Lukács, az antiokhiai

Az Újszövetség sorrendben harmadik evangéliuma kivételes alkotás a maga nemében. Lejegyzője, Lukács ugyanis – Mátétól, Márktól és Jánostól eltérően – szinte biztosan nem zsidó származású, és Jézust sem ismerte személyesen. Annak a hagyománynak, amely az „emmauszi tanítványok” egyikét vele azonosítja, nincs kézzelfogható bizonyítéka. Neve, a görög Lukasz, a latin Lucius név rövidített változata, melynek jelentése: fényes, világos, ragyogó.

Egy talmudi történetből kiderül, hogy a Lukasz – számos pogány névtől eltérően – a zsidók számára is elfogadott volt: „Res Laqis [élt 250 körül] megkérdezte Rabbi Jochanant [meghalt 279 k.]: Mikor egy házassági levelet olyanok írnak alá, akiknek nem zsidó nevük van, mi a teendő olyankor: érvényes-e a házassági szerződés, vagy nem? Erre ő azt válaszolta: Eddig csak Lukasz és Lusz [talán Lisz = oroszlán] névvel ellátott házassági levél került a kezünkbe, és azt érvényesnek nyilvánítottuk.” (Gittin 11a)

Kolossze. Lukács neve ebben a gyülekezetben is ismert volt

Lukácsról a legtöbbet az általa írt Apostolok cselekedeteiből és Pál leveleiből tudhatjuk meg. Kezdjük az utóbbiakkal. Pál római fogsága idején a kolosszei gyülekezetnek írt levelében említi Lukácsot, „a szeretett orvost” (Kol 4:14). Érdemes szemügyre venni a levél záró részében felsorolt többi személyt is: Arisztarkhoszt, Márkot (Barnabás unokatestvére, a hagyomány szerint a második evangélium szerzője), valamint a római nevén Justusnak is nevezett Jézust – „akik a körülmetélkedésből valók” (Kol 4:11). Ezután Pál újabb három munkatársának nevét sorolja fel: a kolosszei Epafrászt, Lukácsot és Démászt. (A hat név közül négy megtalálható a Filem 23–24-ben is.) Ez az elkülönítés arra utalhat, hogy az utóbbi három személy nem volt zsidó származású. Nevük is görög, bár ez önmagában nem sokat jelent, hiszen a diaszpórában élő vagy hellenista beállítottságú zsidók előszeretettel választottak görög neveket, mint az előbb említett zsidó Arisztarkhosz is mutatja. Epafrászról semmi közelebbi információt nem tudunk; Démászt viszont Pál úgy említi egyik utolsó levelében, mint aki elhagyta őt „e jelen való világhoz ragaszkodván”, és Rómából visszatért Theszszalonikébe (2Tim 4:10), amely talán szülővárosa lehetett. Ez is azt látszik alátámasztani, hogy a Koloszszeiekhez írt levél végén felsorolt három szolgáló – köztük Lukács is – nem a „körülmetélkedésből” származott.

Andiokhia. Szíria tartomány egykori fővárosa, Lukács szülőhelye. Zsidók és keresztények is sikerrel térítettek

Antiokhia, a prozeliták fővárosa

Antiokhia a Földközi-tenger partjától az Orontesz-folyón felfelé egynapi hajóútra, a Szilpiosz-hegy lábánál fekvő szíriai település. Nagy Sándor egyik tábornoka, Szeleukosz Nikatór alapította i. e. 300 áprilisában, s rögtön meg is tette fővárosának. A falakkal négy részre osztott várost veterán makedón katonákkal, Hellászból származó görögökkel, valamint helyi őslakos szírekkel telepítették be, de az új főváros lakóinak adómentessége, valamint a fekvéséből fakadó remek gazdasági-kereskedelmi lehetőségek mindenünnen vonzották az ide költözőket. Mikor Pompeius Magnus i. e. 64-ben elfoglalta, a város már Szíria legnépesebb települése volt, így a rómaiak is ezt tették meg tartományi fővárosnak.

A Szeleukida uralom két és fél évszázadát csaknem hétszáz évig tartó római megszállás követte. Az oszlopcsarnokokkal szegélyezett, három kilométer hosszú főutca, továbbá a színházak, az amfiteátrum, a lóversenypálya, a vízvezeték, a hatalmas közfürdők és templomok ez idő alatt valódi birodalmi várossá emelték Antiokhiát. A város mégis tipikusan keleti hangulatot árasztott, s lakóinak többsége is elkeletiesedett görög vagy elgörögösödött szír, zsidó, párthus és arab volt. „A legtöbben még csak nem is hallottak Itáliáról” – jegyezte meg Antiokhiáról az itteni születésű, 3. századi történetíró, Héródianosz. Josephus Flavius szerint a szétszóratásban élő zsidóság legnagyobb diaszpóraközössége is itt volt megtalálható. „A zsidó nép különféle országok lakosai között oszlik meg szétszórtan az egész föld kerekségén, de legtöbben a szomszédos Szíria tartományban laknak, és itt is főképpen Antiokhiában, mert ez igen nagy város, és itt a többi lakossággal összekeveredve élnek. […] Az itt élő zsidók rengeteg görögöt hitükre térítettek, úgyhogy ezeket valamiképpen ezzel a maguk sorstársaivá tették.” A legalább kétszázezres lélekszámú Antiokhiában a zsidó lakosság számát a mai történészek tizenöt-tizennyolcezerre becsülik. Josephus és a Talmud is egybehangzóan állítja, hogy a zsidók itt érték el a legnagyobb sikereket a pogányok misszionálása terén: az „istenfélővé” (theoszebész) vált pogányok látogatták a zsinagógákat, anyagilag támogatták a zsidó közösséget, megtartották a szombat- és ünnepnapokat. Ennél többet vállaltak magukra az úgynevezett prozeliták, akik körülmetélkedésükkel „teljes értékű zsidóvá” váltak, s a Törvény mind a 613 parancsolatát igyekeztek betartani.

Pál Lukácsot egyik leghűségesebb tanítványaként jellemzi, aki mindvégig kitartott mellette: „Egyedül Lukács van velem” – írja egyik legutolsó levelében Timotheosznak, a másik leghűségesebbnek (2Tim 4:11). Az evangélium szerzőjét a korai egyháztörténeti hagyomány is egyértelműen Pál kísérőjével azonosította. Euszebiosz azt is tudni véli, hogy Lukács Antiokhiában született. Hogy e feltevés nem alaptalan, azt az Apostolok cselekedetei néhány utalásával is bizonyíthatjuk. Túlzás nélkül állítható, hogy Lukács művében kiemelt szerepet szán Antiokhiának (lásd keretes írásunkat). Itt nevezik először keresztényeknek az Út követőit (Csel 11:26); az apostolok innen indulnak ki a miszsziós utakra; Jeruzsálem után ez az egyház második legfontosabb központja. Lukács azt is részletesen elbeszéli, hogyan jutott el az evangélium üzenete a városba: „Akik tehát szétszóródtak az István miatt támadt üldözés elől, eljutottak egészen Föníciáig, Ciprusig és Antiokhiáig, de a zsidókon kívül senkinek nem hirdették az Igét. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és kürénéi férfi, akik Antiokhiába érve a hellénekkel is beszéltek, és hirdették az Úr Jézust, a Krisztust. Az Úr keze pedig velük volt, és nagy számban jutottak hitre és tértek meg az Úrhoz. Ez a hír a jeruzsálemi gyülekezet fülébe is eljutott, és kiküldték Barnabást Antiokhiába. Mikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és mindenkit arra biztatott, hogy szívének felajánlásával maradjon meg az Úrban, mivel Szent Szellemmel és hittel teli, derék ember volt. És meglehetősen nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz.” (Csel 11:19–24)

A város zsidó lakosságának evangelizációját tehát az István diakónus kivégzése (Csel 6:8–7:60) után támadt üldözés elől menekülő júdeaiak kezdték meg. Ezekhez csatlakoztak olyan megtért diaszpórazsidók, akik nem restellték, hogy a görögöknek is hirdessék az Urat. A legrégibb kódexekben szereplő hellének (görögök vagy görög kultúrájú más nem zsidó népek) helyett azonban a legtöbb kéziratban a hellenisták (aszszimilálódott diaszpórazsidók) változatot hozzák. Csakhogy az utóbbinak nem sok értelme volna, hiszen Antiokhiában – csakúgy, mint a diaszpóra többi nagyvárosában – a zsidók zöme meglehetősen asszimilálódott; ellenben az a tény, hogy a születésükre nézve is görögöknek hirdették az evangéliumot, az újdonság erejével hatott. A hellén szó használata nem zárja ki, hogy Lukácsot olyan „istenfélő” (theoszebész) vagy akár prozelita görögnek tartsuk, aki már megtérése előtt is a helyi zsidó gyülekezethez kapcsolódott, szerette és ismerte Isten Igéjét. Lukács prozelitizmusának további jelét véljük felfedezni a Legmagasabb Isten (Theosz Hüpszisztosz) istennév viszonylag gyakori, s az Újszövetségben szinte egyedülálló használatában; s talán az sem véletlen, hogy Jézusnak a farizeusok pogánymiszszióját elítélő szavait (Mt 23:15) hiába keressük Evangéliumában.

Filippi „püspöke”?

Az Apostolok cselekedetei úgynevezett „mi”-részeiből (ahol Lukács többes szám első személyt használ az események elbeszélésekor, így utalva saját részvételére a történetekben) megtudhatjuk, hogy Pálhoz második missziós útján, 49/50-ben csatlakozhatott Tróászban (Trójában), éppen akkor, amikor Pált egy látomás figyelmeztette: keljen át Európába. „Frügián és Galatia vidékén csak áthaladtak, mivel a Szent Szellem megtiltotta nekik, hogy az Igét Ázsia tartományban szólják. Ekkor Müszia felé véve útjukat megpróbáltak Bithüniába jutni, de Jézus Szelleme nem engedte őket; ezért Müszián áthaladva lementek Tróászba. Éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy makedón férfi állt meg előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte: »Jöjj át Makedóniába, és légy segítségünkre!« Miután a látomást látta, azonnal igyekeztünk átkelni Makedóniába, mivel arra a következtetésre jutottunk: az Isten hívott el minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot. Tróászból elhajózva egyenesen Szamothrakéba tartottunk, másnap pedig Neapoliszba, onnan tovább Filippibe, amely Makedónia első részének városa, egy kolónia. Néhány napot ebben a városban töltöttünk.” (Csel 16:6–12)

A Makedóniát átszelő Via Egnatia. Az apostolok útja

Filippi, makedónia első részének fővárosa. Lukács volt első püspöke?

A rómaiak az i. e. 168-as püdnai csata után szervezték Makedóniát provinciává, négy részre osztva annak területét. Filippi az első részhez tartozó colonia, azaz római jogállású település volt, amelynek polgárai részben kiszolgált legionáriusok, részben görögök voltak, akik valamennyien római polgárjoggal rendelkeztek. Octavianus (a későbbi Augustus) itt verte le i. e. 42-ben Caesar gyilkosait, ezért később a települést családja nevéről Colonia Julia Augusta Philippensiumra változtatta („a filippibeliek Julia Augusta kolóniája”).

Lukács a Filippiben történt eseményeket szemtanúként örökítette meg (Csel 16:13–39), majd újra harmadik személyt használ az elbeszélésben, vagyis az út további szakaszán ismét nem volt Pál és Szilász társaságában. Izgalmas kérdést vet fel, hogy a „mi” többes szám első személy miért éppen akkor kerül elő ismét, amikor Pál és munkatársai évekkel később Tróászban találkoznak újra, hogy Jeruzsálembe menjenek. Lukács a találkozóhelyre Filippiből érkezik: „Ezek előre mentek és bevártak minket Tróászban, mi pedig a kovásztalan kenyerek ünnepnapjai után elhajóztunk Filippiből, és öt nap múlva megérkeztünk hozzájuk Tróászba, ahol hét napot töltöttünk.” (Csel 20:5–6)

Ez alapján talán megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy Pál tudatosan hagyta hátra Lukácsot Filippiben, hogy folytassa az általa megkezdett gyülekezetalapítást. Lukács tehát körülbelül 49/50-ben mint „felvigyázó” (episzkoposz, azaz „püspök”) tevékenykedhetett a makedón városban. Pál ugyan név szerint nem említi őt a Rómából a Filippibeliekhez írt levelében, de azt kiemeli, hogy a filippibeliek kezdettől fogva igen jószívűek voltak iránta, s ebben bizonyára „a szeretett orvosnak” is része lehetett. (Ez volt az egyetlen gyülekezet, amely az első pillanattól fogva anyagilag támogatta Pált, s ez az egyetlen levele, amely egyáltalán nem tartalmaz feddést.)

Lukács tehát Pál harmadik missziós útjának utolsó szakaszában, körülbelül 57-ben csatlakozott újra Pálhoz, vagyis összesen hét-nyolc évet töltött Filippiben. Az orvos-püspök-evangélista ettől kezdve elválaszthatatlan útitársa és segítője lett a pogányok apostolának. Római fogsága idején is vele volt, mikor számos tanítványa, sőt az általa alapított gyülekezetek egy része is elpártolt tőle.

Lukács későbbi sorsáról semmi biztosat nem tudunk. Egyesek szerint Boiótiában halt meg a nyolcvanas években, a Domitianus alatt kirobbant üldözéskor; mások szerint mesterével együtt ő is mártírhalált halt Nero idején (i. sz. 64-ben), mikor az őrült császár Rómát felgyújtatta, és a bűnbakká kikiáltott keresztényeket tömegével végeztette ki.

A szeretett orvos

Lukács természetesen missziós tevékenysége közben is „praktizálhatott”, ahogyan a sátorkészítő Pál Korinthoszban gyakorolta mesterségét. A római birodalomban az orvoslás csaknem kizárólagosan görög foglalkozásnak számított. E mesterséggel szemben azonban igen sok – részben jogosnak mondható – előítélet élt az ókoriakban. Rendszeres, kötelező és ellenőrzött képzés híján gyakorlatilag bárki állíthatta magáról, hogy medicus, de ugyan kinek volt kedve az orvos hozzáértését önmagán kipróbálni? Az igazán jó orvosok azonban igen nagy megbecsülésnek örvendtek: keleten és nyugaton egyaránt a városi arisztokráciához tartoztak, egyesek a császári udvarokba is feljutottak közülük. Több neves orvosról tudjuk, hogy nagy műveltséggel rendelkezett: a rómaiak által is csodált, hírneves bithüniai Aszklepiadész a szónoklattan mestere volt (i. e. 1. század); Kritón, Traianus császár orvosa pedig megírta a dáciai háborúk történetét (i. sz. 2. század). Az antiokhiai Lukács is átlagon felüli műveltséggel rendelkezett.

Az igazán jó orvosok az ókorban is nagy megbecsülésnek örvendtek

Lukács írásaiban azonban nemcsak a görög kulturáltságú prozelita látásmódja (Pál mellett egyedül ő használja a „barbár” kifejezést, lásd Csel 28:2,4), hanem orvosi szemléletmódja is lépten-nyomon kiütközik: az apró részletek pontos megfigyelése és rögzítése, a szenvedők iránti együttérzés és a Szent Szellem gyógyító munkája iránti csodálat. „Simon anyósát éppen magas láz gyötörte” (Lk 4:38) – írja Lukács, orvosi szemmel észrevéve a heveny láz és a magas testhőmérséklet közti különbséget, míg a többi szinoptikus evangélista nem tér ki arra, hogy miféle láz gyötörte Péter anyósát (Mt 8:14; Mk 1:30). Lukács másutt is olyan részleteket jegyez fel, amely egy laikus figyelmét elkerülné: „Volt ott egy leprával borított ember” – írja (Lk 5:12), miközben a szinoptikusok párhuzamos elbeszéléseiben csak annyi szerepel: „Íme egy leprás odalépett hozzá” (Mt 8:2), illetve: „Egyszer odament hozzá egy leprás” (Mk 1:40). Az orvos-evangélista nem tartotta feleslegesnek megjegyezni, hogy a szerencsétlen ember a gyógyíthatatlan betegség előrehaladott stádiumában volt, mivel testét már beborította a lepra. Vagy: „Bement egy zsinagógába tanítani. Volt ott egy ember, akinek jobb karja el volt sorvadva” (Lk 6:6), a párhuzamos helyek nem említik, hogy Jézus az illető jobb kezét gyógyította meg (Mt 12:10; Mk 3:1).

Rembrandt: Tékozló fiú. A történet egyedül Lukács evangéliumában olvasható

Mikor Jairus lányát Jézus feltámasztotta, egyedül Lukács jegyzi meg, hogy enni adtak neki (8:55 vö. Mt 9:25; Mk 5:41). Mikor Jézus mondását idézi arról, hogy milyen nehéz a gazdagoknak bemenniük Isten országába, a többi szinoptikusnál használt köznyelvi „tű” (rafisz) helyett (Mt 19:24; Mk 10:25) ő a beloné szakkifejezést használja, amely a neves római sebészorvos, Galénosz műveiben a sebésztűt jelenti. Lukács evangéliumában hat olyan csodát találunk, amely nem szerepel a többi evangélistánál, ezekből öt gyógyulással kapcsolatos: a naini ifjú feltámasztása (7:11–15), a tizennyolc éve meggörnyedt öregaszszony (13:11–13), a vízkóros (14: 2–4), a tíz leprás meggyógyítása (17:12–14), és végül Malchus levágott fülének visszaillesztése (22:51).

„Zsidónak zsidóul, görögnek görögül”

Bár a „szeretett orvos” néhány év különbséggel írta meg Evangéliumát és az Apostolok cselekedeteit, a két mű eredetileg szorosan egybetartozott. Többek között az is bizonyítja ezt, hogy Lukács mindkettőt ugyanannak a személynek ajánlotta (Lk 1:3; Csel 1:1). Theofilosz (a név jelentése: Istent szerető) kilétéről ugyan semmit sem tudunk, de a kratiszte megszólításból ítélve igen magas rangú személy lehetett. Lukács így szólítja Júdea római helytartóit, Felixet és Festust, akik mindketten a császár személyes ismerősei, s értelemszerűen az igazgatásuk alá tartozó tartomány első emberei voltak; ezért az adott helyen ugyanezt a kifejezést a diplomáciai nyelvben ma is használatos „excellenciás úr” kifejezéssel fordítottuk (Csel 23:26; 24:2; 26:25). Ha igaz, hogy Lukács evangéliuma még Caesareában készült el, Theofilosz aligha lehetett római, hiszen sem Pál, sem kísérője ekkor még nem járt a császárvárosban. Sokkal valószínűbb, hogy egy magas rangú provinciális hivatalnok lehetett, aki maga is megtért és újjászületett. De az is lehetséges, hogy az „Istenszerető” beszélő néven Lukács általában a hívőket szólítja meg.

Caesarea. Júdea tartomány központja. Itt született Lukács evangéliuma?

Lukácsnak a hosszú missziós utak során bőségesen alkalma nyílt arra, hogy Pál bizonyságtételeit, valamint más szemtanúkat hallgatva írásba foglalja műveit. Különösen Pál több mint két évig tartó caesareai, illetve római fogsága alatt adódott erre jó lehetőség. Sokan állítják, hogy Lukács az Evangéliumot Caesareában írhatta az ötvenes évek végén a fogoly Pál mellett, az Apostolok cselekedeteit pedig Rómában, a hatvanas évek elején. Egyes teológusok szerint mikor Pál arra hivatkozott, hogy „az én evangéliumom szerint” , mindig a Lukács által lejegyzett és kidolgozott Evangéliumra utalt (Róm 2:16; 16:25; 2Tim 2:8).

Lukács azonban nemcsak a Jézus életére vonatkozó tényeket, hanem szemléletmódját is Pál igehirdetéséből merítette. Köztudomású, hogy Pált a Szent Szellem a „nemzetek apostolának” (Róm 11:13) nevezte, így nem csoda, ha Lukács – egyedüli nem zsidó származású evangélistaként – viszonylag nagy teret szentelt a pogányok megtérésének. Simeon próféciájának ismertetésekor már utal a nemzetek majdani megtérésére (Lk 2:29–32); Jézus pedig a názáreti zsinagógában elmondott beszédében a pogányok hitét állítja saját földijei elé példaképül (Lk 4:25– 27). A tizenkét tanítvány kiküldésekor Lukácsnál nem szerepel a „nemzetek útjára ne térjetek le” tiltás (Mt 10:5; Lk 6:13–16); ugyanakkor a „nemzetek ideje” teológiai kifejezést egyedül ő használja (Lk 21:24).

Evangéliuma mégis elejétől a végéig hamisítatlanul zsidó szemléletet tükröz. Mátéhoz hasonlóan ő is közli Jézus nemzetségi táblázatát, de Mátétól eltérően nem Ábrahámtól, hanem az emberiség közös ősétől, Ádámtól vezeti le Jézus családfáját. (A két nemzetségtábla egyéb eltérésének okairól lásd keretes írásunkat.)

Részletesen taglalja Keresztelő János apjának, Zakariásnak szolgálatát a Szentélyben (Lk 1:5–22); minden evangéliumi szereplőről megmondja nevét és nemzetségét; rendszeresen utal az Ószövetségre, amit hol az „Úr Törvényének”, hol „Isten bölcsességének” nevez, vagy konkrétan megmondja az idézett könyv címét, szerzőjét. Nagy teret szentel „Isten országa” eljövetelének, amely egyaránt vonatkozhat Isten szellemben megvalósuló uralmának kiterjesztésére a jelenben, és a jövőben megvalósuló Messiási Birodalomra is, amelynek előjeleiről Lukács számos eszkatologikus próféciát közöl (Lk 21. fejezet).

Különösen érdekes – éppen pogány származása és Pál melletti „kiképzése” tekintetében –, hogy valamennyi újszövetségi szerző közül ő hangsúlyozza könyveiben a legerőteljesebben a zsidó származású keresztények feltétlen hűségét a mózesi Törvényhez (például: Lk 1:6; 2:21–24,39; Csel 21:18–26; 24:11–18 stb.) – míg a pogány származásúak természetesen feloldást kaptak annak megtartása alól. Lukács írásainak e sajátossága több mint figyelemre méltó, valószínűleg profetikus előrelátás áll mögötte: Isten Szelleme egy pogány származású szerző keze által akarta előre megcáfolni azokat a tévelygéseket, amelyek pogány hívei az egyháztörténelem során a mózesi Törvény teljes érvénytelenné válását hirdették. Lukács e kitételei egyszersmind Pál tanítását is más fénybe helyezik: kiderül, hogy az apostol leveleinek az az értelmezése, amely őt is a Törvény elvetőjeként és megtagadójaként mutatja be, hamis. Lukács rendszeresen felhívja a figyelmet arra, hogy Pál áldozatot mutatott be a Templomban, önkéntes (!) nazireusi fogadalmat tett – mégpedig görög területen, azaz nem zsidók között –, tisztulási szertartásokon esett át stb. Ez történeti szempontból szintén alátámasztja azt is, hogy az apostol caesareai és római fogsága idején dolgozhatott, amikor a Pállal szemben felhozott legfőbb vád az volt, hogy a zsidókat a Törvény megtagadására tanítja.

A keresztény Thuküdidész

Míg Máté szűkebb hazájára, Galileára koncentrál Evangéliumában, Lukács Isten Királyságának megjelenését az egész római birodalom nézőpontjából mutatja be: „Augustus császár éppen az idő tájt adott ki egy rendeletet, hogy az egész birodalom lakosságát írják össze. (…) Ekkor ki-ki útra kelt a maga városába, hogy ott írják öszsze. Felment József is Galileából, Názáret városából Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek hívnak (…), hogy összeírják jegyesével, az áldott állapotban levő Máriával együtt, akinél éppen akkor jött el a szülés ideje.” (Lk 2:1–6) Döbbenetes tény, hogy a zsidó próféták által több száz éve megígért Messiás megszületését egy kis júdeai faluban az tette lehetővé, hogy a Római Birodalom vezetője egy rendeletet bocsátott ki az onnan több ezer mérföldre fekvő Tiberis-parti fővárosban. Mindez szellemi összefüggéseiben is figyelemre méltó, hiszen Dániel könyvében mind a Messiás „kiirtása”, mind a Második Szentély elpusztítása a Negyedik Birodalom fellépéséhez kötődik, amely nem más, mint Róma (Dán 9:26). Ez a tény ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, mekkora hatalom összpontosult a Róma uralmát megtestesítő Augustus személyében, és milyen fokú szervezettség uralkodott a birodalomban, mivel a parancsot – kétség sem fér hozzá – a hatalmas impérium legtávolabbi zugában is végrehajtották.

Augustus felirata. Ő rendelte el, hogy az egész birodalmat írják össze

Lukács azonban a Messiás születését megelőző, illetve kísérő természetfeletti eseményekről is részletesen beszámol: a meddő Erzsébet fogantatásáról, amit maga Gábriel angyali fejedelem jelentett ki férjének, Zakariásnak; Gábriel megjelenéséről Mária előtt; a szűz leány természetfeletti fogantatásáról; Zakariás megnémulásáról, majd beszédképességének visszanyeréséről; az angyal látogatásáról a pásztoroknál stb. Mindemellett Lukács egy vérbeli történetíró pontosságával és körültekintésével jegyzi fel az események időpontját. „Történetírói programját” az első fejezetben így fejti ki: „Mivelhogy igazán sokan hozzáfogtak ahhoz, hogy rendre elbeszéljék a közöttünk végbement eseményeket, úgy, ahogy átadták nekünk azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének, én is jónak láttam, hogy azokat – miután elejétől kezdve mindennek alaposan utánajártam – sorjában leírjam neked, nagyra becsült Theofilosz, hogy a beszédek felől, melyekre tanítottak, magad is megdönthetetlen bizonyosságot szerezhess.” (Lk 1:1–4) Mi jellemző erre a programra? Először: a rendszerezettség; másodszor: a szavahihető tanúkra támaszkodás, lett légyen szó írott dokumentumokról vagy szóbeli beszámolókról; harmadszor: az alapos utánajárás, lépésről lépésre történő nyomozódás a források után; negyedszer: az összegyűjtött anyag sorbarendezése és előadása. Ehhez hasonlóan objektív történetírói programot az ókorban egyedül Thuküdidésztől, a neves 5. századi történetírótól ismerünk, akinek művével Lukács szövege néhány helyen szó szerinti egyezéseket is mutat.

Korabeli íróeszközök.

Thuküdidész

Lukács nem egyszerűen az evangélium „háttéreseményeire” utal akkor, amikor megemlíti a római császárokat, a Júdeában és a környező országokban uralkodó királyokat, fejedelmeket, a helytartókat és főpapokat – hanem dokumentál. Többszörösen pontosított időmeghatározásai ma is szinte az egyedüli fogódzót jelentik az evangéliumok eseményeinek abszolút kronológiai elhelyezésében. Nézzünk erre egy ismert példát: „Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évében, mikor Pontius Pilatus volt Júdea helytartója; Galilea negyedes fejedelme Heródes; Iturea és Trakhonitisz tartományának negyedes fejedelme testvére, Fülöp; Abiléné negyedes fejedelme pedig Lüsziániász volt, Annás és Kajafás főpapsága idején Isten szava szólt Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.” (Lk 3:1–2) Lukács nem írhatta azt: ez és ez az esemény időszámításunk szerint ekkor és ekkor történt, mivel az ókorban ahány ország, annyi időszámítás létezett. Egy biztos támpont adódott csak: a császárok uralkodásának éve. Egy átlagos történetíró valószínűleg be is érte volna azzal, hogy Keresztelő János fellépését Tiberius uralkodásának 15. évére (i. sz. 29.) teszi, de nem Lukács. Ő még további öt (!) személyt tartott szükségesnek felsorolni, hogy az utókor abszolút bizonyosságot szerezhessen az esemény időpontjáról. Állításainak helyességét a modern történettudomány és régészet is igazolta.

A Szent Szellem prófétája

Lukácsnak nemcsak Pál tanúbizonysága, a szemtanúk beszámolói és írott dokumentumok álltak rendelkezésére művének megírásához. Ez önmagában még kevés lett volna ahhoz, hogy valódi evangélium szülessen a tollán. Mivel Pálhoz hasonlóan ő sem ismerte személyesen a Názáreti Jézust, az információgyűjtéskor fokozott mértékben kellett a Szent Szellem kijelentésére hagyatkoznia. Pál maga is többször hivatkozott arra, hogy evangéliumát nem emberektől, hanem a Szellem kinyilatkoztatásából kapta: „Tudtotokra adom pedig atyámfiai, hogy az az evangélium, amelyet én hirdettem, nem ember szerint való, mert én sem embertől vettem azt, sem nem tanítottak arra, hanem a Jézus Krisztus kijelentése által.” (Gal 1:12; vö. 1Thesz 1:5; 1Kor 2:10; Ef 3:3–5) Ugyanez vonatkozik Lukácsra is, akinek történetírói és prófétai „kettős identitására” teljes mértékben jellemző a programbeszédében is megnyilatkozó kétértelműség. Az anóthen szót ugyanis fordíthatjuk úgy is: „elejétől fogva mindennek utánajártam” , de úgy is: „odafentről mindennek utánajártam” . Az utóbbi esetben a szó a Szent Szellem kijelentésére vonatkozik.

<img class="image-cikken-beluli-kepek" data-cke-saved-src="http://www.ujexodus.hu/images/5/12/biblia1.jpg" src="http://www.ujexodus.hu/images/5/12/biblia1.jpg" title="Elejétől kezdve mindennek alaposan utánajártam..., hogy a beszédek felől, melyekre tanítottalak, magad is megdönthetetlen bizonyosságot szerezhess..." "="">

Az alapvetően görögös műveltségű olvasóközönségnek szánt lukácsi iratokban érthető módon viszonylag kevesebb részletekbe menő utalás van a Törvényre és a Prófétákra, de annál több szó esik a Szent Szellemről (Pneuma Hagion). Az Evangéliumban összesen tizenhatszor fordul elő utalás az Isteni Hármasság harmadik személyére, míg a hasonló terjedelmű Máté evangéliumában tizenegyszer, s még a „legszellemibbnek” tekintett Jánosnál is csak tizennyolcszor találunk utalást a Szent Szellemre. Az Apostolok cselekedetei azonban valamennyi Evangéliumon túltesz, ugyanis ötvenkilencszer (!) fordul elő benne a Pneuma Hagion, ami önmagában is igazolja, hogy Jézus Krisztus feltámadása és mennybemenetele után a Szent Szellem lett az egyház életének központi szereplője. Lukács számára tehát a Szent Szellem jelentette a legvégső és megfellebbezhetetlen tekintélyt, az evangélium legfőbb hitelesítő pecsétjét.

Az Újszövetség valamennyi szerzője tisztában volt azzal, hogy Istennek a Szent Szellem által kijelentett Igéjét jegyzi le művében. Pál maga is „prófétai írásoknak” nevezi leveleit (Róm 16:26), és ezzel ugyanakkora tekintélyre emeli őket, mint az ószövetségi szent iratokat. Egyik levelében (1Tim 5:18), mikor egy ó- és egy újszövetségi igét együtt idéz, mindkettőre egyforma tekintéllyel hivatkozik: „A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját” (5Móz 25:4), illetve: „Méltó a munkás a maga jutalmára” (Lk 10:7) – ezzel is kifejezve a két szövetség szellemi egybetartozóságát. Ez az igehely egyébiránt bizonyítja, hogy Pál valóban Lukács evangéliumát használta Jézus szavainak idézésekor; és megfordítva: Lukács Pál bizonyságtételét rögzítette evangéliumában.

Péter apostol az egyes kiválasztott és felkent személyek által lejegyzett próféciák isteni eredetét támasztja alá: „Az Írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó [proféteia], hanem a Szent Szellemtől vitetve szólottak az Isten szent emberei” (2Pét 1:20–21) – vagyis a Biblia könyvei nem a szerzők saját kezdeményezésére íródtak, hanem a prófétákat (tágabb értelemben így nevezhetjük az Írások valamennyi szerzőjét) a Szent Szellem „vitte és magával sodorta” (feromenoi), mint a szél a faleveleket. Pál apostol a teljes Írást isteni eredetűnek vallja: „A teljes Írás Istentől ihletett [theopneusztosz], és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Tim 3:16–17), s egyben arra is figyelmeztet, hogy az Írás nem tudományos kutatás vagy elemzés céljából, hanem nagyon is gyakorlatias szándékkal íródott: az ember szellemi, erkölcsi megjobbítása érdekében. A theopneusztosz szót egyébként így is fordíthatnánk: „Isten által lehelt” – vagyis Isten szájából származó. Jézus feltámadása után szó szerint egy lehelettel adott felhatalmazást tanítványainak, hogy azok a Szellem által tudjanak róla bizonyságot tenni: „Amiként az Atya engem küldött, én is akképpen küldelek titeket. És amikor ezt mondta, rájuk lehelt, és mondta nekik: Vegyetek Szent Szellemet!” (Jn 20:21–22) Jézus azt az ószövetségi kijelentést teljesítette be ekkor, amely Jób könyvében olvasható: „Az emberben lévő szellem [rúach] és a Mindenható lehelése, ami értelmet ad!” (32:8). Egyedül ez a Szent Szellem általi leheltség, ihletettség szolgálhat kielégítő magyarázatul arra a megdöbbentő tényre, hogy a Biblia egymástól térben és időben távol keletkezett, nyelvileg és kulturálisan is eltérő környezetben és szerzőktől született könyvei egyedülálló módon összetartoznak.