...nem alszik Izrael őrzője

Ötven évvel ezelőtt, 1967. június 5-én kezdődött a világ hadtörténetében példátlan hatnapos háború , melynek során a mindössze tizenkilenc éves Izrael váratlan és csodálatos győzelmet aratott a zsidó állam kiirtására felesküdött öt szomszédos arab állam egyesült hadserege fölött. A konfliktus természetes szinten biztos pusztulással fenyegette a fiatal országot, sőt még a harmadik világháború kitörésének veszélye is fennállt.

Számos, sokak számára megmagyarázhatatlan esemény – melyekről több, nem vallásos katonai és politikai vezető is csak zsoltárokban tudott nyilatkozni – hihetetlen, elsöprő győzelmet hozott az apró, istenfélő „Dávidnak” és „kavicsai­nak” a legmodernebb haditechnikával felszerelt „Góliátja” felett. A példátlan villámháború alapvető változásokat hozott: kialakította a modern Közel-Kelet arculatát, megalapozta Izrael és Amerika stratégiai szövetségét, mely máig is rendkívüli jelentőséggel bír, valamint az arab–izraeli konfliktus fókuszpontját eltolta a nemzetek közötti konfliktusról Izrael és a palesztinok közötti konfliktusra.

1967 tavaszán, közel egy évtizedes viszonylagos békét követően, Izrael harmadik honvédő háborújára készült öt arab szomszédja ellen. Katonai elemzők adatai szerint az akkori, 275 ezer főből álló Izraeli Védelmi Erők (Israel Defense Forces; IDF) 456 ezer iraki, szíriai, jordáni­ai és egyiptomi katonával állt szemben, akik a Szovjetunió jóvoltából a legmodernebb fegyverekkel és hadifelszereléssel rendelkeztek: több mint két­szer annyi tankjuk és négyszer annyi katonai repülőgépük volt, mint az izraelieknek. A hatnapos háborút megelőző három hét félelemben és rettegésben telt a Szentföld lakossága számára. Közel két és félmilliós zsidó lakosságával Izrael adott otthont a legtöbb zsidó polgárnak a holokauszt előtti Kelet-Európa óta.

A nemzet kilátásai annyira rosszak voltak, hogy a temetőket és a nemzeti parkokat tömegsíroknak nevezték ki.

Előzmények

Izrael éppen függetlenségének 19. évfordulóját ünnepli, mikor a kormány értesül arról, hogy az egyiptomi elnök, Gamal Abdel Nasszer nehéztüzérségét a Sínai-sivatagba telepíti át, valamint jelentős létszámú egyiptomi csapatok kelnek át a Szuezi-csatornán ugyanabba az irányba. Az egyiptomi kormány fokozott készültségbe helyezi hadseregét a közelgő háborúra való tekintettel. Szíria és Jordánia is készültséget rendel el, és kijelentik, nem fognak ölbe tett kézzel ülni, amennyiben Izrael megtámadná Egyiptomot.

A következő napon Egyiptom felszólítja az ENSZ-t, hogy vonja ki békefenntartó csapatait a Sínai-félszigetről, melyek az Izrael és Egyiptom közötti villámhárító szerepét látták el. Bár U Thant ENSZ-főtitkár megpróbál tárgyalni a kérdésről, nem jár sikerrel, így május 19-én a békefenntartók elhagyják állásaikat, és teljesen kivonulnak az országból. Izrael minden tartalékosát behívja katonai szolgálatra, miután hírét veszik az Egyiptom, Szíria és Jordánia között kialakult paktumnak, amely csapdába ejti a zsidó államot, és félelemmel tölti el polgárait. A média elkezd a várható vér­on­tásról cikkezni, és a „második holokauszt” kifejezés is megjelenik a közbeszédben a háború kimenetelének találgatásakor. Egy héttel később Egyiptom lezárja a Tiráni-szorost az izraeli hajók előtt, mellyel egyér­telműen megsérti az 1957-es egyezményt, mely sza­bad átjárást biztosított Izrael számára. A zsidó állam a lépést hadüzenetnek tekinti.

Az izraeli kabinet úgy dönt, hogy amennyiben az egyiptomiak nem oldják fel a blokádot május 25-éig, támadást kell indítani. Május 27-én a kormány utasítja állampolgárait, hogy készüljenek fel a háborúra, valamint óvóhelyeket létesít. Az akkori miniszterelnök, Lévi Eskol nemzeti rádióbeszédében igyekszik megnyugtatni a lakosságot, de csak zavart és bizonytalanságot tud közvetíteni, így az ország polgárai még jobban megrémülnek. A külföldi nagykövetségek azonnali hatállyal evakuálják állampolgáraikat Izraelből, és repülőjáratok sem érkeznek az ország irányába. Eugene Rostow amerikai külügy­mi­nisz­ter-helyettes közbenjárására a támadás dátumát tíz nappal eltolják. Az ENSZ-főtitkár, U Thant igyekszik Kairóban kompromisszumos megoldással kibékíteni a feleket, de ezt Izrael elutasítja, Nasszer pedig csak a nemzetközi közvélemény miatt fogadja el színből. Lyndon B. Johnson amerikai elnök is megpróbálja diplomáciai úton rendezni a viszályt, de az izraeli kabinet a gyors, mindent eldöntő megelőző csapás mellett dönt, és június 5-én megkezdődik a háború. A döntésnek rendkívül nyomós okai vannak.

Izrael 1967 első negyedévében 270 határ menti „incidenst” szenvedett el arab szomszédai részéről. Februárban a szír elnök, Atassi kijelentette: „Most már mindannyiunk feladata, hogy védekező pozícióinkból támadó helyzetbe lépjünk, és harcba szálljunk

a megszállt föld felszabadításáért.” A damaszkuszi rádió és televízió áprilistól kezdve folyamatosan mocskolódó, uszító stílusban korbácsolta a szenvedélyeket a zsidó állam ellen: „Közeleg az óra! Rövidesen megindulnak csapataink, és elsöpörjük a cionistákat Palesztina földjéről! Ez a harc könyörtelen lesz, az arab katonák nem fognak könyörülni a zsidókon, sem az öregeken, sem a gyermekeken! Még a csecsemőknek sem kegyelmezünk, hogy nyom nélkül tűnjön el az átkozott fajta!” Májusban a kairói rádió Izrael ellen uszító üzenetek hadát sugározta: „A cionista barakk Palesztinában hamarosan összedől és elpusztul. A százmillió arab mindegyike az elmúlt 19 évben egyben reménykedett: hogy meg­látja Izrael eltörlésének napját; (…) a megszállt földön nincs élet, béke vagy remény a cionista hordák számára. Mától többé nincs olyan nemzetközi erő, ami megvédhetné Izraelt; (…) az egyetlen eszköz, amit Izraellel szemben alkalmazunk, a totális háború, amely a cionista entitás kiirtásával fog végződni.” Végül négy nappal a háború kirobbanása előtt a PFSZ egyik vezetője, Ahmad Shukeiri a következő nyilatkozatot tette: „A hazánkért harcolunk – vagy mi, vagy az izraeliek. (...) a régi Palesztina bármely zsidó túlélője maradhat, de nekem az a benyomásom, hogy egyikük sem fogja túlélni.”

Első nap

A nemzetközi nyomás ellenére Izrael vakmerően a megelőző csapás mellett döntött, tudván, hogy a sokszoros arab túlerővel szemben csak a meglepetés erejével képes taktikai előnyhöz jutni. Június 5-én reggel 7:30-kor az izraeli légierő kétszáz repülőgépe emelkedett a levegőbe, hogy csapást mérjen az egyip­tomi légibázisokra. Bár alacsonyan repültek, a jordán radarokon mégis megjelentek, és a szolgálatban levő tiszt azonnal elküldte az „Inab” kódot, mely jelezte a jordán katonai fő­hadiszállásnak Ammanban, hogy kitört a háború. Az üzenetet kódolva azonnal tovább­küldték az egyiptomi védel­mi miniszternek Kairóba. Itt azonban hihetetlen dolog történt: az egyiptomi kódoló frekvenciákat egy nappal előbb megváltoztatták, és a jordánok még nem frissítették a rendszerüket, így az üzenetet az egyiptomi oldal képtelen volt dekódolni. Ehhez hozzájárult az az érthetetlen döntés is, hogy az egyiptomi erők parancsnoka két héttel a háború kitörése előtt elrendelte a legtöbb osztag parancsnokának leváltását a Sínai-félszigeten, az új parancsnokok pedig nem ismerték jól sem a terepviszonyokat, sem osztagukat. Azon a reggelen az izraeli légierő három óra alatt megsemmisített hat egyiptomi légibázist, 204 egyiptomi katonai gépet, légierejüknek mint­egy felét. Bár Egyiptom elég légelhárító löveggel rendelkezett, melyekkel könnyedén lelőhetett volna minden támadó izraeli gépet, újabb csoda folytán senki nem adott parancsot a rakéták kilövésére. Az izraeliek akciójuk végrehajtása közben gyakorlatilag semmiféle ellenállásba sem ütköztek. Emellett sikerült lebombázniuk a szír légierő kétharmadát, továbbá a jordán királyi légierő nagy részét is.

El Arisht és Rafaht is elfoglalták. Haditervük a németek 1914-es Schlieffen-tervét vette alapul, mely szerint először a veszélyesebbnek látszó fronton indítanak totális támadást, miközben a másik fronton, az ellenfél lassú reakciójában bízva, csak csekély erőket vetnek be. Az első napon elért totális légi fölény drasztikusan csökkentette az ellenség harci képességeit. Mordecháj „Motti” Hod tábornok, az izraeli légierő akkori vezetője a következőképp kommentálta a történteket: „Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy ilyen eredményt érhetünk el – majd hozzátette: – Ki beszélhetné el az Úr nagy tetteit, és jelenthetné ki minden dicsőségét?” (Zsolt 106:2)

A történtekről hasonló módon nyilatkozott a szekuláris Ezer Weizman műve­leti vezető, aki a bibliai fáraó legnagyobb varázslóinak szavaival élt: „Isten ujja ez.” (2Móz 8:19)

Második nap

Az izraeli repülőgépek és pilóták már körülbelül 24 órája harcoltak folyamatosan, így rendkívül elfáradtak, a gépek is kifogytak az üzemanyagból és a lőszerből. Érthetetlen módon azonban az ellenség nem használta ki a gyengeségüket annak ellenére, hogy az egyiptomiak még mindig kiterjedt erőkkel rendelkeztek a Sínai-sivatagban, melyek képesek lettek volna széles körű ellentámadást indítani. Az egyiptomi vezetők ehelyett inkoherens, szervezetlen parancsokat adtak egységeiknek. A légitámadásokkal egy időben az izraeli szárazföldi csapatok is támadásba lendültek a Sínai-félszigeten. Miután egy nappal azelőtt elfoglalták Abu-Ageilát, a fokozottan védett Kusseima előörsöt közelítették meg. Még mielőtt odaérhettek volna, hatalmas robbanásokat hallottak, és látták, hogy az egyiptomiak minden ok nélkül elpusztították a munícióikat, és elhagyták a bázist. A későbbiekben kiderült, hogy több másik bázissal is ugyanez történt, sőt néhány helyen olyan sietve távoztak, hogy a készleteiket is maguk mögött hagyták. Ezen a napon vette be Izrael Gázát, Kalkiliját és Ramallahot is, valamint a „Lőszer-dombot” Kelet-Jeruzsálemben, Északnyugat-Jeruzsálem hegyvidékeit és Latrun erődjét. Az izraeli erők Móse Daján vezetésével teljesen körülzárták Kelet-Jeruzsálemet. Itt azonban az izraeli katonai és politikai vezetés komoly dilemmával szembesült. A hadvezetés féltette a katonákat és a város műemlékeit az utcai harcoktól, a politikusok pedig attól tartottak, hogy a világ egyik legszentebb városának elfoglalása az ország ellen fordítaná a közvéleményt.

Harmadik nap

A többek között Ariel Saron tábornok által vezetett izraeli erők június 7-én elérték a Tiráni-szorost, és ellen­­őrzésük alá vonták az egész Sínai-félszigetet. A jordán hadsereg 55 ezer katonájából 45 ezer tartózkodott Ciszjordániában a háború kitöré­sekor, köztük a hírhedt Arab Légió. Az izraeliek 40 ezer katonát vezényeltek erre a frontra, hogy tartsák a védelmi állásokat. Azonban a Nasszer által félrevezetett csapatok (abban a hitben, hogy az egyiptomiak győzedelmeskedtek délen) támadást indítottak Jeruzsálem környékén. Az izraeli haderő estére megsem­misí­tette a jelentéktelen jordán légierőt, és manőverezésbe kezdett Jeruzsálemtől délre. Politikai nyomás nehezedett rájuk a vezető nemzetek részé­ről, hogy fogadják el a jordán király, Husszein tűzszüneti ajánlatát. Az utolsó pillanatban azonban mégsem lépett hatályba a tűzszünet, mert

a király nem volt hajlandó betölteni az általa kezdeményezett ajánlat feltételeit. Mindez lehetővé tette az izraeli hadsereg számára, hogy teljesen megsemmisítse az ellenség katonai infrastruktúráját, és az Óváros visszahódításával újra egyesítse Izrael örök fővárosát, Jeruzsálemet. Amikor Móse Daján értesült arról, hogy az ENSZ fegyverszünetre készül kötelezni a feleket, felsőbb szintű jóváhagyás nélkül parancsot adott katonáinak a támadásra, azonban tüzérség és páncélos egységek nélkül, nehogy kárt tegyenek a történelmi emlékekben. Véres csatában hatoltak be az 1948 óta jordán fennhatóság alatt álló Óvárosba, elfoglalták a Templom-hegyet és a Siratófalat. Néhány órával később Mordecháj „Mota” Gur tábornok híres rádióüzenete felharsant az éterben: „A Templom-hegy a kezünkben van!” Az izraeli egységek parancsnokai közötti rádiós üzenetváltásokból kihallatszik egy hűséges Isten műve felett érzett meghatottság: „Hamarosan belépünk Jeruzsálem Óvárosába, amiről annyi nemzedék álmodott. (…) Most megyünk keresztül az Oroszlá­nos kapun! (…) Az első egységgel vagyok, ami betör az Óvárosba, (…) a Templom-hegy a kezünkre került! Ismétlem, a Templom-hegy a kezünkre került! (…) Minden egységnek: tüzet szüntess! Itt a Dávid Operációs Terem. Minden egységnek: tüzet szüntess! (…) Éppen lépkedek le a lépcsőkön a Siratófalhoz. Nem vagyok vallásos, soha nem is voltam, de ez a Sira­tófal, most megérintem a Siratófal köveit (…) [a katonák spontán imára fakadnak] Áldott vagy Te, Urunk, Istenünk, a Világ­mindenség királya, aki megtartott minket, megőrzött bennünket, és elhozta ezt a napot számunkra!” Az egykori jeruzsálemi Templom kétezer éves maradványai újra zsidó fennhatóság alá kerültek. Az izraeli hadsereg rabbija megfújta a sófárt. Még a szekuláris Móse Daján is ellátogatott a Falhoz felszabadítása után egy nappal, és a hagyománynak megfelelően egy kis papírdarabot helyezett el az ősi kövek közé a következő zsoltár­idézettel: „Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt!” (Zsolt 118:23) A háború után vallá­sos és szekuláris zsidók egyaránt elismerték, hogy a győzelem Istentől származott, mivel olyan hihetetlen módon szerezték vissza újra a zsidó szív számára legközpontibb jelen­tőségű szent várost, a kétezer éve idegen uralom alatt álló Jeruzsálemet.

Izrael ezen a napon foglalta el egész Kelet-Jeruzsálemet, Sharm El-Sheiket, Júdeát, Jerikót, Gus Eciont és Nabluszt is. A Sikemért, mai nevén Nabluszért vívott csatától a katonák nagy része azt várta, hogy az egyik legnehezebb, legvéresebb harcuk lesz a háborúban, azonban – mivel az izraeli hadsereg váratlan irányból közelítette meg a várost, nyugat helyett keletről –, az alaposan felfegyverzett arabok azt hitték, a várva várt iraki erősítés érkezik. Így hát melegen üdvözölték az ellenséges izraeli csapatokat, akik ezek után könnyedén bevették a várost, ami stratégiai fontosságú volt Júdea és Szamaria maradék részének visszahódításához.

Negyedik nap

Az Izraeli Védelmi Erők felszabadították Hebront és a pátriárkák sírjait – a helyi lakosság békésen megadta magát. Ezzel befejeződött a háború Ciszjordániában, vagyis Júdea és Szamaria újra teljesen zsidó kézre került. A legsúlyosabb harcokra a Mitla-szorosnál került sor, ahol a két oldalon összesen nagyjából ezer harckocsi csapott össze, amire a második világháború keleti frontján lezajlott hatalmas tankcsaták óta nem volt példa. Az egyiptomi ellenállás gyakorlatilag megszűnt, katonáik tíz­ezrei adták fel a harcot, Nasszer elnök elfogadta a tűzszünetet. Ezen a napon Hebron mellett Al-Quantarah-t és El Sarquijját vette be az izrae­li hadsereg, valamint elpusztította a jordán hidakat.

Ötödik nap

Szíria a szövetségesei elvesztése ellenére folytatta a harcot, és a Golán-fennsíkról kiépített erődítményrendszeréből újraindította tüzérségi támadásait az észak-gali­leai zsidó falvak ellen. Nehéz helyzetbe kerültek az izraeli védelmi erők az ezer méterrel a Galileai-tenger fölé magasodó, Maginot-vonalat megszégyenítő erősségű szír bunkerrendszer miatt. Miután jelentős veszteségeket szenvedtek el a Golán-fennsík bevételére tett kí­sér­letek közben, Musza Klein parancsnok szakasza már csupán huszonöt főből állt, de folytatták útjukat fel­felé. Mikor elérték Tel Fahkrot, Klein megparancsolta embereinek, hogy foglalják el az állást, nem tudva, hogy az a legjobban megerősített szír pozíció. A szír kapitány, Ahmad Ibrahim Khalili utasította embereit, hogy csak akkor lőjenek, amikor az izraeliek elérik a szögesdrótot. Azonban elkéstek az akcióval, így a zsidók bevették az állásaikat. Ezen a napon a hadsereg bevette a Tiráni-szorost, és áttört a Golán-fennsíkon.

Hatodik nap

A zsidó állam hadereje teljesen elfoglalta a Golán-fennsíkot és Maszadát. Bár létszámhátrányban és nem megfelelő felszereléssel támadott az izraeli haderő, nagy meglepetésükre az ellenséges szír egységeken káosz lett úrrá, és katonáik fejvesztve menekültek, hátrahagyva fegyvereiket. A hadifoglyok későbbi beszámolóiból kiderült, hogy félelmetes látomásokat láttak Ábrahám pátriárkáról, aki figyelmeztette őket, ne merjék bántani a zsidókat. A harcok során több ízben is természetfeletti védelmet tapasztaltak az izraeli katonák, mikor robbanószerekkel megrakott teherautóikra éles gránát hullt, azonban ahelyett, hogy azonnal felrobbant volna az értékes utánpótlással és az azt kísérő szakasszal együtt, csendesen landolt a járművön, és nem okozott katasztrófát. Az izraeli hadoszlop győzedelmesen vonult tovább Damaszkusz felé. Szíria is fegyverszünetet kért. Június 10-én, szombat este 18:30-kor a háború véget ért. Jichak Rabin akkori vezér­kari főnök a háborút egy rövid távirati üzenetében a következő zsoltárrészlettel foglalta össze: „Ez az a nap, amit az Úr rendelt, örvendezzünk és vigadjunk ezen!” (Zsolt 118:24)

Következmények, értelmezések

Minden várakozás ellenére a háború végére Izrael nemcsak elsöprő győzelmet aratott, hanem területét is sikerült megháromszoroznia. A zsidó lakosság visszatérhetett azokra a területekre, ahol ősei éltek évezredeken keresztül, ahonnan azelőtt számos terrorhullámot kellett visszaverniük. Bár a veszteségek és az áldozatok fájdalmasak voltak, mégis eltörpültek a fényes győzelem mellett.

A történelemkönyvek számos helyen szólnak százéves háborúról vagy harmincéves háborúról, de itt a nemzet csupán hat rövid nap alatt aratott győzelmet nem egy, hanem öt ellensége felett. Egy neves izraeli újság, a Haarec szekuláris haditudósítója egy mondatban úgy foglalta össze a történteket: „Még egy nem vallásos embernek is el kell ismernie, hogy ezt a háborút mennyei segítséggel vívták.”

A zsidók és Izrael-barát keresztények világszerte Istennek adtak hálát a csodasorozatért, mely mindezt lehetővé tette. Isten betöltötte az ígéretét, és visszaadta Jeruzsálemet, Júdeát, Szamariát és a Golán-fennsíkot Izraelnek, a természetes körülményeket felülírva, az antiszemita, nép­irtó szándékú ellenségeket megszégyenítve. A hatnapos háború után Izrael végre kétezer éves szent és örök fővárosában, az egységes Jeruzsálemben pihenhetett meg, és adhatott hálát a Mindenhatónak a hetedik napon.