságának alaptörvénye: a "Hegyi Beszéd" került, az a kinyilatkoztatás, amely – a többi evangélium alapján – bizonyosan nem Jézus galileai működésének elején hangzott el (Mt 5–7. fej.). Az úgynevezett "boldogmondásokban" Jézus többnyire ószövetségi próféciák beteljesítésére utal, mint például a koldus szelleműek (Ézs 57:15); a megvigasztalt gyászolók (Ézs 57:18; 61:2); a szelídek (Zsolt 37:11); a tiszta szívűek (Zsolt 24:4); az irgalmasok (Péld 14:21) stb. esetében. Sokan úgy idézik az "alkotmányt" (5:3–12) követő "törvénymagyarázatot" (5:21–48), hogy abban Jézus megszigorította az ószövetségi Törvény parancsait. Valójában azonban nem szigorításról, hanem a parancsok eredeti céljának és tartalmának kinyilatkoztatásáról beszélhetünk, amely élesen szemben áll a "farizeusok és írástudók igazságosságával" (5:20). Azt is fontos figyelembe vennünk, hogy Jézus nem tett elhordozhatatlan terhet a hívők nyakába, mikor az Atya tökéletességét állította eléjük mércéül. Már hallgatósága spirituálisan fogékony része is észrevette, hogy "úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik" (7:29). A Törvény igazi betöltése ugyanis csak e szellemi hatalom birtokában lehetséges.

Jézus nyolc példázatban mutatja be hallgatóinak Isten Királyságát (Mt 13. fej. – Károlinál: a "mennyek országát"). Ezek az eredeti arámban minden bizonnyal nyelvi szempontból is igen képszerűen megfogalmazott beszédek (a "királyságról szóló példázat" például héberül: mesál hámmemsálá) számos olyan üzenetet is tartalmazhattak, amelyek a későbbi korok fordításaiban elsikkadtak. "A búza és a konkolyperje" példázatában (13:24–30) a hagyományos konkoly fordítás nem helytálló, sőt a parabolé megértése szempontjából is félrevezető. Az eredeti szövegben ugyanis a Lolium temulentum nevű növényről van szó, amely annyira hasonlít a búzához, hogy az arab földművelők ma sem tudják megkülönböztetni a kettőt, csak mikor mindkettő beérik. Szemben a konkollyal – amely egyáltalán nem hasonlít a búzára, így nem is téveszthető vele össze –, a konkolyperje veszélyesen mérgező is. "A mustármag" példázatában (13:31–32) szereplő növény az úgynevezett fekete mustár (Brassica nigra), amely nagyon jó termést hozott Galileában. A Jézus után körülbelül két évszázaddal élt Rabbi Simeon ben Halafta a tartomány földjének termékenységét dicsérve arról számol be, hogy a földjén van egy mustárnövény, amely olyan magas, mint a fügefa, s amelyre még fel is tud mászni!

E rövid előszó keretében nincs lehetőségünk arra, hogy valamennyi példázatról részletesen szóljunk, ezért csak utalunk arra, hogy a Názáreti Jézus példabeszédeinek jó része eszkhatológiai tanítást is magában foglal: például a szőlősgazda és a munkások (20:1–16 – csak Máténál); a gyilkos szőlőművesek (21:33–46); a király fiának menyegzője (22:1–14); a tíz szűz példázata (25:1–13 – csak Máténál) vagy a talentumok példázata (25:14–30).